blogin.hu

Tegnap a magyari futballisták legyőzték az angolokat, ami csoda már hatvan éve nem történt meg velük. Éppen ezért, akinek a kajla élet ezen aspektusa tűnik a legfontosabbnak, úgy érezte, hogy ettől csűrdöngölnie kell meg cigánykereket hányni. Leszopnia magát valamely vendéglátó műintézményben, a téren álló szökőkútban megfürödni, és minden olyat tenni, amitől úgy érezheti, hogy az éjszaka soha nem ér véget. Ez a győzelem – amit a magyariak olasz kapitánya azért a helyén kezelt, kijelentve, hogy a láblabda azért csudálatos sportág, mert abban nem mindig a jobbik győz – kis időre még jobban felhorgasztotta a nagy és hatalmas nacionalizmust, a kedves vezető ki is jelentette, akkora nagy diadal volt ez, hogy a holdról is látszott. Még mindig kerek a holdlakók szeme tőle.

A nemzetvezető ilyenkor szokott tömör indoklást adni a budija tövében épült stadionra és a futballba pumpált ezermilliárdokra, amikor ilyeneket jelent ki: „naugye”. Ebben sűrítve benne van az ő örök igaza és fölöttünk, porbafingókon állása, amikor az orrunk alá dörgöli, hogy mi ehhez nem érthetünk, ő azonban igen. Hogy mindezt már régóta tudja, amióta harminc éve jár repülővel futballmeccsre mindig, összefoglalva tehát a naugyéban kifejeződő lesajnáló életigazságot, ami hajaz a „boldogkarácsonyt”-ra, összességében tehát azt mondja nekünk, hogy akár be is kaphatjuk. Ezt azonban nem szívesen tennénk különféle okok miatt, innentől viszont magát a láblabdát mint művészetet és magas rangú filozófiát odahagyjuk, viszont azt nézzük meg, mi történt tegnap megint az örve alatt.

Előzménye is volt a világraszóló diadalnak ugyanis. Mégpedig az, hogy az UEFA büntetése miatt – amit azért mért a mimagyarokra, mert korábban rasszistáskodtak és mindenféle mocskot műveltek – a meccsnek zárt kapusnak kellett volna lennie. A szabályok azonban megengedik, hogy a kitiltott ordenáré felnőttek helyett tizennégy év alatti gyerekek legyenek ott. Arra gondolnak tán a hülye UEFA-ban, hogy a kis magyari szarosok vidáman és boldogan nézik a világhíres láblabdásokat, derűs szívvel és tiszta lélekkel, tehát tőlük nem várható, hogy olyan állatként viselkednek, mint atyáik és nagyatyáik. Sőt, anyáik és nagyanyáik. Az MLSZ élt is a kiskapuval, és harmincezer kis hugyost ültetett le a stadionba meccset nézni, ami lehet, hogy jó idea a világ boldogabbik felében, ámde nem Neriában.

Az angolok provokálták őket ugyanis. Mind a harmincezer gyereket provokálták a viselkedésükkel, ahogyan egy korábbi hasonló eset alkalmával a kedves vezető megfogalmazta a tényállást. Az angolok letérdeltek a meccs előtt, mint ahogyan egy éve az írek cukkolták hasonképp a magyari szurkolók lelkét és szívét. Érdekes dolog ez a meccs előtti térdre rogyás, amely gesztus kiállás a kisebbségek mellett, legyenek azok bármineműek is, voltaképp állásfoglalás a kirekesztés ellen, amit jó érzésű ember ha esetleg nem is helyesel, de elfogad, ha viszont együtt is ért a térdeplés tartalmával mint szimbólummal, még netán meg is tapsol. Neria, sajnálatosan közkeletűbb nevén Magyarország azonban nem az a hely az univerzumban, ahol ilyesmi előfordulna.

Összefoglalva a tegnapi történéseket: a rasszizmus miatt kitiltott szurkolók helyére beengedett gyerekek ugyanúgy viselkedtek mint a nagyok, a térdeplő angol játékosokat pfújolták és fütyülték. Így a nagyvilágban nem a holdról is látszó győzelmünk híre terjed el -mert azt a helyén kezelik, nem úgy, mintha a mimagyarok az egész nagy Brit Birodalmat taposták volna a sárba a tankjaikkal (emlékezzünk olasz kapitányunk józanságára). Hanem a klubban, ahol tényleg egyáltalán nincs helyünk már, az terjed el, hogy harmincezer kis magyar gyermek pfújolta és fütyölte az angolok kisebbségekért kiálló gesztusát. Szégyenünk nagy valószínűséggel túléli az övékét, mert a pfújolók és fütyülők bizonyára meg vannak győződve az igazukról, és arról, hogy helyesen cselekedtek.

És viszont gyerekek, és ezt kellene valahogyan összerakni. Eljöttek ők a meccsre egyfajta kultúrával és neveltetéssel, a szakkörön lövöldözéssel és hazafias oktatással a hónuk alatt, mindennapos testneveléssel meg a hittannal, az egész nagy keresztény országgal a hátuk megett. Hogy a stadionban vezényeltek nekik, miszerint pfújolni kell és fütyölni, vagy a neveltetésükből fakadóan ösztönösen cselekedtek így, az a nagyvilágban rólunk terjedő kép minőségén nem ront és nem javít. Tudomásul veszik, hogy ezek ilyenek, nem véletlenül választották meg negyedjére is kétharmaddal az Európában mindenütt megvetett Orbánt. Magyarok, mondják legyintve rólunk a klubban, ahonnan előbb-utóbb már biztosan kiraknak, ami viszont a pfújolókat, fütyülőket és drága szüleiket egyáltalán nem érdekli.

Ők így vannak otthon ebben az országban, így lakják be nekünk. Az Origo nevű tudományos szaklap is ráröpült az incidensre külön is felhívva a figyelmet az angol válogatott csapatkapitányának szivárványos karszalagjára, amit szintén provokációnak nevezett. Ilyen volt az is, amikor Németországban festették szivárványosra a stadiont, és az egész közönség is annyira szivárványos volt, hogy a kedves vezető el sem ment oda, mint emlékezhetünk. Hogy miért cukkolnak minket mindenütt, annak magyarázatán sokat nem kell tűnődni, azzal óbégatja tele a sajtót a Fidesz. Ellenben az már érdekesebb, hogy ezen a meccsen, ahol harmincezer kis fasiszta keltette hírünket a világban, a kedves vezető természetesen ott volt, és természetesen jól is érezte magát. Élvezhette tizenkét éves hatalmának gyümölcsét a pfújoló ifjakban. A rend helyreállott.

Németh rezsifelelős szíve dalra fakadt. Könnyen tehette ezt, s andalodhatott a kora nyáron, amikor a madarak dalolnak, a nap süt, és felhők szállnak az égen, mert és ugyanis főnöke mindent elintézett helyette. Lesz extraporfit-különadó az imperialistáknak, jöhet az olaj a csövön, sőt, még Kirill pátriárkát sem üldözi vallásában Brüsszel. Az élet ettől annyira rózsaszínűen, vaníliaillatúan csodaszép, hogy Németh rezsifelelős trillázva élvezi. Láttuk őt már villanyoszlopon balettozni pár hete, ahol megmutatta a testében mélyen megbúvó bájokat, tegnap azonban az is kiderült, hogy a szíve arany, és kézírása is gyöngy, sőt, tulipánt rajzolni a táblára is remekül tud.

Németh rezsibiztosban egy stréber kisdiák veszett el, az a fajta, amelyik mindig megörvendezteti a tanárember kérges szívét, és valljuk meg, a miénk pedig pityereg meghatottságunkban, amint látjuk ezt a komoly, felelősségektől terhes embert a tábla előtt, amint, mint azt nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, a szíve dalol neki és a lelke hárfázik az aranyomnak. Hogy miért is, arra visszatérünk a későbbiekben, miután kontextusba helyezzük a nyüves életünket, amihöz az szükséges, hogy vigyázó szemeinket egyetlenünkre, örökös és visszavonhatatlan miniszterelnökünkre vessük. Mert ő van ott minden kilométerkőnél, és ő mutatja az utat nekünk mindig is egyfolytában.

A törvények előkészítője, a rendeletek felelőse, aki névtelen hős és szemünknek ismeretlen, de szívünknek kedves nagyon is, meglepetéssel készül miniszterelnökünk, mi egyetlen örömünk számára és részére. Mégpedig azzal, hogy a bátrak elé terjesztik azt a javaslatot, miszerint mi egyetlen örömünk fizetését megemeljék, mégpedig több mint a duplájára, mert azt ő megérdemli nagyon. Az összeg most nem is igazán érdekes, mert ezzel is csak épp eléri kebelbéli cimborája, kollégiumi szobatársa, a házelnök elvtárs bérét, ami eddig szaros havi három és fél milla volt. Tegyük a szívünkre a kezünket, hogy ugyehogy jár ez, amikor minduntalan érettünk dolgoznak, és ezért nincs is irigység a mi szívünkben.

Gondolatok a fejünkben ellenben vannak. Hogy miért épp most vált aktuálissá mi egyetlen örömünk bérrendezése, hogy ránéztek az éves beszámolójára, más néven vagyonbevallás, amiből kiderült, alig is van valamije, félretenni nem tud, ruhára sem nagyon futja neki, mert mindig abban a redőzött (vö.: trottyos) gatyában jár és kel. S bár ugyan nem kizárólag ezzel hoz szégyent az ország fejére, de mégis, hogyan néz már ki. Ilyenek miatt vigye azt a pénzt, csak csupán fölmerül, hogy valóban kell-e neki, mert minek. A mi pénzünkből jár röpcsivel futballmeccsre, a mi pénzünkből cipelik a seggét páncélos autóval, és egyáltalán, az ország összes pénze az övé, hogy az sem biztos immár, van-e pénztárcája neki.

Mert minek. Azt csinál, amit csak akar. S hogy nem a levegőbe beszélek, arra bizonyság a tervezet megint, amelyik amellett, hogy mi egyetlen örömünk bérét megnyugtatóan rendezi, arról is rendelkezik, hogy a miniszterek bérét ezután a kedves vezető maga szabja meg. Nincs alsó és felső határ, voltaképp a törvény arról kíván szólni, hogy nincsen törvény, és mi egyetlen örömünk azt tesz, amit csak akar. Ez hivatalosan is vállalattá teszi az országot Orbán vezérigazgatóval az ormain, aki saját belátása szerint rendelkezik személyi és pénzügyi kérdésekben. Ez már nem is Fidesz részvénytársaság, ez már Orbán Művek. Eddig mindenféle szorzókkal állapították meg a csinovnyikok bérét, ezután pofára mennek a dolgok.

Ha nem is innentől és emiatt, de azt is tudjuk, hogy az Orbán Művekben a tanárok bérét is a vezérigazgató szava dönti el, másfelől nézve a dolgot, csak egy szavába kerülne, hogy a tanárok pénze is hasonlóan megnyugtatóan rendeződjék, mint az övé hamarosan, de tudjuk, nem fog. Mégpedig onnan tudjuk, hogy mondták nekik. Majd valamikor a távoli jövőben lesz valami, amit ugyan már tizenkét éve ígérnek, ám ma is újra csak a türelemre intésig jutottak, míg viszont és ellenben elvették a sztrájkjogukat, amit arra használhattak volna, hogy a segítségével több pénzt csikarhassanak ki. Nem fognak, és itt, mindezek után kúszik vissza a képbe Németh rezsifelelős és az ő daloló lelke.

Mert ahogyan képünkön is látszik, ott áll ő teljes valójában egy iskolai tábla előtt, amelyen balról egy csudálatos tulipán szerepel krétával odamajszolva, jobbról, mintha a rezsifelelős keze munkája volna, a gyöngybetűs felirat, miszerint „Isten éltesse a magyar pedagógusokat”. Nem tudtuk, hogy születésnapjuk van mind az összes magyar pedagógusoknak, mint ahogyan nincsen is. Viszont az van, hogy Németh rezsifelelős úgy is mint a kormány tagja, ezt nyújtja át a pedagógusoknak ajándokul, amivel ők kitörölhetik az arschukat. Minden külön értesítés helyett ehhöz tessenek pászítani mi egyetlen örömünk bérrendezését, és rá tetszenek jönni, hogy nincs miről beszélni. Hogy demagóg vagyok, meglehet, de másképpen itt nem megy.

Volodimir Zelenszkij tegnap röviden összefoglalta az ukránok jelenkori történelmét, ami nem csak a mostani háború, hanem az is, amit már évek óta vívnak az oroszokkal. Mint mesélte, 2014 tavaszától 2022 elejéig, amikor a jelenlegi öldöklés elhatalmasodott, Ukrajnában több mint tizennégyezren haltak meg, másfél millió ember vált belső menekültté, és az oroszok negyvenháromezer négyzetkilométernyi terület fölött vették át az ellenőrzést. Ezzel a nyolcéves periódussal, és Putyin fél magyarországnyi hódításával nem is igazán foglalkozott senki, hogy igazán odafigyeljen a világ, mit művel minden oroszok atyja, a mostani népirtásnak kellett bekövetkeznie. De ma már legalább tenni is akarnak valamit azért, hogy megállítsák a gonoszt.

Ennek egyik eszköze az olajembargó, hogy a nagy orosz medve (bár mostanság rájuk nézve ez a kép nem igazán áll meg) ne folytathassa azt, amit elkezdett, és amit Zelenszkij elképesztő számokkal illusztrált a luxemburgi parlamentnek. „Az orosz csapatok 3620 településre vonultak be Ukrajnában, ebből 1017 már felszabadult, további 2603 viszont még nem. Jelenleg területünk mintegy húsz százaléka, közel 125 ezer négyzetkilométer a megszállók ellenőrzése alatt áll. Ez lényegesen nagyobb, mint a Benelux-államok területe együttvéve”. – Mesélte a csak színész, aki ezen a szemüvegen látja a világot az elképedt luxemburgiaknak érzékletesen. Ezek számok, mégpedig elképesztőek, ahogyan az is, hogy a front ezer kilométeren húzódik, és több tízezernyi a halott is.

Ezek tényleg számok, mégpedig iszonyatosak és elborzasztóak, ahogy ilyen információk birtokában Szijjártó külügyes is volt képes kiejteni a száján, hogy az ország (vö.: mimagyarok) energiaellátása szimpla matematikai képlet, „ideológiai megfogalmazásokkal, nyilatkozatokkal a házakat fűteni nem lehet, főzni nem lehet, ideológiai nyilatkozatokkal nem lehet a gazdaságokat működtetni”. Ezt az olajembargóról mesélte Azerbajdzsánban, de, hogy miért ott, és mi a jó francot keresett megint arrafelé, azt senki nem tudja. Mint láthatjuk, a fél világ az oroszok megállításával van elfoglalva, Szijjártó pedig Ázsiában matekozik, és a vallásszabadságot is ott élteti, mert megakadályozták Kirill pátriárka, a háborús uszító putyinbérenc megrendszabályozását.

Hová vezetne ez, jelentette ki Szijjártó a „Csengetett, Mylord” Mrs. Liptonjának stílusában, amivel a dráma, amiben élünk, még hatalmasabbnak mutatkozik. Magyarország ezek szerint matematikai alapon akadályozta volna meg az olajembargót, s ha már ez nem sikerült, akkor saját magának mentességet nyüszögött ki hazugságokkal. Az Adria vezetékről, annak átalakításáról, a költségekről, egy igaz szavuk nem volt, mint ahogyan nincsen sohasem. Orbánnak jól jön a különutas olcsó olaj, de, hogy miért, azzal az egész művelt világ tisztában van. Azzal jelesül, hogy a mimagyarok miniszterelnöke talán boltolni szeretne az olcsó olajjal és annak termékeivel, miközben az országra és pláne Kirill pátriárkára mutogat. Orbánt már egyenesen árulónak tartják, és mi is ismerünk hasonlót történelmünkből.

„…Szószegők lettünk…A gazemberek oldalára álltunk…Hullarablók leszünk…A legpocsékabb nemzet…” – Emlékszünk, miket írt Teleki Pál Orbán és rendszere idoljának, nagyméltóságú Horthy Miklósnak, és valahogyan így vagyunk most is ezzel, csak egy a különbség, hogy Szijjártó szerint mindez matematika. S ha már a sanda gyanú fölmerült, hogy Orbán az ukránok vérén akarna nyerészkedni, emlékezzünk arra, hogy a járvány alatt a saját népével is megtette ugyanezt (lélegeztetők, vakcinák, maszkok), tehát miért viselkedne másképp, ha másutt halnak az emberek. Ezek a folyamatok vannak itthon előadva nemzetmentő győzelemként, és csodálkozunk, ha kiköpnek mögöttünk, vagy a horvát étteremben kiírják, hogy magyarokat nem szolgálnak ki. Ide jutottunk.

Zelenszkij mesélt még a luxemburgiaknak Mariupolról, „ahol a háború előtt mintegy félmillióan éltek, ott most felperzselt romok vannak. És még mindig nem tudjuk pontosan, hány embert öltek meg a megszállók. Minimum több tízezret, valamivel kevesebb mint száz nap alatt”. Az ukrán lesajnált „színészt” állva tapsolták meg az élet színházában, mint ahogyan mindenfelé ezt kapja, Orbánról pedig mindenkinek megvan a maga véleménye, egy szóba sűrítve: áruló. És ugyan csodálkozni lehet, de ugyanakkor mindezek után egyenes a következmény, hogy az osztrák közszolgálati televízió egyik ügyvezetője Facebook posztjában azt írta, hogy Orbán szívinfarktusa „tisztességes dolog” lenne. Hogy ez amúgy komilfó vagy sem, az most nem érdekes. Most az az állapotban meglévő baj, hogy ide jutottunk.

A nap süt, a fű zöld, a NER-ben lopnak nagyjaink. Olyan örök igazságok ezek, amelyek immár kőbe vésettek, mégpedig sokkal alaposabban, mint a gránit szilárdságú alapbigyó, ami voltaképp arra született, hogy a tolvajlások zavartalanok lehessenek. A tavasz vége az osztalékfizetések ideje, a NER lovagok és lovaginák úgy aratnak a pénz világában, akárha a paraszt a mezőn, kinek mi jut, gabona oder százmilliók, veríték vagy némi apró. Az ember néz, hogy Szijártóné, Mészárosné, vőmuram és valahány név a nertárban úgy veszi ki a pénzeket a forgalom nélküli gazdasági társaságából, akárha varázsló a nyulat a cilinderből.

Minden további értesítés helyett Szijjártóné 285 (kettőszáznyolcvanöt) milliót, Mészárosné 295 (kettőszázkilencvenöt) milliót, vőmuram meg milliárdot, és a kedves vezető apukája a kőbányájával még nem is nyilatkozott, de ő sem szokta elaprózni. Akiket megemlítettünk, ők csak a fecsegő felszín, aki most épp elibénk jött a lapokon, de sorolhatnánk addig a mélyet, hogy az oldal betelne csurig, de mégsem lennénk közöttük soha. A NER-ben, aki a tűzhöz kicsit is közel ül, nagykanállal lapátolja ki a lóvét. A rendszer erről szól, erre lett kitalálva a keresztény pátoszával és tömjénszagával együtt. Minden más csak cafrang, minden egyéb hazugság.

Ami jó volna, ami az egyedül üdvözítő lehetne az ország jövőjére nézvést, ha minderről a bávatagok tudomást szereznének. Illetve, ha ez megtörténik, mint ahogy gyakorta, akkor ne azzal a metódussal legyintsenek rá, mint az közkeletű, hogy legalább magyar kézben marad, illetve, hogy a másikak is tolvajok voltak. Őket már elnyelte a történelem, míg azonban emezek éppen most tobzódnak, s mint a számokból is kitetszik, sokkal nagyobb pályán, szinte elképzelhetetlenül hatalmason. Mert gondoljunk bele csak, mennyi sok évig, az élete végéig kell dolgoznia mondjuk egy tanárnak, hogy összegyűjtsön annyit, amennyit ezek egy év alatt bezsebelnek.

Tudtuk ezt eddig is, csak minden tavasszal, a nagy pénzkivevések idején látjuk újra szomorúan, hogy valami varázslat okán, különös ihletből fakadóan, aki nertárs, az egyből vállalkozói és pénzügyi zsenivé válik, hogy ezek a szarból is aranyat csinálnak, tévedni és melléfogni egyszerűen képtelenek. Úgy burjánoznak a tehetséges üzletasszonyok mint a dudva és muhar, szíjják el és ki az ország vérét, viszik a pénzeket ismeretlen, távoli számlákra. Szerencse kell és szorgalom, valamint a jóisten segedelme, ahogyan minden vállalkozók atyja, maga a nagy Mészáros Lőrinc, a Cukkerberginél is okosabb előadta a sikerek titkát minekünk, akik buták vagyunk.

Bár a kedves vezető jóindulata sem mellékes, de ezt is tudtuk. Új a nap alatt nincsen egyáltalán, ez a tavasz és ez az osztalék azonban jobban fáj mint az eddigiek, aminek a titka és magyarázata április harmadikában rejtezik és leledzik. Mert míg eddig a hosszú tizenkét évek alatt volt valami halovány remény, hogy valamiképp ezeket a pénzeket vissza lehet szerezni, a körmükre lehet nézni ezeknek, most már ilyen lehetőség nincs, és nem is lesz soha már. Pedig a kampányban – mint emlékezhetünk – micsoda lendületek és elszánások voltak az elszámoltatásra, pörgött a bádogdob veszettül, aztán zutty, jött a kétharmad, és ezek röhögnek a pofánkba bele.

Polttal a hátuk megett, ezt se feledjük. A legenda és álmaink oda, és már nem is fájna igazán, ha nem hangoznának el szavak. Itt a köreinkben, a panelporlik, a NER-nek amúgy idealizált családok tagjai, beosztottak és alkalmazottak nyüszítenek, hogy kevés a pénz, éhen fogunk dögleni, drága elvtársak, mire a tanárok a képükbe kapják, hogy négykor minden nap hazamehetnek, a tűzoltóknak pedig ott van az adrenalin. Még nem hangzott el, hogy szopogassanak ilyet, ha éhesek, de közel állunk hozzá, és akkor tessenek Mészárosné húszmilliós órájára gondolni erősen. Hogy demagóg vagyok, nem tagadom, de ebben vannak a remények.

Mert április harmadikán ezek vesztek el egészen, azok az ábrándok és képzelődések, hogy honfitársainkat valamivel is ki lehet mozdítani az apátiából, és kiderült, nem. Semmi sem érdekes, az AE Bizottság tánczenekar szavaival „dagdugó varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ”. És mindezek után, hogy elmeséltem az életünket az elkövetkező hetekben várom, mit szólnak a tanárok a délutáni hazamenetelhez, a tűzoltók az adrenalinjukhoz, de nagy valószínűséggel semmit sem. Sóhajtoznak – ha egyáltalán -, mennyi sok milliót visznek haza a szerencsések, de föl nem fogják, hogy tőlük lopták el. Így fogunk megdögleni egy hokedlin ülve. Kirielejszon.

Novák Katalin megbukott. Egy hónapja köztársasági elnök a NER-ben, és máris kimutatta a foga fehérjét, amikor szó nélkül aláírta a pedagógusok sztrájkjogát korlátozó törvényt, amivel a nagy elődök, Schmitt Pál és Áder János nyomdokaiba lépett, miszerint a nemzet töltőtollává vált. A pedagógusok bíztak benne, a pedagógusok csalódtak, és az Alkotmánybírósághoz fordulnak. Itt sem várhatnak túl sok jót az álmoskönyvek szerint, azaz, ahogyan már most jövendölik, az Emberi Jogok Európai Bíróságához nyújtanak be keresetet, összefoglalva tehát a pedagógusok sztrájkjoga elveszett.

A NER, élén Orbán Viktorral folytatja működését a hagyományok szerint, és szecskavágóként aprítja azokat a jogokat, amelyek kényelmes működését megzavarhatnák. Európai ítéletekkel pedig már rég nem foglalkozik, azokat végre nem hajtja, mert nem tart következményektől, amik voltaképpen nincsenek is. A NER és Orbán Viktor köszöni szépen, nagyon jól van, tegnap is győzött, megvédte Brüsszellel szemben a rezsicsökkentést, amiről úgy üzent egyetlenünk, ha az anya férfi, az apa nő. Erről is lehetne elmélkedni, arról azonban, hogy kies hazánk miniszterelnöke degenerált, már nem érdemes.

Momentán ez a fejezete elfuserált életünknek nem rendszerszintű baj, ez Orbán egyéni szociális, morális és intellektuális gondja, amire orvosság nincsen. Ezzel élünk együtt – és ebben – már tizenkét hosszú éve, illetve fogunk még nagyon sokáig, és nem az a krónikási célunk, hogy a kedves vezetőt naponta küldjük el a francba, bár megtehetnénk. A történetben, ami az életünk, új elem Novák Katalin államfősége, őt kell beillesztenünk a gépezetbe, mert ahogyan ugyan a pedagógusokkal való kicseszésből kitűnik, nem sokban különbözik bajszos és tárogatós elődjeitől, mégis vannak benne új elemek.

Novák Katalint mesélésünkben utoljára akkor láttuk, amikor beiktatási parádéján új, államfői otthonát megnyitotta a bávatagok előtt, akik belépti díj nélkül csodálhatták, hol lakik majd „Katikánk”, ami új elem volt a cirkuszban. Előtte sem Palika, sem Janika nem hívott meg senkit, ők kietlenségükben is olyan távol lebegtek a pátoszban a porbafingó mimagyaroktól, mint állítólag Mohamed koporsója ég és föld között. „Katikánk” azonban azóta megkezdte magasztos működését, és a pedagógusokkal való kibabrálás mellett a legfrissebb hír az volt felőle, hogy gyereknapon kórházban járt beteg gyerekeknél.

Ez nóvum a bajuszos és tárogatós elődökhöz képest, ilyet ők nem csináltak soha. Az efféle kötelezettségek az angol királyi család hercegnői és hercegnéi számára házi feladatok, ők szoktak hülye kalapokban de nem gyűrött kosztümökben ilyen helyeken parádézni. Az angol királyi családról az ember véleménye az, mint Johnny Rottennek, született John Lydon bácsi előbb a Sex Pistols utóbb a Public Image Limited színeiben, miszerint mennének a francba, ami innen a Kárpátok alól úgy finomodik, hogy létezésük voltaképp értelmetlen. Közpénzből parádézó drága celebek, és mint kitetszik, Novák nacsasszony másolja a cirkuszt.

Hogy hercegnő vagy hercegné, ebbe ne tessenek belekötni, ismerjük a fogalombéli különbözőségeket, hogy minálunk az egyedüli hercegkisasszony csakis a Ráhel, Novák meg nem lehet hercegné, mert az urában nem csörgedez királyi vér. A szerep mégis ugyanaz, funkció nélkül parádézni, amit Novák alaposan el is kezdett, jár-kel a nagyvilágban békét óbégatva, mintha ezzel ellensúlyozni tudná a gazdája rombolását, aki már nem is tör-zúz a porcelánboltban, akárha elefánt, hanem ott ücsörög a porrá zúzott üzlet közepén elégedetten böfögve, kezében egy üveg koviubival.

Így élünk mi a Kárpátok alatt, Katalin hercegné szerepe a nagyvilágban az, hogy tompítsa a porcelán csörgését, idehaza pedig a jóságos és jótékonykodó celebé, és egyik sem áll jól neki. Nem csak azért, mert nincs egy vasalt ruhája, hanem, mert kívül is és belül is hamis, már most unjuk a még évekig nézendő művigyort, és elegünk van a jóságos hercegné attitűdből is. Magyarország nem Anglia, de még mennyire nem az, és a mi túl drága celebünknek volnának értelmezhető feladatai is, például, hogy ne szarja telibe a pedagógusok képét, de ő ezt az első adandó alkalommal megtette. Mégpedig bőségesen.

Hogy aztán beteg gyerekekkel kurválkodik, családról ábrándozik és békegalambokat pukizik, olyan mindegy innen nézvést, mintha nem is lenne. És voltaképp nincsen is. Púp a hátunkon, cafrang az ország ormán, és ezért van az, hogy érzelmeinkben ott tartunk – ha már emlegettük – mint John Lydon Johnny Rottenként a „God save the Queen” című nótájában, amiért őt erősen le is akarták tartóztatni, mert nem szerette benne a királyi famíliát egyáltalán. Hallgassanak Sex Pistolst vagy Public Image Limitedet, de ne hallgassanak Novák Katalint. Erre jutottunk hosszú elmélkedésünk során.

Ötszáz liter misebort küld Magyarország Ukrajnának háborús segítségül. Derék. És az is, hogy mindebből hír bírt lenni a magyar sajtóban, főleg úgy, hogy az „életmentő” adományt Soltész Miklós államtitkár „indította útnak”, s főleg lengyel segítséggel. A hír hallatán elsőként Svejk és az ő részeges tábori lelkésze jut az ember eszébe, a beállva celebrált tábori mise, és arra gondol, hogy ugyan a világirodalom legszomorúbb és egyben legröhejesebb regényének ez leginkább a paródia ormain lévő, ám egyben sírni való része, a valóság – főleg a magyar – még ezen is túltesz.

És itt jönnek elő az elbeszélés nehézségei. Mert a mesélő meghasonlottságában nem tudja, milyen eszközt használjon ábrázolásában, amely ehhez a hírhez a legmegfelelőbb, amelyik kifejezi ennek a komikus aljasságát, az abszurdba hajló pitiánerséget és a pátoszba csomagolt cinizmust. Igazából egy elnyújtott, panaszos „a kurva anyjukat ezeknek” felsóhajtás elég volna a mélységek megmutatásához, de az csak azt fejezné ki, hogy szóhoz sem jutunk, kapkodjuk a levegőt úgymond mindennek hallatán, és újólag szégyenkezünk magyarságunkban, hogy anyánk egy nyelvet beszélt ezekkel.

Nem kell bemutatnunk, de a háttérhez azért tegyük ide a háború borzalmait, a kivégzett civileket, a lakótelepekre hulló bombákat, és leszögezzük mindeközben, hogy az ukrán nép élethalál harcot vív a barbárság ellen, a világ civilizált része pedig a maga módján segít neki ebben. Tankok ellen kevés a csúzli, rakéták ellen az ima, a misebor esetleg abban segíthet, hogy megismétlődhessen Svejk jelenete, amelyben részegen imádkozták ki a katonákat a frontra, és azt is jegyezzük meg mindjárt, hogy a hiedelmekkel ellentétben Hasek ezt nem széles jókedvében írta.

Mi sem, ezt gyorsan rögzítsük az utókor számára. Hogy Soltész államtitkár milyen körítéssel indította útnak az „életmentő” szállítmányt, stílszerűen az is megér egy misét. Mint kijelentette az álszent csinovnyik, „mi továbbra sem vagyunk hajlandók fegyvert vagy katonát küldeni Ukrajnába, de minden együttműködésre készek vagyunk”. Katonát senki nem kért és nem is tervezett háborúba küldeni, azt majd a NATO (amelynek tagjai volnánk) eldönti, hogy fegyvert nem ad Magyarország, az lelkiismereti kérdés, mint ahogyan a misebor küldése is az. Ezek a magyarok – mutatják a flaskák.

És azok is, akik még a miseborukat is kerülő úton, lengyel barátaik segítségével juttatják el Ukrajnába, holott csak szólni kellene egy cigarettacsempésznek, vigye át a határon két forduló között. De a jelek szerint még a látszatát is kerülni akarja a kormány, hogy valami köze is volna ahhoz a történelemhez, amit most élünk, és amit később majd meg óhajt hamisítani. Édes vagy félszáraz Istenem, sóhajtunk fel magunk az elbeszélés nehézségei közben, és már nem is Soltész álamtitkárra és az általa képviselt hatalomra vagyunk mérgesek erősen, hanem csak lehajtott fejjel szégyelljük magunkat.

Lehetne misebort küldeni egyébként, mert biztosan szükség van arra is, de nem kellene világra szóló dzsemborit csinálni belőle, mert a pofánkba fognak köpni előbb vagy utóbb, ha már meg nem tették. A civilizált világ azon van épp, hogyan vessen véget a barbár inváziónak, tehetségéhez képest fegyvert küld vagy pénzt, Orbán pedig mindeközben Brüsszelben sunnyog a kiskapukért, hogy szeretne az orosz csöcsön maradni, holott már rég bebizonyosodott, le tudna válni róla. De nem akar. A misebor hátteréről ennyit még el kellett mesélnünk jellemünk teljesebb képéhez, ami túl sok újat nem mutat.

Viszont csak úgy miheztartás végett, és a helyzet szürreális bohózatát leképezve gondoljunk bele abba, ha a brüsszeli hivatalnokok, ahogy Orbán misebort küld a háborúba reményeink szerint ezzel járulva hozzá az ukrán nép szenvedéseinek enyhítéséhez és a győzelemhez, mi pedig erre a mintára szintén pénz helyett imakönyveket kapnánk tőlük. Úgy nagyjából így lehetne lefordítani, és még csak akkora meglepetés sem érhetne, hiszen Kásler óta tudjuk, hogy tízparancsolattal és imával gyógyítani is lehet. S ha ez igaz, akkor az ima más materiális dolgok elérésére is alkalmas. Például segget lehet vele törölni.

Egyébként lehetne ezt még fokozni, hogy mi mindent küldhetne Ukrajnába az álságosan szentfazék csőcselék a harangszótól kezdve a rózsafűzéren át a világítós, műanyag Szűz Máriáig, mert a képzeletünk innentől fogva végtelen. Igaz, előtte is az volt, de ilyesmi, hogy misebort kellene küldeni a szenvedőknek, nem jutott volna az eszünkbe, ehhez már fideszista észjárás és jellem kell. Soltész államtitkár egyébként arról is beszámolt az adomány „útnak indításakor”, hogy az jó minőségű, nem kannás vagy tablettás, az ukrán plébánosok így el nem hülyülnek tőle, esetleg lerészegednek.

Az előírások szerint egy-egy misén a miseborból nagyjából egy decit használ el a pap, így osztás és szorzás után arra jutunk, az általunk küldött mennyiség uszkve ötezer misére elegendő mennyiség. Így addig talán kitart, míg az oroszok az utolsó ukránt is ki nem irtották, és akkor itt állnak majd a kapuink előtt. Addig is küldhetnénk olajat az utolsó kenethez, vagy más efféle cuki kurvaságot, kifejezve népünk megalkuvó, cinikus és romlott lelkét, mert újólag az van április harmadika után, hogy a nagyvilág szemében ők már mi vagyunk, és ezt a szégyent soha nem mossuk le. Rajtunk van a pecsét.

Németh Szilárd rezsibiztos lett megint. Ebbéli hivatalából interjút adott a Kossuth rádiónak, amiből már tudjuk is, hogyan nézett ki az egész. Mindezt a kinyilatkoztatást, amely ebben a rádióban (úgy is mint Fidesz pártharsona) minden Fidesz-nagyfejűnek kijár, az MTI szemlézte, amely viszont nevével ellentétben nem hírek közvetítésével foglalatoskodik, hanem pártfaliújságként működik. Már sejthetjük, hogy ebből a kombóból: Németh Szilárd, Kossuth rádió és MTI, mi képes megszületni és előjönni a bávatagok legnagyobb gyönyörűségére, de tegnap minden elképzelést felülmúlt a teljesítmény, amivel foglalkozni nem igazán kellene. Viszont ez az életünk.

A tudósításban, amely kivonatolta a rádióbéli megszólalást, tizenötször (15) hangzott el a démoni (ördögi, angyali, kurvaélet) „rezsicsökkentés” szó, volt, hogy egy mondatban többször is. Pedig csak pár sor az egész. Innen következtethetünk, hogy élő adásban, amellyel a bávatagok fejébe sugározzák az igét, mennyi sok lehetett ebből, így a hatás is tételezhető. Hogy Mária néni a rezsicsökkentéstől fejbe kólintottan, attól szédelegve vitte ki a moslékot helló röfinek, Feri bátyám pedig a kocsmában a novemberi nyolcvanból vagy a tizenharmadik havi maradékából a rezsicsökkentés egészségére ivott. A templomban ugyanekkor plébános urunk imába foglalta a fogalmat prédikációjában. Így borult reánk a rezsicsökkentés, mit bazi nagy kalap.

Felmérve az egészet, végig nézve nyúzott és elkínzott önmagunkon állapítottuk meg mindezek után, hogy kampány van megint és újra, vagy be sem fejeződött. Ez lehet az igaz, azaz, a kampány állapota immár örök és visszavonhatatlan, ahogyan a harcé is. Mert, hogy el ne feledjük Németh Szilárd mézédes szavait, a rezsicsökkentést Orbán Viktor képes megvédeni csakis, ő az erre hivatott hős lovag, és mint most megint kiderült, a szélmalmok elleni küzdelemben Németh Szilárd az ő Sancho Panzája. Ők poroszkálnak ketten a kifestő könyvünkben, ki szamáron, ki pediglen lovon. Hogy a baloldal hogyan harapná át Mária néni és Feri bátyám torkát Németh Szilárd delirálásában, az már szót sem érdemel.

Ismerjük ugyanis a dumát, viszont ma reggelre nem a baloldal (vö.: Gyurcsány) aknamunkája, hanem a szent rezsiháború miatt kies hazánkban a benzinkutak nagy része ki sem nyit, akkora a rendeleti káosz. A benzinár is a rezsiharc eleme, innen nézvést tehát az, hogy a kutak jó része zárva marad, mert képtelenek követni a tébolyt, Németh Szilárd sara (ha felelősséget ismernének ezek, nem). Ilyenről azonban a kinyilatkoztatásban szó nem esik, csak a baloldal kurva édesanyjáról. No most, ettől benzin nem lesz a kutakon, s ha így megy tovább, olaj sem lesz a vezetékben, illetve gáz a csövekben annak ellenére, hogy Orbán Viktor megvéd, aminek látható a vége. Felsejlik mintegy a totális káosz.

Ez a tohuvabohu lesz jellemző a ránk következő négy évben, mert a kormányzás – illetve amit a Fidesz eufemisztikusan annak nevez – a harc maga, a démonokkal való küzdelem, ami démonok az Orbánéi. Nem sok ilyen van, de ezek hatalmasak, oly nagyok, hogy képes rájuk és ellenük egész apparátust építeni. Voltaképp a minisztériumok ezek leképeződései élükön a miniszterekkel, akik nem dirigálják a harcot, mert azt a vezénylő tábornok teszi, hanem csak az arcukat adják hozzá, és olykor-olykor elküldenek az anyukájába valakit vagy valamit. Hol az uniót, hol egy-egy ellenséget (vö.: holland fickó), amiből az következik, hogy ők a helikopterek, mindenki más pediglen hülye.

Ez a magyar öntudat és virtus, ez a viszonyunk a világgal, és ennek része a rezsiharc meg a rezsicsökkentés mint másutt közgazdaságilag értelmezhetetlen fogalmak, és ennek az arca Németh Szilárd, a polihisztor. Ez az oldal a nyüzsi. A nélkülözhetetlen és helyettesíthetetlen munkálkodás képének leföstése és a bávatagok málé arcába dörgölése, de vannak ennek sajátosan materiális vonzatai is, amit ebben az esetben úgy tudnánk a legmellbevágóbban érzékeltetni, ha feltesszük a kötelező és a végén mindig előbukkanó kérdést, hogy vajon ki fogja ezt az egészet kifizetni. Mert valakinek ki kell. Mária néni és Feri bátyám úgy tudja, hogy a multik.

Az nekünk nem öröm és nem boldogság, hogy esetleg a képükbe maszatoljuk az igazat, miszerint á, dehogy, hanem ők. Nem értenék, mert fel nem foghatják, hogy amíg elandalodva majszolgatják a hatósági áras farhátat, miért nem tudják kifizetni a temetőbe szánt virágot ugyanakkor. Hogy míg olcsó gázzal akasztják hasba őket, miért nem tudják megvenni a tűzifát, vagy hogy ugyan megfizethető a víz a csapban, de nem folyik, mert elrohasztotta a vezetéket a rezsicsökkentés hatása. Valakinek a végén fizetni kell. Nem a multik lesznek azok, Mészáros Lőrinc pláne nem, de Németh Szilárd sem lesz az. És akkor ott áll a két szerencsétlen a vérzivatarban, nem érti az egészet, és elmond egy miatyánkot. De minek.

Elkészült a vadászati világkiállítás (vö.: Semjénimum) végső elszámolása, amiből megtudhattuk, hogy a tizenhét milliárd kiadásra hatszáznegyvenöt millió bevétel jutott. Az ilyenre szokták mondani a kocsmák sörfoltos abroszaira könyökölve, hogy a hülyének is megéri. Orbánnak azonban bizonyosan. Máig nem tudjuk, mi indokolta a kiállítás megrendezését, de benne lehetett a miniszterelnök-helyettes egyéni mániája, a NER elit vonzódása a gyilkolászáshoz, ám ugyanakkor a lopás végtelen lehetősége is. Tizenhét milliárdból már lehet fölözni, élvezni az élet szépségeit aztán mindenféle jachtokon. Ez egyébként büntetőjogi kategória.

Ám a NER elit esetében, amíg Polt a főügyész, ilyenekről nem érdemes beszélni, a választás úgy sikerült ahogy, az élet tehát a régi tempóban folytatódhat tovább. Nem is kesergünk és háborodunk fel már emiatt, mert érteleme semmi, csak így visszamerengve a kiállítás idejére emlékszünk rá, mekkora volt a pofájuk reagálva arra, hogy az akkor még eszméleténél lévő ellenzék sokallta a büdzsét. Csak a belépőkből megtérül az egész – kapták akkor a képükbe a bírálatok megfogalmazói, és emlékszünk arra is, milyen szuszogós buzgalommal számolt be a “közmédia” napra nap, mennyi ember özönlött épp kitömött állatokat nézni, vagy agancsok közt bóklászni.

Nem érdemes hosszabban időzni itt, ez a két szám mindent elmond arról, hogyan sikerült elcseszni ezt is, megengedve azt, jobban járt volna az ország, ha bele sem vágnak. Mindezek ellenére sikerként könyvelték el a méretes kudarcot, mert azon felbuzdulva, amit az egészről fentebb elmondtunk, most meg méhészeti világkiállítást készülnek rendezni. Reméljük, a bejárat nem egy kaptárajtó vagy még stílszerűbben valami fullánkokból összeállított kapu lesz – bár ezektől minden kitelik -, de ezen gondolkozni még korai is. Mindent a maga idejében, így azt is, hogy még ebből a savanykás hatszáznegyvenöt millióból is csupán kétszázharminckilenc jött belépőkből.

Nem tudom, mennyi volt a belépő, hogy visszaosszuk a látogatók számát, de most már mindegy is. Ám az is eszünkbe jut újólag, mennyi embert tereltek oda ingyen, buszoztatták a gyerekeket, mert a rendszer szereti azt mutatni, hogy tömegek állnak mögötte. Illetve azt is demonstrálja minduntalan, hogy sikert sikerre halmoz. Mert itt kúszik be a képbe egy másik sztori, ez pedig Kálomista filmes műalkotása Gyurcsányról Orbán szolgálatában, azaz, az “Elkúrtuk”. Nem látjuk okát és indokát az eufemisztikus szimbólumokkal való cím-megjelenítésnek, mert ha elkúrták, akkor elkúrták, nincs ezen mit szépíteni és ragozni. Megrendezik a Magyar Mozgókép Fesztivált, ahol az alkotás beárazódott mintegy.

Ezen levetítenek nagyjából száz magyar filmet, s bár Kálomista mozija (ha egyáltalán) bár szerepel a programban, de a leendő díjazottak között nyomát sem lelhetni. Egyszerűen a futottak még kategóriába tartozik, és hát, ez is édes történet. Ez a film is belekerült sokszáz millióba, és az őszön mindenképpen meg akartak minket győzni a nagyszerűségéről, NER körökben pedig házi feladat volt erre moziba menni. Nem feledhetjük a fideszista körök szelfijeit, ahogyan a képekkel igazolták a lojalitásukat, miszerint ott vannak a moziban, és a film milyen überszuper. Most meg kiderül, hogy egyáltalán nem az, sőt, alulról sem súrolja a nézhetőségi minimumot.

Ez nem nóvum, mert mindenféle tagadás ellenére tudjuk, miért készült, és nem igazán az esztétikai élmény kedvéért. Ahogyan a vadászati dzsembori sem azért, hogy a kisdedek kedvet kapjanak a lődözéshez. Az olyan rendszerben, amilyen a NER, mindennek ideológiai okai vannak, és onnan nézvést semmi sem drága, azaz minden pénzt megér. S ha utólag vagy közben azt is próbálják meg bizonygatni, hogy piaci alapon is megállná a helyét akármi is, mindig kiderül: nem. Tágabbra húzva a kört Mészáros cégei sem prosperálnának valós körülmények között, az egész NER hamis álomvilágra, a kedves vezető akaratára épül, és annak megszűntével össze is omlik. Ez azonban nem holnap lesz.

Viszont igazolásokat kapunk utólag mindenről, hogy amihez nyúlnak, szarrá lesz, illetve arról is, hogy önálló értéket létrehozni képtelenek. Legyen az film vagy kiállítás, színdarab vagy újságcikk. Valahogyan semmi sem sikerül, mert vagy nincs tehetség, vagy az ideológia öli meg azt. Mindig így volt, és mindig is így lesz, ezért, ha az a dilemma, hogy kinek éri meg ez az egész, nem felelhetjük rá, hogy a hülyének is, mert végül is annak sem. Egyszer majd az ilyesmikkel is el kell számolni, bár nagy valószínűséggel nem a mi életünkben. Viszont képzeljük el azt az álomvilágot, amelyikben a pénzt nem ilyesmire szórják el ezermilliárdos tételekben, hogy hol tarthatna akkor kies hazánk. Ki tudja ezt, ugye. Ki is tudhatná.

Kocsis Máté extraprofitot vél felfedezni a pártok gazdálkodásában, és ezt hárommilliárd forint erejéig el is szedné tőlük, hogy fizetnék be a nemzet gázszámlájára, úgy is, mint rezsivédelmi alap. Sok kérdést fölvet, és rengeteg folyománya van Kocsis Máté elgondolásának, amely már az említésével elindult a megvalósítás útján (hangsúlyos tj hangkapcsolat a’la Kádár apánk), tehát a pártoktól el lesz szedve a pénz, ha belegebednek vagy fejre állnak visítva akkor is. Ha jót akarnak maguknak, akkor kussolnak erősen.

Mert, ha felemelnék szavukat az ellen, hogy a Fidesz el akarja lehetetleníteni őket, akkor a képükbe kapnák: nemzetietlenek, sőt, nemzetellenesek, mert azt akarják, hogy Mária néni megfagyjon. Ebből fakadóan szó nélkül fogják tűrni, hogy Kocsis Máté elszedje a pénzüket, aminek semmi köze nincs a „rezsivédelemhez”, sokkal inkább a kedves vezető bosszújához, mert sok kellemetlenséget okoztak neki a kampányukkal, amiért lakolniuk kell. Ha a Számvevőszéknek nem megy, hoznak rá határozatot.

Kocsis Máté tehát a pártok „extraprofitjáról” sző omló álmokat, ami duplán is abszurd és közgazdasági nonszensz. A pártok nem gazdasági szervezetek, profitot nem termelhetnek, mert abból élnek, amit kapnak. Más szemszögből maga az extraprofit fogalma sem létezik más helyén a világnak, csakis a NER-ben, és arra született, jött erre a világra, hogy Orbán folytathassa alamuszi és aljas aknamunkáját a multik ellen, mint ahogyan azt már tapasztalhatjuk tizenkét hosszú éve, plusz immár másfél hónap, nyolc óra és tizenkét perc.

Ma és momentán azonban nem arról elmélkedünk, hogy a spárok és lidlek miért vannak a kedves vezető bögyében – persze azért, mert nem az ő kezében vannak -, hanem jelenlegi ábrándozásunk tárgya a Fidesz és a többi pártok viszonya, figyelembe véve a kedves vezető hajdani kijelentését, miszerint „ellenzék nélkül is működik a parlament”. És egyébként valóban látjuk, most is így van, mert semmit nem jelent, ha az ellenzéki képviselők fizikai valójukban ott megjelennek, a dolgok ugyanúgy folynak, mintha ott sem lennének.

Valóban eljutottunk a dilemmáig, hogy az ellenzéki létnek jelenlegi formájában van-e értelme a NER-ben, de ezt nem nekünk kell eldöntenünk, hanem a pártoknak maguknak. Amúgy is haldokolnak, hogy még a pénzüket is elszedik Mária néni fázós bütykeire mutogatva, az a haláltusát csak fölgyorsítja kicsit, de nem ezzel kezdődik el. Innen nézvést Kocsis Máté kivéreztetési szándéka csak annak a bizonyítéka, hogy a Fidesznek ilyen tetszhalott állapotban sem nagyon kellenek, arra valók csupán, hogy Kövér pedellus tudjon kit szénné büntetni.

Igen ám, vethetnék a szememre jogosan, Kocsis javaslata ugyanúgy vonatkozik magára a Fideszre – és bimbajára, a KDNP-re is -, amiben igazuk, van, de mégis tévedni tetszenek. Mert és ugyanis a két kormányzó erő pénztárcája megegyezik az országéval, a minisztériumok, a kormány közpénzből elvégzik azt, amit nekik maguknak az elkülönített büdzséből kellene – propaganda, uszítás, etc. -, így e pártoknak pénz maximum bambira kell, illetve pogácsára, másra gondjuk nagyon nincsen. Hogy ezt állampártnak nevezik, azt viszont nem én találtam ki.

Viszont mégis így van, ez a típusú szerveződés azonban másikat nem tűr maga mellett. Így, ha az Unió közepén be nem tilthatja őket, de és azonban kivéreztetheti társadalmi érdekre hivatkozva, majd, amikor megszűnnek, sajnálkozva széttárja a kezét, hogy ő nem tehet semmiről, tetszettek volna okosabban gazdálkodni – mondja. Jelen pillanatban ez látszik jönni a Kocsi-féle javaslatból, valamint az a kérdés is, amit a választópolgárok április harmadika után amúgy is feszegetnek, van-e így értelme az ellenzéki létnek egyáltalán.

Más szemszögből, hogy érdemes-e bejárni a parlamentbe díszletnek és bohócnak, ez azonban már minden egyes képviselő saját lelkiismeretén múlik. Ők elvannak és ellesznek ott, pénzeik elszedetvén viszont épp azt nem tudják tenni, ami amúgy hasznos volna és egyedül üdvözítő, hogy vidéken építsenek bázisokat, mert nem először bizonyosodott be, a Fideszt megverni csak ott lehet, ha lehet egyáltalán. Ennyi Kocsis Máté aljas javaslatáról ma reggelre épp elég, de akad itt még egy apróság, ami azonban a leglényegesebb mégis.

Csak úgy a morfondírozás kedvéért – mert a választ amúgy tudjuk -, arra kíváncsiak lennénk azért, hogy vajh, az ilyen népükért aggódó kocsisok mikor fedezik fel az extraprofitot Mészárosnál, vőmuramnál, illetve a bőséges számú udvartartásnál. Mikor jutna eszükbe pénzt elvonni az egyházaktól, futballistáktól és a többi, mert tudjuk, sohasem. Addig is azonban, míg mindenki mást kivéreztetnek a közös tehervállalásra hivatkozva, ők ebből annyit vállalnak, hogy Mészárosné milliós órában vezet jótékonysági műsort az ura televíziójában.

Mint emlékszünk rá, mert hogyan is felejthettük volna el, bátor országgyűlésünk szinte első ténykedése volt, hogy módosította a törvények törvényét, a gránitszilárdságút, az ércnél maradandóbbat. Egyetlenünk úgy ítélte meg ugyanis, hogy a zavartalan rendeleti kormányzás örökkévalóvá tételéhez neki ez óhatatlanul szükséges, s ha ő valamit kiváltképp áhít, azt a bátor országgyűlés megadja neki. Van szó, létezik fogalom az ilyen társadalmi berendezkedésre, de nem akarjuk teljesen elkoptatni, szükség lesz rá gyakorta az elkövetkezőkben. Momentán elég csupán a megnyilvánulásait megmutatni, amit most gyomorszorító nagy örömmel meg is teszek.

A gránit szilárdságút alighogy módosította a honatyák és anyák csürhéje, egyetlenünk azonmód vette igénybe az általa nyújtott szolgáltatást – mint emlékezhetünk -, és háborús vészhelyzetet hirdetett. Nem volt ebben semmi meglepő. Ha a kedves vezetőnek arra volna szüksége, hogy az ércnél maradandóbb akként módosuljon, miszerint a felcsúti futball csapatnak minden körülmények között és mindig győznie kell, az is minden további nélkül kőbe vésődnék seperc alatt. Így megy ez mifelénk, ez ilyen, ám ezt tudjuk immár tizenkét hosszú éve, és tapasztaljuk is még jó darabig. Ámde ennek vannak hajtásai, felépítményei mintegy, amelyek mutatják a ganyét. Mint például a Századvég.

Megjegyezzük merengve és remegve, azt nem tudjuk, ez micsoda is, mert megnyilatkozásaiban úgy működik, mint akármely KESMA lap vagy az Emegy, a Kossuth, amelyek mind arra hivatottak, hogy hirdessék az Orbán Egyház igéjét. A Századvég esetében ez azonban azért feltűnő – míg a másikaknál alapkövetelmény -, mert ez valami kutatóintézet volna, a valóságot kellene vizsgálnia, amiből következtéseket vonna le a NER állapotáról, ehelyett azonban diadalmi jelentéseket állít elő, ami hülyén néz ki a funkciójára nézvést. De mi is működne ebben a kuplerájban úgy, ahogyan kellene, itt semmi nem az, aminek látszik, vagy aminek lennie kellene. Ez a mi életünk voltaképp.

Visszatérve azonban ennek a Századvégnek a voltaképp mókás működésére, ezúttal azt sikerült produkálnia, hogy a kedves vezető szerdán este kihirdette a háborús vészhelyzetet, csütörtök reggelre pedig az intézmény készen is volt a közvéleménykutatással, amely azt az eredményt hozta – mert hogyan is mutathatott volna mást -, hogy bávatag népünk döntő többségben azt helyesli, egyetért vele. Sőt, a Századvég még tovább is ment, és azt is a népek szájába adta, hogy azt is úgy gondolják, mindezért Amerika a felelős, a tomboló inflációért pedig a gátlástalanul árat emelő multik. Olyan eredmény ez, amire a kedves vezető is elégedetten bólogat a busa fejével, hogy maga sem mondhatta volna szebben és másként.

Nem a kötözködés szándéka, hanem az idő kérlelhetetlen valósága téteti fel velünk a kérdést, mikor volt alkalma elvégezni a milliárdokkal kitömött műintézménynek – a szakirodalomban lásd: kupleráj – elvégezni az alapos kutatást, kérdezni, összesíteni és tanulságokat levonni, mert az általunk megélt idő mennyisége erre kevésnek tűnik. Arra jutunk ebbéli mélázásunkban, hogy a műintézmény másfajta időben él, mint a porbafingó polgártársak, vagy – és ez tűnik igazabbnak – az eredmény már akkor készen volt, amikor a kihirdetés még meg sem történt. És itt jut eszünkbe Virág elvtárs, Pelikán gátőr és a kezébe véletlenül belenyomott ítélet, de ezúttal nem röhögünk, mint a filmen.

Még csak azt sem mondjuk, mint tettük ezt gyakorta eddig, hogy uramatyám, hová jutottunk, ugyanis régóta ott vagyunk a filmbéli állapotok között, csak még a disznóvágás tilalmát nem hirdették ki. Ennyit az életünkről, de zárótételként abba gondoljunk bele, milyen is az, amikor az ilyen századvégesek szakértenek mondjuk a televízióban, vagy, ami még rosszabb, ha a kedves vezető az ő kutatásaikból tájékozódik a valóságról. Bár bele sem kell gondolnunk igazán, hiszen naponta látjuk és tapasztaljuk a következményeit. A szürreális világot, ami a NER és az életünk, amelyben elefántok vagyunk, a dombon állunk, ormányunkkal pedig megsimogatjuk a holdat és a napot. Itthon vagyunk, ez volt a hazánk valaha.