TÍZ ÉVE TÖRTÉNT – “deréktól fölfelé” elrabolták Kádár Jánost!

Azt már hetek óta lehet tudni, kik lopnak ma Magyarországon, amíg mi dolgozunk…

Viszont éppen tíz esztendeje, hogy senki sem sejti, kik lehettek anno a tettesek, akik az éj leple alatt feltörték és kiásták a Magyar Népköztársaság néhai vezetőjének a sírját, s magukkal vitték Kádár János csontjainak a medencecsonttól felfelé eső részét – a koponyájával együtt… Elvitték a vezető csontjait és felesége Tamáska Mária urnáját!

A tíz esztendővel ezelőtt történt bűncselekmény elkövetői először eltávolították a fedlapot, amire a „gyilkosok 56” feliratot fújták rá, utána majdnem 2 méter mélyen kiásták a sírt. A fémkoporsóba a lábhoz közeli részen egy 30×30 centis lyukat vágtak. Alapos munkát végeztek, szinte értékelhető nyomok nélkül távoztak, s a mai napig semmit sem tudhatunk az elrabolt maradványok hollétéről.

2011. decemberében a borsonline.hu különös részleteket közölt a felbukkant „ereklyéről”:

„…arra voltunk kíváncsiak, vajon kik és miért lopták el Kádár János koponyáját? S hogy bizonyosságot nyerjünk, ezúttal is Nadint, az ismert fővárosi médiumot, jósnőt faggattuk. A hölgy megidézte a holt pártvezér szellemét, aki elmondta, 2007. május másodikán nem ketten (amint azt a rendőrök feltételezték), hanem öten bontották meg a sírját, amelyben testével együtt nyugszik a felesége hamvait rejtő urna is.
Nos, egy olyan, 1956-ban Magyarországról az NSZK-ba disszidált férfi bérelte fel őket, aki él, elmúlt 76 éves. Gazdag ember, több ingatlannal rendelkezik. Ezek egyikében rendezett be egy műemlékszobát, ahol több más „ereklye” mellett őrzi az egykori magyar kommunista politikus koponyáját is.

Nadin megtudta Kádár megidézett lelkétől, hogy a sírrablók 35-40 év körüli emberek voltak, német rendszámú kocsival érkeztek a Fiumei úti temető sírjához. Amúgy egyikőjük már Kádár temetésén is jelen volt, mert fel kívánta mérni a leendő tetthelyet. Az öt férfi 2007 tavaszán, profi módon szervezett meg mindent. A sofőr a kocsiban maradt, négy társa közelítette meg a sírt. Hárman eltávolították a fedlapot, miközben a negyedik társuk arra ügyelt, nehogy megzavarják őket.

Precízek voltak, előre megtervezték, mennyi idő alatt ásnak le a kétméteres mélységbe. A koporsó felnyitása mellett váratlanul előálló nehézségekre is hagytak tíz tartalékpercet. Szakszerűen dolgoztak – mesélte Kádár lelke Nadinnak –, és amikor végeztek a koponyája leválasztásával, a kocsijukba ültek, és aznap hajnalban elhagyták Magyarországot. A ritka hobbit választó megbízó, az idős magyar férfi kora délután Németországban átvette tőlük a koponyát, az öt sírrabló felvette a fizetségét, és eltűnt.”

A tíz esztendeje történt bűncselekményt sem addig, sem azóta nem követte különösebb sajtóérdeklődés – úgyszólván tudomásul vettük, hogy Magyarország egyik legnagyobb sírkertjének talán legfrekventáltabb területén található síremlékét egyszerűen feltörhették, s az abban nyugvó holttest maradványait a maguk módján exhumálhatták az elkövetők. A munkálatokat kísérő fény és zaj nem tűnt fel senkinek, a mozgást nem rögzítették kamerák, s a sírkert egyik kapuján mindenféle gond nélkül gördülhettek ki a nem mindennapi zsákmánnyal!

A jósnő szavait senki nem vette komolyan.

Nem kezdtek nyomozni a német megbízó után, így a Fiumei úti sírkertben található sír a mai napig csak a deréktól lefelé megmaradt Kádár János előtt tisztelgő elvtársakat várja, ahogy felesége hamvainak hollétéről sem tudunk semmit…

Ezért is olyan fontos, hogy legalább azt tudhatjuk, kik lopnak ma!

15. Herényi Virágút

A Herényi Virágút nevű rendezvény Magyarországon egyedülállóan,  közel 1 km hosszú útvonalon , több mint 30 főként helyi (herényi és kámoni) virág-és dísznövény kertészet kiállítása és vására Szombathely herényi városrészének utcáin és terein.

A rendezvényt megálmodója és szervezője a Herényi Kulturális és Sportegyesület.

A képekre kattintva további fotók láthatók. A kép nap eseményeit külön galériában találhatók.

Az virágkavalkádot számos kísérő program színesíti, táncos zenés produkciók, és vásári forgatag. A tavasz hangulatát, és egyben szeszélyességét idézi ez a rendezvény, hiszen szinte minden évben meglepetésekkel szolgál az időjárás.

Idén is két teljesen eltérő napban élvezhettük a virágút eseményeit, és látványát. Mindkét napról külön képgalériában mutatom be az eseményeket.

A szombati nap kissé szeles borongós volt, talán kevesebb érdeklődővel, bár az Apostol együttes koncertjére meglepően sokan érkeztek mégis. A szombati képgalériát ide kattintva érhetik el.

A vasárnap teljes változást hozott, hiszen csodálatos napsütésre ébredtünk, és a rendezvény hivatalos ünnepi megnyitója a kicsik műsorával, a díszített kerékpárok felvonulása zenekari felvezetéssel, és a sok sok csodálatosan színes virág a ragyogó napsütésben egészen más képet mutatott.

A kilátogatók száma talán csúcsot is dönthetett, ha csak a parkolási nehézségeket nézem.

Nos erről a vidám tavaszi virágillatos vasárnapról pedig ide kattintva láthatnak további fotókat.

Kampec dolores XLVIII.- Táncköszöntse

Amikor Béla azt hitte, hogy a tél fagyos barlangjával minden lázárját, minden félelmét és az összes nyomorúságát odahagyta, két havazás, három szélvihar és nyolc reszketés után máris ott állott előtte hatalmasan a május, és annak is az első napja, amely különös dátum megint csupán arra volt jó, hogy alábukjon a rég elmúlt idő szürke masszájába, csak azért, hogy soha ne lehessen gondtalan rigóélete.

Így volt ez most már ezekkel a jeles napokkal, amelyek ott tolakodtak egymás hegyén-hátán, közöttük apró szünetekkel, amely óramasszák arra valók voltak, hogy közelről tanulmányozza az élet ostoba és hiábavaló voltát, és nem azért, mert visszavonhatatlanul megöregedett, hanem, mert a világ állt tótágast, amiben minden dolgok puffanva zuhantak le az anyaföldre, jelezve még azért a mindenható gravitáció hatalmát, amelyet valahogyan nem tudtak eddig ellopni.

Így mélázott Béla, amikor a kocsma előtt elporoszkált egy reszketeg járgány, tetején a hangszóró majálisra hívta a falu apraját meg nagyját, hogy lesz máma májusfaállítás meg műsor is a színpadon, amely két ünneplő alkalmatosságot a templom előtti téren, a kereszt mellett helyeznek majd el, hogy vigadhasson mindenki kedvére. Ingyen sört meg virslit nem ígért, nem volt pénze ilyenre a falunak, sem fölvonulást.

Béla rájött, hogy ma van az a nap, amikor a megalázottak és megnyomorítottak a munka ürügyén valami álomvilágba ringatózhatnak el, átihatják magukat a túlpartra, hogy feledhessék, ez a munka az, amiből nem tudnak megélni ma sem, vagy nincs is. És ez a nap az, amikor a politikások aláereszkednek népükhöz okoskodva beszélgetni velük és mosolyogva, amikor pedig sírni volna jó, valamint az, hogy a nagyokosok két gonosz szeme közé köpni lehessen emberesen.

De ilyen veszély nem fenyegetett, mert Béla eszébe jutott az egy évvel ezelőtti gyalázat, amikor ugyanezen a napon három éves gyerekek vonaglottak a színpadon iszonyatos tuctuc zenére, olyan kölkök, akik alig tanultak meg járni, azok rángatóztak, dobálták a karjaikat, és mindez olyan szürreális volt, mintha vetítőből jönne elő, de nem. A kölkökhöz oda lehetett menni, méretes pofont adni nekik, amit az apjuk elfelejtett, de értelme ennek nem lett volna semmi sem.

Tavaly a koszos melegítős fiatalasszonyok – akik kivirulva hülye szoknyácskába és olcsó kölnibe öltöztek – csillogó szemmel nézték a szerencsétlen gyerekeket, ivadékaikat, akik lám, milyen ügyesek máris, ott vannak az út elején, amelynek a végén ugyanolyan foltos mackóban, és ugyanúgy zsíros hajjal, bajuszosan és pálinkával a gyomorban viselik majd el az életet, mert ez egy ilyen szeglete a világnak.

Béla eszébe jutott, hogy milyen tehetetlenül nézte akkor ezt az egészet, amikor rájött, hogy menthetetlenül egyedül van. Erről akkor szerzett teljes bizonyosságot, amikor mintegy meglepetésként valami hastáncos szukák gurultak a színpadra, és a migráncsok zenéjére ringatták a csípejüket meg rázták a seggüket, elbódítva a traktoros legényeket meg a nyáladzó öregeket, mintha ez lenne a boldogság, meg az élet.

Egy éve mezítláb, alig ruhában tekergőztek a boszorkányok, amitől a zsíros hajúak nyála eleredt, a mackónadrágosok meg szúrós szemekkel figyelték az uraikat, hogy mitől indul el a mocskos képzeletük. És nem azon voltak, hogy majd este, amikor a műanyag dömperes diktátor végre elalszik, szabadjára engedjék kapálástól merev testüket, örömet okozva maguknak és hitesüknek is, nem. Az járt a fejükben csupán, hogyan ordítsák majd le a férjük fejét, aki guvadozó szemekkel legel idegen idomokon.

Így mérte fel Béla a mai napra rendelt cifra hazugságokat, és, hogy ne ordítson fel hangosan, fejest ugrott az időbe, abba a szeletébe, amikor ő volt műanyag dömperes stádiumban, de csak fakerekű járgánnyal, az apja nyakában ücsörgött hülye napszemüvegben, kezében hurkapálcás papírzászló, és imbolyogtak a tömegben, az akkori olajos hajúak különös táblákat cipeltek, mígnem a massza túl nem jutott a kritikus ponton, és tűzhangyaként marcangolta szét a sörös sátrat, ami habos ital ott és akkor tényleg majdnem ingyen volt, de Bélának csak bambi jutott.

Egy lappal később már a saját lábán haladt el a tribün előtt, amelyről felnyírt hajú, kalapos, drótkeretes szemüvegű emberek integettek kínos vigyort küldve az alant haladók felé, és mindkét oldal tudta, hogy ez az egész hazugság, de még nem pattant el a húr, és akkor sem, amikor Béla már nem is vonult, hanem csak kipergett a zöldbe ilyen napokon, és addig ivott, míg el ne veszítette az önkontrollját, és csak este tért magához, amikor már mindennek vége volt.

Ott ült ilyenkor kerti székeken, amelyek föltörték a seggét, és mégis boldog volt, mert az ivás huszárvágásával kiemelte magát az időből, átlapozott egy napon, így menekülve meg a közös hazugság álságos mosolyaitól. S mivelhogy az idő körben forog, mint azt José Arcadio Buendia volt szíves fölfedezni, Béla azon kapta magát, hogy ugyanaz van, mint akkor, azzal a különbséggel, hogy a mai kalaposok nem hagyják magára, hanem agyának legrejtettebb zugába is befurakszanak, így téve pokollá azt az életet, ami nélkülük is alig elviselhető.

Idáig jutott elmélkedésében Béla, amikor a harang kolompolásába bekavart a két bazi hangszóró a téren, olyan kontrasztot mutatva, hogy egyből leomlottak a falak, és amikor a disznószarral kevert kölni illatú népek elözönlötték a Szentháromság szobor tövét, és eldurrant az első luftballon, Béla a számítógéphez libegett, nyomkodta, míg föl nem hangzott belőle a mai nap örökzöldje, az énekszó és tánc köszöntse féle elfeledett sláger.

Béla engedelmeskedett a régmúlt idők harsogó gyerekhangjának, ezzel kiemelte magát a valóságból, és motyogva topogott ide-oda, amit ő táncnak vélt, a fröccsök ura viszont azt hitte, hogy stroke-ot kapott, vagy valami gonosz lélek szállta meg, és rárivallt, hogy igyon inkább, de Béla nem törődött vele. Ajkainak mozgása lassan kivehető alakot öltött, és asztráltestként, tejszerűen folyt elő belőle monomániásan ez: soledad. És amikor odakint egy basszustól összedőlt a sátor, a kocsmára ködszerű csönd ereszkedett, a plafonból pedig elkezdtek alázuhogni a sárga pillangók.

EGYSZERVOLT MESTEREK, MESTERSÉGEK – meg a ma üldözött ezermesterek


Tavasz van! Kezdődik a riogatás. Erről csicsereg a… rádió. A rendőrség fokozott ellenőrzésekkel szűri a menet közben bekötetlen övekkel telefonálókat, a spicces locsolókat, meg a gyorshajtókat; az fogyasztóvédelem az ÁNTSZ fullajtárjaival vendéglősök pecsenyéit, kereskedők portékáit méregeti, a nemzeti adóhatóság pedig irgalmat nem ismerve hajkurássza az ezermestereket. Ez utóbbiak „ősei” valaha köztiszteletben álló, amolyan „mindenhez jutányos áron értő” bütykölgetők voltak, ma közönséges adócsalók, megrögzött feketézők, akik a hatóságok szerint szinte mindent szabálytalanul végeznek, rengeteg munkát adva ezzel a szegény adóellenőröknek!

A hajdanvolt reparálós világot végre valahára felváltotta az elnyüvős, eldobós időszak, melyben azért akadtak „őrizgető, kacatoló figurák”, akik most, a ki tudja már hányadik szűk esztendőben elővarázsolják a megmaradt holmit az „elvásíthatatlan dolgok” időszakából. És kezdődhetnek a nagy felújítások, az életre keltő beavatkozások, megannyi átszunyókált esztendő után. Az évenként rendezett lomtalanítások alkalmával éjjelente az utcákat járó fürkészek által lebontott alkatrészek idővel megtalálják újdonatúj gazdáikat. Talán…

Csak a jó szaki hozzáértése kell! Meg vele a bűne!

Gyermekkorunkban persze még nem volt baj és bűn, ha valaki időről-időre becsengetett a lakásokba, s felajánlotta, mondjuk a „vándorköszörűs” szolgálatait.

003

A kicsorbult, életlenné vált késeket, kificamodott ollókat magához véve a kapualjunkban letámasztott kerékpárjához sietett a harcsabajszú Jánó mester, a verdát praktikus keretére emelve tekerni kezdett, s a forgó köszörűkövön megfente a vágóeszközöket. Fillérekből varázsolt újra használható, éles eszközöket.

A széltépte, kifordított esernyőinket sem kellett a kukába hajítani, csak figyelni a téren kényelmesen sétálgató, tobakjából nagyokat szippogató esernyőjavító érkezését. Nem volt szórólapja, sem gigafonja, Tóni bácsit, az ujjait a háborúban elvesztett esernyőjavító mestert mindenki ismerte és tisztelte.

001

004

A tönkrement esernyőket magához vette, aztán, ha elkészült, visszahozta, vagy átvehettük a kisszobájából kialakított műhelyben. Ha elkészült, az esők ellen védő alkalmatosság jobban szuperált, mint újkorában. Drótozott, foltozott, varrt és forrasztott, mikor mi kellett. A fizetség itt is jóval szerényebb volt, mintha új ernyőt kellett volna vásárolnunk.

A belvárosi nagyáruház lépcsői alatt székelt a szemfelszedő műhelye. Manapság ilyen mesterség űzője sem található sehol. Ugyan, kinek jutna eszébe, hogy a felszaladt szálú harisnyát valaki megreparálgassa?

002

007

Akkoriban a harisnyáknak, sőt a fuszekliknak is volt becsülete… Felénk, a Derkón Juli néni járta a lépcsőházakat, kezében villanykörtével. A lyukas zoknikat a körtére húzva, pár másodperc alatt foltozta használhatóvá, csak egy hokedlit kért, s az előszobánk sarkában végzett is a művelettel. Az a néhány forint, amit elfogadott, igazán nem volt sok az ügyességéért.

Nagyanyám szívesen mesélt a régi idők mestereiről. a drótos tótról, aki a törött fazekakat, porcelánokat javította meg. Mivel akkoriban megfelelően szilárduló, erős pillanatragasztók még nem voltak, az edényeket kívülről dróthálóval befonta, hogy a beléjük töltött anyag szét ne feszítse őket. De nagyi mesélt a foltozószűcsről, a vándorórásról, a jegesről, meg a szódásról is. Ez utóbbival még magam is találkozhattam. Hatalmas Tatra gépjárművével végigkürtölte a mellékutcákat, aztán lépésben visszaaraszolgatott valamennyin újra, s aki valódi szódát szeretett volna vásárolni, a kapuban állva megtehette.

Amikor a nagyszüleink faluról városba költöztek, – mesélték – még járták a településeket az ószeresek. A handlék jellemzően botcsinálta vándor kereskedők, többnyire öreg zsidók voltak, akik mindenféle számunkra már értéktelen dolgot begyűjtöttek: ócska ruhákat, rongyot, hulladék nyersanyagokat, bőrt, hasznavehetetlen üvegeket, dobozkákat, csontot, párnatollat, stb. Cserébe fémedényeket, borotvát, pipákat, törülközőket, kosarakat, kasokat, csizmákat, gyerekjátékokat adtak. Cseréltek. Munkájuk többnyire nem kívánt pénzmozgást, akkoriban a nyugtaadási kötelezettség sem volt még feltalálva…

Jó felemlegetni néhány rég kihalt mesterséget, melyek felett eljárt az idő, mégis hozzátartoztak a mindennapjainkhoz. Nem találkozhatunk már bakterral, vagy ahogy akkoriban elegánsan nevezték, vasúti sorompó kezelővel, ahogy villamos jegykezelők sem élnek már köztünk. Nincsenek pákászok, rákászok, a városokban töltőtoll- és pipa-javítók, de eltűntek a gombbehúzók és a kalaposok is, bár nehai műhelyeik olykor megjelennek álmainkban. Vargyasné a rövidárus, vagy Raspergerék a kalaposok ugyanúgy hiányoznak, mint a Marics féle bőrös-bolt, vagy a szinte egykor úton útfélen fellelhető suszter műhelyek. A Derkó Csoszogi bácsija a bőr- és gumi-ragasztó felejthetetlenül szúrós szagával…

005

006

Hiába is keresnénk gumijavítót! Kirmer Gyula bácsi legendás biciklijavító boltja, előtte a kerékpárok kitámasztására szolgáló öreg hársfával, ott a Karicsa és Hollán sarkon nem arról szólt, mint a mai modern kerékpárjavító műhelyek. Ott az első a diskurzus volt, a naprakész információk a várható időjárásról, majd a munka, a gumistoppolás, ami aznap, a munkából hazafelé igyekvőnek már használható bicajt biztosított, némi jókívánsággal.

Ma modern időket élünk. Hetekig várunk a villanyszerelőre, a gázosra, ha festőt, parkettást keresnénk, jobb, ha hónapokkal előre tervezünk. Cipzárt cserélni tudó, gatyáink felhajtásához hajlandóságot mutató szabóink eltűntek, a tönkrement cipősarkakat magunk cserélgetjük… hajat magunk vágunk, körmeinket sem igazán látja manikűrös.

A legszomorúbb az egészben az, hogy a magukat „ezermesterként” emlegető szakik kora is végérvényesen lezárult. A működésük lehetetlen. Ugyan, ki vállalná annak kockázatát, hogy a kevéske pénzért jelentős lelkesedéssel elvégzett munka után pár pillanat múlva előhalássza a megrendelő a táskájában lapuló igazolványt, s firtatni kezdje a nyugta, a számla, meg az árjegyzék meglétét, a kifüggesztett tilalomtáblákat és vásárlói tájékoztatókat, hogy az elvégzett munka után gondosan megsaccolják, vajon miből vesz majd házat a szolgálatkész segítő.

Ki vállalná a csendes működést, ma, amikor az ötvenes éveket megszégyenítő besúgórendszer egyenesen ösztönzi kádereit a mások beköpésére? Sikerült átesnünk a ló túloldalára. De a veszteség mértéke egyeseknek még mindig alig-alig látszik. Mert ugye, jobban teljesítünk… A segítőkészség a szabályok áthágását jelenti, aki elvállal és elvégez egy egyszerű javítást, s végül nem ad számlát, szorulhat!!! És félhet, a riogatásoknak megfelelve…

Mert úgy tűnik, hogy az egyszervolt mesterségek után az önkéntes ezermesterek is eltűnnek majd, a lakóközösségek, települések mindenhez értő és szívesen segítő szív-emberei, akik után mindössze a semmi és senki tódul majd…

Vajon megéri? Tényleg ez a jobban telesítő Magyarország?

Nekem te nem mutogatol

Nagy volt a zsivaj az 5. b.-ben, a nagyszünetben mindenki a tízórait majszolta, nagyon gyorsan, hogy a Viktor el ne vegye. Ekkor megszólalt az iskolarádió, és valahonnan az éterből hallatszott a hang:

– O. Viktor 5. b. osztályos tanuló azonnal menjen az igazgatói irodába!

Csönd lett egy csapásra, csak a sustorgás hallatszott, O. Viktor fölállt, kitörölte füléből a bukta maradékát, kiköpte a szotyolahéjat, zsebre vágta a kezét, és hasát kidüllesztve megindult a folyosón. Az egész osztály utána tódult, nézték, ahogyan pöckösen vonul, és csak suttogtak, ki-ki vérmérséklete szerint, hogy na, most majd megkapja végre, mások meg épp ellenkezőleg, hogy jól megmutatja annak a rohadék igazgatónak. Odaért az ajtóhoz, kopogott, s amikor megkapta az engedélyt, belépett. Ahogyan behúzta maga mögött az ajtót, tíz centivel rögtön összement, cinikus képére kiült a szűkölés. Az igazgató maga elé intette, de nem ültette le.

– Ide figyelj te istenátka. – Így kezdte az igazgató, amitől kicsi Viktor haptákba vágta magát, és elkezdett folyni a taknya.

– Megint elvetted a Jenőke tízóraiját? – Viktor megszeppenten bólogatott.

– Bezártad a szekrénybe a Bélust, összetörted a Marcsi vonalzóját, és elkoboztad a Misi matchboxát?

– Az úgy volt – kezdte suttogva a Viktor -, az úgy volt…- De az igazgató leordította a fejét.

– Nem érdekel, hogy volt. Ebben az iskolában vannak szabályok, amiket lehet, hogy a drágalátos szüleid nem tanítottak meg neked, de akkor is betartod, mert kicsaplak, és mehetsz az apád bányájába követ fejteni, értve vagyok?

– Jajj, ne! – Zokogott fel a kölök, már patakzottak a könnyei. – Drága jó igazgató bácsi, instálom, azt ne. Mindent úgy csinálok, ahogy mondani és akarni tetszik, jó leszek, csak ne csapjon ki, mert az apám agyonver. – Így szüpögött, remegett a szája széle, amit csak nyalogatott, és a fejét furcsán oldalra döntve tartotta.

– Jó leszek, édes, drága igazgató úr, ígérem, visszaadom a matchboxot, veszek egy vonalzót, Jenőkének meg egy kakaós csigát a büfében, csak ne tessen kicsapni. – Már meg is görnyedt, mint valami hülye zarándok.

– Takarodj a szemem elől, ez volt az utolsó figyelmeztetés. – Így az igazgató, és az ajtó felé mutatott.

Viktor hétrét hajolva, bólogatva iszkolt kifelé, és ahogyan bezárult mögötte az ajtó, érthetetlen módon megnőtt. Letörölte az arcáról a könnyet meg a taknyot, kezét zsebre vágta, és fütyörészve ment be az osztályba, ahol a degeneráltak rajongva várták.

– Na, mi volt? – Kérdezték, és letörölték a feneke alatt a széket. Viktor fölcsapta a lábát az asztalra, körbenézett a teremben. Látta az üres tekinteteket, és érezte, hogy újra otthon van.

– Lerendeztem. – Harsogta. – Nekem ez nem pofázik, nem mutogat, engemet nem lehet irányítani, utasítgatni, ugye? Be is kaphatja a buzeráns pondró. Jenő, mit hoztál tízóraira? Hol a szotyolám? – Amikor ez elhangzott, látszott, hogy az élet visszatér a megszokott kerékvágásba, és senki nem vette észre a téboly fényét a szemében.

– Győzött megint, megvédett minket a mi hősünk, egyetlen vezérünk. – Így sutyorogtak a bambák, amikor becsöngettek, Valóság tanár úr fölszabta az ajtót, két lépéssel a katedra előtt termett, és megszólalt.

– Na, sutyerákok, kuss legyen! Dolgozatot írunk. – Olyan csönd lett, hogy a légy a saját zizgése elől kezdett menekülni, a székek nyikorogtak, a levegő pedig megfagyott, mert senki nem tudta, hogy ebből mi fog kisülni. Viktor pedig gonosz szemekkel elővette a puskáját, és a füzete alá csúsztatta.

GYAKORIKÉRDÉSEK.HU – májusfát állítanék, de nem tudom, hogy kell!

Béláim az úrban!
Ha lehet, ne próbálkozzatok egyedül! De tényleg ne!

Szerezzetek be egy pár (vagy akár egy tucat) segítőt! A májusfa nem holmi karácsonyfa, amivel hazatotyogtok a piacról, talpába montírozzátok, aztán villamosítás után teleaggathatjátok szaloncukorral, hogy legyen mit lezabálnod! A májusfa állati hosszú, dögnehéz fenyő, csupa ragacs a gyantától… Igazi, emberes meló a faállítás! Különben is, a folklórműsor elmaradhatatlan kellékei okán sokkal élvezetesebb is a rituális májusfaállítás, ha nem egyedül cipeljük és díszítjük a fát, hanem egy-két barátunkat megkérjük segíteni. Ráadásul egy nagyobb fát nem is könnyű rángatni. Na ezért tuti a focicsapat! Toborozzatok egy egész falkát!

És akkor az akció!
Tehát, szerezzünk be egy fát.
Nos, ez nem mindig könnyű, és általában nem is túl környezetbarát. Képzeljétek, ehhez ki kell vágni egy fát! A kutyafáját…

Az erdőre ne menjünk, ott csak lophatjuk a fát, nézzünk körül odahaza. A fenyőfa olyan, akár a kuszkusz – mindenkinek van otthon… a kert végében, mondjuk!

Ha az elhatározás után is van még kedvünk a tortúrához, ha ragaszkodunk a tradíciókhoz, a jellegzetes népi hagyományokhoz, 10-15 méteres gyertyánfát vágjunk ki, szőröstül-bőröstül, pakkoljuk trélerre, osonjunk véle a tett helyszínére és az alsóbb ágakat, meg a bürkét vágjuk le róla. Praktikus, hogy jó előre gondoskodjunk szállítóeszközről, valamint szerszámokról a köpesztéshez, no és persze csákányról, meg ásóról, hiszen a fát egy oltári mély és stabil ácsorgást biztosítani kész gödörbe kell mélyen beleállítani, hogy úgy május másodika körül el ne dőljön. A fa amúgy igen banga jószág, némi vontatókötél segítségével tudjuk majd felhúzni a liknak támogatva – de csak a díszítés után. Lehet utóbb is diszíteni, de a mászás közvetlenül az állítás után meglehetősen fárasztó!
Készüljünk némi kreppel, színes díszekkel – aggassunk rá egy raklap sörösüveget, hogy a vagányabbaknak legyen konkrét cél a mászáshoz….

Gyakori, hogy kimustrált second-hand ruhákból vágnak csíkokat a legények, s ezzel díszítik fel a fát. Ha lehet, a mézeskalács figurákat hanyagoljuk!
A májusfát állogató tevékenységet feltétlenül az éjszaka leple alatt hajtsuk végre úgy, hogy lehetőleg senki ne lássa.

A rendőrség figyelmét elterelhetjük, ha a haveroknak ebben az időben sikerül megrendezni a szokásos Ják-Szombathely erdei gyorsulásit!

Tehát éjjel alkossunk! Mert nyilván az éj leple alatt minden jóravaló lény szundikál…
Május elsejére virradóan azután frankón el kell tűnnünk, csak a májusfa maradhat utánunk. Így majd a lány és a környékbeliek találgathatnak, hogy ki a hódoló.

Van még kérdés?

LÉGY RENDETLEN, CICUKA – a makulátlan hölgyikéknek kampec!

Nem tudsz főzni? Képtelen vagy a lakás kitakarítására? Mindent összemosol és a ruháid lassan az egyszínű szürke felé tendálnak? Fogalmad sincs az ablakpucolásról, s nem tudsz cipőket bagarolozni?

Nos, kedves kisasszony, a lehető legjobb hírrel szolgálhatunk: kiskegyed hamarosan elkél! A mai pasiknak éppen ez kell! Ne is próbálkozzon senki, holmi törékeny nőciként a magyar konyha remekeivel előrukkolni! Kell a nyavalyának a sterilre suvickolt fürdőszoba! Csajokra vágynak a mimóza műpalik – csücsörítve robognak a félidióta nőcik után…
Ha igaz ez a felvezetés – ha nem, azért az igyekezetet illik honorálni! A minap bukkantunk egy remek kis bejegyzésre, amit – tessék jó erősen megkapaszkodni – egy tipikusan csajos oldalon tett közzé, maga a címzett!
Állítólag az élete párja lepte meg vele, miután rászakadt a kis tündérvirágszál, „szíve egyetlen királynője”, a nyuszika gépkocsijának műszaki vizsgáztatásából adódó édes teher… A pasi, miután további felhasználásra átvette a barbie-rakétát, még elkövette azt a felelőtlenséget, hogy a vizsga idejére átengedte a saját verdáját! Csak tippelni merjük, mi maradt a gépcsodából, azalatt a mintegy két nap alatt, míg a szerelési munkálatok, meg a komplett ganajozás után végre átcsuroghatott a megmérettetésen anyu kicsi kocsija!

Mindezek után merüljünk el együtt egy „apucika” e-mailjében, amit szeretett gidácskájának pötyörgött – egyfajta dicséretnek szánva a megannyi boldogság petárdáért:

Sziasztok, csajok, nekem ezzel az e-maillel indította a férjem a hétfőmet, mert kocsit cseréltünk reggel, ez ment műszakira. Azt nem mondom, hogy kínomban nem röhögtem, végtelenül türelmesen. Csajszik, nektek is szólnak otthon a kupiért a kocsiban?

„Tizenkilenc flakon, ez hihetetlen. Tizenkilenc. Flakont. Kellett. Kidobnom. Hogy használható legyen az anyósülés lábtere. A gyanús piros és kékesfekete foltos zsebkendőkről és törlőkendőkről nem is beszélve, mégis mit csinálsz az autódban? Kölyökmacskákat segítesz a világra? Ott volt az ajtózsebben Zsuzsika összekávézott rajza, amire a mellette talált kék és kicsit más kék szemceruzával (vagy rúzzsal?) voltak felírva a gázóraállás karácsony előtti adatai (a dátumból tudom), meg egy szintén karácsony előtti ajándék átvételi helye és ideje? Március van, édesem!

Oké, a váltócipőt el tudom fogadni, mégse lehet körömcipőben vezetni, kényelmetlen és nem is túl biztonságos. De a korcsolyákat azért kitettem már otthon, ahogyan a kutya pokrócát is, szegénykém, hát két éve, hogy elaltattuk… A csomagtartóban lévő, nyárról ott maradt napozógyékényről nem is beszélek, csak rezignáltan kidobtam, mert valami belefolyt. Nini, meglett Ferike uzsonnásdoboza, amit szintén a síszünet óta nem találtunk. Kinyitni nem mertem, inkább ment a kukába ez is. Nem tudom, hogy hány szatyrod van, de itt a csomagtartóban volt két kék egymásban, meg egy fehér, és az az egész egy nagy zöld táskába volt begyűrve. Volt mellettük még egy, külön is, a biztonság kedvéért. Ja, jó hírem is van, találtam még egy utolsó darabot a kedvenc illatosítódból, a vattacukor-illatúból. Becsúszott a kutyapokróc rései közé. Installáltam, úgy rendeltetésszerűleg.

Ha már a kúton voltam porszívózni, megnéztem a keréknyomásokat is, mert folyamatosan le akart menni az autó az útról, és nehéz volt a kormány. Nem érezted? Mindegy, a 2,2 bar helyett elöl csak 1,2 és 1,4 volt. Máskor ilyet ne csinálj, kérlek, ha érzed, hogy nehezebb a kormány, szólj, vagy kérd meg a kutast, hogy fújja fel, és adj neki egy százast. Ne feledd a pótkereket sem, ez a csomagtartóban van alul, most már hozzá lehet férni.
Kíváncsiságból megnéztem, melyik a legrégebbi parkolócetli, amit az ajtózsebben találok – tavaly novemberi volt a lelet. Ugyanott 2015-ben lejárt fitneszbérlet. Érdekes, hogy nem vettem észre, amikor karácsony előtt kipucoltam az autódat, apád úgyse állta volna meg szó nélkül. Biztosan valamelyik zsebedből került elő közben.

Feltöltöttem az ablakmosót is, szerencsére még a tavaly téli volt benne, így nem fagyott szét a rendszer, de néha azért használhatnád, hogy kiláss. Már biztosan megszoktad, hogy világít a visszajelzője a műszerfalon, komolyan gondolom, hogy totál felesleges a női kocsikba bármilyen visszajelző lámpa. Egy nagy piros kell, hogy állj meg, mert baj van, és kész. A tank már a félnél mutasson üreset, a sebesség meg végig 10-zel többet.

Vettem ablaktörlőket is, meg kiszedtem a leveleket a szélvédő alól, mert ettől rohad el a kocsi csak úgy igazán. Jó hír viszont, hogy meglett a nyaraló kulcsa, az ülés alatti tárolóban volt azzal a postai értesítővel együtt, ami a NAV-tól jött, szintén a nyáron. Arra jöttem rá, hogy minél több rekesz, annál nagyobb a kupi, és a benne felejtett dolgokból is annál több van, majd legközelebb úgy vegyünk kocsit, hogy kicsit kevesebb legyen a rekesz.

Két adóra valami recsegős szlovák csatorna volt beállítva, kettőre meg ugyanaz a zenés magyar adó, a maradékon sistergés. Ha be akarsz állítani egy csatornát, akkor tartsd nyomva pár másodpercig azt a gombot, amelyik helyen akarod, hogy szóljon. És tádáám, ott lesz!

Most viszem a szerelőhöz, puszi, az én autómban, kérlek, ne hagyj semmit, köszönöm, nekem jó úgy, ahogy van. Azért, mert rendetlen vagy, és az autódban úgy élsz, mint egy sertés, még szeretlek. És jól állt ez a farmer reggel!”

Már kezdem azt hinni magamról, hogy rendetlenebb vagyok az átlagnál, pedig még anyósom is mindig megelégszik az otthoni tisztasággal. Vagy szerintetek igaza van a Zolinak?

Mit lehet még ehhez hozzáfűzni?

Nos, ha valóban arra készülünk, hogy hátha, hogy talán… akkor leírjuk bátran, hogy mindenki érthesse: Tündibündi kimaxolta a cukiságfaktort!
Ez a bige bizony mindent visz!
Mielőtt bárki latolgatni kezdené, vajon hány hasonló szaladgálhat kopár életünkben, ajánlani szeretnénk egy jóval egyszerűbb lehetőséget! Szóval, a másik típusból jóval kevesebb van! Ahhoz tényleg elég egyetlen mancsunk…

Bár a makulátlan, mondhatni normális fehérnép -ugye?- nem igazán trendi…

(Köszönettel a politika-mentes gondozottak!)

Elzavarni a búsba

Schiffer András, aki állítólag visszavonult, tehát mégis van, a búkon üzent a fideszfiúknak a grundok kötetlen stílusában, mondván: „Na, most húzzatok a picsába!”. Azért horgadt fel ilyen mocskos módon a polgári fiatalember, mert az MLSZ elutasította az Újpest és a Vasas láblabda csapatának licenckérelmét, mondván, a két fedett sportlétesítmény nem alkalmas első osztályú meccsek megrendezésére.

Nem mindenki lehet olyan nagy híve a szotyolázásnak, mint Orbán et., ezért számukra megszínezem a kifestőt. Mind a két stadiont – amelyek konspirációs neve fedett sportlétesítmény, mint az tudvalévő – most újították fel súlyos milliárd forintokból, amelyek elvesztették közpénz jellegüket. Ilyképpen a mosdatlan szájú kirohanás még jogosnak is lenne mondható, ha nem Schiffer et. szájából csusszant volna a napvilágra.

De hát, így történt, ezért a magam részéről kénytelen vagyok a mondat irányát megfordítani, egyes számba tenni, és Schiffer et. felé pökni. Ő ugyanis, akárha Vladimir és Estragon, már régen elbaltázta a jogait, hogy egyáltalán megszólaljon a magyar ugaron. Egyetlen lehetséges cselekedete lenne ebben az esetben, ha szép csöndesen elballagna Polt zsandárhoz, és följelentené Orbánt.

Mint ahogyan tette azt oly igen nagyon buzgón Gyurcsánnyal Sukoró kapcsán, amely fidesznyalonc ganajságnak máig visszhangzó hozadéka van, és annak idején nem csak Budai Gyula szájából csorgott ez az egész, hanem még a vízcsapból is, ki tudja, hány szavazatot generálva ezzel a rezsimnek. Azóta is megszámlálhatatlan ügy van, ami megérne egy kósza feljelentést, de Poltnak még annyi munkája sincs Schiffertől, hogy megtagadja a nyomozást valami átlátszó ürüggyel.

És ha már itt tartunk, akkor most Hadházy Ákos folytatja a schifferi metódust, aki két napja jelentette ki, a Napnál is világosabb a Mészáros-Orbán szimbiózisban a bűncselekmény, de ő sem terheli az ügyészséget holmi feljelentéssel, mert minek. Pofázni, azt lehet, csak semmi értelme nincsen, mint ahogyan Gyurcsány is teszi, aki hetvenkét órázik itt nekünk, meg hőbörög.

Ez a tempó korrelál azzal, amikor Dájcstomi nagymamáját hallgatta le személyesen a szépemlékű Horn Gyula, mint emlékezhetünk rá, és voltaképp azóta megy a magyar közéletben a szavak puffogtatása azzal az eredménnyel, hogy csöndesen szétrohad az ország.

Ez a folyamat nem kevéssé köszönhető Schiffer et.-nak, aki áldatlan közszereplése nyomán semmit sem ért el a habverésen kívül, de abban jó volt. Most meg, miközben úgy hiszi, hogy faszagyerek, ha picsázik, mert meghallotta az idők szavát, meséljük el neki közösen, hogy ez így nem kóser. Nem Briant ő, akit a hülye népek követnek, és mondhatja nekik: Menjetek a picsába!

A fideszfiúk nem fogják megkérdezni tőle „Hogyan menjünk a picsába, Uram?”, hanem a képébe vigyorognak, illetőleg hálatelt köszönetet mondanak neki eddigi szolgálataiért. Én például joggal abszolválhatnám a schifferi felszólítást, mert még sohasem kellett Orbán seggéből elővakarászni, és gyakorta meg is teszem, ám egyre kevesebbszer.

A sokévi ellenállás közben ugyanis előkerült likacsos agyam mélyéről az a Bálint Györgyhöz – asszem, ki tudja ebben a nyüzsgésben – köthető mondat, miszerint az nem újságírás, ha mindenkit elküldünk a francba. Ezt Schiffer et.-nak is javasolnám megfontolásra, aki azt hiszi, ha káromkodik, akkor megértette az idők szavát.

De más szelek fújnak máma, az utcára vonuló fiatalok tulipánokat hordoznak, meg pogóznak az Oktogonon, mert rájöttek arra, hogy a rezsimnek legjobban az fáj, ha a képébe röhögnek, az ilyen picsába küldés pedig az olyan kivénhedt alakoknak való, mint amilyenné Schiffer aszódott az eltelt évek alatt.

Két menekülési útvonala van, az egyik a bölcs hallgatás, a másik pedig, ha annyira viszket a valaga, hogy Polt úr elé járul, és megteszi azt a rohadt feljelentést Orbán ellen, úgy, mint amilyet vicsorogva Gyurcsány nyakába akasztott. Ha ez megtörténik, akkor kiegészítésképpen el is küldheti melegebb éghajlatra az egész bagázst, de addig tyíse! Hogy mért vagyok abban teljesen biztos, nem születik meg a komoly, géppel írt feljelentés, azt nem tudom, de a fejemet azért rátenném.

Aki szegény, az a legszegényebb – Mihály bácsi 2.0

Miközben a nagyszínpadon élénk ütemben zajlik az élet olyan királydrámákat előadva, mint Brüsszel meg CEU, az igazi tragédiák tulajdonképpen a színfalak mögött játszódnak, ahol a gépezet külön-külön darálja le az út szélén bóklászó embereket, mint most Mihály bácsit is készül, aki egy Vas megyei idősotthon lakója.

Még a fagyos február során irkáltam róla először (Ki szereti Mihály bácsit? – 2017. 02. 14.), mikor is összetűzésbe keveredett a hatalommal, amely értelemszerűen az otthon vezetőjében öltött emberi alakot, és a csörte arról szólt, hogy ki látogathatja a jámbor öreget, illetőleg ki nem. Végül is, az az egyetlen ember, aki törődött vele.

Második felvonásunk pedig azt példázza, milyen kalamajkákba keveredhet Isten báránya, ha egyáltalán nem figyel rá, akinek az lenne a dolga. Voltaképp Mihály bácsi Kierkegaard istenbizonyítékának ékes példája: „Démoszthenész, hát hiszesz te Istent? – Hiszek. – S mi a bizonyságod reá? – Tulajdon engem vert meg, de nagyon.”

Ekképp mókázott a dán, s ezen merengne Mihály bácsi is, ha volna rá érkezése, ami viszont nincs. Ő egyelőre csodálkozva szemléli a világ folyását, amelynek értelmezésében az az ember igyekszik neki segíteni, akitől annak idején eltiltották, aki nem mehet be az otthonba, mint arra az első felvonásból emlékezhetünk.

Minden egy levéllel kezdődött, amikor is N. M. (Mihály bácsi) levelet kapott egy magasságos végrehajtói irodától, aki intézmények olyan cápák a mi kies országukban, hogy menekülni előlük kilátástalan igyekezet, mint most is. Az öregotthon lakója úgy keveredett slamasztikába, mint Pilátus a krédóba, de erről jobb, ha az ő levele mesél.

„2016 novemberében nevemre érkezett egy végzés, melyben meglepődve olvastam, letiltást fognak foganatosítani a nyugdíjamból. Levelemben jelezném, hogy én banktól hitelt nem vettem fel, kezes sem voltam magánszemélynek, és kárt sem okoztam semmiben sem. A kézhezvétel másnapján a végzést bemutattam az intézmény vezetőjének, jeleztem, hogy én ezt nem értem, miről van szó, mert ahogy a fentiekben is leírtam, semmiféle hitelt/kölcsönt nem vettem fel. Kértem az intézményvezető és munkatársai segítségét, de csak egy vállrándítást kaptam, és azt válaszolták, hogy ezt ők sem értik.”

Ez volt az origó, midőn Mihály bácsi kézhez vette a mindösszesen 1.647.842 forintról szóló bájos fizetési felszólítást, és csak nézett szemre és fejre, egészen addig, míg az amúgy az ő látogatásától eltiltott I. I. észre nem vette, hogy nemigen van pénze az öregnek, és mint kiderült azért, mert a nyugdíja már letiltás közben duruzsol.

Így hát a tettek rónaságára léptek, N. M. meghatalmazta I. I.-t, hogy helyette hivatalos és magánügyeiben eljárjon, amely aktus március másodikán, – mint a folyományokból kiderül, későn – történt meg, mert a beadott fellebbezés persze, hogy elkésett. Ezért a tekintetes bíróság április 12-én kelt levelében azt annak rendje és módja szerint elutasította, nyitva hagyva ugyanakkor a további fellebbezés lehetőségét, amellyel Mihály bácsi immár I. I. segítségével határidőn belül élt is.

Itt tart most N. M. kalandozása a törvény labirintusában, és ezek a kettők, mármint N. M. és I. I. bíznak az igazságban. Elsősorban abban, hogy kiderül, honnan akasztottak Mihály bácsi nyakába olyan tartozást, amit nem szedett össze, valamint aztán később abban is, hogy nem szedik el ok nélkül nyugdíjának jelentős részét. Mindez a távoli jövő zenéje, hiszen nem dobált meg semmit festékkel a delikvens, hogy rögtönítélő bíróság elé állítsák.

ÁRTATLAN VAGYOK! Így sikoltott fel csupa kurzívval Mihály bácsi a bírósághoz írt levelében, ami szép forma, csak semmit sem ér. A darálógép szuszog, de voltaképp Mihály bácsi szerencséje az, ami tragédiája is egyben.

Ha saját otthonban lakna, akkor már rég elárverezték volna a feje fölül azt, viszont, ha így lett volna, lehet, időben intézkedik, aminek a folyományait már soha nem tudjuk meg. A mi lett volna, ha lett volna sajátos dilemmája ez, amely abból ered, hogy az idősotthon munkatársai a vállukat vonogatták, amikor az öreg segítségre szorult.

A baj megtörtént, ezen már az sem segít, hogy a Vas megyei intézmények élére új igazgató került, mert visszafelé törvénykezni csakis a kormánypártok kiváltsága minálunk, ilyképp most a bíróságnál a labda. Elfogadja-e ezt a második fellebbezést, esélyt nyitva arra, hogy kiderüljön, mi ez a rejtélyes tartozás, s legfőképp, mi lesz annak s sorsa.

Hosszú meccs lesz bizonyára, csak abba gondol bele borzongva az ember, hány ilyen Mihály bácsi lehet az országban, akiknek a nyakába különös tartozások szakadnak, és emiatt az Isten szent ege alatt találják magukat. És ez a tízezres kérdés minálunk, nem a pártok különös kínjai.

ZSIGERI GYŰLÖLET A JÁTSZÓTEREKEN – valóban a gyermekzsivaj jelenti a gondot?

Amikor először olvastam végig az itt látható levelet, még nem voltam képes eldönteni, hogy áprilisi tréfa, amit látok, vagy az elembertelenedés újabb mérföldkövébe botlottam.
Mindenesetre a győri Nádorváros, Török István, 56-os forradalmárról elnevezett utcájában valami olyan határt léptek át, amit sem feldolgozni, sem megmagyarázni nem lesz egyszerű. Az esztendők óta sulykolt gyűlöletkeltés, a másik ember zsigeri utálata olyan szinthez ért, amit már nem lehet egy egyszerű legyintéssel elintézni! Csak a többszöri nekiveselkedés után merészelem azt gondolni, hogy az esetet közzé kell tennem – ne Brüsszelt, hanem az ilyen leveleket gyártó „Lakókat” állítsuk meg, de feltétlenül, azonnal, ha még nem késő!

(Persze, lehet kardot rántani, rémképeket festeni a felénk is irtóztatóan elviselhetetlen, sikoltozó és hisztiző siserehadakról, meg a lakótelepi csőcselékről, a lumpenek traccs partiktól hangos őgyelgéseiről, a tinédzserbandák dühöngéseiről… s akár visszaállíthatjuk a sokat emlegetett Taigetoszt is – mi, akik valaha gyermekek voltunk és szerettünk azok lenni; felháborodtunk!)

Íme, egy tipikusan grafomániás, lakótelepi „megmondó ember” gyötrelme 2017. áprilisából, szó szerint idézve. Mert minden sora döbbenetes!

Tacepaó a Török István utcai játszótérről:

Kedves Szülők!
Miután ezt a játszóteret sajnos átgondolatlanul és felelőtlenül a lakótelep kellős közepére, házakkal szorosan körülvéve alakították ki, így ez, mint látható, nagyon közel van a lakásokhoz és az ablakokhoz. Kérjük, szíveskedjenek tekintetbe venni, hogy ez elsősorban mégis csak egy lakótelep, ahol nagyon sok idős, nyugdíjas, beteg, gyermektelen, három műszakban dolgozó aktív, tehát nem csak kizárólag gyerekes család lakik, akiknek a nyugalmát és pihenését a nappali órákban Is rendkívül zavarja a gyerekek állandó sikongatása, ordibálása, hisztizése, a zörgős műanyag motorokkal a járdán és a házak fala melletti körbe-körbe motorozása. Ez különösen igaz a hétvégére, ami mindenkinek pihenőnap.

A kis, műanyag motorok olyan hangosak, hogy zajuk még csukott ablakok mellett is behallatszik a lakásokba (egészen a negyedik emeletig). A házak tövében a kis járdán pedig olyan a hangjuk, mintha egy tank dübörögne el az ablak alatt. Elviselhetetlen. A járda és a házak közötti füvesített, parkosított terület már egyébként sem játszótér. Nem focipálya és se nem gyerek, se nem kutya WC, nem véletlenül kerítették el a játszóteret a füves résztől. A füvet és a virágokat pedig azért nem kellene hagyni kitaposni, mert a már így is ritkás, kopár, földes területről a por száll be a lakásokba.

A járdán gyakran a gyalogosok és kerékpárosok nem tudnak közlekedni, csak a gyerekeket kerülgetve. Előbb-utóbb baleset lesz belőle, mert egy motoros, vagy biciklis majd véletlenül fellök egy gyereket. És akkor majd a motoros/biciklis lesz a hibás, mert nem figyelt a gyerekre (a szülő helyett, aki éppen beszélget, telefonál, stb. és éppen nem a gyerekével foglalkozik)?

Kérjük, szíveskedjenek azt a nyilvánvaló tényt figyelembe venni, mikor gyermeküket lehozzák a játszótérre, hagy az itt lakó embereknek legalább annyi joguk van a saját tulajdonú lakásukban a nyugalmukhoz és pihenésükhöz, mint amennyire a gyermekes szülők azt gondolják, hogy joguk van a gyereküket a játszótérre lehozni. A játszótér nem dühöngő!
Ez itt a mi közös lakókörnyezetünk, aminek tisztaságához, rendjéhez és nyugalmához ragaszkodunk és mindenki részéről elvárható a másikkal szembeni tolerancia. Különösen igaz ez azokra a szülőkre, akik még csak nem is közvetlenül itt laknak, hanem távolabbról, más utcákból, házakból hozzák ide gyermekeiket játszani. Mi sem megyünk oda hangoskodni, sikongatni és nyugalmukban zavarni másokat az ő lakókörnyezetükben, így jogosan elvárható, hogy más se tegye ezt itt.

Ehhez senkinek nincs joga, ez tapintatlanság! Senki ne gondolja, hogy azért, mert csak néhány lakó teszi szóvá a fenti problémákat, akkor ezekről más lakóknak ugyan úgy nincs meg a véleménye, csak legfeljebb nem veszik a fáradságot, hogy szóljanak, vagy nem kívánnak senkivel veszekedni, nézeteltérésbe keveredni. És mielőtt még egyes szülők felháborodnának ezen a levélen és az lenne a véleményük, amit már mi, itt lakók, többször megkaptunk, nevezetesen: „akinek nem tetszik, hogy ez itt egy játszótér, az költözzön el!”, azoknak erre az ostoba megjegyzésére csak annyit tudunk válaszolni, hogy az egész lakótelep nem tud és nem is fog elköltözni néhány rendetlenkedő, hangoskodó, neveletlen gyerek és tapintatlan szülei miatt.

Természetesen tisztelet a kivételnek, az a szülő, akire ez nem vonatkozik, ne vegye magára! Egyébként is érthetetlen, hogy a szülők miért nem veszik a fáradságot, hogy gyermeküket e helyett a poros, koszos, házak közötti játszótér helyett, inkább a tiszta levegőjű, árnyas, csendes és minden tekintetben gyerekeknek kialakított Erzsébet ligetbe vigyék, ami ráadásul távol van a lakóházaktól és a gyerekek kedvükre üvöltözhetnek, sikongathatnak, hisztizhetnek, a nélkül, hogy másokat ezzel zavarnának.

Megértésüket köszönjük, Lakók

Ennyi a műalkotás szövege.

Ennyi volt a közlendője egy önmagát konkrétan megnevezni nem óhajtó nyugdíjasnak, beteg, vagy éppen gyermektelen párának, aki nyilván heteken át készült erre a hőstettre, aztán nagy nekibuzdulással kalapálni kezdett a háztáji számítógép klaviatúráján.
(Már, ha tényleg ő írta a levelet…)
Ütötte a billentyűket, élvezte, amint kemény mozdulatokkal pofozhatja az apró kockákat – mintha bizony, éppen a fertelmes kölyköket üthette volna!

A gyerekekre pórázt és szájkosarat aggatna, s nyilván tűnődik a tíz éven aluliak kijárási tilalmának lehetőségén… Ez vezetné el az ő lelki békéjéig – nyilván!

Taposta a klaviatúrát, kiélte minden elkeseredését, az átszenvedett és megsavanyodott életét, az átélt sérelmeket, igazságtalanságokat. A gyermekek nyakába varrta elszenvedett bántásait, ítélkezett és a legszívesebben a hóhér szerepét is elvállalta volna!

(Éppen úgy, ahogy ezt az ő derék gazdaállatától elleshette!)

Mert ne legyenek kétségeink, ott, a lakótelep játszóterén megvilágosodott plakát-gyárosok, az óriásplakátoktól mérgezett hazában, rábukkantak a bűnbakokra, minden gondjuk okára! Hát persze, hogy az átkozott kisgyermekek miatt kell szenvedniük! Persze, hogy az aljas fiatalok jelentik a gondok minden okát – fájdalmak nélkül járnak, igazi fogakkal teli szájjal kacagnak és még a gyermekszülésre is képesek!

Szerintük ez a probléma!
(…)
Csak reménykedhetünk, hogy a győri, nádorvárosi példa nem lesz, nem lehet ragadós! Hajdanán a gutaütésben reménykedni legalább annyira tisztességtelen ábránd volt, mint manapság bízni a józan többség megértésében… De mégis!

Ó, bár csak gyermek lehetnék, ott, a távoli Török István utcában! Sivítanék és kacagnék napestig, miközben kis, műanyag motorokon száguldozva gördülnék a gyűlölködő aszalékok felé! Az ám!

Köszönet a Kisalföldnek!