blogin.hu

Kovács levelező indulatba jött, méregbe gurult vagy állapotba került – gusztus szerint –, mert a BBC riportere kérdezni merte őtet. Más megközelítésből kérdésekkel cukkolta-ingerelte, és mint tudjuk, a NER hős lovagjai ilyenhez szokva nincsenek, ők általánosságban kinyilatkoztatnak, leszögeznek és hangsúlyoznak, hogy csak néhányat említsünk a hülye újságírói nyelvezet tárházából, amikor meg kell fogalmazniuk a nagy emberek monológjait. Kovács levelező nem nagy ember azonban, egy egészen kicsi bolhafing csupán, akit a jószerencse és Orbán kegye magas hivatalhoz juttatott érdem nélkül. Ő a Fidesz levelezője. Nagy hivatalosan „nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár”.

Ahol egy Szijjártó külügyminiszter lehet, ott Kovács beosztása sem lóg ki a sorból, ott vannak ők a szakterületükön a csalitos alján, közösen öregbítik kies hazánk rossz hírét szerte az Univerzumban. És mit ne mondjunk, ténykedésük célt ért, hathatósan járultak hozzá ahhoz, hogy a magyarokat valami ismeretlen barbároknak tartsák lassan, amikor harminc éve azt hitték, mi is olyanok vagyunk, mint bármi más népek, csak a szovjet iga torzította a lelkünket felismerhetetlenné. Kiderült, hogy nem. Más a DNS-ünk, a szolgaságot, ugyanakkor a préshurkára büszke nemzeti gőgöt hordja magában, és lassan az is világos lesz, hogy velünk együtt élni nem lehet, összetörjük a porcelánt, megisszuk a misebort és kiraboljuk a bankot.

És most, mindezek után, hogy néplelkünket sikerült fölskiccelni, lássuk az újabb bizonyságot arra, mi a baj velünk, hogy Kovács levelező hogyan mutatta meg megint mindazt töményen, ami miatt hovatovább már csak legyintenek érthetetlenül, hogy mit keresünk mi a klubban. Hogy folyamatosan mi-ként, többes szám elsőben beszélek magunkról, az a negyedik kétharmad után és miatt van, mert odáig jutottunk mindennek következtében, hogy valóban úgy gondoljanak ránk immár, mint akiknek tényleg jó az, mint ami nagyjaik szerepléséből kitűnik, hogy végérvényesen annyira hülyék és aljasok vagyunk, mint akiket megválasztottunk, mert tényleg megválasztottuk őket. Nincsen menedék, rajtunk van a stigma.

S hogy milyenek vagyunk Kovács levelező megtestesülésében, az delikát. Legutóbb a BBC riportere kérdezte őtet a magyari néplélekről a köröttünk dúló háború kapcsán, és a diskurzus során hősünk kifejtette országunk olthatatlan békevágyát, amit úgy tartott és tart elérhetőnek, ha az ukránok leteszik a fegyvert. Ezt tessenek jól megrágni és csócsálni, nemzetközi levelezőnk ilyen álláspontját, majd ítéletet mondani fölötte, amit én nem teszek meg, csak gondolom, amit a nyomdafesték nem bír el. A történet innen annyi, hogy a BBC-s elképedt, ötvenhatot emlegette, hogy magyarként az talán fáj, és a mostani háborúban vannak párhuzamosságok azzal. És ekkor Kovács levelező kioktatta a kérdésekkel cukkolódó riportert, hogy ő a történész, tehát az a másik duguljon el.

Kicsit felidézném szó szerint mi is történt, hogy jobban lássál, én nyájasom. Noshát: „Meg vagyok rökönyödve, hogy ilyen dolgokat mond itt velem szemben ülve” – reagált a riporter, rámutatva, hogy Kovács az 1956-os forradalom minden egyes évfordulóján arról ír, milyen hősiesen küzdöttek a magyar ellenállók a szovjet elnyomás ellen. Ekkor hangzott el a nagyszerű mondat, amikor Kovács felháborodva hívta fel az újságíró figyelmét, “hogy kettejük közül ő a történész, úgyhogy ne oktassa ki őt történelemből.” Pofád befogod fordítom le neked én nyájasom, és mindjárt emlékeztetlek is Szijjátóra és az ő viszonyára mindenféle külügyminiszterekkel és nagykövetekkel, ami hasonló ehhez.

És helyben is vagyunk megint. Ideraknám azért mintegy kerekítésként és pántlikaként egy bizonyos Hidvéghi Balázs Fidesz EP-képviselő tegnap kelt örökbecsűjét, aki szinte elérve Varga Judit magasságait fejtette ki, azért támadja az országot most már mindenki, mert, és ezt hangsúlyosan idézem „nemzeti kormánya van”. Ebben az olvasatban minden más országnak meg nemzetietlen, és valahogyan mégis nekik megy jobban és ott szebb az élet, mert hanyatlanak ugyan, de utol akarjuk érni őket. Mindebből (is) kitetszik az a zűrzavar és borzalom, ami jellemző nagyjainkra, de a hangszórót ma Kovács levelező kapja, aki történész. Schmidt Mária is az, és ő tegnap már ott tartott, hogy be kellene sorozni a magyar seregbe a nőket (is). Nem folytatom, mert sosem lesz vége.

Itt, az első napokban dől el, hogy honatyáink-, anyáink mennyit visznek haza a konyhában főzögető asszonynak (kirántott hús, velős pacal, kontyok alá ütő gőz), illetve az uruknak meccsjegyre, illetve, hogy tudjanak dobni a perselybe a mise végén. Négy év otthoni költségvetése, rakosgatás villanyszámlára, gázra (rezsicsökkentett), döntés, hogy farhát legyen vagy gyógyszer, mint akármely porbafingó választópolgárnak. Azonban emiatt amiként Shakespeare-nél III. Richárd eldöntötte, hogy gazember lesz, akként határoztam arról én, Kázmér, hogy megengedem magamnak ez egyszer a demagógia luxusát.

Ezért, bár most már nem lehet a lélegeztetőgépet, mint vágyaink elérhetetlen tárgyát viszonyítási alapként használni, a GKI által kiszámolt, és a KSH-éval köszönő viszonyban sem lévő magyari átlagkeresettel dobálózom igazam alátámasztására, ami momentán kétszáztízezer magyar forintok. Ennyiből boldog a panelproli. Ahhoz képest, hogy egyes honatyák szerint havi negyvenhétezerből meg lehet élni, ez tényleg maga a habzsidőzsi, tehát ne panaszkodjon senki sem. Nem is azt teszem, én, Kázmér, a barlanglakó, hanem honatyáink jelleme elé állítok tükröt.

Hátha belenéz valamelyik, és elborzad, mit is lát, felfedezi önmagában a jellemtelen észért, de ilyen reményeink ne nagyon legyenek. Hogy egy képviselő mennyit keres, és mért kell neki annyit, az mindig vita tárgya volt. A fő indok, hogy miért kapnak annyit, amennyit, az a korrupció kivédésének indokával van a képünkbe tolva. Hogy ne ehessen megvenni és lefizetni a honatyát vagy ’anyát, ennek kudarcosságáról azonban immár harminckét évnyi tapasztalunk van, és e téren valóban az elmúlt – immár – tizenkét év a legsikeresebb. Annyira, hogy Brüsszelből is látszik.

Innen nézvést fölösleges nekik az a sok della, és onnan bámulva is, hogy hiába nézzük erősen, nem látjuk, hogy érettünk dolgoznának az urak/hölgyek, hanem a párt irányvonalát viszik sokszor a józan ész ellenében. Ebben a fideszisták a nagymesterek az irányított gombnyomogatással, voltaképp egy robottal is helyettesíthetők volnának a technika mai állásánál. Nem lenne a gép olyan jóképű mint például Németh Szilárd, annyira okos, mint Kósa Lajos, de ugyanazt tudnák, csak néha elemet kellene cserélni bennük, illetve olajozni a mozgó alkatrészeket, hogy ne csikorogjanak annyira.

Az elem meg a gépolaj nem olyan drága, mint a Gucci táska meg a kaviár, a Rolex meg az Armani, vagy mi rossebeket hordanak ezek, mintha muszáj volna. Igaz, mint tudjuk, a nagyfőnök meg harminc éve jár repülővel futballmeccsre, az élet tehát mindannyiuknak csoda szép, egészen haligali. Egy képviselő alapfizetése egy egész három tized millió forintok, hogy érettünk dolgozzon és ne legyen korrumpálható, azért. Elnézve Szabolcsba, Borsodba és Baranyába, és onnan gondolni a Karmelita erkélyére az lesz a benyomás, hogy ennyi pénz nincsen is.

Ezen a ponton a demagógia ekkora fokával elégedettek vagyunk, mindenki azt gondol magában az élet két szélsőséges szegletéről, ami jól esik (és a nagyvadakról, rogánokról, ilyenekről még nem is beszéltünk), és nyugtázzuk, mint Isten megmásíthatatlan akaratát, hogy ez van elvtársak, ezt kell szeretni. (Vagy pediglen nem is annyira.) Az ország házában való munkálkodás azonban bőven ad lehetőséget egy kis mellékesre, mint régen a gmk-k a jómunkás kisembernek. Bizottságok, titulusok meg az anyám valaga címmel lehet plusz pénzhez jutni, és ezek között van a frakcióvezetés illetve frakcióvezetés helyettese gondja is.

Rohad sokat kell érettünk dolgozni. A frakcióvezetők az alapbéren kívül még kapnak ugyanannyit, tehát plusz egy egész három tized milliót, tehát mindösszesen kettő egész hattized millió magyari forintokat. A frakcióvezető helyettese az alapbéren kívül tarthatja a markát még további kilencszázezerért, tehát mindösszesen kétmillió kétszázezer jut neki rezsicsökkentett farhátra. Most a bizottsági tagságokkal, elnökségekkel ne is foglalkozunk, de ezekből is lehet kaszálni, a fókuszunk a frakcióvezetőkre és helyetteseikre esik erősen.

Ezek közül is a Fideszére, amely frakció főnöke Kocsis Máté, ez a remek ember. De ő sem érdekes máma, hanem az, hogy néki nem több és nem kevesebb, tizenkét (azaz:12) helyettese van, ami már döfi. Ezért már megérte az egész demagógia, hogy ezt elmesélhessem nyájasaimnak, én, Kázmér, a barlanglakó. Nem tudjuk, ki a tizenkettő, de nem is érdemes, mert a rendszer az igazán klafa, hogy aszongya, ki akar még a semmiért havi kilencszázezret, és tizenketten jelentkeztek. Nos, a már emlegetett tükör nekik szól, illetve itt a végén mind az összesnek, hogy elmegy az egész pénzéhes bagázs a francba. Vagy melegebb helyre.

Látványosan kötött úgymond fegyverszünetet Márki-Zay Péter és Lázár János. A rommá vert ellenzéki miniszterelnök-jelölt, és az újra kormányzati pozícióra vágyó rókaképű annyit is ér. Gusztus dolga, hogy erről ki mit gondol, mert a világ csak hangulat, mint azt Reviczky Gyula polgártárstól tudjuk, aki csak névrokona a nyalakodó színésznek, de az ilyesmi már nem üti át a közlés kényszerének falát. Ám, mint kitetszik, saját gusztusunk és késztetésünk talán az ész ellenében arra kényszerít, hogy ezt az összeborulást megénekeljük, mert okádhatnékunk van a PC-től. Főleg azok után, hogy ez a kettő aztán teli pofával szidta Gyurcsányt. Fröcsögve.

Lázárnál ez alapeset, Márki-Zay is erre fűzte fel az életét a kampányban, de idáig elmenni talán mégsem kellene. Pedig nem vagyunk Gyurcsány-fan, egyáltalán senkinek nem vagyunk a rajongója, jó, talán Tom Waitsnek és a hasonlóknak 2Pacig bezárólag, de ez jófajta esztétikum, míg emez meg morál és gyomor. A praktikum felől közelítve, s mint ahogyan a látványosan eggyé váló két alak állítólag a jó hódmezővásárhelyi polgárokért cseresznyéznek eztán egy tálból, formailag ugyan talán megáll, de egyéb ítélőszék előtt egyáltalán nem. A NER-ben pedig ez utóbbiak a hangsúlyosabbak, ha az emberben maradt még abból valami, ami azelőtt volt.

Innen nézzük a dolgokat, mert nézni csak innen lehet, ha az emberben pislákol még kérlelhetetlenség, ami Márki-Zayban és az ellenzéken cuzammen – kivétel Hadházy – nem. Ahogy elnézzük, sorra köttetnek meg a pitiáner és mocskos paktumok a NER-el azzal a körítéssel, hogy a választókért felelősséget vállalva és az ő ügyüket képviselve kell beülni a parlamentbe, ezzel legitimálva, és a demokrácia álcáját húzva a diktatúrára. Minden ellenzéki maga dönti el, hogy ehhez az arcát adja vagy sem, mert minden ellenzéki tudja, hogy bábu csak Orbán színpadán, tehát innentől fogva ez tisztán morális kérdés. E téren pedig az ellenzék zöme megbukott.

Olyan látványosan azonban, és önmagát szembe köpve, mint Márki-Zay, egyik sem. A Lázárral tartott közös sajtótájékoztató, és annak hangsúlyozása, hogy megtalálták a közös nevezőt és ügyeket, amelyek mentén a polgárokért együtt tudnak működni, annak a deklarálása, hogy Hódmezővásárhelyt innentől Lázár irányítja azon egyszerű oknál fogva, mert nála van a kassza kulcsa. Márki-Zay tehát föladta a várat, más szemszögből lepaktált a gonosszal, mert mindezek után kis túlzással Orbán fogja megmondani, hová rakhatnak új térköveket a városban. És mindennek megkérik az árát, a tanúval szólván, egyszer majd kérünk magától valamit, Pelikán-Zay elvtárs.

Az újabb kétharmad után tudtuk, hogy így lesz, s ha rossz kedvünk nagyobb volt, mint az előző háromnál, akkor annak okára most jöttünk rá. Ez pedig a visszavonhatatlanság és végelegesség érzete. Mert míg eddig azzal az érzettel vágtunk neki az új és még újabb NER-es éveknek, hogy a végén ott lesz egy választás a változás ígéretével, ez a reményünk ezúttal végleg elveszett. Az ellenzék, amelyik már a kampányban elkezdte fölzabálni önmagát, mostani tevékenységével legitimálja a NER-t, és választói szemmel nincs erkölcsi alapja arra, hogy négy év múlva valamilyen változtatási igénnyel előálljon. Eljátszotta a jogait, mint Vladimir és Estragon Beckettnél.

Nekünk sem jön el Godot soha már. Visszatéve a kályhánkhoz, míg tudomásul véve, de meg nem engedve Márk-Zay és Lázár összeborulását a fentebb részletezett folyományokkal, és csak a ráció felől érezve a méla undort és megvetést mindkét bohóccal szemben, a közös gyurcsányozás morálisan tarthatatlan. Márki-Zay, a nagy ellenzéki „harcos”, aki át akarta harapni Orbán torkát, most nekilátott nyalogatni azt. S míg a manus önmagában érdektelen, mert majd elszámol a lelkiismeretével ha tud, a tágabb üzenete ennek tényleg az, hogy a NER valóban elterült, és gőzöl, mint a tehénlepény. Ezt látjuk körülnézve, biccentve és nem remélve.

Voltaképp tegnap vette kezdetét egy négy évig játszódó színdarab. Leosztották a szerepeket, a társulatot kies hazánk kegyes népe egy hónapja választotta meg hozzá, tudva azt, mi várható tőlük, de egyben magas ívben le is szarva az egészet. Farhát legyen meg ne háború. Ez volt a kegyes nép minimumelvárása az élettől, ami nem biztos, hogy teljesül, de móka és kacagás lesz dögivel, mint ahogyan tegnap, a fennkölt és pátoszos alakuló ülésen már előre is vetítődött. A nap íve a reggeli misétől a délutáni szelfizésig húzódott, mert a Fidesz-frakció istentisztelettel indított a parlamentbe menet, és az, hogy ezt röhögés nélkül tudták végigcsinálni, mutatja aljasságuk fokát.

Délután pedig szelfizgettek egymással a fiúk, különféle kombinációkban fényképezkedett a mancsaft, jók lesznek majd a felvételek a brigádnaplóba. Hogy kinek kivel sikerült egy fotóra összeállni, abból ilyen csoportmátrixot lehetne készíteni, vagy egyszerűen csak alája írni az összesnek, haverok, buli, Fanta. Ez illene legjobban a hangulathoz, amelybe a fideszfiúk az újabb kétharmad után kerültek, rövidebben szüret, bővebben folytatjuk. Erre biztatta őket Turi-Kovács Béla korelnök is, aki az elején leütötte az alaphangot. Éltes korának minden bölcs tapasztalatával megállapította a célt és a feladatot, folytatni kell a NER-t, amivel mindent el is mondott. Több se kell.

Ami volt, és ami lesz, azt is, de, hogy ez az egész hogyan fog működni, mindjárt az első napon kiderült. Turi-Kovács korelnök kijelentette, nem mond politikai beszédet, aztán dehogynem mondott. Éltes korára már tudhatná – de nem tudja -, hogy a parlamentben beszélni mindig politika, akkor is, ha Kövér házelnök kikapcsolja az ember mikrofonját. A korelnök nem politikaként szót ejtett családvédelemről, nemzetmentésről, növekvő Magyarországról, és arról, hogy a Föld nevű bolygó mindösszesen két békepárti embert hordoz a hátán, az egyik a pápa, a másik Orbán Viktor, és Kövér pedellus nem kapcsolta ki a mikrofonját, mert viccelődik a pátosztól csöpögő falak között.

S hogy mindezt így nem politikailag a korelnök előadta, kijelentette, hogy többet ő nem is beszélne, az iránymutatást inkább a régi-új miniszterelnöktől, azaz Orbán Viktortól várja. Hát, azt várhatta, kegyes urunk ugyanis indításként telibe szarva még a saját képviselőinek képét is, kijelentette, nem akar ő itt egy szót sem szólni, helyette fotózkodtak vele a mamelukjai, és nekik ennyi elég is a jelek szerint. Hogy melyik ellenzéki tett esküt, melyik nem, ki vonult ki és maradt benn aztán, ez se igazán lényeges, mert mindahány a nagy előadás része, főbb vagy mellékszereplők, fiúk, lányok, tök mindegy. Lényegtelen, mit mondanak, és már az is, amit csinálnak.

Csináltak azonban. Megválasztották az országgyűlés alelnökévé Dúró Dórát. Én nem pikkelek erre az egérszerű lényre, és az is nyilvánvaló, ott, ahol egy Kövér pedellus lehet a házelnök, hogy utána kik az alelnökök, édes mindegy, de kellenének valami minimumok, amik a jelek szerint egyáltalán nincsenek. Aki könyvet darál, az minden aljasságra képes, aki pártájának az a legfrissebb sikere, hogy lefoglalja a „buzik” elől az Andrássy utat, hogy ne vonulgathassanak, az a párt is mindenre képes, és jelzője is van, amit most inkább nem írnék ide. De, hogy könyvdaráló Dúró Dóra mint országgyűlési alelnök és közjogi méltóság ezek szerint, egy csöppet sok a jóból.

Holott szavam nem lehet, mi választottuk és mi akartuk őt is, farhátért rettegő békepártiak, de valami minimumoknak kellene lennie a züllés útjában, hogy az megállítható legyen. Minimumok azonban, erkölcsiek, egyebek már régen nincsenek. Úgy tálalódott tegnap a sajtóban ez az alakuló színjáték, mintha valami fontos esemény volna sivár életünkben, holott egyáltalán nem az. Egy stáció csupán azon az úton, amelyen a Fidesz és csatolmányai Dúró Dórával elegyest porig rombolják az országot. Régóta tart már az igyekvés, de immár a végstádiumba ért. Imádkozzatok, aki teheti, meneküljön. Ki merre lát, toronyiránt.

Visszatérve még a korelnök idényindító nem politikai beszédére, ő Isten áldását kérte a előadáshoz, amiben az ókori eposzok formai kellékét véljük felfedezni, ahol és amelyekben az elbeszéléshez, de a hősre váró küzdelmekhez is várja a szerző a transzcendens segítséget. Mindezek után történt, ami történt, Orbán nem teljesítette a kérését, nem szólt egy szót sem, mert mit is mondhatott volna, amikor a gép már rohadtul forog, viszont az alkotó nem pihen. Ennyi tehát gyerekek, tegnap megkezdődött romlásunk újabb négy éves fejezete, és már olyan soká tart, hogy az a képzetünk, ennek soha nem lesz vége. Mint ahogy talán nem is.

Varga Isaura Judit, a rabszolgalány, a róla készült szívszaggató sorozatot maga írja permanensen, és minden afelé mutat, nehéz neki a gyapotültetvényeken. Ott morfondírozik derékszaggató hajladozás közben a jogállamról, hogy mi is az, és legfőképp J. A. polgártárs szavaival élve: miért nincs, ha van, és bánatában olykor hegedülget. Nem tudjuk, miért érzi magát olyannyira elnyomva és kihasználva, de ez szűrődik le a visítozásából. Varga Judit, ahogyan transzformálódik át nekünk Isaurává, hogy hajlandóságot érzünk már gyűjtést indítani a ki-, és felszabadítására, igazságüggyel nem foglalkozik egyáltalán már, ha foglalkozott valaha is, hanem bús, magyar sorsáról posztolgat, míg meg nem unja valaki nagyon.

Május elseje volt tegnap, ami dátum nem csak azért nevezetes minekünk és nagyszerű, mert lehet nyakló nélkül ezen a napon sört vedelni, virslit zabálni, ringlispílről okádni embertársaink nyakába, hanem, mert ez az Európai Unióhoz való csatlakozásunk dátuma is, ami immár – Istenem – tizennyolc esztendeje történt. Micsoda öröm is volt, mekkora boldogság és tűzijátékok meg minden – ha emlékszünk -, hogy beengedtek bennünket a klubba, amitől az a kellemes, de utóbb tévesnek bizonyuló érzet ült meg mindenkit, hogy a sztyeppéket és az abból sarjadó fasiszta kommunizmust ezzel az aktussal sikerült odahagyni, aztán kiderült, hogy rossebeket. Elég csak Varga Isaura Juditra és elképesztő gondolataira nézni, és mindjárt lehervad az arcunkra tolakvó mosoly.

Mielőtt belemerülnénk abba, hogy miniszterünk miért ostobán aljas, arra azért emlékezzünk, hogy soha ne feledjük, miközben durrogtak a petárdák és folyt a pezsgő tizennyolc évvel ezelőtt a csatlakozás miatt, amelyről a nemzet – nem fideszi értelemben – döntött, akadt, aki duzzogott emiatt, és őt Orbán Viktor Mihálynak nevezik. Ez a drága ember azért volt elégedetlen a világ folyásával, mert a csatlakozási dokumentumot nem ő, hanem a komcsik írták alá, és ezt sem bocsátja meg nekik – és az Uniónak sem – soha. Innentől praktikus viszonyt alakított ki a közösséggel, elkezdte ATM-nek használni, annak is nézni, és ez az attitűd máig tart. Innen fakad, hogy még mindig nem tudja vagy nem akarja felfogni, hol is van.

Hogy volnának kötelezettségei is a burgenlandi traktoroslegények adójának ellopásán kívül, és, mint emlékezhetünk, e kötelezettségek erodálására szerződtette Varga Juditot, hogy védje a csatákban a nyamvadt seggét. Ezt az asszonyság teszi is derekul, és ugyan a képbe illik, és mégis új színfolttal gazdagítja ezt az egész, mesébe illő ocsmány történetet, hogy most meg fölvette ezt a siránkozó Isaura álarcot, az elnyomott és kisemmizett szerencsétlen köpönyegét, mert a csatlakozás évfordulóján posztolgatott aranyom, és bár ne tette volna. Neki is, nekünk is sokkal jobb lett volna úgy, de a baj megtörtént, most már nincsen mit csinálni egyáltalán, csak szégyenkezve lehajtani elfáradt és megtört fejünk, hogy őmelette minket is magyar anya szült.

„Tizennyolc évvel ezelőtt ezen a napon csatlakozott Magyarország az Európai Unióhoz.  Bizakodva várjuk a következő évtizedek sorát az EU-ban, hogy Brüsszel bebizonyíthassa: nem csak régi, gyarmatosító reflexei miatt támogatta annak idején a magyarok csatlakozását, hanem azért, hogy egyenlő partnerekként, egymás különbözőségeit tiszteletben tartva egységet alkossunk az erős és sokszínű nemzetállamok közösségében” – ezt posztolgatta miniszterünk a gyarmatról, és így beleillik a Békemenetek első sorába, amit nem igazán kellene, másrészt pedig azért megkérdeznénk a immár Isaurát, mit és legfőképp hogyan kellene bizonyítani a klubnak, hogy nem vagyunk a gyarmata, vagy, honnan szűrődött ez le neki.

Igaz, tudjuk, most kapta meg a levelet tőlük, amelyben arra hívják fel a figyelmét, ne lopja el a pénzüket, amitől Varga Isaura Judit elnyomva érzi magát, de ezt meg kellene beszélni párt-, illetve eszmetársaival (vö.: Semjén), akik soha nem volt sikerekről számoltak be a nemzetegyesítés sziszifuszi munkájában, ezen túl mint emlékezhetünk elmúlt tíz évünk a legutóbbi száz legsikeresebb évtizede volt, diadaljaink tehát hatalmasak. Gyarmat, versus sikerek, globalista, libsi eszmék eltiprása kereszténységünk ellenében, mind csak a nagy győzelmek sora. Varga Isaura Judit tehát vagy nem tudja, mit beszél, vagy nagyon is, és veti el a magvacskáit annak, hogy legyen kire mutogatni, amikor fejre áll az ország gazdasága és pénzügyei.

Brüsszel viszont kettős fejű gonosz, már sárkány, akit legyőz Sárkányölő Szent Orbán Viktor Mihály, mert már nemcsak az EB-vel van a baj, aki korrupciós ügyekben vár válaszokat, hanem már az Európai Parlamenttel is, mint egy másik aktuális Varga bejegyzésből kiderül, miszerint az európai szintű népképviselet bővítené hatásköreit. Ezt írja miasszonyunk: „Ne hagyjuk, hogy az EP hatáskörbővítésével tovább erodálja az európai nemzetek uniós intézmények feletti kontrollját! Ne bízzunk kecskére káposztát!” Delikát. És inkább ne menjünk bele ebbe a kecske-káposzta dichotómiába, mert ebből is jogállam fakad nekünk. Ám olybá tűnik, Varga egyszerre érzi magát rabszolgának és főzeléknek valónak, valószínűleg tehát skizofrén. Vagy aljas. Vagy mindkettő.

A nagy háború tizenharmadik évében a Párt és Ő is egyben úgy gondolták, az egyre nagyobb drágaság, a térkövekből okádott mélabú és az égen ennek kontrasztjaként pimaszul ívelő szivárványok ellensúlyozására ki kell találni valamit, amivel a munkás népet, a keményen dolgozó kisembert megörvendeztetik, és új utat mutatnak lanyhuló szellemének, hogy kötődése, rajongása a Párt és Ő irányába új alapokra helyeződjék és tartalommal töltődjék ki öblösen.

A Propagandaminisztériumban összedugták a fejüket a csinovnyikok, és mivel új dolgot soha ki nem tudtak találni, régi szokások felelevenítése jutott az eszükbe onnan kiindulva, hogy társadalmuk munka alapú, mint ahogyan azt Ő nem győzte mindig hangoztatni, így kapóra jött a május elseje teljesen. A munka ünnepe ez a nap, így a munka alapú társadalom legnagyobb ünnepe lehetne, illetve lesz is, ez most már bizonyos, feltéve természetesen, ha a Párt gondolatára Ő is rábólint.

Így a nagy öregeknek, akik közös kollégiumban laktak még a nagy háború előtt, és az volt a bajuk, hogy nem ők ülnek az ormokon, eszébe jutott hamvas fiatalságuk, a régi május elsejék virslivel sörrel és lufival. Sőt, emelvénnyel, amely előtt szorgos népünk rajongva és okádva elhaladt, az emelvényen pedig a régi nagyok álltak kalapban, és integettek a vonulóknak mosolyogva, ballonkabátban vagy csak zakóban, attól függően, hogy milyen arcát mutatta a tavasz épp akkor.

Az ötlet megszületett, és a vonulásban is volt már tapasztalatuk bőséges béke alapon, mindezt már csak munka alapúvá kellett átkonvertálni, és a buszok ugyanúgy hozhatnák a népeket szerte a nagy nemzeti birodalom minden apró szegletéből. Tudták, hogy jó lesz, és Ő is úgy gondolta, hogy jó lesz, csak egy emelvényt kellett beszerezni, ahonnan integethetnek mosolyogva az alant vonulóknak, és a menet végébe ételt és italt pakolni, hogy az örömök ott legyenek teljesek és visszavonhatatlanok.

Az egyik lelkes párttag, aki annak idején munkásőr volt, de most már ministránsfiú, felelevenítette milyen is volt, amikor a másik Párt – amely nem sokban különbözött a mostanitól – szervezte a majálist mint a munka ünnepét, amelyen dolgozó népünk önfeledten részegedhetett le, és okádhatott a ringlispílről az alatta mulatozókra, elmesélte, hogy is volt ez meg miként, és minden ugyanúgy lett, mint negyven évvel ezelőtt, csak nem sör-, hanem pálinkajegyet osztottak a bávatagoknak.

Ez már az Ő szellemében történt, mert mióta kiderült, hogy ez a gyilkos ital alapvető élelmiszer, és boldog-boldogtalan főzheti a sufniban rogyásig, mindenki ezt itta az aggastyántól a csecsszopóig, ettől hülyült meg, bár magunk közt szólván a többségnek nem is kellett annyira, mint amennyire gondoltuk volna. Így született meg újból az idea, a felvonulás lelkes ideája, mint a Párt, Ő és a nép együvé tartozásának misztériuma a pálinkajeggyel, és a menet végén kondérokban rotyogó velőspacallal.

Emelvény is volt, ahonnan Ő és azok, akiknek megadatott a lehetőség, hogy egy magasságban álljanak Vele, integettek mosolyogva, karuk erős, szívük vidám, a kevlár a mellükön kopog. Még az az elvtárs, aki régen munkásőr volt, de most már ministránsfiú, említette, hogy annak idején a köztelevízió rendezett felvonulók kérték című műsort is, amelyben szocialista brigádok és más elveszett közösségek rendeltek a köztelevízióban operákat elhangzani, és mondta az elvtárs, hogy legyen ilyen most is.

Ebből lett egy kisebb kalamajka, mert a televízió pártmunkásai hiába dugiszálták a listát vonuló népünk orra alá, hogy miből lehet választani, csótányok, dalszerzők és egyéb Kossuth-díjasok alkotásaiból, néhány elvetemült alak, akiket valahogyan megfertőzött a globalista hanyatlás, nem nemzeti érzelmeket kért pátosszal átkötve keresztényi mártásban, hanem mondjuk olyan szerzőket, akiket még nem integrált kebelébe a mindent fölzabáló kultúrpolitika, sőt, nem is fotózkodtak ez erkélyen Vele.

Flottul mentek a dolgok, a vonulók vonultak, a vonulók kértek, az emelvényen integettek, az út végén gőzölgött a kondérban a velőspacal, és pálinka-szökőkutak várták a szomjazókat, hogy részük lehessen a feledés. De valahol zavar támadt az erőben, néhányan előbb váltották be a pálinkajegyüket, mint kellett volna, s mintsem elhaladtak volna az emelvény előtt Előtte, és békemenetek jutottak az eszükbe azt hívén, hogy ott vannak most is, és jöttek a reflexek.

Ezek pedig azok voltak, hogy a menet végén Ő szónokolt nekik kappanhangon, ő hirdetett utat és szabta meg a gyűlölet irányát, úgyhogy pár polgártárs az emelvény elé érve, és meglátva őt a kevlárban, megállott, hogy hallgassa a magasztos szózatát, a menet elakadt és föltornyosult így, váratlan lett a helyzet és a zűrzavar, hogy Ő, látva a kezelhetetlenné váló tömeget, nem lévén függöny, ami mögé bújhatott volna, szégyenszemre elinalt, vitte-menekítette Őt a fekete üvegű kisbusz, a felvonulásnak pedig vége szakadt.

Így történt, hogy este a televízióban a nemzetére törő baloldalról, Gyurcsányról esett szó, és Róla, aki a felfordulásban entestével védte szeretett népét a veszedelemtől, majd pedig egy boldog apuka, aki láthatóan többet fogyasztott az alapvető élelmiszerből mint kellett volna, nyakában huszárcsákós fiacskájával kérte a hitközség nevében a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés meg nyolc óra szórakozás dalt a Kossuth-díjastól, és megkapta. Mindenki mindent megkapott, a gázszerelő is a csekket, mert ő szervezte ezt az egészet, hogy el ne feledjük.

Semjén Zsolt könyvet írt. Megint. Vagy csak összeállította, egymáshoz rakosgatta a dolgokat, hogy kijöjjön a végeredmény, ami ez lett: „Cselekvő nemzet – az újraegyesítés erőforrásai 2010-2022”. Ez a könyv címe, és látatlanban véljük, nem lesz egy bestseller, Semjént, mint jótollú szerzőt nem ostromolják majd a könyves sátraknál aláírásért a rajongó olvasók, de ballagásra még megvehető a most maturáló diákoknak, hogy felnőtté válásuk kiteljesedjen, láthassák, hol is élnek. A most maturálók éppen csak kiléptek az óvoda kapuján, amikor a NER épülni kezdett, eszmélésükben ők mást nem ismernek, számukra Orbán oldalán Semjénnel mozdulatlan állócsillagok a magyarság tajtékos egén, és az élet zavartalanul csodaszép.

Ilyen az a világ, amelyben Semjén könyvet ír, amelyben azt kiadják, és amelyben azt teljesítményként méltatják. A kötet címéből is kitetszik, hogy szerzője Kádár apánk alatt szocializálódott, otthon van a pállott szagú pártirodákban, és még az is eszünkbe jut, hogy miként a szakdolgozatait is plagizálta, arra sincs garancia, hogy ebben a kötetben saját gondolatait adja elő, ha egyáltalán van neki ilyenje. Az pedig, hogy a kötet a választás után három héttel jelent meg, mutatja azt, a szerző bízott a fényes jövőben, mert egy esetleges vereség után senki nem lett volna kíváncsi Semjén kötetére. Igaz, most sem, de a kellő publicitást megkapja azért bizonyságául annak, a NER megbecsüli a szellemi teljesítményt, lásd Nagy Ferenc Kossuth-díja.

Semjén, a jótollú szerző pedig a könyvbemutatón előadta, miről is szól a jótollal szerzett könyve, mert a címből ez nem elég világos, úgyhogy ráfért. Megtudtuk, a kötet annak a küzdelemnek a dokumentuma, hogy a Gyurcsány-kormány rombolása után hogyan építették fel a semmiből a nemzetpolitikát. Ebből az aspektusból a kiadvány kicsit elkésett, a kampány már lecsengett, igaz viszont, hogy Gyurcsányt ekézni örökzöld, nagy valószínűséggel még négy év múlva, tehát a tizenhatodik uralmi évük után is teli pofával elmúlt nyolcaznak, mert ez a jelek szerint bejön. Viszont, ami a kötet alapja, a kiindulási pont mintegy, hogy Gyurcsány, nos, olyan lehet az egész is, de mi csak a vezérfonalával foglalkozunk, mert az megéri nagyon.

Mint Semjén volt szíves kifejteni nekünk, „a magyar állam értelme és célja, hogy a magyar nemzet fennmaradjon”. Ez a kötet összegzése, és mi erre röviden azt mondjuk: nem. Indokaink számosak a határozott tagadásra, amelyek közül felhívnánk a figyelmet a nemzet fogalmára fideszi értelemben. Az ő közelítésükben a nemzet a „mi”, a rajtuk kívül állók pedig az „ők”, akik mi vagyunk. Az „ők”, tehát a saját olvasatunkban mi, nem vagyunk a nemzet része a Fidesz szerint, mert gyurcsányisták, sorosisták, kommunisták, és uram bocsá’ lipsik vagyunk, akiket a kedves vezető a kevláros hátán cipel el párosával. A Semjén-féle állam tehát nem szeretné, ha mi – olvasatukban „ők” – fennmaradnánk, mert mint tudjuk, egyfolytában rárontunk. A nemzetre.

Ezért vagyunk rajta kívül, tehát az állam, Semjén állama nem akarja, hogy fennmaradjunk, sőt, éppen ellenkezőleg. És most, hogy beláttuk Semjén és a Fidesz – meg a KDNP természetesen – aljas sandaságát a nemzet fogalmát illetően, az államról is válthatnánk néhány szót annak előre bocsátásával, nem tudjuk, Semjén honnan szerezte társadalomfilozófiai ismereteit, hacsak nem a plagizált teológiai szakdolgozatából. Az államnak feladata számos van, ezek között azonban nem szerepel a nemzet fennmaradásának gondja, főleg nem semjéni olvasatban. Ellenben sok más pedig feladata volna, ami Semjénnek eszébe sem jut, így Semjén könyvének tárgya maga az abszurditás, mert olyan dolgokkal foglalkozik, amik önmagukban nincsenek is.

Pátosz van megint. Patologikus pátosz, hogy engedjünk a szavak mókás csábításának, amit fokozni is bírunk visszautalva még a kötet címére kicsinyt, miszerint „…az újraegyesítés erőforrásai 2010-2022”, és akkor fölkiáltunk, hogy ez az. A fideszi állam feladatának leglényegét ragadta meg a szerző az „erőforrás” szóval, miszerint a fideszi nemzet megmaradásának feltétele, ha a fideszi állam biztosítja a zavartalan lopás lehetőségét. A kötet annak az összefoglalása lehet, hogyan pumpálták a közpénzt a határon túli lerakatokba, és ebben az értelemben valóban: az állam feladata ez, ha ezt jelenti a nemzet megmaradása. Ez zagyvaság, és nem is lenne értelme foglalkozni vele. Muszáj viszont, mert az ember képibe tolják, és az orra alá dörgölik.

És muszáj azért is – és ez volna a lényeg, ezt el ne feledjük –, mert úgy egyesítik ezek a nemzetet, hogy a felét kitagadják, az államot ezek szerint pedig úgy szervezik meg, hogy az egyik felének megmaradását szolgálja. Innen nézvést egy vallomás ez a könyv, feltéve de meg nem engedve, hogy Semjén egyáltalán tudja, mi áll benne, és azt viszont már világosan látva, hogy miket delirál össze ennek kapcsán egy könyvbemutatónak nevezett párteseményen, arról halovány fingja nincsen. De mindegy már ez is. Sok minden mindegy, az azonban nem igazán, hogy odamentek „kollégák”, és nagy komolyan kérdezték a szerzőt a művéről. Ők tartják életben az ilyen senkiháziak fontoskodó tudatát, mondhatnám, hogy ők az igazi bűnösök, de ez is mindegy már.

„Amit most aláírok, egy rendelet, a kormány fogadta el a tegnapi ülésén” – ezekkel a szavakkal tette ki a Facebookra Orbán Viktor a képet, amelyen tényleg ír, hallani, ahogyan szuszog erősen, nyögdécsel a megfeszített figyelemtől, holott azt hihetnők, hogy a kampány már véget ért. Hát, lófaszt mama, hogy a klasszikushoz (Gy. F.) forduljunk újólag, mint a magyari néplélek tükre és veleje. A kampány soha nem ér véget, itt marad velünk örök időkre, míg a NER, s még hét nap. Kaptak a nyugdíjasok újabb három egész kilenc tizedet (vö: novemberben jön nyolcvan, Feri bátyám), amiben az a csudálatos, hogy mire valóban megkapják, annyit fog érni, mint amit Gy. F. a kedves mamának vizionált ha nem is a valagába, csak miheztartás végett.

Zúg körülöttünk a világ, röpködnek a repeszek, de mi itt a Kárpátok alatt a béke és biztonság kicsiny és hamis szigetén ücsörgünk, és lófasztmama módján tesszük föl a kérdést önmagunknak, hogy vajh, mi baj is történhetnék mivelünk, ha álló csillagunk fölöttünk lebegve óv minket a bajoktól, de leginkább a gondolkodástól is. Képünkbe maszatolva a mindenkori buzgalmat, hogy ez itt egy rendelet, és ez vagyok én, aki aláírom neked, látod, barom, nekem köszönheted a lukat a seggeden is. Nem kellene így lennie, és mégis így van, kies hazánk belemerevedett az atyuskába, az atyuska mibelénk, hogy egymás nélkül élni sem tudunk immár. Amit én megtehetek, mert én hülye vagyok (vö: Svejk), node, hogy ő is? Ez a kérdés foglalkoztat minket a képet nézegetve.

„Amit most aláírok, egy rendelet, a kormány fogadta el a tegnapi ülésén” – idézzük fel újólag a kontextust és a habitust, és Isten bocsássa meg nekünk, ez nem sokban különbözik attól, mintha azt kapnánk a képünkbe, hogy ez itt a seggem, amit kitörlök. Hogy a kampányt emlegetjük, az egyáltalán nem véletlen. Mert míg abban elnézve de meg nem engedve vettük tudomásul, hogy hülye alattvalónak vagyunk tartva, aki a kedves vezető nélkül még a taknyos orrát sem tudja megtörölni, a világra szóló újabb diadal után könnyelműen azt véltük, eljön az ideje annak, hogy felnőttnek, és ne gumigatyás pesztrálandó alanyként legyünk kezelve. Mert igényünk volna felnőttnek lenni, amik azonban a NER-ben a jelek szerint már soha nem lehetünk.

Belátva, hogy ebben van azért alattvalói igény is jócskán, a tegnapi facebookos képpel és szöveggel az derült ki végérvényesen, hogy ez az igény: az egybites alattvalónak gügyög a félbites atyuska, jobban buzog magában az aláíróban, mint amennyire azok igénylik, akiknek aláírt, s ezen a ponton áll előttünk Orbán a pőre valójában, aki addig játszotta ezt a szerepet, míg végérvényesen úgy nem maradt. Ezt csak miheztartás végett rögzítsük, hogy mi vár ránk újabb négy évig, ha lehet, a bambaságnak még újabb, lejjebb lévő köre, az elhülyítés és elhülyülés egymást erősítő végtelen hatalma. Mindez törvényszerű. Az Európa DNS-ét hordozó, azt uralni vágyó organizmus az ellenséges világból hazatér, és itthon teljesedik ki.

Hogy ez neki így sikerül, az is sorszerű. Ebbe szocializálódott az avas szagú parasztudvaron, ezt látta az apjától és a KISZ-ben, és ez nyilvánult meg abban is, mikor – mint emlékezhetünk – a Kádár rendszerrel egy baja volt az ifjú és hamis forradalmárnak, hogy nem ő ül az ormain. Most teljesedett ez be, most értünk körbe, ha úgy tetszik a kiinduló ponthoz, Lenin ült, dolgozott, Kádár úgyszintén, és Orbán is érettünk szuszog, ahogyan aláír. „Amit most aláírok, egy rendelet, a kormány fogadta el a tegnapi ülésén” – jegyezzük fel újra, és nem azért, mert annyira tetszene, hanem mert benne van a kor, benne a rendszer és benne Orbánnal együtt magunk. Olyat már a világért sem akarnék, hogy valaki is közülünk emelje fel a fejét.

Nincs hová ugyanis, ez a dolgozat csak arra való, hogy mintegy a fuldokló utolsó légvételével rögzítsük az utókornak, még élünk, még látjuk az abszurdot, érzékeljük a bohózatot, amivé lett az életünk, ha nevetni rajta már nincs is erőnk. Az ismétlődések elveszik az esztétikum súlyát, a századik pofon nem fáj annyira, mint az első, holnap pedig már föl sem emeljük a fejünket, ha szembejön velünk egy ilyen borzalom, amiről most még volt erő gondolkozni, de az iszony előbb-utóbb fölzabál. Kit előbb, kit később, a négy év, ami jön, és ami igazából hétfőn veszi kezdetét, rengeteg hosszú, és innen nézést már az sem biztos, hogy megérjük a végét, mert a fülünk már lekonyul. Izmaink pedig erősen lazulnak.

Akkoriban, amikor kinyílt a világ, és a nagymamákat a Wartburgba zsúfolva (valutakeret) kellett Gorenjét venni Ausztriába járni, jelentek meg egyes osztrák boltokban a „Magyar, ne lopj!” táblák. Nem volt ez szép a sógoroktól, hiszen általánosítottak, és úgy sütötték rá az összes magyarra a tolvaj jelzőt, hogy nem is ismerték az mindet, de az vesse rájuk az első követ, aki más módszert talált volna a jóléti Ausztriára szabadult éhes, barbár hordák megállítására. Legalábbis az ő szempontjukból. Eladdig csak módjával, három évente és kék útlevéllel szagolhattak ki a magyarok a Lajtán túlra, amíg pár lézengett arrafelé, még lehetett velük bánni.

Onnantól viszont jöttek a bajok, pedig lehet, hogy Hans, a burgenlandi traktoroslegény volt a tolvaj. Ez ilyen nyugati felsőbbrendűség volt, ráadásul kollektív büntetés, mint kicsit előbb a német nemzetiség kitelepítése, így ebből is látszik a történelem folytonossága, ahogyan az egyik ganyé hozza magával a másikat, és soha nincsen vége. Hogy aztán a Wartburgban ücsörgő nagymamát, a családfőt, a nejt és a gyerekeket miképp érintette, a rájuk kerülő stigma csak azért, mert magyarok, azt senki nem tudja. Mint ahogyan azt sem, hogy mostanában kezd ugyanez a közhangulat kialakulni, de már nem csak a szomszédban, hanem szerte Európában is.

A brexitnek is Orbán volt az egyik oka, az angol paraszt is azt mondta, nem azért dolgozik és fizet adót, hogy ő ellopja. Ezek ilyen messzeringó dolgok, mert itt van nekünk most ez a jogállamisági eljárás. Ha tetszik, ha nem, a felirat ugyanaz, mint a gorenjés időben, de most már egy komplett országnak írják ki a szöveget. Nem a nagymamát Wartburgban cipelő kádári kisembernek, hanem nemzeti nagyjainknak azzal az ódiummal, hogy megítélésünk ugyanúgy általános, mint a hőskorban, de amíg akkor ott állt a határon velünk sorban az, aki miatt a tolvaj jelzőt ránk is sütötték, most a parlamentben ül, repülővel jár futball meccsre, mert állítólag harminc éve is így járt.

Nem tudni, azokban, akik mindezek ellenére negyedszer is megválasztották a rendszerszintű tolvajokat, maradt-e önbecsülés, az öntudatnak valami halovány szikrája, ám nem igazán valószínű. Akkor nem szavaztak volna rá. De a rezsicsökkentés fontosabb volt, mint a becsület vagy a gerinc. Nem akarnék most, ha már kollektív megítélés, a szolgalelkűség hangoztatása felé elmenni – mert megetette azt más -, pedig lehetne, az út nyílegyenes. Ezért arra bazíroznék inkább, ha van még értelme, hogy a maradék önbecsülést jó lenne megőrizni, feltéve ha volt minek megmaradnia és volt miből őrizgetni ezekre a sivár napokra.

És jó volna azt is tudni, hogyha most már útlevél és a nagymama mint valutaforrás nélkül megy a kerítésen túlra az orbáni kisember – mert ide jutottunk, hogy már ilyen is van –, akkor nem maga miatt fognak kiköpni a háta mögött, hanem azok miatt, akiket megválasztott, de ennek a belátásához is kellene bizonyos kognitív készség. S ha most az a vád érne, hogy lehülyéztem az Orbán-szavazót, ám legyen, mert az ugyan kevéssé érdekel, hogyan néz rám a burgenlandi traktorista, de az igen, hogy miért fogok éhen dögleni. Miattuk. És az Orbán-szavazó Orbán kisember is, de ennek belátásától elvették az eszét, és nem is látszik visszajönni soha már.

Varga Juditot már végtelenül unjuk, mint ahogyan most is. Megküldte nekik a levelet az Unió, benne azzal az egyszerű kéréssel, hogy magyar, ne lopj, és nekilát itt megint a kisóvodások fütyijéről előadásokat tartani. Egészen pontosan ezt: „A következő kérdésekben azonban nem fogunk engedni: Magyarországnak ki kell maradnia a háborúból, nem hagyhatjuk, hogy a magyar családok fizessék meg a háború árát, gyermekeinket pedig meg fogjuk védeni a gender-lobbival szemben.” – Ezt a megnyilatkozást minősíteni már egyáltalán nem kell, de sajnálatosan Varga Juditot sem komilfó immár szidni ezért, mert fölösleges.

Nem tesz egyebet Orbán prímása, mint megfelel a választói igényeknek és elvárásoknak. Április harmadika fényesen igazolta, hogy ennyi és éppen ez elég, ennél nagyobb igények nincsenek. Az Orbán-szavazó Orbán kisember horizontja a kisóvodás fütyije, a rezsicsökkentés és az akciós farhát, s ha istenei miatt ma is úgy néznek rá, ha külföldre keveredik, mint a sztyeppékről szabadult barbárokra, akik lopnak, az sem igazán baj. Isten, haza, család, kirántott hús és plébános úr. Vak komondor, fakanál, meg a meccs. Hogy aztán a sorosgyurcsányi mit óbégat, az őtet nem zavarja. Csakhát, beledöglünk. Nem fogunk, már megtörtént, ez itt a másvilág.

Kásler Miklós emberminiszter utoljára adott át valamit, és ebbéli minőségében – nagy valószínűséggel – nem hallunk tőle több bölcsességet. De túl fogjuk élni. Szipogva és szomorún merengve Kásler Miklós pótolhatatlan hiánya fölött, de megmaradunk azért. Május másodikán összeülnek a parlamentben megint a fiúk, már többen mint százharminchárman, és Mészáros L. intelmei szerint megint bátorak lesznek nagyon. Ebbéli állagukban pedig közfelkiáltással választják (szavazzák) meg újólag Orbán V. Mihályt a magyarok kirá…örökös miniszterelnökévé, hogy éljen és uralkodjon fölöttünk, míg a világ s még hét nap.

És most, hogy az imádságot illetve a népmesét ötvöztük egy nyamvadt mondatban, kifejezve ezzel népünk lelkének leglényegét, nézzük, miből is élünk. Nem sokból. Arra óhajtunk kilukadni ugyanis, hogy Orbán V. Mihály, miután őtet a rengeteg bátorak egybehangzóan fölöttük álló, rajtuk mintegy altestével ücsörgő urukká és mindenükké kiáltják fel újólag, át fogja szervezni a minisztériumokat. Mint már hírül vettük az öltözői pletykákat, megszűnik az Emmi, az egészségügyet biztonsági őrös mintára a belügy kapja, de, hogy ki mit kap még, a kultúrát a külügy, az oktatást meg az igazságügy, még az is lehet, de az is, hogy aztán nem.

Ó jaj, jött a hír mindezek folyományaként, hogy Kásler nyugdíjba vonul, ami egyrészről jó, mert lesz neki ideje végre a körmét kisikálni, másfelől azonban szívünk eltelik a hírre mélabúval. Mivelhogy fölsejlik a sivár jövendő, mikor is nem szórakoztat már minket tízparancsolattal gyógyítással, illetve más vajákosságokkal, és szívünkre téve kezünket megtörten eláruljuk, rohadt nagy, betölteni képtelenség űr marad mögötte és utána, de azért majd túléljük ha nehezen is, de valahogyan mégis. Ám, míg ezt el kell szenvednünk, itt hagyott még nekünk egy csomagot a mester, összefoglalva benne mindazt a tudnivalót, hogy miért volt alkalmatlan arra, ami a feladata volt eddig.

Szóval és tehát, Kásler Miklós tegnap átadott, a Mórahalmi Móra Ferenc Általános Iskola uniós pénzből kibővített épületét adta át hattyúdalaként, ahol is szónoklatot tartott, öblöset. Itt lenne egy irány, a mese ágazása az unió pénzéről és a Brüsszel elleni szabharcról, de ezt most gálánsan elengedjük, hogy Káslerre figyelmezhessünk egészen. Megéri. Nem fognak csalódni, mert ahogyan jeleztem előre, alkalmatlanságának kis képeskönyve tárul elibénk, és miért ne használjuk fel az utolsó lehetőséget arra, hogy elborzadjunk Kásler eszméinek dohosságán, ami szag viszont megülte a Kárpátok alját, és itt marad nekünk búcsúajándokul jó ideig vagy mindörökre.

Az oktatás alapkérdése a szeretet – intett minket búcsúzóul miniszterünk –, és ezen belül az, hogy gyermekeinkből hívő és értékorientált embereket neveljünk. Összefoglalva: nem. Az értékorientációt még csak-csak aláírja az ember, ha majd kifejti a távozó miniszter, mit is szeretne ezzel mondani. Hívő embereket azonban ne neveljen az oktatás, mert nem ez a feladata és ilyet senki nem is kért tőle. Sem Káslertől, sem Orbántól, az ég egy világon senkitől sem kért ilyet senki. Ezt az irányt még ki lehetne egészíteni bőséges tartalommal, de tudjuk, és unjuk. Káslert is unjuk nagyon és a gazdáját is, de míg az egyik megy, a másik marad.

És itt érünk a célegyenesbe, hogy igazság szerint olyan mindegy, Kásler miket delirál, az is érdektelen, ki lesz az utódja vagy lesz-e egyáltalán. És az is tök mindegy, hány ilyen hattyúdalt hallunk még május másodikáig, és az is, hogy a távozók helyére ki jön vagy jön-e egyáltalán valaki. Orbán miniszterei eddig sem nagyon értettek ahhoz, ami a feladatuk lett volna, lévén értékmérőjük csakis a hűség. S amíg az megvan, az senkit nem zavar – Orbánt meg pláne nem –, hogyan cseszik szét, amit jobbítaniuk, vagy legalább működtetniük kellene. Ezután sem lesz másként, elég csak Pintérre mint az egészségügy irányítójára gondolnunk, és nincs is több kérdés.

Illetve egy azért van, hogy mi lesz velünk, és mi lesz ezzel a szerencsétlen országgal. Azt kell azonban tapasztalnunk nagy lehangoltan, hogy épp ez az, ami senkinek eszébe nem jut. A többségnek elég, ha Orbán állócsillagként ragyog a füstös egén, az élettől ennél több elvárása nem is igen van. És innentől mondhat bármekkora ökörséget Kásler vagy a többi és aki utánuk jön – vagy nem –, ma és holnap is azzal a tudattal térhetünk nyugovóra, hogy minden elromlott, és soha nem lesz vége. Ez ugyan kiábrándító, de felszabadító is egyben, mert elveszi az élet terhét, hogy valamit várjunk tőle, és a felelősséget is, hogy akarjunk változtatni rajta. Utánunk az özönvíz, örvendjünk.