blogin.hu

A nagy háború tizenharmadik évében a Párt és Ő is egyben úgy gondolták, az egyre nagyobb drágaság, a térkövekből okádott mélabú és az égen ennek kontrasztjaként pimaszul ívelő szivárványok ellensúlyozására ki kell találni valamit, amivel a munkás népet, a keményen dolgozó kisembert megörvendeztetik, és új utat mutatnak lanyhuló szellemének, hogy kötődése, rajongása a Párt és Ő irányába új alapokra helyeződjék és tartalommal töltődjék ki öblösen.

A Propagandaminisztériumban összedugták a fejüket a csinovnyikok, és mivel új dolgot soha ki nem tudtak találni, régi szokások felelevenítése jutott az eszükbe onnan kiindulva, hogy társadalmuk munka alapú, mint ahogyan azt Ő nem győzte mindig hangoztatni, így kapóra jött a május elseje teljesen. A munka ünnepe ez a nap, így a munka alapú társadalom legnagyobb ünnepe lehetne, illetve lesz is, ez most már bizonyos, feltéve természetesen, ha a Párt gondolatára Ő is rábólint.

Így a nagy öregeknek, akik közös kollégiumban laktak még a nagy háború előtt, és az volt a bajuk, hogy nem ők ülnek az ormokon, eszébe jutott hamvas fiatalságuk, a régi május elsejék virslivel sörrel és lufival. Sőt, emelvénnyel, amely előtt szorgos népünk rajongva és okádva elhaladt, az emelvényen pedig a régi nagyok álltak kalapban, és integettek a vonulóknak mosolyogva, ballonkabátban vagy csak zakóban, attól függően, hogy milyen arcát mutatta a tavasz épp akkor.

Az ötlet megszületett, és a vonulásban is volt már tapasztalatuk bőséges béke alapon, mindezt már csak munka alapúvá kellett átkonvertálni, és a buszok ugyanúgy hozhatnák a népeket szerte a nagy nemzeti birodalom minden apró szegletéből. Tudták, hogy jó lesz, és Ő is úgy gondolta, hogy jó lesz, csak egy emelvényt kellett beszerezni, ahonnan integethetnek mosolyogva az alant vonulóknak, és a menet végébe ételt és italt pakolni, hogy az örömök ott legyenek teljesek és visszavonhatatlanok.

Az egyik lelkes párttag, aki annak idején munkásőr volt, de most már ministránsfiú, felelevenítette milyen is volt, amikor a másik Párt – amely nem sokban különbözött a mostanitól – szervezte a majálist mint a munka ünnepét, amelyen dolgozó népünk önfeledten részegedhetett le, és okádhatott a ringlispílről az alatta mulatozókra, elmesélte, hogy is volt ez meg miként, és minden ugyanúgy lett, mint negyven évvel ezelőtt, csak nem sör-, hanem pálinkajegyet osztottak a bávatagoknak.

Ez már az Ő szellemében történt, mert mióta kiderült, hogy ez a gyilkos ital alapvető élelmiszer, és boldog-boldogtalan főzheti a sufniban rogyásig, mindenki ezt itta az aggastyántól a csecsszopóig, ettől hülyült meg, bár magunk közt szólván a többségnek nem is kellett annyira, mint amennyire gondoltuk volna. Így született meg újból az idea, a felvonulás lelkes ideája, mint a Párt, Ő és a nép együvé tartozásának misztériuma a pálinkajeggyel, és a menet végén kondérokban rotyogó velőspacallal.

Emelvény is volt, ahonnan Ő és azok, akiknek megadatott a lehetőség, hogy egy magasságban álljanak Vele, integettek mosolyogva, karuk erős, szívük vidám, a kevlár a mellükön kopog. Még az az elvtárs, aki régen munkásőr volt, de most már ministránsfiú, említette, hogy annak idején a köztelevízió rendezett felvonulók kérték című műsort is, amelyben szocialista brigádok és más elveszett közösségek rendeltek a köztelevízióban operákat elhangzani, és mondta az elvtárs, hogy legyen ilyen most is.

Ebből lett egy kisebb kalamajka, mert a televízió pártmunkásai hiába dugiszálták a listát vonuló népünk orra alá, hogy miből lehet választani, csótányok, dalszerzők és egyéb Kossuth-díjasok alkotásaiból, néhány elvetemült alak, akiket valahogyan megfertőzött a globalista hanyatlás, nem nemzeti érzelmeket kért pátosszal átkötve keresztényi mártásban, hanem mondjuk olyan szerzőket, akiket még nem integrált kebelébe a mindent fölzabáló kultúrpolitika, sőt, nem is fotózkodtak ez erkélyen Vele.

Flottul mentek a dolgok, a vonulók vonultak, a vonulók kértek, az emelvényen integettek, az út végén gőzölgött a kondérban a velőspacal, és pálinka-szökőkutak várták a szomjazókat, hogy részük lehessen a feledés. De valahol zavar támadt az erőben, néhányan előbb váltották be a pálinkajegyüket, mint kellett volna, s mintsem elhaladtak volna az emelvény előtt Előtte, és békemenetek jutottak az eszükbe azt hívén, hogy ott vannak most is, és jöttek a reflexek.

Ezek pedig azok voltak, hogy a menet végén Ő szónokolt nekik kappanhangon, ő hirdetett utat és szabta meg a gyűlölet irányát, úgyhogy pár polgártárs az emelvény elé érve, és meglátva őt a kevlárban, megállott, hogy hallgassa a magasztos szózatát, a menet elakadt és föltornyosult így, váratlan lett a helyzet és a zűrzavar, hogy Ő, látva a kezelhetetlenné váló tömeget, nem lévén függöny, ami mögé bújhatott volna, szégyenszemre elinalt, vitte-menekítette Őt a fekete üvegű kisbusz, a felvonulásnak pedig vége szakadt.

Így történt, hogy este a televízióban a nemzetére törő baloldalról, Gyurcsányról esett szó, és Róla, aki a felfordulásban entestével védte szeretett népét a veszedelemtől, majd pedig egy boldog apuka, aki láthatóan többet fogyasztott az alapvető élelmiszerből mint kellett volna, nyakában huszárcsákós fiacskájával kérte a hitközség nevében a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés meg nyolc óra szórakozás dalt a Kossuth-díjastól, és megkapta. Mindenki mindent megkapott, a gázszerelő is a csekket, mert ő szervezte ezt az egészet, hogy el ne feledjük.

Semjén Zsolt könyvet írt. Megint. Vagy csak összeállította, egymáshoz rakosgatta a dolgokat, hogy kijöjjön a végeredmény, ami ez lett: „Cselekvő nemzet – az újraegyesítés erőforrásai 2010-2022”. Ez a könyv címe, és látatlanban véljük, nem lesz egy bestseller, Semjént, mint jótollú szerzőt nem ostromolják majd a könyves sátraknál aláírásért a rajongó olvasók, de ballagásra még megvehető a most maturáló diákoknak, hogy felnőtté válásuk kiteljesedjen, láthassák, hol is élnek. A most maturálók éppen csak kiléptek az óvoda kapuján, amikor a NER épülni kezdett, eszmélésükben ők mást nem ismernek, számukra Orbán oldalán Semjénnel mozdulatlan állócsillagok a magyarság tajtékos egén, és az élet zavartalanul csodaszép.

Ilyen az a világ, amelyben Semjén könyvet ír, amelyben azt kiadják, és amelyben azt teljesítményként méltatják. A kötet címéből is kitetszik, hogy szerzője Kádár apánk alatt szocializálódott, otthon van a pállott szagú pártirodákban, és még az is eszünkbe jut, hogy miként a szakdolgozatait is plagizálta, arra sincs garancia, hogy ebben a kötetben saját gondolatait adja elő, ha egyáltalán van neki ilyenje. Az pedig, hogy a kötet a választás után három héttel jelent meg, mutatja azt, a szerző bízott a fényes jövőben, mert egy esetleges vereség után senki nem lett volna kíváncsi Semjén kötetére. Igaz, most sem, de a kellő publicitást megkapja azért bizonyságául annak, a NER megbecsüli a szellemi teljesítményt, lásd Nagy Ferenc Kossuth-díja.

Semjén, a jótollú szerző pedig a könyvbemutatón előadta, miről is szól a jótollal szerzett könyve, mert a címből ez nem elég világos, úgyhogy ráfért. Megtudtuk, a kötet annak a küzdelemnek a dokumentuma, hogy a Gyurcsány-kormány rombolása után hogyan építették fel a semmiből a nemzetpolitikát. Ebből az aspektusból a kiadvány kicsit elkésett, a kampány már lecsengett, igaz viszont, hogy Gyurcsányt ekézni örökzöld, nagy valószínűséggel még négy év múlva, tehát a tizenhatodik uralmi évük után is teli pofával elmúlt nyolcaznak, mert ez a jelek szerint bejön. Viszont, ami a kötet alapja, a kiindulási pont mintegy, hogy Gyurcsány, nos, olyan lehet az egész is, de mi csak a vezérfonalával foglalkozunk, mert az megéri nagyon.

Mint Semjén volt szíves kifejteni nekünk, „a magyar állam értelme és célja, hogy a magyar nemzet fennmaradjon”. Ez a kötet összegzése, és mi erre röviden azt mondjuk: nem. Indokaink számosak a határozott tagadásra, amelyek közül felhívnánk a figyelmet a nemzet fogalmára fideszi értelemben. Az ő közelítésükben a nemzet a „mi”, a rajtuk kívül állók pedig az „ők”, akik mi vagyunk. Az „ők”, tehát a saját olvasatunkban mi, nem vagyunk a nemzet része a Fidesz szerint, mert gyurcsányisták, sorosisták, kommunisták, és uram bocsá’ lipsik vagyunk, akiket a kedves vezető a kevláros hátán cipel el párosával. A Semjén-féle állam tehát nem szeretné, ha mi – olvasatukban „ők” – fennmaradnánk, mert mint tudjuk, egyfolytában rárontunk. A nemzetre.

Ezért vagyunk rajta kívül, tehát az állam, Semjén állama nem akarja, hogy fennmaradjunk, sőt, éppen ellenkezőleg. És most, hogy beláttuk Semjén és a Fidesz – meg a KDNP természetesen – aljas sandaságát a nemzet fogalmát illetően, az államról is válthatnánk néhány szót annak előre bocsátásával, nem tudjuk, Semjén honnan szerezte társadalomfilozófiai ismereteit, hacsak nem a plagizált teológiai szakdolgozatából. Az államnak feladata számos van, ezek között azonban nem szerepel a nemzet fennmaradásának gondja, főleg nem semjéni olvasatban. Ellenben sok más pedig feladata volna, ami Semjénnek eszébe sem jut, így Semjén könyvének tárgya maga az abszurditás, mert olyan dolgokkal foglalkozik, amik önmagukban nincsenek is.

Pátosz van megint. Patologikus pátosz, hogy engedjünk a szavak mókás csábításának, amit fokozni is bírunk visszautalva még a kötet címére kicsinyt, miszerint „…az újraegyesítés erőforrásai 2010-2022”, és akkor fölkiáltunk, hogy ez az. A fideszi állam feladatának leglényegét ragadta meg a szerző az „erőforrás” szóval, miszerint a fideszi nemzet megmaradásának feltétele, ha a fideszi állam biztosítja a zavartalan lopás lehetőségét. A kötet annak az összefoglalása lehet, hogyan pumpálták a közpénzt a határon túli lerakatokba, és ebben az értelemben valóban: az állam feladata ez, ha ezt jelenti a nemzet megmaradása. Ez zagyvaság, és nem is lenne értelme foglalkozni vele. Muszáj viszont, mert az ember képibe tolják, és az orra alá dörgölik.

És muszáj azért is – és ez volna a lényeg, ezt el ne feledjük –, mert úgy egyesítik ezek a nemzetet, hogy a felét kitagadják, az államot ezek szerint pedig úgy szervezik meg, hogy az egyik felének megmaradását szolgálja. Innen nézvést egy vallomás ez a könyv, feltéve de meg nem engedve, hogy Semjén egyáltalán tudja, mi áll benne, és azt viszont már világosan látva, hogy miket delirál össze ennek kapcsán egy könyvbemutatónak nevezett párteseményen, arról halovány fingja nincsen. De mindegy már ez is. Sok minden mindegy, az azonban nem igazán, hogy odamentek „kollégák”, és nagy komolyan kérdezték a szerzőt a művéről. Ők tartják életben az ilyen senkiháziak fontoskodó tudatát, mondhatnám, hogy ők az igazi bűnösök, de ez is mindegy már.

„Amit most aláírok, egy rendelet, a kormány fogadta el a tegnapi ülésén” – ezekkel a szavakkal tette ki a Facebookra Orbán Viktor a képet, amelyen tényleg ír, hallani, ahogyan szuszog erősen, nyögdécsel a megfeszített figyelemtől, holott azt hihetnők, hogy a kampány már véget ért. Hát, lófaszt mama, hogy a klasszikushoz (Gy. F.) forduljunk újólag, mint a magyari néplélek tükre és veleje. A kampány soha nem ér véget, itt marad velünk örök időkre, míg a NER, s még hét nap. Kaptak a nyugdíjasok újabb három egész kilenc tizedet (vö: novemberben jön nyolcvan, Feri bátyám), amiben az a csudálatos, hogy mire valóban megkapják, annyit fog érni, mint amit Gy. F. a kedves mamának vizionált ha nem is a valagába, csak miheztartás végett.

Zúg körülöttünk a világ, röpködnek a repeszek, de mi itt a Kárpátok alatt a béke és biztonság kicsiny és hamis szigetén ücsörgünk, és lófasztmama módján tesszük föl a kérdést önmagunknak, hogy vajh, mi baj is történhetnék mivelünk, ha álló csillagunk fölöttünk lebegve óv minket a bajoktól, de leginkább a gondolkodástól is. Képünkbe maszatolva a mindenkori buzgalmat, hogy ez itt egy rendelet, és ez vagyok én, aki aláírom neked, látod, barom, nekem köszönheted a lukat a seggeden is. Nem kellene így lennie, és mégis így van, kies hazánk belemerevedett az atyuskába, az atyuska mibelénk, hogy egymás nélkül élni sem tudunk immár. Amit én megtehetek, mert én hülye vagyok (vö: Svejk), node, hogy ő is? Ez a kérdés foglalkoztat minket a képet nézegetve.

„Amit most aláírok, egy rendelet, a kormány fogadta el a tegnapi ülésén” – idézzük fel újólag a kontextust és a habitust, és Isten bocsássa meg nekünk, ez nem sokban különbözik attól, mintha azt kapnánk a képünkbe, hogy ez itt a seggem, amit kitörlök. Hogy a kampányt emlegetjük, az egyáltalán nem véletlen. Mert míg abban elnézve de meg nem engedve vettük tudomásul, hogy hülye alattvalónak vagyunk tartva, aki a kedves vezető nélkül még a taknyos orrát sem tudja megtörölni, a világra szóló újabb diadal után könnyelműen azt véltük, eljön az ideje annak, hogy felnőttnek, és ne gumigatyás pesztrálandó alanyként legyünk kezelve. Mert igényünk volna felnőttnek lenni, amik azonban a NER-ben a jelek szerint már soha nem lehetünk.

Belátva, hogy ebben van azért alattvalói igény is jócskán, a tegnapi facebookos képpel és szöveggel az derült ki végérvényesen, hogy ez az igény: az egybites alattvalónak gügyög a félbites atyuska, jobban buzog magában az aláíróban, mint amennyire azok igénylik, akiknek aláírt, s ezen a ponton áll előttünk Orbán a pőre valójában, aki addig játszotta ezt a szerepet, míg végérvényesen úgy nem maradt. Ezt csak miheztartás végett rögzítsük, hogy mi vár ránk újabb négy évig, ha lehet, a bambaságnak még újabb, lejjebb lévő köre, az elhülyítés és elhülyülés egymást erősítő végtelen hatalma. Mindez törvényszerű. Az Európa DNS-ét hordozó, azt uralni vágyó organizmus az ellenséges világból hazatér, és itthon teljesedik ki.

Hogy ez neki így sikerül, az is sorszerű. Ebbe szocializálódott az avas szagú parasztudvaron, ezt látta az apjától és a KISZ-ben, és ez nyilvánult meg abban is, mikor – mint emlékezhetünk – a Kádár rendszerrel egy baja volt az ifjú és hamis forradalmárnak, hogy nem ő ül az ormain. Most teljesedett ez be, most értünk körbe, ha úgy tetszik a kiinduló ponthoz, Lenin ült, dolgozott, Kádár úgyszintén, és Orbán is érettünk szuszog, ahogyan aláír. „Amit most aláírok, egy rendelet, a kormány fogadta el a tegnapi ülésén” – jegyezzük fel újra, és nem azért, mert annyira tetszene, hanem mert benne van a kor, benne a rendszer és benne Orbánnal együtt magunk. Olyat már a világért sem akarnék, hogy valaki is közülünk emelje fel a fejét.

Nincs hová ugyanis, ez a dolgozat csak arra való, hogy mintegy a fuldokló utolsó légvételével rögzítsük az utókornak, még élünk, még látjuk az abszurdot, érzékeljük a bohózatot, amivé lett az életünk, ha nevetni rajta már nincs is erőnk. Az ismétlődések elveszik az esztétikum súlyát, a századik pofon nem fáj annyira, mint az első, holnap pedig már föl sem emeljük a fejünket, ha szembejön velünk egy ilyen borzalom, amiről most még volt erő gondolkozni, de az iszony előbb-utóbb fölzabál. Kit előbb, kit később, a négy év, ami jön, és ami igazából hétfőn veszi kezdetét, rengeteg hosszú, és innen nézést már az sem biztos, hogy megérjük a végét, mert a fülünk már lekonyul. Izmaink pedig erősen lazulnak.

Akkoriban, amikor kinyílt a világ, és a nagymamákat a Wartburgba zsúfolva (valutakeret) kellett Gorenjét venni Ausztriába járni, jelentek meg egyes osztrák boltokban a „Magyar, ne lopj!” táblák. Nem volt ez szép a sógoroktól, hiszen általánosítottak, és úgy sütötték rá az összes magyarra a tolvaj jelzőt, hogy nem is ismerték az mindet, de az vesse rájuk az első követ, aki más módszert talált volna a jóléti Ausztriára szabadult éhes, barbár hordák megállítására. Legalábbis az ő szempontjukból. Eladdig csak módjával, három évente és kék útlevéllel szagolhattak ki a magyarok a Lajtán túlra, amíg pár lézengett arrafelé, még lehetett velük bánni.

Onnantól viszont jöttek a bajok, pedig lehet, hogy Hans, a burgenlandi traktoroslegény volt a tolvaj. Ez ilyen nyugati felsőbbrendűség volt, ráadásul kollektív büntetés, mint kicsit előbb a német nemzetiség kitelepítése, így ebből is látszik a történelem folytonossága, ahogyan az egyik ganyé hozza magával a másikat, és soha nincsen vége. Hogy aztán a Wartburgban ücsörgő nagymamát, a családfőt, a nejt és a gyerekeket miképp érintette, a rájuk kerülő stigma csak azért, mert magyarok, azt senki nem tudja. Mint ahogyan azt sem, hogy mostanában kezd ugyanez a közhangulat kialakulni, de már nem csak a szomszédban, hanem szerte Európában is.

A brexitnek is Orbán volt az egyik oka, az angol paraszt is azt mondta, nem azért dolgozik és fizet adót, hogy ő ellopja. Ezek ilyen messzeringó dolgok, mert itt van nekünk most ez a jogállamisági eljárás. Ha tetszik, ha nem, a felirat ugyanaz, mint a gorenjés időben, de most már egy komplett országnak írják ki a szöveget. Nem a nagymamát Wartburgban cipelő kádári kisembernek, hanem nemzeti nagyjainknak azzal az ódiummal, hogy megítélésünk ugyanúgy általános, mint a hőskorban, de amíg akkor ott állt a határon velünk sorban az, aki miatt a tolvaj jelzőt ránk is sütötték, most a parlamentben ül, repülővel jár futball meccsre, mert állítólag harminc éve is így járt.

Nem tudni, azokban, akik mindezek ellenére negyedszer is megválasztották a rendszerszintű tolvajokat, maradt-e önbecsülés, az öntudatnak valami halovány szikrája, ám nem igazán valószínű. Akkor nem szavaztak volna rá. De a rezsicsökkentés fontosabb volt, mint a becsület vagy a gerinc. Nem akarnék most, ha már kollektív megítélés, a szolgalelkűség hangoztatása felé elmenni – mert megetette azt más -, pedig lehetne, az út nyílegyenes. Ezért arra bazíroznék inkább, ha van még értelme, hogy a maradék önbecsülést jó lenne megőrizni, feltéve ha volt minek megmaradnia és volt miből őrizgetni ezekre a sivár napokra.

És jó volna azt is tudni, hogyha most már útlevél és a nagymama mint valutaforrás nélkül megy a kerítésen túlra az orbáni kisember – mert ide jutottunk, hogy már ilyen is van –, akkor nem maga miatt fognak kiköpni a háta mögött, hanem azok miatt, akiket megválasztott, de ennek a belátásához is kellene bizonyos kognitív készség. S ha most az a vád érne, hogy lehülyéztem az Orbán-szavazót, ám legyen, mert az ugyan kevéssé érdekel, hogyan néz rám a burgenlandi traktorista, de az igen, hogy miért fogok éhen dögleni. Miattuk. És az Orbán-szavazó Orbán kisember is, de ennek belátásától elvették az eszét, és nem is látszik visszajönni soha már.

Varga Juditot már végtelenül unjuk, mint ahogyan most is. Megküldte nekik a levelet az Unió, benne azzal az egyszerű kéréssel, hogy magyar, ne lopj, és nekilát itt megint a kisóvodások fütyijéről előadásokat tartani. Egészen pontosan ezt: „A következő kérdésekben azonban nem fogunk engedni: Magyarországnak ki kell maradnia a háborúból, nem hagyhatjuk, hogy a magyar családok fizessék meg a háború árát, gyermekeinket pedig meg fogjuk védeni a gender-lobbival szemben.” – Ezt a megnyilatkozást minősíteni már egyáltalán nem kell, de sajnálatosan Varga Juditot sem komilfó immár szidni ezért, mert fölösleges.

Nem tesz egyebet Orbán prímása, mint megfelel a választói igényeknek és elvárásoknak. Április harmadika fényesen igazolta, hogy ennyi és éppen ez elég, ennél nagyobb igények nincsenek. Az Orbán-szavazó Orbán kisember horizontja a kisóvodás fütyije, a rezsicsökkentés és az akciós farhát, s ha istenei miatt ma is úgy néznek rá, ha külföldre keveredik, mint a sztyeppékről szabadult barbárokra, akik lopnak, az sem igazán baj. Isten, haza, család, kirántott hús és plébános úr. Vak komondor, fakanál, meg a meccs. Hogy aztán a sorosgyurcsányi mit óbégat, az őtet nem zavarja. Csakhát, beledöglünk. Nem fogunk, már megtörtént, ez itt a másvilág.

Kásler Miklós emberminiszter utoljára adott át valamit, és ebbéli minőségében – nagy valószínűséggel – nem hallunk tőle több bölcsességet. De túl fogjuk élni. Szipogva és szomorún merengve Kásler Miklós pótolhatatlan hiánya fölött, de megmaradunk azért. Május másodikán összeülnek a parlamentben megint a fiúk, már többen mint százharminchárman, és Mészáros L. intelmei szerint megint bátorak lesznek nagyon. Ebbéli állagukban pedig közfelkiáltással választják (szavazzák) meg újólag Orbán V. Mihályt a magyarok kirá…örökös miniszterelnökévé, hogy éljen és uralkodjon fölöttünk, míg a világ s még hét nap.

És most, hogy az imádságot illetve a népmesét ötvöztük egy nyamvadt mondatban, kifejezve ezzel népünk lelkének leglényegét, nézzük, miből is élünk. Nem sokból. Arra óhajtunk kilukadni ugyanis, hogy Orbán V. Mihály, miután őtet a rengeteg bátorak egybehangzóan fölöttük álló, rajtuk mintegy altestével ücsörgő urukká és mindenükké kiáltják fel újólag, át fogja szervezni a minisztériumokat. Mint már hírül vettük az öltözői pletykákat, megszűnik az Emmi, az egészségügyet biztonsági őrös mintára a belügy kapja, de, hogy ki mit kap még, a kultúrát a külügy, az oktatást meg az igazságügy, még az is lehet, de az is, hogy aztán nem.

Ó jaj, jött a hír mindezek folyományaként, hogy Kásler nyugdíjba vonul, ami egyrészről jó, mert lesz neki ideje végre a körmét kisikálni, másfelől azonban szívünk eltelik a hírre mélabúval. Mivelhogy fölsejlik a sivár jövendő, mikor is nem szórakoztat már minket tízparancsolattal gyógyítással, illetve más vajákosságokkal, és szívünkre téve kezünket megtörten eláruljuk, rohadt nagy, betölteni képtelenség űr marad mögötte és utána, de azért majd túléljük ha nehezen is, de valahogyan mégis. Ám, míg ezt el kell szenvednünk, itt hagyott még nekünk egy csomagot a mester, összefoglalva benne mindazt a tudnivalót, hogy miért volt alkalmatlan arra, ami a feladata volt eddig.

Szóval és tehát, Kásler Miklós tegnap átadott, a Mórahalmi Móra Ferenc Általános Iskola uniós pénzből kibővített épületét adta át hattyúdalaként, ahol is szónoklatot tartott, öblöset. Itt lenne egy irány, a mese ágazása az unió pénzéről és a Brüsszel elleni szabharcról, de ezt most gálánsan elengedjük, hogy Káslerre figyelmezhessünk egészen. Megéri. Nem fognak csalódni, mert ahogyan jeleztem előre, alkalmatlanságának kis képeskönyve tárul elibénk, és miért ne használjuk fel az utolsó lehetőséget arra, hogy elborzadjunk Kásler eszméinek dohosságán, ami szag viszont megülte a Kárpátok alját, és itt marad nekünk búcsúajándokul jó ideig vagy mindörökre.

Az oktatás alapkérdése a szeretet – intett minket búcsúzóul miniszterünk –, és ezen belül az, hogy gyermekeinkből hívő és értékorientált embereket neveljünk. Összefoglalva: nem. Az értékorientációt még csak-csak aláírja az ember, ha majd kifejti a távozó miniszter, mit is szeretne ezzel mondani. Hívő embereket azonban ne neveljen az oktatás, mert nem ez a feladata és ilyet senki nem is kért tőle. Sem Káslertől, sem Orbántól, az ég egy világon senkitől sem kért ilyet senki. Ezt az irányt még ki lehetne egészíteni bőséges tartalommal, de tudjuk, és unjuk. Káslert is unjuk nagyon és a gazdáját is, de míg az egyik megy, a másik marad.

És itt érünk a célegyenesbe, hogy igazság szerint olyan mindegy, Kásler miket delirál, az is érdektelen, ki lesz az utódja vagy lesz-e egyáltalán. És az is tök mindegy, hány ilyen hattyúdalt hallunk még május másodikáig, és az is, hogy a távozók helyére ki jön vagy jön-e egyáltalán valaki. Orbán miniszterei eddig sem nagyon értettek ahhoz, ami a feladatuk lett volna, lévén értékmérőjük csakis a hűség. S amíg az megvan, az senkit nem zavar – Orbánt meg pláne nem –, hogyan cseszik szét, amit jobbítaniuk, vagy legalább működtetniük kellene. Ezután sem lesz másként, elég csak Pintérre mint az egészségügy irányítójára gondolnunk, és nincs is több kérdés.

Illetve egy azért van, hogy mi lesz velünk, és mi lesz ezzel a szerencsétlen országgal. Azt kell azonban tapasztalnunk nagy lehangoltan, hogy épp ez az, ami senkinek eszébe nem jut. A többségnek elég, ha Orbán állócsillagként ragyog a füstös egén, az élettől ennél több elvárása nem is igen van. És innentől mondhat bármekkora ökörséget Kásler vagy a többi és aki utánuk jön – vagy nem –, ma és holnap is azzal a tudattal térhetünk nyugovóra, hogy minden elromlott, és soha nem lesz vége. Ez ugyan kiábrándító, de felszabadító is egyben, mert elveszi az élet terhét, hogy valamit várjunk tőle, és a felelősséget is, hogy akarjunk változtatni rajta. Utánunk az özönvíz, örvendjünk.

Mindig külön élmény Orbán Viktort hallgathatni. Kiérlelt, nyílegyenes, konzekvens és előremutató gondolatait, ahogyan mutatja nekünk az utat a munka alapú kereszténydemokrácia építésének útján. És ezt az utóbbi szót, „útján”, tessenek kádári zamattal elgondolni, mikor is, mint emlékezhetünk, a szóbelseji „t” és „j” hangok nem olvadnak össze a kiejtésben egy zamatos „ty”-vé, mint az általában szokásban van, hanem hangsúlyosan ejtődnek külön, hogy a beszélő műveltsége kitűnjék. Már ahogyan ő gondolja, de van, aki emlékszik még erre, az ifjabbak pedig most tudták meg. Leginkább azt, honnan is jött kies hazánk Európa színpadára, és összegzésként, hová is tart, míg ki nem zuhan onnan egészen.

Orbán Viktor tegnap a XV. Szakma Sztár Fesztivál megnyitóján mutatta nekünk az utat – és népes hallgatóságának –, ahol mintegy szőrmentén és elharapva utalt csupán arra, hogy „nehezebb idők jönnek”. Nem mondta miért, nem mondta elkezdődött-e már és meddig fog tartani, csak fölskiccelte mintegy a geopolitikai helyzetet a „nehezebb idők” fokozott jelzővel, mert azt mégsem mondhatta, hogy egészen penetránsul szarok következnek mireánk. És ebben az eufemisztikus utalásban az volt benne, annak a sugallata mintegy, hogy az apró zökkenőket majd ő, a párt és a hit megoldja, mert rögtön mutatta is a fényes jövőbe vezető biztos utat a pöcegödörből a napvilágra.

„A munkának és szakmunkának van jövője Magyarországon, akinek van tudása és szakmája, illetve kellő bátorsága, hogy mindezt felhasználja, annak nincs mitől tartania a nehezebb időkben sem.” Fennkölt idea ez, ami Orbán Viktor szájából előhabzott, ám nem állhatjuk meg felidézni a választásokat és annak is a bájosan primitív fideszista szlogenjét, miszerint „Magyarország előre megy, nem hátra”. Aztán még azt a világképet, amit az idézett mondat sugall, plusz persze a gondolatban megbúvó baromságot, és az ember előtt áll nem más, mint maga Kádár apánk maga, és az ő hangsúlyosan ejtett útja az össze nem olvadó „t”-vel és „j”-vel.

Ebből rajzolódik ki menésünk iránya, és olybá tűnik, az nem előrefelé van. Ám mindezen túl, mert ezt az egészet már ismerjük, ebben az orbáni szövegben voltaképp egyéni sorsok rajzolódnak ki, amelyek szintén nem csereszabatosak korunkkal. Orbán fejében és a szövegben, ami abból kifolyik, születéstől a halálig szabott az ember útja, mikor is hittanra jár meg lőszakkörre, focizik és szakmát tanul, munkába áll és olajtól iszamos kézzel éli le az életét, miközben elkészít pár gyereket a hazának, és valami elborzasztó, szörnyű idillben éli le az életét a pelenkát mosó és rántott húst klopfló nejével, akit néha meggyapál. A szürke ötven árnyalata.

Orbán szövege a Kádár szövege, ha munka van minden van felütéssel, és Magyarország jövőjét ilyen egydimenziósnak hallani egészen kiábrándító bír lenni, vagy csak nekem vannak túlzott igényeim az anyagi léttel, ha már ez adatott. És voltaképp nem az a baj, hogy ez van: munka, kenyér, biztonság, ha van. Hanem, hogy csak ez van, ha van egyáltalán, és semmi más. Ahogyan tíz éve is összeszerelő üzemnek képzelte az országot vízióiban ez a hatalmas államférfi, ma sem jutott sokkal messzebb, tragédiánk azonban az, hogy az eltelt évtized alatt az ország hozzáhülyült és igénytelenedett. Préshurka, meccs, disznóvágás, ezek a hívószavak, ahogyan bambán könyökölnek.

Tehát mindig élmény hallgatni prime minister urat/elvtársat, már, ha az embernek túl nagy elvárásai nincsenek. Ha ilyen igényekkel nem él, akkor valóban nem okoz csalódást, hozza a formáját mindig, és csak legyintenénk, hogy hadd mondja, hülye ez, de ő irányítja egy személyben az országot, s ha neki a jómunkásemberekkel tömött haza az ideája, akkor az olyan haza lesz, és ez még sokkal kiábrándítóbb a győzelmükbe belegondolva, mint az, hogy tovább lopnak. Azt már szinte megszoktuk, de az elhülyítést nehezebb. Persze, már, akinek. A többségnek a jelek szerint ennyi elég, s ha tényleg elég, akkor nem csoda, hogy rá szavaztak. Körbeértünk.

Most képzeljük el az ámulatot, amely akkor keletkezne az Orbán-egyház hívőjének különös fejében, amikor a falu határában, a kukoricás mellett megjelenne egy kék plakát, illetlen tartalommal. A kék plakát a kukoricás mellett megszokott jelenség, ahogyan autópályák vonzásában vagy a toronyházak oldalán, a kék plakát a NER-ben ott van minden kilométerkőnél és az összes lepusztult lakótelepen. A kék plakát olybá vehető minálunk, mint a szocialista brigád faliújságja, ahol a direktívák és teljesítések jelennek meg, amelyeknek a valósághoz köze nincs semennyi.

Az Orbán-egyház hívőjének különös fejében és még ámítóbb tudatában a kék plakát rajta Sorossal, Gyurcsánnyal és Brüsszellel, utóbb már csak emojikkal az életről szóló tudnivalók egyszerű, de sziklaszilárd tárháza, már majdnem miniszterelnöki levél a kisóvodások fütyijéről, mellékelve hozzá egy utalvány rögzített áru farhátra. Az élet ilyen kontextusban és ilyen feltételek mellett nyílegyenes, benne buktatók nincsenek, a kék plakátokkal a magyari haza zökkenők nélkül halad az illiberális kereszténydemokrácia építésének útján. Plusz krumplileves, amely az, ami, krumplileves és huncut kacsintás.

Hanem a zúgó történelem. És ezek a lengyelek, és lassacskán a köröttünk lévő világ mind, ami és amely nem úgy formálódik, ahogyan a felcsúti főhadiszálláson az elterveződött, sőt, teljesen másképpen halad, mint azt a konyhában (boszorkány) főzni óhajtották. És nem világuralom lett belőle Európa DNS-ével az ágyékunkban, hanem zűrzavar és borzalom. Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök bejelentette, hogy kormánya és országa plakátkampányt szervez szerte Európában „Állítsuk meg Oroszországot most!” felirattal, és ez a lengyel igyekvés elég kínos lesz minekünk.

Mármint doktorminiszterelnök úrnak, akinek – mint föntebb megmutattuk – rohadt nagy gyakorlata van a plakátolásban, egy Morwiecki csak jelenhet neki a plakátokról, csakhát és csakhogy a tartalom. Ha lehetne ilyet állítani róla, akkor elmondható volna, hogy doktorminiszterelnök út harapófogóba került, mert hogyan néz ki majd, ha Európa fővárosaiban sorra jelennek meg ezek a plakátok ezzel a felirattal, nálunk pedig nem. Azon a ponton lenne vége minden V4-nek, sőt, minden Európának. Ha ezt a kérést a magyar kormány nem teljesíti, maga állítja ki a bizonyítványt saját magáról.

És rettentő dolgot kell beleírnia. Másfelől ha pedig igen, helyt adnak a lengyel kérésnek, s így a kukoricás mellett (autópálya, lakótelep, etc.) megjelennek a kék plakátok „Állítsuk meg Oroszországot most!” felirattal, akkor a hívők azonmód hasonlanak meg, mert nem tudják, hol is élnek. Szar ügy, de biztosak vagyunk abban, hogy doktorminiszterelnök úr ezt is megoldja. Nem tudjuk hogyan, nem tudjuk mikor és miért, de valahogyan kikecmereg ebből is. Vagy nem, de a javára fordítja a dolgokat. Már ami a hazai pályát illeti, mert a kerítésen túl nehezebb az élet.

Olyannyira, hogy Kovács levelező dolgozatot tett közzé valami The Atlantic című sajtóorgánumban azzal a fejtegetéssel, hogy megvédik Orbán Viktor újraválasztását, amivel kapcsolatban költői – választ nem váró – kérdést intéznénk a levelezőhöz, hogy kitől és mitől, te szerencsétlen. Kovács levelező ugyanis, és mind az összes fideszista csinovnyik abban a téveszmében leledzik, hogy atyaistenük, és velük ők maguk is az újabb győzelemmel szalonképesek lettek a civilizált világban, és fáj nekik, hogy egyáltalán nem. Sőt. Kies hazánk ugyanis a hülyeség egy kicsinyke szigete csupán.

És odakint más szabályok vannak, amit mutat a lengyelek észhöz térése, a szlovákok ébredezése a korrupt vezetők letartóztatásával, amit Szijjártó aggódva figyel. Egyáltalán, ha egy háborúnak pozitívuma lehet, akkor ennek a mostaninak az, hogy kiegyenesedtek a dolgok, tisztázódik élesen, ki kivel van és ki hová tart. Ez a lengyel plakátolási felhívás is egyfajta cezúra, egy választóvonal, és erről most nagyon látványosan, messzire hatóan kell dönteni. Vagy-vagy. Más lehetőség nincsen, illetve Orbánt ismerve lenne még egy tánclépéses megoldás, amit a címben is javasoltam.

Állítsuk meg Brüszkvát. Ez kifejezné a régi és új irányt is, hülyén is nézne ki, és ugyanúgy nem értené senki, mint az eddigieket, emojikkal is át lehetne hidalni a dilemmát, azzal sem menne senki semmire. Viszont sejtem, mi lesz. Az Orbán-egyház hívője ilyen plakátos megoldásról hallani nem fog, hozzá ilyesmi el sem ér. Odakint pedig újólag biccentenek, hogy Orbán ilyen szarházi, de eggyel több vagy kevesebb ilyen irányú megállapítás már nem oszt és nem szoroz. Orbán ideje odakint végérvényesen lejárt, szavatossága elmúlt. Mi viszont örülünk neki: kicsi is, savanyú is, de a miénk. Az, hogy cseszné meg.

Ült a férfi a jászberényi Ferencesek terén a padon, és nézte az emlékmű oldalát, amit megszépített. Olyan szürke volt rajta a csatajelenet, amelyen hajdanvolt magyar hős ütötte a törököt. Szürke volt a kardjuk, szürke volt a pajzsuk és a ruhájuk. Szürke volt a háttér, nem volt kék az ég és zöld a fű, így a férfi képzeletében, ha az emlékmű oldalán lévő csatajelenetre gondolt, a madarak sem csácsogtak, felhők sem szállak az égen, így az sem juthatott eszébe, hogy lehetne ő is kamikázé. Jobbítani kell a dolgokon, vélte a férfi, miután nagyon sokáig nézte a nagy szürkeséget, az élettelen követ, és döntött, hogy ez így nem maradhat, hogy cselekedni kell, mert fölzabálja őt a színtelen világ, a térkövek és emlékművek, a szürke verebek és a még szürkébb galambok.

Elsétált tehát az írószerboltba, ahol ecsetet vett, festéket és színes filctollakat, meg ragasztót is. Hogy ez utóbbit miért, azt még maga sem tudta, de jó, ha van az embernél, erre gondolt, adódhatnak helyzetek, amikor szükség lehet rá. Mindeme készségekkel a zsebében és szép szándékokkal a szívében ballagott vissza aztán az emlékműhöz kifesteni-színezni a török és magyar vitézt, a kardjukat, a pajzsukat és a ruháikat nekik. Gondosan dolgozott, ügyelve, hogy ne folyjon egymásba a festék, tiszták legyenek a vonalak és élesek a kontúrok. A háttér zöld lett, a magyar vitéz haja sárga-szőke, nadrágja piros, mentéje kék, kis piros paszománnyal, csak a melle maradt szürke, de ez más nem lehetett, hiszen páncéling van rajta.

Ütötte a törököt a színes vitéz, vágta a sárga kardjával, a rend és a dicsőség helyreállott, és szép is lett a színezés, mint boldogult úrfikorában, amikor buzdította is arra az óvónéni vagy az anyukája, hogy fössön, színezzen, rajzoljon, de most felnőve és kiábrándulva ilyet nem kér senki már soha tőle. Valljuk meg, gyerek lett az ötvenhárom éves férfi, és nincs ebben semmi csoda vagy különösség, mindannyian gyerekek vagyunk vagy szeretnénk lenni újra, lovagolni fűzfasípot fújva, hogy gyí lovam, gyí betyár, de fölzabál bennünket a szürke élet és az idő. Így ábrándolta vissza magát a férfi valaha volt időkbe, eszébe jutott az Egri csillagok, a regény meg a film. Meg az élete filmje is, úgy ült a kiszínezett csatajelenet előtt, mint sírok közt anyóka.

Ült a padon, és azt vette észre, hogy a színektől az élet újra beléje költözött, lazuló izmai újra megfeszültek, olyan más lett a világ, mint volt valaha, ami viszont rég elveszett. Ült a padon az emlékmű előtt, és szép, színes művét nézve már nem is azt látta, hanem az egész világot, ami ím, újra színekbe öltözött, szivárványokkal és éji sötéttel lett tele, kék lett az ég meg zöld a fű, tavasz lett újra de nem csak odakint, hanem odabent is. Szerelmek jutottak a férfi eszébe, szép leányok, illatok meg versek, és persze zenék. Mindenféle muzsika, áradó és szorongató, regények kelléke és hajdanvolt buliké, fogta a férfi a festéket, ecsetet, színes tollakat meg a ragasztót, ezt el ne feledjük, és mindettől harmatos lett a szeme, és kapart a torka. Markolászta a szívét az élete.

És ekkor érkeztek meg a rendőrök, foganatosítani az intézkedést. Kérdezték a férfit, hogy miért tette, amit tett, de nem felelt, semmit nem mondott, hiszen, ha nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell. Gyorsan zajlott le minden, hogy csak a jelentésre tudunk hagyatkozni csupán, ami ez: „A jogsértőt előállították a Jászberényi Rendőrkapitányságra, ahol rongálás bűntett elkövetése miatt gyanúsítottként kihallgatták. A terhelt nem tett vallomást, így a cselekmény motivációja sem ismert. A rajzeszközöket a nyomozók lefoglalták.” Ott hevernek tehát a festékek, színes tollak és a ragasztó, ezt el ne feledjük, a bűnjelek között, véres kések mellett. A férfi pedig, akinek harmatos volt a szeme, amikor utoljára láttuk, várja a büntetését.

Erős az izgalom rohadtul nagyon, aludni se igen tudnak a népek igazából, hogy ki megy, ki marad, milyen minisztériumok lesznek és mekkora személyzettel, meg egyáltalán hogyan és miképp. Meg leginkább mivégre, de erről majd később. És az a legnagyobb reszketős dilemma, ki mehet majd az erkélyre csoportosan vagy egyesével ücsörögve. Az erkélyen levés minálunk a bensőség egy kitüntetett foka, alátekintés a városra, amelyik nem adta meg magát. Az erkély voltaképp egy kis NER-sziget a liberalizmus tengerében, az ellenálló Budapest közepén. Más világ, más eszmények.

Mint azt Szijjártó külügyestől hallottuk a minap – például azt sem tudjuk, ő megy vagy marad –, folyamatos támadásoknak vannak kitéve, amire a reakció szinte ösztönszerűen, hogy megerősítik a kereszténység vívmányait. Erről is elmélkedünk majd alkalmasint, hogy egy avas szagú idea hogyan visz előre, meg milyen vívmányai is vannak neki, mert túl sok nem mutatkozik. Sőt, hogy van-e rá szélesebb igény – nincsen –, tehát öblösen erős a téma, viszont most csak azt állapítjuk meg, hogy az erkély ez ilyen szereposztó szín a darabban. Régebben a felcsúti dácsa volt az, de most ez az új szerelem.

Tehát mindösszesen, azon megy az izgulás, milyen minisztériumok lesznek most az újabb négy évre, s legfőképp, ki vezeti azokat. Voltaképp mindkét dilemma érdektelen. Mindent a kedves vezető vezet ebben a nyüves országban, azért kedves vezető a neve. Mert, ha nem az volna, hanem miniszterelnök, magyarul prime minister, tehát első a szolgák között, akkor volna tétje annak, ki a szolga – minister –, de ez minálunk teljesen kizárt. Mostani tépelődésünk is csak elméleti szintű, mert az abszurd darabvezetés lehetőségét látjuk abban, hogy a hírek szerint ezután az egészségügyet a belügyhöz sorolja Orbán.

Mármint a Belügyminisztériumhoz. S mivel az is hírlik, hogy Pintér marad ennek az élén, akkor viszont ő lesz az új Kásler, és akkor ennél nagyobb trip mára nem kell, akkor ezentúl nem tízparancsolattal, hanem gumibottal gyógyítunk, illetve gyógyítanak ők. Viszont mindezen túl az is igaz, hogy ilyen ország még egy nincsen is. De mi akartuk, szavunk nem lehet. Viszont mielőtt mindenkinek teljesen elmegy az esze, azt el lehetne magyarázni, milyen észérvek indokolják, milyen késztetések vannak az egészségügyet rendészeti irányítás alá vonni, bár kórházparancsnokok is voltak, meg katonák a rendelők mellett.

Innen nézvést a honvédelemhez is sorolható volna a taknyos alattvalók gyógyításának szervezése és felügyelete. Végül is csak annyit kellene megállapítani a göthesekről, hogy alkalmasak-e katonának, mehetnek-e egyből a frontra. Mint kitetszik, elvitt engemet kicsikét a képzeletem, de valljuk meg, nem ördögtől való az álom. Mindenesetre nem jobban abszurd, mint, hogy Pintér doktor irányítsa ezután a gyógyulásunkat, de nekünk már teljesen mindegy minden. Lássuk be, seckojedno, hogy a koszos körmű csontvázlegós vagy az olajszőkítő irányítása alatt döglünk meg.

Mert a vége úgyis és csakis az, így amíg itt vagyunk, szórakozzunk legalább. Orbán doktor is mindent megtesz ez ügyben, szavunk nem lehet, egy kabaré a manus, főleg ilyen ötletekkel, amelyekkel csak egy célja lehet, a széles publikum elámítása, elandalítása és olyan képzetek generálása, mintha olyan országban élne, mint amilyenek körülötte vannak. Mert valaha olyan volt, de most már egyáltalán nem is, új nép lettünk, másféle faj, fejünkön másképp tapad a haj. És itt ötlik be Elsimon minapi problémája is a kedves anyukája kálváriájával háziorvosilag.

Egy belügy által irányított rendelőben lehetne ilyen baj, mint ez is? Egyáltalán nem, drága polgártársak, mi több, ez irányú fejlődésünk odáig is juthat, még az is előírható volna hányat fialjon a magyar, katonásabb (rendőrösebb) lenne minden, bilincs receptre vagy kígyónak lábsó, madaraknak fogsor, illetve maradva Bubó bácsinál, ha még emlékszünk rá, „csak úgy rektor úr ő, ahogyan én doktor”, és már helyben is vagyunk. Illetve mindig is ott voltunk, csak másképpen fészkalódunk most a gúzsaink között, itt-ott már szorít a kötél, keringésünk akadozik.

Itt jönnek elő az elbeszélés nehézségei, a kényszerek valami frappáns lezárásra, tanulság levonására vagy vigasztaló összegzésre, de ilyenek nincsenek a tarsolyunkban egyáltalán. Ülünk csak mélán, nézünk ki a fejünkből, mi jöhet még, honnan rontanak ránk rút, ordas eszmék. S hogy ilyen fél verssorok, szépségcafatok beugranak, az is fölötlik mintegy vigasztalásul, hogy a nagy, márciusi havazást milyen frappánsul oldották meg ezek ketten (Orbán-Pintér) az sms-ükkel a másik autóba üléssel. Ha most ezt az egészségügyre alkalmazzuk, a lehetőségek száma végtelen. Jó lesz nekünk.

Milyen jó is, hogy van a Ferenc, és mennyire megnyugtató, hogy él benne irgalom is. Másképpen szólva fogad boldog-boldogtalant, illetőleg, mint az tudvalévő – és Isten bocsássa meg – a hajléktalanok retkes lábát is megmossa. Mert Orbán Viktor Mihály fölnézett az égre a győzelme után, majd szerte is a világban, hogy hol, és legfőképp kivel lehetne legitimáltatni nagyarányú de kétes eredőjű diadalát, és nemigen talált senkit semerre. Elfogynak lassan a csapattársak. És bár Orbán fodbalista volt, lehet, hogy dekázni nem tud (viszont a Jucus igen, sőt hegedálni is), és aki fodbalista dekázni nem tud, az áll csak társak nélkül a grundon, hóna alatt a labda, és túrja az orrát.

Ez e fölskiccelt kép, amit megalkottunk a magány egy stációjáról, annak az elsődleges magyarázata, miért csámpázott Orbán a Vatikánba Semjénestül és nejestül. És bárha azt mondta – de nem csinálta, és így nem is ér –, hogy spirituális kapcsolat vonzotta volna oda, akárha döglegyet a hulla, másképpen édes méz a méhecskét, secko jedno, erősen, sőt kiváltképp különösen tűnik úgy, hogy máshová menése nemigen volt, mert utálják őt és a népizenekarát szerte a civilizált világban, mint akár a szarkupacot a lépcsőházban. Ha belegondolunk, nem nagyon maradt játszódó társa. Ilyen salvinik, akihez is beugrott az audiencia után, aki bírósági ítéletre vár, hogy mennyi lesz az a börtön.

Gruevszkik, akiket lopásért ítéltek el, de Orbán bújtatja? Fico, akit épp készülnek letartóztatni? De hol van már Kurz, és hol a tavalyi hó. Dva brtanakik sincsenek, Putyin ölelő karja sem, Le Pen meg ellopta az Orbántól kölcsön kapott pénzt is, Trump pedig valahol messze az alufóliasityakja alól átkozódik. Megváltozott a világ, az álmok a nagy közös fasiszta Európáról oda. Maradt Orbánnak a kis sziget, amelynek vagyunk lakói, és ezt kell megmagyarázni a világnak. Hogy bár alattvalóinak nagy része elégedett vele, mert újra megválasztotta, más tájakon, ahol megmaradt a józanság egy kis szelete, tudják róla, hogy szaralak. Csal, lop, hazudik, és csodálkoznak is, hogy mi meg imádjuk.

Különös nép a magyar, az hétszentség. Viszont és nos tehát, ez úgyszólván már mindegy is, végül is, nekünk marad az, hogy a színielőadást valamiképp értelmezni próbáljuk. Kiváltképp a színpadképet, amelyen áll Semjén felszegett fejjel, mint akárha versenyparipa vagy őt magát szimatoló házi rénszarvas halálfélő, menekülő rémületében, illetve hősünk zömökön a szentatya mellett, és a nej, akárha valami spanyol bús donna fekete csipkés kendővel a vállán, beesett szemekkel mindenbe beletörődve. Vagy a másik, amelyen minden magyarok örökös miniszterelnöke oldalvást áll megmutatva Svejkre hajazó idomait, ha a derék katona ezért meg nem sértődne.

Kiábrándítóan lehangoló képek ezek, és még keserítőbb a körítés a spirituálisnak hazudott kapcsolat mellett. És a dumák hozzá, hogy „nagy magyar tradíciót” folytat, hogy odaette a fene a győzelme után, a békeharcok a szentatyával közösen, és a legszebb a menekülőkről. Hogy ahogy Orbán hazudja, „minden idők legnagyobb humanitárius akcióját” bonyolítja, és mindezek mellett a hír, hogy az ukrán menekülők nyolcvan százaléka csak keresztülsuhan az országon, de ennek ellenére és rá mutogatva már megint megy a koldulás az Uniótól. Sőt, tegnap a kuncsorgáshoz már az is hozzá tevődött, hogy jó lenne a visszatartott pénzecske is, kizárólag a menekültek érdekében.

Ott áll tehát mindezek közben és ezt az egészet előadva miniszterelnökünk a kiábrándítóan trottyos gatyájában, és valami isteni csoda folytán nem szakad rá a Vatikán összes plafonja. De mi már ismerjük, és így ismerjük, őt, mint ahogyan immár mindenki más is. És ilyen ismeretek birtokában térünk vissza a spirituálisnak hazudott látogatás igazi céljára, ami nem egyéb, mint legitimáltatni mindazt a ganajt, amit eddig elkövetett, és amit majd ezután fog. Ferenc ebben nem játszótárs, hanem díszlet csupán, akinek hivatala sajátosságait is kihasználja ez a semmitérő, mert mint fentebb mondtuk, ő a hajléktalan retkes lábát is megmossa. Rá hivatkozni tehát nem ér.