blogin.hu

Állítólag Lázár János (a márkiverő hős) miniszteri széket kap a sokadik Orbán-kormányban, és feladata lesz a multik kiszorítása a kereskedelemből. Megértjük. Felforgató tevékenységet már emberemlékezet óta végeznek, sőt, keresztényüldözést folytatnak, mikor is, akárha a Sátán földi helytartói vasárnapi nyitvatartással csábítják a hívőket, akik ott vergődnek a kocsmában meghasonolva könyökölve a sör-, oder fröccstócsás asztalon, hogy misére induljanak, meccsre vagy boltba. Kinéznek a légyszaros ablakon, sóhajtanak lelkük fenyegetésében, és nem mennek sehová, kivárják, amíg asszonyuk végez a kirántott hússal, s csak akkor térnek haza, de addig is kérnek egy rundót.

Már ebből is kitetszik, hogy az az imperialista métely, ami a Tescóból és társaiból árad, nem összeegyeztethető a mimagyarok keresztényi létformájával, az Isten, haza, család szentháromságával, mert soha nem jó, ha meghagyjuk a választás lehetőségét a nép egyszerű gyermekeinek. Nem azért, mert fasiszta brigantik volnánk, hanem, mert jól tudjuk, milyen zavarokat okoz az erőben, ha csak téblábol a marhája, mert azt sem tudja eldönteni, fiú vagy lány, ebből fakadóan apa vagy anya, és darabokra hullik az egész gondosan felépített panoptikum. A krumplileves legyen krumplileves, ahogyan Kádár apánk mondta, és ő tudta, mit beszél. Nem véletlenül uralkodott meghülyülésig.

A Fidesz – ergo – Orbán is addig akar, keményen kézben kell tehát tartani a dolgokat. A multinak takarodnia kell az országból, amire újabb bizonyság érkezett. Most már nemcsak a hittől tereli el akciós parizerrel a mokány magyarok figyelmét, hanem tudatmódosítókat csempész a mindennapjaikba. A mimagyarok szeretik a zöldbabot, ha nem, akkor is megeszik az iskolai menzán vagy a kisdedóvókban, változatos formákban lehet megkeseríteni vele gyermekeink vagy otthon férjeink életét. És akkor a fél vagy egész ország, aki két pofára ette a zöldbabot, egyszer csak nekilát delirálni, az oviban kisdedjeink tripben szállva jelentkeznek nemátalakító műtétre.

És más ilyen dolgok történnének, ha zöldbabot enne az ország. Mert az Aldi odáig ment rendszerellenes aknamunkájában, hogy csattanó maszlagot kevert a gyorsfagyasztott zöldbabjába, ami tudjuk, mivel jár. Ez a növény a kőkemény pszichedélia, a vele kevert zöldbabfőzelék fogyasztása után maga Dájcstomi is csak csettintene, és például Habonynak sem kellene Ibizára járni port szippogatni. Csak betolna egy tál zöldbabot, és vigyorogna meg szállana, mint a lufi május elsején. Ez rendjén is van, nagyjainknak kijár a feledkező pihenés, node a Józsik és a Bélák, akiknek a szervezete a fröccshöz szokott, hogy velük mi lesz, az beláthatatlan. Egyáltalán nem mennének már misére.

Fölfedeznék a zöldbabban Isten bizonytalan arcát és a mennyei fényt, a szférák zenéjét, valamint az összes aprószenteket. Nem véletlen, hogy a letaglózó választási vereség után próbálkozik a fellazítás eme fondorlatos módjával a nemzetére törő baloldal, amely ím, a multikon keresztül próbálja meg népünk tömör és kiklopfolt tudatát illékonnyá tenni, hogy kénytelen volna Semjén éjszaka törvénytervezetet benyújtani a zöldbabfogyasztás tiltásáról, és még a termelése, forgalmazása is bűntett volna. Üldözni kezdenék a zöldbabdílereket, ilyenek. Lám, lám, hová jutott, meddig süllyedt a kokakólamámortól induló romlás, ami a párt éberségének fokozását követeli, és a többi, valamint kisnyúl.

Ilyen bizonyságok vannak arra, hogy Lázárnak lángpallossal kell kiűzni a multikat földünkről, aki multik népünknek a pénzét, lelkét és hitét egyként a magukénak akarják, holott az a pártnak van szánva. Az Aldi egyébként visszahívta a csattanó maszlagot tartalmazó fagyasztott zöldbabjait, de leleményes népünk bolond lenne visszavinni így, hogy megtudta, milyen kincshez jutott hozzá potom pénzért. Bár ez a mai árak mellett túlzás, de azért mégis. Már látjuk az éji homályban settenkedő alakokat, hónuk alatt egy csomag zöldbabbal, ahogyan mennek a partira feledkezni arról a rohadt világról, amiben élniük adatott. Szabaccság, elvtársak, szabaccság, ahogyan William Wallace üzente nekünk, miközben a király emberei kibelezték. Ilyenek lennének a hangulatok, és hová vezetne ez?

Varga Judit itt a választás környékén kicsit elcsöndesült, hegedülgetett csak, magában dekázgatott mélán. De most, hogy kétharmaddal megint tágra nyílt a világ, újra szembe jön vele a jogállam, amivel miniszterségének kezdete óta küzd több-kevesebb sikerrel. Igaz, jó darabig még meghatározni sem tudta mi az, elborzadva állt előtte, és nagy dilemmájában – vagy Orbánnak tett fogadalmában, miszerint élete árán is megvédi őt a rá törő Brüsszeltől – odáig is eljutott, hogy ugyan a jogállam, mint fogalom definiálhatatlan és nem megfogható, ennek ellenére kies hazánk az abban foglalt minden kritériumnak megfelel, sőt, még jobban felel meg.

Érezzük már itt, ezen a ponton a logikai zűrzavart, a fajsúlyos ambivalenciát, ami Varga Judit és a jogállam közt feszül, és látjuk azt is, ezek ketten dűlőre soha nem jutnak. Mert amiről nem tudom, hogyan kellene kinéznie, föl sem ismerem, nincs olyan, mint a vakrandin, hogy rózsa lesz a lukában vagy fideszes fülbevaló – tenyérnyi – a fülében, és akkor ő biztosan a magyar köztársasági elnök. Az ilyesmik vetik fel a jogállam hiányát – más sokak mellett, amiket majd megemlegetünk –, de Varga Judit például ezt a feltételt sem ismeri, és ennek ellenére állítja, hogy Neria a lehetséges világok legjobbika. Brüsszel szerint pedig nem, és máris előttünk áll a drámai konfliktus.

Most már nekilátott ugyanis a megállított Brüsszel tetemre hívni Orbán játszóterét, amit amúgy valami különös okból kifolyólag Magyarországnak neveznek, és luxembourgi kihelyezett tagozatán, az Általános Ügyek Tanácsán előkészítő tárgyalást tart jogállamiságunk helyzetéről és mibenlétéről. Sokszor volt már ilyen, ez azonban az Unió történetében először vérre megy. Itt kezdődik az a folyamat, aminek a végén eldől, hogy tovább finanszírozzák-e a közösség közepén egy fasiszta állam tobzódását, vagy azt mondják, most már aztán elég. Magyarul, kap-e pénzt kies hazánk vagy nem, s mivel pár ezer milliárdról van szó, ez egyáltalán nem mindegy.

Varga Judit tehát elutazott harcolni, és a nyilvánosság elé tárta érvkészletét, amivel a sorosita Brüsszelt Luxembourgban le kívánja győzni, akárha a búsképű lovag a szélmalmokat. És olvasva, mivel akarja elámítani az – állítása szerint – jogász kollégáit, nem őt sajnálva, de halkan megjegyezzük, bár ne tette volna. A saját, és a mi érdekünkben sem. Sok mindent delirált Orbán előre tolt helyőrsége, de mindezen ostobaságok közül egyre fókuszálunk most csupán, és nem azért, mert restek volnánk az összeset kivesézni, hanem mert ennél az egynél rikkantottunk fel: szüret. Mert és ugyanis ebben az egyben benne volt Varga Judit összes ostobasága.

Csak sajnos a NER működési képlete is, ez az egy hordozza tehát magában az összes tragédiánkat. Miniszterasszonyunk kijelentette ugyanis nagy nyilvánosság előtt, hogy: „a magyarok soha nem látott többséggel szavazták meg az újabb Fidesz-kormányt, és őket kell képviselniük. Márpedig ezek a szavazók nem látnak problémát a jogállamisággal.” Már itt az elején megjegyezzük ismételve, hogy bár ne tett volna ilyet, és lám, mégis megtörtént a baj. Az a súlyos hiba, hogy ugyanis újólag a népre mutogatnak, mint akitől felhatalmazást nyertek minden ganajságra, és ezt így azért nem kellene, mert nem igaz. Számszakilag sem, egyáltalán semennyire.

Mert ugyanis a mostani soha nem látott arányú diadalt is uszkve három millió szavazattal érték el, ami még csak többségnek sem nevezhető. Ebből pedig az fakad, hogy a maradék, aki meg szintén hozzávetőleg ötmillió szavazópolgár – plusz a resztli – viszont lát bajokat, sőt nagyon is, a nevükben beszélni tehát nemcsak illetlenség, hanem aljasság. Ezen túl felhívnánk a figyelmet az itt újólag felszínre bukó logikai bukfencre, sőt egészen pontosan képtelenségre, hogy a jogállam léte vagy nemléte a szavazatokon múlik. Innen nézvést Észak-Koreánál jogálamibb állam nincsen, de említhetnénk Belaruszt, ahol a diktátor még Orbánnál is nagyobb arányban szokott diadalmaskodni.

Nem folytatom indoklásomat, mert ennyi épp elég, sőt sok is bemutatni, milyen képtelen dumákkal állt elő ez a drága asszony. Mondott még más hülyeségeket is, de ezek után azokat vesézni fölösleges. Ám zárásul és kiegészítésül még a fideszes fülbevalós köztársasági elnökhöz, bemutató kérdésként a jogállam mibenlétéhez arra kéne válaszolnia a nacsasszonyak, ki a legfőbb ügyész minálunk, és milyen a viszonya a kormányzó párthoz. Ugyanilyen összevetésben tegye vizsgálat tárgyává a köztévé elnökét, a Médiatanácsét, etc., és sorolhatnánk a végtelenségig mind a magas hivatalokat, ahol és amelyekben fideszkáder csücsül. Nos, ezt adja össze a nacsasszony, más óhajunk nincsen is. Aztán mehet hegedülni isten hírével.

Utoljára még a választás előtt láttuk Németh Szilárdot, aki a NER-ben mint rezsitábornok és hadseregkukta fogaskeréki minőségben zakatol, időnként egy kis zsírt fröccsentve a viaszosvászon terítővel borított asztalra, amelyen nyűtt imádságoskönyv heverész. Akkor épp egy villanyoszlopon balettozva fotózkodott, mint írta a dokumentumértékű képhez, épp útban Őrtilos felé, ahová a helyi fideszerő kampányát megtámogatni, annak a fényét emelni mintegy fáradt el a távoli és bűnös Csepelről. Itt, a városban maga a rezsitábornok szállt harcba negyedszerre is a baloldali ármány ellen, és negyedszer verték bucira.

Németh Szilárd azonban kitartóan itt van nekünk, pedig az évtizedes választási eredmények azt mutatják, a népek egyáltalán nem kérnek belőle azon a Csepelen, ami ugyan sziget, de mégsem a furfangos vidék. A népeknek nem jó, a Fidesznek ennek ellenére vagy éppen ezért nagyon is. Hogy miért, ez olyan titok, amit senki nem tud, csak a felcsúti dácsa falai őrzik azokat, így kívülről csak annyi vonható le, hogy Németh Szilárd nagyon jó elvtárs, holott érdeme semmi. Hogy valaki velőspacalban menő, az nem egy káderérdem, sem az oszlopon való tornázás, a rezsitábornok így maga a misztikum, senki nem tudja Orbánon kívül, hogy mivégre van ezen a kajla világon.

Hogy Őrtiloson mit hozott a jelenléte választási eredményben, azt nem tudjuk, csak sejtjük erősen. Valószínűleg a Fidesz nyert, mint ahogyan mindenhol a Fidesz győzött, és ez akkor is így lett volna, ha egy vak komondort dobnak csatába a gyurcsányisták ellen. Így Németh Szilárd látogatása már csak az ominózus kép miatt becses, mert valljuk be, nem minden nap látunk egy százhúsz kilós embert balettozni. Pláne nem villanyoszlopon. De ez már történelem, mint ahogyan az is, hogy a borsodi Fáj nevű faluban (ez már szinte gogoli magasság) száz százalékot kapott a választáson a kormánypárt jelöltje. Ez viszont már Észak-Koreát is veri. Ilyen még ott sincs.

Csakis minálunk. Elképedésünk viszont annak szól, hogy ez az eredmény valós, igaz és elborzasztó, mert senki nem hazudik és csal magának száz százalékos győzelmet, egy-egy kósza ellenszavazat mindenhol szokott lenni. Nem azonban Fájon, ami viszont úgy kapcsolódik hősünkhöz, hogy ezúttal meg ide utazott (népiesen ideette a rosseb) Fájra, hogy a pártközpont elismerő oklevelét adja át a legfideszesebb falunak. Hogy Németh Szilárd Facebook-szájával mondjuk: „Úton Fájra, a Cserehát szívébe, Magyarország legfideszesebb falujába”. Örömmel konstatáljuk, hogy ez alkalommal nem mászott fel sehová légiesen spiccelni a mahomet gyomra fölött/alatt.

Az élet ilyképp és ebből a szempontból tehát csodaszép. Amúgy viszont elkeserítően kiábrándító. Négyszázan laknak Fájon, mindahányan a létminimum alatt. mélyszegénységet azért nem említünk, mert annak idején ezt a lexikát az Emmi (mint Kásler minisztériuma) betiltotta, és nem vonnánk magunkra a haragot, meg a bűnünk miatti penitenciát számtalan Miatyánk elmormolásának kötelezettségével. Kiindulópontunk tehát ez, dilemmánk viszont csak annyi, vajon mit látnak a szegénységben és valószínű kilátástalanságban élő derék fájiak a Fideszben mindezek után, hogy nyomorukban rá szavaztak. Pláne száz százalékban.

Kérdésünk azonban költői volt, mert választ rá sehol nem találunk, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába’. Csak a lelkek éjsötét mélyén, ahogyan az egész országban is az a morfondír lassan már másfél hete, hogy a mimagyarok vajon mit találnak vonzónak egy program nélküli fasiszta pártban. Sok fölfejtés létezik erre, amit meghagyok a nálam okosabbaknak, mert igazából nem is ez, hanem ismét egy bukolikus kép, ami dalra fakasztott, és ismét csak a rezsitábornok és hadseregkukta örvendeztetett meg vele. Ő maga, a saját kezével vitt el egy oklevelet a faluba a nagy valószínűséggel Guinness Rekordok Könyvébe illő választási eredmény miatt.

Ezt pedig a falu polgármesterének egy kastély előtt fotózkodva adta át, ami viszont már szinte a feudalizmus szociológiája a szegény jobbágyokkal, helyi elöljáróval meg a messziről jött földesúrral. És erről ezen a ponton többet nem is érdemes elmélkednünk, ennek a lehetőségét nagy kegyesen a nyájas olvasóközönségre bízzuk. Csak még két dolog. A fájiak nézhettek nagyot a kastély udvarára belesve, ki ez az ember, amikor ők Orbán Viktorra szavaztak. Másodjára pedig, csak egyéniben kapott száz százalékot a Fidesz, listán csupán kilencvenkilencet. Egy szavazat ugyanis a Mi Hazánkra ment. No most, nem lennénk annak az egynek a helyében, ha kiderül – malom alja, fokos, etc.

– Te Bélám… – fordult oda íróasztala mögül egy Gucci táskában kotorászva a magas, szőke férfi a vele szemben ülőhöz – Te Bélám, csinálni kellene valamit ezzel az április 11-el.
– Mért, mi van április 11-én? – értetlenkedett a szemben ülő Armani öltönyös, akinek még aranyóra is csillogott a csuklóján.
– A költészet napja van, Bélám – magyarázta a guccis még a táskában matatva.
– Mi a tököm az a költészet? – kérdezte emez csodálkozva és értetlenkedve.
– Versek, Bélám, versek – válaszolta a felvilágosultabb, és kivett a Gucciból egy szelet disznósajtot, szalonnát és koviubit.
– Aha – konstatálta az armanis –, és? – tért a lényegre, de nagyon.
– Ezt a József Attila születésnapjáról nevezték el – mondta a mindent is tudó kolléga, és kipattintotta a bicskát a disznósajt szeleteléséhez.
– Ki a tököm az a József Attila? – hozta a formáját a másik.
– Költő – tette tisztába a dolgokat az értelmesebb, és levágott egy szelet préshurkát, majd a szájába tömte.
– És? – kérdezte megint a hülyébbik, ami ezek szerint nála ilyen lényegre irányuló érdeklődés jele volt.
– Nem illik a vonalba.
– Nem?
– Nem.
– Miért?
– Komcsi.
– A kurva anyját – összegezte az eddigieket az öltönyös – Ilyen gyurcsányos buzi ez is? – mondta el az összes tudását.
– Meghalt már.
– Meg?
– Meg.
– Jól van, halott komcsi a jó komcsi.
– De itt van ez a nap.
– Milyen nap?
– A költészet napja.
– Ja. És?
– Más költőhöz kellene kapcsolni.
– Mi az a költő? – kérdezte megint az elegáns öltönyös, és látszott rajta, hogy nem viccel.
– Aki verseket ír.
– Aha. És miket írt ez a József, ez a kis komcsi Józsi? – röhögött debilisen.
– Munkásokról.
– Bassza meg.
– Parasztokról.
– Pláne.
– A mamájáról.
– Kis köcsög.
– Flóráról.
– A szappanról?
– A szerelméről.
– Oda ne rohanjak.
– Meg leginkább saját magáról – összegezte a guccis szájában a szalonnával, de a jelek szerint mégis ő volt az, aki látott már könyvet egyszer régen.
– És mi a baj? – kérdezte az öltönyös, végleg bebizonyítva, hogy semmit nem tud, semmit nem ért, semmit nem lát. Csak van.
– Találni kellene helyette mást.
– Kit?
– Költőt.
– Mi az a költő? – kezdte el megint a másik most már azzal a kinézettel, hogy ennek soha nem lesz vége.
– Mondom, aki verseket ír – felelte emez, akinek csodálatra méltó volt a türelme.
– Ott van a Nagy Feró – állt elő a javaslatával az öltönyös – Milyen szép az a nyolc óra munka meg a pihenés. Meg hogyan tudja mondani, hogy jeee, meg mutat az ujjaival. Meg Kossuth-díja is van neki.
– Ő zenész.
– Zenész?
– Zenész.
– Nahát – összegezte ismereteit tömören az öltönyös, de hirtelen felragyogott az arca – És azt ki írta, hogy piros volt a paradicsom nem sárga, Magyarország előre megy nem hátra? Ez tök jó.
– Ezt senki nem írta.
– Hogyhogy nem írta senki, csak úgy lett?
– Ja – mondta most már a lemondás kezdeteit mutatva a guccis, bánatában levágott egy nagy szelet szalonnát, és a szájába tömte.
– De ő mondta először – mutogatott a fejével fölfelé az öltönyös.
– Ő.
– Akkor ő is írta.
– Vehetjük úgy is.
– Na ugye.
– Mit na ugye? – volt az értetlenkedés sora az eddigi okoson.
– Mikor is született ő? – kérdezte szinte suttogva, és a fejével hülyén fölfelé integetve.
– Május 31-én.
– Készen van.
– Mi van készen?
– Ez lesz az új költészet nap vagy mi a rosseb.
– Nem jó.
– Miért?
– Mert ez jövőre nemzeti ünnep lesz.
– Tényleg?
– Tényleg.
– A mindenit.
– Akkor?
– Mit akkor?
– Milyen költőt találjunk? Wass Albert? – kérdezte bizakodó tekintettel, szájában disznósajttal a könyvet már látó guccis, de megint zátonyra futott.
– Ki a tököm az a Wass Albert? – érdeklődött a tőle megszokott módon az armanis, és látszott, hogy ennek soha nem lesz vége.
– Tudod mit – találta meg a megoldást emez – nem teszünk javaslatot új napra, csak arra, hogy ezt cseréljék le.
– Miért?
– Mert ez a József Attila születésnapja.
– És ki a tököm az a József Attila?
– Költő.
– Ja, a komcsi? – derült fel az öltönyös, mint aki mindent megértett.
– Az – felelte a szalonnát zabáló.
– A kurva anyját – összegezte az armanis.
– A kurva anyját – hagyta jóvá a guccis, és ebben maradtak.

Csak nem bír véget érni ez a nyamvadt választás. Pedig már akkor lefújták, amikor el sem kezdődött, sőt, ha igazán belegondolunk, voltaképp a 2010-es kétharmad után látni lehetett 2022 áprilisát két előjelből, amikor korábban a kedves vezető egyszer azt találta mondani, csak egyszer kell nyerni, de nagyon, a sokak által már méltatlanul elfeledett Mikola elvtárs pedig úgy látott a jövőbe, hogy azt találta mondani, a határon túli szavazatokkal húsz évre bebetonozza hatalmát a Fidesz. Ha úgy vesszük, tiszta happy, hogy ebből tizenkettő már letelt, ha másképp, akkor pedig ez kivégzésünk rövid története.

Érdekes szombatunk volt tegnap, ami mára szintén történelem már. A finiséhez érkezett a szavazatok számlálása, és a végeredmény szinte percenként változott, mint egy jó befutó a lovin. Volt kis magyar Belarusz azzal, hogy a levélszavazatok kilencvennégy százaléka a Fideszt támogatta, aztán némi üde fuvallat belengése, hogy a külhoniak összeszámlálása után pedig az ellenzék gyarapodott mandátumokkal (de a kétharmad maradt). Így ingott előttünk a bizonytalan – de bizonyos szempontból teljesen determinált – jövő, miközben Gyurcsány és Márki-Zay egymást ekézte.

Szép az élet, vagy nem. A bájos oldala például, hogy a Momentum Hadházyval karöltve, mint valami naiv óvodások – egyébként nagyon derekul – kikötötték, hogy ők bojkottálják az országgyűlés alakuló ülését mindaddig, amíg annak (ami voltaképp a Fidesz, és ez valahol iszonytató) működésében valami demokratikus minimumokra nem kapnak garanciát. És ha kapnak? És ha kapnak? Kérdezzük kétszer is elképedésükben, és nem azért, mert az óhaj, a vágy olyan ördögtől való lenne, és még az is előfordulhat, hogy ígéretet csikarnak ki, ami azonban nem fog sikerülni.

Kétségeink okaként elég utalnunk arra az orbáni kijelentésre, miszerint ne azt nézzük, amit őméltósága mond, hanem amit tesz. Innen nézvést tehát a mi jámbor naivjaink kaphatnak akármilyen ígérvényt, be azokat soha nem tartják, és ez az egyik. A másik pediglen, hogy egészen nagy valószínűséggel a mérhetetlen választói felhatalmazásra mutogatva azt mondják nekik, pofád befogod, örülj, hogy luk van a seggeden. Ez tényleg örömteli biológiai állapot, de egy demokratikus ellenzék működéséhez kevés. Ilyen tehát nem lesz az alakulni készülő parlamentben.

Ez már a választás éjszakáján bizonyos volt, amikor láttuk jönni az úthengert, kormányánál Orbánnal a kezeslábasában, és ami ide is ért, kiterítve és szétposszantva mindent, ami az útjába került. Ábrándozni a harcos ellenzéki létről lehet, de fölösleges, nem ott fognak eldőlni a dolgok, de ránézve országunk állapotára, az übermensch tudatban megerősödő fideszistákra, az apátiába süllyedt ellenoldalra, máshol sem történik semmi. Nem is fog, ledarálásunk tehát folytatódik, és még csak a hangunkat sem lehet hallani majd az ólommal bélelt pincéből.

És mégis vigyorgunk ma mint a tejbetök, mégpedig a Mi hazánkon, Toroczkain és bájos, könyvdarálós nején, akiket a történelem hozott számunkra kihagyhatatlan vigyorgási helyzetbe. Ez a mancsaft szavaiban még a Fidesznél is magyarabb, külhoni véreinkért aggódó, most mégis velük akadt bajuk. Toroczkai pártelnök kijelentette, nem fogadják el a választás végeredményét, míg a szavazatokat újra nem számolják. Elvettek tőlük egy mandátumot a levélszavazatokkal – mondja ez a Toroczkai, és a marosvásárhelyi szavazólap mizériára – kidobás, elégetés, etc. – mutogat felindulásában.

És ehhez joga is van. Viszont így egészen mókás az egész, felhőtelen derűt okoz, hogy épp Toroczkai és épp a levélszavazatokra hivatkozik. Hány éve pofáztuk ezt, hogy ez így nem komilfó, de eddig azt mondták, nem vagyunk magyarok. Hányszor mondtuk, hogy aki nem itt él, az ne szavazzon, pláne ilyen ellenőrizhetetlen módon. És éppen a mihazánktól kaptuk mindig hogy “kitagadjuk a nemzettestvéreinket”. Hogy “rohadékok voltunk a gyalázatos népszavazás miatt”, ahol arra voksoltunk, ne járjon szavazati jog az állampolgárság mellé. Most épp széttárom a karom. Na, ugye.

Na, ugye, mint miniszteres urunk már rég szállóigévé tette a bizonyítás szavait a semmire mutogatva, és ez épp helyénvaló is. Mert ránézve itt Toroczkaira, Gyurcsányra, Márki-Zayra és a lehetetlent (mármint demokráciát) követelő Momentum-Hadházy duóra, mindannyiuktól megkérdeném, hogy tudják-e, hol is élnek. A NER-ben, kedveseim, a NER-ben, egy gólemmé növő Fidesz-el egy fedél alatt, egy ledönthetetlen monolit szoborral, ami maga Orbán. Másnak itt levegő nem volt, nincs és nem is lesz. És újólag utalnék az örök bölcsességre, amely arra int, hogy örüljél a luknak a seggeden.

Kövér pedellus ábrándos hangulatban van mostanában. Ez nála azt jelenti, hogy nem küldi akasztófára az ellenzéket, nem nézi állatnak őket kijelentve, jobb volna, ha a világon sem lennének. Olybá tűnik ezekben a napokban, mintha Kövér pedellusnak lelke volna, jól álcázza tehát magát. De ez arra is utalhat, még nem dolgozta fel a soha nem volt győzelmet, kóstolgatja az ízét, mert még nem tudja, kinek a mikrofonját kell kikapcsolnia abban a közegben, ahol a bátor százharminchármak lassan már száznegyvenek lesznek, plusz a könyvdarálós bagázs. Ilyen magunk formának alig is jut hely ott, és igaza van Hadházynak megint, aki előjött azzal, fölösleges oda beülniük.

Eddig is az volt, ezután még inkább az lesz. Sokszor értekeztünk már a parlament színház jellegéről, kies hazánk tébolyda voltáról, ami soha nem volt igazabb mint most, és lesz még majd ezután. Hogy még az eddigieknél is különösebb időket élünk, az is jelzi, hogy mint fentebb pedzegettem, Kövér pedellus a lélekre utaló jeleket mutat, hogy nyomokban azt is tartalmazhat a manus. De ez csupán érzéki csalódás. Az juttatott erre a következtetésre, hogy közvetlenül a választás után olyasmit mondott, sajnálta Márki-Zayt, mert nem álltak melléje a cimborái a bajban, amikor a vereséget kellett beismerni. És ez volt Kövér pedellus nagy átverése, a cipollai varázs.

Mert nem Márki-Zayt sajnálta, hanem Gyurcsányba rúgott bele burkoltan, és valljuk meg, nem tételeztünk Kövér pedellustól ilyen kifinomultságot. De lehet, csak véletlen volt az egész, kisiklás mintegy, és hamarosan visszatalál a jól bevált alpári, akasztós stílusához. Kövér pedellus igazából minket nem is érdekel, csak kályhának használtuk, nem melegedési, hanem kiindulási pontként a közlendőnkhöz, ami az, közelít az igazi tragédia, ha már nincs itt most is teljesen. Eddigi ellenzékünk nekilátott fölzabálni önmagát, jól láthatóan fogalmuk sincs a hogyan továbbról, és kilátástalanságukban egymást szidják, ami méltatlan és reménytelen is. Nincs több menedék.

„Eddig tartott az empátiám. A mélysötétségben élők felőlem megdögölhetnek. Az alkoholista prolik. A segélyből herbálozó cigányok. A suttyó parasztok. A kádárista kisnyugdíjasok. Nekik kellett a közmunka és a krumpli. A rezsicsökkentés, meg a rögzített áras farhát. Éltetik Putyint, örülnek, ha kezet csókolhatnak a naccságos uraknak, odáig vannak az ő Viktorukért. Részemről legyen. Megették a koncot, igyák meg a levét is! Én itt befejeztem a politikával foglalkozást a hátralevő életemre. Nem a Reset gombot kell megnyomni, hanem az ESC-t, aztán boldoguljon mindenki, ahogy tud.” – Ezt hozzászólásként kaptam egyik minapi írásomra egy olvasótól.

És nem azért tettem közzé, hogy fokozzam a hangulatot, hanem, mert ez az általános életérzés. A Márki-Zayra és kompániájára szavazók első reakciója, mert úgy érzik, hogy cserben lettek hagyva. Ugyanakkor mélyebb is, és, ha a volt ellenzék nem egymás ekézésével volna elfoglalva, akkor meglátná az ilyen reakciókban azt a feladatot, ami rá vár, ha valamikor is választást akar nyerni, illetve, ha lesz még egyáltalán választás. Az idézett olvasói vélemény és hangulat egyébként általános, az elmúlt napokban számos helyen és számos formában jött szembe velem, ez a kilátástalan reménytelenség és a lemondás hangja, ugyanakkor az évszázados mélyrétegeké is.

Maga Orbán atyuska említette szintén a nem remélt nagyságú győzelem után, hogy ezt a „ravasz vidékieknek” köszönheti, tegnap azonban megmutattam a népszavazás kapcsán, a furfangosság abban gyökerezik, hogy leginkább azt sem tudják, mire ikszelnek. Így -elnézést kérve -, ezek szerint a Fidesz hatalomba juttatása komoly intellektuális teljesítmény, amihez még jön az általános nyomor késztetése is. Nem véletlen az az adat sem, hogy a mélyszegénységben élő településeken a legnagyobb arányú Orbán győzelme, amit ő ravaszságnak nevez, a vesztes oldalhoz tartozók azonban csak hülyeségnek, és minden iszonyata ellen azért ebben van igazság.

Ezek azonban a kiábrándultság és a reménytelenség első hangjai, ám azzal a kilátással, konszolidálódni ez már soha nem fog, nagy valószínűséggel csordultig telt a pohár, ami gyarapodás nem is most kezdődött, hanem több mint száz éve a népies-urbánus ellentéten, Szabolcskánál és Adynál. Rövid kádári szünet után az MDF és óriási károkat okozó nagy öregjei élesztették újjá, mára mindez túllépett az irodalmon, és ilyen olvasói kifakadásokban manifesztálódik, hogy az ostobaság és a szegénység minden bajunk oka, ami végül is, igaz. Minden totalitárius hatalom ezekből táplálkozik, mi viszont későn vettük észre, hogy nyakig ülünk benne.

Mert a választások után semmi nem változott, Mészáros ütemesen nyeri el a közbeszerzéseket, a NER alapítványai költik a közjelleget elvesztő pénzünket káderkeltető építésére, a nap ugyanúgy süt, mint eddig, csak a társadalom nagy része kapott akkora sebet, ami soha nem gyógyul be. Most szembesült azzal, hogy Orbán választásokon nem leváltható, meglátta ennek okát, és ahogyan kiveszett belőle a remény, eltűnt a szolidaritás is. Mindenki visszament a barlangjába, és onnan nézi az egyre inkább ellenségessé váló világot, ahol a jellemtelen senkik a megalázottak és megnyomorítottak segítségével csűrdöngölnek a hatalomban. Ilyen lehet a pokol. Vagy ilyen is.

Varga Judit egyetlen közlendője a választás után annyi volt, hogy csupán az dőlt el, fiaink – esetleg lányaink – nem mennek háborúba, és gyermekeink meg lettek védve úgymond. Egy minimalista célkitűzés hamis interpretációja, amit az igazságügyi miniszter elibénk delirált, mert fiaink – netán lányaink – semmiképpen nem indultak volna a vérzivatarba, és senki nem is akarta lemetélni Orbán kis huszárainak fütyijét egyáltalán, sőt a kisleányok (mint leendő magyari édesanyák) sem lettek volna kényszerítve arra soha, hogy pajeszt és méteres szakállat növesszenek.

Ilyképp miniszterasszony közlésén, ha nem lenne cserepes az ajkunk, és nem csöpögne vértől karóba húzott lelkünk (a képet eladjuk egy kupa borért és hátlapogatásért Vörösmarty atyánknak), egyszóval, ha nem lenne rohadt szar a kedvünk, mosolyognánk jót, hogy a fülünkig érne a szájunk. Ilyesmi a fentiek miatt érthető okok miatt nem következik be, pedig a körülöttünk zúgó tébolyda immár kabaréjeleneteket kínál, ha elővesszük porosodó esztétikai ismereteinket, akkor tragédiába ojtott bohózatot, ismeretlen fajú színművet, ami az elcseszett életünk maga.

A választás eredménye az lett, ami, és a vele szinkronban zajló népszavazásé – amely kisdedjeink fütyijéről, puncijáról szólt –, szintén véget ért, mégpedig érvénytelenül. Innen nézvést Varga miniszterasszony ez irányú győzelmi jelentése hamisnak tűnik, a sörfoltos kocsmaasztalra könyökölve mondván: hazudik ez a némber, mint a vízfolyás, és ez az egyik. A másik, hogy a főnöke szerint, aki Orbán maga, az abban született népi döntést, miszerint megvédjük gyermekeinket (fütyi-punci), végre kell hajtani. Az nem zavarja doktorminiszter urat, hogy érvvénytelenség okán végrehajtani nincs mit.

Egy fűszálat sem kell odébb rakni, harsogni pedig nem komilfó, de illemet ezek nem ismernek, ahogyan Istent és embert sem. És most, hogy elmeséltem a nyomorult éltünket, egy apró szösszenéssel kiszínezem, hogy miként folyik az ilyen szavazás minálunk, hogy hogyan irkálják a népek azt a nyomorult ikszet a papírra, amitől aztán választáskor a Fidesz mennybe megy már rend szerint. A népszavazások meg ugyan érvénytelenek, de az abból fakadó döntések végrehajtandók mégis, amitől az egész nyüves világ olyan lesz, mint az árnyképek a falon.

A komplett ország elképedve csodálkozott rá arra ugyanis, hogy egyik lankás falunkban, amely amúgy vérfideszes környék, szinte száz százalékban arra szavaztak a népek, hogy a gyermekvédelmi törvény rendelkezéseit ne hajtsák végre. Ergo, jóváhagyták mintegy a fütyimetélést, ami akkora trip, hogy az egész ország a csodájára is járt, kikiáltva a falut – a nevét kegyeleti okból nem említjük – az ország legliberálisabbjának, holott erről arrafelé nagy valószínűséggel az a meggyőződés, hogy az ilyesmit Soros fütyüli az ördög szájával, tehát maga a pokol.

Meg hogy doktorminiszter úr az ilyesmiben szenvedőket cipel a széles, kevláros hátán. Baj lett ebből az eredményből abban az értelemben, hogy utána meg kellett magyarázni, bár önmagában az a gond, ha az ember meggyőződését tükröző ikszelésről egyáltalán beszélni kell. De kellet, mert nem jött ki a sorminta. A falu polgármestere tehát kifejtette, hogy az eredmény miatt a lakosok gyűlöletet kaptak, pedig csak rájuk csodálkoztak, illetve arról elmélkedett, hogy az „adminisztrációs folyamat során tévedés történt”, ami, valljuk be, nem igazán értelmezhető.

Az igen igen, a nem nem, több változat nincsen, a falu lakosai azonban hozzáteszik, nemigen, és nem értik, hogy ugyan ők teljes szívükkel a jó ügy mellett igyekeztek szavazni, de mégis rossz eredmény jött ki. Jogszabályi lépéseket fontolgatnak, hogy a liberális beállítódás mocskát magukról letörölhessék (kép, Vörösmarty), de ez nem fog menni, mert elszabták. És mint tudjuk, a pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs, maximum szidhatjuk a boltos kedves édesanyját, aki viszont a képünkbe fog mosolyogni, mert neki nem cserepes a szája.

Viszont elmesélem a történések tételezését. Amikor a szavazás előtt megtörtént az eligazítás, miszerint Béláim, a gyerekvédelmi népszavazáson pártunkat támogatandó mindenképpen szavazzunk igennel. És Béláim így is szavaztak. Aztán kiderült, ha meg akarnák tartani a fiúcskák fütyijét, nemmel kellett volna, és most itt állnak világ csodájára meg annak példájául, hogyan járhat az az ember, akinek megmondják, hová tegye azt a rohadt ikszet. Így. Innentől viszont olyan félelmek munkálhatnak a kis közösségben, hogy alkalmasint a saját akasztásukra is igent mondanak. Gondolkozni, Béláim, gondolkozni.

Ha nem lenne teljesen formán kívül, azt kellene mondanunk, hogy formában van Orbán Viktor Mihály, a magyarok – immár tényleg – örökös miniszterelnöke, aki a megszokott kétharmados győzelme után újult erővel lakja be a NER-t (vö: Neria), mintha nem töltötte volna ki már eddig is egészen. Minden zegét és zugát. Emlékezhetünk, mert emlékeznünk kell – és nem azért, mert oly jó –, midőn minden egyes megyei lapban ugyanott és ugyanaz a kép, szöveg és borzalom jelent meg Orbánt tolva a képünkbe, mintha megtöbbszöröződve egyszerre adott volna interjút ugyanakkor Borsodban és Vasban, Szabolcsban és Zalában.

Miközben a Kossuthon is hallhattuk a kedves kappanhangot, és az M1-en is láthattuk őt ajkait nyalogatva, fejét gondolkodón oldalra billentve, élvezhettük lehengerlő humorát, a belőle áradó derűt és erőt, az évezredes bölcsességet és a játékos gyermeki lelket egyként. Nem csoda, hogy állva pisáltak a lányok, a fiúk huszársapkában szalutáltak, és a férfiak, ó, a csodás férfiak meccsre mentek himnuszt énekelni, és úgy elkezdődött az éjszaka, hogy soha nem is ér véget. Most is épp még sötétebb lett, midőn örökös miniszteres urunk felocsúdva a győzelem hatalmas mámorából elkezdett nekünk mintegy nyüzsögni és megnyilvánulni sorban.

No most, az van, hogy a kies Neria egynémelysok (rohadtrengeteg) lakói mesebeli hangulatba kerültek az újabb kétharmad után, és mint ahogyan Szabó Gyula hangján és indázó, fülből kihajtó tulipánokkal fogalmazott képi világgal a legények vándorútra indulnak a világszép mesékben, akképp gondolja úgy a magyari fiatalok leglehangoltabbja, hogy elhagyja ezt az országot. Indul el messzire szerencsét próbálni, megélni, de leginkább a friss levegő miatt, ami Neriában nincsen, és a következőkben még inkább nem lesz, mert megüli a helyet a tömjénes szarszag. Indulnának ifjaink, készülnek el, ahelyett, hogy itthon lépnének egymásra a talpaik.

A választás apokaliptikus napján, amikor lehetett elkezdeni sejteni az eredményt csupán, tehát nem volt bizonyos az újabb pokol eljövetele, azaz, csak a kénköves fuvallata érződött a baljós és kilátástalan jövőnek, a Google-ban, úgyis mint barátunkban, Neria területén megszaporodtak a keresések a kivándorlás szóra. Ez a buzgalom azóta sem hagyott alább, és a jelek szerint föltűnt kormányzati körökben is, mert ahogyan – mint skicceltem már – Orbán Viktor Mihály elkezdett szétterülni újólag a NER-ben, módot ejtett arra, hogy szóljon a menekülni óhajtó fiatalokhoz is. „Magyarország a legjobb hely Európában.” – Ennyit bírt üzenni a kitántorogni vágyóknak.

És meg kell vallanunk, ez nem valami sok, más szemszögből pediglen édeskevés, éppenhogy a semmi. Mert indoklást nem kaptunk hozzá, azt mondta nekünk Orbán Viktor Mihály ha nem is fennhangon, de éreztetve mintegy, hogy „csak”. Ez neki döntő érve szokott lenni vitás helyzetekben, lásd „oszt jónapot” és más hasonló bumfordi tahóságok, de most nem azért gyűltünk össze, hogy ebbéli készségein sopánkodjunk, hanem, hogy feltegyük a kívánkozó kérdést, ha „Magyarország a legjobb hely Európában”, akkor kinek, mikor és hogyan. Sőt, továbbá miért is vajon, mik voltak a zsűri szempontjai. Ilyenek és még más dilemmák.

No most, Orbán Viktor Mihály és szalonzenekara számára az állítás helyesnek tűnik, mivelhogy mindenféle (és az összes) pénz, paripa és fegyver, valamint az ezekből fakadó elégedett boldogságok náluk vannak. De még ez sem mindig elég, mert nézzük a saját lábon állva bőségesen kistafírozott Ráhel hercegnőt vőmurammal vegyesen, akik Spanyolba’ vannak. Ezek szerint mazochista a mi kis párunk, mert a legjobb helyet odahagyva távoztak a borzalmat hozó pálmafák alá, de igazából ez a kettő még ennyi szót sem ér meg. Hanem a hátország. A mélyszegénységben élők reményvesztve, egészségügyi bajoktól gyötörve, tudva: ez a maximum, amit az életükből kihozhatnak.

Hogy ők mennek vagy maradnak. Ők nem cuccolnak, mert el sem tudnak indulni. Aki csomagol, az az a réteg, aki az országot még ki tudná emelni a ganyéból, de nem fogja. Elmegy. Kevés – mert a semmi szinte –, hogy Orbán Viktor Mihály Pangloss mestert játszva bizonygatja, hogy az ő világa a lehetséges világok legjobbika, ez a mi kis sok Candide-unk ránéz erre a szerencsétlen handabandázóra a szemétkupaca tetején, fogja a tatyóját, csak megmossa a haját, és már indul is. Momentán ez a legfrissebb hozadéka a vasárnap történteknek, és ez nem kevés. Pedig még el sem kezdődött az ötödik országlás, még előtte vagyunk a feketelevesnek, előttünk van minden borzalom még.

Van, ami nem változik, egy bizonyos aspektusból pedig – hogy már tizenkét éve ülünk a ganyéban, és négy esztendeig még biztosan fogunk – szinte öröknek tetszik. Ez pedig Szijjártó, az ő kommunikációja, ami azonban a Fideszé is egészen. Csak úgy elalélva, mintegy a ránk váró pokol egyik elemeként sóhajtottam meg a sejtést, hogy ezeknek mekkora lesz a pofájuk a választás után, hogy milyen hatalmasra növekszik az egójuk és az eget beborító arcuk, és nem is kellett sokáig várni, hogy igazam legyen, s bár ne lett volna az. Külügyminiszterünk mellén az orosz hűségkitüntetéssel szólt be az Uniónak (Prüsszel), hogy szálljon le a magas lóról, illetve elég a nagyképű nyilatkozatokból, és vegye fel tagnak a putyinbarát Szerbiát, mert a magyar kormány óhaja ez.

Főleg – tette hozzá a mi jachtos emberünk, és toppantott nagyot –, ilyen választási eredmény után tegye ezt az Unió (Prüsszel), aki ellen Szijártó főnöke, ez az Orbán nevű már a választás és sajnálatos nagyarányú győzelem után harcot hirdetett megint, hozzá téve – és ezzel a pöcegödör aljára kalibrálva magát ismét és újra –, hogy egyúttal Zelenszkijt is legyőzte. Mindezzel csak a szellemi és morális környezetet festettem le újra és megint, mintegy kiindulási nívóként az elkövetkező négy évre. Hogy honnan kezdenek el süllyedni újra, bár már annyiszor tételeztük, hogy lejjebb nem lehet, de mindig sikerült. Ebből a szempontból Magyarország jobban teljesít, nincs az a mélység, amit megcélozni ne tudna, és el ne érné.

A Mariana-árok kutyatöke ezekhez képest, amit minden nap bírnak bizonyítani. Szijjártó egyébként azt is bejelentette, hogy kies hazánk a romokban álló költségvetéséből gazdaságfejlesztési programot indít a boszniai Szerb Köztársaságban harmincmillió euró értékben. Ismerjük ezeket a programokat, ezeknek fő célja az orbánizmus terjesztése más országokban, valamint a lopás. Ilyen eddig is volt, csak eddig volt pénz rá, ami most nagy valószínűséggel nem lesz. Mert és ugyanis Szijjártó reggel kakaskodott a futsalos tarajával, míg Ursula von der Leyen úgy dél körül jelentette be, hogy megindítják a jogállamiság eljárást Magyarország ellen, ami azt hozhatja magával, hogy nem lesz pénz, amit átutalhatnának Mészáros számlájára.

Illetve másra sem nagyon. Orbán tehát kitörölheti a seggét a pénzt kunyeráló levelével, mert egy dolog kiderült, itthon választást ugyan lehet nyeri, de attól még a megítélésük a nagyvilágban egy szemernyit sem változik, s ami az, hogy a Fidesz – és az általa agyban leuralt ország – nem való a kultúrnépek közé. S ami a legszomorúbb ránk nézvést egyéni sorsunk tragédiája mellett, az az, hogy most már nem mutogathatunk – mint eddig –, hogy mi nem vagyunk ezek, minket tessenek másképp kezelni és más szemüvegen nézni. Mert mi vagyunk azok ugyanis a kultúrnépek szemében akik így vagy úgy, de negyedszer is megválasztották ezeket. Ott voltunk a kasszánál, eljöttünk tőle (távoztunk), reklamációnak helye nincs. (Magyar, ne lopj! – mint emlékezhetünk.)

Eddig is kettészakadtak a dolgok, most már recsegve hasadnak, ami van a Kárpátok alatt, s aközött, ahogyan mindezt nézik odakintről. A magyar jogállamiságért felelős európai parlamenti jelentéstevő, Gwendoline Delbos-Corfield értékelte a magyar választást, amely szerinte szabad volt, igazságos viszont nem. Újat nem mondott a jelentéstévő, mi is tudtuk, ők is tudták, hogy ez a hely ilyen. Ám és azonban el is jött kies hazánkba Gwendoline Delbos-Corfield asszony, járt-kelt az avas szagú országban, és egészen elképedt a mimagyarok morális és intellektuális állapotán, amikor elképedve jelentette ki: „Egy hülye science fiction világra hasonlít, amit néhány magyar Európáról gondol”. Tehát helyre lettünk téve.

És bár nagyon jól tudjuk, nem tartozunk az általános képbe mi, akik nem szavaztunk ezekre, mint följebb sóhajtottam, a kép elterült, kiteljesedett mintegy, és országunk úgy jelenik meg most már a nagyvilág szemében, mint degeneráltak gyülekezete, a hely, ahol a nyereg alatt puhítják a húst még mindig, és hátrafelé nyilaznak. Ez ellen tehetetlenek vagyunk, negyedszer is megválasztva Orbánt – és már az is mindegy, hogyan –, rajtunk van a stigma: magyar. És ennél lehangolóbb nincsen és nem is lehet. Mert ezt erősíti, hogy amint láttuk, Szijjártó csörtet a klubban, tör, zúz, és ránk mutogat, hogy mi akarjuk, hogy ő ilyen legyen. Akarja a rosseb, csak korpa közé keveredve felfaltak minket a disznók. Szevasz, röfi.

Sajnálatos módon nem játszik már a néhai Antall József taktikája és szlogenje, miszerint most alámerülök és kibekkelem őket, utalva a kommunistákra, akik aztán múzeumigazgatói széket tettek alája, hogy módosan bekkelhessen. Mi hozzá képest már túl régóta vagyunk a folyó túlsó partján, és a mostani hatalom nem gyakorol velünk gesztusokat, mert a jelek szerint elszántabb és módszeresebb, mint a kommunisták – akik ellen még harminc év múltán s bőszen harcol –, és az írmagunkat is ki akarja irtani. Nem vagyunk hát olyan kivételezett helyzetben, mint a rendszerváltók, akik közül a leghangosabbak jól éltek addig is, míg eljött az ő idejük.

Nincs módunk hát alámerülni, sem bekkelgetni, hanem tizenkét év ellenzéki metódusát kell újragondolni, ami esetünkben a dokumentálást jelenti napra-nap, és, mint kitetszik, ennek a módszertanát kell meghatároznunk, hogy lehet- e a régi módon, illetve, hogy akképp van-e értelme. Fölmérve az eddigi eredményeket, ami a vasárnapra visszatekintve a nullával egyenlő, így ezen a ponton még azt a kérdést is föltehetnők, hogy mivégre vagyunk mi ezen a kajla világon. Ez egyéni szociális probléma, míg viszont, hogy munkánkat folytassuk-e, remélhetünk-e attól valamit is, vagy már csak annyi, hogy elefántcsont tornyainkból lődözzük a tompa nyilakat, ez a nem mindegy.

Egyáltalán nem az. Viszont az ember tartozik annyival saját magának és még inkább az olvasóinak, hogy nem hagyja cserben őket a vérzivatarban, amikor a lelkek összebújására még nagyobb szükség lesz, mint eddig volt. Ilyképp a feladat kijelölve, az út is adott, amin végig kell menni, most már csak az a kérdés, hogyan, illetve, hogy meddig lesz mód rá, bájosabban és baljósabban Babits-csal szólván, engedik-e a ninivei hatalmak. Az égiekről nem is beszélve, ha az ember a korára gondol ha nem is legyintő lemondóan, de a szükségszerűségekkel számolva mindenképp. Így kiindulásképp azt kell föltérképeznünk, mi vár ránk.

Milyen iszonytató jövő. Mert kétségünk ne legyen, a dúlás – ha lehet – hatalmasabb lesz, mint eddig valaha is volt, és ez nem a jósdák világa, hanem a szükségszerűségé, ami a hatalom jellegéből fakad. Hatalmunk, mint eddig is kitetszett, és nem győztük hangsúlyozni, fasiszta természetű, amely képződménynek éltető-, és lételeme a harc, ami tizenkét év után is folytatódni fog, reményünk arra semmi – igaz, nem is akarnánk igazán –, hogy bármennyire is konszolidálódik. Ami jön, a másság – és itt a gondolkodásra utalunk – módszeres üldözése lesz, legyen az párt, színdarab vagy regény. Ha eddig volt valami megbújásra alkalmas csücsök, eltűnik az is.

Ez egyértelmű, az volt már a győzelem utáni első Orbán-megnyilvánulásban is, amelyben Zelenszkijt győzte le vezérünk, és beszólt Brüsszelnek, mintha semmi sem történt volna. Az újabb kétharmaddal a további megszállás eszköztára adott, minden és mindenki el lesz söpörve, aki kicsit is más, egészen addig, míg az egész ország tábori szürkébe öltözik, de még akkor sem lesz vége. A harcnak folytatódnia kell, hogy egyben tartsa a tábort, de már nem a szavazatok megszerzésének szándékával, hanem a permanens győzelmi jelentések kiadásának lehetőségeként, mert, ha nincs harc, nincsen győzelem sem. Ez vár reánk négy évig, és még tovább.

Ilyképp a krónikás mást nem tehet, nyom magán egy reset gombot, ami, mint a számítógépek működését tudjuk, úgy kezd el egy teljesen új folyamatot, hogy a régit azért megőrzi. Így hát, én nyájasaim, míg a tegnap a siratásé volt, hogy nem kelt fel másképpen a nap, máma benyomtam azt a rohadt gombot, mindent megőrizve új lapra ugrottam, és így nézek bele az elkövetkező mindennapokba, hogy gyertek, meg fogunk mérkőzni egymással. Az úr legyen irgalmas árva lelkemnek, és tényleg fölveszem a Babits adta gúnyát – bár lötyög nagyon –, „bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”