Ki a főnök?

Mint arra tegnapról emlékezhetünk – mikor is láttuk Orbánt, a malacgyőzőt –, épp, amikor a röfit állítása szerint egy ipponnal földre vitte, pont akkor hívta ki őt Márki-Zay vitatkozni. Igaz, nem úgy, ahogyan Orbán szívének kedves volna, akárha a kocsmában, hogy gyere ki, oszt lerendezzük, hanem csak úgy üzent, hogy beszélgetne vele kamerák előtt. Nyilvánosan és élőben. Az ilyesmi a kedves vezetőnek maga a veszedelem. Ahogyan másoknak rémálmaikban mondjuk egy matematika érettségi jelenik meg visszatérően és rend szerint, a mi hősünk arra riad éjjelente csatakosan, hogy Gyurcsány mossa föl vele a padlót, és éppen csavarja ki a szennyes levet belőle.

Márki-Zay naiv egy alak. Azzal a sóhajjal hívta ki a nemzetvezetőt, azzal az ábránddal, miszerint leendő ellenfele ha másnak nem is, legalább a saját párttársainak és választóinak tartozik ezzel a vitával. Nem tudható, Márki-Zay látta-e már közelről Orbánt, érezte-e a leheletét, vagy belenézett-e savós és véreres szemeibe, de ez kevéssé feltételezhető. Ha mindeme borzalmakat elszenvedte volna, akkor látta, érezte, tudta volna, Orbán nem az az ember, aki úgy érzi, tartozna valakinek önmagán kívül. Illetve mai napság az tűnik ki belőle, a külvilágot nem ismeri vagy nem tartja semmire, a nap őbenne kel és nyugszik, mert vannak a történelemben ilyen alakok.

Mi is megkaptuk, és most Márki-Zay is, aki megismeri ezzel a kihívással a magyarok részeges és bamba istenét. Igazából nem is volt reményelhető, hogy erre a felszólításra valamiféle válasz születik, mert a dolgok intézésnek ez is a fideszes rendje, aztán mégis megszólalt ha nem is a tetemre hívott maga, hanem Hollik István kommunikációs igazgató a kényes ügyben. Minden külön kötözködés helyett, milyen egy párt az már, ahol egy Hollik igazgató, pláne kommunikációs, és hát ilyen, mint a Fidesz. És ez jelző nélküli minősítés volt, amikor a név magában hordozza a minőséget, garancia mintegy önmagára, amikor a névben testesül meg a tartalom: legalja.

Hollik igazgató nem hazudtolta meg a névmágiát, kiömlött belőle a mocsok, ami így fideszileg fölhalmozódott, és azt a választ adta Márki-Zaynak a kihívásra, a miniszterelnök-jelölt olvasatában a párttársaknak és választóknak, miszerint „Mindenki tudja, hogy a baloldalon Gyurcsány Ferenc a főnök. Beosztottal pedig nincs értelme vitatkozni”. Ez mélységesen delikát, több szempontból is. Ha nagyon bele akarnék merülni, akkor azt olvashatnám ki belőle, egy beosztott nem is ember (akkor mi lehet Feri bátyám a kocsmában), továbbá, a kedves vezető meghúzta a szintet, ami alatt mással szóba nem áll.

Ám mindenki tudja, Orbán Viktor nemes egyszerűséggel be van fosva. Egy utolsó, gyáva tróger, aki a függöny helyett most azzal takarózik, beosztottal szóba nem áll, mert az nem méltó arra. Tudjuk, hogy ez álca és hamis indok, de még ehhez is sikerült olyat kitalálni, amiből csak az fakadhat a józan ész számára, hogy ez az Orbán egy szaralak. Semmivel sem több, de talán valamivel kevesebb. Innentől a játszma viszont több kimenetelű. Ebben a Hollik-állításban ugyanis az van elrejtve le sem tagadhatóan, hogy akkor viszont Gyurcsánnyal most és ezúttal kiállna. Ki kellene tehát hívni. Én ezt tenném, várva az újabb kifogást, de ezek után arcvesztés nélkül már nem lehet.

Tudjuk persze, ha megtörténne a gyurcsányi felkérés, az lenne ám csak a magas labda a Fidesznek, hogy naugye, mégis csak Gyurcsány a főnök, mi megmondtuk. Erre viszont azt a választ kaphatná a maffia: ki nem szarja le, aranyom, akkor most gyere vitatkozni, kibúvó immár nincs. Aztán meg mégis lenne, ez egészen bizonyos. Innentől fogva ez az egész csak fikció, a mesék birodalma, ahol minden kihívás vagy józan szó úgy pereg le Orbánról és a Fideszről, úgy csúszik alá, mint a takony az üveghegyen. És, ha már a fikciónál tartunk, a gyurcsányi kihívásra az lehetne a válasz, az ő főnöke meg a Soros, aztán a Sorosé maga az ördög, így eljutnánk Orbán isten mivoltához a végén.

Illetve a hívek szemében máris ott vagyunk, minden és mindenki más pedig bekaphatja. Szerintük. Viszont nem tudható, miért is várt volna mást az ember, amikor immár tíz éve látjuk, amíg Kádár, még a rendszere bukása előtt azt hajtogatta, hogy aki nincs ellene, az vele van, Orbánnál ez úgy módosult, aki nincs vele, az nincs is. Márki-Zay sincs, és te sem, én nyájas olvasóm, nincs az az uszkve nyolcmillió, aki nem rá szavazott. Mi vagyunk a birnami erdő, akinek/aminek lassan meg kellene indulni. Abból a viszonyból, ami Hollik kijelentéséből fakad, hogy és ugyanis csak a főnökkel állnak szóba, az következik, tehát azt kellene megmutatni: ki is itt a főnök.

Ippon a malacnak

Azon a hétvégén, amely előtt hatósági árassá tettük a csirkefarhátat az alattvalók számára, megkoronázva mintegy tizenkét éves kormányzásunkat, disznóölésről posztolgatni nem komilfó. Például Gyurcsány ráérzett erre, ő azon kesergett, a farhát önmagában milyen semmi étel, legalább annyira semmi, mint „ezek”, utalt Ferenc politikai ellenfeleire. Az üzenet szép volt, a kivitelezésbe hiba csúszott, mert és ugyanis Orbán nemezise csillivilli konyhában, élire vasalt ingben borongott a farhát (és egyben Orbán) mihasznasága fölött, és akkora fazoka volt, amit, ha telefőz, egy falut jóllakathat belőle.

Értjük mi az üzenetet, és még ez is jobb mint az éhségmenetelés, mert ennek azért van kontextusa, és közelebb áll a valósághoz. Hogy Orbán meg disznót vág, az is. Viszont miként Gyurcsánynak nem áll jól az éhezés, hasonképp Orbánnak meg a zabálás, illetve visszatetsző az üzenet, amit közvetít. Főleg, amikor azt írja a képre, amelyen egy halott malac lábai merednek az ég felé, hogy „ippon”. Hősünk a jól ismert zöld munkamellény, kockás ing kombóban áll a legyőzött állat teteme fölött, és bambán vigyorog, mint a nép egyszerű gyermeke.

A szó, amely megédesíti a bukolikus képet „ippon”, előtte való küzdelemre, és totális győzelemre utal. Mielőtt ennek vesézésébe belefognánk, azon merengünk el, ha hősünk a kisonokával csapd le csacsit játszik (netán), mi a rosseb történik, ha a kis trónörökös esetleg nyer. Kap-é búcsúpuszit, vagy visszavágót kér a nagypapi mindaddig egészen, míg győztesen nem kerül ki a kártyacsatából, és lenéz a is szarosra, miszerint: na, ki a király? Orbánnak ugyanis – többek között – olyan agyi defektje is van, hogy veszíteni nem tud. Ez látszik kormányzásán és titkos vágyain is.

Így néz ki kies hazánk is, égnek meredő lábakkal fekszik kiterítve. De nem ezen kesergünk most, hanem azon, hogy hazának lakosai – illetve egy halmazuk – miként viszonyulnak ahhoz a parasztromantikához, amit bálványuk eléjük tár. Szarrá lájkolják, úgy viszonyulnak, s ha az baj, hogy a kedves vezető ily faék egyszerűen érzi elemében magát, ott van ő honn, ott az ő világa, mit is lehetne kezdeni azzal az el nem hanyagolható tömeggel, amely a homokos, füves, vizes síkra bő gatyában őt vakon követi. Akárha hűséges pincsikutya.

Semmit se lehet kezdeni vele, mert miként idoljuk, királyuk és egyben istenük öregedvén egyre-, és leginkább a nép egyszerű gyermeke álcát ölti magára, tábora pediglen arc nélkül oldódik fel őbenne. Egy test és egy lélek ők. Legalábbis az egyatábor szerint azzal a defekttel, hogy ugyanis Orbán csak játszódik velük a homokozójában, s aki távolságot tőle tartani nem tud – függetlenül a megvetéstől –, a színjátékot észre nem veszi. Ez a populisták sikerének örök titka, Orbán pedig ismeri a receptet, és nem fél használni. Holott mindez egészen átlátszó.

Mert ez az ippon is. Ez a cselgáncsos szakszó, amely győzelmet érő dobást jelent, és mi, akik tudunk erről, röhögve képzeljük el, ahogyan Orbán küzd a malaccal életre-halálra, majd pediglen földhöz nyekkenti őt – hogy lábai aztán az ég felé merednek –, aztán áll fölötte teljes győzelemmel (zöld munkamellény, kockás ing). Mária néni viszont az otthonkájában ilyet nem tud és nem ismer, csak látja ám és érzi, hogy akinek a farhát árának megszabását köszönheti, külföldiül jelent be valami diadalt. És Mária néni nem Gyurcsányhoz fordult farhát receptért, hanem hálaimát zeng a kockás ingesnek.

Miként azt sem tudja a nép egyszerű gyermeke, hogy imádottját Márki-Zay vitára hívta, igazi öldöklő küzdelemre, de vele nem mer kiállni az utcai harcos, inkább pálinkázik egy szerencsétlen malac teteme fölött diadalt sugározva. Sok kép van, amelyek jellemzőek a NER-re és Orbánra, ez azonban pitiáner suttyóságában mindent elmond, mint ahogyan az is – mint már bátorkodtam utalni rá –, hogy ettől az egésztől széles tömegek állva pisálnak gyönyörűségükben. Ilyen állapotban van hazánk, és most azon tűnődünk, volt-e valaha egyáltalán másmilyenben.

Arra kell jutnunk, nem igazán. Viszont hogy tud-e, illetve akar-e kikeveredni a ganyéból, az sem egészen bizonyos. Orbán és az ő népe teljesen egymásra vannak találva mint germanikus létállapot, és húzzák le az egész országot maguk mellé, az iszapba. Innen minden világos, buzik, migráncsok, gyűlölet, aminek az esszenciája a jó ebédhez szól a nóta, ha van ilyen műsorszám még a rádióban. Ha nincs, vissza kell hozni sürgősen a déli harangszó után. Azt szeretik a piszkos, gatyás, bamba társak és a csorda. Fohászkodva: nézz reánk, Ady Endre.

A Fidesz mindig a liftbe szellent

Orbán tamburmajor azzal, hogy sugallata szerint a homoszexualitás átfordul mintegy pedofíliába, átlépett egy vörös vonalat az uszításban, amit egy módon lehetne megállítani, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba. Mert mindeközben, amikor melegezik, pedofilozik és LMBTQ-zik, látjuk Szájer csupasz seggét lefelé csúszni az ereszen, és nézzük Kaleta nyálcsorgatását is, amikor tiszta keresztényi hittel gyerekek meztelen képeit nézegeti a számítógépén, és még ki tudja, mit nem tesz mindeközben. Mindeddig az az európai álláspont volt a mérvadó, hogy a nemi irányultság, vallás, és más benső dolgok az ember legmélyebb magánügyei, ahhoz a másiknak köze nincs.

A Fidesz azonban mindent megtesz, hogy ez ne ilyen kultúrnépesen legyen, hanem ágyékkötős vademberesen. És nem azért leginkább, mert hasonló primitív, agytörzsi szintre óhajtanánk süllyedni, mint ahová a kollégisták és csatolmány csürhéjük jutott, hanem a képmutatás miatt, amikor – mint általános Fidesz-tempó – olyannal vádolnak meg másokat, amit maguk is tesznek, csak letagadják. A legprofánabb példával, belefinganak a liftbe, és a többi utasra mutogatnak. Ez dedós viselkedésnek elmegy, ott is csak szódával, kormányzati filozófiának tarthatatlan és undorító, párt-taktikának nem kevésbé, pedig ez szerepel a kollégisták nagykönyvében boldogulásuk zálogaként.

A fiúk ilyenek is. Nagyon régóta nincs egy igaz szavuk, hogy úgy ne mondjuk, ez a jellemük és tartásuk leglényege, és ez egyben meglehetősen lehangoló, valamint egyszersmind undorkeltő. De térjünk vissza a melegekhez. Hogy Orbán miként érzi magát, amikor buzizik, azt mi nem tudhatjuk, de, hogy meleg párttársai, csinovnyikjai és rajongói milyen állapotban lehetnek mindeközben, az erősen sejthető. A meghasonlás enyhe kifejezés, a skizofrénia talán sok, valahol a kettő között lebeghetnek, és garantált, hogy rohadt rosszul érzik magukat. Ennek létezik feloldozási módja, a coming out, fasiszta, képmutató pártban azonban az ilyesmi elképzelhetetlen.

Nézzünk csak rá Szájerre, aki az ereszen a semmibe csúszott, sajnálni őt azonban bajos, mert a saját sírját ásta meg. És még azért sem érdemel szánalmat, mert mindaközben, hogy annyira meleg, mint egy túlfűtött kályha, olyan párt tagja volt – vagy még most is az –, amelyik kriminalizálni óhajtja a melegséget, és teli pofával uszít ellene. Szájer ekképp belefingott a liftbe szintén, fintorog a saját szagától, és még hányan lehetnek ilyenek. Nos, ez a kérdés ezen a fagyos vasárnapon, s nem én tettem fel, hanem Ungár Klára. Ő már a kezdetekkor kilépett a Fideszből, mostani megnyilvánulását azonban nem a bosszú vezérli, hanem a farkasfalka üvöltésének lehetséges elhallgattatása.

Ungár azt mondja: „Azt már nem is érdemes leírni, hogy a pedofilok többsége, szignifikáns hányada heteroszexuális. Ettől még nem lesznek a heteroszexuális, nem pedofil emberek elítélendők. Kivéve, ha olyan gazember, mint Orbán és csatlósai/alattvalói.” – Ami kétségtelenül erős érzelmi töltetű ítélet, de gyógymódnak vagy utolsó védekezési lehetőségnek a gyalázat ellen azt javasolja, hogy „név szerint meg kell nevezni a Fidesz vezérkar és a kormány meleg tagjait.” A Magyar Nemzet nevű nyomdaipari termék szerint ezzel ő listázni akar, felőlünk nézvést csak tiszta vizet óhajt a pohárba tölteni, hogy kik azok, akik a saját szarukat másokra kenve óhajtanak élni.

Ungárnak minden joga megvan ahhoz, hogy kinyissa a száját, ő már nagyon régóta nyilvánosan és büszkén meleg, de amikor 1993-ban a Fideszt odahagyta, az nem ezért történt, hanem, mert meglátta, milyen irányba indulnak a fiúk, akik ím, meg is érkeztek a maguk kietlen szellemi sivatagába. Ez a tisztánlátás, hogy tudjuk, ki meleg a pártban és csatolmányában, a KDNP-ben, arra való volna, hogy tudjuk, ki fingik a liftben és ki fintorog ezért. Hogy megszűnjön az a gyakorlat, amelyben az elkövetett bűnökkel másokat vádolunk meg, hogy a mi szennyesünk tisztának lássék. És itt már nem is a melegségről van csupán szó, hanem az általában vett erkölcsökről.

Amelyek a Fideszben nem látszanak létezni. Ma már, mint Orbán okádásából is kitűnik, semmiféle morális gát nem szab határt sem a szavaknak, sem a tetteknek, ma már eltátott szájú üvöltés van csupán, mint mikor Kukorica János gazdája fölfedezte a nyájban való hiányokat, és, mint olvasmányunkból emlékezhetünk, elbődült ő is, miszerint: vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül, jajj a zsivány, jajj, az akasztani való, hogy vájja ki mind a két szemét a holló (nem betűhíven, csak emlékezetből megidézve). Viszont valahol itt tartunk most, és lesz ez még rosszabb is, ha valami módon gátat nem szabunk neki. Például úgy, hogy rámutatunk a Fidesz melegjeire.

Orbán, az uszító ember

Orbán nagyvezír azt mondta a rádiójában (Kossuth), hogy „a felnőttek szabadon élhetik meg szexualitásukat Magyarországon, ez jól van így, ezért harcoltunk a kommunizmus idején.” Nem tudjuk, mire gondolt a költő, hacsaknem arra, hogy kies hazánkban 1961. december 15-én fogadta el az Országgyűlés a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvényt, amely megszüntette a férfiak közötti, beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolat büntethetőségét. Derekas harc előzhette meg, főleg Orbán részéről.

Leginkább, ha tudjuk, őszentsége 1963-ban született, ebből fakadóan már mínusz két évesen ütötte a komcsikat, az oroszokat pedig csak azért nem zavarta ki akkor, mert még nem találták fel a mikrofont. És mégsem ez a legnagyobb trip, ami tegnap hallható volt ez éterben, mert és ugyanis a felszopó mikrofonállvány gondoskodott róla, hogy messzebbre is tekintsen a csillagokkal kacérkodó horizont. Nagy Katalinnak hívják az állványt, ezt soha ne feledjük, csak azért, ha a rendszerváltás után újságírói munkára jelentkezne valahol.

Nagy Katalin iskolai foglalkozásokkal, transzvesztiták előadásaival hergelte beszélgetőpartnerét, minden valószínűséggel azért, mert ez volt a papírjára írva feladatként. A kegyelmes úr pedig hergelődött is, és e lélekfolyamat során nekilátott összemosni a pedofíliát a homoszexualitással, ami amellett, hogy nem igaz, tehát hazugság, másrészről nettó uszítás a társadalom egy rétege ellen, ami miatt a kedves vezetőt jámboran föl kellene jelenteni valami olyan grémium előtt, amelyik hajlandó őt számon is kérni. Tehát Polt és csapata most sem játszik.

Az uszító ember „bizonyos szexuális szokásokról beszélt, és azon dilemmázott, hogy „van egy nagyon nagy vita” arról, hogy ezek a „bizonyos szexuális szokások” elvezetnek-e a pedofíliához. Nem, nincsen ilyen vita sehol és semmilyen körben, ezt Orbán az ujjából szopta, illetve neki is úgy írták le, hogy az uszító gyűlölködés kiteljesedhessen. Megtörtént. Orbán Viktor nagy nyilvánosság előtt aljas indokból (szavazatszerzés), előre megfontolt szándékkal, és nem erős felindulásból követte el a bűncselekményt, így most várjuk, mi fog történni vele.

Leginkább semmi. Mindemellett a nem létező vita tárgyában tanácsot kérhetne országos cimborájától, az alaptörvény fogalmazójától, hogy miközben ereszen csúszva menekült a melegorgiáról, mindaközben nem pedofilodott-e meg, vagy egyáltalán hogyan is van ez akkor a génekkel. Ugyanakkor mindebből az is kitetszik, hogy a Fidesz nem gyermekvédelem, hanem a homofób uszítás ügyében tart majd népszavazást a Kúria szentesítésével, ráadásul a választásokkal együtt. Ezen a ponton emlékezzünk Orbán tavalyi hazugságára, miszerint ő védi a melegek jogait.

És ugyanitt idézzük ide megint az előbbieket, amikor már – számítások szerint – mínusz két évesen is ugyanezt tette. Ugyanakkor, hogy kicsit világosabban lássuk, Orbán nagyvezír miként harcol a melegek jogaiért, elevenítsük fel azt, amiben jelenleg élünk: például egyes műsorok késő esti idősávba kényszerítése, az az országos kampány, amit a melegek ellen folytatnak, és akkor a közmédiában rendszerint feltűnő, a melegséget betegségként beállító, azt gyógyítani akaró műsorokról nem is beszéltünk, de nem is kell, nem nekünk szól ugyanis.

Akinek van szeme, látja, akinek van füle, hallja, akinek lelke is van, érzi. Azok pedig, akiknek ez az egész színjáték szól, fogják a furkósbotjukat, és elmennek melegekre vadászni. Kaleta helyében nem lennénk mindezek után, akinek papírja is van a bajáról, arról, hogy meleg sohasem volt, pedofil viszont igen. De az ő pedofiljuk jó pedofil, mint ahogyan a kommunistáik is egészen másfajták, mint a másokéi. Viszont ezt – is – számon fogjuk kérni, mint ahogyan nagyon sok mindent, hogy felsorolni is bajos Isten és ember mely sok törvényének megsértése miatt.

Az a dilemma most épp ebben az esetben, hogy Orbán akkor hazudott-e, amikor azt mondta, hogy nem szólnak bele felnőtt emberek magánéletébe, amit ím, megcáfolt, vagy most hazudik, amikor úgy szól bele a homoszexuálisok életébe, hogy igyekszik kriminalizálni őket. Vagy pedig permanensen hazudik, és délután már nem tudja, délelőtt mit lódított, és ezért van az, olybá tűnik, összevissza beszél ez az ember. Ül a homokozóban, és mondja, ami a száján kijön. Mert azt hiszi, nem lesznek következményei, pedig dehogynem. A karma is kérlelhetetlen, sőt, mi is.

Farhátkormány

Elvtársak, elvtársak, de hol marad a csirkefarhát, a farhát kimaradt, nyüszíthetett föl valaki a propaganda-minisztériumban csütörtökön reggel, amikor állították össze a sorvezetőt Gulyás miniszternek a kormányinfóra. Ez az az aktus és alkalom, mint tudvalévő, amelyen Gulyás miniszter előadja azon ötletek halmazát, amelyeket szavazatmaximalizálási szempontból a legjobbnak tartanak, aztán később majd rendeletbe foglalnak. Ezt nevezik kormányzásnak, voltaképp az orrunk előtt kormányoznak a fiúk, toldozgatják a rendszerüket, hogy szét ne essen egészen, de már meglehetősen inog.

Szerdán Orbán nagy hangon bejelentette, úgy szándékszik letörni a vágtató inflációt az élelmiszerek frontján (vö: harc és ötéves terv), hogy hat élelmi cikk árát hatóságilag megszabja. De, hogy mért ez a hat (olaj, tej, csirkemell, disznócomb, cukor és finomliszt), és mért a tavaly októberi a vágyott és mérvadó ár, azt senki nem tudja. Valószínűleg még Orbán maga sem. Ez olyan közgazdasági nonszensz, ami tankönyvbe illene elrettentő példának, és innentől fogva egészen az abszurditásig facsarhatjuk a gőzös, szavazatszerzési ideát. Azaz, Orbán orrára koppinthatunk, mért nem egy 1985-ös árszintet lőtt be, vagy mért nem jelentette ki, hogy a kenyér mostantól háromhatvan.

Ilyen alapon azt is megtehette volna, sőt, mondhatná azt is, a krumplileves legyen krumplileves, és kacsinthatott volna Kádár apánk módján. De ne legyünk telhetetlenek. A hat élelmi cikk, amelyeknek hatósági ára lesz, semmit nem jelent. A nagymamáknak jobb lett volna a rétesliszt árát megszabni, mert a finomból sütni nem tudnak a kisonokának, és máris fejre áll a kifestőkönyvbe illő családi idill. De, hogy csirkemell és disznócomb, ez is delikát. És most visszatérünk a csütörtök reggelre, amikor Gulyás miniszter megkapta a kis eszmei motyóját a kormányinfóra, és valaki még átfutotta a papírokat, úgy látszik, akadt egy ember, akinek vannak emlékei a való világról.

Ekkor történhetett, amit indításként leföstöttem, hogy kerüljön bele a farhát is a listába, mert és ugyanis a való világból úgy rémlett a szakértőnek, hogy a nyugdíjasok nem tömik két pofára a csirkemellet, és beugrott a csinovnyiknak, hogy ez a réteg leginkább farháttal tartja életben magát. Kerüljön a listára, döntöttek, az is pár százezer szavazat, de jobbat mondok, még több szavazatot lehetne szerezni a csirkeláb hatósági árával, mert mostanában már nem a farhát, hanem ez a nyugdíjasok eledele. És még számtalan ötletem volna, amivel a népszerűséget hajhászni lehetne, azonban ez az egész annyira tragikusan röhejes, és annyira jellemző, hogy megér egy másik szemszöget is.

Varga Juditét például, aki másfél milliót érő órában mutogatott a hentesnél a húsokra, hogy nekik köszönhetően mostantól milyen olcsók is azok, és ezen a ponton eszünkbe ötlik Arthur Schopenhauer eszelős tekintete, akiben azonban volt annyi józanság és jó érzés, hogy belássa, ürücombot zabálva nincs erkölcsi alapja a nincstelenségről prédikálni. De ő nem is volt fideszes. Ez a hatósági ár, amennyire közgazdasági nonszensz, legalább annyira vérlázító, de nem is ez az érdekes benne igazán, hanem az: rámutat arra, hogyan vezénylik és vezényelték tizenkét évig ezek az országot hasra csapva. Ez voltaképp a gránitszilárdságú alaptörvény foltozása, ez a farhátkormányzás.

A farhátkormányzás eredményeképpen pedig – és a kimeneteleket látva – illőn kérdezzük, akkor merre is megy ez a kurvaország, mennyire előre és hova hátra. Amit most látunk belőle, az a szocializmus végnapjai, amikor a gazdasági folyamatok kicsúsztak az elvtársak kezéből, az ország pedig vágtatott a csőd felé. Aztán jött Orbán, hogy hazazavarja az oroszokat, majd pediglen érkezett Antall, hogy szétverje a maradék működő gazdaságot. Még ebből is ki lehetett volna keveredni, egy ideig úgy tűnt, sikerül is, de újra jött Orbán, hogy behívja az oroszokat. És ma eurómilliárdokkal kitömve ott tart, hogy hatósági árassá teszi a csirkefarhátat. Mit ne mondjunk, nagy ívű fejlődéstörténet.

Titkok, pénzek, életek

Tíz évre titkosították az operatív törzs „minden döntését és dokumentumait”, ami – a gonoszság kísértése nélkül – azt az érzést, illetve már bizonyságot erősíti az emberben, hogy valami ezekkel nem stimmel. Ha az operatív törzs „döntése és dokumentumai” megfelelnének teljesen annak a célnak, amire a törzs létrejött, a járvány megfelelő kezelésének és az emberi élet maradéktalan védelmének, ha olykor hibák is belecsúsztak volna, nem lenne mit titkolni rajta. A titkosítás sandaság, a titkosítás az igazság elrejtése.

Azzal a szándékkal, ha majd tíz év után, amikor a titok feloldódik, kiderülnek a súlyos bajok, nem fáj már annyira, mert a negyvenezer halott sírjain elhervadt az utolsó szál virág is, elhullt az utolsó könnycsepp az eliramló életek miatt. A titkosítás a felelősség elkenése, a titkosítás a számonkérés lehetőségének megtagadása. Az operatív törzs „döntései és dokumentumai” nem nemzetbiztonsági kérdések, hogy más államok ellopják és lemásolják az utolérhetetlen magyar módszereket, mert nincs mit.

Vagy kiderülne, hogy ezek a „döntések és dokumentumok” belátást engednének abba, hogyan sakkoztak az emberéletekkel a választások tükrében, magyarán, hogy a hatalom fontosabb volt mindennél, mert annak függvényében semmi sem számított. Vagy fény derülne arra, miként döntöttek tíz és százmilliárdok haveri körökhöz juttatásáról a járvány ürügyén, a halottakat mintegy fedősztorinak használva ehhez, s ha ez kilátszana, kő kövön nem maradhatna. De ez nem egy olyan ország, ahol ilyesmitől tartani kellene.

Megvan erre a jobb szövegük, a hallgatás és az eltussolás, mint ahogyan minden nagyobb léptékű lopás, értékek átjátszása, minden messziről bűzlő svindli a Fudantól a Budapest-Belgrád vasútig, Paks II-ig titok, ami azt mondja a választópolgárnak, semmi köze ahhoz, hogyan döntenek a sorsáról, a pénzéről, és a járvány kapcsán ezek szerint az életéről is. Minden ember, legyen az békemenetelő vagy forradalmár, biodíszlet Orbán nagy lopásához, ami során nem csak a pénzüket tulajdonolja el, hanem az életüket is.

És mégis mindenki hallgat. „Az ülésekről készült dokumentumok megismerését megtagadom, mivel azok a közfeladatot ellátó szerv feladat- és hatáskörébe tartozó döntés meghozatalára irányuló eljárás során készített vagy rögzített, a döntés megalapozását szolgáló adatok és a keletkezésüktől számított tíz évig nem nyilvánosak” – ezt felelte Lakatos Tibor rendőr dandártábornok, az operatív törzs ügyeleti központjának vezetője a hvg.hu adatigénylésére, amiért őt illőn pofán kéne vágni.

Megkérni, hogy először is magyarul válaszoljon, mert ebből a terjedelmes mondatból csak az vehető ki, hogy bekaphatod, minden más az értelmetlenség homályába vész. Másrészről felhívni a figyelmét, hogy az ország nem kaszárnya, és ilyen stílben „megtagadom” még a beosztottjaival is csak akkor beszél az ember, ha hatalmi defektje van, a hvg.hu viszont nem közlegény vécépucolás közben. Bár igazából annak is örülhetnek, hogy szóba álltak velük egyáltalán, ami így viszont elég lehangoló.

És mégsem Lakatos Tibor rendőr dandártábornok a hunyó, ő is csak eszköz a nagyobb stílű mocskos játszmában, és ő is azok közé tartozik, aki és akik haptákba vágják magukat Orbán érkeztekor, ami mindent megmagyaráz: a hangnemet és a titkosítást is. Ami végül is nem meglepő, eddig sem árultak el semmit, ami egy kicsit is kellemetlen lett volna, csak a permanens győzelmi jelentéseket lehetett hallani, és lehet majd ezután is. Csupán immár rendszerré állt össze a ködbe burkolózás, és mindenki leszarása.

Ami szintén nem nóvum. Semmi sem újdonság már, de olyannyira, hogy ezek varázsának elmúltával azt hisszük, illetve a széles tömegek azt hiszik, ez így természetes. Az elképzelhetetlen így válik mindennapossá, a normaszegés normává, az abszurd reálissá, végül is, így gyaloglunk bele csendben a halálunkba zokszó nélkül, hogy észre sem vesszük, hová jutottunk. Veszélyes ez a létállapot, eredményét már most érezzük, amikor az ingerküszöbünk kitolódik, és semmire sem reagálunk.

A halálra ítéltek apátiája ez. A minden mindegy levertsége. Mindeme spleen mellett arra azonban erő még marad, hogy azt az egy nagyon lényeges kérdést feltegyük: a titkosítás kinek az érdeke, magyarán: cui prodest? Ő a bűnös, akinek a záloga a kezünkben van, s ha ez világossá válik, a megfelelő döntéseket is könnyű lesz meghozni a megfelelő időben és helyen. Volt egy pont a kuplerájban, amikor Orbán – legalábbis elméletileg – kijelentette, hogy onnantól mindenért ő a felelős. Tetszenek emlékezni? Akkor ezek szerint tovább.

Sose halnak meg

Milyen szép is volt az, amikor az év sportolója díjátadóján Szöllősi György, Orbán kedvenc lapja, a Nemzeti Sport főszerkesztője a „Piros volt a paradicsom, nem sárga” című vagy kezdetű nóta hangjaira vonult be a rivaldába. Ez a momentum azzal együtt, hogy hűségnyilatkozat volt, odakínálkozó, akárha a kutya hátára fordulva meg-, és föladja magát, farkát előbb behúzva majd élénken csóválva, erősen emlékeztetett augusztus huszadikára, amikor húzgálták a guruló Szent Istvánt, midőn is a szemünk előtt forrt egységbe az alacsonyan meghúzódó horizont, a szervilizmus és a fasiszta azon képzet, hogy nemzetünk ettől nagy, hogy párja sincsen.

Amihöz nyúlnak, szarrá válik – véleményezték azt a komédiát a Kárpátok alatt még foltokban és szórványokban megbúvó józanok, akik ebben falusi búcsúi nívót láttak, és még ez is erősen eufemizmus, mert a falvak búcsújainak azért van valami diszkrét bája. A kis közösség a saját erejéből szórakoztatja magát úgy, ahogy, és nem milliárdokból tárja a nagyközönség színe elé, mit gondol a világról és benne önmagáról. Augusztus huszadikán egy ország – illetve a hatalom bitorlói – mutatták meg ugyanezt nagyban és visszavonhatatlanul, pecsétet nyomva mintegy a NER-re, hogy ez az. Ahol himnusz lesz a Nélküled, Szijjártó külügyminiszter pedig Kis Grófóra szórakozik.

Módosítani, ha lehet a józanság véleményét, miszerint szarrá válik a NER érintésétől vagy csupán leheletétől is minden, akkor azt úgy kell korrigálni, hogy ez nem valaminémű átváltozás, hanem a NER a szar maga. Szellemi nívójában Demeter Szilárdtól Vidnyánszky Attiláig, valamiféle trianonos, nacionalista gőzök bocskaiban, megjelenési formájában pedig a guruló Szent István, valamint a kolosszális Miska huszár operettben előadva, a Tóth Gabitól elvonyított pápaváró nóta és Mennyből az angyal. Ez mind Szöllősi György bevonulása a piros paradicsomra, ez mind a hasát a gazdának mutató kutya, az élni és jól élni érdekében végzett önfeladás.

Zalatnay sem látszik érteni, mi a baj azzal, hogy ő tízmillió bezsebelése után világosodott meg Orbán nagyságáról, Szöllősi is azután csinált bohócot magából, hogy kiderült, felcsúti székhellyel indíthat sportrádiót még a főszerkesztőség és számos más jól fizető funkció mellett. Szöllősi nem most lett megvéve, már régóta dagad a pénztárcája, s hogy ehhez képest le kell mennie kutyába, az az ő nyomora de nem tragédiája, mert jól láthatón lubickol a ganyéban. Csak, hogy minek kell megfelelni, az egyáltalán nem mindegy, a csatlakozási pontok, amelyeken a hűség megnyilatkozhat, a hatalom, és annak ormán Orbán nívóját mutatják, ami ezek szerint a a 3+2-é.

A mulatósra gondolunk a porba merülő ringlispílek körül, a disznósajt vs vakcinára gondolunk, a trottyos gatyára és a szaros pelenka hajigálására, Német Szilárd pacaltól rotyogó kondérjára, ami így egyben egy elhúzódó éles hangú sivítás, ahogyan a nívótlanság tarolja simára az országot. Egyúttal Hitler elfajzott művészetek kiállítása is eszünkbe jut, és nem utolsó sorban a könyvek égetése. Olybá vagyunk, mint J. A. Thomas Mannt váró létállapota, arra vágyunk, hogy üljön le közénk, és kezdje el a mesét szépen. Korunk is az övére hajaz, csak tragikusabb, a mi mostani időnkben a nívótlan, giccses gagyi éneklése és kántálása jelzi a hűséget.

A minőség pedig a kivetettséget. A dakota közmondássokkal kezdődött ez az egész, az innen-onnan összekapart jelszavakkal, a zuhanás pedig innen nyílegyenes. Hogy a kedves vezető hatalmi megfontolásokból vagy saját igény okán teszi az országot kietlen szellemi sivataggá, az a végeredmény szempontjából édesmindegy. Ahogyan a tisztán látó népek jól érzékelik a szarrá válás visszafordíthatatlan folyamatát, akképp elborzadva nézzük mi is, hogy ez immár irreverzibilis, ez tényleg maga az már. A kulaország, ahol nagy nyilvánosság előtt az a hűség foka, ha a dörgölőző organizmus alámerül a trágyában, és mindezt teszi Móricz dzsentrijeinek attitűdjével, hogy húzza a cigány az égő ház előtt, sose halunk meg. Pedig de.

Orbán csecse

Örömmel vegyes megelégedéssel olvastuk tegnap, hogy a kedves vezető harmadik gyermeke is a saját lábára állt, amikor céget alapított, hogy üzletviteli és egyéb vezetési tanácsokat osztogasson. Ez a tevékenységi kör szerepel a cégkivonatban, illetve még az, hogy a saját lábat a nagybetűs és zord életben még máshova nem sorolható egyéb szakmai, tudományos, műszaki tevékenység, valamint használtcikk bolti kiskereskedelem jelenti majd Sára kisasszonynak. A kezdeti nehézségek áthidalására a cég központja a sógor (Tiborcz István) székhelyén telepedett meg, a család ahol tud, segít, illetve a kisdobos is ilyen.

De nem is ez igazán, hanem a víziók. A harmadik gyermek tanult a világot már megtapasztaló Novák Katalintól, aki mintegy sorvezetőként a NER-elit számára jelölte ki az életcélokat, miszerint nem árt óvakodni az alulfizetett tanári, vagy ápolónői szakmáktól. És Várkonyi Mészárosné is leverte a sorsok cövekeit, midőn elborzadva nézte, és gyermeke számára felvilágosítón rögzítette, miért szomorú minden hivatalnok, és, hogy az efféle életúttól óvakodjék. Szövőnő, bolti pénztáros kisasszony nem is szerepel a tabu szakmák között, odáig már le sem ér az utód jövőjét firtató tekintet. Minden társadalomban vannak érinthetetlenek.

A hindu kasztrendszerben ők a legalja. A NER osztálytagozódásában a tanár is ilyen, illetve minden olyan alattvaló, aki nem az élet napos oldalán született, más nézőpontból nem ragyog az egén Orbán Viktor mint fénylő csillag, akinek lesugárzása a pénztárcákig terjed. Mint kitetszik, nem vagyunk egészen egyformák, illetve teljesen különbözőek vagyunk. A porbafingó halandó Neriában óriási hendikeppel indul, kitéve a piac törvényeinek, míg a kiválasztottaknak ez a közgazdasági alapfogalom hiányzik az egyenletből, amit hozzáértő olvasók úgy fogalmaztak meg Sára gyermek karrierjének indultát olvasva: mibe fog ez nekünk kerülni?

Nem annyiba mint Mészáros, de bizonyosan sokba. Szinte látjuk, ahogyan a NER-től függő cégek tülekednek és sorban állnak, hogy Sára gyermek vállalkozásától kérjenek üzletviteli tanácsokat. Csak egyet nem kaphatnak meg, legyél a diktátor kicsi lánya, és özönlenek a megrendelések, hogy alig is bírod a sok munkát. Ott tart kies hazánk a diktatúra törzsfejlődésében, hogy a cégeknek ilyenre már föl sem kell hívni a figyelmét, tudják, ha jót akarnak, be kell állniuk a sorba. Így szivárog szét a szervilizmusba ojtott korrupció, hogy mindez már ösztönös, ami mutatja a dresszírozás eredményét: aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.

Más szemszögből viszont, ha a hatalmi viszonyok változnak, így a közgazdasági alapvetések közé visszakerül a NER tizenkét éve alatt onnan kikopott piac, mint a gazdaságot szervező fő erő, az ilyen látszatcégek, mint a Sára gyermeké – vagy a Mészáros összes – fejre fognak állni az iszapban, és hallgathatjuk majd a sirámokat a baloldal bosszújáról. Holott csak annyi kell, hogy Orbán csecse elapadjon, és már jön is a baj. A bajjal pedig a kiábrándulások és megvilágosodások, mint az Antall gyereké (Péter), aki most, hogy nem pumpálják bele számolatlanul a pénzt, hirtelen partizán lett, és kijelentette: csőd, amit a Fidesz csinál.

Üdv abban a csapatban kedves Péter, amelyik már évtizede tudja ezt, az ön tagsága azonban nem teljes jogú, hiszen mi, törzsgárdisták nem azért világosodtunk meg, mint épp ön, aki eddig bőven kapott a kondérból, és most már nem, ezért fölhúzta az orrát. Mi, kedves Péter a kanti szépségfogalomnak megfelelően érdek nélkül ismertük fel a helyzet tarthatatlanságát. Minket nem etetett apuci, de nem is tapsoltunk neki eddig ütemesen. J. A.-t bocsánatot kérve megidézve, kit anya szült, az mind csalódik végül, önnek most jött el az ideje, a többi eddigi ingyenélőnek ezután fog, de mindenképp el fog jönni. Nem a bosszú és gonoszság, hanem törvényszerűségek okán.

Úgy pukkannak majd ki a Mészáros, Garancsi, Ráhel, Sára – és valahány név a naptárban – által fémjelzett céglufik, mint rossz szappanbuborékok, ott fog állni mind az összes üveges tekintettel, és egyáltalán nem érti, miért veri az Isten, akihez hamisan eddig annyit imádkozott. (Vagy csak úgy csinált.) Ez itt nem a vátesz szerepe, amit magamra osztottam, hanem a világ működési rendjének valamelyes ismerete, amiben szigorú rend van, és azt csak ideig-óráig lehet kibillenteni vagy megerőszakolni. Az inga mindig visszaleng, hogy az egyensúly helyreálljon. Ezt mutatja a történelmi tapasztalat, és ezért alszom én nyugodtan a dunna alatt.

Ne várd a májust

Csípős, de csendes hétvégénk volt, Neria keleti-déli tájékain havazott. Mért ne havazott volna, hiszen tél van. Szolnoknál feltűnt a népeket napok óta lázban tartó fekete párduc, aki szinte szellemként közlekedik ide, s oda, vizsgálják a lába nyomát, hogy igazi-e. De senkinek az eszébe sem jutott, hogy Bagira ő, aki keresi a Maugliját, hogy a mese az életünkbe költözött, mert mi ilyen megátalkodottak vagyunk. Hogy csak a pénz, csak az Orbán. Kiölték belőlünk a gyereket és a csodát. Nyugaton nem volt hó, az itteniek melankolikusan néztek ki a szürkén laffogó felhőkre, és azon tűnődtek a nagy spleenben, hogy most már soha nem történik semmi ebben a földi életben.

Ugyanis nagyjaink is vackukba húzódtak. Varga J. nem okádott az Unióra, Orbán V. nem állt elő egy dedós mondókával, Rétvári B. sem magyarázta a nyugdíjasoknak, hogy ez világ a lehető legjobb minden elképzelhető közül, és még Semjén Zs. sem nyújtott be éjszaka egy nyomorultul aljas törvényjavaslatot sem. Állni látszott az idő, bár a szekér haladt. Mondom, lapossá terült az élet, és csak nyomokban lehetett fölfedezni benne, hogy itt valami egyáltalán van, illetve lesz, pedig mennyirehogy. Megszólalt először a hírekben az Európai Külkapcsolatok Tanácsa, akinek/minek eleddig a hírét sem hallotta az ember, aki azt hitte, hogy mindent ismer, de ilyen organizmus nincsen a földön.

Az Európai Külkapcsolatok Tanácsának nagyon hivatalos neve van, a csípős, havas és spleenes hétvégén azonban akárha Nostradamus, elkezdett a jövőbe látni erősen, és elibénk tárta, amit az üveggömbjéből kiolvasott. Közben megigazította a színes kendőjét, és meredten lesett ránk a fekete macskája. Ők ketten azt tudatták velünk a félhomályban, hogy Orbán tavasszal elveszíti a választást, ámde hatalmon marad. Mindebből az értő elemzők kristálytiszta logikával azt vonták le, hogy a vereség után ez a mi jótevőnk görcsösen fog ragaszkodni a trónusához, ebből fakadólag pedig vigyázó szemüket Kazahsztánra vetették, mint türk forgatókönyv.

Nem kell ehhez túlképzett elemzőnek lenni, a sarki kocsma politológusai is tudják, hogy ez a szcéna egyáltalán nem elképzelhetetlen. Csíráit, a bimbódzását mintegy láttuk már a hídfoglalásokban, a tér széthugyozásában és a tévé székházának ostromában, ami eseményeknek épp Orbán V. ágyazott meg puha párnával, midőn kiadta a jelszót, miszerint a haza nem lehet ellenzékben. És ez az ő – és minden békemenetelős fanatikus – szemében ma is érvényes, és még csak a tavasszal lesz igaz teljesen. Ilyen emlékek és jövőképek szivárogtak alá a szürke fellegekből, míg keleten-délen havazott, és a párduc tartotta izgalomban a bulvárhoz szokott bávatagokat egészen.

Igen ám, de eddig is el kellene jutni, és még az sem bizonyos. Másodjára ugyanis a csontlegós tízparancsolatos Kásler M. osztotta meg velünk lelkének éjfekete tartalmát, midőn a járványról nyilatkozott megengedőleg. Napi kétszáz halottal számol az, akinek életet kellene mentenie, de már az imáról is lemondott ezek szerint. Úgy számol miniszterünk, hogy Neriában a nyüves járvány ötödik hulláma május elsejéig fog tartani. És ez nem azért érdekes, mert aztán aznap sörrel és virslivel felvonulva – plusz lufi – ünnepeljük a vészek múltát, hanem mert addig áprilisban választani is kellene, ami felszabadító aktus ím, akár veszélybe is kerülhet, ha nem vigyázunk.

Volt már erre utaló mondat és magatartás már magától a kedves vezetőtől is, amikor abbéli reményének adott hangot, hogy a járvány nem tesz be ennek a mi fenemód demokratikus eseményünknek, és a hangjában benne volt, hogy nem lenne egészen ellenére a dolog. Mert minden csak a számokon múlik, az osztogatás és a választás sorsa is. Innen nézve az is teljesen világos és egyértelmű, miért lengik be nagy titkok a járványügyi adatokat. Hogy érdemi információt alig is tudhat meg az avatatlan, hiszen végül is, annyit mondanak, amennyit akarnak, ez az egész egy nagy járványügyi dugócska, hogy kinek mennyi érme van a kezében, azt senki sem tudja.

A május szép hónap. Romantikus lelkeknek talán a legszebb mind közül, ahogyan várják, hogy az éjjel rászálljanak a fákra mint kis lepkék, a levelek. Ilyképp reményekkel telve lehetne várni az eljövetelét, az élet és a NER azonban az ilyen elteltségeknek helyet nem enged ebben az évben, mert, hogy akkor mi lesz, azt senki nem tudja, hacsak nem a Fidesz boszorkánykonyhája. Ami pedig abban szerepel, annak jó vége sosincs, így hát, ne várd a május, kedvesem. Ilyen édesbús melódiák nincsenek lelkükben mint rőzsedalok, erre jutott az ember, aki azt hitte, mindent tud a tajtékos ég alatt. A párduc pedig még mindig keresi az ő Maugliját.

Orbán, és az élire vasalt ország

Jól ébredt a kedves vezető szombaton. Kellemesen meleg volt a paplan alatt, a gyomra sem rendetlenkedett, a zsíros böfögést szódabikarbónával fojtotta le az este, így azon kezdett tűnődni nagyot nyújtózva, mit is üzenjen az ő népének kellően magvasat így az ünnepek után. A Mikulást, kisjézust és mind az összes aprószenteket már eljátszotta, kinézve a jégvirágos ablakon látta, hogy Magyarország előre megy nem hátra. Úgy suhant az űrben Magyarország, mint valami csillagrakéta szupergyújtással, amikor a galaxisok a sebességtől tésztává nyúlnak, és megszűnik a tér.

Körülnézett a paplan alól a kedves vezető, látta a félhomályban a sarokba állított kevlármellényt, az amúgy trottyos szárú gatyája is kisimulva feküdt a szék hátán, cipői párhuzamosan alatta, az aktuális nyakkendő is élire vasalva pihent. Felfedezte a rendet a rendetlenségben, így született meg a fejében az aznapi evangélium, amit szeretett népe elé tár a Facebookon, s ami ez: „Most az európai nagy rendezetlenségben egy rendezett ország van. Ez Magyarország”. Ez a suta közlendő jutott az eszébe, ízlelgette, csócsálgatta, s amikor már savanyúan böfögött föl félig emésztetten, kiokádta mielénk.

És most itt fekszik egy zavaros és bűzös tócsa formájában arra sarkallva az embert, hogy megfejtse, mit is akart mondani a költő, amikor voltaképp semmit sem. Ideplaccsantott valamit. Orbán viszont mindeközben a rendelésünkön fekszik a a pamlagon csukott szemmel, így törnek fel belőle a képzetek. És mi jó doktorbácsihoz méltón, szemüvegesen és szakállasan fejtjük meg lelkének torzulásait, amik viszont hatalmasak. Nem kellett volna, hogy fasiszta pszichopata legyen a gyerekkori verések miatt, mégis az lett, kaphatott volna villanyvasutat de nem kapott, futballozhatott volna, nem tudott.

Nem szereti a pocakos tábornokokat mint emlékezhetünk, mert kilóg a hasuk a sorból. Nem bírja el a más véleményt, mert vitatkozni rendetlenség. Milyen jó is az, megálmodni valamit, amit Semjén éjszaka törvénytervezet formájában benyújt, délelőtt a bátor harminchármak megszavazzák, estére már alá is írja a schmittádernovák. Ez igen, ez ügymenet, a fiúknak fütyijük van, a lányoknak puncijuk, a krumplileves pedig legyen krumplileves, ahogyan Magyarország előre megy, nem hátra. Rákositól Kádárig terjed a rend, megspékelve Horthy különítményeseivel mint Kubatov-kopaszok.

Katonák az utcákon és a kórházakban, kórházparancsnokok, iskolarendőrök, drótkerítés, GYODA, alaptörvény asztala, nemzeti hitvallás, ötszáz újság ugyanazzal az interjúval karácsonyra, haptákban álló operatív törzs, háton cipelt libernyákok, békemenet, és az élettől leválasztott kedves vezető, aki már rég nem találkozott igazi választóval, hanem csak neki tenyésztett szavazóval. Mint ahogyan újságíróval sem. A rendetlenség elől függöny mögé bújik, ha valami kellemetlen lehet, oda el nem megy. Az erkélyen fogadja a kiválasztottakat, az élet és az ország messzire van.

Elnézem a beteget itt a pamlagon, aki valamikor a kollégiumban eldöntötte, hogy gazember lesz, és a fogadalmát állja is, csak beleőrült. Jujj, jön a birnami erdő, odakint szivárvány van, színes ruhájú és színes bőrű emberek, eszmék és hitek sokasága, sok a tábor, sok a zászló, felhők szállnak az égen irányítás nélkül. Hát hova vezet ez, mi lesz, ha nincs nagy, közös vezérlő eszme, mindenki azt gondol, amit csak akar, élnek, mint az állatok, vagy épp, mint az emberek. Az ilyeneknek nem lehet kiáltani, hogy hajrá Magyarország, hajrá magyarok, az ilyenek leszarják a dakota közmondásokat.

„Most az európai nagy rendezetlenségben egy rendezett ország van. Ez Magyarország.” Itt tartunk, illetve itt tart Orbán Viktor egyedfejlődésében, ideológiai zűrzavarában, amikor igazi vezérlő eszméje sohasem volt. Minden álca volt és hamisság ma is, a liberalizmus, a polgárság, a kereszténység, semmi sincs, csak az ego. Szállnak ki a gőzök a fejéből a pamlagon, egy, kettő, három, Orbán Viktor a legnagyobb a világon, a tyúkszaros udvartól az univerzum trónusáig. És csak most látom magam is, ahogyan fekszik a pamlagon, duci kis ujjai lógnak bele a csordultig telt éjjeli edénybe.