Gyümölcsmisu, avagy a tiramisu kávé és tojás nélküli változata

Végre valahára kaptunk a boltban laktózmentes mascarpone-t. Emlékeimben élt egy hamis tiramisu recept, melyet anno még nem laktózérzékeny koromban gyakran készítettem, főleg, ha gyerekvendég akadt a háznál. Kávé nélkül, meggyesen. Igaz, a receptet nem találtam meg, de -ha már így alakult- a mascarpone-t mégis felhasználtam. Meggymisu készült belőle, de -ki miből gazdálkodik- lehet citrommisu, málnamisu, epermisu, stb.

Hozzávalók

350 gramm töltőtömegű meggybefőtt
200 gramm babapiskóta (teljes kiőrlésű)
200 gramm mascarpone (nálunk laktózmentes)
150 gramm tejszín (nálunk laktózmentes)
4 evőkanál aranybarna nádcukor

Ahogy készítettem

Leszűrtem a meggybefőtt levét. Félretettem felhasználásig.
A tejszínt habbá vertem. Hozzákevertem a mascarpone-t és a cukrot.
A babapiskótát belemártottam a meggylébe, egy tálba sorjáztam azokat.
Befedtem a mascarpone-s krém felével. Megszórtam a meggy felével.
Újabb sor babapiskóta, krém, és meggy következett.
A maradékot két desszertes tálkába rendeztem szépen, ezek szerepelnek a képen.
Hűtőbe tettem.
2 óra múlva, kanállal fogyaszthatóvá vált.
Jó étvágyat!

Sokkhatás

Drága-drága miniszterelnökünket saját bevallása alapján sokkhatásként érte, hogy az ember, akinek a seggét legutóbb fülig érő szájjal nézte, fölrúgta a klímaegyezményt, hogy az emberiség a saját mocskába fulladjon bele, vagy legalábbis megfőjön a saját levében belátható időn belül.

Úgy vagyok ezzel, hogy minek higgyek neki. Annak, aki megszünteti a környezettel foglalkozó minisztériumot, és megadóztatja a napelemeket, elég bajos is volna. Hitelesen tán ’álamelnök úr 2.0, a bajszos Simicska-csöpögvény ajvékolhatna, de nem teszi nagyon is érthető okokból, mert ez nem ponty.

Amitől sokkot kaphatott volna épp tegnap miniszterelnök úr, az az, hogy az őt kistafírozó Soros Gy. megunta a folyamatos basztatást, és kimondta az igazat, hogy az a kóceráj, amit mindenféle oxfordi stúdiumot feledve itt felépített nekünk, az maffiaállam volna.

Igaz, ez sem teljesen nóvum, hiszen Magyar Bálint már évekkel ezelőtt felállította a diagnózist, hiszen ez a magyar államforma. Működési módja demokráciának álcázott diktatúra, a rendszer ideológiája fasiszta, de az államformája maffiaállam.

Akkora sokkhatás azonban nem érte miniszterelnök urat, hogy ne adja elő újra a lényeget, miszerint az egyetlen maffiaszerűen működő hálózat Magyarországon Soros Györgyé, és ennek úgynevezett “ügynökszervezeteit” is ezzel a jelzővel illette. Azt is mondta, hogy Soros György magyarországi támogatói végre akarják hajtani a “pénzügyi spekuláns” programját, a migránsok beengedését. Az ökör.

Mindebből az is kitetszik, hogy a sorosozás mire megy ki. A Gyurival semmit sem tud kezdeni, hacsak nem küld neki egy kis Putyin féle polóniumot a kávéjába, de ez macerás, helyette a civileket basztatja a kerítésen belül.

Ennek ékes példája, hogy a Heti Betevő nevű szervezetet, amelynek maffia-tevékenysége abban nyilvánul meg, hogy hetente háromszáz annyit is ér embert lakat jól, elüldözték az ételosztás helyéről, mert áldatlan tevékenysége nyomán még túl sokan maradnának életben.

Lázár János is sokkot kaphatott, mással nem lehet magyarázni, hogy az OLAF jelentés nyomán, amely feltárta, hogy tényleg maffiaszerűen működik a gépezet, s emiatt tán kurva sok pénzt vissza kell csöngetni a kasszába, nos, nem azt mondta, hogy mea culpa, se nem, hogy mea maxima culpa.

Inkább kijelentette, hogy sok a feljelentés ezekkel a korrupciós ügyekkel kapcsolatban. Sőt, sikerült neki a kormányzati korrupciót feljelentők és a Rákosi-, illetve a Szálasi-rendszer besúgói között párhuzamot húznia. Milyen már ugye, hogy nem lehet háborítatlanul lopni. Skandalum.

Akkora áramütés azonban nem érte őket, hogy ne igyekeznének jó előre gondoskodni a jövőjükről, ami aggodalom miatt miniszteri biztost neveztek ki a határon túli birkák terelésére, hogy legalább adják fel azt a kurva levelet a rezsim érdekében.

Mindez azért is különös, mert az igazi polgártársak meg, akik messzi vidékekre menekültek a rendszer elől, vagy csak azért, hogy ne dögöljenek éhen a pitypangok között, ilyen opcióval nem élhetnek, igaz, miniszteri biztosuk sincsen.

Ez, drágáim, amit itt nagy hirtelen felsoroltam, egyetlen elcseszett nap nyüves krónikája, és még csak nem is teljes. Így, ha belegondolunk abba, ez az egész már több mint hét éve zakatol, csöppet sem csodálkozhatunk azon, hogy másfél, uszkve kétmillió honfitársunk permanensen sokkolt állapotban leledzik, és élteti a dagadt manót. Viszont a lobotómia még hátra van, ha szükségessé válik. De annak is eljön majd az ideje

Habitus

Egyre inkább úgy tűnik, sőt, most már teljesen bizonyos, hazánkban a züllött kormányzó oldal megszülte az ő lingua francáját, amely a kurvaanyázás, a tagolatlan, gyomorból érkező, elsöprő ordítás. Káromkodni sokféleképpen lehet, kint a földeken kapálás közben, juhokat terelve, ízesen, de ez valami egészen más.

Ebben benne van a sarokba szorított állat nyüszítése, a tehetetlen, tomboló düh, amely könnyen átcsaphat bicskázásba a budi tövében, ha úgy hozza a helyzet, csak még egyelőre nem tartunk ott. Ilyen tempóban persze, amikor O V.-nek viszket a tenyere, egyszer csak óhatatlanul átszakad a gát, és fröcsögni fog a vér.

Ennek az új nyelvnek a szókészletét, hangsúlyait és hanghordozását Bayer Ötös Számú Tagkönyv alakította ki lelkes munkával, miután a hajdani Népszabadság pártrovatát odahagyta, és magához hasonló szaralakokat vizionál az ellenoldalra, akiket egy kanál vízben fojtana meg legszívesebben.

Miután ezt egyelőre még nem teheti meg, ebből fakadó frusztrációja előhozza belőle a vadbarmot, mint most is, amikor a FB letiltotta az álkeresztények oldalát, ami skandalumot nem tudni, ki fedezhetett fel. Valamely mazochista mókus, akinek ahhoz is volt gyomra, hogy ilyesmiket nézegessen.

Végül is, mindegy is, az azonban éppen nem, hogy emiatt mit okádott a légbe a kitüntetett publicista, bár ez utóbbi besorolással volna némi vitám. A publicisztika az a műfaj, amely azért némi gondolatot föltételez, ami luxust viszont a Tagkönyv munkásságában alig is lelhetni fel. Mellesleg most még, magához képest úri kisasszony volt, amikor így bődült el:

“Mindenki, aki normális, nem elmebeteg, nem idióta baromállat, az azonnal hagyja ott a Facebookot. Mert a Facebookról, amit én gondolok, azt kizárólag b-vel, k-val, p-vel és sz-szel kezdődő szavakkal tudnám leírni, hogy kicsodák csinálták, és hogy ez az egész micsoda. Ez egy ilyen náci, komcsi rohadvány, hogyha azért letörölnek valakit, mert kiáll a hagyományos családmodell mellett.”

Hogy nincs eszénél, az is mutatja, hogy a zsidóké a bűn – kicsodák csinálták, ugye –, akik egyben kommunista nácik is. Érdekes halmaz ez így, ami azt jelzi nekünk, Tagkönyv elvtárs agya végképp elborult, és fogalma sincs róla, mit beszél, ellenben a törzsközönségnek tetszetős lehet, mert minden mumusuk benne van.

Ha most valaki azt mondja, hogy ezzel, ezekkel le kell ülni egy kávéra, és jót beszélgetni, akkor abba a hibába esik, mint az Első Világháború után a pacifisták, akik azért nem léptek fel éppen a nácik ellen, mert ’14 és ’18 között sok vér folyt, amit nem akartak újra. Aztán hirtelen mindenféle táborokban találták magukat.

Veszélyes üzem ez, hiszen a Tagkönyv nincsen egyedül. Éppen O. V. szeretett lapja, a Magyar Idők főszerkesztője, bizonyos Gajdics Ottó is beállt a sorba, aki szintén a Fidesz teleszülős családmodellje ellen szót emelő Bagóné Borbély Ildikót illette pokrócos szavakkal:

„Az a némber, az a nem tudom én micsoda, akinek erről az intézkedésről az jutott eszébe, hogy neki ne turkáljanak a méhében, meg ő nem tenyészállat, az nem normális. Nemcsak, hogy nem nő, az nem ember. Az egy nem tudom, micsoda, az egy külön entitás. Ilyet épeszű ember nem mond. Különösen nem mond felelős politikusként akkor, amikor vészesen fogy a magyar, amikor mindenki látja, hogy Európa-szerte mekkora problémával küzdünk, akkor kiáll egy banya, szocialista képviselőként, és elkezd ilyen undorító szöveget mondani.”

Ezt mondta a főszerkesztő úr – aki lehet, most épp Csíksomlyó felé pöfög négynapos ájtatoskodásra -, és mindehhez annyit tennék hozzá csupán, hogy a hitlerájban volt divatban bizonyos nem tetsző alakokat „nem ember”-ként meghatározni, s annak megfelelően bánni is velük. Mindez azonban messze vezetne, vizsgálódásom tárgya ezúttal ugyanis a nyelv és a beszéd.

Ez pedig gyalázatos képet mutat a farkasfalkában. Ha azt tételezzük, hogy a nyelv a gondolkodás lecsapódása, két opciót láthatunk a mai elit agyára. Az egyik a Kósa-féle kupakos, a másik pedig ez, amikor a szavakból élő emberek teljesítménye simicskai magasságokba emelkedik, és ott meg is reked. Mondhatnánk, hogy jóvan, ilyen hirtelen a habitusuk, de aztán mégsem. Ótvaros bunkók csupán.

A SZEGÉNYSÉG HASZNA – tudományos konferencia szánalomból, segítésnek álcázva


„Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírva-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.”
(Móricz Zsigmond)

Megérkezett a tikkasztó nyár, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontja ugyan miről rendezhetne kellemesebb konferenciát, mint a szegénységről! A Humán Tudományok Kutatóháza Budapest Tóth Kálmán utcai nagytermében felbőgtek a légkondik, a kényelmes fotelekben hátra dőlhettek az okosabbnál okosabb delegáltak, hogy kitárgyalhassák a jelen Magyarországának legégetőbb kérdését: vajon kit illet a szegénységből származtatható haszon, kinek a javát szolgálhatja, ha több mint két és félmillióan éppen csak vegetálhatnak, megszenvedve a szegénység megaláztatásait?

Pár évtizeddel ezelőtt, amikor kedves magyartanárom, irodalom órája legelején, tapintatosan felvezette Móricz Hét krajcárját, szabódva mesélte, mennyi szenvedéssel járt évtizedekkel azelőtt „szegénynek lenni”. Úgy beszéltünk a nyomorról, mint a soha vissza térni nem képes állapotról, mely felőrölte az abban osztozni kényteleneket. A megrázó történet olvasása közben meg-megálltunk, s a tanító emlékeztetett arra a kivételes szerencsére, ami nekünk jutott – akkoriban a szegénység felszámolása nem szólam volt. Nem voltak mindennapos anyagi gondjaink!

Na igen, az a bizonyos átkos idő, a szocializmus, hovatovább a kádári gulyáskommunizmus idejét írtuk, amiről ma csak megvetéssel és mocskolódások közepette szabad emlékezni. A jelen kiválóságai szinte minden alkalmat megragadnak, hogy felmagasztalják a jelenünket, amikor minden annyira tökéletes, ismeretlen a nyomor, mindenkit megillet a szabad vélemény-nyilvánítás, meg a jog a tisztességes élethez.

Igen, ezek a mai idők annyira tökéletesek, hogy az út szélén senkit nem hagynak, ugye?

Ezért volt meglehetősen furcsa, hogy éppen a szegénységről kellett konferenciázni, de, ha komolyabban elmerülünk a konferencia leiratában, még inkább megdöbbenünk! Egyedi megközelítésből vizsgálja a szegénység jelenségét az MTA TK konferenciája.

„Magyarország lakosságának mintegy egynegyede ki van téve az elszegényedés és az ezzel járó társadalmi deklasszálódás veszélyének. A szegénység, mely jelen állapotában hosszú távú strukturális képződménynek látszik, a társadalom sok szereplője világának nem kiküszöbölendő eleme, hanem szerves része. Hogyan és miért válik a társadalomban működő rendszerek szerves részévé a szegénység? Ki sajátíthatja ki a szegénységet? Ki húz hasznot belőle? Hogyan lehet ennek a jelenségnek a felismerése egy konzervatív társadalompolitika része?”

Ezek a kérdések foglalkoztatják ma a konferenciák résztvevőit. Nyilvánvaló, hogy az ehhez hasonló tanácskozások nem léphetnek túl a ténymegállapításokon. A szegények javát Magyarországon semmi nem szolgálja, “azok” megsegítését senki nem kívánja megoldani! Felesleges azon gondolkozni, hogy vajon miért nincs hozzá megfelelő akarat, amíg a gazdagok egyetlen dolga a gazdagodás, a korábbi közvagyon és érkező javak totális lenyúlása.

A szegénység megtörése nem az ő kompetenciájuk!

Érdemes felidézni a konferencia előadásainak célkitűzéseit:
„Bemutatnak és értékelnek egy olyan társadalompolitikát, amelynek legfontosabb szervező ereje az „érdemes” és „érdemtelen” társadalmi csoportok mind élesebb elválasztása egymástól. A két csoport 2010 utáni meghatározása szerinti új felosztásban az „érdemesek” csoportja az elsődleges munkaerőpiacon legálisan foglalkoztatottakra és családjaikra szűkül, míg „érdemtelenként” tételeződnek a munkaerőpiacról kiszoruló csoportok.

Megnézik, hogy a jelenlegi szociálpolitika – mely közvetve vagy közvetlenül számos társadalmi csoport érdekeivel találkozik – mennyiben stabilizálja a társadalmi egyenlőtlenségeket, és járulhat hozzá az egyenlőtlenségek növeléséhez és konzerválásához
Megvizsgálják, miért nem váltak fenntarthatóvá az elmúlt években a szegénység csökkentését helyi szinten kezelni kívánó programok. A jelentős eredmények ellenére ugyanis hiányzik a szegénységcsökkentést stratégiai módon kezelő szemlélet, és ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy a programokat megvalósító középosztály maga is súlyos társadalmi deficittel küzd.

Egy alföldi kisváros példáján keresztül bemutatják, hogyan hat egy kisvárosi szociális földprogram a szegények helyi társadalmi integrációjára, ezen keresztül helyi identitására, önképére és a közösségen belüli megítélésére. Képes-e egy projekt alapú innovatív fejlesztés a helyi társadalmi viszonyok átalakítására?
Választ keresnek arra, különbözik-e a politika szerinti „helyes”, „meritokratikus” szegénykép a helyi társadalomban élő hétköznapi szegényképtől.

Bemutatják, hogy a Jobbik 2011-es gyöngyöspatai sikeres mozgósításának, és általában a nacionalizmus új formáinak sikeréhez hogyan járult hozzá az, hogy társadalmi szereplők új keretbe helyeztek gazdasági és társadalmi okokra visszavezethető ellentéteket.”

Az MTA által rendelkezésünkre bocsájtott anyagból ennyi derült ki – vajon, miről is tárgyalhattak a kiválóságok? Miközben a forgalmas főváros utcáin szerteszét kóboroltak nincstelenek, hajléktalanok és naponta éhezők, koldusok és alamizsnáért megalázkodók. Miközben az éhbérért rabszolga sorba taszított százezrek vonszolták a mindennapok nyomorát, mint közmunkások, közfoglalkoztatottak.

A konferenciáról beszámolhatott Mészáros Lőrinc felcsúti gázszerelő valamennyi sajtóterméke, a nagy nemzeti konzultáció kiírói örvendezhettek, hogy kipipáltatott a szegényekkel való törődés, Orbán konstrukciója, a NER…

A szegények kilátástalanságból hasznot húzó rendszer gazemberségei helyett létre jött egy tudományos ködbe burkolt nyavalygás-sorozat, egy jól ünnepelhető konferencia. Csak a lényegről nem beszél senki…

Arról a több, mint két és félmillióról, aki rendszeresen éhezik, szomjazik, akinek a télben komoly félelmet adott a hidegtől való rettegés. Csak azokról nem beszélünk, akik közöttünk élve szenvedik meg az egymástól elidegenítettséget! Mert a mindig mások szegénységéről írni, csak a nagyon távol szenvedőkről rebegni nem elég! Olykor el kell fogadnunk, hogy a szomszédunk, az ismerősünk, az egykori barátunk ugyanúgy szenved. Csak jóval egyszerűbb a nagyon messzi tájon tengődőn bambulni…

A szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni. Ez volt és ez lett Magyarország. A sírásók, lapátos kizsákmányolók hazája… Állatfarm, ahol az egyenlőbbek éppen megállítani készülnek az aktuális Jones gazdát… hogy azután maguk is gazdaállattá válhassanak.

Félelem és más mókák

„Az ember tehát fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt. Ezért szeret este, mikor már az árnyaktól is riad, emberek közt lenni, zajban, mert effélét érez: – itt világosság van és zaj, az árnyak tehát eloszolnak, és ha ti nem féltek a veszedelmektől és haláltól, akkor nekem se kell talán.”
(FM)

Lassan szüksége lesz O. V. polgártársnak egy saját bejáratú Reichstagra, mert nem úgy működnek a dolgok, ahogyan azt Finkelstein hülyeség-guru elképzelte. A migráncs tamtam ugyan pörög, és nap nem telik el, hogy ezek a szerencsétlenek ne tosznák szét fél Európát, de a mi lányainkra és asszonyainkra csak nem támad gusztusuk a rohadékoknak.

A nógrádik és más szaghoz értők óránként mesélik a rémíteni kívánt magyarnak, hogy a kerítések tövében ott liheg több millió vérszomjas fenevad, aztán csak nem látni egyet sem, így jobb híján a megafonos embert kell súlyos évekre láncra verni, miközben Manchesterre mutogat a paraszt, és a panelproli még most sem fél eléggé.

Ölik a keresztényt, irtják, így hazánk egyetlene óvó karjait kiterjeszti szerte a nagyvilágra, hogy valami fogvacogást érjen el kedves választói körében, de csak nem akarnak csattogni azok a protkók. Minálunk feltámadási körmenetbe nem hajtanak furgonok, elsőáldozást nem zavarnak meg távirányított bombával, tarthatatlan.

Elszívják a kultúránkat, lófaszt. Ugyanúgy szól a nóta a jó ebédhez, a talpak ugyanúgy lépnek egymásra. Fenyegetik a rezsiharc vívmányait, hogy államunk milyen faszán kaszál a központosított árakon, de ezt sem kell tudnia a parasztnak, hogy lehetne olcsóbb, mint amit a birkózó kitalált. De Brüsszel itt tornyosul már a fejünk fölött, eltapos, és elfogytak a kék plakátok.

A rezsim toporzékol, féjjé má, cseszmeg, és másfél millió agyhalotton kívül a többség erre nem hajlandó, dagdugó varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ. Lassan két éve megy a nyüszítés, és a népek nem reszketnek kellőképpen, hozzuk hát közelebb a terrort, amely leszarja kies hazánkat, amint az kitetszik.

Legalább már egyetlenünket akarja valaki legyilkolászni, ha mást nem is. Tegnap ezért újra felmelegítették a még 2015-ben letartóztatott két barom ügyét, akik sorozatlövő fegyverekkel, hangtompítóval és éles lőszerekkel szambáztak az autópályán, amikor lekapcsolták őket. A mértékadó Magyar Idők szerint azt akarják bizonyítani, hogy merényletre készültek O. V. ellen, de ez se megy.

A nyomozást tehát meghosszabbították szeptember 21-ig, és minden valószínűség szerint egészen a választásokig el is húzzák, két kimenetellel. Vagy az urnák nyitása előtt egy héttel derül ki, hogy na, ugye, ezek le akarták mészárolni a jótevőnket, vagy a választás után két héttel fölmentik őket. Más eshetőség nincsen.

További delikátok lesznek még, hogy némely tüntetéseket tettlegességig provokálnak a kopaszok, s ha ez sem lesz elég, Habony fölgyújtatja a Lendvai utcát, mert félelemre és reszketésre olyan szüksége van a despotának, mint egy falat kenyérre a pröküttjéhez, amelyet golyóállóban tunkol. Itt tartunk jelenleg.

A delírtől egyetlen módon menekülhetünk, de ezt ne adja Isten. Ha Botka, a szocik új királya tovább folytatja a Gyurcsány elleni hadjáratát, lenullázva a váltás minden lehetőségét, akkor a fentebb vázolt forgatókönyvre egyáltalán nem lesz szükség. A primitív és agresszív bagázs fütyörészve folytathatja az ország lezüllesztését, és a végén a mi hülyénk csettinthet majd hurkás ujjaival, hogy na, ugye. Viszont akkor félnék inkább, ha lehet.

MI A GONDOTOK BOTKÁVAL? – fizessenek a gazdagok!

Még jó, hogy előbb utóbb közellenséggé válhat a szegedi polgármester! Itt ez is simán összejöhet…

Magyarországon vállalkozott valamire, amit a világ bármely részén meghirdethetett volna – csak nálunk nem!

Itt az agyalágyúlt meséink végén a jó elnyeri jutalmát, a rossz, pedig sanszos, hogy meglakol. Szép dolog ezt a jókora ostobaságot belenevelni a fiainkba, mint ahogy elég tisztességes gazemberség elvárni azt is, hogy „aki nem hiszi, járjon utána”!

Ez a mostanáig szimplán eredményes és szimpatikus városvezető pedig fix, hogy tudta, mi lesz vele, ha nekiveselkedik – mégis belehúzott. Sok idióta fejtegetés, meg kommentár született az eddig megvalósultakhoz, csak éppen egyetlen dolgot nem feszeget senki: mégis, mire vártok pajtikák? Ti folyton elégedetlenek, odamondogatók?

Ez a jóember összepakolta és vásárra cipeli az irháját, valahogy úgy, ahogy egykor a Megváltó, simán tudja, hogy kicsinálják, mégis tör, egyre, előre. Valahol távol tőlünk ezt bozótharcnak hívják. Csak mi magyarok mondjuk hülyeségnek! Mert nálunk kalkulálható a bukta, az öngyilkosság, meg a többi hasonló maszlag…

Talán senki sem kérdezte még meg, de frankón: mi a gondotok a Botkával? Mert, ha ez a kérdés végtére is előkerülne, vajon kinek volna fontos a válasz? Az eleink közt kedves szólás volt a széllel szemben való dolog végzésének kritikája. Csak így… Mert tudták, hogy ami érthetetlen, azt nagyon is a szájába kell rágni az ostobáknak! Tudták, hogy akadnak jó szavak, amelyek feltüzelik a magyar ember lelkét – és akadnak mondatok, amitől képes kinyílni az a bizonyos bicska.

Na ilyen mondat a 2017. év eddigi legfontosabb mondata: fizessenek a gazdagok!

Botka szerint ez annyit tesz:
Fizessenek azok, akik havi 1 milliót visznek haza! Fizessenek azok, akiknek jachtjuk van! Fizessenek azok, akik helikopterrel járnak szórakozni! Fizessenek azok, akik luxusvillában, kastélyban urizálnak!

Ha ilyen egyszerű a válasz a legégetőbb gondjainkra, ugyan miért is tűnik úgy, hogy a botkai mondat pusztába kiáltott szó? Szó nincs arról, hogy pártmunkás szeretnék lenni, nem érdekel a mozgalom, sem a vacak csődületek! Már rég kiábrándultam mindenféle hitegetésből, fogadkozásból – s a naivitásom is megszűnt, hogy „ezek” egyszer eltakarodhatnak az édesanyjukba! De, könyörgöm, elgondolkoztatok már azon, akár csak egyetlen pillanatra is, amit Botka üzent?

Fizessenek azok, akik havi 1 milliót visznek haza! Fizessenek azok, akiknek jachtjuk van! Fizessenek azok, akik helikopterrel járnak szórakozni! Fizessenek azok, akik luxusvillában, kastélyban urizálnak!

Tudom, hogy utálnak és megvetnek azok, akiknek bántja a fülét, amikor nyomorról szólunk, tudom, hogy bénán lökik félre a szavakat, melyekkel a szegénységről és nyomorról zengünk. Tudom, hogy zavarom a köreiket, amikor piti bűnözőnek tartom valamennyit – akkor miért baj, ha tetszik, nagyon is tetszik a botkai mondat?

Mihály bácsi ledarálása

Már két alkalommal foglalkoztam – akkor most egyenesítsük ki – Németh Mihály kálváriájával – „Ki szereti Mihály bácsit?” (2017.02.14.), „Aki szegény, az a legszegényebb – Mihály bácsi” 2.0 (2017.04.28.) -, aki egy vasi idősotthon lakója.

Slágvortokban: onnan indult el minden, hogy meglátogatta őt I. I., aki régebben az intézményben dolgozott, ami látogatást az igazgatónő nem nézett jó szemmel valami okból. Olyannyira nem, hogy az ápolónőkön keresztül üzent a hajdani alkalmazottnak, ügyvédi tiltás van ellene, így nem léphet be az intézménybe. Hozzátették a hírt hozó nővérek, ha nem megy el, rendőrt hívnak.

Nem hívtak, és ez az ügyvédi kitiltási határozat azóta sem került elő, holott az érintettek nagyon szerették volna látni. Második alkalommal már ez is megtörtént, jöttek a rend őrei. I. I. felhorgadt, és választ is kapott értetlenségére, ezt: „A látogatók a látogatáskor legyenek figyelemmel az intézményben lévő ellátottak nyugalmára. Az intézményvezető a látogatás rendjét súlyosan, szándékosan megzavaró személyek látogatását megtilthatja, szükség esetén az intézmény területének azonnali elhagyására utasíthatja. A panasz kivizsgálásának eredményeként megállapítást nyert, hogy a panasszal kapcsolatos eljárás során szabálytalanság nem történt, sem az intézményvezető, sem pedig a dolgozók részéről.”

Azóta az intézmény falain kívül találkozik rendszeresen Mihály bácsi és gyámolítója, jelenleg pedig erősen szeretnék látni a mesebeli határozatot, amely miatt szegény öreg – vétlenül – egyre nagyobb kalamajkába kerül.

Második fázisként valamely ismeretlen tartozás miatt a bíróság letiltotta Mihály bácsi nyugdíjának jó részét, amelyről az érintett így nyilatkozott: „2016 novemberében nevemre érkezett egy végzés, melyben meglepődve olvastam, letiltást fognak foganatosítani a nyugdíjamból. Levelemben jelezném, hogy én banktól hitelt nem vettem fel, kezes sem voltam magánszemélynek, és kárt sem okoztam semmiben sem. A kézhezvétel másnapján a végzést bemutattam az intézmény vezetőjének, jeleztem, hogy én ezt nem értem, miről van szó, mert ahogy a fentiekben is leírtam, semmiféle hitelt/kölcsönt nem vettem fel. Kértem az intézményvezető és munkatársai segítségét, de csak egy vállrándítást kaptam, és azt válaszolták, hogy ezt ők sem értik.”

Miután, mint kitetszik, gondjával magára maradt, Mihály bácsi meghatalmazta I. I.-t, hogy helyette hivatalos és magánügyeiben eljárjon. I. I. neki is látott a jogszerű intézkedésnek, és mindenki elégedetten dőlt hátra, bízva a bíróságban.

A második írást így brékingeltem: „Hírét hozta a szél, hogy fenti dolgozatunk után az idősotthon is arra az elhatározásra jutott, maga is segít Mihály bácsinak” Nos, segít, a maga módján.

Tulajdonképpen egy jófajta pofáncsapással ér fel az a levél, amelyet most kapott kézhez az öreg, s amely meg erről tudósít: „A Szombathelyi Járási Hivatal Gyámügyi Osztálya nevében értesítem, hogy hivatalból, az Ön gondozását ellátó intézmény vezetőjének bejelentése alapján az Ön gondnokság alá helyezése és az Ön részére ideiglenes gondnok rendelése ügyében eljárás indult gyámhivatalunknál. A becsatolt pszichiátriai szakvélemény szerint cselekvőképességet részlegesen korlátozó gondnokság alá helyezése indokolt belátási képességének hiánya és szellemi hanyatlása miatt.”

És most itt áll előttem Mihály bácsi értetlenül. Azt meséli, hogy az intézetben behívta egy orvos beszélgetni. Ennyi volt. Ennek lett az eredménye a szakvélemény, amit senki sem látott. Mint ahogyan azt a papírt sem látta senki, amely kitiltotta volna I. I.-t az intézményből, azt a hangfelvételt viszont én is hallottam, amelyen azt állították a magasságos intézményben, hogy I. I. hagyja békén az öreget, mert tud ő gondoskodni magáról.

Ehhöz képest most meg szellemileg hanyatlik. Érdekes dolog ez, az igazság sajátos értelmezése, és jól példázza, hogy az intézmény hajdani vezetője, aki ma már a részleget irányítja csupán, I. I. iránt érzett ellenszenve miatt hogyan darálja le az öreget, aki különös játszmák kereszttüzébe került. Félve kérdem, ha netán úgy hozza a sors, akkor jön majd a lobotómia? Csak, hogy igaza legyen a főnéninek. Itt tartunk most, és azt sejtem, hogy nincsen vége.

Kerek százmillió

Tegnap este, hogy jó legyen nekem, baszketbált mutatott a tévé bajnoki elődöntő formájában azzal a két csapattal, amelyek közül – mit ád Isten – boldogult úrfikoromban mindkettőben pattogtattam. Ez a különleges alkalom indokolta, hogy olyan csatornát nézzek, amelynek a nevében „M” van.

Bár ez sportra szakosodott, mégsem volt tanulságok nélkül való a nagy bámulás, nekem már az is új volt, hogy a félidőben egyperces volt migránsokkal, de a vége, az mindent vitt. Amikor is szülővárosom csapata megnyerte a végsőkig kiélezett meccset, és döntőbe jutott, a csarnok a benne lévő háromezer emberrel fölrobbant.

Ilyenkor jön az alélás a csarnokban és a képernyő előtt is, persze, ha hagyják. De ezek nem. Amikor a centerünk ajkai közül kiszakadt a tagolatlan üvöltés földöntúli örömében, és lehullottak a csillagok az égről, az „M” nevű televízió egy éles vágással nekilátott megállítani Brüsszelt, élénk kurvapicsázásokat váltva ki a rajongóból, aki én voltam.

Amúgy tényleg nyugis egy alak vagyok, és rögtön átláttam, hogy ennek így kell lenni. Még a nap folyamán olvastam a hírek között bizonyos Balásy Gyuláról, aki a Fidesz holdudvar új, hipergalaktikus szupersztárja. Igaz, a gázszerelőnek csak jelenthet, mégis tanulságokkal terhes az ő meséje is.

Brüsszelből gazdagodott meg mindenféle munka nélkül. A fiúk szerződtek a cégével „az állampolgárok életét kiemelten érintő kormányzati döntésekkel kapcsolatos feladatok ellátására” előbb közel kettő, aztán meg majdnem nyolcmilliárd forint értékben brüsszelezési feladatokra.

A nyolc manust foglalkoztató cég adózott eredménye száztizenöt millió, amiből, mint tulajdonos, Balásy százmillió osztalékot vesz ki. Ha most abba gondolok bele, hogy a népek bérének harmadát azért nyúlják le, hogy a csirkeszárnyra azért fizet a nélkülöző Jolán néni huszonhét százalék áfát, hogy Balásy kerek százmilliót kapjon, akkor eléggé zaklatott leszek.

Be kellett látnom, hogy a kék színű mocsok azért hömbölög a plakátokon, mindenféle nyomtatott sajtótermékben, és azért folyik a tévéből, hogy a hülyemagyar ne a Balásykon gondolkozzon – ha egyáltalán eljut hozzá ez az infó -, hanem a kerítéseken túl keresse az ellent. Pedig az a falakon belül van, hiszen ilyen alakokból annyi van a holdudvarban, mint hercegkisasszony a Burgban.

Ilyes környülállások közepette éppen ezen a napon a bajuszos szaralak, akit ’álamelnöknek csúfolnak, Rozsályon járt pálinkázni és dolgos népünket, meg a munkát dicsérni, és nem szakadt rá a mennybolt. Mint ahogyan Vajnatimire sem, aki meg Cannes-ban aranyat zabált.

Az ilyen tudások óhatatlanul fölzaklatják a proletárt, és a végén, amikor már sem Brüsszellel, sem pedig Sorossal nem lehet eltakarni a gyalázatot, még elpattanhat egy húr. Ami pedig az igazi nemzeti sorskérdés, hogy az álkeresztények frazeológiáját kikölcsönözzük, lehet, hogy erre direkt játszanak, hogy Mennyei Béke Terét varázsoljanak a Kossuthból. Simicska-folyadék ez a bagázs, tehát csak langsam, Balásy meg dugja föl magának a százmillióját.

MAGYAR TITANIC – az egyetlen szombathelyi túlélő ma is félve mesél a katasztrófáról

Május harmincadikán, ma, éppen hatvanhárom esztendővel ezelőtt veszítette el a szüleit a balatoni hajózás borzalmas tragédiájában egy akkori, szombathelyi úttörő pajtás. Miután a tragédia harminc éven át a titkosított akták közt pihent,  csak a közelmúltban mert beszélni először arról, miért kellett őt a nagyszüleinek felnevelni…  Az arcát, nevét ugyanakkor még most sem vállaló bácsi, olykor el-elsírja magát, míg emlékeit meséli és a fellelhető dokumentumok közt kutatunk…

001

Gyermeknapi jutalom volt, hogy szüleivel együtt részt vehetett egy Siófoktól, Balatonfüreden át haladó hajókiránduláson, a „Pajtás” fedélzetén. A kirándulás a magyar hajózás történetének fekete napjává vált.

A feljegyzések szerint a hajóbalesetnek 23 (egyes források szerint 27) halálos áldozata és több mint 50 sérültje volt, főleg gyerekek…

„Verőfényes vasárnap volt 1954. május 30-án. A hajó délelőtt negyed 11-kor indult el Siófokról, száz utassal a fedélzetén. Az irány Tihany volt, Balatonfüreden keresztül. Az út során Füredig semmi vészjósló nem történt, bár később néhány szemtanú azt vallotta, már ekkor is megdőlt a hajó. 11 óra 30 perckor a zsúfolásig megtöltött füredi móló keleti részén kötött ki, orrával a Tagore sétány felé. A száz utasból 14-en maradtak a hajón. Ezt Germán Gyula matróz jelentette Heisz Pál kapitánynak azzal együtt, hogy a Tihanyba induló utasok száma 178.

Az utasok ki- és beszállása után a hajó Tagore sétány irányába éles jobb fordulóval a Tihany felé vette az irányt. A fedélzeten ekkor 192 – más források szerint 176-178 – utas és 6 fős személyzet tartózkodott. Legtöbben a gyereknapot ünnepelték a hajókázással, és figyelték az abban a percben a startpisztoly lövésére elindult vitorlásversenyt. Az éles forduló alatt a Pajtás először balra, majd jobbra billent. Heisz Pál kapitány el akarta fordítani a kormányt, hogy megállítsa a borulást, de nem sikerült: a hajó a bal oldalára dőlt, és süllyedni kezdett, miközben kitört a pánik. A gőzhűtő, Vámosi Gyula, aki kabinjában ragadt, halála előtt nem sokkal még kiengedte a kazánból a gőzt, hogy a hajó ne robbanjon fel. Ezzel még nagyobb tragédiát előzött meg. A felborult hajó a bal oldalára dőlve süllyedt el, majd megült a fenéken. Szerencsére félig kiállt a vízből, így az utasok nagy része felkapaszkodhatott az oldalára.

002

Szemtanúk szerint a borulást a hajótest belendülése okozhatta. Pont akkor indult a móló másik oldalán az évadnyitó vitorlásverseny mezőnye. A látványos rajtot pedig minden utas meg akarta nézni, ezért a hajó bal oldalára tömörültek. Ettől erősen megdőlt a Pajtás. Az utasok ekkor megijedtek, és átszaladtak a hajó jobb oldalára, ami ettől a másik felére dőlt, és erősen kilengett. Eközben nagy mennyiségű víz jutott a hajóba, majd lesüllyedt a tó fenekére, ahol balra dőlt.

003

Huszonhárman, 22 utas és a fűtő – más források szerint huszonheten – lelték halálukat a hullámsírban, több mint 50 ember megsérült, annak ellenére, hogy a közelben zajló vitorlásverseny résztvevői gyorsan megkezdték a mentést. Mivel a hajó a parttól pár méterre borult fel, a parton állók közül többen beugrottak segíteni. A vitorlásversenyt azonnal lefújták, a versenyezők aktívan részt vettek a mentésben. Nekik köszönhető, hogy nem lett több áldozat.

004

Később, még napok múlva is találtak néhány iszapba süllyedt áldozatot. A személyzetből egy fűtő esett áldozatul, aki nem fért ki a gépház ablakán. Mondták neki, hogy várjon, amíg kivágják a hajótestet, de a termetes férfi úgy döntött, alámerül és megkeresi a kijáratot az olajos vízben. A gépház ajtajában azonban három menekülni próbáló utas belekapaszkodott. Mindnyájan megfulladtak.

A későbbi levéltári kutatások és a visszaemlékezések szerint a legfiatalabb áldozat hét, a legöregebb 68 éves volt, a többiek 20-25 évesek voltak.

Néhány különös esetről is szólt a fáma. Egy édesanya például a babakocsival együtt vízbe dobta csecsemőjét. A gyermeket a pólya fenntartotta a vízen, kimentették, és a mamája is megmenekült. A postás tisztiiskola évfolyama és egy katonai alakulat jutalomutazáson vett részt a Pajtás fedélzetén. Elsőként egy katonatiszt esett át a korláton a boruláskor. Tetemét két nap múlva találták meg, a hajótest az iszapba nyomta. Egy nőt a szűk hajóablakon rángattak ki, csontig lenyúzta az ablakkeret a csípőjéről a húst, de életben maradt. Orosz katonák is voltak a hajón, őket a csizmájuk húzta a mélybe. Többen látták, hogy úsztak, úsztak, aztán egyszer csak elsüllyedtek. Egyesek látni véltek egy ismeretlen katonatisztet, aki a történtek láttán belevetette magát a vízbe, sikerült is valakit a partra vonszolnia, aztán újra visszaúszott, megint megmentett valakit, harmadszor is fordult, de akkor már a saját életet sem tudta megmenteni. Menyasszonya hiába várta a parton.”

„Manapság elképzelhetetlen, hogy ne szülessen tudósítás egy több tucat halálos áldozattal járó balesetről, de akkor a Pajtás gőzös tragédiájáról mégsem lehetett tudni, és tilos volt róla beszélni. 1954-ben Balatonfüreden az ÁVH, a rendőrség, a miniszter mind azon fáradoztak, hogy ne szerezzen tudomást a világ a Pajtásról. Ekkor ugyanis csak arról szólhattak a hírek, hogy a békeharc folytatódik, a vas és acél országa épül, és a nemzetközi helyzet is fokozódik. Pedig a legnagyobb balatoni hajószerencsétlensége történt akkor a füredi kikötőben.”

Egy hetvenen túli, hajlott hátú öregúr alig beszél az őket ért megrázkódtatásról. Szombathelyen senki nem tudott, még évek múltán sem arról, miért nevelték fel őt a nagyszülei. Ha bárki kérdezte, azt kellett válaszolniuk, lesütött szemekkel, hogy megtévelyedtek és nyugatra disszidált az orvos házaspár… hogy önző módon, a jobb élet reményében hagyták szüleik gondjaira szerencsétlen gyermeküket.

Tőle, a nyilatkozni félő túlélőtől kaptuk a dokumentumokat, hogy hatvanhárom év múltán beszámolhassunk a magyar TITANIC történetéről…

006

„Végignéztem a hajón és láttam, hogy a fedélzeten sok ember van, vagyis ezen részére több személy nemigen szállhatott volna fel, mivel az emberek már zsúfolásig voltak” – beszélt a kapitány évekkel később a tragédiát megelőző percekről. „Úgy láttam, hogy arányosan vannak elosztva… A hajó lassú tempóban elindult a kikötő északi partja felé. Időközben, az elindulás után közvetlenül, a hajó kormányosa, Steiner János is bejött a fülkébe, de a kormány továbbra is az én kezemben volt.”

Az indulás pillanatában a hajót kissé „kiemelte”, hogy ne ütődjék a partnak, majd megvárta, hogy a vége hagyja el a mólót, és ekkor kezdte meg a kormány jobbra tekerését. A kormányt félig jobbra tekerte, amit a kormány-jelzőkészüléken ellenőrzött.

„Az elindulás alkalmával semmi rendellenességet nem észleltem, a hajó a megszokott ingással indult ki a kikötőből” – folytatta a kapitány. „Miután a kormányt félig jobbra tekertem, a hajó túlzottan jobbra dőlt. Hogy az ingást kiküszöböljem és a hajót egyensúlyba hozzam, a kormányossal közösen visszatekertem egy negyed fordulattal, vagyis az eredeti kormányállás felére. Ezen idő alatt a hajó a bal oldalára fordult. Vártam, hogy a bal oldali ingásból visszaáll, és kiküszöbölődik az ingás, azonban ez nem állt be, hanem a hajó eldőlt a bal oldalára.”

A szerencsétlenség úgy maradt meg az emberekben, hogy a hajó felborulásában a vitorlásverseny volt a ludas, mivel az utasok a látvány miatt a gőzös egyik oldalára furakodtak. Ezzel szemben több tanú is állította: az emberek olyan sűrűn álltak, hogy képtelenek lettek volna bármiféle mozgásra.

007

„A Tagore sétányról láttam, hogy a Pajtás a füredi mólótól indulni készül. Feltűnő volt, hogy az indulás pillanatában a hajó balra dőlt, és szinte a móló dörzsfáinak támaszkodott úgy, hogy mintegy 40-50 centiméter mélységben láthatóvá vált a merülési szint alatti hajótest” – emlékezett később vissza Kálnai Attila, aki maga is hajóvezető, 1954-ben gyakorló hajós, folyamőrtiszt volt, és fényképen örökítette meg a borulás pillanatát, valamint a mentés egyes fázisait. „Ekkor már olyan érzésem volt, hogy a hajó nem fogja kibírni a megfordulásnál fellépő centrifugális hatást, és felborul, ezért nyúltam a fényképezőgéphez.”

A fordulás megkezdésekor a hajó fara nagyobb, az orra kisebb sugarú körön fordul meg. Erre mondják, hogy a hajó fara „esik”. A kormánykihajtás pillanatában a lapátnyomás másik iránya megdönti a hajót a fordulási belső oldal felé. Ekkor következett be a kapitány által beismert túlzott kormányvisszavétel. Később, amikor a hajó már beállt a fordulási körbe, súlypontjában centrifugális erő keletkezett, amely a bemerült hajótest ellenállása miatt kifelé döntötte a hajót. Ezt fokozta a kapitány is, amikor a kormányt hirtelen ebbe az irányba visszavette. Ekkor már a magas súlyponttal rendelkező hajó, amelynek dőlését fokozta a fedélzeten tartózkodó tömeg tehetetlenségi nyomatéka is, nem tudott egyensúlyi helyzetébe visszabillenni. A Pajtás bal oldalára dőlve süllyedt el a körülbelül 3,5–4 méteres vízben.”

Hatvanhárom éve történt. Az úttörő pajtásból öreg bácsi lett, az emlékekből pedig titok. A források arról árulkodnak, hogy valamit nagyon nem tudhatunk meg, még ma sem, a tragédia valódi okáról… az egyetlen szombathelyi túlélő ma is félve mesél a katasztrófáról…

Köszönet a hajokanno és a hajoregiszter oldalaknak!

Hare Krsna

Álmos, polgárinak hazudott gyereknapi délután volt a kisváros Fő terének sarkán, a plébánia, a kávézó és a szökőkút szentháromságában, ahol örömök és rettegések sűrűsödtek össze. Apró kölkek dömpereztek és motoroztak veszettül, hogy csak úgy surrogott az aszfalt, más CSOK indikátorok nyalták a fagylaltot és luftballonok után szaladgáltak, teljes volt a KDNP-s idill, a családok múkodtek és zakatoltak.

A kávézóban süldő lányok rettegtek a holnaptól, annak a lehetőségét méregették, hogy az iskola igazgatója hétfőn kirúgja-e őket, mivelhogy, amint hallatszott, valami osztálykiránduláson részegen összehánytak mindent és elájultak, mint az szokásban van a lázadó fiatalság körében. A félelem kiült a szemeikre, hogy befogadja vagy kitaszítja-e őket a világ, amelybe még bele sem nőttek teljesen. Mellettük úri vénasszonyok sutyorogva várták a misét.

Mondom, valami nagy ünnep volt, megszentelt vasárnap délután, kimenekülve a TESCO szorításából, túljutva a húsok klopfolásán, mint amilyet Semjén Zsolt álmodott népének, amikor a tér túloldaláról még láthatatlanul halk dobszó hallatszott, meg valami zümmögés-kántálás. Először a láthatósági mellénybe öltözött rendőrjárőr két tagja merevedett le, aztán a népek is, mint akik földöntúli csodát látnak.

Aztán a fák mögül előbukkant a hippicsorda, lépegettek, dobolgattak, dúdolgattak, táncikáltak, nyenyerésztek mindenféle keleptusokban és föstékek alatt. Ebben a városban évente egyszer karnevál címszó alatt tartanak fölvonulást, jelmezekben idézik meg a véres történelmet Rómától a végtelenségig, de ilyet még senki nem látott, és nem is tudták hová tenni a jelenést. Az iskolában sem tanultak róla a hittan órán.

Meg kell jegyezni a bambák védelmében, hogy ez a város burokban van mintegy, itt a hippik még nem osztottak ételt, egyáltalán senki nem osztott ételt. Az éhező koldusok egyénileg gyógyították nyomorukat, most is ott állt egy a bambuló sokaságban, már nyeregben érezte magát, az előbb szerzett be némi aprót, és a kocsmába igyekeztét szakította most meg a fölvonulás, amely a plébánia mellett a magasztos szózatát hirdette érdek nélkül.

A züllés útját megtapasztaló lányok, a misére váró úriasszonyok, a dömperesek, a jó édesanyjuk és sörhasú apáik, a koldus, és mindenki megmerevedett ettől a nyenyerészéstől, és még a rendőrök is értetlenül néztek, mert ezekhez nem lehetett odamenni, hogy igazolják magukat, hülyén vette volna ki magát. Sőt, még a flasztert sem föstögették, hogy kemény intézkedést lehetett volna foganatosítani velük szemben.

Már ott tartott a jelenet, hogy teljesen leáll az élet, amikor az üldözött kereszténység megvédte magát mintegy, és a légbe belehasított élesen a misére hívó harang, helyre téve a világ folyását. A hippik a plébánia ajtajától visszafordultak a tér felé, szabaddá téve a templom kapuját, hogy benyomulhasson a dohos Istenhez a gyereknap minden díszlete és összes szereplője, kivéve a részeges lányokat.

A hippik dobja is halkulóban volt, már a tér közepén táncoltak szó nélkül, a dömperek surrogni kezdtek, a szökőkút újra csobogott, és a rend helyreállott. Már azt hihette volna az ember, hogy megmenekült a város az ördög incselkedéseitől, amikor átellenben megszólalt egy pánsíp, és az Andok eltakarta a Napot. Aki még a templom falain kívül rekedt, rájött, hogy ennek soha nem lesz vége, mert a világ itt kopogtat, hiába a kerítés és kedves vezetőnk óvó karjai. El vagyunk veszve, azt hiszem.