PRÓBAIDŐ – meg minden, ami már “csak” a jó ízlésbe ütközik

Szombathely kisváros.
Úgy is jellemezhetnénk, hogy lassan önmagánál is jóval kisebb!

Éppen ezért jelenthetjük ki, hogy kisszerű, pitiáner egyedek is lakják bőven – s akkor még a legfinomabban fogalmaztunk…
Amolyan mindenki más szemében szálkát látók, bátran és önként ítélkezők, mindent tudni vélők.

Aki ide érkezik, vagy csak egy kicsit is más, mint amit a „helyi genetika” diktál, talán észre sem veszi e szombathelyiség ilyetén lényegét.

Végül, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a „gyüttmentek” sokaságában szinte észrevétlenül plántálódik a magukkal hurcolt gyűlölet, a soha meg nem értettség, meg a csakazértis hűvös „dafkéja”, miközben gyűlnek, csak gyűlnek a mindig megválaszolhatatlan kérdések…

Tamás – nevezzük így – Szombathelyen él.
Szándékosan nem nevezem őt a barátomnak, ismerősömnek – a világháló pletyka-telepén ez a dicsőség bárkinek, bármikor megadatik. A valóságban kulcslyuk is alig látszik, ahol jókat lehet befelé köpködni…

Szóval van ő, meg a kettétört története.
Már nem fontos, mióta, de megtanult önmagára vigyázni.
Ez a dolga…
Akkor is, ha a törvények szerint éppen vigyáznak rá!
A rá szabott szabadságmegvonás nem haladta meg a két esztendőt, felfüggeszthetővé vált a végrehajtás, próbaidőt kapott…

A véget érni nem akaró hónapokat, napokat morzsolja, kínosan ügyelve arra, hogy ne történhessen vele valami végzetes. Valami, ami ezt a kegyelmi állapotot megbolygathatja. Mert éppen ez a lényege a próbaidőnek. Meg persze a pártfogói felügyelet, ami feltételezi, hogy a felügyelt együttműködik, betartja a játékszabályokat.
Amolyan kalitka, melyről ugyan megfeledkezhet, de hiába… nem számít, volt-e, s ha volt, mi volt a bűne!

Bűnhődik.

Amikor a minap összefutottunk, jól érezhettem, hogy bántja valami. Évtizede már, hogy magába fordult, s ismételgeti egy régi, világtalan barátság rá hagyott mondatát, miszerint „hülyének lenni is jobb, mint vaknak”.
Tíz esztendőnyi keserűsége ecetesedett meg még inkább, mert látja, hogy ez a méltóság, a „felfüggesztettség” helyzete sem mindenkit képes porig alázni. Csak néz maga elé, s nem érti, miért, hogy akadhat „sorstársa”, aki ma is teheti dolgát – akit a próbaidő ki sem zökkenthet. Sőt!

Azt mondja, most veszítette el csak igazán a hitét, a „változtathatóba” vetett bizalmát.
Míg ő tudomásul vette a rá mértet, meghunyászkodva, a világ elől elvonultan, megszégyenülten vár a feloldozásra, addig a hatalom cimborája teheti tovább a pávatáncot, mintha mi sem történt volna!

A másik, akit a bíróság szintén elmarasztalt, börtönbüntetésre ítélt, melynek végrehajtását próbaidőre függesztette, ugyanúgy teheti és teszi mókáit, mint korábban! Pörög és tódul, a hatalom részeként irányít és pózol.

Mert Szombathelyen ma már ez is megtörténhetett, ma az egyenlőbbekre nem vonatkozik törvény, nem őrli fel őket a lelkiismeret, s úgy tűnik, a jó ízlés sem mutatkozik köröttük. Mondhatnám, hogy a barátom druszája, de nem akaródzik e szó… az a másik még csak szégyent sem érez,míg terpeszkedhetik!
Hmmm…

Egy város végtére is nem attól változik, hogy köveit felújítják. Nem attól lesz értékes, vagy értéktelen, hogy mekkora stadionja, medencéi, meg szobrai nőnek az égig. Az itt élők lelke és a nüánsz a fontos, az attitűd, mely nélkül már csak egy város, egy település áll a letűnt korok emlékei helyén!

Szombathely is próbaidejét tölti, valami megfejthetetlen büntetés okán, olyanok által, akiknek jogosítványait trükkök ezrei biztosították.
Nagyon sok múlik azon, meddig tűrjük ámokfutásukat!

Születlenül

Kiderült, hogy a nemzet ropogós nagyasszonya, az Oscar díjra törő tengerparti fetrengő, Lamborghinivel csapató aranyzabáló, tehát mindösszesen Vajnáné nem NER kompatibilis, és most holtan zuhannak le a csillagok az égről. Hiába jelentette be szellemi vezetője, valamint zsebpénzének gondos őre, azaz, maga a prime minister O. V., hogy 2018 a családok éve lesz, ez a háládatlan szarik rá, és nem szül.

Ezt ő saját erejéből jelentette ki, a KDNP pofájába vágta mintegy, ezekkel a szavakkal: „Tudom, hogy választhattam volna én is azt az életet, amit az osztálytársaim, akiket a Facebookon látok: fiatalon férjhez megyek, és gyereket szülök. De nekem mást rendelt a sors. Bár mindenki ezzel nyaggat, őszintén szólva, nem érzem, hogy olyan nagyon szülni akarnék. Azt gondolom, az sem baj, ha ez az érzés sosem változik bennem. Nem kell mindenkinek szülnie.”

Ne cseszd meg, senki nem kérte, és nekilátott a saját méhében turkálni, s amíg kiderül, hogy mi a rossebet rendelt neki a sors, annyit azért nyugtázzunk, hogy Ákos és Kövér elvtársak intelmei ellenére döntött így, és mégsem hengergetett a lábai elé egy vak komondort az ura, hogy szilánkosra törjön a pofacsontja, és azt sem vágták a képébe fidesz-vadbarmok, hogy maga szép lehet, de okos nem.

A szivaros nem kuvaszozott, nem tehette, nem volt rá ideje, annyira lekötötte a lerabolt milliárdok külföldre szállítása, hogy nem bírt odanézni az asszonyra. Egyébiránt ki nem szarja le, hogy Vajnáné szül vagy nem szül, különben is, ki tudja, milyen bajokkal érkezne meg erre a csodálatos világra a kisded, az arany, amelyet ez a némber zabál, ugyanis kevés olyan tápanyagot tartalmaz, amelyre a magzatnak szüksége volna az ő fejlődéséhez.

Mindez engemet egy kutyafingnyit sem érdekelne, ha nem élne ezen a Földön egy Gajdics Ottó névre hallgató organizmus, aki a NER idillikus családjának oly heves védelmezője és szószólója, hogy amikor Bagóné Borbély Ildikó – egyébként három gyermekes családanya – fölszólamlott, hogy a teleszülős családmodell okán ne turkáljanak az ő méhében, illetlen szavakkal illette őt.

A családanyát némbernek, nem nőnek, nem embernek és banyának nevezte egészen bensőségesen, ellenben most, amikor Vajnáné betekintést engedett az ő méhe világába, és megtagadta, hogy gyarapítsa a nemzetet, viszont hallgat, mint szar a fűben.

Egyáltalán senki a rezsim megmondóemberei közül észre sem vette, hogy Vajnáné pofán köpte a NER-t, és így egyben O. V-t is, aki pedig 2020-ra két egész egytizedes kívánatos szaporulatot irányzott elő családonként, most majd Bangóné szülhet a Timi helyett, és mégis őtet basztatják.

Ez a nulla egész egytized gyerek, amely családonként a kettő fölött kívánatos Orbán likacsos agyában, ez emlékeket generált bennem. Fölélesztette azt a hülye viccet, hogy megszületik a gyerek, akinek csak feje van, s amikor négy éves lesz, és begurítják a karácsonyfa alá, bánatosan így sóhajt fel, már megint sapka.

Hát, így valahogy, de hiába tűnik úgy, hogy ezen az egészen én most jól szórakozok, ez egyáltalán nincs így polgártársak, ugyanis a Vajnáné megjegyzéséből süt, mennyire lenézi a volt osztálytársait, akik fiatalon férjhez mentek és gyereket szültek. Mint valami asszonyi übermensch úgy nyilatkozik arannyal a fogai közt a lamborghini kabrióból, mint az egész NER szinte, amitől bennem fölhorgad az indulat, és mégis csak halkan motyogom, hogy a kurvaannyát a Vajnánénak, a Gajdicsoknak, az egész elcseszett NER-nek, és legfőképpen a delír vezérének, Orbán Viktornak. A kurvaannyát. A KDNP pedig baszódjon meg, természetesen.

NYEREGBEN – Áder János valami Csíkban járt

Akadnak magyarok, akiknek fontos ünnep a pünkösd.
Nem hívják ők hosszú hétvégének az átzabálható, átvedelhető napokat, nem terülnek verdáik, masináik alá, elvégezve a nyárelő nagygenerálját, nem nyírnak füvet napestig, s nem bőgetik unottan óránként a vasat, s még csak nem is fesztiváloznak, már bocsi… stb.stb.

Elmennek, szinte minden esztendőben útra kélnek, s meg sem állnak a Nyeregig. Azt mondják, ott a százezernyi szívdobbanás közt a maguké is hevesebben kalapál, azt mondják, a Búcsú napjaiban még a legnehezebb lélek is szárnyra talál.
Azt mondják.

Csak nekünk marad, kik itthon ülünk a bezárt ajtók és ablakok mögött, minden esztendőben ugyanaz, sőt egyre több! Nekünk Áder jut, meg Áderné, olykor egy kevés Semjén, de a lényeg minden esztendőben ugyanaz – egy lényegtelen esemény, melyet fényárral ragyog a nagy Áder, meg az Áderné.

Csíksomlyó az idei esztendőben sem küldhetett komolyabb, veretesebb üzenetet, pedig Veres is úgy tett, mintha ő is, ott volna fontos – de legalább látott százezreket, ezreket a pajti, akikről oly megadóan vízionált egy esztendeje, még a püspökünkként a szombathelyi emlékmű dombjánál…!

A szertartás, a szentmise, a vonulások és a mindenféle örömek odaát ragadtak – alig-alig tapasztalhattunk egy egészen keveset a jóból! A médiák fotográfusai, a televíziók operatőrei csak egyetlen párocska rezdüléseit vélték fontosnak! Áderék!!!

Persze, a csodálkozás és dicséret nyilván a főméltóságnak, a címnek szólt – csak az a fránya közelmúlt ne sározta volna össze az Áderék idilli párosát!

Persze, minden jóravaló ember bízik, és várni is megtanultunk már türelemmel – egyszer tán elmúlnak ezek az idők, nem lesznek már nyeregben, eltűnnek, elhullanak majd megtipróink, nemzetünk árulói, akik, ha alkalmat kapnak, odareppennek, hogy zarándoklatnak hihessük fáradozásaikat!

Ott, a Nyeregben…

Csíksomlyó értéke talán egyszer az lehet majd, s arról is szólhatnak hírek, amit néhány éve Csintalan László fohászából őrizgethetünk:

„Isten áldd meg a magyart, beléd vetett erős hittel, hogy ne legyünk a hitetlenség, reménytelenség, szeretetlenség saját magát pusztító áldozatai.
Áldd meg a keresztény hitünk szerinti élettel, hogy ne csak ünnepnapokon és szóval emlegessük szent nevedet, hanem eszünk, szívünk, munkánk, családi életünk, oktatásunk, nevelésünk, művészetünk és irodalmunk, közéletünk és politizálásunk is és hétköznapjaink is a te dicsőségedet szolgálják.
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ne hagyd, hogy mi veszejtsük el édes szülőföldünket azzal, hogy hagyjuk elnéptelenedni, mert iskoláink évről-évre egyre kevesebb gyermeket tanítanak, mert fiataljaink a megélhetésért el/kivándorolnak, arra kényszerülnek, hogy itt hagyják szülőföldjüket, mert családjaink szétzüllenek, mert időseink és betegeink átdolgozott emberi élet után a legszerényebb emberi élethez szükségeseket is nélkülözniük kell.
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk, mert közös dolgaink megvalósításában is széthúzás van köztünk!
Érdemtelenségünk tudatában kérünk, Istenünk, Atya, Fiú és Szentlélek és Boldogságos Somlyói Szűzanyánk: áldd meg a magyart és ne hagyd elveszni Erdélyt!
Ámen.”

Mert amúgy ez a csíksomlyói pünkösd lényege – nem pedig az Áderék!

Pünkösdi Fesztivál Gencsapátiban

Nincsen pünkösd eső nélkül. Marad ez a mottója a Gencsapátiban évről évre megrendezett Pünkösdi Fesztiválnak.

A rendezvénynek, ami színvonalával, szórakoztató felhozatalával, a nagy fesztiválok szintjére emelkedve vonzza az ország távolabbi részén élőket is ide.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

De bizony aki ide eljön, annak minden eshetőségre fel kell készülnie. A kánikulára, a szélviharra, mindent elmosó zivatarokra, vagy akár egy sárdagonyára is.

A négy hosszú nap, és éjszaka ugyanis ezek bármelyikét tudja pillanatok alatt produkálni ezen a helyen.

De a rutinos visszatérő bulizók, pünkösdölők ezt már tudják, és a legtalálékonyabb, legváltozatosabb védekezési, és ruházkodási szokásokat alakították ki az itt eltöltött időre.

A helyszín könnyű megközelítésében az ingyenes autóbuszjáratok, a közeli vasútállomás sűrű vonatközlekedéssel, és a közeli parkolási lehetőségek is segítenek.

És bizony kettő száraz felhőtlen nap után, megérkezett vasárnapra a tomboló szél, az eső. A rendezvény szervezőknek nehéz dolguk volt a kötelezővé vált katasztrófavédelmi előírások betartása miatt. Több program így a viharos időjárás miatt módosult, de igazi nagy konceretek nem maradtak el.

És bizony az eső sem riasztotta el a fanatikus Republic, Soulwave, vagy Halott Pénz rajongókat vasárnap este. A hangulat még talán fokozódott is az eső áztatta helyszíneken. Igazi nagy szabad fesztivál hangulata lett ettől az estének.

S hogy valójában ez hogy nézett ki 2017 június negyedikén Gencsapátiban, mutassa meg az a néhány helyszínen készített fotóm, ami a képekre kattintva látható.

Kampec dolores LI. – Rastafari

Miután Béla hosszas vizsgálódás után arra a megállapításra jutott, hogy mégiscsak él, bármennyire furcsa volt is ez így első ránézésre, elhatározta, hogy odahagyva minden ősmagyar kesergést, ezentúl azon munkálkodik, ha már itt kell lennie ebben a világban, akkor mindent megtesz azért, hogy otthon is legyen benne. Befejezte hát a táncnak hazudott rogyadozást, mert így indulásként tisztán látszott, ez nem az a létforma, amelyet neki találtak volna ki, sőt, ha jobban belegondolt, ez volt az a reszketegség, amely minden baj okozója, tehát menekülni kellett tőle és előle.

Első, határozott lépésként lehanyatlott tehát a székére, amely már őrizte a tompora formáját, Bélához alakult mintegy, de ez azt a veszélyt is magában hordozta, hogy mint valami négylábú fekete lyuk, magába szippantja, nem ereszti, és végleg elveszik az olajos hajúak, a sóhajtozó melegítősök, és leginkább a duplagyűrűsök egydimenziós világában, ami elől pedig egész életében menekült. Föl akart állni, de amint nyújtotta volna rozoga lábát, megszólalt a harang, mintha a bádogbános vágta volna nyakon, akárha kölökkorában a hittan órán, amikor a lelkét kísértették hamis, egyszarvú angyalok.

Visszazuhant a székre, és a fröccséből óhajtott erőt meríteni a szökéshez, de ez a szék, ez az asztal és ez a kocsma mint valami elátkozott Alcatraz szorította, és be kellett látnia, hogy csak úszva juthat el a szabadulásig, amire mindennél nagyobb szüksége volt, mert a tévéből monotonul ömlött a trianoni kesergő, váltakozva a zarándokok óbégatásával, ami két színház már rogyadoztatta az ivó tetejét, hogy a hülyeség teljesen és végérvényesen maga alá temessen mindent és mindenkit. Béla érezte, hogy ez az a pillanat, amikor menni kell, de jobb híján, mint abszurd darabokban, csak a kopott udvar mutatkozott átmeneti mennyországnak.

Hörbölt még egyet, és egy, kettő, három, Béla gyerek legjobb a világon kiáltással a kockakőre vetette magát, majd élénk karmozdulatokkal, hadonászva, hason csúszva indult el az udvar felé. Ez volt az a perc, amikor a fröccsök ura minden meggyőződése ellenére keresztet vetett, mert látta, hogy a kocsma padlója hullámokat ringat, amitől táncoltak az asztalok meg a székek, és hajszálrepedések iszkoltak a légyszaros falon. Béla keményen dolgozott, s amikor a templomból a duplagyűrűsök sipogása és sikongatása az édes Jézusról eljutott a kocsma tengeréig, egy nagy húzással a cseresznyefa tövéhez ért, és keményen lihegett.

Célját elérve hátát a fa törzsének vetette, hogy találjon egy fix pontot a hagymázban, és éppen körülnézett volna felmérni új birodalmát, amikor egy hülye rigó ráürítette a cseresznyétől még hígabbá váló emésztményét, és, amint a fehér massza végigcsorgott Béla barázdált képén, röhögve fejest ugrott a fal mellett álló vizes vödörbe, mert a Nap már ott hömbölgött a kerítés mellett, készen állva arra, hogy mindent, fát, fémeket, Bélát és templomot pocsolyává olvasszon. A pofátlan rigó azonban, ahogyan kiemelkedett a habokból, a sárga golyó fölé röpült, azt is megkínálta cseresznye-változattal, amitől a galád csillag sistergett, füstölt, és visszamenekült az égre.

És most, hogy így minden veszedelem elmúlt, Béla maga alá húzta a lábát, lótuszülést óhajtott felvenni, hogy a bódhiszattvaságig iramodhasson képzeletében, de azzal nem számolt, hogy a cseresznye-, az nem fügefa, továbbá beteg lábával sem, mert a térdei akkorát roppantak, hogy a hang percekig ott pattogott a kerítés és a kocsma fala között, és ahelyett, hogy feltűnő pötty jelent volna meg a homlokán, akkorát ordított, hogy a templom tornya is belerogyott. Mégis, és elsősorban éppen ezért megérte a hasító fájdalom, amely miatt mindenféle Sákjamuni nyugalom a vakondtúrásokba költözött, és a rigó is rémülten pislogott a vödör welnesséből.

Olyan hirtelen szakadt rá a józanság, hogy megérezte a cseresznyefa kérgének szagát, odafordult, meglátta a marsi tájakat, göcsörtöket és bogokat, ormokat és völgyeket, amelyekben hangyák masíroztak kérlelhetetlenül, átellenben egy pocsolyában papírdarab hevert, Béla felemelte, de szaros volt, benézett a kocsmába, és látta, hogy a fröccsök ura hirtelen elhízik, valahonnan lila nadrágtartó materializálódik rajta, valaki pedig azt mondja a benti hűvösben, egy calvadost, gyermekem. Ekkor érezte az émelygést, a tolulást a torkában, a szorítást, hogy aztán vulkánszerűen elhányja magát, ami lávával együtt roquentini léte is kiszakadt belőle, és elnyugodott.

A rigó olyan hülyén nézett, hogy Béla elröhögte magát, s miközben sárgára, pirosra és zöldre változott, sávosan, mint egy elcseszett országzászló, amelyet beállt szövőnők szőttek, mint omló álmokat, valami nagy béke költözött belé, amit már régen nem, vagy sohasem érzett, fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, és megindult vissza, az ivóba. Minden lépéssel nőtt a hurkás haja, az ősz, bozontos szakálla, s mire a repedezett falak közé ért, piros, sárga, zöld, kötött sityakja is lett. Annyira sugárzott róla a szabadság, hogy a fröccsök ura megnémult, úgy nyújtotta volna az italát, de Béla szelíden eltolta, és csak ennyit mondott: – Jó volna egy joint. – Mi az Isten van? – Ez szakadt ki a kocsmárosból, mert már semmit sem értett.

Szombathely népszerű strandfürdő helye szombaton kinyitotta kapuit

Ragyogó zavartalan napsütésben kezdte a szezont  a Szombathelyi Tófördő. Igaz a látogatók kissé ovatosan próbálgatták a kristálytiszta vizű medencéket, de a probaüzem mindenhol zavartalanul megtörtént.

A képekre kattintva további fotók láthatók

A 20 fokos viz ugyan nem tűnt túl kellemesnek de csupán az első pillanat volt nehéz.  A napot egy izgalmas csúszdázás, egy csúszdaverseny színesitette.

A nyitó nap néhány pillanata a képekre kattintva látható.  

 

Pletykastop

A Fővárosi Törvényszék gazdasági hivatalához új igazgatóhelyettes érkezett, és, mint a NER túlérett gyümölcse, egyből bele is tenyerelt a lecsóba, mert azt hiszi a drága, hogy ő szarta a spanyolviaszkot. (Ez olyan plasztikusan zavaros kép, hogy levédetem.) Kiadott egy befehlt az alábbi dumával: „Nem kívánatos, kerülendő, sőt tilos a pletykálás, a kéretlen véleményalkotás, a híresztelés, a munkahelyi közösség széthúzása, uszítása, az ügyeskedésekkel remélt előnyszerzésre irányuló magatartás és egyéb, hasonló jelenségek.”

Az ökörség mellett, ami süt ebből a dumából, az tűnik ki leginkább, hogy beosztottjainak nyelvét akarná megzabolázni a hatalmába beleájult hivatalnok, ami törekvés egyáltalán nem újdonság a rezsim életében. Félnek a szabad beszédtől, és joggal. Nem tudják, csak sejtik, hogy a nyelv a gondolkodás, a gondolatformálás, a gondolat közlésének, a cselekvésnek, az emberi létnek az egyik legmeghatározóbb eszköze.

A nyelv segítségével sajátítjuk el a kultúrát, válunk emberré, ez az emberi kommunikáció legfontosabb tényezője. A jelek segítik a világban való eligazodásunkat, tájékoztatnak, ismereteket adnak át, üzeneteket közvetítenek. A nyelv és gondolkodás között szoros kapcsolat van, Babits szerint „Gondolkodni és beszélni: voltaképpen egy. Gondolkodás nem képzelhető beszéd nélkül és megfordítva.” Szükséges hát korlátok közé szorítani a féktelen dumálást, erre minden diktatúra kínosan ügyel.

Human rights A

Nem is oly rég az emberminisztérium gondoskodott arról, hogy csinovnyikjai ne azt mondják, amire gondolnak. Emlékezhetünk, ekkor született meg a stadion helyett a „fedett sportlétesítmény”, mint a fideszes nyelvújítás igazi gyöngyszeme. De tiltólistára tettek olyan szavakat is, mint rokkant, fogyatékos, terhes, szegény, szegénység, mélyszegénység, gyermekszegénység, esélyegyenlőség, ápoló és gondozó.

Értem én, hogy az a törekvés, minden katona egyformán beszéljen, és ha ezt sokáig teszik, a likacsos, gömbölyded agyuk is egyen-kockaformájúvá válik, ami nagyon hasznos egy jelszavakkal operáló társadalom számára. Csak hát, nem erről volt szó, amikor állítólag elzavarták a komcsikat és a ruszkikat, hogy kiviruljon a kikelet. Ma ott tartunk, hogy visszatér az aparátcsik nyelv, hűen tükrözve a hatalom monolit jelegét, hogy ilyen virágnyelven mutassam be, ami itt van.

De, hogy még pletykálni is tilos, az már sok a többnél, hogy Peresztegi tanár úr örökzöldjével fössem le az abszurdot. Kitetszik, hogy az új igazgatóhelyettesnek fingja sincs a kulturális antropológiáról, amely kutatások során bizonyos Gluckman arra a következtetésre jutott, hogy a pletyka a csoporthatáron belül forog, azaz a csoporttagokról szól, és a csoporttagok terjesztik, funkciója pedig a társadalmi szabályok újból és újból történő rögzítése a csoportnormák mentén. Ennek megfelelően a pletyka bizonyos értékítéletet hordoz, ezáltal erősíti meg a normatív rendet és a társadalmi kohéziót.

Ilyenekről fingja sincs sem az új seprőnek a hivatalban, sem amúgy a rezsimnek. Ők csak annyit észlelnek, hogy ezek itt pofáznak és duruzsolnak suttyomban, ki tudja, milyen ellenforradalmi eszmékkel tömik egymás fejét, ezért a zsigeri reflex, hogy betiltjuk a fölösleges dumát, a mágikus szavakat és mondatokat. Csak hát, az a kérdés, hogy így érdemes-e élni. Nem a pletykára gondolok elsősorban, hanem, ha még azt is megszabják, milyen szavakat használhat az ember, és kinek mondhatja azokat.

Öröm azonban a homokos, vizes síkon, hogy az ilyesmi a kéretlen hatalom végóráit szokta jelezni. Nem azt mutatja, hogy milyen erős a rezsim, hanem, hogy mennyire be van szarva. Viszont azt is sajnálatos opcióként kell figyelembe venni, hogy a friss igazgatóhelyettes egészen egyszerűen csak egy vadbarom. Kár lenne érte, olyan szépen levezettem, hogy mindjárt vége lesz a delírnek, és a végén még csalódnom kell. Ezért aggódva figyelem, mi lesz ebből az egészből, ordas eszmék, vagy hullaszag.

Gyümölcsmisu, avagy a tiramisu kávé és tojás nélküli változata

Végre valahára kaptunk a boltban laktózmentes mascarpone-t. Emlékeimben élt egy hamis tiramisu recept, melyet anno még nem laktózérzékeny koromban gyakran készítettem, főleg, ha gyerekvendég akadt a háznál. Kávé nélkül, meggyesen. Igaz, a receptet nem találtam meg, de -ha már így alakult- a mascarpone-t mégis felhasználtam. Meggymisu készült belőle, de -ki miből gazdálkodik- lehet citrommisu, málnamisu, epermisu, stb.

Hozzávalók

350 gramm töltőtömegű meggybefőtt
200 gramm babapiskóta (teljes kiőrlésű)
200 gramm mascarpone (nálunk laktózmentes)
150 gramm tejszín (nálunk laktózmentes)
4 evőkanál aranybarna nádcukor

Ahogy készítettem

Leszűrtem a meggybefőtt levét. Félretettem felhasználásig.
A tejszínt habbá vertem. Hozzákevertem a mascarpone-t és a cukrot.
A babapiskótát belemártottam a meggylébe, egy tálba sorjáztam azokat.
Befedtem a mascarpone-s krém felével. Megszórtam a meggy felével.
Újabb sor babapiskóta, krém, és meggy következett.
A maradékot két desszertes tálkába rendeztem szépen, ezek szerepelnek a képen.
Hűtőbe tettem.
2 óra múlva, kanállal fogyaszthatóvá vált.
Jó étvágyat!

Sokkhatás

Drága-drága miniszterelnökünket saját bevallása alapján sokkhatásként érte, hogy az ember, akinek a seggét legutóbb fülig érő szájjal nézte, fölrúgta a klímaegyezményt, hogy az emberiség a saját mocskába fulladjon bele, vagy legalábbis megfőjön a saját levében belátható időn belül.

Úgy vagyok ezzel, hogy minek higgyek neki. Annak, aki megszünteti a környezettel foglalkozó minisztériumot, és megadóztatja a napelemeket, elég bajos is volna. Hitelesen tán ’álamelnök úr 2.0, a bajszos Simicska-csöpögvény ajvékolhatna, de nem teszi nagyon is érthető okokból, mert ez nem ponty.

Amitől sokkot kaphatott volna épp tegnap miniszterelnök úr, az az, hogy az őt kistafírozó Soros Gy. megunta a folyamatos basztatást, és kimondta az igazat, hogy az a kóceráj, amit mindenféle oxfordi stúdiumot feledve itt felépített nekünk, az maffiaállam volna.

Igaz, ez sem teljesen nóvum, hiszen Magyar Bálint már évekkel ezelőtt felállította a diagnózist, hiszen ez a magyar államforma. Működési módja demokráciának álcázott diktatúra, a rendszer ideológiája fasiszta, de az államformája maffiaállam.

Akkora sokkhatás azonban nem érte miniszterelnök urat, hogy ne adja elő újra a lényeget, miszerint az egyetlen maffiaszerűen működő hálózat Magyarországon Soros Györgyé, és ennek úgynevezett “ügynökszervezeteit” is ezzel a jelzővel illette. Azt is mondta, hogy Soros György magyarországi támogatói végre akarják hajtani a “pénzügyi spekuláns” programját, a migránsok beengedését. Az ökör.

Mindebből az is kitetszik, hogy a sorosozás mire megy ki. A Gyurival semmit sem tud kezdeni, hacsak nem küld neki egy kis Putyin féle polóniumot a kávéjába, de ez macerás, helyette a civileket basztatja a kerítésen belül.

Ennek ékes példája, hogy a Heti Betevő nevű szervezetet, amelynek maffia-tevékenysége abban nyilvánul meg, hogy hetente háromszáz annyit is ér embert lakat jól, elüldözték az ételosztás helyéről, mert áldatlan tevékenysége nyomán még túl sokan maradnának életben.

Lázár János is sokkot kaphatott, mással nem lehet magyarázni, hogy az OLAF jelentés nyomán, amely feltárta, hogy tényleg maffiaszerűen működik a gépezet, s emiatt tán kurva sok pénzt vissza kell csöngetni a kasszába, nos, nem azt mondta, hogy mea culpa, se nem, hogy mea maxima culpa.

Inkább kijelentette, hogy sok a feljelentés ezekkel a korrupciós ügyekkel kapcsolatban. Sőt, sikerült neki a kormányzati korrupciót feljelentők és a Rákosi-, illetve a Szálasi-rendszer besúgói között párhuzamot húznia. Milyen már ugye, hogy nem lehet háborítatlanul lopni. Skandalum.

Akkora áramütés azonban nem érte őket, hogy ne igyekeznének jó előre gondoskodni a jövőjükről, ami aggodalom miatt miniszteri biztost neveztek ki a határon túli birkák terelésére, hogy legalább adják fel azt a kurva levelet a rezsim érdekében.

Mindez azért is különös, mert az igazi polgártársak meg, akik messzi vidékekre menekültek a rendszer elől, vagy csak azért, hogy ne dögöljenek éhen a pitypangok között, ilyen opcióval nem élhetnek, igaz, miniszteri biztosuk sincsen.

Ez, drágáim, amit itt nagy hirtelen felsoroltam, egyetlen elcseszett nap nyüves krónikája, és még csak nem is teljes. Így, ha belegondolunk abba, ez az egész már több mint hét éve zakatol, csöppet sem csodálkozhatunk azon, hogy másfél, uszkve kétmillió honfitársunk permanensen sokkolt állapotban leledzik, és élteti a dagadt manót. Viszont a lobotómia még hátra van, ha szükségessé válik. De annak is eljön majd az ideje

Habitus

Egyre inkább úgy tűnik, sőt, most már teljesen bizonyos, hazánkban a züllött kormányzó oldal megszülte az ő lingua francáját, amely a kurvaanyázás, a tagolatlan, gyomorból érkező, elsöprő ordítás. Káromkodni sokféleképpen lehet, kint a földeken kapálás közben, juhokat terelve, ízesen, de ez valami egészen más.

Ebben benne van a sarokba szorított állat nyüszítése, a tehetetlen, tomboló düh, amely könnyen átcsaphat bicskázásba a budi tövében, ha úgy hozza a helyzet, csak még egyelőre nem tartunk ott. Ilyen tempóban persze, amikor O V.-nek viszket a tenyere, egyszer csak óhatatlanul átszakad a gát, és fröcsögni fog a vér.

Ennek az új nyelvnek a szókészletét, hangsúlyait és hanghordozását Bayer Ötös Számú Tagkönyv alakította ki lelkes munkával, miután a hajdani Népszabadság pártrovatát odahagyta, és magához hasonló szaralakokat vizionál az ellenoldalra, akiket egy kanál vízben fojtana meg legszívesebben.

Miután ezt egyelőre még nem teheti meg, ebből fakadó frusztrációja előhozza belőle a vadbarmot, mint most is, amikor a FB letiltotta az álkeresztények oldalát, ami skandalumot nem tudni, ki fedezhetett fel. Valamely mazochista mókus, akinek ahhoz is volt gyomra, hogy ilyesmiket nézegessen.

Végül is, mindegy is, az azonban éppen nem, hogy emiatt mit okádott a légbe a kitüntetett publicista, bár ez utóbbi besorolással volna némi vitám. A publicisztika az a műfaj, amely azért némi gondolatot föltételez, ami luxust viszont a Tagkönyv munkásságában alig is lelhetni fel. Mellesleg most még, magához képest úri kisasszony volt, amikor így bődült el:

“Mindenki, aki normális, nem elmebeteg, nem idióta baromállat, az azonnal hagyja ott a Facebookot. Mert a Facebookról, amit én gondolok, azt kizárólag b-vel, k-val, p-vel és sz-szel kezdődő szavakkal tudnám leírni, hogy kicsodák csinálták, és hogy ez az egész micsoda. Ez egy ilyen náci, komcsi rohadvány, hogyha azért letörölnek valakit, mert kiáll a hagyományos családmodell mellett.”

Hogy nincs eszénél, az is mutatja, hogy a zsidóké a bűn – kicsodák csinálták, ugye –, akik egyben kommunista nácik is. Érdekes halmaz ez így, ami azt jelzi nekünk, Tagkönyv elvtárs agya végképp elborult, és fogalma sincs róla, mit beszél, ellenben a törzsközönségnek tetszetős lehet, mert minden mumusuk benne van.

Ha most valaki azt mondja, hogy ezzel, ezekkel le kell ülni egy kávéra, és jót beszélgetni, akkor abba a hibába esik, mint az Első Világháború után a pacifisták, akik azért nem léptek fel éppen a nácik ellen, mert ’14 és ’18 között sok vér folyt, amit nem akartak újra. Aztán hirtelen mindenféle táborokban találták magukat.

Veszélyes üzem ez, hiszen a Tagkönyv nincsen egyedül. Éppen O. V. szeretett lapja, a Magyar Idők főszerkesztője, bizonyos Gajdics Ottó is beállt a sorba, aki szintén a Fidesz teleszülős családmodellje ellen szót emelő Bagóné Borbély Ildikót illette pokrócos szavakkal:

„Az a némber, az a nem tudom én micsoda, akinek erről az intézkedésről az jutott eszébe, hogy neki ne turkáljanak a méhében, meg ő nem tenyészállat, az nem normális. Nemcsak, hogy nem nő, az nem ember. Az egy nem tudom, micsoda, az egy külön entitás. Ilyet épeszű ember nem mond. Különösen nem mond felelős politikusként akkor, amikor vészesen fogy a magyar, amikor mindenki látja, hogy Európa-szerte mekkora problémával küzdünk, akkor kiáll egy banya, szocialista képviselőként, és elkezd ilyen undorító szöveget mondani.”

Ezt mondta a főszerkesztő úr – aki lehet, most épp Csíksomlyó felé pöfög négynapos ájtatoskodásra -, és mindehhez annyit tennék hozzá csupán, hogy a hitlerájban volt divatban bizonyos nem tetsző alakokat „nem ember”-ként meghatározni, s annak megfelelően bánni is velük. Mindez azonban messze vezetne, vizsgálódásom tárgya ezúttal ugyanis a nyelv és a beszéd.

Ez pedig gyalázatos képet mutat a farkasfalkában. Ha azt tételezzük, hogy a nyelv a gondolkodás lecsapódása, két opciót láthatunk a mai elit agyára. Az egyik a Kósa-féle kupakos, a másik pedig ez, amikor a szavakból élő emberek teljesítménye simicskai magasságokba emelkedik, és ott meg is reked. Mondhatnánk, hogy jóvan, ilyen hirtelen a habitusuk, de aztán mégsem. Ótvaros bunkók csupán.