blogin.hu

És akkor a fényes tekintetű Orbán kimondta a tutit, mit kívánna karácsonyra a Jézuskától. Ferenc pápán keresztül üzent neki, mert Ferenc bármily közel is áll a mindenhatóhoz, önmaga azért mégsem az. Így, amikor a fényes tekintetű azzal a kéréssel járult Ferenchez, hogy „ne hagyja elveszni a keresztény Magyarországot”, akkor nem azt kívánta, hogy a pápa őszentsége adja még kölcsönbe a svájci gárdáját a TEK mellé Gyurcsány és a migráncsok ellen. Hanem azt óhajtotta őszentségétől, beszélje meg a teremtővel, hogy ez a kupleráj, ami kies hazánk, így merevedjen bele az időbe, ahogyan most éppen van. Vele a trónuson.

Ami nincs, az viszont nem tud elveszni. Mert keresztény Magyarország csak az Orbán kótyagosan aljas fejében van, a valóságban ilyen egyáltalán nem létezik. Erre a példa, hogy a keresztény újság publicistája az eucharisztikus bigyó második napján azon kesergett, hogy nem érdekli az embereket a dzsemborijuk, igaz a bejegyzést aztán villámgyorsan el is tüntették. A valóság ugyanis fájdalmas, ezért mesékbe menekülnek matyóruhás és frissen megtért Tóth Gabival, aki érezte magában az Istent mindig is, csak liberális pályatársak, lemezkiadók visszagyömték bele. Most, hogy a pátosz meg áhítat jobban fizet, utat tört a Gabiban a tiszta hit.

Ez a baj vele, de ez az ő nyomora és a keresztény Magyarországé. Hogy nem Isten-, hanem pénzalapú, és azt tudjuk, Jézus mit csinált a kufárokkal. Most akkor Ferenc mit tegyen ezzel az Orbánnal? Derűs, bölcs és jó ember, ezért mosolyog a gonoszra, aki viszont vicsorogva, szemében gyűlölettel rogy meg félig előtte, mert ezzel az emberrel és a hozzá tartozó ideával kezdeni mit nem tud. Ha kereszténynek hazudja magát, meg kell hajolnia előtte, ha ugyanúgy demens vénembernek tartja is, mint az Ötös Számú Tagkönyv névre hallgató pincsije. Egyébként Orbán még ez alkalommal sem tudott meglenni sunyi politizálás nélkül, mert ajándékot is adott a szentatyának.

Hátsó szándékosat természetesen, messzeható, az egy a tábornak kihangsúlyozottat. Mint teleszarták vele a sajtót, beleverték a bávatagok fejébe mintegy, Orbán Viktor átadta Ferenc pápának annak a levélnek a másolatát, amelyet IV. Béla magyar király IV. Ince pápához intézett. És hogy miért meg hogyan, és milyen üzenettel a B-közép számára? Nos hát, ahogyan a névrokona az O. Balázs névre hallgató pincsi kifejtette, „IV. Béla uralkodása alatt szenvedte el Magyarország a tatárjárást, a mongol csapatok hódító támadását. Az ország 1242-ben, óriási veszteségek árán, de túlélte az első mongol inváziót”.

O. B. pincsi aztán így folytatta: „Ezt követően az újjáépítést IV. Béla király kezdte meg kifejezetten keresztény alapokon, az egész keresztény civilizáció védelmében…Nem nehéz belátni, hogy geopolitikai értelemben az akkori és a mostani helyzet között sok a hasonlóság.” – Íme, hölgyeim és uraim, máris előttünk áll a keresztény Európát védelmező Orbán Viktor, mint IV. Béla reinkarnációja. Ha a valahai király csontjaival Kásler legózna kicsit, és DNS-ileg megvizsgáltatná, kiderülne, hogy az egyezés száz százalékos, Orbán az Árpád-ház tömzsi tagja, ami ezek szerint nem halt ki, hanem benne lobog a felcsúti trottyosban. Az élet azonban nem ennyire szép.

Orbán viszont legalább ennyire aljas. Erre való volt neki Ferenc látogatása, meg, hogy sütkérezzen az őt körülölelő glóriában. Ferenc azonban elment, a glória eltűnt, Orbán pedig magára maradt a mocsokban. És vele együtt mi is sajnálatosan. A színjátéknak vége, jönnek a szürke és bűnös hétköznapok. Nem mintha Ferenc látogatása alatt a vétek csöppnyire is eltávolodott volna tőlünk, csak egy pillanatra a szőnyeg alá söpörte a galeri az acsarkodást és köpködést, amit így lelkükben kivirágozva, újult erővel folytathatnak tovább. Ennyi volt Ferenc magyar földön, mert a lába is alig érintette a port. A fényképek viszont elkészültek, a foglalkozás tehát elérte a célját. Ugorgyunk.

Kovács Zoltán állami levelező, de úgy is, mint agancsügyi megbízott, büszkén mutatta, hogy készen van a nagy mű, igen, és a helyére szállítódott a ciklopi agancskapu, ami bazi ronda, de legalább jó drága. Mindig örülünk, ha ilyeneket finanszírozhatunk, s pláne úgy, hogy meg sem kérdeznek róla. De ilyen ez a mi hazánk, és ilyennek nem szeretjük. Az élet pediglen csudaszép. Mindez nem ingerküszöb, sem a giccs, sem az ellopott milliók. Az már viszont, hogy Kovács levelező-agancsügyes szerint ez a bigyó nemzetünk egységét fejezi ki más csodák mellett, nos, az már delikát.

Ennél már csak az lenne klafább, ha majdan egy adag szarvasürülék is szakralizálódna, és megjelenne benne nemzetünk esszenciája mintegy, ahogyan a földre placcsant szarban lépnének egymásra talpaink. Mert olybá tűnik, mindenben, a bazi nagy Univerzum összes atomjában, amit szertesprickoltak a szétrobbanó csillagok, mindenben is a nemzeteccsége manifesztálódik. Hogy mindezideig olybá tűnt és az is hittük, hogy ez műpátosz, ez cirkusz, bábozás a bávatagoknak, de egyre inkább az csupaszodik le a tébolydában, hogy nem egészen és nem is úgy.

Minden bizonnyal komolyan gondolják, amit permanensen delirálnak. Viszont akkor új irányt kell kijelölni tépelődésünk számára, mert ez a mostani sehová sem vezet. Illetve egy kimenetele azért bizonyos, és ez a zárt osztály főnénivel, szurival és a kedves ápoló bácsikkal, mint sorsunk beteljesülése. Viszont, mint tudvalévő, semmi sem tökéletes, mindenben van gebasz, éteriebben kavics a teremtésben, de igazán profánul szar a propellerben, ami viszont fröcsög, mint a rospic, mégpedig ebben pont az, hogy a nemzeteccsége agancskölteményt az éj leple alatt vitték a helyére.

És, hogy miért, vagy mitől rettegve történnek most már egyre inkább éjszaka a dolgok, nos, ez hatalmas morfondír. Mert, hogy Semjén a genya törvényjavaslatait ilyenkor adogatja be, az még szódával elmegy, nodehogy a nemzeteccsége is halkan, suttogva és sötétben szállítódik a kihalt utakon, az már necces. Mindezzel egyébként elvették tőlünk az örömöt, hogy álltunk volna az utak mentén, s ahogy araszolt volna az orrunk ellőt a nagy, nemzeti agancshalom, benne a bús magyar sors, de mi kiáltozunk volna mégis, hogy éjjen, éjjen soká. És főleg Orbán.

Vagy pediglen egyáltalán nem is. És, ha nem is, akkor vajon mit kiáltoztunk volna, de ezt már sohasem tudjuk meg, mert csak álmodunk az agancsok gubancában megbúvó szencségtűl, ami számunkra föl nem fogható, meg nem érthető, hozzá mi föl nem érünk, mert mégsem mondhatjuk Kovács agancsfelelősre, hogy hát debil ez, pedig olybá tűnik, hogy sajnálatosan az. Egyébiránt szavunk nem lehet, mert ekképp kerek lett a világ, piros és pöttyös is, mint a japáni seggünk, olyannyira éppen. Itten bennem most lobog a lét türelme, mint kitetszik elég erősen vélekedésem szerint.

Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik, és ilyen cuki kurvaságok. Tényleg levegőért kapkod az ember, hogy mit lehet még lerántani a porba, mi veszíti el végleg a jelentését, amikor átkerül a Fidesz-újbeszélbe, mert ugyan eddig is tudtuk, de most válik teljes bizonysággá, hogy a magyarságban fetrengő fideszisták magát az anyanyelvet is szétcseszik. Auschwitz után nem lehet verset írni, mondotta nékünk Adorno, mi pedig úgy látjuk, hogy a NER után képtelenség lesz magyarul beszélni, mert a szavak új jelentéseket kapnak, vagy teljesen elveszítik azokat.

No de mégis ábrándoljunk ezen az agancsba ojtott nemzeteccsége himnuszon kicsinyég, hogy a költőt mi késztette a sajátos következtetés levonására, hogy mit lát abban a kusza szaruban, amit mi képes nem vagyunk. Hol búvik meg benne Arany, hegyeink és lankáink, de mint legfőbb eccsége az, ahogyan Orbán Gyurcsányt a kebelére öleli, amitől zúgni kezdenek a bércek és az ember feje is erősen. Mert ilyen nincs és nem is lehet, de olyannyira, hogy még a mesében sem egyáltalán, következésképp ez a bomlott elme szüleménye, és ezzel már birizgáljuk is az igazat.

Bújtatják pedig nagyon, hogy mire megy ki ez az egész játék velünk, és bizonyosan arra, hogy elvertek hetven milliárdot, nagyját a zsebekbe, és abból mutatni kéne valami maradandót, és hát, ez sikerült, hogy az agancshalom a nemzeteccsége, a kismaci farka pediglen a szent jogar. Más kiváló példát is mutathatnék, milyen képzetek jelenek meg az ember fejiben, amikor szivárog el az esze, de nem győzöm elégszer mondani Ursula igazát, aki José Arcadio Buendiának, a hites urának mondta kérlelve, ha meg kell őrülnie, őrüljön meg magának. És hát, így valahogy.

Amit már jónéhányszor elmeséltem, mint a NER erkölcsi és kulturális fölényének biztos lenyomatát, az az arrogáns, lenéző, harsány és tapló stílus. Erről eleddig csak a lakájmédiát lehetett felismerni, amelynek egy a nyelve: a kommunista agitpropba ojtott fasiszta frazeológia, keverve az útszéli galerik jasszával. Ez olyan elegy, amit aztán egyként használnak televíziókban, rádiókban, nyomtatásban és az interneten is. Felfedezhető benne a Szabad nép és a Wölkischer Beobachter egyként, ezidáig azonban csak a KESMA slapajai használták főszerkesztői jóváhagyással, bár elnézve például Bencsik munkásságát vagy Gajdics Ottóét, ők sem magasabb nívó annál, mint aki egy mínuszos hírt sem tud megírni.

Ilyen az összes. És bár náluk minden felület, az összes pénz és reklám, csak azon sivalkodnak mindig, hogy baloldali médiafölény van kies hazánkban csak azért, mert őket nem olvassák, míg amazokat meg igen. És nem bírnak rájönni, miért. Pedig egyszerű, írni kellene tudni, ami csuda úgy vonzaná az olvasót, mint méz a macit, de ha nem megy, kár erőltetni. Azért időztem kicsit bőségesebben az úgynevezett jobboldali újságírás nyomoránál – ami azonban nem egyéb, mint fasiszta hőbörgés – mert ezidáig olybá tűnt, elvannak ezek magukban. S ha tehetségtelenek, ostobák és gonoszak, az az ő egyéni nyomoruk. Hogy hangosak is, az a mi bajunk, de eddig az volt hihető, hogy csak ezek ilyenek, akik ott vannak az első fontvonalban.

De nem. Mind az összes, akik azt hiszik magukról, hogy Orbán hivatalt adva nekik észt is adott hozzá, de hogy is adott volna, amikor neki magának sincs elég. Schmidt Mária is, akit már szintén megénekeltem a Boris Johnsonnal való afférja miatt, mert olyan levelet rittyentett az angol miniszterelnöknek, amit egy jobb érzésű ember nem tett volna ki az ablakba. Jó, Schmidtnek nincsenek jobb érzései, de voltaképp egy állam nevében nyilvánult meg, s úgy, mint a fentebb emlegetett úriemberek. És ezen a ponton nem lehet eldönteni, hogy ez a fentebb stíl, amiből csak egy süt, a primitív arrogancia, lentről jutott fölfelé vagy onnan szivárgott le, de a végeredményen ez egyáltalán nem változtat. Mindent ellep a harsogó ganyé. Ez a NER nyelve.

Például Demeter Szilárd is, aki szintén volt tárgyunk már az ocsmány gondolatai miatt, amelyek fekáliával voltak tele, s mint emlékezhetünk, ilyen neveknek ment neki, mint Cserhalmi György, Csákányi Eszter, Hegyi Barbara, Pogány Judit, Mérő László, Gyabronka József, Gálvölgyi János, Kulka János, Gerendás Péter, Hámori Ildikó, Péterfy Bori, Lakatos Márk, Szinetár Dóra. Mégpedig azzal, hogy ők a kommunistákba oltott liberálisok utóvéd-csapata, akiket majd az általuk kineveltek, vagy az új hatalom – ez már akkor is homályos volt – föl fog falni, mert a kommunisták mind ezt csinálják a zsíros állásokért és kitüntetésekért. Ennek abszurditását már megbeszéltük, a stílusról akkor még nem ejtettünk szót, de Demeter elibénk jött.

Mintha a seggéből rángatta volna elő a felsoroltakat – és még sokan másokat is –, és azután, hogy gondolatait is cafatokra szedték azzal a toldással, egyáltalán nem méltó arra, hogy az említetteket a szájára vegye, helyesbítéssel állt elő. Nem fújt visszavonulót, hanem húszra még lapot kért, és kiegészítette a zsebnáci jelzővel a készletét, ami a helyesbítés után így fest: „Elnézve az előválasztási jelöltlistát és az így összeálló szivárványkoalíciót, igazat kell adnom nekik. Tehát helyesen így hangzik: a zsebnácikat keblükre ölelő kommunistába oltott liberálisok utóvédcsapata. A többit fenntartom”. Kikérni Demeter okádását nem kell, mert fölösleges, egy dologra azonban mindez fényesen rávilágít.

Demeter ülve a biztonságosnak vélt milliárdos irodájában okádja kifelé a fekáliát. Hozzáállása annak a hozzáállása, aki a jelenlegi status quot öröknek hiszi, mert ezt hazudja neki a gazdája. Rossz hírem van, nem az. S majd akkor, amikor Demeternek a biztonságosnak vélt irodáját el kell hagynia, kíváncsian várjuk, milyen helyesbítést tesz közzé akkor, feltéve persze, hogy emlékszik majd valaki a tenyérbemászó képére. Mert az ilyen emberekkel az a baj leginkább, ha elvégezték a mocskos munkát, amire megkérték őket és busásan meg is fizették érte, ha az óvó kart nem érzik maguk körül, sem a pénzt, mindjárt másképpen bírják látni a világot, és fogják is. Ezért szaralakok. Mind az összes, Demetertől Schmidtig és a legutolsó szolgalelkű csinovnyikig.

Hajdúnánáson a közmunkások és rászorulók kapnak egy-egy dinnyét háromszáz forint értékben. Minderről rendelet is született szabályosan, pecséttel és aláírásokkal, legépelték, iktatták, ellenőrizték, és mindeközben senkinek a képéről nem égett le a bőr, ahogyan a rendeletet megalkotó testületéről sem. Ők minden bizonnyal a jól végzett munka örömével és elégedettségével, ráadásul keresztényi jóságuktól eltelve tértek haza asszonyukhoz, aki már klopfolta a rántott húsnak valót, kezei édesdeden lisztesek és morzsásak tojással elegyest.

Ezt a rendeletet, hogy méltó helyre kerüljön, oda kellene szögezni a hivatal falára a már kötelezően ott lévő nemzeti hitvallás mellé, mint annak materializálódását, a nemzeti pátosz megjelenését a Nagy-Magyarország térkép fölé. Hogy miért dinnye, nem tudható, de nagy valószínűséggel egy fideszista zöldségesre készült rárohadni az áru, így két légy lett ütve egy csapásra, a zöldséges is jól járt, illetve a szociális kötelezettséget is letudta a testület és a település. Istennek tetszőn, viszont ótvarosan, így egyben tán úgy, mint amikor Balog páter etetett lazacot az árvákkal a Hiltonban.

Mivel ezek a szegénységet nem ismerik, közük nincs hozzá, kezelni sem tudják. Ahol az a vélekedés, hogy havi negyvennyolcezerből fényesen meg lehet élni, ott a dinnye, mint adomány csak annak tekinthető ami, csemegének a gulyás után, ami fogyasztása közben hálatelt szívvel lehet gondolni a nagyságos urakra, akik nem feledkeznek meg a jobbágyokról. Hajdúnánáson a dinnye lesz a sárga csillag, a stigma, amiről látszik, ki a földönfutó, ahogyan a kies településen mendegélnek majd a népek dinnyével a hónuk alatt, összesúgnak a hátuk megett a „polgárok”: hát ő is, nem gondoltam volna.

Miért cipelnek dinnyét a hajdúnánási számkivetettek? Mert nincs krumplijuk, amit kis lábaskában hazavihetnének a kegyelmeséktől, másrészről a Fidesz gondolkodásában fölsejlik Mária Antónia. Ő állítólag mondta volna a francia éhséglázadókra „Ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot”? – aztán mehetett a guillotine alá elveszíteni a púderes fejét. Most azonban nem ilyen forradalmi időket élünk, így az sem várható, hogy a hajdúnánási megalázottak és megszomorítottak dinnyéikkel megostromolják a városházát, pedig milyen jól festene a falakról csorgó vöröslő fájdalom, azaz, a dinnyelé.

Ezt az egész elképesztő históriát azonban nem a kitaszítottak szemszögéből érdemes rögzíteni, hanem a Fideszéből. Hogy hát, mit gondolnak ezek embertársaikról, mi a vélekedésük életről, méltóságról és méltatlanságról, hogy az igazgatótanácsokban ülve, elégedetten böfögve a déli zsíros pörkölttől, s egyben meggyőződve kiválasztottságukról dinnyét osztogatnak az éhezőknek. Hogy mi jár a fejükben ilyenkor, mit ábrándolnak, mit csinálnak, mert, ha az a meggyőződésük, hogy jót cselekszenek, akkor takarodjanak.

Különben is, de ezért különösen. Mindez egyébként túl azon, hogy mint tételezem, egy haver zöldséges kisegítése miatt lett így, ahogy, önmagában valóan is minősíthetetlen. És egy sem akadt közülük, aki kimondta volna, ha mást nem tudunk, akkor inkább ezt se. Jól van ez ezeknek, győzködték egymást, így megszületett a határozat pöcséttel és büszkén, mint a kisdobosok kipipált jócselekedete. Nem tudom, érezhető-e, hogy dadogok és nem találom a szavakat. És azt sem, hogy erről az alávalóságról mint nagyszerűségről beszámolt-e Orbán médiája.

Mert azon a napon, amikor a megalázottak és megnyomorítottak megkapták a dinnyéjüket, az Origo névre hallgató betűkkel foglalkozó förmedvény nívódíjat kapott, mint értékek közvetítője. Meg a Tv2, meg a Metropol is. Ugyane napon Orbán Viktor kijelentette, hogy Brüsszel szétveri az Uniót, de ő majd tartja az utolsó gerendát. Tovább is van, de nem mondom, mert ennyiből is látszik, hogy ez itt egy tébolyda, itt van és vagyunk lakói. Ilyen szemszögből a dinnye sem annyira furcsa már, sőt egyenesen beleillik a szürreális képbe, amelyen szétfolyik az idő.

Minden lehet, mert minden hazug. És ezen a ponton, ebből fakadóan nem arra jutok, mint Nietzsche, hogy Isten meghalt, mert soha nem is élt. Egyébként az is lehet, hogy ez a dinnye már felhívás a tavaszi szavazatra. Hogy majd az urnához járulván Hajdúnánás testülete – meg a Fidesz – ott áll a megalázottakat figyelmeztetve: ne feledd a dinnyét, tudd, hova kell rakni az ikszet. És a megalázott nem is feledi, mert emlékszik a napra, amikor dinnyével a hóna alatt bandukolt haza, és a szomszédja rácsodálkozott, hogy Pista, te is? Nem gondoltam volna. És mégis. Mert ilyen az élet.

Szentkirályi Alexandra kormányszóvivő diadalmi jelentést adott arról, hogy a magyar emberek közül egymillió négyszázezren töltötték ki a nemzeti konzultációs uszítást. Viszont ez nem akadályozta meg abban, hogy ettől kezdve, ami következtetést levont, azt a „magyar emberek” szándékának tulajdonítsa cuzammen, amiből az fakad, hogy egyre kevesebb a magyar. Momentán ezek szerint egymillió négyszázezer, a magyarság tehát elfér egy kávéscsészében, habbal a tetején. A kormányszóvivőnek nem kellene egyik szavával homlokon vágni a másikat.

Viszont tudjuk, hogy ezért lehet kormányszóvivő, különben csak egy agyonfestett cicababa volna, akinek a férje sem nyerne permanensen rakat pénzeket pályázatokon, de a dolgok nálunk így függnek össze. A kormányszóvivő fiatal ember, mindettől függetlenül azonban történelmet tanulhatott volna, de ilyet ő nem tett. Mert ha tett volna, akkor nem meséli el büszkén, hogy a hülyébbnél hülyébb és aljasabbnál aljasabb kérdésekre milyen százalékban válaszoltak a kormánynak tetszőn a „magyar emberek”. Mert egy fehérorosz választás ehhez képest kutyafasza.

Az igenlők aránya a kilencvenhattól a kilencvenkilenc százalékig terjed. Ebből az is kitetszik, hogy eleve már csak azok láttak neki a kitöltésnek, akiket totálisan hidegen hagytak a kérdések, és szerepelt volna azon bármekkora ökörség, büszkén helyeseltek volna. Mert ezek szerint Magyarországon él egymillió négyszázezer ember, akiknek minden mindegy, ha azt Orbán mondja, kérdezi, rúgja valagba őket vagy önti a fekáliát a fejükre, ettől ők idvezülten mosolyognak, és rávágják, igen. Ők a „magyar emberek”, akikkel ezek szerint nem lehet mit kezdeni, a kormányszóvivővel azonban lehetne.

A büntetését nem én fogom meghatározni, és voltaképp nem is érdekel a sorsa, amikor majd belesüpped a feledésbe, ha egyáltalán most van olyan, aki ismeri. De a hangja azért itt van nekünk, és a hangjával ezeket mondja, amiket mond, hogy aki kicsit is hajlandó a komplexebb gondolkodásra, lefordul a székről röhögtében vagy elsírja magát. Más opció nincsen. Ha a kormányszóvivő azt mondja tudva tudván az erről szóló ellenkező igazat, hogy a „magyar emberek” elutasítják az LMBTQ propagandát, akkor én őt elküldöm melegebb helyekre, cifrábbat meg azért nem mondok, mert volt nyunyókám.

A kérdés az ilyen megnyilvánulások után nem is az már, hogy az az egymillió négyszázezer honfitársunk miért olyan hülye, ahogyan a kormány akarja, hanem, hogy mi lesz a maradék nyolcmillió hatszázezerrel, mert van az a halmaz is, és nagyobbacskának tűnik. Ezek szerint a kormányszóvivő kormánya ennek a nagyobbik kupacnak nem a kormánya, sőt, a kontextust kiteljesítve ők nem is magyarok. Akkor tehát mik vagyunk mi, páriák, Buddhában testvéreim, ez a dilemma, s egyben mélázás is, ha már nem tartanak magyarnak, mi a szándékuk velünk.

Gettó vagy marhavagon, kőbánya vagy átnevelőtábor, mert ez egyáltalán nem mindegy, az ember úgy csomagolja a motyót a hosszú útra. Meleg alsó, zsebkés, gyufa, ilyenek. Illetve azon gondolkozom, és ezt most már szigorúan egyes szám első személyben, nehogy a felbujtás vádja érjen, miért és meddig tűri a többség, hogy egy hangos kisebbség döntsön a sorsa felől, holott változtatni ezen tudna, de a jelek szerint nem is akar igazán. Ezen azért gondolkozzatok el az eljövendő hosszú, ködös estéken egy kis forró tea mellett gyertyafényél. Így jól lehet sóhajtozni ugyanis.

Más mondandóm ma voltaképp nem is volna. Ezt is elég lesz megemészteni, hogyha olvasod ezeket, akkor azok közé tartozol, akik a kormányszóvivő, tehát Orbán és a pribékjei szerint nincsenek is. Nyújtsd magad elé a karod, forgatgasd a kezedet és harapjál bele, hogy vagy-e. Ha fájt, akkor valószínűleg igen, tehát annak megfelelően kellene abszolválni a Seint. Olvassatok Heideggert, és minden kiderül, nem kell az igazmagyar Németh Szilárd lecsótól zsíros képét bámulni. Ő azért jutott az eszembe, mert általában ilyen szocreál klubokban tölti ki az elcseszett íveket.

Sok minden kiderült Demeter Szilárdról már eddig, tegnapi szösszenete után pedig még az is, hogy otthon van a marxizmus-leninizmusban, amikor azt vizionálja, hogy például Gálvölgyi Jánost fölfalja majd mondjuk valamely freSZFE-s növendék, akit most tenyészt a libsibolsikomcsi intézmény, amely ráadásul a CEU-tól kapott helyet, hogy képezze a buzi forradalmárokat vagy forradalmár buzikat. Ebből is kitetszik, hogy az élet meglehetősen összetett dolog, de olyannyira, hogy ez a Demeter nem is igazán tudja átlátni a maga teljességében.

Van neki egy szemüvege, amit úgy hívnak: a nemzeti könyvtár, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért felelős miniszteri biztosa, a Petőfi Kulturális Ügynökség igazgatóságának elnöke, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a Mol-Új Európa Alapítvány kuratóriumi tagja. Összefoglaló néven mind e titulusokat Orbán seggének nevezhetjük bízvást, egyúttal megállapítva azt is, hogy fiatal kora ellenére ez a Demeter már majdnem Vidnyánszky a rengeteg hivatalával és a ciklopi hatalmával, és szándékai is egylényegűek azéval.

Ez pedig az, hogy fogja a macsétét, nekiáll vele kaszabolódni mindent, ami nem népnemzeti-keresztény-nacianalista-fasiszta és Trianontól búvalbaszott. Úgy vélem, sikerült tömören megragadnom a NER kultúra-ideálját, aminek viszont ez Demeter az élharcosa, ott buzog benne a jobboldal kulturális erkölcsi fölénye. És még jós is. Mert ugyanis, hogy elérjünk a kályhához, ez a Demeter azt delirálta tegnap, hogy az előválasztási klipben szereplők, ha törekvésük és vágyaik sikerrel járnak, és megtörténik a kormányváltás, mind megdögölnek.

Nem így fogalmazott, de erre gondolt, amikor poklot vizionált nekik abból a fideszista alapvetésből kiindulva, hogy valaki, mindenki azért áll ki egy ügy mellett, hogy utána tarthassa a markát. Megmutatom betűhíven is a nagyívű gondolatkísérletet: ezekre az emberekre “egy esetleges kormányváltást követően maga a pokol vár, mert felfalják majd őket a kineveltjeik. Mivel egymásnak fogják adni az ösztöndíjakat és a zsíros állásokat”. Az első, ami ennek hallatán az ember eszébe jut, hogy mindenki magából indul ki, másrészt pedig, hogy rossz az, aki rosszra gondol.

Ez a népi-nemzeti bölcsesség illik ide, viszont egyúttal tapsolunk is ennek a Demeternek a vallomásért, amivel enszájával adta elő a NER működési alapvetését, miszerint a rajongások, dalok és versek, koncertek, színházi előadások és publicisztikák azért születnek benne, hogy utána lehessen osztogatni az ösztöndíjakat és zsíros állásokat. Megható ez a következetlenség, amivel saját magát és a gazdáját buktatja le, amikor jó fideszes szokás szerint másra keni azt, amit önmaga elkövetett, és két kézzel mutogat utána. De nem mindenki hülye.

Csak annyit mondok megint: a nemzeti könyvtár, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért felelős miniszteri biztosa, a Petőfi Kulturális Ügynökség igazgatóságának elnöke, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a Mol-Új Európa Alapítvány kuratóriumi tagja. És ez az ember ábrándozik a Gálvölgyi zsíros állásáról, illetve arról, hogy fölfalják őt fiatalabb kartársai, akiket ráadásul ő nevelt ki. Ugyanis, emelte fel az ujját nagy fontosan ez a Demeter: “mert a marxista baloldal mindig, minden időkben és mindenhol ezt csinálta”.

Mondom, hogy tanult tudományos szocializmust az oskolában, és most kérkedik vele. Nem kellene, mert a kép, amit mutat, önarckép, Orbán bámul ki belőle, és ránéz erre a Demeterre azt mondva neki, ha nem ontja magából továbbra is a hülyeségeket, akkor lesz helyette másik, és ez látszik is ezen a Demeteren. Hogy meg akar felelni, mert különben baj lesz. De ilyen az összes. Ő annyival terheltebb, hogy a saját stigmáit és rettegéseit kivetíti, de azt nem értjük, miért aggódik azért, hogy a kormányváltás után Gálvölgyit megeszik a forradalmárok.

Az a meglátás, hogy leginkább Demetert fogják, de erről mintha nem volna tudomása. Pedig nem ártana beszerezni. És még egy dologgal nincs tisztában ez a Demeter, mert ilyet nagy valószínűséggel nem is ismer. Van olyan is, hogy valaki nem pénzért, zsíros állásért és kitüntetésért áll ki egy ügy mellett, hanem azért, mert morális kötelességének érzi kiállni mellette. S mivel nem kér érte semmit, el sem tudnak tőle venni semmit. Pláne nem zabálják fel őt a saját gyermekei, de, mint már említettem, Demetert viszont tényleg fenyegeti ez a veszély. És most vagyunk helyben egészen.

Ha valaki szombat-vasárnap harmincnégy órát dolgozik, hogy közben aludni sem nagyon tud, akkor hétfőn reggelre másképpen látja a világot, mint az, aki épp azért durcás, mert indulni kell a dolgozóba megint, mert kezdődik a józan robot. Kialvatlanul és ezer hír súlyától roskadozva hétfőn reggel az az öröm, hogy a nap süt, a madarak csácsognak, és valahogyan életben van az ember, ha húzza is a lábát, a dereka sajog, és zúg a feje. Azt hinnénk, hogy a kávé segít, ám ez fals tételezés, de a konvenció miatt megadja a szokásnak magát a haldokló, és amint kinyit a kávézó, és a teraszon a pincérlányok asztalt törölgetve várják az első vendéget és a műszak végét egyben, recsegő térdekkel egy székbe hanyatlik arcát a napnak fordítva.

Mondaná a pincérlánynak úgy világirodalmilag, hogy egy Calvadost, gyermekem, de egyrészt nem iszik, másrészt ez nem Bouville, hanem a saját fatornyosa, viszont az undor ugyanaz. Marad a kávé cukor nélkül, és a templom harangjának kongása, mint a lélek hamis eledele, de erről majd máskor. Amint magához tér a nyitásból a kávézó terasza, jönnek sorban a népek, munka előtt, alatt, után, a kávézó mindig tele van, senki nem dolgozik, vagy mindenki főnök. Az ember mellé négyfős társaság telepszik, konszolidáltak, jókedvűek, csinosak, látszik rajtuk, hogy gondjuk alig, s mivel nem túl nagy a terasz, az ember óhatatlanul hallja a csevejt, illetve csak egy férfi hangját, aki Orbán kötcsei beszédéről mesél átszellemülten.

Már maga ez is, amikor az ember előző nap irkált róla a hányingerét visszatartva, már ez is sorsszerű, a szavak minősége és a belőlük sugárzó áhítat és rajongás a másik öröm, mert az ember más fajtársával is ritkán találkozik, lévén leginkább ül a barlangjában, fideszistát meg tényleg ritkán lát közelről. És a szem csillog, a hang lelkesült, amikor a mesélő a csattanóhoz ér, kivár kicsit, s mint valami rossz szónok, teszi föl az íre a pontot a na mit mondott, na mit – hatásszünet -. hogy mi nyerünk, ők veszítenek. És így elérve a katarzist a mesélő eltelten göcög, érezve és éreztetve azt, a világ kerek, nincs mitől félni, Gyurcsány nem jön vissza, minden rendben lesz ezután is, míg a világ, s még két nap. A NER állni fog mindörökké. Ez a sugárzás.

No most, az ember viszont ismeri a mesélőt, a Fidesz őt indította a fatornyosában polgármesternek az előző választáson, és hát, kikapott a patás baloldalitól. Viszont, mint kitetszik, azóta is álmodozik, és hisz abban, hogy ők nyernek a másik oldal veszít, pedig, mint mondtam, egyszer már kikapott. Lehet, hogy győzelemként éli meg, de csodálatra méltó ez a következetlenség, amitől szép lesz számára a világ, de a hit ilyen. És az érdek is. Mert ezen a ponton ugrik be az embernek az Orbánt felszopók hada Nagy Ferenctől Szikoráig és tovább, hogy annyi van, amennyivel Dunát lehetne rekeszteni. Ma mindenki ilyen partizán, s bár nem érdemlik meg, de az ember elkezd ezeknek a lelkén gondolkozni, hogy merre visz az útjuk, milyen ismeretlenek felé.

Nem sejtjük, csak látjuk azt a pontot, amikor ezek behódolnak. Először szervilis szolgák lesznek, s ahogyan mind többet kapnak a rendszertől, mint mélyebbre süllyednek, rajongókká válnak, hívőkké de érdekből, mert belekerülnek úgyannyira a körforgásba és elmerülnek szügyig a ganajban átvéve kitüntetéseket és pénzeket, amikor egy ponton már nem létezik visszaút. A folyamat irreverzibilis, és elönti őket a bizonyosság, hogy addig élnek – legalábbis jól –, amíg a NER létezik, és annak múltával minden: hírnév, pénz, elismertség és megrendelések tovatűnnek, és a leghangosabbak és leghűségesebbek ott maradnak a nagybüdös semmiben. Orbán őket veri át igazán, mert létezésüket a sajátjához köti.

Hogy ezt észre veszik-e, tudják-e, felfogják-e, bizonytalan. Feltehetőleg annyira nem hülye mind az összes, hogy ne lenne tisztában azzal, amit most kap, azt a szolgaságért kapja, így egyetlen reménye van: mi nyerünk, ők veszítenek. Lehangoló lehet így élni, de, mint az ember a kávézó teraszán tapasztalhatta, mégis lehet. Sőt, az is felül a meséknek, mint a kötcsei beszédről áradozó férfi, aki pedig egyszer már kapott egy maflást, de még mindig hisz. Szinte csodálatra méltó ez a következetlenség, de ennyire azért nem megengedő az ember. Főleg azért, mert mint már említette, a barlangjából előjőve és fideszistát látva elönti őt az undor. Pedig a nap süt, a madarak csacsognak, a felhők pediglen szállnak az égen.

Gőzerővel készülve a tavaszi választásokra Orbán Viktor Kötcsén fölvázolta csapatainak a stratégiát és taktikát, amely elhozza a diadalt. „Mi győzünk, ők veszítenek” – adta meg a siker kulcsát, és, ha valaki nem értette volna, rátette a címkét, hogy ez mi a radai rosseb is: „Ez a haditerv” – mutatott rá. Névrokona pedig, ez az Orbán, de Balázs, akinek a titulusában van a végzete (a miniszterelnökség parlamenti és stratégiai ügyekért felelős államtitkára), minderre azt állította, hogy a gazdája „nagyon komplex, összetett és bonyolult” stratégiát vázolt fel, és mit ne mondjunk, sikerült. Nem tudjuk, melyik az inkább komplex, a „folytatjuk”, vagy ez, hogy „mi győzünk, ők veszítenek”.

De azt mégis tudjuk, hogy a hívőknek ez éppen elég, ám nekünk, akik még keressük a szavak értelmét olykor, gondot okoz, ha lufikat eregetnek gondolatok helyett. Egyébként Deutsch Tamás a győzelembe vivő biztos utat abban látja, hogy a baloldal totál esélytelen, a jobboldalnak sokat kell dolgoznia, vagy győz az esélytelen baloldal, és az esélytelen baloldalt paraszthajszál választja el a jobboldaltól. Ez a haditerv is lenyűgöző, csak az a gond vele, hogy nem kevesebb mint három logikai ellentmondás van benne, azaz, jobb volna, ha Deutsch is maradna a faéknél, mint a szobatársa a kollégiumban. Minden jel arra mutat ugyanis, hogy ennyire futja. Ez a Fidesz elképzelése a jövőről.

Ezt nevezhetnénk akár semminek is, de megvalósulásában mégis csak valami, ami pedig a NER. Akár körbe is érhettünk volna, de vannak azért még lényeges dolgok ebben, mert sajnálatosan ez az életünk. Javaink ellopva, országunk kifosztva, lezüllesztve és debilitásba hajszolva, hát mi kellhet még a boldogsághoz? Egyáltalán semmi. A Fidesz ül a bekebelezett haza romjain, egyetlen érdeke és terve a lehangoló status quo fenntartása, persze, hogy mondanivalója egyáltalán nincs. Folytatja, és győz. Az ellenoldal pediglen veszít. A kérdés csak annyi már, hogyan? Mint pedzegetik, netán a választási rendszer megbuherálásával, és a leálló szervereket is ismerjük.

Mindent ismerünk már végtelen idők óta, és a csalásokon kívül azt is tudjuk, mi lesz. Mocskolódás lesz olyan töménységben, amihez képest a mostani babazsúr, a hívők hordáinak atrocitásai következnek az ellenzék választási kampányában és gyűlésein mint már az előválasztáson is tapasztalni. Kopaszok bevetése lesz, a falusi választók megfélemlítése, a nyugdíjasok felvásárlása és a külhoni szavazók buszoztatása, hogy csak a legegyértelműbb, legáltalánosabb és leggyakoribb eszközöket említsük, ami lefedi Orbán „nagyon komplex, összetett és bonyolult” stratégiáját. Minden eszköz náluk van, és mindet meg is akarják tartani. Mindenáron.

Ami tavasszal következik, nem választás lesz, hanem horror, öldöklés végkimerülésig, háború életre-halálra. S éppen ezért, mert mindent bekebelezve újat mondani a Fidesz mondani már nem tud, mert egyszerűen nem is lehet, egyetlen célja tehát a hatalom minden áron való megtartása, mert a fiúk nagyon félnek a büntetéstől. Illúzióink ne legyenek tehát, és mosolyoghatunk is, ha Orbán vagy éppen Deutsch hülyeségeket beszél választásról és programról, de mind tudják, vereség estén mi várna rájuk, így mindent megtesznek, hogy ezt elkerüljék. Ezt takarja a mókásan hangzó, de mégis félelmetes tartalommal bíró „Mi győzünk, ők veszítenek”, mert más elképzelhetetlen.

S ha netán még így is, ilyen körülmények, minden pénz, paripa fegyver és aljasság birtokában is vereség lenne a vége a Fidesz számára, akkor még mindig ott van, hogy eltakarodnak-e szépszerével. De nem fognak nagy valószínűség szerint, már csak a hatalmuk és világlátásuk jellegénél fogva sem, amelyben az a központi elem, és ebben igazán hisznek is, hogy uralmuk vége egyben a magyarság pusztulása is lesz. Jó, ha ezzel számolunk, és azzal is, hogy ugyan tán a Lánchidat fölrobbantani nem fogják, de mindenképpen felperzselt földet hagynak maguk mögött. Ehhez azonban le kell győzni őket, pedig látjuk a zseniális tervet, miszerint ők győznek, mi pedig veszítünk.

Tegnap nagyon izgalmas volt, ahogyan a magyar média loholva az események után tíz percenként számolt be arról, ki érkezett meg Kötcsére, milyen testeket hozott épp a géperejű jármű. Kötcsére akárki nem mehet, aki oda eljut, közelről élvezheti Orbán hónaljszagát, így már valaki, illetve annak hiheti magát. Nagy Ferenc is bebocsátást nyert a belső körökbe, kicsípte magát, farmerből készült bocskaiba öltözött, amelynek gombjai halálfejek, és ebben mondta föl a leckét. Hogy megroppant a valóság, ez is jól mutatja. Itt neve szerint polgári pikniket tartanának évente, de ez nagyon nem polgári és nagyon nem piknik, ez a húsosfazék körüli körözés csupán.

Kötcse csúcspontja, a létezés itt megtalált értelme, amikor a kedves vezető kinyilatkoztat és utat mutat, de, hogy miért várja annyira mindenki, az is nehezen érthető, hiszen tudjuk, nem azt kell nézni, amit mond, hanem amit csinál. Momentán sokmilliárdos búvóhelyet épít Hatvanpusztán, amely hetekig is ellátást nyújt az ott megbúvóknak saját áramforrással, egyebekkel. Az ilyesmi fölösleges. Minden vár bevehető, egyszer minden víz elfogy, minden kolbász megromlik, és az őrség is átállhat. Kötcsén a beavatottaknak épp azt magyarázta el a kedves vezető, mit kell tenni, hogy a választások után ne legyen muszáj menekülni, de Deutsch összefoglalta az éccát.

Elképesztő gondolati kört írt le a manus, miszerint a baloldal esélytelen, a jobboldalnak sokat kell dolgoznia, vagy győz az esélytelen baloldal, és az esélytelen baloldalt paraszthajszál választja el a jobboldaltól. Mert mindenkinek mondani kell valamit. A média belehajszolja a belső kört az okosságba, hogy ahogyan szállnak ki a géperejű járműből, már tolják a képükbe a mikrofont, várva a megvilágosodást. És az meg is érkezik. Nagy Ferenc, aki ezek szerint már udvari dalnok, a polgári piknikes gondolati magasságban a buziknál tartott még mindig, ennyit sikerült befogadnia az eszmékből, és miután legutóbb a koncertjén a tökeit markolászva üzent nekik, ide is ezzel készült.

Mintegy polgárilag mesélte el Kötcsére érkezésének célját, miszerint az ő unokáját senki ne akarja lánynak öltöztetni, s mondom, mindezt halálfejes farmer bocskaiban, hogy meg kell a szívnek szakadni. Megkérdezték tőle azért, hogy akarta-e valaki valaha lánynak öltöztetni az unokáját, amire azt mondta nem. De még kifejtette a másik biztos ismeretét is, hogy tudomása szerint az átoperáltatottak nem érzik jól magukat. Köszönjük meg Nagy Ferencnek az értékes információt, amivel a nemzet ismereteit gyarapította. Kossuth-díjas, csak tudja az igazat, mint a lovagkeresztes auratisztító, de ez már egyenest Káslerig vezet. Ő is piknikelt tegnap. Őt is kérdezték.

Az egészségügy sikeres, a kórházak sikeresek, a járványkezelés mintaszerű, mondta ez a test megérkezve a szellemi találkozóra, de látszott a szemén, egészen máshol van épp. Voltaképp azonban egyik sem érdekes önmagában, hanem így egy kupacban mind az összes, ahogyan rajzanak a főnök körül, s mondom, aki megérzi a pállott hónaljszagát, aludni se tud az éjjel. Ennyi pincsitekintetet és farokcsóválást maximum egy kennelben lehet látni, és itt, Kötcsén érezni igaz valójában, hogy a gauleiterek, odakint, a valóság egy szeletében élet-halál urai fideszisták milyen apróra mennek össze a főnökük közelében, és úgy köröznek körülötte, mint légycsapat a szar körül.

Egyébiránt mindegyik döglégy azzal akart megfelelni a szellemi elvárásoknak, amit abból fel sikerült fognia. Bányai képviselő, akit Isten százötven napi Covid után újraszült, szintén megérkezett a táborba, a kedves vezető pedig üdvözölte őtet a galeriben megint, mondván: üdv újra köztük, de nem korai-e még a boldogság őt láthatni. Mire Bányai képviselő igazolva, hogy készen áll a harcra ekképp nyugtatta az atyuskát: „Már iszom is, főnök”. Akkor minden rendben van. Unoka lányruhában, kupica a kézben, mint a polgári piknik szellemi nívója, csak az a visszás, hogy ilyen készségekkel úgy szállt ki az összes a géperejű járműből megérkezvén a szeánszra, hogy legott elkezdett levitálni.

Csak a gyomra lehúzta mindet a tyúkszaros porba. Ahogyan az mostanában lenni szokott, ez is, mint minden is a Fidesz körül, paródiába csapott át, ahogyan eltávolodtak a valóságtól a főnök segge melegét üldözve. És ezek a pincsik majd hazamennek, a sarki kocsmában újra fontos emberek lesznek, és majd körülöttük is köröz egy légyraj. Így az egész trágyahalom, aminek Kötcsén van a java, szétterül az egész országban lányruhás unokákkal, már iszok is főnök szervilizmussal. Kötcse a Fidesz tükre, amivé rohadt harminc év alatt. Elhízott, zsíros szájú, pálinkát böfögő csinovnyikok, akik a polgár szó jelentését sem ismerik, de vele takaróznak, mint mindent befedő dunnával.

Schmidt Mária elküldte az anyjába Boris Johnsont, az angolok miniszterelnökét, mert neki sem tetszettek a magyar fasiszták hőbörgései, amit a magyar-angol futballmeccsen előadtak, ahogyan azt tegnap megbeszéltük. Schmidt Mária nem magától lett bátor, előtte megszabta az irányt Szijjártó külügyminiszter, aki ahelyett, hogy elnézést kért volna állampolgárainak tarthatatlan viselkedése miatt, nekilátott mutogatni visszafelé, hogy az angol szurkolók meg kifütyülték az olaszokat az Eb döntőn. Szijjártó szintje a dedó szintje, amikor a kis pisisek azzal magyarázkodnak az óvónéninek, azért gáncsolták el az Eszterkét, mert tegnap a Pityu meghúzta a copfját.

Hogy Szijjártó alkalmatlan külügyminiszternek, azt tudjuk, és már nem is szégyenkezünk miatta. Ami az igazi aggodalomra okot ad, az az, hogy Szijjártó szerint ami a magyar-angolon történt, az rendben volna, ha alkalmatlankodó alakok föl nem fújnák az egészet. És még ez sem az igazi baj, hanem az, hogy ha a rasszizmus, homofóbia és idegengyűlölet a magyar külügyminiszter szerint rendben van, akkor ezek szerint ez a hivatalos irány, mondhatni, nemzeti. Szijjártónak valaki fölüthetné a szótárt, ás megmutathatná neki az elnézést szót a jelentésével együtt, mert a jelek szerint ilyet ő nem ismer. Ezért szokott általában tutulni.

És még csak az sem baj, hogy Szijjártó alkalmatlan arra, ami munkát végez, mert Orbán kormányának minden tagja, de maga Orbán is így van ezzel, azt is mondhatnánk, azt sem tudják, mit csinálnak, holott nagyon is. Amikor a futball Eb müncheni meccse előtt a náci karlendítések és más hasonló, Európában egyáltalán nem illendő cselekedetek miatt a magyar szurkolókat a bajor rendőrök fogdára vitték, Szijjártó szerint a rendőrök provokálták a jámbor magyarokat. Mint ahogyan a térdepléssel is, ami azt váltotta ki belőlük, hogy a fél világ rólunk cikkezik, hogy miféle hordák vagyunk mi, és hát, ilyenek. Ahol a külügyminiszter szerint ez megfelelő.

Vehetjük ezt hivatalos állásfoglalásnak tehát, hogy a magyar kormány egyetért és támogatja a magyar hordák homofóbiáját és rasszizmusát, és ez így is van. Csak ahhoz sincs gerincük, hogy ezt bevallják, viszont ez folyik a szócsöveikből, a bayerjaikból, a Kossuthjukból és az M1-ükből, a békemenetükből, az origójukból és a pesti srácaikból. Ezek mind a trágyaszagú fasizmus harsonái, és az irányvonalat nem az ujjukból szopják. Sőt, mint egyre-másra tapasztalhatjuk, kitüntetéseket kapnak érte és gazdag apanázst. Ők végzik az agyakban azt a mocskos munkát, amitől a nemzeti magyar ilyen vadbarom lesz, mint ami miatt most tátott szájjal, de leginkább megvetően néz ránk a világ.

Valami nem komilfó történhetett azonban, nem a kislányos angolok fúják fel a sérelmeiket, mert az MLSZ, amely szervezet meg akar őrizni valamit ezek szerint európai arcából, kijelentette, hogy a beazonosított, szurkolónak nevezett barmokat kitiltja a stadionokból. És, ami a legszebb, kormányzati körökből még most sem hangzott, el, bocs, de mi nem ilyenek vagyunk, hanem akkor ezek szerint nagyon is, sőt, a kedves vezetőnek tetszőn. Voltaképp mindez egy vallomás a Fidesz részéről, hogy mit értenek őt kereszténydemokrácia és keresztény értékek alatt, és hát, ezt, amitől elhányja magát a nagyvilág. Viszont erre volt képes rápakolni Schmidt Mária még pár lapáttal.

Hogy ő magától ilyen, vagy azért, mert megfizetik, a végeredmény szempontjából édesmindegy. Viszont tudjuk, hogy teljesen egyedi módon közelíti meg a történelmet, amiről Dózsa László 1942- tudna mesélni nekünk, és ez a sajátos zamatú világlátás most is kiviláglik, amikor azzal inti Boris Johnsont a pofa befogására, hogy ők gyarmatosítók voltak és éheztették az indiaiakat. De mindez semmi ahhoz képest, hogy Trianonért is az angolok a felelősök, és a rendszerváltásig nálunk tomboló szovjet elnyomásért szintén. Két vesztes háborút varr Schmidt az angol miniszterelnök nyakába, holott az egyikért a keresztény nemesi, a másikért a keresztény fasiszta Magyarország volt a felelős.

Megemlíthetnénk Horthy vagy Tisza nevét, akik sokkal inkább tehetnek a magyarság nyomoráról mint az angolok. Ők Schmidt logikáját követve Mohácsnál is cserben hagytak minket. A legdelikátabb azonban az az önkéntelen vallomás, ami úgy csúszott ki Schmidt száján, hogy észre sem vette, mikor is sérelmei közt megemlítette: „Soha nem fogjuk megbocsátani, hogy „1944 őszén egy sajtpapíron osztották fel Sztálinnal térségünket és toltak át minket Ázsiába!” És íme, felkerültünk a térképre, most is ott vagyunk, hordáink a stadionban éppen ilyen sztyeppei legények. De a történelemről, a Schmidt-féléről ennyi épp elég, illetve sok is.

És bár nem tudni, milyen jogon, de leordítja Schmidt Johnson fejét azzal is, hogy: „olyan országban térdelgessenek, ahol erre igény van”. Ázsiában tényleg nincs, ott másképp intéződnek a dolgok. Aztán mintegy mellékes gesztusként lebunkózza még Johnsont és Vilmos herceget is, amivel már tényleg nem lehet mit kezdeni. De ez az egész nem ér meg, illetve önmagában nem érne meg ennyit, ha mindebből nem az világlana ki, hogy a mai hivatalos Magyarország gőgösségében a homofób, rasszista, idegengyűlölő fasiszta hordáival azonosul, akik – szerinte – kifejezik a magyar nemzeti öntudatot és önazonosságot. Nos, innentől nem igazán vagyok magyar.