Lipsik, harangok, müezzinek

Kölökkoromban fölöttünk lakott Fülöp úr a harmadikon. Új volt még a világ, gyorsabban nőttek ki a házak a földből, mintsem a környezet alakult volna hozzájuk, és így történhetett, hogy a ház töviben ott felejtődött egy vasúti sín, azon pedig vonatok hozták a kavicsot, föhenyet, és ezt éjszaka zajos markolókkal rakogatták kifelé, ha úgy diktálta az ütem. Mintha egy bánya közepén élt volna az ember, ahogyan épült erősen a szocializmus éjjel és nappal.

Fülöp úr egy békés üveges volt, apró ember két lánykával, akinek a hangját sem lehetett hallani, mígnem az egyik éjszaka cirkuszra ébredt a ház, ugyanúgy, mint a kőkorszaki szakiknál, amikor Frédi veri az ajtót, hogy Vilma engedje be, s körül sorra gyulladnak fel a fények a kőkorszaki házakban. Hasonképp nálunk is, ahogyan Fülöp úrból tört elő a keserve. Nagyon hangosan, nagyon részegen és nagyon őszintén bőgte bele az éjszakába, miszerint: az anyátok picsáját, alunni akarok.

Mindezt a markolóknak ordította, akik szorgalmasan és zajosan rakták a kavicsot nagy reflektorok fényénél, építették a szocializmust, míg mi szenderegtünk, mint a robogás, úgy megszokva a gépeket, hogy azokra nem, ámde Fülöp úr óbégatására fölriadtunk. S mondom, gyúltak föl a fények az ablakokban, ahogyan a pizsamás polgártársak tódultak nézni, hogy na, kit ölnek vajon, kinek vére folyik, s mennyire. De csak Fülöp úr volt részeg erősen, és kijött belőle az őszinteség a szocializmus éjszakai építéséről.

Pihenni szeret az ember, ha joga nincs is hozzá, de olykor megcsomósodik a keserve, ahogyan Fülöp úrban is azon az éjen. Megoldódott azonban a konfliktus, mert a markoló kezelője leállította a gépet, kiszállt abból, és az ablakunk alá ballagva fölszólt a harmadikra a pizsamás Fülöp úrnak szelíden, miszerint: fogd be a pofád, te barom, nagyobb zajt csapsz, mint a gépek. Ettől csudálatosan Fülöp úr aludni tért, a ház pedig elsötétült, mintha hazamentek volna a legények a faluvégi kurta kocsmából.

Mindez pedig azért szállt föl az én csésze teámból, mert Balatonberényben betiltották az éjszakai és hajnali harangszót, ami zavarta a nyaralni és pihenni vágyókat. Ez pedig, mint annak idején a szocializmus építése vs. Fülöp úr, ebben a kontextusban a nemzeti, keresztény Magyarország, kontra belvárosi lipsik dichotómiaként jelent meg a Pesti Tv sajtómunkása tudatában, ahol az aludni óhajtók a dolgos vidéki Magyarország ellenségeként, Orbán után szabadon, diplomás kommunistaként jelentek meg.

Fülöp úr sem volt lipsi, egy jódógos üveges volt, aki a fröccsöktől kényszerítve fejtette ki, hogy alunni akar, az annyuk picsáját, mindebből pedig arra is következtethetünk, a berényi nyaralók sem a nép ellenségei, csak pihenni vágynak. De ebből is sikerült kereszténységvédő buzgalmat csiholni, mint annak idején a szent szánkók meggyalázásából advent pátoszos időszakában. Bohár Dánielnek hívják a NER szorgalmas sajtómunkását, aki liberális ármányt sejt amögött, ha valaki aludni szeretne.

„Nyilvánvalóan, amikor lejönnek ide Budapestről a belvárosi értelmiség, és akkor előadják a nagymenő budapestit, hogy őket zavarja az, hogy reggel harangoznak reggel öt vagy hat órakor, vagy zavarja őket, hogy a kutya ugat vagy kukorékol a kakas. Hát az ilyen”. – Ez Bohár Dániel tényfeltáró munkásságának veleje, amiből az a különös kép mutatkozik, hogy vannak a dolgos berényiek meg a belvárosi hitetlenek, akik a terrorjukkal a maguk képére formálják a romlatlan magyar vidéket.

Fülöp úr csak e kontextusbéli miheztartás végett jutott eszembe, és azért, mert nem akartam direktben lehülyézni a tényfeltáró újságírót, aki, ha még két mondatot ír vagy mond, eljutott volna a keresztényüldözésig. Már épp az ajtajában toporgott. Elkezdett utalgatni müezzinekre, arabokra, még jó, hogy nem merült bele egészen. De megoldást is javasolt: „Kedves belpesti nyaralók! Faluhelyen bizony szól a harang és kukorékol a kakas. Ha ez nem tetszik, akkor ne petíciót írogassatok, hanem maradjatok otthon.”

No most, én erre inkább nem szólok egy szót sem, mert messzire vezetne, el egészen Karácsony biciklijéig. Helyette inkább felhívom a figyelmet Bohár konzekvenciájának nyelvezetére, ami majdnem felér egy jól fejlett ötödikes nívójához, mint ahogyan gondolatisága sem sokban különbözik attól. S mindezek után az a legérdekesebb, hogy látom, ahogyan ez a Bohár a tyúkszaros Berényből elautózik egy „belpesti” kocsmába, ahol elmeséli a hasonszőrűeknek, miszerint megint jól odacsapott a lipsiknek. Aztán a pénztárhoz fárad.

A koviubi mint vízió

Orbán Viktor a kormány szájával ugyan, de mégis csak visszaszívta a civil szervezetek adományozóinak bejelentési kötelezettségét. Két hétig volt érvényben az ezt bevezető regula, s ha így ugyan gránit szilárdságúnak nem is mondható, de tartóoszlopos tákolmánynak talán kicsinyég igen. Nem tudni mi volt a nem ér a nevem, káposzta a fejem oka. Lehetett a brüsszeli pénzek féltése, a felcsúti lebukás-kiderülés, CÖF tisztánlátás, amik elég kínosak bírtak volna lenni. Egyetlen dolog biztos, nem a civilek tiltakozása okozta a pálfordulást, mert civilekkel, egyáltalán a Fideszen kívül álló emberek csoportjaival Orbán Viktor nem foglalkozik soha.

Nagy valószínűséggel a sajátjaival sem igazán. Csak mint a hatalom megszerzésének és megtartásának segédcsapatai gondol rájuk, ilyképp számok csupán és voltaképp a palettán, de ez legyen az ő saját bejáratú nyomoruk. Az, hogy ez a törvény (rendelet, ki igazodik ki már ebben a kuplerájban) érvényét veszítette, a felhőtlen öröm maga, egy aljassággal kevesebb nyomorítja az életünket. Marad még elég úgyis. És most mégsem a felszabadult boldogság tapsikolása jön elő belőlem, hanem a rámutatás bölcsessége, hogy lám, ez is mutatja, hol is élünk. De leginkább mégis azt, hogy Orbán milyen tehetségtelen, és mellette szaralak, természetszerűleg.

Szokásban van politikusi zsenijét dicsőíteni, okosságát és végtelen bölcsességét, ahogyan jól megtervezett lépésekkel halad a céljai felé, váltogatja az ideológiákat, mint más a szaros gatyát, hogy mindenkit hogyan tart sakkban a pávatáncával. Olybá tűnik ezekből, mintha volna valami távlatos cél, ami megvalósulásáért dolgozik és gondolkozik, ámde meg kell látunk, ilyennel nem rendelkezik. Víziója, ha van, az a kovászos uborka, stratégiája nincs, taktikája csupán, ami a rögtönzésen alapul, mint ennek a rendeletnek a bevezetése és villámgyors visszavonása is mutatja, ami annak bizonysága, hogy gondolat nem volt mögötte, csak a bosszú ösztöne.

Kies hazánkban a Fidesz és így Orbán uralma alatt nem történik kormányzás, törvények – mostanában rendeletek – hasraütésre születnek. Akikre vonatkoznak, azokat meg nem kérdezik, hatásukat nem vizsgálják. A törvényekkel és hovatovább az alkotmánnyal (alaptörvénnyel) napi szintű ügyeket intéznek, mintha csak fölírnák egy cetlire, mit kell hozni a boltból. Számtalan példát tudnánk mutatni erre a tempóra, de fölösleges, többek között ezért nem kapják meg a helyreállítási pénzeket, s nem azért mert Brüsszel melegeket akar küldeni az oviba. A tehetségtelen aljasságukat ott is ordítással takarják, a hangerő az érv, a decibel a meggyőzés.

Tisztára útszéli kocsma, és annak a nívója. Így visszanézve egyébként az ember elcsodálkozik, hogy az ország még úgy-ahogy működik, nagy valószínűséggel a tehetetlenségi nyomaték viszi előre. S hogy ez így van, az is mutatja, hogy nincs neki irány szabva, megy, amerre az ordítás szele fújja, az útját utólag megtákolják rendeletekkel, törvényekkel. Amiben előre gondolkozás és tervszerűség mutatkozik, az a lopás lepapírozása, ezen kívül minden mellékszál, illetve ennek alárendelt. S bármennyire fura is, mert boldognak kellene lenni a civilekkel való engedékenység miatt, az ember mégsem és nem egészen az.

Mindez arra bizonyság ugyanis, hogy az történt, a kedves vezető nagy felhorgadásában, hogy szopassuk meg a civileket, kitalált valamit. S ahogy visszanézett a nagy műre, akkor döbbent rá, hogy ez az ő érdekeit is sérti. Ez pedig felülírta a bosszú akarását, pragmatika legyőzte megint az ideát, ahogyan Jézust is azonmód tagadná meg, ha egy bolt útjában állna. Ez a maffia vallásossága, és a keresztapa ügyintézése. Orbán nem kormányoz, a lopás útját egyengeti évtizede, ez a nagy eszme, minden más csak máz, akkor és úgy félre dobva, mint a kapcát, ahogyan ezt a rendeletet is. Mindezekből fakadva Orbán még kormányosnak is nehezen nevezhető.

Államférfinak régen nem, miniszterelnöknek egyre kevésbé. De nem is akarjuk mi sehogyan sem nevezni őt, ez a kis karcolat csak arra való, hogy megmutassa, bár a manusnak a létező összes hatalmi eszköz (pénz, paripa, fegyver) a rendelkezésére áll és a tulajdonában van, de ezen kívül nem valami nehezen ledönthető kőszobor, hanem piti tolvaj csupán. Bár nagyban csinálja, de a nívója az. Egészen könnyen zavarba hozható, ezért nem is vitatkozik, csak nézi az arcmását a tükörben, egyre nagyobbnak látva magát, ácsorogva a stokiján, amit Európa trónjának hisz. Összevissza kapkodó pitiáner alak, aki a kleptomániába fog belebukni, nem eszmékbe és ideákba. Az nincs neki.

Egy óvodás naplója 25. – Bohóc

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma jön egy bohóc hozzánk az oviba, hogy nevessünk sokat. De mi anélkül is sokat szokunk nevetni, ha a Pityu bolondozik meg hüjéskedik, de azért örültünk neki, hogy bohóc jön mihozzánk az oviba. Montam is az apunak, hogy érkezik a bohóc, amire kérdezte az apu, hogy melyik, a képviselő vagy a pap, mire az anyu mondta neki, hogy nade Karcsi, de azért mosolygott. Nem kellett ünneplősbe menni, hogy jön a bohóc, tehát nem megyünk ki a timpanoni emlékműhöz a homokozóhoz. Jó lesz nekünk.

Szóval reggeliztünk az oviba máma, ittuk a kakaót, a Kisböske tömte a vajaskenyeret, amikor elösször a képviselő bácsi jött be a szobába, és a Pityu kérdeszte, hogy ő-e a bohóc, mire az Ibojnéni meglegyintette kicsit, hogy kifröccsent a kezébe a kakaó, rá az asztalra meg a lábára, ott folyt mind. Aszonta a képviselő bácsi, hogy ő is kíváncsi a bohócra, hogy megnézi, mit ad elő nekünk, mire tanitt minket, hogy elég nemzeti bohóc-e, vagy csak olyan jöttment, akit móresre kell tanittani, hogy ismerje meg a magyarok istenét, a szüzmárját és az aprószenteket.

Hogy látszott, még itt sincsen a bohóc, már a baj van vele, és a végét még nem is láttuk, hogy milyen lesz a magyarok istene, ha megismeri a bohóc. A papbácsi máma nem jött el, pedig mostanába mindig együtt szok járni a képviselő bácsival, tehát csak a képviselő bácsi sutyorgott az Ibojnénivel a sarokba, mi meg ettünk, és vártuk, hogy jöjjön a bohóc, mint a cirkuszba, amikor kimennek az elefántok, vagy az oroszlán, és mindenki örül, hogy nem ette meg a gazdáját, és akkor jön a bohóc, csetleni meg botlani a nagy cipőjébe meg a piros orával, a fehér arcával.

Reggeli után jött meg ez a miénk, bejött, hogy szerbusztok gyerekek, mókázott meg csetlett, botlott, de amikor nekilátott lufiállatokat hajtogatni, akkor nagy baj lett, de hatalmas, mert a Pityu megszólalt, hogy hát ez meg a Fiszbó. Milyen Fiszbó, kérdezte a képviselő bácsi, mire a Pityu mondta neki, hogy a modern családból a Lili egyik apukája. Amire a képviselő bácsi orrluka kitágult mind valami bikának, hogy mér, hány apukája van abba a modern családba a Lilinek, mire a Pityu mondta neki, hogy kettő. Hogy két apukája van a Lilinek abba a modern családba.

Hát, baj volt ezt mondani. Mert a bohóc csak hajtogatta ott a lufikutyákat, de már senki a gyerekek közül nem figyelt rá, mert a képviselő bácsi feje kezdett lila lenni meg ződ, hogy kapkodta csak a levegőt, mintha rosszul akarna lenni, és a Pityu még rátett erre, hogy nem-e kér vizet a képviselő bácsi, mer nem néz ki valami jól. Az Ibojnéni is, ahogyan látta a bajjt közeledni, hogy itt mindjárt valami lesz, szakad az ég meg indul a föld, az Ibojnéni is hullámzott, minda a bohóc kezébe a lufikutya, hogy a dadus már hozta is a vizet, pedig senki nem is tudta, mi az a nagy bajj.

De aztán elkezdett a képviselő bácsi mutogatni a bohócra, miközbe kapkotta a levegőt, hogy brü, bü, brüsszel, és senki nem tudta mér. Meg tette hozzá, hogy ellem, meg bé, meg té meg kú, hogy a Pityu kérdeszte, hogy mi van, a bohóc megát a hajtogatásba, egy fél kutya volt e kezibe csak, és a képviselő bácsi még sóhajtott, hogy soros, de senki nem tutta, mit beszél és mért. Csak az Ibojnéni értette, és amikor igazán megértette, akkor úgy nészte a bohócot mint valami szellemet a túlvilágról, hogy ő is elkezdett ellemezni meg bézni, tézni, kúzni, hogy fönnakadt a szeme neki.

Vergődött az Ibojnéni meg a képviselő bácsi, a bohóc leült és bánatossan nézett maga elé, a dadus meg tette, amit tenni tudott, hívta a mentőket a két rosszul levőhöz, hogy azok sivítva jöttek, rohantak be az oviba, a gyerekek tátott szájjal nézték a fölfordulást, és a mentős kérdeszte, mi a bajj, mire a képviselő bácsi csak sóhajtani tudott, hogy Brüsszel és az Ibojnéni rásóhajtotta, hogy soros. A dadus állt az ajtóba, a gyerekek nekiláttak szaladgálni, a bohóc bánatossan ücsörgött, amikor a két beteget szijjazták rá a hordágyra, és akkor gondoltam, hogy na, vára dömpremmegyek.

A fidesztálibok nyomorúsága

Tegnap két maflást kapott a NER. Az egyiket jobbról, amikor az Európai Bizottság a homofóbtörvény és egy mesekönyv megbüntetése miatt indított jogsértési eljárást kies hazánk ellen. A másikat balról mérte a NER-re Brüsszel, amikor az Európai Unió Bírósága elé kapott meghívót Orbán és bájos csapata a menekültügyi eljáráshoz való hozzáférés jogellenes korlátozása ügyében. Az első várható volt, a második is, csak így nagyobbat csattant, hogy két levelet is hozott a postás egy napon, ez a gyönyörök oly mértékű koncentrációja, amit elviselni már nem lehet.

Hogy körbeérjünk, induljunk el onnan, hogy ugyanez az Európai Bizottság nem sokkal előtte jelentette ki, Orbán – és bájos csapata – hazudik, amikor azt mantrázza a fidesztálibok fülébe, hogy Brüsszel LMBTQ-s aktivistákat akar az óvodákba küldeni, mert meg akarja rontani a nemzeti, szőröstökű kisdedeket. Ilyet nem kér senki – mondta Brüsszel –, hanem Európa azt gondolja, voltaképp erre épül, hogy nem lehet senkit megbélyegezni mássága – vallási, faji, nemi, etc. – miatt. És Európa azon az állásponton van, hogy a homofóbtörvény ezt teszi, ami szégyenletes.

Ez utóbbi jelzőt Ursula von nagyasszony mondta, aki megválasztásának annak idején Orbán önfeledten tapsikolt, de már nála is kitelt a becsülete. No most tehát, hogy Brüsszel világosan elmondta, leírta, Orbán ne hazudd azt, hogy LMBTQ-kat akarok küldeni az óvodákba, amikor tegnap a NER megkapta a maflást jobbról, mi volt a reakció? Na, mi? Brüsszel LMBTQ aktivistákat akar telepíteni az oviba a nyunyókák helyett. Nos, ehhez már azért pofa kell, de Orbán és bájos csapata ilyen apróságokkal nem nagyon foglalkozik. Olyanok, mint egy elakadt tű a lemezen.

Nem kevésbé mókás a másik sztori sem. A menekültügyi eljáráshoz való hozzáférés jogellenes korlátozása azt jelenti, hogy magyar jog rendelkezései szerint a harmadik országbeli állampolgároknak ahhoz, hogy nemzetközi védelemért folyamodhassanak Magyarországon, először valamely, az Európai Unió területén kívül található magyar nagykövetségen szándéknyilatkozatot kell benyújtaniuk, amelyben kinyilvánítják, hogy menedékjogért kívánnak folyamodni, továbbá rendelkezniük kell az e célra kiadott különleges beutazási engedéllyel. Nem kell túl sok ész az aljasságra való ráismeréshez.

Mondjuk, ahhoz képest, hogy éheztetjük őket vagy lerúgjuk a veséjüket, még mindig dizsihavaj, de kibukik belőle a fasiszta tempó. Amikor pedig Brüsszel azt kéri, hogy a menekülttel nem ártana emberként bánni, felsikolt a KESMA mind a félezer sajtóterméke, hogy Soros küldi a migráncsokat, a Gyurcsány velük toszatja meg a magyari édesanyákat, a Karácsony meg odaadja nekik mind az összes munkát, sőt, kiitatja velük a szenteltvizet a templomokból. Valami ilyesmi volt a reakció, amin voltaképp nem is csodálkozik az ember, csak elmereng a folyományokon.

A fidesztálib fogalmát a kommentek leleményes népe alkotta meg, hogy magunk sem találhatnánk jobbat arra, aki a KESMA lapjaiból, a Kossuth rádió hangjából és az M1 képeiből szerzi be a világról szóló összes tudását, amelyek olyanok, mint az adott ügyek kapcsán épp megmutattam. A fidesztálib ezért pedig retteg az arab számoktól, s ebbéli állapotában megveri a barnás bőrű embereket, más tudások miatt megkéseli az SZFE-s maszkos utast, vagy Dobrev gyűlésén pisztollyal hadonász. De a fidesztálib leginkább a békemenetben lelhető fel kritikus mennyiségben.

A Fidesz gyártja a tálibjait már évtizede neves és névtelen hősökkel építgetve az aljas hülyeség monolit, ciklopi tornyát, amiből majd az fakad, hogyha az Unió a fentebbi két ügy – és az összes többi – miatt elzárja a pénzcsapokat, és a fidesztálib emiatt készül éhen veszni, akkor nem a kedves vezetőt okolja majd a nyomoráért, hanem Sorost, Brüsszelt és a buzikat. Mondhatnánk, hogy jól ki van találva a rendszer, ha ki volna. De nincs. Ez már önjáró, a NER nagyjai, kovácsok, vargák, novákok a fidesztálibokkal együtt tutulva menetelnek bele a nagybüdös semmibe.

Mert voltaképp eljutottunk oda, hogy ez a két halmaz, a megvezetők és a megvezetettek egyáltalán nem is különböznek egymástól. Mert amit kormányunk és udvartartása itt napra-nap delirál, attól az emberben kialakul az a felismerés, hogy már ezek sem érdekek mentén csinálják, amit csinálnak, hanem már ezek is ilyenek. S ha ez így van, márpedig így, akkor az lesz hátra, hogy tátott szájjal figyeljük, ahogyan közös erővel kietlen pusztasággá teszik az országot, vagy pediglen teszünk a romlás ellen valamit. Mindenki azt, amit tud és lehet. Én például írok, míg égi és ninivei hatalmak engedik…

A kezdet vége

Az mondja az Európai Bizottság, hogy Orbán hazudott. Nem mond vele újat, mégis, azért egy kormányról és annak vezetőjéről ilyen tartalmú közleményt kiadni nem köznapi dolog, nem is fordul elő minden nap. Illetve emlékeim szerint még egyszer sem fordult elő. Ha ma csütörtök van, márpedig az van, akkor a hírek szerint ma kedves hangú felszólító levelet is kap a magyar kormány, hogy vonja vissza a pedofil-homofób törvényt, különben baj lesz. A baj pedig abból áll, hogy – minden külön részletezés helyett – megvonhatják a pénzeket a rezsimtől.

Ha ehhez hozzá vesszük, hogy a helyreállítási alapra vonatkozó magyar lopási tervekre sem bólintottak rá, akkor a rezsim szemszögéből a baj nagynak mondható, mert működésének alapjai rendülnek meg. Veszélybe kerül a megmaradása, legalábbis jelenlegi kényelmes formájában, mikor is szordínósan elosztogatták egymás közt ezt a pénzt, a magyar GDP fennmaradó részének megtermelését pedig rábízták az autógyárakra, amelyeket adókedvezményekkel, direkt támogatásokkal és a magyar munkaerő rabszolgaként való kiárusításával bírtak maradásra.

Ez is veszélybe kerülhet a globális minimumadó bevezetésével, a bajok tehát Orbán szempontjából nem kicsik. Tán ezért visítozik veszélyes idők eljöveteléről és számolgatja az aranyrudakat ahelyett, hogy kormányozna, amit viszont nem tud, mert soha nem is tudott. Meglovagolta a konjunktúrát, amit azonban az ideológiai háborújával tönkre tett, amit most látunk és tapasztalunk, az az összeomlás csírája. Nem a vég kezdete, hanem a kezdet vége, hogy Churchill szavait használjuk, aki így fogalmazott megjövendölve a nácik eljövendő bukását, akik szintén ideológiai háborút folytattak az egész világ ellen.

És nem – bármennyire is szép idea volna – a nemes eszmék, hanem a velük szemben álló szövetségesek gazdasági ereje győzte le őket végül. Ha Orbán okos lenne, tudná ezt, de nem okos, csak a pofája nagy. Még most is, amikor voltaképp a nyakára helyezték a kést, és csak idő kérdése, hogy mikor kezdik el nyiszatolni, ugyanúgy folytatja a handabandázást, s nem azért, mert ettől eredményt remélhetne, hanem mert mást nem tud. Reménytelenül ostoba, mert habár lehet, hogy elterelő hadművelet volt a pedofiltörvény, de láthatóan túlnőtt önmagán.

Olyan elemi erejű ellenállást váltott ki, vagy csak ez volt az utolsó csepp a pohárban, végül is a történések fényében mindegy, ami észhez téríteni látszik a civilizált világot, és úgy reagálnak rá, ahogy mindig is kellett volna. Mivel látják, hogy szép szóval semmire sem mennek, a pénzt vonják meg, ha úgy vesszük, gazdaságilag törik meg a gonoszt, és máris ott vagyunk megint Churchillnél. Ha még nem is így lesz ideálisan, mint most elmeséltem, de még lehet, úgyhogy a madarak csácsognak és a nap is zavartalanul süt, legalábbis elméletben, mert jól kivehetően Orbán nem tanul.

Illetve lehet, hogy tanulna ő, ha tudna, de kényszerpályán mozog, s ha most engedne a nyomásnak, akkor nem lenne képes az egyatábor szemébe nézni. Ha pedig nem enged, megszűnik a közbeszerzési Kánaán. Ott áll majd Mészáros Lőrinc, a legfőbb magyar tőkés a piacok szorításában és összeroppan a birodalma. Így vagy úgy, de mindenképpen légvár az, amiben Orbán él, és képtelen kikeveredni belőle. Hiába dörgölik a szemébe, hogy hazudott, a NER zavarok nélkül folytatja tovább, mert ez a természete. Ha nem lenne istenkísértés Madách-csal, akkor azt mondanám, a gép forog, az alkotó pihen.

Bármennyire is visszataszító, országunkat tébolyult hőzöngők gyülekezetének beállító, amit Orbán tesz, a saját sírját ássa, s hogy most hülyének és vadembernek néznek vele együtt, az csak nekünk jó, akik ugyanúgy a bukását akarjuk, mint most már az egész civilizált világ. Reményeink pedig nem alaptalanok, ha látjuk, ilyen körülmények közt is miket művel ez az eszement. Kormányhatározatban ítéli el a nyugati bírálatokat, ami, ha nem lenne röhejes, elképesztően lehangolónak volna mondható, és voltaképp az is. A valóságtól való elszakadás legutolsó bizonyítéka ugyanis.

Mert mire is vélhetnők azt a dokumentumot, amely ebben a helyzetben így fogalmaz a bírálatokról és a bírálókról: „hangneme és azok az állítások, amelyeket megfogalmaztak, rég letűntnek hitt korok gyarmatosító beidegződéseit és magukat felsőbbrendűnek tartó szereplők minden tiszteletet nélkülöző hatalmi megnyilatkozásait idézik”. És ezen túl: „A kommunistáknak sem engedtük ezt meg, nem engedjük hát, hogy a liberális demokrácia önjelölt apostolai a magyar szülők helyett neveljék a gyermekeket.” Azt hiszem, több kérdés nincs, és a jelek szerint már az Uniónak sincs.

Ma megjön a levél, miszerint vagy abbahagyod, vagy nem kapsz pénzt. Ennél világosabban beszélni ezekkel nem lehet. Mégis, ami szemszögünkből ebben a történetben aggasztó mégis, az az Unió közismert lomhasága, hogy amíg a fenyegetésből valóság lesz, addig egy újabb választást csal össze magának. Úgyhogy a derengések ellenére mégis ott vagyunk, mint akár négy éve is, hogy a sorsunkat nekünk kell a kezünkbe vennünk, más megoldás nincsen. Vigasztaljon azonban az a tudat, hogy most már azért nem vagyunk teljesen egyedül, s alkalmasint, egyszer majd a pénzcsap is zárul. Akkor jön el a mi időnk.

Áder a turkálóban

Szeretjük, hogy Áder elnök úr (elvtárs) mindig és egyfolytában a kor üterén tartja az ujjait – bennük a toll –, és megóvja mind a természetet és az anyaföldet is. Amúgy nem tudjuk, mivégre van ezen a világon elnök úr, létezését azon kívül, hogy fogyasztja a zoxigént, semmi nem igazolja és indokolja. Hogy mindent is aláír, az ontológiailag semmit nem jelent, más szemszögből a mindent. Láttam úrfikoromban olyat, hogy akinek sokat kellett aláírni, hogy kímélje a fenséges kezét, az aláírását elkészítették bélyegző formájában, s amikor a kézjegyével kellett ellátni valamit, csak stemplizett egyet, így minden rendben is volt és hivatalossá vált.

Gyártathatna ilyet Áder elnök úr, a bélyegzőpárnát és magát a készséget átadná országos cimborájának, kollégiumi szobatársának, az Orbán nevűnek, és flottul menne a dolog. Ő – mármint Orbán – megálmodná a törvényt, még ki sem mondaná, a százharminchármak már megszavaznák, ott helyben nyomtatnák ki, Orbán venné a stemplit, meglehelné, bélyegezne, s kész is volna minden uszkve két perc alatt. Minek az a sok macera. Az a röhej, hogy voltaképp most is így van, csak csinálnak köré egy cirkuszt a népnek és az Uniónak a jogállamról, parlamentről, mintha lenne annak ellenére, hogy voltaképp nincsen. Ennyit Áder szerepéről, viszont most nem erről szeretnék beszélni.

A Fidesz adott karakteres államelnököket az országnak. Volt, aki tárogatózott a nemzet golyóstollának képzelve magát egy dedós helyesírási készségeivel, a másik a bazsarózsa buzija volt, Áder meg épp itt van előttünk a horgászbotjával meg a Föld nevű bolygóért való ál-aggódásával, miközben az ország rohad szét erkölcseiben és voltaképp fizikai valójában is. Mindemellett, aki elfogadja a Fidesz jelölését egy portási hivatalra akárcsak, jó ember már nem lehet. Ha pedig, mint Áder, hivatalából fakadóan tevőleges szerepet játszik a diktatúra kiépítésében, az előttem meg nem áll. Megengedőleg arra ítélem, hogy rágcsálgassa a horgászbotját száraz tónak nedves partján.

Viszont Áder tegnap is aggódott. Mindeközben pedig arra szólította fel a nemzet apraját és nagyját, hogy second handben szerezze be a ruhatárát, mert, idézem: „az egyik leginkább vízigényes és környezetszennyező iparág, a ruhaipar termékeinek túlfogyasztása elkerülhető úgy is, ha másodkézből vásárolunk, ha jó minőségű, tartós ruhadarabokat veszünk, amelyeket tovább használhatunk, de úgy is, ha a megunt ruházatot továbbadjuk”. Sőt, aggódásában a nyári leárazások során is megfontolt vásárlásra buzdított. Több dolog van itt, ami az ember eszébe jut, mert mégsem mondhatja pökhendien, hogy ne röhögtess János, mert cserepes a szám.

Pedig mondhatná, amikor emlékezik arra, hogy a nemzeti divat nagyasszonyaként Orbán Ráhel a hetekben kapott az apukájától – ergo tőlünk – ötmilliárdot szíves elkúrásra a magyari divat nevében, ami így, Áder felszólítása után okafogyottá vált. Kéretik tehát visszafizetni a kasszába. Gondolhatunk aztán nagyjaiank Guccijaira, Armanijaira és a többire, ami adja kérdést, miszerint Áder éteri aggódása nekik is felszólítás, vagy csak a gyalogos pórnépnek, akit viszont a turkálóban való tobzódásra buzdítani nem kell, mert amúgy is ott szerzi be a ruhatárát nagyobbrészt. Innen is kitetszik, hogy Áder a pecabotjától nem látja az életet, de mentségére szóljon, hogy nem is akarja.

Egy hete került elém a KSH amúgy elhallgatott jelentése arról, hogy a Fidesz második országlása során – amiben élünk – brutálisan nőtt a szegénység. 2010-ben 18,2 volt a mélyszegénységi mutató, ami 2019-re 36,3 százalékra emelkedett. Ebből fakadólag olybá tűnik, hogy nemzetünk jelentős része nemhogy új, de még turkálós ruhát sem nagyon vásárol. Bár lehet, ez az adat elnök úrhoz el sem jutott, mert az ezért felelős Hegedűs nagyasszony nem közölte vele, helyette elitta a szegények pénzét. Ez is egy nézőpont, illetőleg ez a kizárólagos nézőpont, amin keresztül nemzetünk dicsőséges és büszke sorsát szemlélni lehet, ami azt mondatja az emberrel: kapjad be, Áder János.

A horgászbotodat is, meg a többit, de inkább nem hergelem magamat. Helyette azon tűnődöm, hogy vajh, ez az adat, ami egészen friss, hol marad a sajtóból, amelyik, legalábbis az Orbáné, tehát a kilencvenöt százaléka a fellelhetőnek, ennek közlése helyett a melegek ellen uszít, és Orbán világra szóló diadalairól ad számot nullától huszonnégy óráig bezárólag. Ezt már számon sem kéri az ember. Voltaképp Áder ájtatos képmutatását sem a használt ruhákról, mert a csodálkozáson és a felháborodáson már rég túl van. A jelen stádium a megvetéssel elegyes undoré, és az ámulás viszont azon, hogy ezt meddig lehet büntetlenül. A válasz a te kezedben van, én nyájasom.

A hazugság ára

Ha jól emlékszem, Füst Milán esztétikájában (Látomás és indulat a művészetben) olvashatni a fikciós irodalom alapvetését, miszerint a szerző bármit és bármekkorát hazudhat, egy dologra kell ügyelnie, hogy ezt következetesen tegye. Ha konzekvensen viszi végig a hazugságot, ügyel a részletekre, s ez irányú figyelme nem lankad, akkor a hazugság (mű) nem szenved csorbát és révbe ér. Ámde – hívja fel a figyelmet Milán bácsi – ha csak egy csöppnyi rés keletkezik a hazugság épületében, ha csak egy apró hibát vét, ha csak egy kicsit, a legapróbb részletben is megbomlik a hazugság szövete, és kiviláglik a turpisság, akkor az egész épület omlik össze, és mindennek vége.

Ilyen szemszögből nézzük azt, hogy Varga Judit, úgy is mint igazságügyi miniszter, tegnap nagy hangon, ha úgy vesszük, teli pofával tagadta, hogy az Európai Bizottságnak baja volna a magyar helyreállítási tervvel, aztán nem kiderül, hogy deigen? Ciki volna, ha nem Varga Juditnak hívnák a hazugságtévőt, őt azonban ilyen apróságok nem zavarják, nyugodtan dekázgat tovább. Viszont nem is ez a legnagyobb baj, bár az épület már ettől is recseg-ropog, hanem amitől majd össze is dől. Mert mégis csak meghosszabbította ez a bizottság ennek a magyar tervnek az értékelési határidejét, s ami ekörül van, na, az a delikát, hogy kő kövön nem marad.

Egészen egyszerűen fogalmazva Európa megunta, hogy Orbán ellopja a pénzüket, hogy a haveroknak – ergo saját magának – adja a német traktorista befizetett adóját. Ezt – mivel az Unió az orbánizmust még mindig úriemberként és visszafogottan kezeli –, virágnyelven fogalmazták meg, miszerint a magyar helyreállítási terv átláthatatlan és nagy benne a korrupciós kockázat. Magyarán, nem tudni mire költik, és azt sem, ki lopja el. Az Unió viszont jobban tenné – bár ilyet soha nem fog, mert köti az amúgy rendszeresen történelmi katasztrófákat okozó diplomáciai protokoll és diplomáciai nyelv –, ha feketén-fehéren kimondaná, miszerint tolvaj, fasiszta államot nem finanszíroz.

Mindjárt más lenne a leányzó fekvése, és a NER – Szijjártó és Varga, meg az összes többi – nem tudná azt hazudni, hogy a homofób törvény miatt nem kapják meg a pénzt. Az egy teljesen más történet, ami most jól jön ezzel összemosni. A bávatagoknak pedig azt dörgölik a képébe ezúttal, hogy az Unió az LMBTQ-at akarja betelepíteni a magyari óvodákba, megrontani mind az összes kipcsak kisdedeket. Tudjuk, hogy nem igaz, Orbán is tudja, Varga is tudja meg a Szijjártó is, csak jobb azt hazudni az egyatábornak, hogy azért fog éhen dögleni, mert az Unió pátyolgatja a buzikat. Holott a tolvaj fasisztákat nem kedveli.

Lám, ide vezetett az évtizedes maszatolás, hogy már kikeveredni is nehéz belőle. Sokszor utaltam már Chamberlainre és München 1938-ra, de most Füst Milánról kezdtem el beszélni, és a hazugság önleleplező voltáról, ha az nem következetes. És az az érdekes helyzet, hogy a NER hazugságai egyáltalán nem azok, nem állnak össze egy komplex rendszerré, hanem azt mondanak, ami épp az eszükbe jut, és mégsem buknak le sohasem. Illetve dehogynem, a ház azonban mégis áll. A logikának és Füst Milán esztétikájának ellentmondó ez a jelenség, ami csak azt igazolja, hogy az élet nem irodalom, hanem annál sokkal mocskosabb és aljasabb jelenség.

Mint például Szijjártó külügyes, aki az UEFA és minden jó érzésű ember döntése után, amely elítéli a homofób és rasszista hörgést, teli pofával szid mindent és mindenkit, bizonyítva azt, amire Varga is utalgat, hogy ezért – is – néznek minket hátranyilazós hordának, bár a pénzt még mindig nem ezért nem adják oda. Hanem azért, mert úgy látják, nem Mari néni vehet majd belőle kalácsot, hanem kurvákra költik a jachtokon, hogy körbeéressük a történetet, mert minden mindennel összefügg. Az is azzal, ha ez a bizottság köti az ebet a karóhoz, és nem utal a rezsimnek, akkor buzi lesz az egész világ, de, ami ennél húsba vágóbb, hogy ki jár akkor rosszul. Nem a Lőrinc, hanem te, s ez a baj.

Randalírozok

El kellett merengenem, miért van az, hogy amikor Kövér pedellus megszólal, akkor olyan, mintha gyomron vágnák az embert, és egyesével tépnék le a körmeit. Hiszen, ha az eszéhez és a jelleméhez-jellemtelenségéhez méri az ember, soha, semmi meglepővel nem rukkol elő, váratlant nem húz. Az a fekália, ami kifolyik a száján, voltaképp Arkhimédész fix pontja, ám nem a világot sarkaiból kifordítandó, hanem felépíteni rajta a NER bűzeit. És még ez sem okozna hányingert igazából, hiszen ebben élünk, mind az összes fideszista úgy beszél, mintha a seggéből rángatta volna elő a ország azon nagyobbik részét, amelyik nem rá szavazott.

Hanem Kövérben ezen kívül még megvan az elvakult gyűlölet is, amiből kitetszik, hogy tényleg a legszívesebben fölkötné az embert, csak ettől visszatartják őt holmi évezredes humánumok, amelyek ugyan nem a sajátja, de teherként benne kell élnie. Voltaképp megkötözött kutya, amelyik azért nem tépi szét a postást, mert a lánc nem engedi. És minden igyekezetével azon van, hogy ezt a kapcsot, ami úgy-ahogy a kultúrlényekhez köti, széttörje és elszakítsa, ami után fékek nélkül tombolhatna parttalanul. Ez az a pillanat a történelemben, amikor kigyullad a Reichstag, amikor van ok és indok mindent elsöpörni, ami nem ők, akik akár egy kicsit is különböznek.

S bár Kövér felszólamlásaiban az ellenzékről beszél, voltaképp rólam szól, engem kötne fel, és engem nevezett tegnap „terrorista kisebbségnek”, amelyik „randalírozik az országban”. Engem, és még azt az uszkve nyolcmilliót, aki nem rájuk szavazott. S bár szokva vagyok ahhoz szakmámból fakadóan, hogy látványosan gyűlöljenek és ennek trágár módon hangot is adjanak, Kövér eltaposó indulata azért okoz gyomorfekélyt mégis, mert tehetetlen vele szemben az ember. Legszívesebben pofán vágná, de attól a gyerekszobája visszatartja, így a beleiben növekvő gombóccal hallgatja az egyre nívótlanabb és artikulálatlanabb hörgést, amelyik mindent és mindenkit megsemmisítene.

Kövér beosztása a házelnökség, ami abból állana, hogy levezesse a gyűléseket, s mint ilyen, voltaképp némileg pártokon felül kellene állnia. Ahogyan Ádernek sem ártana valami hasonló metódus, de ez csak az ábrándok szigete. Viszont, hogy egy közjogi méltóságnak nevezett alak, azaz Kövér, úgy beszéljen a Fideszen kívül álló világról, mint egy kápó, ávós vagy gestapós vallatótiszt, az mégsem járja. Viszont ezek szerint mégis igen. És még a hangerő. Nem elég az alja tartalom, még zeng is tőle a szoba, ahogyan Vargától, Kovács levelezőtől, ahogyan azok meg Európában hugyoznak a zongorába, és táncolnak szöges bakancsban a tálalóasztalon.

Kövér ezen felül még fenyegetőzik is, bebizonyítva, hogy az akasztásos dumája nem elszólás volt, nem kicsúszott a száján, hanem kiérlelt program. Tegnap én, aki terroristaként randalírozok az országában, még azt is megtudhattam, hogy „volt kommunista nómenklatúrából” származom, velem szemben 1990 után „semmiféle retorzió, számonkérés nem történt”, és ráadásnak: „”téves az a hiedelem, hogy ez mindig így lesz”. – És mindeme felemelő eszmefuttatás után lettem le-terrorista kisebbségezve. Ám félreértés ne essék, te is, és mindenki a rajtuk kívül eső világon. Így ha most Kövér szerint retorziók következnek, akkor szerintem ez épp nettó uszítás.

És, hogy görcsbe rándul az ember gyomra az nem a félelem, hanem a tehetetlenség miatt van. Hogy reakcióképtelenül kell hallgatnom egy nyilvánvalóan eszét vesztett pszichopata őrjöngését. S nem az a baj, hogy ezt teszi, hanem, hogy teheti, sőt, mérvadó véleménynek számít, ha nem programnak az az aljadék, ami a szájából kifolyik. Nos, ez a baj, és még az is, hogy nem csak befelé, mintegy saját használatra ilyenek, hanem ilyen tempóval ordítják tele Európát és az egész világot. Miattuk szégyelli az ember, hogy magyar, de ettől még az összelegózott Mátyás is forog a sírjában. A tehetetlenségből pedig más kiút nincs, ha már Kövér vizionálta, megyek, randalírozok. Gyertek, randalírozzunk együtt.

Csillagközi romboló

Az őszödi beszéd már négymilliárd éve hangzott el, de a nemzet testében miatta lüktető fájdalom nem csitult. Ahogyan az a kín sem, amit a tévé székház ostromának leverése okozott ugyancsak abból az időből, amit mindennek ellenére bevont a dicsőség legendája. A könyvekben úgy szerepelt, hogy ott lőtték ki a kedves vezető szemét, midőn megrohamozta a Gyurcsányt magát, ez viszont újra nőtt, ami ékes bizonyíték isteni mivoltára, ahogyan az is, hogy még mindig uralkodott, és nem látszott öregedni egyáltalán. Olyan volt az eltelt tenger idő ellenére, mint 2021-ben, strammerős, vizenyős szemű és a kappanhangja sem kopott meg. Sőt, a gatyáján sem volt több ránc és rogyás, mint akkoriban, uralkodásának tizenegyedik évében.

Viszont azóta eltelt négymilliárd, ami huss, úgy röpült el, mintha itt sem lett volna soha, és még mindig ugyanazzal a szeretettel kormányozta a nemzetet. Voltaképp állni látszott az idő, amit az mutatott leginkább, hogy míg a hanyatlásnak induló nyugat felfedezvén a féregjáratok titkát úgy járt-kelt a világegyetemben térben és időben, mint a kedves vezető a felcsúti stadion és a kertvégi budi közt, minálunk a MÁV a havazással és a hőséggel küzdött, Kásler pedig még mindig Mátyás csontjait szerelgette. Pedig mondták neki mindenféle asszonyságok, ha ad egy szilánkot belőle, csinálnak egy Mátyást belőle, igazit, de ezt a NER nem akarta igazán. A kedves vezető konkurenciát látott volna benne, meg mi történt volna, ha nekilátott volna igazságoskodni.

Minden úgy volt jó ahogyan, és az is látszik ebből, hiába telt el a temérdek idő, ugyanaz a gárda volt a NER élén, örökre és leválthatatlanul. Az ország átállt a krumplitermelésre, mindenhol krumpli nőtt, Rétvári pedig osztogatta. A kerítés még mindig állt, holott migráncs már egyáltalán nem is volt, áttelepültek az Androméda ködbe, egy barátságos fiatal csillag mellé, és vakargatták a hasukat, viszont még mindig riogatott velük az M1, mert az bevált. Semmi sem változott, mégis eltelt négymilliárd év, és a Nap készült a végjátékra, itt viszont erről nem akartak tudomást venni. Nekik ne mondja meg senki, hogyan éljenek, mondogatták, s míg az egész emberiség cuccolt át egy új naprendszerbe, a mimagyarok verték a mellüket, hogy na, ki a faszagyerek?

Így telt az idő, a Nap, pedig, mivel épp alakult át vörös óriássá, egyre nagyobb lett az égen, és egyre melegebb is. A Merkurt már elnyelte a drága jószág, közelített a Vénuszhoz a pereme, a Föld perzselődött, de a NER még tartotta magát. A népek azért menekültek volna valami hűvösebb helyre, de féltek a migráncsoktól, féltek a Gyurcsánytól és a buziktól, megkapták a kis krumplijukat, és befogták a szájukat. Nem is lehetett mást tenni, mert nem volt kiút. Operatív törzs áll fel és adta a tanácsokat, hogy a gyerekeket gyakran szellőztessék az ablakban, a nagymamákat ne csókolgassák, a nyunyókákat pedig mossák gyakran. Füstölgött a világ, és kiderült, hogy a Sorosisták állnak minden mögött, meg a baloldal, ahogyan tör a nemzetre.

Alig telt el így ötszázmillió év, még ki sem találta ilyen hamar a kedves vezető, mi a teendő, inkább kovászos uborkáról, piros fazokakról posztolgatott, Lázár pedig közzé tett egy videót, hogy Bécsben nem lehet osztrákul beszélni már a sok migráncsoktól, de kiderült, hogy Bécsben már senki nincs. Se migráncs, se osztrák, sőt, az egész Föld kiürült, csupán a mimagyarok van csak rajta, de ezt letagadta a propaganda. A kedves vezető szidta Brüsszelt, és a liberálisokat okolta a rohadt meleg miatt, de ígéretet tett rá, hogy legyőzi őket, véget vet a melegnek, rászól a Napra, lekardozza az erkölcsi fölényével. És mondom, alig telt el ötszázmillió év, egy reggel arra ébredett a nemzet, hogy a nagy, vörös nap már nincs az égen.

Egy fehér törpe volt a helyén, kisebb, mint a Hold, és hiába magyarázták a mutatóban még meglévő csillagászok, hogy ez a vég, mert ez az iszonytató gravitációjával darabokra szaggatja a Földet, megint csak az volt a válasz, hogy nekik senki nem mondja meg, hogyan éljenek, a kedves vezető pedig az erkélyről tett közzé képeket, az aprócska, fehér Napra mutatva jelentette ki, ne higgyen senki a liberális médiatúlsúlynak, akik csak riogatni tudnak. Ekkor tépte le a Gellért hegyet a Nap ereje, darabonként szívta magába, recsegett minden és esett szét, falta föl a Földet a Nap, zabálta be az egészet, hogy egy sikoly volt a világ, a kedves vezető viszont függöny mögé bújt boldog karácsonyt kívánva. Aztán ő is elrepült. Ez történt négymilliárd év múlva.

Európa pöcegödre

Valaki provokálhatta a galamblelkű magyari szurkolókat, csakis úgy lehetett. Sorosok, gyurcsányik, szivárvány a levegőégen, ilyenek. Bizonyságot nyert ugyanis, hogy például a magyar-francia meccsen, amikor Mbappéhoz, Benzemához került a labda, a magyari szurkolók huhogtak, rasszistáskodtak, és az UEFA jelentése szerint a magyar-portugálon is diszkriminatívan viselkedtek. (És akkor az UEFA még fideszista törvényeket nem is olvasott.) Mindenesetre az UEFA a magyari aranylábúak két következő hazai meccséről kitiltotta a szurkolókat, ezen túl kiszabott százezer euró büntetést, és arra kötelezte a magyar szövetséget, hogy a zárt kapus meccseken rakjon ki egy „Egyenlő játék” feliratú molinót.

Hogy provokáció következménye lehetett a baleset, onnan következtethető ki, hogy Münchenben is akadtak gondok a német-magyaron, illetve előtte az utcán. Szijjártó Péter elbeszéléséből tudjuk, hogy ott meg a bajor rendőrök cukkolták a magyariakat. Ők épp Kant kategorikus imperatívuszáról diskuráltak bambival a kezükben, amikor a bajorok böködték őket a göcsörtös ujjaikkal, hogy úgyse mered mondani, hogy Sieg Heil, vagy, hogy nem mered megmutatni a nyakadon a horogkereszt tetkót. És olyan hatalmas kitartással cukkolódtak ezek a bajorok, hogy a magyariak már csak nemzeti büszkeségből is megtették, amire buzdították őket, és aztán vitték a barncsot a rácsos autóval el. Ez sem lehetett másként.

A szurkoló egyébként szerte a világon egylényegű. A különbség annyi, hogy másutt, amikor kibukik belőle az egy darab bitje, akkor az állam, a hatalom, kormányzó párt, miniszterelnök és külügyminiszter nem áll mögéje, nem helyesel a vadbaromságnak, nem védi és magyarázza azt, és nem igyekszik másra kenni a szart, ami egyébként ott virít a szája sarkában. Míg nálunk viszont igen. Itt a hatalom, ami a NER, ugye, teljes mellszélességgel vallja, hogy a tapló szurkoló neki tetsző, voltaképp ő maga a B-közép, ő huhog a lelátón és ő lendíti a karját, hogy Sieg Heil. Amíg másutt a bunkó szurkoló a társadalom pereme, a NER-ben a veleje, ilyképp a bunkó szurkoló a NER maga. Másképpen ez nem is lehet.

Látjuk ugyanis, hogy a NER értékrendje megegyezik a náci karlendítő szurkolóval, a NER huhog, és a NER rekeszt ki, csak a NER-t nem viszik el a bajor rendőrök, pedig elvihetnék. Egyébként erre nagyszerű alkalom volt ez a láblabdás európai játék, végérvényesen elvált a szar a májától, kivillant a foguk fehérje, másképpen fogalmazva, előttünk állt a NER szellemisége a maga pőre valójában, a NER az útszéli szellemiségével. Még el sem kellett kezdődnie a nagy futballjátéknak, már az előkészületek alatt, amikor a térdeplő íreket kifütyölte a magyari szurkoló, mint valami bávatag barom, akkor is látszott az egylényegűség, mikor is a kedves vezető szerint az írek provokálták a magyari szurkoló bunkó, kényes lelkét.

Ott kezdődött, az utcán vonulva, szlovákok, románok kurvannyát szidva folytatódott, a stadionban huhogva, Münchenben náculva teljesedett ki a magyari néplélek, ami így ránézvést nem egyéb, mint Európa pöcegödre. S nem azért, mintha másutt ilyen nem történne meg, hanem, mert utána a hatalom nem döngeti a mellét, hogy ez vagyok én. Nálunk igen, kiegészítve azzal, hogy a homofóbiánkkal foglalkozik már a fél világ, ezek pedig, az egész csürhe a mellét döngeti, miszerint több tiszteletet a magyaroknak, nekünk aztán senki ne dirigáljon és mondja meg, mit gondoljunk. Pedig nem ártana, mert magunktól B-közép nívóra vagyunk képesek csupán, mint kitetszik. És nagyon büszkék is vagyunk rá, hogy ilyen aljasan bunkók vagyunk.

A hír egyébként, hogy az UEFA szankcionálja a mimagyarokat, tegnap jelent meg, és még nem ismerjük a rá érkező hivatalos reakciókat. Hogy most akkor Soros-e vagy Gyurcsány, baloldali médiatúlsúly és jobboldali, keresztény erkölcsi fölény, ami viszont a jelek szerint ez. Bár még nem is indul a vonatozott a jámbor kopaszsereg, pedig az is benne van a repertoárban. Így ért véget számunkra a láblabdás Európa-bajnokság, végleg és végérvényesen beárazva magunkat, de még egyszer mondom, nem a szurkolók miatt. Mert mindenhol vannak barmok, ám sehol sem mondja azt a regnáló kormány, hogy ez voltaképp ő, hogy ez neki igazából tetszik, s akinek ez nem, az kommunista összeesküvő. Mondom, ilyen nincs sehol. Csakis itt, minálunk.