RockMemories és Mokka Tribute Band a Végállomás Klubban

Mint minden ami április elsejére esik kicsi kételkedést, kicsi gyanakvást okoz. Hiszen a nagy tréfálkozások napja ez.  A Végállomás klub programja viszont nem áprilisi tréfa volt.

 Sőt mondhatom bátran hogy mindkét csapat nagyon is komolyan vette a fellépést. 

Hatalmas energiák szabadultak fel a színpadon, és a tombolótéren egyaránt. És mikor ezek az energiák valahol félúton összecsapnak akkor keletkezik egy ilyen feledhetetlen bulis ékszaka mit az a szombati volt.

S hogy mire gondolok majd a képek elárulják. A képekre kattintva további fotók láthatók.   

Plakáthalál

Özv. H. J.-né, miután a rigók napkelte előtt egy órával fölkeltették álmai gőzeiből, oldalra nyúlt, a pállott vízből kiemelte fogsorát, konyharuhával kicsit megdörgölte, és aszott ínyére helyezte a rágást szolgáló műanyagot. Mindezek után a sarokban lévő lavórhoz csoszogott, megpaskolta vízzel ráncos arcát, lafogó mellei tövét meg hónalját, így felfrissülvén pedig magára öltötte szakadt otthonkáját meg a mamuszt, és nekilátott túlélni ezt a napot is.

Tegnapról maradt még egy kis cikóriás teje, cukorral, csakis cukorral, abba belemorzsolt egy fél száraz zsömlét, megvárta, míg gusztustalan, alaktalan péppé alakul át az egész massza, és kiskanállal majszolgatni kezdte az életben maradás ocsmány moslékát, és még mindig sötét volt, de a rigók egyre hangosabbak voltak, majd beszakadt ordításuktól az ablak. Bekapcsolta hát az urától rá maradt Sokol típusú hangtéglát, ahol híreket mondtak, örökké csak híreket.

Özv. H. J.-né ilyenkor szokott meghasonlani, ami minden egyes elcseszett napját teljesen tönkretette már kora hajnalban, mert amit ott hallott, sehogyan sem passzolt azzal, amit pápaszemes szemeivel látott, pláne nem, amit saját, lehangoló életében tapasztalt, de úgy hitte, benne van a hiba, hiszen nem dolgozott már keményen, mint a többi kisember. Bár egész életében ezt tette a gyárban, aztán, amikor azt bezárták, a bölcsőde konyhájában, de ez olyan régen volt, hogy már alig is emlékezett rá.

Kitartottnak, az állam ribancának érezte magát, és tán épp emiatt, mintegy törlesztésként hallgatta minden reggel a híreket, amelyekből semmit sem értett, csupán szavak maradtak meg a fejében, hogy Brüsszel, migránsok, terrorizmus, kommunisták, ilyenek. Ettől mindig megkeseredett a túlcukrozott cikória a protézise alatt, és elkezdett a szíve kalapálni, mert az nagyon gyenge volt szegénynek, összevissza, kihagyásokkal verte a tamtamot a melle alatt, ilyenkor lila lett a szája, mintha kirúzsozta volna.

Okosabb ő ezektől a hírektől nem lett, csak a rossz érzés növekedett benne minden reggel, amit estére úgy-ahogy ki tudott heverni. Most viszont elfogyott a szívgyógyszere, és nem volt képes megregulázni az öreg jószágot, viszont a boltba át kellett imbolyognia, mert nem volt otthon se tej, se zsömle, és főzni is kellett volna valamit már ezen a héten. Ahogy világosodni kezdett, úgy, ahogy volt, mamuszban, otthonkában indult a túrára, és amint kilépett az utcára, ott állt előtte egy bazi nagy kék tábla, rajta a felirat, hogy „Állítsuk meg Brüsszelt!”

Ezt ismerte már a rádióból, de ilyen testközelből még soha nem tapasztalta meg a harcot, vizsgálta hát elölről meg hátulról, de csak a fölirat égett bele a szívébe meg az agyába. És ekkor fordult be a sarkon a kamion. Özv. H J.-né rendetlen szíve kalapált, már alig is volt magánál a reggeli csípős hidegben, és ahogy a monstrum közeledett feléje, elméje teljesen elborult, úgy érezte, hogy a karácsonyi utalványát meg kell szolgálnia, hogy a tartása visszatérjen. A kamion haladt, ő már nem is látott semmit, csak, hogy valami közeledik. Jön Brüsszel, gondolta, és feltartott kézzel állt az autó útjába, testével védve a hazát. Akkorát csattant, hogy a környék összes kutyája egyszerre ugatott fel.

Kampec dolores XLV. – Evolúció

Miután Béla felismerte, hogy Istennek hagymaszaga van, ilyképpen nem morózus öregember, hanem sokkal inkább dúdolászó nagymama lehet, belátta, hogy a szakralitás teljesen odaveszett, hogy a bádogbános inkább csaló, elvetemült cirkuszi mutatványos, mintsem az elveszett lelkek mestere, ebből fakadón pedig aljadék gazember, újra idejét látta annak, hogy felforgassa a duplagyűrűsök életét, akik immár egyedül tartották életben a babonák földjét, ami mindig csütörtök.

Ahogy idáig jutott elmélkedésében, rádöbbent, hogy nem a túlvilág, hanem a földi idő fogja, és ebből sokkal inkább nem tud szabadulni, mint a dohos és tömjén szagú hókuszpókból, mert olyan erővel zuhant rá a tavasz a rigók ordibálásával, hogy teljesen laposra nyomta, és már-már látni vélte a fény végét, ami az ő megfogalmazásában poszt mortem hallucinogén állapot, amelyet tévesen neveznek mennyországnak.

Meg kellett vizsgálnia tehát, hogyan hagyhatná oda az örökös csütörtököket, ami nagyon nehéz mókának ígérkezett, hiszen nem túlvilági démonokkal, hanem kézzel fogható, látható, érezhető öregasszonyokkal, meg olajos hajú traktoros legényekkel kellett szembe néznie, és nem lehetett mindezt úgy intézni, mint ami kedvenc időtöltése volt, hogy lelkének éjfekete tartalmát a kocsma pókhálós falára mozizza, és mintegy kívülről szemléli azt, ami a szívében kavarog.

Így köszöntött be a józanság kora, amihöz természetszerűleg fröccsöt kellett abszolválni elsősorban, mert, lássuk be, enélkül túl nehéz lett volna szembe nézni a valósággal, ami szürke, kizárólag mindig csak szürke, mintha egy kutya szemével látná az elcseszett világot, és majdnem elkezdte csóválni a farkát, amikor a fröccsök ura elébe tolta az italt, mint gondos gazda, és akkor nekilátott elmesélni neki az evolúció csodáját, hogy a harang zúgásába ne őrüljön bele.

– Tudtad? – Állt neki a mesének. – Tudtad, hogy az emlősök, amikor még a dínók uralták a Földet, és csak apró, egérszerű jószág volt az összes ősünk, és csupán éjszaka mozogtak, hogy a bazi nagy t. rex föl ne zabálja, vagy agyon ne tapossa őket, szóval emiatt nem láttak színeket? – A kocsmáros hülyén nézett rá, nem tudta elképzelni, honnan keveredett elő most meg ez barátja lelkéből, de nem is érdekelte igazán. Megszokta már, hogy a saját ritmusában éli az életét, és ennek megfelelően egészen váratlan tartalmak bugyognak ki belőle.

És akkor Béla nekilátott fölmondani mindazt, ami hosszú élete során az evolúcióról megragadt benne, az ázalék-állatkáktól kezdve a halakig, aztán jöttek a kétéltűek, a hüllők, a madarak és az emlősök, és már az előembernél járt, amikor egyszemélyes mozijába megérkezett az első vendég a külvilágból, ami jelenleg a falu volt, és egy fogatlan nagypapa képében tette tiszteletét Béla szabadegyetemén, de nem igazán törődött vele, reszkető kézzel szopogatta a fröccsét a bambaság kegyes állapotában.

És Béla, midőn a neander völgyiek és a homo sapiens öldöklő küzdelméről mesélt fennhangon, arra jött rá, hogy a demencia nem azért ül ki az öreg ráncos arcára, mert fölzabálta őt az idő, hanem, mert ilyennek született. Olyan volt a ráismerés, mint az ostor csapása, mert arra mutatott rá, nem ővele, nem Bélával van az eredendő baj, hanem az összes többi emberképű organizmussal körülötte, akik alig is különböztek a trogloditáktól, csupán barlang helyett kalákában kinyögött kockákban laknak, ami szuszogás fölzabálja az életüket, mielőtt a világra rácsodálkozhatnának.

Ilyen az összes, rémült meg Béla a ráismeréstől. Ilyenek a műanyag dömperesek, a sóhajtozó fiatalasszonyok, a férjeik, a nagymamák és a nagypapák, a rügyező arcú kamaszok, ilyen a bádogbános meg a két közmunkás, egyforma massza, ezért idegenek. Ekkor jött rá arra is, hogy az utóbbi tízezer évben semmi nem változott, csak a díszletek a nemzedékek egymást követő bamba forgatagában, csak ezek nem a tűz istenét imádják, hanem valami szakállas, szenvedő alakot, akit a bádogbános mutogat nekik napról napra.

Meg az apját, meg a szent lelket, hogy ezzel a hármassággal, meg az eredendő bűn hazugságával tartsák félelemben őket, hogy terelni lehessen a jámbor csordát, amerre csak akarják. És mindettől nem gerjedt éktelen haragra, mint az elvárható lett volna tőle, legalábbis nekünk, akik már alaposan ismerjük őt, hanem elöntötte a végtelen szomorúság, mert csak most látta meg, hová is született. Hogy a faja, amely az evolúció csúcsterméke volna, ezer generációval ezelőtt megrekedt az iszapban, és azóta egyhelyben rúgkapál.

Változás, ha van, csupán annyi, hogy most nem a kardfogú tigris, hanem kék plakátok ordas eszméi törnek rá, tartják rettegésben és rabságban, amelyek ellen nem elég a csontvégű dárda, hanem egyéb fegyverekre lenne szükség, amit még nem találtak föl, és talán nem is fognak soha. Szomorúan nézte a nyammogó öreget, aki a templomba készült, hogy hülyeségében őt a bádogbános újólag megerősítse, és ekkor jött rá arra, hogy az ellenség nem ezeknek a szerencsétleneknek a lelkében van, hanem rajtuk kívül, így semmiről sem tehetnek.

– Menthetetlen a világ. – Tette meg a cáfolhatatlan kinyilatkoztatást. – A fröccsök ura lemondón legyintett, mert ismerte Bélában a prófétát, a bamba öreg meg nyálcsorgatva nézett rá. – Tudod, tata – fordult most már célzottan hozzá Béla – pár milliárd év múlva ez az egész kóceráj önmagába hullik vissza, összezuhan, egy végtelenül sűrű pontba tömörül, hogy aztán esetleg újra robbanhasson, és kezdődhet minden megint elölről, és a te nyamvadt Istened semmit nem tehet? – Az öreg debil módjára forgatta a szemeit, amivel föltüzelte Bélát.

– Aztán lesz először megint hidrogén meg hélium – tört elő belőle a csillagász-filozófus -, ezek a bazi nagy csillagokban összesűrűsödnek, nyomódnak, tömődnek, aztán lesz a vas, meg a többi szar, amiből állsz te is tata. Kis víz, kis trutyi meg buborék, és az élet, pár milliárd év, aztán fölegyenesedsz a szavannákon, innentől már csak pár millió pillanat, és bölényt rajzolsz a barlang falára, és még néhány százezer esztendőcske, és kinő a földből a szaros falud, és megszülethetsz újra. Na, az lesz majd a föltámadás, nem a harsonaszó. – Itt tartott, amikor megszólalt a misére hívó harangszó. – Viszontlátásra. – Mondta az öreg, és elcsoszogott bálványt imádni. – Szerencsétlen. – Ezt bökte utána Béla, a fröccsök ura pedig nem állhatta meg, és rákérdezett. – Hülye vagy? – Azt hiszem. – válaszolta Béla, és alámerült a kétségbeesés hívogató, zöld tengerébe.

A tökéletesiskola játék: megkérdeztük saját gyerekünket, mit tartana jó sulinak

Egy tudatos szülő ezerféle cikket elolvas arról, mit mond a mai iskolarendszerről a pedagógus, a pszichológus és sok-sok szakember, aztán nagyokat sóhajt és bólogat, hogy igen és tényleg, borzasztó ez amiben a gyerekeink töltik a fél életüket. Valljuk be, annak az esélye, hogy délután egy felszabadult, mosolygós, friss gyerek vár minket az iskolában szinte egyenlő a nullával, általában tele vannak feszültséggel, fáradtak és agyilag totál le vannak szívva – így aztán a szülő hazavisz egy ordibáló vagy magába roskadó, idegesítően locsogó vagy totál néma, őrjöngve futkosó vagy fotelba rogyó gyereket, szóval semmiképp sem olyant, akivel a maradék kis időt jókedvűen lehet eltölteni. De hát ezek közhelyek, amiről sok okos írt már, mi meg minden nap megtapasztaljuk.

Mellette pedig olvasunk és irigykedünk a finn példára és néhány jól működő, de elérhetetlen alternatív intézményre. Arról viszont ritkán kérdezzük meg a legilletékesebbet, vagyis a saját gyerekünket, hogy ő mit tartana tökéletes iskolának. Nálunk nemrégiben a reggeli autózás közben apa és lánya belevágott egy olyan játékba, ami egyfajta „iskolareform”, arról szól, a gyerek milyen intézményt képzel el magának álmaiban. Tanulságos nagyon.

Az egyik pont például az, amit mi felnőttek úgy hívunk, hogy kis létszámú osztály. „Mert apa, múltkor, amikor a fiúk a műsort próbálták, csak nekünk lányoknak volt óra, és az szuper volt.” Itt nagyjából 12 tanulóra kell gondolnunk. Szóval a gyerek szeretne kis csoportban dolgozni, ahol a tanár néninek több ideje van egy-egy diákra, lehet lazább a hangulat, lehet jobban egymásra figyelni. A legjobb óra természetesen a játék lenne – hozzáteszem, nem elsős és jó tanuló a kislány – természetesen a szabadban, természetesen egy óriási udvaron, ahol nem csekkolja őket a tanár néni és természetesen szabadon, mindenféle vezényszó nélkül. „A tanár néninek csak egy sípja lenne, és amikor vége az órának fúj egyet és akkor minden elrejtőzött gyerek odafut hozzá.” Lenne még sütés és erdőjáró óra is, persze szabadon, ki merre akar, arra bóklászik, mindenki kapna egy GPS-t, hogy visszataláljon. Közben pedig mindenféle kincseket gyűjthetnének.

A jelenlegi tárgyak közül maradhat az angol, úgy ahogy most is van – nagy gratula a tanító néninek :). A többi még megfontolás tárgya, környezet az lehet „csak kicsit érdekesebben”, persze a rajz marad, talán az irodalom is, de az olvasmányt mindenki maga választaná. A matek, háááát azon még gondolkodik:

) És ki lenne a tanár néni? – szól a nehéz kérdés. Óriási szerencsénkre a 3 év alatt azért sikerült két gyerekszerető pedagógust kapnunk. Tökéletesek lennének, egy tökéletes rendszerben, ám még így is, hogy mindenféle eszement dolog köti a kezüket, a lehető legjobbat adják a kicsiknek – szóval a legmeghatározóbb első éveket jó pedagógusoknak köszönhetjük. És ezt érzi a gyerek is – ők tanítanának álmai iskolájában.

Néhány pedagógus neve persze rögtön tiltólistára került, félek, ezek száma az évekkel csak nőni fog. :( A tökéletes iskola játék tovább zajlik reggelente, szerintem érdemes kipróbálni. Sok gyerek persze egyszerűen csak azt válaszolja, legszívesebben felrobbantaná az iskolát – meg is értem – de ha nem ütjük el viccel a játékot, izgalmas és tanulságos dolgok derülhetnek ki arról, hogyan éli most és hogyan élné álmaiban a gyerek az iskolai életét.  

Ritmusállomás a Végállomásban döngetett

Szombathely élőzenés koncert klubja a Végállomás adott otthont, bemutatkozási, fellépési lehetőséget az egyre ismertebb dobiskolának, a Ritmusállomásnak.

A nagy zenei múlttal rendelkező Hollósi László vezetésével már 2004 óta van lehetőségük fiataloknak, idősebbeknek, fiúknak, lányoknak egyaránt, hogy részt vegyenek a doboktatáson, legyenek akár kezdők vagy  haladók.

A képekre kattintva további fotók láthatók

A zenei stílust illetőleg pedig akár rock, jazz, latin, funk és fusion stílusokban próbálkozhatnak a tanulással.

És ahogy a régi öregek mondták a puding próbája az evés, ez esetben az oktatás próbája a fellépés a koncert hangulat. És erre keresnek minél több lehetőséget az ifjú dobosok számára. Így március utolsó estéjén családias hangulatban ugyan de élvezhettük mint látványában mint pedig hangzásában a szinkron dobolás élményét. Oktató és tanulói léptek színpadra és verték a dob ritmusokat az ismert rock dallamok alá.

Ezekről a pillanatokról készült a képgalériám ami a képekre kattintva látható.

A csapat újabb bemutatkozása Gencsapátiban, a Pünkösdi Fesztiválon várható.

Kiborogatott Heineken

A tegnapi, heti szellemidézésen, amelyet egyszerűsítő néven kormányinfónak neveznek, Lázár vezérminiszter et. szórakoztatta a publikumot a tőle megszokott magas művészi színvonalon. A hódmezővásárhelyi győző azt találta mondani az elmúlt hetek heroikus küzdelmeiről, amelyet ezúttal egy söröket gyártó cég ellen vívtak, hogy: mindenkinek köszöni, aki a gigászi csatában megivott egy Csíki sört, és kiborított egy Heinekent.

Ez, amennyire röhejes, annyira félelmetes is egyben. Teljesen biztos vagyok ugyanis, hogy egy csepp holland habzó nem sok, de annyi sem került a megszentelt magyar földre, hacsak nem már újrahasznosítva, okádás formájában, túlfogyasztás következtében. A magyar ember ugyanis nem hülye, ha a megspórolt lóvéját sörbe fektette, akkor nem fogja rituális céllal, dobszó kíséretében kiborogatni. Inkább a halál.

Másrészt meg, ha valami ismeretlen erő közreműködése nyomán mégis akadt pár partizán, aki ezt tette, akkor mi változott volna? A hollandok miképp károsultak volna, hiszen a borogatáshoz is meg kell venni azt a rohadt komcsi italt, ilyképp kár egyáltalán nem érte volna a galádokat. Nem. Sőt, mint hírlett, midőn Pártunk meghirdette a csatát, némely helyeken növekedett is az eladás ebből az ellenséges, nemzetrontó folyadékból.

De nem is erről van itt szó elsősorban, hanem a rituáléról és szimbólumokról. Olybá tűnik, ez a sörborogatási delír, hasonló funkciót töltött volna be, mint a klafa könyvégetések. Ezek, ugye vallási vagy politikai okokból történnek szertartásos keretek között, és azokat szokták máglyára vetni, amelyeket veszélyesnek tekintenek a hatalom gondolkodásmódjára nézvést. Nem föltétlenül a nácikra kell gondolni, Angliában égették el már a Sátáni verseket, a hülye Amerikában meg Harry Pottert.

Visszakanyarodva mégis Lázár vezérminiszter et. baromságára, ebből is kitetszik, hogy a rezsim szimbólumokkal és jelszavakkal óhajtja irányítani és butítani az alattvalókat. Ezt a célt szolgálják az óriásplakátok odaböfögött tőmondatai, a nemzeti konzultációk, a „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!” visítás, meg a futballban egyesülő a nemzet, hogy más példával ezúttal ne is éljünk. Az egész kormányzásuk ilyen szimbólumok sorozata, hacsak nem közbeszerzésekről és más, zsebtöltő intézkedésekről van szó.

Ezekben ugyanis fölöttébb leleményesnek mutatkoznak. Egyenesen művészi szintre fejlesztették a szerzést, amely technikákat, ha majd egyszer Isten és a nép segedelmével megbuknak, és nyilvánossá válnak a titkos és szent iratok, tanítani fognak mindenféle egyetemeken, legfőképp a CEU-n, amely akkor már messze országokban fog székelni, ha így mennek tovább a dolgok. Rá is kimondták a Heinekent, és momentán nem tudni, mi lesz a vége, de már rakják a máglyát a könyvek égetéséhez.

Ilyen háttérrel büszkélkedett azzal a mi prime miniszterünk az Európai Néppárt őrsi gyűlésén – ahol egyébként elfogadtak egy Oroszországot elítélő fogalmazványt, és ő szemrebbenés nélkül megszavazta ezt is -, hogy nem vagyunk mi populisták. Na most: ebben a tömörülésben harminckilenc ország hetvennégy pártja van jelen. A másik hetvenhárom lehet, hogy nem populista, de hogy ez a miénk igen, az hétszentség. Olyannyira, hogyha tovább halad egyetlenünk a lenini úton, ki fogják baszni a közösségből, és akkor kereshet új haverokat. És ami a legfélelmetesebb, találni is fog, csak jobbra kell fordítania tokásodó, nemtelen élű orcáját.

AMIKOR A SAVANYÚ CUKOR A ZSEBEDBE RAGAD – Kálmán Olga bukásáról ír az Or(b)igó

Először arra gondoltam, nem égetem magam, hogy egy végletekig lepusztult hírportál aktuális butaságával hozakodjak elő.
Ugyan, minek is írni egy jelentéktelenné erodálódott oldal harmatgyenge firkászának rittyenetéről!

Aztán meggondoltam magam!
Mert napok óta várom, hogy a nálam jóval tájékozottabb és felkészültebb újságírók végre kinyilvánítsák elismerésüket: na, igen, a változás megérte!
De valahogy csend maradt, minden eddiginél nagyobb csend, pedig az egykor Szombathelyen rendkívüli népszerűségnek örvendő, s ma már országos elismertségű Kálmán Olga új műsora az új adón – valódi telitalálat!

És akkor az Or(b)igó, a legfőbb hatalomnak behasalt hírportál bizonyos origo nevű tudósítója – mert nyilván oltári gáz lett volna névvel is vállalni ezt a hányadékot – jól megglosszintotta az immár sokadik adást megért vadonatúj műsort, valahogy így: Óriási bukás Kálmán Olga műsora Simicska Lajos tévéjében…

Nem könnyű elfelejteni azt az érzést, amit akkor éltünk át, amikor a néhai ofő egy rosszul sikerült pillanatában a tudomásunkra hozta az aktuális frankót, s kínunkban zsebünkbe köptük az éppen csak a szopogatás legelső pillanatain túlesett savanyú cukrot… Mire magunkhoz tértünk, a ragacsos édesség a zsebünkbe tapadt, csupa szösz lett – így gyakorlatilag lehetetlenné vált, hogy bevégezzük a megkezdett gyönyörűséget!

Valahogy így éreztem magam, elolvasva a rengeteg badarságot, amit egy bértollnok összehozhat! Szinte már-már Cseszkói magasságokba – mélységekbe – ráncigálnak az összefüggéstelen csacskaságok, melyek Simicska Lajosról, Vona Gáborról, meg nyilván a jobbikossá váltakról szólnak – köztük Kálmán Olgával, aki nyilván maga is elfajzott…

Még jó, hogy az összeömlengett cikk legvégén azért kibújhatott a szög abból a fránya zsákból! A szerencsétlen, megélhetési bértollnok csak bevallotta, mi bántja a leginkább a csőrét! Naná, hogy a négy millió! Az a frankón kiszorzott és elosztott, saccolt és vélt hatalmas summa, amiről az Orbibarát Or(b)igó nyomoroncai oly szívesen álmodoznak! Azt kellene valahogy elsumákolni, elsíbolni az „árulóvá vált” Kálmán Olgától – s ha ez így van, már semmi nem számít!

A dolog úgy fest, hogy ettől a kavarástól nem lett kevesebb az új műsor, Olga műsorát mindazok figyelik, akiknek fontosabb a remény, mint egyszerűen elfogadni, hogy lassan mindenki betámolyog a sorba, isteníteni az isteníthetetlent! Mi pedig talán még büszkébbek lehetünk a Szombathelyről indult műsor-vezetőnő!re, aki képes volt a megújulásra – mint már annyiszor! A mi Olgink…

Köszönjük, Kálmán Olga!

Utóirat: Jogi lépést tesz a HírTV az Origóval szemben…

A világ legjobb cukrászának esete a Rubik kockával

Akit komolyabban érdekel a gasztronómia, azon belül is a sütemények világa, biztosan hallott már a francia Cédric Grolet-ról, aki 2016-ban elnyerte a legjobb cukrász címet. Ha valaki mégsem tudja kiről van szó, a legjobb módja megismerni, ha megnézzük a Rubik kocka tiszteletére készített süteményeit:

Ezek a tortácskák – bár műalkotásként is megállnák a helyüket, egytől egyik ehetők!

A Rubik kockák (és az egyéb desszertjei is) rendkívül nagy pontosságot és odafigyelést kívánnak meg a cukrásztól, aki újra és újra bebizonyítja, hogy nem véletlenül nyerte el a megtisztelő “legjobb” címet szakmájában.
További képeket láthatunk a séf Instagram oldalán: https://www.instagram.com/cedricgrolet/

Forrás: boredpanda.com

 

 

Útban a lelki szegénységhez

A szombathelyi színházbotrány kellős közepén fölszólamlott az egyik Fidesz-es városatya, és előadta abbéli kifogását, hogy őnéki a WSSz repertoárjából az Ivanov túl nehéz, ezért könnyebb darabokat javasolt színre állítani, hogy jó legyen, nagyon. A városatya főorvos amúgy, amely állapot nem tételezi, hogy az élet mélyebb értelmét keresse, ellenben jól mutatja, hogyan taszítja demenciába az országot a rendszer.

Így. Amióta a talpaink egymásra léptek, és jelszavak irányítása alatt élünk, egyre többek számára válik túl nehézzé az Ivanov, és oktatási rendszerünk elzüllesztése is arra utal, hogy a NER számára az ilyen főorvosok az ideálisak, de még jobb, ha betanított munkát végző robotok az alattvalók, akik menekülnek a bonyolultságoktól, és a Párt irányelvei szerint szervezik nyomorult életüket. Ez gyalázat, de egyszerű hatalomtechnikai okai vannak.

A liberális azért is válhatott szitokszóvá, mert ez rakoncátlan elme. Kérdez, vizsgálódik, matat, és nem elégszik meg a hatalom nyújtotta csukaszürke egyenvilággal. Lám, a Kétfarkúak járdafestései is rendszeresen rendőrért kiáltanak, mert egyre több a házmester, akiknek gyanúsak a színek, mindenféle zsibongó alakok, akik rendetlenséget hoznak a bejáratni kívánt monotóniába, a mindent fölzabáló betontengerbe.

Az elhülyített emberen sokkal könnyebben abszolválható Noam Chomsky tízparancsolata, amelyet naponta tapasztalhatunk a bőrünkön, s amelyek az alábbiak:

1.) Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz.

2.) A nép úgy kell tekintsen politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire. Ennek érdekében (elsősorban a média segítségével) hamis riasztások és nemlétező fenyegetések tömkelegét kell rájuk zúdítani, amelyek miatt aggódni, később szorongani kezd. Ha a szorongás elérte a kritikus szintet, lépj közbe és oldd meg a (máskülönben nemlétező, illetve általad gerjesztett) problémákat. Hálásak lesznek, s önmaguk fogják kérni szabadságjogaik csorbítását.

3.) A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik. Ennek sulykolása érdekében használd fel a „fehér” propagandát (vagyis nyíltan a kormány irányítása alatt álló médiumokat), a „szürkét” (azokat a sajtótermékeket, amelyek csak részben állnak kormánybefolyás alatt), s a „feketét” (amelyekről senki sem gondolná, hogy valójában a hatalom szolgálatában állnak). Ezek karöltve azon kell munkálkodjanak, hogy egy olyan kormány képét vetítsék a lakosság szeme elé, amely minden erejével azon munkálkodik, hogy a jövő egét beárnyékoló sötét fellegek legalább egy részét elhessentsék a nemzet feje felől. A kemény, megszorító intézkedéseket fokozatosan kell bevezetni, mert így az emberek hozzászoknak a rosszhoz, sőt: örülnek, hogy még mindig nem a legrosszabb következett be.

4.) A nemzetet meg kell győzni, hogy minden rossz, ami aktuálisan történik, az kizárólag azért van, hogy a szebb jövőt biztosítsuk számára. Vagy ha nem a számára, akkor a gyermekei számára. Az emberek reménytelenül idealisták és hiszékenyek, akik ezt az érvet („majd a következő generációknak sokkal jobb lesz, nekünk ezért kell áldozatokat hoznunk”) évszázadokon keresztül hajlandó benyelni és elfogadni.

5.) Az embereket le kell szoktatni a gondolkodásról, s arról, hogy a történésekben felfedezzék az ok-okozati kapcsolatokat. Ennek érdekében a politikai vezetők egyszerűen kell megfogalmazzák az üzeneteiket, már-már infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid mondatokban. A hallgatóság ily módon megszokja a felületességet, naív lesz és hajlamos az információs beetetések elfogadására.

6.) Minden adandó alkalommal az emberek érzelmeire kell hatni, nem a racionális gondolkodásukra. Bátorítani kell mindenféle emocionális megnyilvánulást, mert az érzelmeket sokkal könnyebb manipulálni, mint a rációt.

7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.

8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni.

9.) A nyájszellem erősítése prioritás! Az egyénben fel kell ébreszteni a szégyen- és tehetetlenség-érzetet, s választható (pontosabban választandó!) alternatívaként ezzel szembe kell állítani az igazodási, csatlakozási kényszert. Az egyéniségeket nélkülöző nyájat mindig könnyebb irányítani, ellenőrizni és befolyásolni.

10.) Mindent meg kell tenni az egyének megismerése érdekében. Ezt elérendő belső (és titkos) nyilvántartásokat kell felfektetni az egyén különféle (ízlésbeli, politikai, ideológiai, viselkedési) preferenciáiról, opcióiról, egyszóval teljes pszichológiájáról. Törekedni kell arra, hogy jobban megismerjük az egyént, mint ahogy ő ismeri önmagát. Fel kell használni a társadalomtudományok (szociológia, lélektan, csoportképzés pszichológiája, stb.) legújabb vívmányait céljaink elérése érdekében, de ezeket a lépéseket a legnagyobb titokban kell tartani. Megfoghatatlan, érzelmi töltetű, nagy és közös célokat kell kitűzni, amelyek alkalmasak arra, hogy lelkesítsék a tömegeket. Ha nyilvánosságra kerülnek, ezeket a törekvéseinket határozottan (ha kell: erőszakosan) tagadni és cáfolni kell.

A lelki szegénységről a Magyar Katolikus Lexikon is egészen elképesztő dolgokat állít, íme: a lelki szegénység erény, mely arra tesz készségessé, hogy döntéseiben az ember a lélek szempontjaira figyeljen. Kísérő erényei az egyszerűségre törekvés, valamint a pozitív tartalmú igénytelenség és közömbösség. A lelki szegény ember nem érzékenykedő, nem sértődékeny, nem terheli felesleges ötleteivel, túlzott kreativitásával és aggályaival a környezetét, nem követelőző. A lelki szegénységre tudatosan nevelni kell!

Ennyi, drágáim, és nem több. Főorvosunk, és minden egyes hívő tökéletes példája és alanya az elbutításnak, és ő olyan ötven éves lehet. Borzadva képzelem el tehát, mi lesz itt, ha felnövekszik a NER által tenyésztett generáció. Csárdáskirálynő a köbön, hogy maradjunk azért a színháznál, ha már onnan indultuk. El vagyunk veszve, azt hiszem.

Nincs bocsánat

Most, hogy a Népszava pofánköpte magát és nem utolsó sorban saját olvasóit, fölösleges akármiről is beszélni. Megtörtént a behódolás, amikor egész oldalas kormányhirdetést fogadtak el, tettek közzé ezzel a szlogennel, ugye: „Állítsuk meg Brüsszelt!”

Ez a hirdetés maga a NER, maga Orbán Viktor, aki, s ami ellen minden jobb érzésű írástudó immár hét hosszú éve mondja a magáét. Így a saját volt és leendő szavát nullázta most le a Népszava, eladva a lelkét az ördögnek pár százezer forintért. Vagy többért, ha az irány folytatódik.

Nem lehet a gyalázatot enyhíteni szerkesztőségi cikkekkel, miszerint „A konzultációs propagandakampány alatt a szabad újságírás zavartalanul üzemel”. Nem üzemel. Vagy-vagy helyzet állott elő, és a Népszava azt választotta, hogy még egy csöppet kidugja a fejét az iszapból.

A Népszabadságnak választása nem volt, egyetlen metszéssel vágták át a torkát, Németh Péter viszont mérlegelhetett, és elbukott. Nem lehet a szüzességet csak egy kicsit elveszíteni, az már teljesen odavan. Pofán köpték az olvasót, aki, ha komolyan akarná venni, ami ezen a kolumnán kívül szerepel az újságban, nem tudja, minek higgyen.

Annak-é, ami ott kéklik előtte, mint a NER üzenete, vagy annak, amely a következő oldalon meg ezt szidja. De ne legyenek kétségeink, lesz ez még rosszabb is. Orbán úr nem véletlenül jelentette ki annak idején, hogy jó sztorikat kell írni, és akkor jönnek a hirdetők is. A hirdető, ím megérkezett, már csak a sztori van hátra, ami tudjuk, mi lesz.

Egyszer majd kérünk magától valamit Pelikán. Ezt az alapigazságot vette semmibe most Németh, aki bizonyára megszokott egy életszínvonalat, ha így döntött, és eladta a lelkét az ördögnek. Gál J. Zoltán erre nem volt hajlandó, és fölállt, mondván a lapok körül úgy alakult a politikai környezet, hogy az számára vállalhatatlan, és a lelkiismerete szerint abban már nem kíván részt venni.

A Népszava ebben a számban látványosan odaszart, ahonnan eddig evett, sőt, le is leplezte magát, midőn a kormányhirdetés mellett ezt fejtegette: “A magyar sajtó egy része a kormányzati reklámokért cserébe rég feladta az elveit és a tisztességét, a másik felét pedig megpróbálja kivéreztetni vagy megvásárolni a hatalom”.

Mintha a saját helyzetét mutatná be, köldöknézés közben. A Völkischer Beobachter sem fogadott be zsidó hirdetéseket, hogy teljesen sarkítva mutassam be a helyzetet, és mégis ez van. A Fidesz-nek életre-halálra időszak következik, jól mutatja ezt Kövér László kijelentése is.

A degenerált bajuszos szerint, ha elveszítenék a 2018-as parlamenti választásokat, mindazt, amit eddig felépítettek, le fogják nullázni. „Nem négy évet buknánk el, vagy nyolcat, mert legyen szó családtámogatásról, nemzetpolitikáról, vagy a magyar gazdasági szereplők támogatásáról, bármiről, azt visszacsinálnák. Mindent megtennének annak érdekében, hogy még egyszer egy olyan politikai garnitúra ne kerüljön hatalomra, mint mi vagyunk.”

A Népszava pedig odatartotta a valagát, és némi apróért cserébe szerepet vállal abban, hogy ez a bagázs megtarthassa a hatalmát, és emiatt és ezért nincs semmiféle bocsánat. Amit tettek, az már nem bűn, az hiba. Kéretik a tükör elé járulni, alaposan belenézni, és meghallgatni Dobó István szavát, ha már csak ifjúsági regény, akkor is.

„- Esküszöm az egy élő Istenre, hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom.”

És most tessenek a tükörre csulázni!