rezeda – Oldal 270

Kerek százmillió

Tegnap este, hogy jó legyen nekem, baszketbált mutatott a tévé bajnoki elődöntő formájában azzal a két csapattal, amelyek közül – mit ád Isten – boldogult úrfikoromban mindkettőben pattogtattam. Ez a különleges alkalom indokolta, hogy olyan csatornát nézzek, amelynek a nevében „M” van.

Bár ez sportra szakosodott, mégsem volt tanulságok nélkül való a nagy bámulás, nekem már az is új volt, hogy a félidőben egyperces volt migránsokkal, de a vége, az mindent vitt. Amikor is szülővárosom csapata megnyerte a végsőkig kiélezett meccset, és döntőbe jutott, a csarnok a benne lévő háromezer emberrel fölrobbant.

Ilyenkor jön az alélás a csarnokban és a képernyő előtt is, persze, ha hagyják. De ezek nem. Amikor a centerünk ajkai közül kiszakadt a tagolatlan üvöltés földöntúli örömében, és lehullottak a csillagok az égről, az „M” nevű televízió egy éles vágással nekilátott megállítani Brüsszelt, élénk kurvapicsázásokat váltva ki a rajongóból, aki én voltam.

Amúgy tényleg nyugis egy alak vagyok, és rögtön átláttam, hogy ennek így kell lenni. Még a nap folyamán olvastam a hírek között bizonyos Balásy Gyuláról, aki a Fidesz holdudvar új, hipergalaktikus szupersztárja. Igaz, a gázszerelőnek csak jelenthet, mégis tanulságokkal terhes az ő meséje is.

Brüsszelből gazdagodott meg mindenféle munka nélkül. A fiúk szerződtek a cégével „az állampolgárok életét kiemelten érintő kormányzati döntésekkel kapcsolatos feladatok ellátására” előbb közel kettő, aztán meg majdnem nyolcmilliárd forint értékben brüsszelezési feladatokra.

A nyolc manust foglalkoztató cég adózott eredménye száztizenöt millió, amiből, mint tulajdonos, Balásy százmillió osztalékot vesz ki. Ha most abba gondolok bele, hogy a népek bérének harmadát azért nyúlják le, hogy a csirkeszárnyra azért fizet a nélkülöző Jolán néni huszonhét százalék áfát, hogy Balásy kerek százmilliót kapjon, akkor eléggé zaklatott leszek.

Be kellett látnom, hogy a kék színű mocsok azért hömbölög a plakátokon, mindenféle nyomtatott sajtótermékben, és azért folyik a tévéből, hogy a hülyemagyar ne a Balásykon gondolkozzon – ha egyáltalán eljut hozzá ez az infó -, hanem a kerítéseken túl keresse az ellent. Pedig az a falakon belül van, hiszen ilyen alakokból annyi van a holdudvarban, mint hercegkisasszony a Burgban.

Ilyes környülállások közepette éppen ezen a napon a bajuszos szaralak, akit ’álamelnöknek csúfolnak, Rozsályon járt pálinkázni és dolgos népünket, meg a munkát dicsérni, és nem szakadt rá a mennybolt. Mint ahogyan Vajnatimire sem, aki meg Cannes-ban aranyat zabált.

Az ilyen tudások óhatatlanul fölzaklatják a proletárt, és a végén, amikor már sem Brüsszellel, sem pedig Sorossal nem lehet eltakarni a gyalázatot, még elpattanhat egy húr. Ami pedig az igazi nemzeti sorskérdés, hogy az álkeresztények frazeológiáját kikölcsönözzük, lehet, hogy erre direkt játszanak, hogy Mennyei Béke Terét varázsoljanak a Kossuthból. Simicska-folyadék ez a bagázs, tehát csak langsam, Balásy meg dugja föl magának a százmillióját.

Hare Krsna

Álmos, polgárinak hazudott gyereknapi délután volt a kisváros Fő terének sarkán, a plébánia, a kávézó és a szökőkút szentháromságában, ahol örömök és rettegések sűrűsödtek össze. Apró kölkek dömpereztek és motoroztak veszettül, hogy csak úgy surrogott az aszfalt, más CSOK indikátorok nyalták a fagylaltot és luftballonok után szaladgáltak, teljes volt a KDNP-s idill, a családok múkodtek és zakatoltak.

A kávézóban süldő lányok rettegtek a holnaptól, annak a lehetőségét méregették, hogy az iskola igazgatója hétfőn kirúgja-e őket, mivelhogy, amint hallatszott, valami osztálykiránduláson részegen összehánytak mindent és elájultak, mint az szokásban van a lázadó fiatalság körében. A félelem kiült a szemeikre, hogy befogadja vagy kitaszítja-e őket a világ, amelybe még bele sem nőttek teljesen. Mellettük úri vénasszonyok sutyorogva várták a misét.

Mondom, valami nagy ünnep volt, megszentelt vasárnap délután, kimenekülve a TESCO szorításából, túljutva a húsok klopfolásán, mint amilyet Semjén Zsolt álmodott népének, amikor a tér túloldaláról még láthatatlanul halk dobszó hallatszott, meg valami zümmögés-kántálás. Először a láthatósági mellénybe öltözött rendőrjárőr két tagja merevedett le, aztán a népek is, mint akik földöntúli csodát látnak.

Aztán a fák mögül előbukkant a hippicsorda, lépegettek, dobolgattak, dúdolgattak, táncikáltak, nyenyerésztek mindenféle keleptusokban és föstékek alatt. Ebben a városban évente egyszer karnevál címszó alatt tartanak fölvonulást, jelmezekben idézik meg a véres történelmet Rómától a végtelenségig, de ilyet még senki nem látott, és nem is tudták hová tenni a jelenést. Az iskolában sem tanultak róla a hittan órán.

Meg kell jegyezni a bambák védelmében, hogy ez a város burokban van mintegy, itt a hippik még nem osztottak ételt, egyáltalán senki nem osztott ételt. Az éhező koldusok egyénileg gyógyították nyomorukat, most is ott állt egy a bambuló sokaságban, már nyeregben érezte magát, az előbb szerzett be némi aprót, és a kocsmába igyekeztét szakította most meg a fölvonulás, amely a plébánia mellett a magasztos szózatát hirdette érdek nélkül.

A züllés útját megtapasztaló lányok, a misére váró úriasszonyok, a dömperesek, a jó édesanyjuk és sörhasú apáik, a koldus, és mindenki megmerevedett ettől a nyenyerészéstől, és még a rendőrök is értetlenül néztek, mert ezekhez nem lehetett odamenni, hogy igazolják magukat, hülyén vette volna ki magát. Sőt, még a flasztert sem föstögették, hogy kemény intézkedést lehetett volna foganatosítani velük szemben.

Már ott tartott a jelenet, hogy teljesen leáll az élet, amikor az üldözött kereszténység megvédte magát mintegy, és a légbe belehasított élesen a misére hívó harang, helyre téve a világ folyását. A hippik a plébánia ajtajától visszafordultak a tér felé, szabaddá téve a templom kapuját, hogy benyomulhasson a dohos Istenhez a gyereknap minden díszlete és összes szereplője, kivéve a részeges lányokat.

A hippik dobja is halkulóban volt, már a tér közepén táncoltak szó nélkül, a dömperek surrogni kezdtek, a szökőkút újra csobogott, és a rend helyreállott. Már azt hihette volna az ember, hogy megmenekült a város az ördög incselkedéseitől, amikor átellenben megszólalt egy pánsíp, és az Andok eltakarta a Napot. Aki még a templom falain kívül rekedt, rájött, hogy ennek soha nem lesz vége, mert a világ itt kopogtat, hiába a kerítés és kedves vezetőnk óvó karjai. El vagyunk veszve, azt hiszem.

Fajlagos hülyeség

Most már nagyon ideje lesz, hogy vége legyen ennek a konzultációnak, mert rohadtul unalmas. Értem én, hogy hatalmas a siker, hogy a Párt vezérkara állva pisál örömében, de nem kéne az arcunkba veretni a gyönyörüket. Ott tartunk hovatovább, amint beesik egy kósza levél a Központi Bizottsághoz, abban a pillanatban összetrombitálják a sajtót, hogy na, ugye, mintha focimeccs volna az élet, és lehet, hogy az is.

Hogy ezen a hétvégén se maradjunk konzultációs gyönyörök nélkül, arról valami Hidvégi Balázs gondoskodott, aki kommunikációs igazgató volna a Pártnál, vagy mókamester, ez egyelőre képlékeny. Kitűzte a lobogót a hívek agyára, és sehol nem volt egy Dugovics Titusz mélybe rántási céllal, így hát, a hülyeség ott lobog a szélben, hogy ilyen föss képpel, ha zavarossal is érzékeltessem kies hazánk lehengerlő nívóját az Úrban, a búgivúgi klubban.

„Egyegészhattized” millió a bűvös szám, ami rekord állítólag a levelezés történetében, hogy ennyien küldték volna vissza a budipapírt. Ez nagyon szép, de ki a rosseb tud utána járni, senkise, egyrészt, másrészt viszont ezt úgy előadni, hogy mindenki az ő agyamenésüket támogatja, meglehetősen merész matematikára vall, amit viszont a népszavazás óta ismerhetünk. De nem is erről akarnék mesélni most igazán, mert ezt már mindenki unja.

Finiséhez érkezett a személyes úthengerlés is, amiről ez a mókamester szintén azt tudatta, hogy óriási attrakció volt, mint a cirkuszi kikiáltó, hülye, elnyújtott hangon. Az derül ki a számológép kijelzőjéről, hogy az elmúlt négy hétben több mint százharminc településen tartott fórumot a Párt, amelyeken több mint harmincezer emberrel találkoztak. Ilyenkor az ember nekilát fejben fölmérni a diadalt, és arra jut, hogy fajlagosan így meglehetős drága terjeszteni a kórt.

Egy-egy agymosásra jut százötven-kétszáz ember, ami amellett, hogy nem igaz, drága is a maga nemében, terembérlet, benzinpénz, pogácsák, üdítők és még ki tudja milyen költségek csapódnak az ilyen túrákhoz, viszont a személyes találkozás varázsa megfizethetetlen, minden másra ott van a MasterCard. Az elbutításnak ez meglehetősen költséges módja, igaz, a levelezésről sem tudjuk, mit kóstált, de kicsire nem adunk, mert a népek megvilágosodtak, pedig nem is lótuszülésben ültek a szeánszokon.

A mókamester mintegy ráadásként azt rántotta elő a cilinderből, hogy a népek körében az váltotta ki a legnagyobb felháborodást, idézem: „Az Európai Parlament határozatban kérte számon egy terrorizmus vádjával Magyarországon jogerősen elítélt férfi szabadon bocsátását.” Ő a megafonos ember, hogy világos legyen az écca, akiről a fórumok népének halovány fingja sincs, csak Hidvégi et.-nak ezt adták most ukázba, hogy erről is lódítson csöppet.

Egyébiránt a bámuló plebsnek még nagyon sok mindenről nincsen tudomása. Mondhatnám azt is, hogy a setétség honol bennük, mert aki mondjuk önszántából elmegy Németh Szilárdot hallgatni és csodálni, az már végképp menthetetlen, és minden aljasságra képes. Mellesleg a fajlagosan drága hülyeség termékeny talajt talált, ha a „Honfoglalás 2000” és a „Nemzeti Szociáldemokraták” közleményét olvassuk, amit az MTI hozott, mert ezt arra érdemesnek tartotta, míg másokat nem, ha emlékezünk.

Íme, az alkotás egy részlete: „Számba kell vennünk a migránsokat behívó, velük kollaboráló civil vagy leplezett szervezeteket és azoknak tagjait. Fel kell számolni a társadalomellenes csoportokat, meg kell vonni tőlük a nyilvános szereplés – a sajtóban való megjelenés lehetőségét. Be kell tiltani a nyugalmunkat megzavaró, felforgatásra irányuló tüntetéseket. Nem engedhetjük meg, hogy egy nemzetellenes törpe kisebbség közvetve-közvetlenül veszélyeztesse gyermekeink életét, asszonyainkat, jövőnket! Kollektív bűnökre, legyen kollektív büntetés a válasz!”

Ezt az egészet én most inkább nem minősíteném, legyen rajta az Orbán Viktor nevű rágcsáló lelke, mint ahogyan azon is, hogy a megafonos embert terrorizmus miatt elítélik, bizonyos Ramir Safarovot meg, aki baltával fejezett le egy örményt, miniszterelnökünk személyesen kísér ki szinte a reptérre, hogy a nemzeti megdicsőülés útjára bocsássa. Az örmény is bizonyára kollektíven volt bűnös, mint ahogyan most már én is. Mindebből kitetszik, hogy bár a delír terjesztése nagyon rossz ár-érték arányban történik, viszont a jelek szerint minden pénzt megér. A gyűlölet soha nem lehet drága.

Fajlagos hülyeség

Kampec dolores L. – Élet

Még mindig a reklámokon vihogott Béla, amikor hatalmas zúgást, sivítást hallott, majd egy fémes csattanást, amely pillanat végén mint valami rossz plecsni, a Nap odakenődött az égre, jelezve, hogy dörömböl a nyár. Nem kellett hozzá túl nagy képzelőerő, hogy belássa, három hónapig ott is marad, és csak a jóindulatától függ, szétéget-e mindent, fákat, madarakat és likacsos agyakat, hogy még a falak is izzadni fognak, vagy beéri valami szelídebb kínzásformával is.

Mindez az első percekben nem volt teljesen világos, csak annyi, hogy tavasz sem volt, és máris át kell kapcsolni szaharai üzemmódra, s így, hogy ennyire felgyorsultak az események, Bélának el kellett gondolkodnia az időről, amely a térrel együtt ott görbült meg a Szentháromság szobor mellett, s ha belenézett a tölcsérbe, ellátott egészen a miocén korig, ellenkező irányban viszont csak valami bizonytalan fényesség derengett, amiből azt a következtetést vonta le, hogy a jövő teljesen bizonytalan, viszont ott kattog a lába alatt.

Beleesett már néhányszor ebbe a csapdába, de most semmi kedve nem volt hozzá, mégsem volt mit tenni. Be kellett látnia, hogy van ugyan szabad akarata, de ez véges, és csak addig terjed, hogy megissza-e a fröccsét vagy sem, kitekeri-e a böszme polgártársak nyakát vagy sem. Különben pedig ki van szolgáltatva az őt alkotó anyag kényének kedvének, amely olyan molekulákat hozott létre önkényesen, amelyek kezdenek elfáradni.

Kiderült, hogy nincs is messze az idő, amikor atomjaira hullanak, ami azt jelenti majd, hogy Bélából is szén lesz meg vas, a benne lévő víz elpárolog a légbe, egyszóval, az életté összesűrűsödött anyag visszaáll eredeti állapotába, ahogyan a csillagokból érkezett, magyarán, Béla rájött, hogy meg fog halni. Érdekes tapasztalat volt, mert eddig eszébe sem jutott, hogy ennek a komédiának ilyen vége is lehet, aztán most jött rá, hogy csak ez az egy biztos, ez a röhejes lezárás, amitől másképpen kellett volna látnia a világot, de nem tette meg ezt a szívességet neki.

Nemrégiben halt meg egy régi cimborája, és, amikor valamikor reggel, tehát az idők kezdetén a kocsma felé haladt, és a lábai érdekesen citeráztak, hogy alig is vitték, akkor minden egyes lépéshez az adott erőt neki, hogy hát az ott fekszik kiterítve, míg ő mégiscsak itt botorkál az Isten szent ege alatt. Tehát, ha abba gondolt bele, hogy mért sajog minden egyes porcikája, már egyáltalán nem lázadt, mert arra jött rá, hogy mennyivel jobb itt szenvedni, mint a nyári hőség elől valamely proszektúra hűvös tepsijébe rejtőzni.

Amikor erre rájött most, a fröccse mellett ülve, azt várta volna, hogy meghatódik, mert itt lehet a valóságos kocsmában, de nem fedezett fel magában ilyen gyerekes érzéseket. És azért, mert mindegy volt, hogy a folyó melyik partján ücsörög, az innenső azért volt jobb, mert olyan apró örömök voltak benne, amit az örök élet képtelen volt nyújtani. Mert belegondolt, hogy az Úr trónusa előtt bambán vigyorogva nem kell fröccsöt innia, zsíros deszkát ennie, böfögni és pisálni, és lássuk be, ezek nélkül az idő folyása mit sem ér, tehát sokkal jobb a végén valami ismeretlen sötétbe hullani, mint a Paradicsom véget nem érő kínjaival szembe nézni.

Az az ötlete támadt, hogy ezzel a fenséges tudással felvértezve elszórakozik kicsit a bádogbánossal, azzal a bizonytalan masszával, amely gomolygásokat ez a szaralak hitnek vél, de eszébe jutott számtalan konfliktusa a plébánia tücskével, és az is, hogy az élet legfőbb iránymutató gondolata ez: légy nagyvonalú! Így hát úgy döntött, békén hagyja ezt a szerencsétlent, mint ahogyan a többit is, az olajos hajúakat, a duplagyűrűsöket, a fogatlanokat és a melegítőben sóhajtozó fiatalasszonyokat

Sőt, még a fröccsök urát sem avatja be a titokba, abba a felismerésbe, hogy bár ez itt egy nagy szardarab, mégis csak érdemes arra, hogy fenségesen elviselje az ember egy ideig. Ahogy idáig jutott, a cseresznye máris megérett, a rigók tobzódtak az örömökben, és Béla sem akart lemaradni a pogány ünnepről. Olyat tett, mint soha eddig. Valami akármi zenét gyúrt elő a dobozból, és rogyadozó térdekkel ingani kezdett, amit ő táncnak vélt, a fröccsök ura azonban csak hülye csoszogásnak látott, ezért meg is kérdezte. – Te meg mit csinálsz? – Élek. – Felelte Béla azzal a bizonyossággal, mintha tényleg igaz volna.

Villamos a Holdra

Most már teljesen biztos, hogy prime minister Victor Orban nem csak a fedett sportlétesítmények, hanem mindenféle síneken guruló közlekedési eszközök irányába is perverz vonzalmakat érez. Kisdobos korában az ő édes apukája még nem volt bányatulajdonos, így bizonyára nem tudott az ő kicsi fiának csillogó villanyvasutat abszolválni sem TT, sem PIKO méretben, ami hiátust most a romlott kamasz uniós pénzből pótol, s nagyban. Ilyen pénzekből és pénzekről hazudozik itt nekünk.

A felcsúti pöfögmény még el sem ért nagy duzzogásában Bicskéig, most a hódmezővásárhelyieket szórakoztatja ez a trampli egy Tram Trainnel, azaz helyközi villamossal, amely az ábrándokban Szabadka-Szeged-Hódmezővásárhely vonalon szaladgálna. Bár mehetne akár Belgrádig is, vagy a Holdra, a játékos képzeletnek semmi sem szab határt egyrészt, másrészt pedig kicsire nem adunk, a csillagokat is oda lehet ígérni az égről, mibe kerül az? Semmibe sem.

Valami ilyesmiről szól a „Modern városok program”, ami örömökkel első emberünk házal szerte a hazában, és a nagyszabású turné most épp Lázár úr szerelmes hazájába érkezett villamosi álmokkal. Másutt mást, akármit, mindent megígért és aláírt dobpergések közepette. Ott tartunk, hogy eddig huszonhárom várossal köttetett meg a szellem-megállapodás mindösszesen háromezer négyszázmilliárd 3.400.000.000.000 forint értékben. Másképpen 3.400×10 a kilencediken, vagy hogyan is mutassam a valószerűtlent.

Nem tudom már végképp, miképp fösthetném le mutatósan a hazugság mértékét, ami bazi nagy, voltaképp igazából már szó sincsen rá. Mert mi is történik velünk, drága polgártársak? Házhoz megy ez a Cipolla, és minden szart megígér, amiből kedves szokása szerint semmit az ég egy világon be nem tart, sőt, szándékában sincs, még gondolatban sem akármit is teljesíteni. A huszonhárom város közül alig pár kapott csupán néhány nyüves milliót, és a költségvetésben sincsen se híre, se hamva ilyen tételeknek. És mégis nyomatja a kamut.

Akkor mégis mért teszi? Tehetnők föl a kérdést, ami bonyolultságra válasz nemigen van. Az állhat a legközelebb az igazsághoz, hogy ő ilyen, ilyennek született, vagy ilyenné tette az élet. Ebben lehet valami spiritusz, hiszen a filozófiája is az ennek a kóklernek, hogy mer nagyot álmodni, másrészt meg, hogy a bamba népség ne azt nézze, amit mond, hanem, amit csinál. Ennyire antagonisztikus ellentét azonban a kettő között meglehetősen ritka a történelemben, ilyképp egyedüli példány ő, kiállítani való organizmus.

De ezt is tudja, sőt, csak ezt tudja. Viszont így egyesével hülyét csinálni a városokból, megalázni a polgármestereket mégis csak beteg lélekre vall, amin viszont meglepődni fölösleges. Járja itt a vidéket a páncélozott szánjával, mint valami télapó, de semmit sem visz, csak képzeletben szórja a nemlétező pénzét. Mosolyogva kiáll az emberek elé, és villamost ígér, meg űrállomást, repülőteret és mindent, amit a paraszt elképzel az ő hülye agyával. Ami pénze egyébként van neki, azt is Brüsszeltől kapja, míg meg nem állítja, vagy az nem őt, s akkor lesz vége ennek a cirkusznak.

Olyan ez az egész delír, mintha én összetrombitálnám az utcabélieket, és megkérdeném, mi köll, emberek? Új gumi a tolószékre? Meglesz. Formatervezett kampósbot? Az is. Toronyóra aranylánccal? Pláne. Kiskutya fasza? Naná. Így haladnánk sorban az óhajokban, mindenki megkapna képzeletben mindent, a népek a vállukon vinnének a sarki kocsmába, ahol szidnám a Fő térieket, holott belőlük élek napra nap. Éltetőim pedig a kocsma előtt várnának, hogy na, mi lesz? Én pedig a hátsó ajtón iszkolnék a francba.

Csakhogy az ilyesmit nem kormányzásnak, hanem szemfényvesztésnek nevezik, és mégis ez a létezés alfája meg omegája kétmillió ökör számára. Végül is és voltaképp ezeknek a szeánszoknak az igazi célja ez: gyarapítani a nyájat. Milliárdokkal villogni, Trump mögé beállni, hülyeségeket beszélni, gondolatokat beszántani, szotyolát zabálni, böfögni a pörkütt után. Ez Orbán Viktor kivonata és végső olvasata közel három évtized teltével, ami meglehetősen lehangoló, és egyre inkább trágyaszagú. Ahogyan az egész ország is, ha tetszik, ha nem. Leginkább nem.

Demencia

Itt, minálunk vidéken a választópolgár különösen ki van téve az ártó szellemeknek. A megyei napilapban látok ám a minap egy tudósítást valamely hagyományőrző – nem átvizsgálandó – civilekről, és a leadnél már nem is kellett tovább erőlködnöm, hogy kiderüljön a baj.

Azt írta az újság, hogy ma is naponta meg kell küzdenünk függetlenségünkért és szabadságunkért. Arra már kíváncsi sem voltam, hogy ez a slapaj polgártárs saját gondolata, jellemezvén a vészterhes időket, vagy a hagyományőrzők dilije, mert végül is, mindegy is. Kifolyt belőle a kék plakát mocska.

Hirtelen olyan érzésem támadt, mint amikor a „Szellemirtók” névre hallgató böszme filmalkotásban a kisded ott heverészik a múzeumban, és éppen kúszik beléje sűrű folyamként a gonosz, hogy új alakot nyerjen. Aztán megérkeznek a hősök, és minden pitypalattyos lesz megint.

A különbség annyi csupán mese és valóság közt, hogy itt soha nem jön felmentő sereg, és a romlás voltaképp már megtelepedett. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy akkor most ők a világ romlására törnének, sokkal inkább védelmezik a kivívott leépülést, amely a rendszer veleje.

Mintegy fölülről szivárog alá az elhülyülés, amióta a Fidesz vezérkar vészesen fölhígult, és megállapodott a Németh Szilárdok szintjén, amelyben tagolatlan mondatok szakadnak ki az emberből a butaság bátorságával. Valaha, nem is oly rég még értettek ezen a vidéken magyarul, ma már csak a harci kürtök jeleit képesek fölfogni, igaz, azt oda-vissza.

A röhej az, hogy nem időskori bajról van szó. Ebben az országban már az óvodában kívánatos fogatlan vénemberként fungálni, beállni a sorba, a határra menni migráncsot csodálni, hülye képviselőtől pöttyös labdát kapni, első áldozáson sorban állni, hogy ne érje szó a ház elejét. Szivárványba öltözni veszélyes üzem.

A bambaságra épül a rendszer. Sokszor, sok mindent kikiáltottam már a regnáló hatalom legfőbb bűnének, de végül is megleltem az igazit. Ez az. Tanulmányozva a történelmet, régebben nem értettem, hogy Hitler bácsi hogyan volt képes oly rövid idő alatt elhülyíteni egy teljes társadalmat. Hát, így.

Nem kell hozzá túl sok, úgy tűnik, az emberi fajba genetikusan oltották bele a csordaszellemet. Ez a mamutok korában érthető volt, máma olyan csökevény, amely sok bajt megmagyaráz. Íme, itt tartunk, hogy a hagyományőrző szabadságharcol. Igaz, nem tudja ki ellen, de mégis jól esik neki összebújni.

A szomszéd Józsi, bármely baj éri, szidja a dakotákat, amely meghatározás őnála minden kicsit is karamellesebb bőrszínű embert jelent. Sőt, minapi beszélgetésünk során azt is kifejtette, hogy a nő nem ember, illetve csak félig. Miután nagyon határozottan küldtem el a picsába, bambán vigyorgott, és örült a barátságnak.

Józsin nincs mit csodálkozni, Kossuth rádiót hallgat hajnalonta. Ebben az a teljesítmény mércéje, mint a tegnapi kormányinfón kiderült, hogy Orbánnak végre sikerült a másik barommal Trumppal egy légtérbe kerülnie, mint diplomáciai siker és mérce. Ezzel most ellesz egy darabig, és nincs menedék.

Látod, ez már pont az: zuhanórepülés, danászta annak idején a Sziámi, és a rosseb se tudta, hogy vátesz veszett el benne, pedig az. És ha most azt várod nyájas olvasó, hogy miután a látleletet fölvettem, valamely szert is ajánlok a bajra, akkor csalódást kell okozzak. Nincsen. Én is csak könyöklök, és hallgatok.

Hagymás kenyér

Polgártársak, véreim, magyar anyák! Ne üljünk fel a sorosista FB incselkedésének, amely nemzetellenes diablo azzal vádolja meg a mi egészségügyünket, amely példát mutat minőségről még a dévaj Brüsszelnek is, hogy nem megfelelően táplálja a hont teleszülő kismamáinkat a János kórházban.

Kép kereng ezen ellenforradalmi fórumon, rajta jófajta magyar kenyér, magyar hagyma, magyar tejszínkrém, és azon élcelődik, hogy mi ilyennel etetjük kismamáinkat, akik teljesítették a Párt felé vállalt legszentebb kötelességüket, és fiút adtak Németh Szilárdnak. Azt sugallják a sátáni képpel, hogy ez nem elég, így vádaskodnak alaptalanul.

Polgártársak! Nem arról van szó, hogy nem tudnánk egyebet is kékszegélyű kistányéron a mi szoptatós kismamáink elé tálalni, nem. Egyszerűen nem akarunk. Több ezer évre visszatekintő, népi táplálkozástudományi megfigyelések alapján, amelyet a „van vöröshagyma a tarisznyába” mutatóval ellátott rigmus is mutat, alaposan átgondolt etetési stratégia ez. A disznóknál is bevált.

Mert nézzük csak, polgártársak! A kenyér, amelyhez a gabnát Szent István aszott jobbjával aratjuk, mily szakralitást is képvisel, mily emelkedettséget, nem véletlenül nevezi azt szíriuszi nyelvünk másként életnek is. Hogy mily verejtékek szükségesek ahhoz, hogy ezt a sajátos kulináriát kismamáink elé tehessük vérrel és izzadsággal, amelyet keményen dolgozó népünk hullat.

Pékjeink fáradságot nem ismerve, s ügyelve, hogy a veknibe patkány, kisegér ne kerüljön, ennen verejtékükkel locsolva hajnal hasadtára elébünk teszik munkájuk eredményét. Az elkészült kincsből pedig, polgártársak, egy egész, nem fél, nem harmad, hanem figyeljetek, egy egész szeletet kap nemzetünk lánya. S mi a köszönet? Az értelmetlen gúny.

Aztán a vereshagyma, polgártársak! És nem is öregen, hanem hamvasan, újkorában, hogy örömmel halljuk képzeletünkben, miként reccsen a húsa kismamáink gyöngy fogsora alatt. Tele e növény jófajta illóolajokkal vitaminokkal, sőt, pektinnel, de még guvertinnel is. Oly erővel, amely féregűzésre, sőt vizelethajtásra is jó.

Hát mi a baja ezzel a hanyatló nyugatnak, hacsaknem az, hogy elirigyli tőlünk. Ezért mondja, a szoptatós anyák kerüljék az erősen hagymás ételek fogyasztását, mert az illóolaj-aromák átmennek a tejbe. Átmennek, és? Egyenest a kisdedek gyomrába, akik így már az első napokban szívják magukba a magyarságot, már öntudatlanul, így válnak bizton igaz hazafikká. Ne higgyetek a Sorosnak, egyetek ti is hagymát hagymával. Ez az egyetlen nemzethez méltó cselekedet.

És hát a tejszín. Nem is csak úgy póriasan, hanem krémmé kavarva. Sőt, bár adhatnánk akár bivaly, kecske, szamár, ló, teve vagy akármi más lábasjószág nedvéből készítve, de mi nem, mi a tehénből csöpögtetjük alá a mennyei folyadékot. Fáradságot nem ismerve dolgozzuk fel krémes eledellé, és nem kenjük meg vele a kenyeret, hanem egy egész tégellyel teszünk a kismamák elé, felkínálva nekik a kenés, mártogatás, tunkolás mérhetetlen szabadságát.

Polgártársak, véreim, magyar anyák! Hát ki tesz, ki tenne meg még ily sokat táplálásotokért? Na, ugyehogy senki más. Látjuk, mily temérdek munka és gyötrelem jár azzal, hogy feltálaljuk e nemes eledeleket, és nem csak kilökjük a kismamát a rétre legelni, hogy zabálj, paraszt! Nem, mi elébe tesszük, s ez a hála. Élcelődnek mirajtunk, támadják vívmányainkat, de mi Isten segedelmével megvédjük ezt is.

Senki, hangsúlyozom, senki nem szólhat bele abba, milyen étket kínálunk nemzetünk frissen szült lányainak. Nem leszünk gyarmat! Hajrá Magyarország, hajrá magyarok! Megazisten.

Apa, kezdődik!

Maga a minden bizonnyal szeplőtelen, ezen kívül rohadt sokat is érő überminiszter, összefoglaló nevén Lázár János járult a magas hatóság elé, amely aktus folyományaként a Polt cirkusz hirtelen felébredt téli álmából, és legott nyomozást rendelt el különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés gyanúja miatt a Welt 2000 Kft. ellen.

A hirado.hu, amely a Kunigunda utcai házimozi testvérlánya, pedig rákapott a neki rendelt koncra, és megszületett az „ügyet” majd kísérő vezérmotívum, amely így hangzik: „Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnököt és feleségét, Dobrev Klárát is érintő”. S ezután már akármit mögéje, eléje lehet tenni. De, hogy úgy kétnaponta halljuk majd, az hétszentség, hiszen vészesen közelednek a választások, és a konzultációjuk is véget ért.

Ugyanígy életre kelt az eddig tetszhalott Budai Gyula is, aki szerint „az előzetes teljesítés, a közbeszerzés kijátszása és a metrókocsik előzetes engedély nélküli legyártása mind azt feltételezik, hogy előre megállapodott szereplők voltak, a beruházás körül bábáskodó SZDSZ-MSZP városvezetés a saját haszna érdekében valósította meg azt.”

Itt tartunk hát megint. A szavazóbázis ébren tartása érdekében életre kelt a rendszer egyik – persze melyik nem az – legaljasabb technikája, amelynek végén vezetőszáron lehet majd mutogatni mindenféle mókusokat a tévéjükben. Hogy később, ki tudja mikor, de mindenképpen 2018 tavasza után majd felmentő ítéletek születnek, azt ki nem szarja le, magunk közt szólván.

Hogy más példával ne éljek, 2013-ban Simon Gábort is úgy sétáltatták, mint valami cirkuszi medvét, és most, négy év után sincsen semmi sem, mutatja a módszer lényegét. Pedig Simon még lehet szaralak, de, hogy Dobrev Klára nem az, az is ziher, és mondom ezt annak ellenére, hogy nem ismerhetem. Viszont a férjét, a Patásfletót meg alaposan, és közelről.

Bizton állíthatom, lehet, hogy bohóc, lehet, hogy elbaszta, de a kisujjában több ész van, mint a Németh Szilárd vonulatnak, valamint, hogy a zsebében meg több gerinc és tisztesség, mint a Rogán Antaloknak, az is teljesen bizonyos. Mégis ő a Sátán egy személyben Igaz, már vetélytársai is akadnak, momentumosok, Gulyás Márton, egyebek, akik friss húsok a piacon.

Csak akad majd köztük valaki, akit mutogatni lehet a kameráknak bilincsben, mint aki élve megette a saját anyját. Ez itt a koncepciós perek kies világa azzal az abszurddal, hogy nincsen előre megírt ítélet, mert nem is lehet, a hangsúlyok eltolódtak a sugallás felé, ami médiától átitatott korunkban éppen elég. A prolinak meg lehet mutatni, ő lopta el a kabátot, és kész is a tudatmódosító. Egy egész ország gágogott évekig a Libajnainak. Ki törődik ma már vele mi volt az igazság?

Így lesz ez az elkövetkezendő rohadt hosszú évben, csak szólok, mielőtt majd nagyon elkezdenek csodálkozni a népek, hogy ezek ilyen gecik? Ilyenek, a Simicska is megmondta, és ő csak tudja, csupán immár a szopóroller másik oldaláról. Hogy amúgy ezt az egész mostani bagázst kéne a manézsban mutogatni, azt is tudjuk. Viszont annak csak később jön el az ideje.

Kósalajosok és más hangalakok

Nem a mondat, nem a tartalom, ami nincs, és amely a némethszilárd betűsorral jelölt organizmus mélyiből előbugyog, hogy kihívom egy birkózómeccsre, ha van kedve, aztán leülünk tárgyalni. Hanem a tempó, hogy gyere ki, ilyenek, akárha valamely falusi búcsú szaros budija mellett hullámzanának a dolgok, olyan itt.

És akkor rájöttem, hogy mi mozog bennem, mint a lét türelme, hogy nem a düh, nem a lázadás már, mert ez immár felesleges. És nem is a tanáros tempó, hogy elmesélem, mért vagy hülye fiam, mert nem érti, föl nem foghatja, lepörög róla, bambán bámul, vigyorog és vicsorít.

Hanem az undor. Az ösztönös, génbe kódolt roguentini öklendezés, amikor a beleivel gondolkozik az ember, mert ez az egész kupleráj egy lila nadrágtartó, szaros, vizes papír vagy göcsörtös fa. Egy calvadost, gyermekem! Megy ez fiúk, még darabig, aztán vége lesz, és úgy tetszik, az csúnya lesz.

Midőn némethszilárdok, kósalajosok és más hangalakok teljesítik a beléjük kódolt parancsot, és nem azért, mert meggyőződésük, és már nem is csak azért, mert lopni muszáj, hanem az erősebb kutya ököljogán, amely csak a csordájában, az övéi közt bimbózik, idáig züllöttünk nagy igyekezetünkben.

A spirál rég önmagába fordult, és minden egyes tüntetés, az összes érv csak még egyet teker rajta, s amint egyre világosabb szavak hallatszanak el, úgy bukik elő belőlük egy újabb mélység, hogy tárgyalunk, persze, csak gyere ki te takony, liberális állat, vedd a karikás ustort, oszt nézzük, ki a faszagyerek.

Mint alvadt vérdarabok pörögnek le róluk a szavak, csak az ököl a tiszta beszéd, s ha ettől az ember okádva aláfordul, akkor nem férfi, hanem Tajgetoszra való bölcsész, ahonnan majd a melós alapú társadalom olajtól iszamos kezű hóhérai taszajtják alá, miközben böfögve törlik meg pörküttől zsíros pofájukat, ahogyan a vezérürü, dagadt angyalkám.

Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő, amely lassan elszivárog, és nincs alku. Lehetett volna más, és mégsem az lett. Valamikor a születéskor volt néhány kósza, ihletett pillanat, csak hát fölbuktak az árból az y-végűek, jött a bocskai, a zuram, a bátyám, és abban a szétcseszett pillanatban lett vége az egésznek.

Ez, ami most itt folyik, már a végjáték. Kiteljesítése az antalli bűnöknek, és Soros vétkének is, aki a saját csecsén hizlalta ide nekünk ezt a disznót, és már minden hiába. A csuhások fölálltak a térdre imához után, és míg a Lőrincek az ország egyik felét viszik el, ők a másikat, és fogy a levegő, és nő a baj, hámlik le a vakolat.

És már minden mindegy, gyí lovam, gyí betyár, megy ez fiúk, fokozzuk a tempót, míg el nem fehérül a száj is. Aztán nosza, gyere ki, ég a házad ideki, meg vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül! És akkor csönd lesz végre. Kurva nagy, halálos csönd. Míg el nem kezd az eső cseperészni.