Kategória: Egyéb

EGYEDFEJLŐDÉS – hogy lesz a lánglelkű fiatal demokratából kiégett kommunista?

Minden bizonnyal téved Vona Gábor!
Azt találta mondani, hogy a magyar miniszterelnök lánglelkű fiatal demokratából kiégett kommunista lett!
No, nem, nem a „kiégett kommunista” bántja most a szívemet – főleg nem, ha tudom, hogy Orbán hiányolta miatta az összekacsintást az általa oly gyakran fikázott baloldallal! (…)
Már a felvetés is elborzaszt, hogy akadt ember ebben a kies hazában, aki valaha is képes volt hinni Orbán fiatalságában, sőt, demokrataságában is!

Érdemes visszanézni a „bimbódzó” Orbán videóit!
A helyzet az, hogy színművészeket megszégyenítő módon játssza már vagy három évtizede „fiatal demokrataságát” egy sajátságos módon a “röfik” mellől elszólíttatott, alcsúti furmányos ember – miközben persze nem tesz mást, mint a hozzá hasonlatos földijei! (Igyekeztem, minden pejoratív csengésű mondatfoszlánytól mentes meghatározást összehozni…)

Kiss Lajos néprajztudós szerint a hozzá hasonlatos „gyüvő-menő emberek” jellegzetessége a valóságtól messze elrugaszkodott életvezetés, az olykor fényévekre eltűnő igazmondás, meg a szerzés végtelen öröme! Meg persze a dac, mely az efféle ember mellé szegődve egyebet sem diktál, mint a folytonos harcot, a mindenáron való győzelem kierőszakolását.
Szóval, Orbán Viktor soha nem volt lánglelkű fiatal demokrata!
Ezt csak a sokáig kizárólag őt bálványozó Zázrivecz Gábor gondolhatja, aki az Orbán Viktor vezette Szövetség a Nemzetért Polgári Kör oszlopos tagjaként határozta el, hogy ő bizony kisvártatva pártelnök lesz, sőt Vonaként később miniszterelnök, aki egy alkalmas pillanatban hátba támadja – lekommunistázza – majd jó nevelőjét!

Ez az oka annak, hogy semmi értelmes nem jutott az eszébe (sic!), s a szokásos fideszes klisét felhasználva kommunistázott egy egészségeset.

Ez a két véglet ismert előtte, erről hallott még polgári körösként, ez maradt mostanáig a sajátja, s nem mer változtatni a tuti recepten. Csak ennyi az oka az esélytelenségének…

A nagyobb baj, hogy Vona körei évek óta változatlanok! Egyetlen épeszű, a magyar történelmet, lelkületet és nyelvet ismerő társa, korrektora sincs, valaki, akire hallgathatna, akitől a tanácsokat kaphatná! (Lipusz Zsolt történész életének legnagyobb csalódása volt, amikor alig egy évtizede ugyanezt bátorkodta felvetni, s őt ezért azonnal eltávolították a Jobbik tagjai közül, de még a Kurucinfóról is száműzték… no comment! Azóta a helyzet változatlan!)

Elég megcsodálnunk a Jobbik legújabb óriásplakátját, melyen Vona, mint felbőszült bikaborjú fújtat, s közben alig próbálja manipulálni híveit, amikor így üzen: Mi, veletek, leváltjuk őket! Szegény Gabika! Ha tudná, hogy a magyar nyelvben a valaki váltása szó szerint azt jelenti, hogy valaki, valakivel helyet cserél – kvázi Orbán helyett Vona fog lopni. Naná, hogy tudja, erre készül, csak a „szóbeszéd” és a „testbeszéd” sem tartozik az általa megismert tudományok közé. Kár!

És akkor, íme a tegnapi beszólás: Orbán a lánglelkű fiatal demokratából kiégett kommunista lett.

Jajj, jajj – szegény Zázrivecz Gabó, aki egyenest a lánglelkű fészkéből pottyant, most siratja a jóságos alma mátert, s fújja bőszen az ott megtanult, ellesett, elcsórt szófordulatot – a kiégett kommunista alakját! Hmmm!

Szegény Vona Gábor, aki a 2017-es Befolyás-barométer szerint Magyarország 44. legbefolyásosabb személye…
Mennyivel bizakodóbbak lehetnénk, kedves Vona Úr, ha Ön nem leváltani, hanem elkergetni méltóztatna Orbánt! és mennyivel derűsebb lehetett volna a tegnapi traccsparti, ha az ifjú disznópásztorból tokás földesúrrá változott ember hasonlatával méltóztatott volna élni! Lehet, hogy a parlamenti büfében – ezúttal – elmaradt volna a jutalom Coca Cola, meg a Boci csoki, de legalább a remények közt vergődő millióknak jutott volna egy álmodozással teli tolt délután…

Utóirat:
De – kedves olvasók – ne szaladjunk olyan nagyon messzire!
Kiégett kommunistákról szokott vizionálni Puskás Tivadar, meg Hende Csaba csapata is, amikor a múlttal szeretnék megbarátkoztatni őket – de ugyan, kinek van kedve minduntalan visszatotyogni a start mezőre?

Ezek a „fiatalkereszténydemokraták” már csak ilyen egyformán gondolkoznak!
Mint minden lánglelkű kommunista… irtóznak önmaguktól!
Ez az egyedfejlődésük lényege.

Kilengés

A móka, valamint a kacagás folytatódik drága polgártársak, valamint panelprolik. Itt van mindjárt Kocsis Máté, aki fajának és fajtájának különös, bizarr egyede, így a rendszer természetéből fakadóan persze, hogy polgármester máma még beláthatatlan lehetőségekkel. Leginkább e fiúból pap lesz, akárki meglássa outputtal.

Az általa degenerált VIII. kerületben álomszerű az élet, egyáltalán semmi felől nem kell gondolkodnia az alattvalóknak. Ez a Mátégyerek megteszi helyettük a maga különös módján, most épp egy rendeletcsomagot terjesztett a bólogatójánosok elé, amivel királyságában a „közösségi együttélést” óhajtja szabályozni, előírva, hogy mikor lehet fingani.

De nem is ez az érdekes igazán. A pukit még mámoros arccal el lehet titkolni a másikra mutogatva hangosan, ellenben, ha az embernek libikókázni támad gusztusa olyan parkokban, amelyek a megállíthatatlan Brüsszel miatt alkalmasak emberi tartózkodásra, akkor polgármester csinovnyik elvtárs tökön rúgja a fegyelmezetlen alattvalót.

Fölvezetésnek elég legyen annyi, hogy az elképzelt kocsisi világban, ha a panelben nincs kint az ajtón a lakás száma, akkor a Mátégyerek bekopog egy kétszázezres csekkel. Ez is milyenmár, mégis engemet az ütött szíven leginkább, miszerint az a tizennégy éven felüli rabszolga is ennyit fizethet, aki használja a játszóteret.

Ezzel ő a VIII. kerület illemkódexe szerint megsérti a közösségi együttélés szabályait, amire erős felhorgadásssal annyi szakad ki az emberből, hogy megazisten. Bukolikusabban: azt a fűzfán fütyülő rézangyalát neki.

De hát, így jár a magamfajta paraszt, ha eléggé el nem ítélhető módon kihullik a fejéből az a tétel, hogy a NER-ben korán érnek az emberek, akik tizenhat évesen már teljesen alkalmasak közmunkára. Hogyan is venné ki magát, ha a komoly, dolgozó kamasz nem a kocsma homályában feledné a rabszolgasors keservét, hanem egy libikókán inogna ide-oda.

A rendszer különben is kiemelt figyelmet fordít a fiatalságra. Ennek másik bizonysága, hogy egy épp bimbódzó ellenforradalmár bírósági tárgyalását meg azért kellett elnapolni, mert épp aznap érettségizett, és ez nem vicc.

Az elvetemült alak bűne az, hogy egy tüntetésen beleszólt a mikrofonba, majd buszra szállt, és hazaindult. Azzal nem számolt csupán, hogy a tömegben számtalan Bretschneider ólálkodik, hogy Palivecekre vadásszon. A császár öfenségfének képmását ugyan nem szarták le a legyek, ezt a fiatalembert viszont mégis a hónuk alatt vinnék a Pankrácba.

A filmvászonra kívánkozó jelenet úgy történt itt, a mi országunkban, hogy a fegyelmezetlen egyed felszólamlása után buszra szállott a Blahán, pár perc múlva pedig az egyik megállóban rendőrautó csikorgott a busz elé. Egy fakabát fölszállt a készségre, és célzottan csak ezt az egy embert igazoltatta, most meg, ha túljutott az érettségin, mehet a bíróságra piknikezni, mint felforgató alak.

A rendszer múkodik, és zavarja őtet a hangos beszéd. A megafonos migráncs az terrorista, a mikrofonos maturáló pedig biztosan anyagyilkos. Tehát drágáim, itt kopogtat az ajtón a szép, új világ, és még csak szómánk sincsen, hogy helyre biccentsen. De látjuk, hogy már a legkisebb kilengést is, úgymint mérleghintázás és meggondolatlan pofázás, keményen igyekszik megtorolni, hogy kis ideig még jó legyen neki. Mindebből az a beláthatatlan rossz érzés horgad föl az emberben, mi lesz itt, ha ne adj’ Isten esetleg egy pofon is elcsattan, amit oly nagyon óhajt már a királyi udvar. Szarrá fognak lőni bennünket nagy reszketésükben. Az lesz itt.

PRÓBAIDŐ – meg minden, ami már “csak” a jó ízlésbe ütközik

Szombathely kisváros.
Úgy is jellemezhetnénk, hogy lassan önmagánál is jóval kisebb!

Éppen ezért jelenthetjük ki, hogy kisszerű, pitiáner egyedek is lakják bőven – s akkor még a legfinomabban fogalmaztunk…
Amolyan mindenki más szemében szálkát látók, bátran és önként ítélkezők, mindent tudni vélők.

Aki ide érkezik, vagy csak egy kicsit is más, mint amit a „helyi genetika” diktál, talán észre sem veszi e szombathelyiség ilyetén lényegét.

Végül, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a „gyüttmentek” sokaságában szinte észrevétlenül plántálódik a magukkal hurcolt gyűlölet, a soha meg nem értettség, meg a csakazértis hűvös „dafkéja”, miközben gyűlnek, csak gyűlnek a mindig megválaszolhatatlan kérdések…

Tamás – nevezzük így – Szombathelyen él.
Szándékosan nem nevezem őt a barátomnak, ismerősömnek – a világháló pletyka-telepén ez a dicsőség bárkinek, bármikor megadatik. A valóságban kulcslyuk is alig látszik, ahol jókat lehet befelé köpködni…

Szóval van ő, meg a kettétört története.
Már nem fontos, mióta, de megtanult önmagára vigyázni.
Ez a dolga…
Akkor is, ha a törvények szerint éppen vigyáznak rá!
A rá szabott szabadságmegvonás nem haladta meg a két esztendőt, felfüggeszthetővé vált a végrehajtás, próbaidőt kapott…

A véget érni nem akaró hónapokat, napokat morzsolja, kínosan ügyelve arra, hogy ne történhessen vele valami végzetes. Valami, ami ezt a kegyelmi állapotot megbolygathatja. Mert éppen ez a lényege a próbaidőnek. Meg persze a pártfogói felügyelet, ami feltételezi, hogy a felügyelt együttműködik, betartja a játékszabályokat.
Amolyan kalitka, melyről ugyan megfeledkezhet, de hiába… nem számít, volt-e, s ha volt, mi volt a bűne!

Bűnhődik.

Amikor a minap összefutottunk, jól érezhettem, hogy bántja valami. Évtizede már, hogy magába fordult, s ismételgeti egy régi, világtalan barátság rá hagyott mondatát, miszerint „hülyének lenni is jobb, mint vaknak”.
Tíz esztendőnyi keserűsége ecetesedett meg még inkább, mert látja, hogy ez a méltóság, a „felfüggesztettség” helyzete sem mindenkit képes porig alázni. Csak néz maga elé, s nem érti, miért, hogy akadhat „sorstársa”, aki ma is teheti dolgát – akit a próbaidő ki sem zökkenthet. Sőt!

Azt mondja, most veszítette el csak igazán a hitét, a „változtathatóba” vetett bizalmát.
Míg ő tudomásul vette a rá mértet, meghunyászkodva, a világ elől elvonultan, megszégyenülten vár a feloldozásra, addig a hatalom cimborája teheti tovább a pávatáncot, mintha mi sem történt volna!

A másik, akit a bíróság szintén elmarasztalt, börtönbüntetésre ítélt, melynek végrehajtását próbaidőre függesztette, ugyanúgy teheti és teszi mókáit, mint korábban! Pörög és tódul, a hatalom részeként irányít és pózol.

Mert Szombathelyen ma már ez is megtörténhetett, ma az egyenlőbbekre nem vonatkozik törvény, nem őrli fel őket a lelkiismeret, s úgy tűnik, a jó ízlés sem mutatkozik köröttük. Mondhatnám, hogy a barátom druszája, de nem akaródzik e szó… az a másik még csak szégyent sem érez,míg terpeszkedhetik!
Hmmm…

Egy város végtére is nem attól változik, hogy köveit felújítják. Nem attól lesz értékes, vagy értéktelen, hogy mekkora stadionja, medencéi, meg szobrai nőnek az égig. Az itt élők lelke és a nüánsz a fontos, az attitűd, mely nélkül már csak egy város, egy település áll a letűnt korok emlékei helyén!

Szombathely is próbaidejét tölti, valami megfejthetetlen büntetés okán, olyanok által, akiknek jogosítványait trükkök ezrei biztosították.
Nagyon sok múlik azon, meddig tűrjük ámokfutásukat!

Születlenül

Kiderült, hogy a nemzet ropogós nagyasszonya, az Oscar díjra törő tengerparti fetrengő, Lamborghinivel csapató aranyzabáló, tehát mindösszesen Vajnáné nem NER kompatibilis, és most holtan zuhannak le a csillagok az égről. Hiába jelentette be szellemi vezetője, valamint zsebpénzének gondos őre, azaz, maga a prime minister O. V., hogy 2018 a családok éve lesz, ez a háládatlan szarik rá, és nem szül.

Ezt ő saját erejéből jelentette ki, a KDNP pofájába vágta mintegy, ezekkel a szavakkal: „Tudom, hogy választhattam volna én is azt az életet, amit az osztálytársaim, akiket a Facebookon látok: fiatalon férjhez megyek, és gyereket szülök. De nekem mást rendelt a sors. Bár mindenki ezzel nyaggat, őszintén szólva, nem érzem, hogy olyan nagyon szülni akarnék. Azt gondolom, az sem baj, ha ez az érzés sosem változik bennem. Nem kell mindenkinek szülnie.”

Ne cseszd meg, senki nem kérte, és nekilátott a saját méhében turkálni, s amíg kiderül, hogy mi a rossebet rendelt neki a sors, annyit azért nyugtázzunk, hogy Ákos és Kövér elvtársak intelmei ellenére döntött így, és mégsem hengergetett a lábai elé egy vak komondort az ura, hogy szilánkosra törjön a pofacsontja, és azt sem vágták a képébe fidesz-vadbarmok, hogy maga szép lehet, de okos nem.

A szivaros nem kuvaszozott, nem tehette, nem volt rá ideje, annyira lekötötte a lerabolt milliárdok külföldre szállítása, hogy nem bírt odanézni az asszonyra. Egyébiránt ki nem szarja le, hogy Vajnáné szül vagy nem szül, különben is, ki tudja, milyen bajokkal érkezne meg erre a csodálatos világra a kisded, az arany, amelyet ez a némber zabál, ugyanis kevés olyan tápanyagot tartalmaz, amelyre a magzatnak szüksége volna az ő fejlődéséhez.

Mindez engemet egy kutyafingnyit sem érdekelne, ha nem élne ezen a Földön egy Gajdics Ottó névre hallgató organizmus, aki a NER idillikus családjának oly heves védelmezője és szószólója, hogy amikor Bagóné Borbély Ildikó – egyébként három gyermekes családanya – fölszólamlott, hogy a teleszülős családmodell okán ne turkáljanak az ő méhében, illetlen szavakkal illette őt.

A családanyát némbernek, nem nőnek, nem embernek és banyának nevezte egészen bensőségesen, ellenben most, amikor Vajnáné betekintést engedett az ő méhe világába, és megtagadta, hogy gyarapítsa a nemzetet, viszont hallgat, mint szar a fűben.

Egyáltalán senki a rezsim megmondóemberei közül észre sem vette, hogy Vajnáné pofán köpte a NER-t, és így egyben O. V-t is, aki pedig 2020-ra két egész egytizedes kívánatos szaporulatot irányzott elő családonként, most majd Bangóné szülhet a Timi helyett, és mégis őtet basztatják.

Ez a nulla egész egytized gyerek, amely családonként a kettő fölött kívánatos Orbán likacsos agyában, ez emlékeket generált bennem. Fölélesztette azt a hülye viccet, hogy megszületik a gyerek, akinek csak feje van, s amikor négy éves lesz, és begurítják a karácsonyfa alá, bánatosan így sóhajt fel, már megint sapka.

Hát, így valahogy, de hiába tűnik úgy, hogy ezen az egészen én most jól szórakozok, ez egyáltalán nincs így polgártársak, ugyanis a Vajnáné megjegyzéséből süt, mennyire lenézi a volt osztálytársait, akik fiatalon férjhez mentek és gyereket szültek. Mint valami asszonyi übermensch úgy nyilatkozik arannyal a fogai közt a lamborghini kabrióból, mint az egész NER szinte, amitől bennem fölhorgad az indulat, és mégis csak halkan motyogom, hogy a kurvaannyát a Vajnánénak, a Gajdicsoknak, az egész elcseszett NER-nek, és legfőképpen a delír vezérének, Orbán Viktornak. A kurvaannyát. A KDNP pedig baszódjon meg, természetesen.

NYEREGBEN – Áder János valami Csíkban járt

Akadnak magyarok, akiknek fontos ünnep a pünkösd.
Nem hívják ők hosszú hétvégének az átzabálható, átvedelhető napokat, nem terülnek verdáik, masináik alá, elvégezve a nyárelő nagygenerálját, nem nyírnak füvet napestig, s nem bőgetik unottan óránként a vasat, s még csak nem is fesztiváloznak, már bocsi… stb.stb.

Elmennek, szinte minden esztendőben útra kélnek, s meg sem állnak a Nyeregig. Azt mondják, ott a százezernyi szívdobbanás közt a maguké is hevesebben kalapál, azt mondják, a Búcsú napjaiban még a legnehezebb lélek is szárnyra talál.
Azt mondják.

Csak nekünk marad, kik itthon ülünk a bezárt ajtók és ablakok mögött, minden esztendőben ugyanaz, sőt egyre több! Nekünk Áder jut, meg Áderné, olykor egy kevés Semjén, de a lényeg minden esztendőben ugyanaz – egy lényegtelen esemény, melyet fényárral ragyog a nagy Áder, meg az Áderné.

Csíksomlyó az idei esztendőben sem küldhetett komolyabb, veretesebb üzenetet, pedig Veres is úgy tett, mintha ő is, ott volna fontos – de legalább látott százezreket, ezreket a pajti, akikről oly megadóan vízionált egy esztendeje, még a püspökünkként a szombathelyi emlékmű dombjánál…!

A szertartás, a szentmise, a vonulások és a mindenféle örömek odaát ragadtak – alig-alig tapasztalhattunk egy egészen keveset a jóból! A médiák fotográfusai, a televíziók operatőrei csak egyetlen párocska rezdüléseit vélték fontosnak! Áderék!!!

Persze, a csodálkozás és dicséret nyilván a főméltóságnak, a címnek szólt – csak az a fránya közelmúlt ne sározta volna össze az Áderék idilli párosát!

Persze, minden jóravaló ember bízik, és várni is megtanultunk már türelemmel – egyszer tán elmúlnak ezek az idők, nem lesznek már nyeregben, eltűnnek, elhullanak majd megtipróink, nemzetünk árulói, akik, ha alkalmat kapnak, odareppennek, hogy zarándoklatnak hihessük fáradozásaikat!

Ott, a Nyeregben…

Csíksomlyó értéke talán egyszer az lehet majd, s arról is szólhatnak hírek, amit néhány éve Csintalan László fohászából őrizgethetünk:

„Isten áldd meg a magyart, beléd vetett erős hittel, hogy ne legyünk a hitetlenség, reménytelenség, szeretetlenség saját magát pusztító áldozatai.
Áldd meg a keresztény hitünk szerinti élettel, hogy ne csak ünnepnapokon és szóval emlegessük szent nevedet, hanem eszünk, szívünk, munkánk, családi életünk, oktatásunk, nevelésünk, művészetünk és irodalmunk, közéletünk és politizálásunk is és hétköznapjaink is a te dicsőségedet szolgálják.
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ne hagyd, hogy mi veszejtsük el édes szülőföldünket azzal, hogy hagyjuk elnéptelenedni, mert iskoláink évről-évre egyre kevesebb gyermeket tanítanak, mert fiataljaink a megélhetésért el/kivándorolnak, arra kényszerülnek, hogy itt hagyják szülőföldjüket, mert családjaink szétzüllenek, mert időseink és betegeink átdolgozott emberi élet után a legszerényebb emberi élethez szükségeseket is nélkülözniük kell.
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk, mert közös dolgaink megvalósításában is széthúzás van köztünk!
Érdemtelenségünk tudatában kérünk, Istenünk, Atya, Fiú és Szentlélek és Boldogságos Somlyói Szűzanyánk: áldd meg a magyart és ne hagyd elveszni Erdélyt!
Ámen.”

Mert amúgy ez a csíksomlyói pünkösd lényege – nem pedig az Áderék!

Kampec dolores LI. – Rastafari

Miután Béla hosszas vizsgálódás után arra a megállapításra jutott, hogy mégiscsak él, bármennyire furcsa volt is ez így első ránézésre, elhatározta, hogy odahagyva minden ősmagyar kesergést, ezentúl azon munkálkodik, ha már itt kell lennie ebben a világban, akkor mindent megtesz azért, hogy otthon is legyen benne. Befejezte hát a táncnak hazudott rogyadozást, mert így indulásként tisztán látszott, ez nem az a létforma, amelyet neki találtak volna ki, sőt, ha jobban belegondolt, ez volt az a reszketegség, amely minden baj okozója, tehát menekülni kellett tőle és előle.

Első, határozott lépésként lehanyatlott tehát a székére, amely már őrizte a tompora formáját, Bélához alakult mintegy, de ez azt a veszélyt is magában hordozta, hogy mint valami négylábú fekete lyuk, magába szippantja, nem ereszti, és végleg elveszik az olajos hajúak, a sóhajtozó melegítősök, és leginkább a duplagyűrűsök egydimenziós világában, ami elől pedig egész életében menekült. Föl akart állni, de amint nyújtotta volna rozoga lábát, megszólalt a harang, mintha a bádogbános vágta volna nyakon, akárha kölökkorában a hittan órán, amikor a lelkét kísértették hamis, egyszarvú angyalok.

Visszazuhant a székre, és a fröccséből óhajtott erőt meríteni a szökéshez, de ez a szék, ez az asztal és ez a kocsma mint valami elátkozott Alcatraz szorította, és be kellett látnia, hogy csak úszva juthat el a szabadulásig, amire mindennél nagyobb szüksége volt, mert a tévéből monotonul ömlött a trianoni kesergő, váltakozva a zarándokok óbégatásával, ami két színház már rogyadoztatta az ivó tetejét, hogy a hülyeség teljesen és végérvényesen maga alá temessen mindent és mindenkit. Béla érezte, hogy ez az a pillanat, amikor menni kell, de jobb híján, mint abszurd darabokban, csak a kopott udvar mutatkozott átmeneti mennyországnak.

Hörbölt még egyet, és egy, kettő, három, Béla gyerek legjobb a világon kiáltással a kockakőre vetette magát, majd élénk karmozdulatokkal, hadonászva, hason csúszva indult el az udvar felé. Ez volt az a perc, amikor a fröccsök ura minden meggyőződése ellenére keresztet vetett, mert látta, hogy a kocsma padlója hullámokat ringat, amitől táncoltak az asztalok meg a székek, és hajszálrepedések iszkoltak a légyszaros falon. Béla keményen dolgozott, s amikor a templomból a duplagyűrűsök sipogása és sikongatása az édes Jézusról eljutott a kocsma tengeréig, egy nagy húzással a cseresznyefa tövéhez ért, és keményen lihegett.

Célját elérve hátát a fa törzsének vetette, hogy találjon egy fix pontot a hagymázban, és éppen körülnézett volna felmérni új birodalmát, amikor egy hülye rigó ráürítette a cseresznyétől még hígabbá váló emésztményét, és, amint a fehér massza végigcsorgott Béla barázdált képén, röhögve fejest ugrott a fal mellett álló vizes vödörbe, mert a Nap már ott hömbölgött a kerítés mellett, készen állva arra, hogy mindent, fát, fémeket, Bélát és templomot pocsolyává olvasszon. A pofátlan rigó azonban, ahogyan kiemelkedett a habokból, a sárga golyó fölé röpült, azt is megkínálta cseresznye-változattal, amitől a galád csillag sistergett, füstölt, és visszamenekült az égre.

És most, hogy így minden veszedelem elmúlt, Béla maga alá húzta a lábát, lótuszülést óhajtott felvenni, hogy a bódhiszattvaságig iramodhasson képzeletében, de azzal nem számolt, hogy a cseresznye-, az nem fügefa, továbbá beteg lábával sem, mert a térdei akkorát roppantak, hogy a hang percekig ott pattogott a kerítés és a kocsma fala között, és ahelyett, hogy feltűnő pötty jelent volna meg a homlokán, akkorát ordított, hogy a templom tornya is belerogyott. Mégis, és elsősorban éppen ezért megérte a hasító fájdalom, amely miatt mindenféle Sákjamuni nyugalom a vakondtúrásokba költözött, és a rigó is rémülten pislogott a vödör welnesséből.

Olyan hirtelen szakadt rá a józanság, hogy megérezte a cseresznyefa kérgének szagát, odafordult, meglátta a marsi tájakat, göcsörtöket és bogokat, ormokat és völgyeket, amelyekben hangyák masíroztak kérlelhetetlenül, átellenben egy pocsolyában papírdarab hevert, Béla felemelte, de szaros volt, benézett a kocsmába, és látta, hogy a fröccsök ura hirtelen elhízik, valahonnan lila nadrágtartó materializálódik rajta, valaki pedig azt mondja a benti hűvösben, egy calvadost, gyermekem. Ekkor érezte az émelygést, a tolulást a torkában, a szorítást, hogy aztán vulkánszerűen elhányja magát, ami lávával együtt roquentini léte is kiszakadt belőle, és elnyugodott.

A rigó olyan hülyén nézett, hogy Béla elröhögte magát, s miközben sárgára, pirosra és zöldre változott, sávosan, mint egy elcseszett országzászló, amelyet beállt szövőnők szőttek, mint omló álmokat, valami nagy béke költözött belé, amit már régen nem, vagy sohasem érzett, fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, és megindult vissza, az ivóba. Minden lépéssel nőtt a hurkás haja, az ősz, bozontos szakálla, s mire a repedezett falak közé ért, piros, sárga, zöld, kötött sityakja is lett. Annyira sugárzott róla a szabadság, hogy a fröccsök ura megnémult, úgy nyújtotta volna az italát, de Béla szelíden eltolta, és csak ennyit mondott: – Jó volna egy joint. – Mi az Isten van? – Ez szakadt ki a kocsmárosból, mert már semmit sem értett.

Pletykastop

A Fővárosi Törvényszék gazdasági hivatalához új igazgatóhelyettes érkezett, és, mint a NER túlérett gyümölcse, egyből bele is tenyerelt a lecsóba, mert azt hiszi a drága, hogy ő szarta a spanyolviaszkot. (Ez olyan plasztikusan zavaros kép, hogy levédetem.) Kiadott egy befehlt az alábbi dumával: „Nem kívánatos, kerülendő, sőt tilos a pletykálás, a kéretlen véleményalkotás, a híresztelés, a munkahelyi közösség széthúzása, uszítása, az ügyeskedésekkel remélt előnyszerzésre irányuló magatartás és egyéb, hasonló jelenségek.”

Az ökörség mellett, ami süt ebből a dumából, az tűnik ki leginkább, hogy beosztottjainak nyelvét akarná megzabolázni a hatalmába beleájult hivatalnok, ami törekvés egyáltalán nem újdonság a rezsim életében. Félnek a szabad beszédtől, és joggal. Nem tudják, csak sejtik, hogy a nyelv a gondolkodás, a gondolatformálás, a gondolat közlésének, a cselekvésnek, az emberi létnek az egyik legmeghatározóbb eszköze.

A nyelv segítségével sajátítjuk el a kultúrát, válunk emberré, ez az emberi kommunikáció legfontosabb tényezője. A jelek segítik a világban való eligazodásunkat, tájékoztatnak, ismereteket adnak át, üzeneteket közvetítenek. A nyelv és gondolkodás között szoros kapcsolat van, Babits szerint „Gondolkodni és beszélni: voltaképpen egy. Gondolkodás nem képzelhető beszéd nélkül és megfordítva.” Szükséges hát korlátok közé szorítani a féktelen dumálást, erre minden diktatúra kínosan ügyel.

Human rights A

Nem is oly rég az emberminisztérium gondoskodott arról, hogy csinovnyikjai ne azt mondják, amire gondolnak. Emlékezhetünk, ekkor született meg a stadion helyett a „fedett sportlétesítmény”, mint a fideszes nyelvújítás igazi gyöngyszeme. De tiltólistára tettek olyan szavakat is, mint rokkant, fogyatékos, terhes, szegény, szegénység, mélyszegénység, gyermekszegénység, esélyegyenlőség, ápoló és gondozó.

Értem én, hogy az a törekvés, minden katona egyformán beszéljen, és ha ezt sokáig teszik, a likacsos, gömbölyded agyuk is egyen-kockaformájúvá válik, ami nagyon hasznos egy jelszavakkal operáló társadalom számára. Csak hát, nem erről volt szó, amikor állítólag elzavarták a komcsikat és a ruszkikat, hogy kiviruljon a kikelet. Ma ott tartunk, hogy visszatér az aparátcsik nyelv, hűen tükrözve a hatalom monolit jelegét, hogy ilyen virágnyelven mutassam be, ami itt van.

De, hogy még pletykálni is tilos, az már sok a többnél, hogy Peresztegi tanár úr örökzöldjével fössem le az abszurdot. Kitetszik, hogy az új igazgatóhelyettesnek fingja sincs a kulturális antropológiáról, amely kutatások során bizonyos Gluckman arra a következtetésre jutott, hogy a pletyka a csoporthatáron belül forog, azaz a csoporttagokról szól, és a csoporttagok terjesztik, funkciója pedig a társadalmi szabályok újból és újból történő rögzítése a csoportnormák mentén. Ennek megfelelően a pletyka bizonyos értékítéletet hordoz, ezáltal erősíti meg a normatív rendet és a társadalmi kohéziót.

Ilyenekről fingja sincs sem az új seprőnek a hivatalban, sem amúgy a rezsimnek. Ők csak annyit észlelnek, hogy ezek itt pofáznak és duruzsolnak suttyomban, ki tudja, milyen ellenforradalmi eszmékkel tömik egymás fejét, ezért a zsigeri reflex, hogy betiltjuk a fölösleges dumát, a mágikus szavakat és mondatokat. Csak hát, az a kérdés, hogy így érdemes-e élni. Nem a pletykára gondolok elsősorban, hanem, ha még azt is megszabják, milyen szavakat használhat az ember, és kinek mondhatja azokat.

Öröm azonban a homokos, vizes síkon, hogy az ilyesmi a kéretlen hatalom végóráit szokta jelezni. Nem azt mutatja, hogy milyen erős a rezsim, hanem, hogy mennyire be van szarva. Viszont azt is sajnálatos opcióként kell figyelembe venni, hogy a friss igazgatóhelyettes egészen egyszerűen csak egy vadbarom. Kár lenne érte, olyan szépen levezettem, hogy mindjárt vége lesz a delírnek, és a végén még csalódnom kell. Ezért aggódva figyelem, mi lesz ebből az egészből, ordas eszmék, vagy hullaszag.

Sokkhatás

Drága-drága miniszterelnökünket saját bevallása alapján sokkhatásként érte, hogy az ember, akinek a seggét legutóbb fülig érő szájjal nézte, fölrúgta a klímaegyezményt, hogy az emberiség a saját mocskába fulladjon bele, vagy legalábbis megfőjön a saját levében belátható időn belül.

Úgy vagyok ezzel, hogy minek higgyek neki. Annak, aki megszünteti a környezettel foglalkozó minisztériumot, és megadóztatja a napelemeket, elég bajos is volna. Hitelesen tán ’álamelnök úr 2.0, a bajszos Simicska-csöpögvény ajvékolhatna, de nem teszi nagyon is érthető okokból, mert ez nem ponty.

Amitől sokkot kaphatott volna épp tegnap miniszterelnök úr, az az, hogy az őt kistafírozó Soros Gy. megunta a folyamatos basztatást, és kimondta az igazat, hogy az a kóceráj, amit mindenféle oxfordi stúdiumot feledve itt felépített nekünk, az maffiaállam volna.

Igaz, ez sem teljesen nóvum, hiszen Magyar Bálint már évekkel ezelőtt felállította a diagnózist, hiszen ez a magyar államforma. Működési módja demokráciának álcázott diktatúra, a rendszer ideológiája fasiszta, de az államformája maffiaállam.

Akkora sokkhatás azonban nem érte miniszterelnök urat, hogy ne adja elő újra a lényeget, miszerint az egyetlen maffiaszerűen működő hálózat Magyarországon Soros Györgyé, és ennek úgynevezett “ügynökszervezeteit” is ezzel a jelzővel illette. Azt is mondta, hogy Soros György magyarországi támogatói végre akarják hajtani a “pénzügyi spekuláns” programját, a migránsok beengedését. Az ökör.

Mindebből az is kitetszik, hogy a sorosozás mire megy ki. A Gyurival semmit sem tud kezdeni, hacsak nem küld neki egy kis Putyin féle polóniumot a kávéjába, de ez macerás, helyette a civileket basztatja a kerítésen belül.

Ennek ékes példája, hogy a Heti Betevő nevű szervezetet, amelynek maffia-tevékenysége abban nyilvánul meg, hogy hetente háromszáz annyit is ér embert lakat jól, elüldözték az ételosztás helyéről, mert áldatlan tevékenysége nyomán még túl sokan maradnának életben.

Lázár János is sokkot kaphatott, mással nem lehet magyarázni, hogy az OLAF jelentés nyomán, amely feltárta, hogy tényleg maffiaszerűen működik a gépezet, s emiatt tán kurva sok pénzt vissza kell csöngetni a kasszába, nos, nem azt mondta, hogy mea culpa, se nem, hogy mea maxima culpa.

Inkább kijelentette, hogy sok a feljelentés ezekkel a korrupciós ügyekkel kapcsolatban. Sőt, sikerült neki a kormányzati korrupciót feljelentők és a Rákosi-, illetve a Szálasi-rendszer besúgói között párhuzamot húznia. Milyen már ugye, hogy nem lehet háborítatlanul lopni. Skandalum.

Akkora áramütés azonban nem érte őket, hogy ne igyekeznének jó előre gondoskodni a jövőjükről, ami aggodalom miatt miniszteri biztost neveztek ki a határon túli birkák terelésére, hogy legalább adják fel azt a kurva levelet a rezsim érdekében.

Mindez azért is különös, mert az igazi polgártársak meg, akik messzi vidékekre menekültek a rendszer elől, vagy csak azért, hogy ne dögöljenek éhen a pitypangok között, ilyen opcióval nem élhetnek, igaz, miniszteri biztosuk sincsen.

Ez, drágáim, amit itt nagy hirtelen felsoroltam, egyetlen elcseszett nap nyüves krónikája, és még csak nem is teljes. Így, ha belegondolunk abba, ez az egész már több mint hét éve zakatol, csöppet sem csodálkozhatunk azon, hogy másfél, uszkve kétmillió honfitársunk permanensen sokkolt állapotban leledzik, és élteti a dagadt manót. Viszont a lobotómia még hátra van, ha szükségessé válik. De annak is eljön majd az ideje

Habitus

Egyre inkább úgy tűnik, sőt, most már teljesen bizonyos, hazánkban a züllött kormányzó oldal megszülte az ő lingua francáját, amely a kurvaanyázás, a tagolatlan, gyomorból érkező, elsöprő ordítás. Káromkodni sokféleképpen lehet, kint a földeken kapálás közben, juhokat terelve, ízesen, de ez valami egészen más.

Ebben benne van a sarokba szorított állat nyüszítése, a tehetetlen, tomboló düh, amely könnyen átcsaphat bicskázásba a budi tövében, ha úgy hozza a helyzet, csak még egyelőre nem tartunk ott. Ilyen tempóban persze, amikor O V.-nek viszket a tenyere, egyszer csak óhatatlanul átszakad a gát, és fröcsögni fog a vér.

Ennek az új nyelvnek a szókészletét, hangsúlyait és hanghordozását Bayer Ötös Számú Tagkönyv alakította ki lelkes munkával, miután a hajdani Népszabadság pártrovatát odahagyta, és magához hasonló szaralakokat vizionál az ellenoldalra, akiket egy kanál vízben fojtana meg legszívesebben.

Miután ezt egyelőre még nem teheti meg, ebből fakadó frusztrációja előhozza belőle a vadbarmot, mint most is, amikor a FB letiltotta az álkeresztények oldalát, ami skandalumot nem tudni, ki fedezhetett fel. Valamely mazochista mókus, akinek ahhoz is volt gyomra, hogy ilyesmiket nézegessen.

Végül is, mindegy is, az azonban éppen nem, hogy emiatt mit okádott a légbe a kitüntetett publicista, bár ez utóbbi besorolással volna némi vitám. A publicisztika az a műfaj, amely azért némi gondolatot föltételez, ami luxust viszont a Tagkönyv munkásságában alig is lelhetni fel. Mellesleg most még, magához képest úri kisasszony volt, amikor így bődült el:

“Mindenki, aki normális, nem elmebeteg, nem idióta baromállat, az azonnal hagyja ott a Facebookot. Mert a Facebookról, amit én gondolok, azt kizárólag b-vel, k-val, p-vel és sz-szel kezdődő szavakkal tudnám leírni, hogy kicsodák csinálták, és hogy ez az egész micsoda. Ez egy ilyen náci, komcsi rohadvány, hogyha azért letörölnek valakit, mert kiáll a hagyományos családmodell mellett.”

Hogy nincs eszénél, az is mutatja, hogy a zsidóké a bűn – kicsodák csinálták, ugye –, akik egyben kommunista nácik is. Érdekes halmaz ez így, ami azt jelzi nekünk, Tagkönyv elvtárs agya végképp elborult, és fogalma sincs róla, mit beszél, ellenben a törzsközönségnek tetszetős lehet, mert minden mumusuk benne van.

Ha most valaki azt mondja, hogy ezzel, ezekkel le kell ülni egy kávéra, és jót beszélgetni, akkor abba a hibába esik, mint az Első Világháború után a pacifisták, akik azért nem léptek fel éppen a nácik ellen, mert ’14 és ’18 között sok vér folyt, amit nem akartak újra. Aztán hirtelen mindenféle táborokban találták magukat.

Veszélyes üzem ez, hiszen a Tagkönyv nincsen egyedül. Éppen O. V. szeretett lapja, a Magyar Idők főszerkesztője, bizonyos Gajdics Ottó is beállt a sorba, aki szintén a Fidesz teleszülős családmodellje ellen szót emelő Bagóné Borbély Ildikót illette pokrócos szavakkal:

„Az a némber, az a nem tudom én micsoda, akinek erről az intézkedésről az jutott eszébe, hogy neki ne turkáljanak a méhében, meg ő nem tenyészállat, az nem normális. Nemcsak, hogy nem nő, az nem ember. Az egy nem tudom, micsoda, az egy külön entitás. Ilyet épeszű ember nem mond. Különösen nem mond felelős politikusként akkor, amikor vészesen fogy a magyar, amikor mindenki látja, hogy Európa-szerte mekkora problémával küzdünk, akkor kiáll egy banya, szocialista képviselőként, és elkezd ilyen undorító szöveget mondani.”

Ezt mondta a főszerkesztő úr – aki lehet, most épp Csíksomlyó felé pöfög négynapos ájtatoskodásra -, és mindehhez annyit tennék hozzá csupán, hogy a hitlerájban volt divatban bizonyos nem tetsző alakokat „nem ember”-ként meghatározni, s annak megfelelően bánni is velük. Mindez azonban messze vezetne, vizsgálódásom tárgya ezúttal ugyanis a nyelv és a beszéd.

Ez pedig gyalázatos képet mutat a farkasfalkában. Ha azt tételezzük, hogy a nyelv a gondolkodás lecsapódása, két opciót láthatunk a mai elit agyára. Az egyik a Kósa-féle kupakos, a másik pedig ez, amikor a szavakból élő emberek teljesítménye simicskai magasságokba emelkedik, és ott meg is reked. Mondhatnánk, hogy jóvan, ilyen hirtelen a habitusuk, de aztán mégsem. Ótvaros bunkók csupán.

A SZEGÉNYSÉG HASZNA – tudományos konferencia szánalomból, segítésnek álcázva


„Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírva-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.”
(Móricz Zsigmond)

Megérkezett a tikkasztó nyár, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontja ugyan miről rendezhetne kellemesebb konferenciát, mint a szegénységről! A Humán Tudományok Kutatóháza Budapest Tóth Kálmán utcai nagytermében felbőgtek a légkondik, a kényelmes fotelekben hátra dőlhettek az okosabbnál okosabb delegáltak, hogy kitárgyalhassák a jelen Magyarországának legégetőbb kérdését: vajon kit illet a szegénységből származtatható haszon, kinek a javát szolgálhatja, ha több mint két és félmillióan éppen csak vegetálhatnak, megszenvedve a szegénység megaláztatásait?

Pár évtizeddel ezelőtt, amikor kedves magyartanárom, irodalom órája legelején, tapintatosan felvezette Móricz Hét krajcárját, szabódva mesélte, mennyi szenvedéssel járt évtizedekkel azelőtt „szegénynek lenni”. Úgy beszéltünk a nyomorról, mint a soha vissza térni nem képes állapotról, mely felőrölte az abban osztozni kényteleneket. A megrázó történet olvasása közben meg-megálltunk, s a tanító emlékeztetett arra a kivételes szerencsére, ami nekünk jutott – akkoriban a szegénység felszámolása nem szólam volt. Nem voltak mindennapos anyagi gondjaink!

Na igen, az a bizonyos átkos idő, a szocializmus, hovatovább a kádári gulyáskommunizmus idejét írtuk, amiről ma csak megvetéssel és mocskolódások közepette szabad emlékezni. A jelen kiválóságai szinte minden alkalmat megragadnak, hogy felmagasztalják a jelenünket, amikor minden annyira tökéletes, ismeretlen a nyomor, mindenkit megillet a szabad vélemény-nyilvánítás, meg a jog a tisztességes élethez.

Igen, ezek a mai idők annyira tökéletesek, hogy az út szélén senkit nem hagynak, ugye?

Ezért volt meglehetősen furcsa, hogy éppen a szegénységről kellett konferenciázni, de, ha komolyabban elmerülünk a konferencia leiratában, még inkább megdöbbenünk! Egyedi megközelítésből vizsgálja a szegénység jelenségét az MTA TK konferenciája.

„Magyarország lakosságának mintegy egynegyede ki van téve az elszegényedés és az ezzel járó társadalmi deklasszálódás veszélyének. A szegénység, mely jelen állapotában hosszú távú strukturális képződménynek látszik, a társadalom sok szereplője világának nem kiküszöbölendő eleme, hanem szerves része. Hogyan és miért válik a társadalomban működő rendszerek szerves részévé a szegénység? Ki sajátíthatja ki a szegénységet? Ki húz hasznot belőle? Hogyan lehet ennek a jelenségnek a felismerése egy konzervatív társadalompolitika része?”

Ezek a kérdések foglalkoztatják ma a konferenciák résztvevőit. Nyilvánvaló, hogy az ehhez hasonló tanácskozások nem léphetnek túl a ténymegállapításokon. A szegények javát Magyarországon semmi nem szolgálja, “azok” megsegítését senki nem kívánja megoldani! Felesleges azon gondolkozni, hogy vajon miért nincs hozzá megfelelő akarat, amíg a gazdagok egyetlen dolga a gazdagodás, a korábbi közvagyon és érkező javak totális lenyúlása.

A szegénység megtörése nem az ő kompetenciájuk!

Érdemes felidézni a konferencia előadásainak célkitűzéseit:
„Bemutatnak és értékelnek egy olyan társadalompolitikát, amelynek legfontosabb szervező ereje az „érdemes” és „érdemtelen” társadalmi csoportok mind élesebb elválasztása egymástól. A két csoport 2010 utáni meghatározása szerinti új felosztásban az „érdemesek” csoportja az elsődleges munkaerőpiacon legálisan foglalkoztatottakra és családjaikra szűkül, míg „érdemtelenként” tételeződnek a munkaerőpiacról kiszoruló csoportok.

Megnézik, hogy a jelenlegi szociálpolitika – mely közvetve vagy közvetlenül számos társadalmi csoport érdekeivel találkozik – mennyiben stabilizálja a társadalmi egyenlőtlenségeket, és járulhat hozzá az egyenlőtlenségek növeléséhez és konzerválásához
Megvizsgálják, miért nem váltak fenntarthatóvá az elmúlt években a szegénység csökkentését helyi szinten kezelni kívánó programok. A jelentős eredmények ellenére ugyanis hiányzik a szegénységcsökkentést stratégiai módon kezelő szemlélet, és ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy a programokat megvalósító középosztály maga is súlyos társadalmi deficittel küzd.

Egy alföldi kisváros példáján keresztül bemutatják, hogyan hat egy kisvárosi szociális földprogram a szegények helyi társadalmi integrációjára, ezen keresztül helyi identitására, önképére és a közösségen belüli megítélésére. Képes-e egy projekt alapú innovatív fejlesztés a helyi társadalmi viszonyok átalakítására?
Választ keresnek arra, különbözik-e a politika szerinti „helyes”, „meritokratikus” szegénykép a helyi társadalomban élő hétköznapi szegényképtől.

Bemutatják, hogy a Jobbik 2011-es gyöngyöspatai sikeres mozgósításának, és általában a nacionalizmus új formáinak sikeréhez hogyan járult hozzá az, hogy társadalmi szereplők új keretbe helyeztek gazdasági és társadalmi okokra visszavezethető ellentéteket.”

Az MTA által rendelkezésünkre bocsájtott anyagból ennyi derült ki – vajon, miről is tárgyalhattak a kiválóságok? Miközben a forgalmas főváros utcáin szerteszét kóboroltak nincstelenek, hajléktalanok és naponta éhezők, koldusok és alamizsnáért megalázkodók. Miközben az éhbérért rabszolga sorba taszított százezrek vonszolták a mindennapok nyomorát, mint közmunkások, közfoglalkoztatottak.

A konferenciáról beszámolhatott Mészáros Lőrinc felcsúti gázszerelő valamennyi sajtóterméke, a nagy nemzeti konzultáció kiírói örvendezhettek, hogy kipipáltatott a szegényekkel való törődés, Orbán konstrukciója, a NER…

A szegények kilátástalanságból hasznot húzó rendszer gazemberségei helyett létre jött egy tudományos ködbe burkolt nyavalygás-sorozat, egy jól ünnepelhető konferencia. Csak a lényegről nem beszél senki…

Arról a több, mint két és félmillióról, aki rendszeresen éhezik, szomjazik, akinek a télben komoly félelmet adott a hidegtől való rettegés. Csak azokról nem beszélünk, akik közöttünk élve szenvedik meg az egymástól elidegenítettséget! Mert a mindig mások szegénységéről írni, csak a nagyon távol szenvedőkről rebegni nem elég! Olykor el kell fogadnunk, hogy a szomszédunk, az ismerősünk, az egykori barátunk ugyanúgy szenved. Csak jóval egyszerűbb a nagyon messzi tájon tengődőn bambulni…

A szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni. Ez volt és ez lett Magyarország. A sírásók, lapátos kizsákmányolók hazája… Állatfarm, ahol az egyenlőbbek éppen megállítani készülnek az aktuális Jones gazdát… hogy azután maguk is gazdaállattá válhassanak.