blogin.hu

Onnan kellene elindulnunk, hogy kies hazánk momentán az USA szövetségese volna több okból kifolyólag. Papíron legalábbis, és most, hogy Trump nyert, még inkább az lesz, Orbán víziójában ők ketten, mint atya és fia dirigálnák az új világrend eljövetelét, amiről nem tudjuk mi. Föl sem világosítottak minéműségéről, csak az a ziher, hogy lesz. Megerősítette ezt újólag pénteki szeánszán doktorminiszter urunk is, midőn megint kijelentette: „Amint Trump hivatalba lép, a világ egy hatalmas fordulatot hajt majd végre”.

Kíváncsian várjuk az eljövetelt, de addig is élni kell valahogyan. Így az sem volna utolsó dolog, ha nem szúrnánk hátba a barátainkat, nem mennénk szembe a dolgaikkal, mert ez egyrészt illetlen, másfelől fura jellemre vall. Hogy ez eszünkbe jutott, az nem egyéb miatt történt, mint, hogy nem más, hanem az USA volt az, aki szankciókat vetett ki az orosz Gazprombankra, a nagy barátság és együttműködés jegyében viszont Szijjártó kijelentette, sikerült kitalálni, hogyan kerüljék meg ezeket, kicselezve mindent.

Hogy kontextusba kerüljön a dolog, nem árt rögzíteni, az amerikai adminisztráció nem széles jókedvében hirdetett szankciót az orosz bank ellen, hanem azért, hogy Putyinnak kevesebb pénze legyen ukránokat öldökölni. Az ukránok (és a kárpátaljai magyarok) vére azonban a magyaroknak (Fidesz) egyáltalán nem fáj, még akkor sem, ha mint most már tendenciaszerűen, amikor Orbán Putyinnal békéről egyeztet, másnap megindulnak a rakéták ide a szomszédba is, erről azonban soha egy büdös szó nem esik, csak arról, ha az ukránok visszalőnek.

Szijjártó a mostani nagy cselvetést azzal igyekszik igazolni, hogy ezt kívánja meg kies hazánk energiaellátása, de az ilyen alkalmakkor az mindig feledődik, hogy rengeteg idő lett volna leválni az orosz energiacsöcsről, ami a környező országoknak sikerült, mi azonban meg sem próbáltuk vagy próbáljuk. Helyette viszont mindig akad indok pénzelni az oroszok háborúját. Emellett még valami más sötét titok is lappang itt az elszámolások körül, a háború finanszírozása mellett hazai érdekek is felsejlenek, de minden titkos.

Arról nem érkezett információ, az amerikaiak mit szóltak ahhoz, hogy Magyarország megint szembe köpte őket, de a Fidesz már nem is tart az ejnyebejnyétől, mert jön majd Trump, akinek így is jó lesz az új világrendben. Így vélik a magyar okosok, erre bazíroznak, csak nehogy érkezzen valami meglepetés a szalmahajú beiktatása után, mert egy dolog róla biztos, teljesen kiszámíthatatlan a manus. Még a mostani hatalmas szerelem is elmúlhat. A Fidesz viszont megint egy lapra tesz fel mindent, mert gondolkozni megterhelő nekik.

Nem is akarnak, soha nem is szoktak. Ennek a jele az is, hogy amikor az USA még novemberben bejelentette a szankciókat a Gazprombank és további ötven orosz bank ellen, „hogy korlátozza Oroszország hozzáférését a nemzetközi pénzügyi rendszerhez”, a mi külügyminiszterünk ezt a magyar szuverenitás elleni támadásként értékelte, amiből a magunk részéről azt a kósza következtetést tudjuk levonni, hogy akadályozzák az orosz háború magyar finanszírozását, amit ím most Szijjártónak sikerült kicseleznie. Ha ettől lator állam leszünk, akkor is.

Külügyminiszterünk azonban erre az egészre jól láthatóan büszke. Ez a kebeldagadás viszont hasonlatos A tanú-béli Virág elvtárséhoz, aki a magyar narancs kapcsán azért örült, hogy túljárt az imperialisták eszén. Azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy mint utaltunk rá, ezek az imperialisták most épp a szövetségeseink volnának, de ezek után (is) ez a kapcsolat erősen megkérdőjeleződik. Mint ahogyan minden olyan viszony, ami minket a civilizált világhoz köt, azaz, nem történik egyéb, mint ennek újbóli megtagadása.

Ha csak nem ez lesz az új világrend esszenciája, akkor nem tudjuk, mire vélni a trutymó efféle kavarását. De íme, itt az újabb bizonyság, egyáltalán nem kell azzal foglalkozni, miket mondanak ezek, hanem csak arra kell figyelmezni, amit csinálnak. És ez nem egyéb mindent összevetve, mint az: kies hazánk ebben a sztoriban nem más, mint az oroszok csatlósa, de ezt is annyiszor bizonyították már, hogy ez az újabb Szijjártó akció már igazán nem oszt, nem szoroz, a plecsnijét már jó előre megkapta érte.

Viszont lassan kinéz egy újabb is. Vagy egy dácsa valahol a nagy Oroszországban. Mert foglaljuk össze újólag, hogy el ne feledjük: a csűrdöngölés lényege, sikerült kitalálni, hogyan verjük át legnagyobb NATO szövetségesünket, és az egész célja az ellenséggel való üzletelés. Illetve egy kis haszon netán a hazai zsebekbe, hogy ezt se feledjük. Orbán a Kossuthon tegnap megint óbégatta a békét, s amikor erről hallunk, akkor jusson eszünkbe ez is, amit itt előadtam. Hogy teljes legyen az a kép, amit tagadnak előttünk.

Enyhe szavakkal föstve le a dolgokat, úgy fogalmazhatnánk, Orbán aktuális békemissziója egyre zavarosabb. Legfőképp az a fejezete, hogy kivel beszélt karácsonyi tűzszünetről, s erre ki mit válaszolt neki, természetesen nem az ő, tegnap is idézett előadásában, miszerint: „A magyar EU-elnökség végén újabb erőfeszítéseket tettünk a béke érdekében. Javaslatot tettünk egy karácsonyi tűzszünetre és egy nagyszabású fogolycserére. Milyen szomorú, hogy ezt Zelenszkij elnök a mai nap során egyértelműen elutasította és kizárta. Mi megtettük, amit lehetett!”

Ebben csupán az a csont, illetve a zavaró tényező, hogy az ukránok is olvassák miniszterelnökünk Facebook-oldalát, ahol közölni szokta, ami a fejében gőzölög, következésképp válaszolnak is rá, ami azonban a magyar sajtó túlnyomó rezsimpárti részében meg soha nem jelenik. Ez bevett szokás, de ma már szinte azt sem mondhatjuk, hogy az egész alávaló cirkusz a gombáknak szól, hiszen ők rég túlvannak már ezeken (is), és legfőképpen azzal foglalatoskodnak, hogy életben maradjanak a nekik hazudott Kánaánban.

A bolti akciókat nézik, és nem kegyelmes urunk közösségi oldalát olvasgatják. Így nagy valószínűséggel, ahogyan ma már az sem jut el a tudatukig, hogy Orbán Viktor békegalamb jelmezben szarik a sakktábla közepére, így azzal sem foglalkoznak, hogy az ukránok csípőből cáfolják mindazt, amit Orbán és decens csapata róluk és a nevükben elmondott. Pedig éppen ez történt. „Ukrajna nem is mondhatott nemet a magyar javaslatra, ami karácsonyi tűzszünetet kezdeményezett, ugyanis egyáltalán nem kaptak ilyen javaslatot.” – Így az ukrán reakció.

Mindemellett a mimagyarok a magyar kormány kommunikációjából azt sem tudhatták meg, holott talán fontos lehetne, hogy amikor a mi békegalambunk Putyin cimborájával diskurált telefonon, ott az hangzott el, hogy a Kreml „továbbra is kizárja a konfliktus békés rendezésének lehetőségét”. Ezek után talán érdekesnek mondható, hogy az ebben a kontextusban fölbugyogó összes szart az ukránokra igyekszik kenni doktorminiszter urunk, és bár annyiszor föltettük már a kérdést ennek kapcsán válasz nélkül, miért, most megint meg kell tennünk.

Több aspektusból is. Mert és ugyanis az oroszok kihasználva Orbán bődületes hazugságát, az ő nyomán két kézzel mutogatnak az ukránokra: „Zelenszkijnek a közösségi médiában megjelent reakciójából, valamint környezetéből ítélve az ukrán fél elutasította Orbán minden javaslatát” – mondta Peszkov, Kreml szóvivő, amiben az is érdekes, hogy diplomáciában nem nagyon szoktak a Facebookra hivatkozni, mert ott sok minden megjelenhet, aminek köze sincs a valósághoz. Mint ahogyan a sánta kutya most is elszaladt, miniszterelnökünk pedig itt maradt.

Vizsgálandó lehetne Orbán és az oroszok fura szimbiózisa önös érdekből már csak azért is, mert ez az országnak sem a múltat nézegetve, sem a jelent vizsgálva, a jövőre pedig szinte gondolni sem merve egyáltalán nem jó, mi több, csak kára származhat belőle. Mint ahogyan már most is, de a jelek szerint ez sem doktorminiszter urunkat, sem a Fideszt nem érdekli, az okok azonban mindaddig ismeretlenek maradnak, amíg a Kreml nem borítja ki a gusztustalan tartalmú bilit. Amíg azonban Orbán olyan jó fiú, mint most is, ilyen nem történik meg.

Addig is az szűrhető le, hogy ez megint egy újabb alávaló színház, amelyben Orbán és Putyin, a Karmelita és a Kreml élő egyenes adásban fogtak össze, hogy belerúgjanak Ukrajnába, illetve velük együtt a világ azon (jobbik) felébe, amelynek már elege van ebből az egészből. Mindezt pedig az EU soros elnökség örve alatt, ami még visszataszítóbbá teszi az egész mocskos előadást. Vannak azonban kiegészítő elemek is a szeánszban, és ezek legalább olyan fontosak a végeredmény szempontjából, mint az eddigiek.

Orbán bizonytalan állagú személyiségéről volna szó, a narcisztikus, megalomán, hatalommániás, zűrzavarról, amely jelen stádiumában Magyarországon túllépve világpolitikai tényezőként határozná és mutatná meg önmagát, ami ebben a formában a nevetségesbe hajlik. Csak nem tudunk rajta jó szívvel mosolyogni. Ám az elborzadás és megvetés mellett megteszik ezt helyettünk azok, akik korábban kávézni küldték a folyosóra, amiből hősünk nem tanul, igaz, olyan nagyon szándékában sem áll. Feredőzik a trutyiban.

Csak minket is magával ránt a mélybe, az a baj. Meg még természetesen sok egyéb is, hogy napestig lehetne sorolni.  Összefoglalva mégis, ez az egész azt mutatja, hogy miután Orbán az egész országot a saját kis homokozójává tette, kirabolta, lebutította és romba döntötte, most már semmi egyéb nem érdekli, mint a saját zavaros és visszataszító ambíciói. Tizenöt keserves év után eljutottunk ide, hogy az ukránok kapcsán kijelentette „mi megtettük, amit lehetett”. Akkor az kérdenénk, most már vége is lesz az egésznek? Költői érdeklődés volt.

Mindenkit megdöbbentett Orbán, amikor Magyarország átvette az EU soros elnökségét, s ő ebbéli minőségében békegalambosat játszott. Röpködött egyik diktátortól a másikig, jó eséllyel azért, hogy rá figyeljen a világ, mert az akció akkor erről szólt, ahogyan a mi kedves vezetőnk farigcsálta a maga furcsa szobrát. Erre az időre volt tehető, hogy bár az ország, amelynek szerencsétlenségünkre az első számú embere ő, ezer sebből vérzik, de az ezzel való foglalkozás már nem ütötte át az ingerküszöbét. Minket manapság Nagy Márton vált meg.

Amúgy a magyar uniós elnökségnek voltaképp ez a botrányba forduló ténykedés volt az egyetlen látható aktusa, úgy telik el a fél év lassacskán, hogy egyéb emlékezni való nincsen is. De talán mindnyájunknak így a jobb, illetve Európának még inkább, hogy valamiképp sikerült átvészelnie ezt az időszakot, amely a soros elnök részéről arról szólt, hogy teli pofával szidta azt a közösséget, amelynek kis időre papíron a vezetője volt, és gyűjtögette a patrióta seregét ahhoz, hogy a hatalmat velük végképp átvegye.

A dolgok azonban szerencsére nem úgy működnek, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, ilyképp ez a fura időszak úgy vonul be a történelembe, mint amikor Orbán a folyosón kávézgatott, hogy az érdemi dolgokat ne zavarhassa. A nyárhoz képest az év végére annyi változott, hogy Trump nyert a nagy vízen túl, amitől a mi kis hörcsögünk abba a kényszerképzetbe keveredett, hogy a szalmahajú oldalán újra csillogni tud, mint annak bizalmasa és európai jobbkeze. Ez a kezdeti álom is illanóban van azonban, a rivaldafényt azonban hősünk erősen igényli.

Voltaképp ez a minden, amit akar, s efelé mutató aktus volt, hogy nemrégiben elszaladt Trump Mar-a-Lago-i birtokára, ahonnan olyan képek érkeztek, ahogyan a kedves vezető Muskkal diskurál úgy, hogy a félőrült milliárdos nyakában lovagol annak tucatnyi gyereke közül egy, mint egy házibulin. A cél is voltaképp ez volt, megmutatni a világnak, hogy Orbán a legbelsőbb körökhöz tartozik a leendő új amerikai adminisztrációban. Pertu velük és hátbaveregetős haver, igazi nagy ember a kétséges hatalmasságok között.

Annak a látogatásnak sem volt egyéb célja, mint a mostani nyüzsgésnek, mert mintha az idő körben forogna, és nyár volna megint, az amerikai látogatás után már Putyinnal telefonálgatott, most meg Erdoganhoz röpül. Ismét csak kétséges alakokkal fényezi magát, mert ennek a nyüzsgésnek, a pók a falon futkorászásnak más haszna nem igazán látszik. És az is hasonló, hogy most is békét óbégat, ám most már csak karácsonyi tűzszünetet. Mint kitetszik, leadott az igényeiből, de a célnak ez is megfelel.  

Ezzel a békével úgy van Orbán, mint Nagy M. a gazdasági növekedéssel, hogy kitartóan és rend szerint kudarcosan kell mondogatni, s amikor rajtuk kívül állóan, de mégis bekövetkezik, akkor fel lehet kiáltani: na, ugye. Mint a NER örök igazsága. Viszont most még más a hibás: „A magyar EU-elnökség végén újabb erőfeszítéseket tettünk a béke érdekében. Javaslatot tettünk egy karácsonyi tűzszünetre és egy nagyszabású fogolycserére. Milyen szomorú, hogy ezt Zelenszkij elnök a mai nap során egyértelműen elutasította és kizárta. Mi megtettük, amit lehetett!”

Íme, hölgyeim és uraim, a békegalamb tehetetlensége, akinek erőfeszítéseit ördögi összeesküvések teszik lehetetlenné. Innen nézve azonban nehezen értelmezhető az út Erdoganhoz, ami bevallottan is csak villámlátogatás lesz, mert pénteken következik a kossuthi szeánsz, ami kihagyhatatlan. Mert ha fölvetettük, Magyarország sorsával hősünk nem foglalkozik, módosítanunk kell a dolgon: igen. Egyetlen parasztvakítást sem hagyna ki, de a törődés csupán ennyi, igaz, nekünk ez is sok.

Meg most már Európának is az ő elnöksége, ami az év végével véget ér, s jöhetnek a szürke hétköznapok. Rossz kilátásokkal, hiszen, mint hírlik, Trump mint aktuális kedvencet (házikutyát mintegy), Orbánt lecserélte az argentin elnökre, rá hivatkozik és mutogat, orbáni szempontból tehát nem lesz ennek jó vége. Ha volna öntudata és önbecsülése, akkor ezen a ponton jönne rá, fölösleges volt az amerikai valagat nyalni, mert hosszú távon ezek szerint nem kifizetődő. Rövid távon sem volt az, de a horizont odáig sem terjed. A sarki kocsmáig igen.

Nagy Márton gazdasági csúcsminiszter lesz. Ha nem lenne Orbán, akié mindig a végső szó, azt mondhatnánk, hogy ezen a területen élet-halál ura, akihez és aki alá minden tartozik a gyáralapításról a gyárbezárásig, így Nagy Márton nagy valószínűséggel elérte élete ormait. Régóta tudvalévő volt már ez, s amennyire elborzasztotta azokat, akik értenek is valamit hozzá, úgyannyira kiábrándító is a NER lényegéből fakadó kontraszelekciós-csinovnyik politika eme újabb kis színese. Pötit szivárvány.

Mert Nagy miniszter eddig nem sokat mutatott a nagyhangú jóslásokon és a rossz döntések során túl, de most majd még jobban kiteljesedhet álmaiban. Mert visszanézve tevékenységét és irányításának eredményeit, sok jó nem mondható el a magyar gazdaság állapotáról, a bezuhanó ipari termelésről, a GDP megrogyásáról, inflációról és költségvetésről, amiért eddig ugyan nem felelt, de ezután majd igen, tehát isten legyen irgalmas az országnak. Igaz, hogy még jobban elcseszni mindent már művészet lesz.

Nagy azonban már színezi az ecsetet, mártogatja a föstékbe. Eddig azt láthattuk tőle, hogy a gazdasági folyamatokról, várható eredményekről úgy adott meg számokat, mintha a hasát püfölte volna, s ezek olyanok is voltak. Azzal a végeredménnyel, hogy soha semmit nem sikerült eltalálnia, ebből fakadólag pedig semmit nem értett. Miért nincs fogyasztás, hol bujdokol az ÁFA, mennyi lesz a növekedés, ami aztán semennyi nem lett, permanens küzdelmet folytatott a valósággal, ami kívül esik a horizontján, és ez nem igazán szerencsés.

Van ez a magyar kormányzati-parlamenti hagyomány, hogy a leendő minisztereket mindenféle bizottságok hallgatják meg, mielőtt a manus megkapja a magas hivatalt, és így történt most ez Nagy jelenlegi és leendő miniszterrel is. Alkalom ez arra, hogy a delikvens előadja terveit, ami alapján a majdan hozzá tartozó területet felvirágoztatja az ország és mindahányunk legnagyobb gyönyörűségére. S hiába mondták Nagynak az egyik bizottságban, hogy ő nem egyéb, mint „gazdaságvisszafejlesztési miniszter”, de ez egyáltalán nem hatotta meg.

Mi több, álmainak sorolását ott folytatta, ahol eddig abba sem hagyta, így csak néhány sziporkát teszünk ide tőle, amelyek mindent megmutatnak gondolkodásáról, habitusáról és talán arról is, miért kapott ajándékba egy kötetet „Közgazdaságtan tökfejeknek” címmel. Nem biztos, hogy haszonnal forgatta, mert különben most nem mondott volna olyat: „hagyjuk a statisztikáikat, összevissza hazudnak”, ami figyelemre méltó viszonyt mutat a valóság számokkal leírható részével, s innentől voltaképp mindent lehet.

Így nem meglepő, hogy megint csak előkerült a gazdasági növekedésről egy szám, amit Nagy már évek óta kitartóan mond azzal a lendülettel, hogy egyszer majd igaz lesz. De eddig még egyszer sem jött össze. A taktika azonban érthető, mert, ha véletlenül majd sikerül valamikor eltalálnia, akkor lehet mondani a klasszikus nyomán, hogy na, ugye. Így könnyű az élet, így nem nehéz miniszternek lenni, akár magam is alkalmas volnék rá a készségeimmel és képességeimmel, amelyek gazdasági téren a minimumot súrolják.

Bár, ahogy kinéz, Nagy is így lehet ezzel. A meghallgatáson a miniszter szájával kiderült, hogy a magyar gazdaság bajainak oka Németország, s ebből következően az az érdekesség, hogy „az idei évben a hiány csökkenését kihívások terhelik, hiszen a növekedés nem lett akkora, mint gondoltuk”. Nocsak, nocsak, mert innen megint érdekes, hogy Nagy megint csak gondolt valamit a növekedésről, ami az eddigiek alapján a jóslás műfajába tartozik, illetve a rózsaszínű lufiéba, amit semmi alá nem támaszt és nem indokol.

Minden más érdekesség mellett az különösen delikát, hogy bajaink okai közé sorolandó most már az is, hogy „a fiatalok túl későn kezdenek el dolgozni”, azaz, nem átallanak iskolába járni, ha jól értjük. Ami viszont már Nagy különös vesszőparipái közé tartozik, az az idea, miszerint „a lakosságnál van pénz”, senki ne mondja, hogy nincsen. Így olybá tűnik, hogy csúcsminiszterként az elsődleges célja hősünknek, hogy ezt valami furmányos módon elszedje, ami majd szerinte megpörgeti a gazdaságot. Egyelőre csak a szép szóval kísérletezik.

Aztán jön majd az erő. Mindezek mellett az már nem is igazán érdekes, hogy az elcseszett akkugyárasítás szerinte csak egy „gazdasági hupli” miatt mutat olyan lehangoló képet. Minden bajok feledésbe merülnek és merültek pedig akkor, amikor elhangzott a varázsige, miszerint 2025 a „gazdasági felpattanás éve” lesz. Nagy pedig csúcsminiszterré válik. Ezek után egy kétségünk van csak: látszik az, hogy mindettől jobb nem lesz egyáltalán, a kérdés tehát az, lehet-e még ennél is rosszabb, és csak annyit mondunk, minden bizonnyal.

Mindig tanulságos, amikor a NER nagyjai interjút adnak, mert ez az az alkalom, amikor a jelszavakat és sikerjelentéseket bővebben kifejtik. Megpróbálják rendszerbe foglalni mintegy, amiből mindig érdekes dolgok derülnek ki, ahogyan most is, amikor Lázár János az ATV-ben mondott igencsak tanulságos dolgokat. Mert ilyen eddig nem volt, most meg már igen, midőn megtudtuk, a rókaképű szerint mi Magyar Péter muníciója. Mit használ ki, és fordít illetlenül a NER ellen. Hogy „félkész állapotban van az ország”.

Mint látjuk, a Tisza elnöke nekilátott eljárkálni mindenféle gyermek-, meg idősotthonokba, vonatozik, kórházakat látogat, ilyenek, és nem tesz egyebet, mint beszámolókat közöl arról az általános rohadásról, amit mindenütt tapasztal. A mozgó és állóképek, a hangok meg a szövegek olyan kilátástalan állapotokat mutatnak, amit annyira nem szeretne, ha kitudódna a Fidesz, hogy a pártelnök-képviselőt nemes egyszerűséggel ki is tiltanák ezekből az intézményekből, azzal a filozófiával, hogy amit nem tudunk, az nem fáj.

Vagy éppen nincsen is. Ezt lehetne ragozni a végtelenségig, de ilyen magyarázattal még nem találkoztunk, hogy Magyarnak azért van mindenütt bőséges muníciója, mert az ország félkész állapotban van. Mint Kádár idején, amelyben, mint az éltesebbek emlékezhetnek rá, permanens volt a szocializmus építése, a hibák pedig abból fakadtak, hogy egyfolytában az út elején jártunk egy soha be nem teljesültő végcél felé haladva. Ezek szerint így vagyunk most is, aki pedig, mint Magyar, ezt az állapotot kihasználja, az áruló.

Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogyha valami félkész, akkor kell lennie egy tervnek arról, milyen lesz majd, ha a mű elkészül, ugyanakkor volt – vagy van – egy kiinduló állapot, amiből kiindulva érkezik majd el a Kánaán. Kádárnál a kommunizmus, Orbánnál nem tudjuk mi. Talán az az ideális helyzet, amikor már a kiskutya kunkori farkát is ellopták, és az utolsó rozsdás szög is az övék. Igazából itt azért vagyunk bizonytalanok, mert a NER még nem hirdette meg, hogy hová tart, momentán a totális züllés látszik kibontakozni.

Ezek szerint, ha készen lesznek, akkor a füstölgő romok jelzik majd a tevékenység végét. Immár tizenöt éve készül a nagy mű, s éppen ezért abba is bele kell gondolnunk, visszaemlékezni mintegy, mi volt az a kiinduló pont, amihez képest most oda haladunk. Jelennek meg mindenféle összehasonlítások, hogy Gyurcsány alatt mi volt jobb, ebbe azonban ne menjünk bele, mert nagyon sok benne az érzelem, mint ahogyan azokban az álmodozásokban is, hogy Kádár idején is habzsidőzsi volt az idill. De az emlékezet csalóka.

A tények azonban makacs dolgok, ezek pedig azt mutatják, hogy a jelen kiábrándító, a legszebb az egészben azonban az, hogy Lázár bevallása szerint sem lehet sokkal jobbra számítani a jövőben, mert idézzük jó miniszter urat a korlátaikról, miszerint „a magyar állam nem rendelkezik erőforrással, Brüsszelből meg nem jön pénz”. Ezen a ponton pedig a kocsmák egyszerűségével kérdezzük, hogy akkor most mi van. Még továbbá a klasszikustól: hol a pénz, s akkor ennek hiányában hová haladunk. Mikor és hogyan leszünk készen.

Nagyon, a végtelenségig egyszerű dolgok ezek, így az is egyértelmű, hogy Lázár előadása maga a kilátástalanság, viszont nagyon egyszerű ebben a helyzetben Magyart szidni, mint aki bemutatja a félkész dolgokat. Ilyen állapotban meglepő azonban Lázár elkenő kijelentése, hogy szerinte a „Fidesznél csak a Fidesz jobb”, ami jelszónak kiváló, csak meg kellene mutatni a tartalmát, de ez, hogy csak félkész országot sikerült összehozni tizenöt év alatt (züllés), nem egy jó ajánlólevél, de a gombáknak azért megteszi.

Nekik azt sem mondják el, mint amit az ATV nézőinek Lázár igen, hogy „a Fidesz megrendült kívülről és belülről is”. Tudjuk, Jani. Látjuk is meg érezzük is, ahogyan arra is emlékszünk, hogy annak idején az MSZMP is megrendült hasonképp, és lett a vége, ami lett. Egyet nem tudunk azonban, hogy a mostani kilátástalan helyzet is olyan kimenetelt hoz-e, vagy a Fidesz mindenek ellenére a végtelenségig ragaszkodik a hatalmához, hogy bevégezze, amit elkezdett, azaz, az ország totális szétrohasztását, ha minden kész lesz.

Ha hiszünk miniszterelnök-helyettesünknek, azaz Semjén Zsoltnak, akkor a 2026-os választás már most eldőlt. S ami a legjobb, a rezsim bukását hozza majd az akkori tavasz, ugyanis nemzetünk fővadásza azt az alapvetést tette vasárnap, hogy aszongya: „Ha nincs erős KDNP, nincs erős Fidesz-KDNP szövetség, és nincs győzelem 2026-ban”. Innen látszik, milyen egyszerűek a dolgok, és az is, hogy akkor nekünk már más dolgunk sincs, mint a körmünket reszelgetni, meg vicceket mesélni a szomszédnak.

Állításunk igazolásául azt adjuk elő, hogy a KDNP mint olyan, soha a büdös életben erős nem volt, ha állagát meg szeretnénk határozni, akkor a potyautas lenne a legmegfelelőbb. Illetve tán egy élősködő, amely csücsül a Fideszen, de nem a vérét szívja, hanem halad annak monolit tömbjével együtt valahová mindenféle önálló entitás nélkül. Ha úgy tetszik, KDNP önmagában nincsen is, hanem a Fidesz térdre csuhások tagozata, s épp ezért vele kapcsolatban az egyetlen kérdés, hogy nem szégyelli-e magát. A jelek szerint nem.

Hanem inkább folytatja. De, hogy mit, az még így is nehezen kihüvelyezhető, mert az volna az egyetlen biztos támpont létezésének igazolására, ha legalább egyetlen egyszer önállóan megméretné magát, de ilyen nagyon régóta nem volt, és soha nem is lesz. Semjén helyében ebből fakadólag megpróbálnánk kicsit visszafogottabbak lenni, ehelyett azonban a fővadász azt hangoztatja, ez a pártszimbiózis az évszázad legsikeresebbike, amivel vitatkoznánk. Az MSZMP ugyanis többször nyert, van még mit tanulni tőlük.

Ugyanakkor az is érdekes, hogy a nevében – de cselekedeteiben nem – keresztény párt létjogosultsága egyáltalán igazolható-e, ugyanis mindenféle számolások és felmérések szerint a magyar társadalomból a kereszténység mint olyan kezd kikopni. Illetve megengedve maximum a hívek az egyháztól csömörlöttek meg, s ez a párt, amely a papsággal oly meleg viszonyt ápol, nagy valószínűséggel hasonló megítélés alá esik. De ez mérhetetlen, hiszen, mint láttuk, a KDNP-t önmagában senki nem vizsgálja, maximum az ÁSZ.

Amúgy azt ezen a ponton ki kell jelentenünk, a magunk részéről egyáltalán nem élcelődünk ezen a KDNP-n, sem Semjénen, hanem olykor iróniával fűszerezett objektivitással nézzük azt, amit létezésük igazolására előadnak. Ez önmagában is megáll egy gyenge kabarénak, ahogyan az volt a vasárnapi tisztújításuk is. Ezen, mint sejthető volt, Semjén újabb öt évre kapott bizalmat attól a néhány tagtól, így az újraválasztása után adta elő, amit előadott a mi legnagyobb gyönyörűségünkre, és nemzetünk javára.  

Hogy maga a fővadász miért érdemelte meg az újólagos bizalmat, az is egy fogós, ravasz kérdés, hiszen egyéni teljesítménye annyi volt, hogy későn fekvő típus. Ez pedig arra tette alkalmassá, hogy éjszakánként a kezébe adtak papírokat törvényjavaslatokkal, s mondták neki, nyújtsd be Zsóti, és ő benyújtotta. Könnyen belátható, ehhez nem kell különösebb képesség semmilyen, a szerepe így a postáskodásban merül ki, illetve másnap reggel a gombok nyomogatásában, mint a bátor százharmincvalamennyi egyik tagja. Ki ne tudná más is ezt, ugye.

Érdemes azonban még visszatérni pöttyet a székfoglaló beszédre, amelyben a fentebb megmutatott hatalmas sikerek mellett szó esett még genderről és migránsokról, csak éppen krisztusi értékekről és tanításokról nem. Nem volt benne tolerancia, szeretet, elesettek támogatása sem semmi ilyesmi. Olyan beszéd volt, amit akármely fideszes vagy épp mihazánkos előadhatott volna, azaz, újólag az önálló létezés totális hiánya mutatkozott meg benne, plusz ennek megfelelően az ordas eszmék természetszerűleg.

Lehangoló. Illetve ciki. Ezt azonban magának a KDNP-nek, s benne Semjénnek kellene látnia, ilyet azonban attól, aki arra tette fel a nyomorult életét, hogy ő és a pártja mindenféle teljesítmény, de voltaképp létezés nélkül is nagyon jól éljen, nem várható. De akkor mi remélhető tőlük mégis, ami létüket igazolná, s azt kell látnunk, semmi sem. Semjén és a pártja is olyan, mint minden ebben az országban, ami a Fideszhez közel került. Addig van, amíg Orbán meg nem unja, s a jelek szerint Semjén azon dolgozik teljes nyelvszélességgel, hogy ez ne történjen meg.

Mint tudjuk, a falat kenyérként vár Trump győzelem bekövetkeztével megszületett a „békeköltségvetés”, mint ami fényes jövőnk záloga. Ha nem is aznap, amikor a szalmahajú pezsgőt bontott, de előkerült azért doktorminiszter urunk fiókjából a dokumentum, ami elmondása szerint nagyon régen ott rejtőzött, de, hogy ki rakta oda, milyen kis manók vagy más mesebeli lények, azt nem árulták el nekünk.

Viszont a kormány – és Orbán, bár ez a kettő egy és ugyanaz – elmondása szerint ez a költségvetés a 2025-ös Kánaán eljövetelének letéteményese, az új gazdaságpolitika záloga, bár népünk még nem bólintott rá a nemzeti konzultáción, a baj tehát ez lehet vele. Vagy éppen valami más. Mondjuk, hogy Brüsszel megint áskálódik és hazánkra tör, ráront mintegy a nemzetünkre a baloldal képében, amikor azt mondja, ez az iromány egy nagy kalap szar.

Bár, mint tudjuk, Brüsszelnek volt gyerekszobája, tehát nem használ ilyen illetlen szavakat. Inkább úgy fogalmaz, „a magyar költségvetési terv hiányos, és megbízhatatlan adatokon alapul”. Hogy félreértés ne essék, az EU középtávú tervet nézett, aminek azonban értelemszerűen része a jövő évi is, és erről állapította meg, bajok vannak az abban vázolt gazdasági növekedési tervekkel, a tervezett inflációval és a kamatkiadásokkal is.

Az alapokkal tehát, amire értelemszerűen mást építeni nem lehet, csakis légvárat, ilyen szülinapos ugráló készséget a gombák számára, amíg ki nem pukkan. Az utóbbi években ez minden alkalommal be is következett, és Nagy Márton jó miniszter urunk dolga volt a csodálkozás, hogy nem jön az ÁFA, mer’ az online boltok, meg, hogy a magyari szavazópolgár bátortalan költeni. Ilyen cuki kurvaságok vannak utólag mindig.

De a módszer és a szándék, ami miatt eszünkbe jut Virág elvtárs bölcsessége, ami ebben az esetben megfordul. Emlékezhetünk a magyarázatra, miszerint: „Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén”.

Mint látjuk, a jelenben az imperialisták résen voltak, így az a kamu, ami a dokumentumokban megjelent, nem nekik szól, hanem valaki másnak. S ha abból indulunk ki, hogy a Fidesz gombái és moszatai elalvás előtt nem a magyar költségvetés számait olvasgatják az ágyban, s mint látjuk, az EU is résen van, a Fidesz senki mást nem vág át a hazudozással, mint most már saját magát. Illetve persze másról lehet szó. Hogy a költségvetés nekik csak maszlag.

Úgy is bánnak vele, amit rendeletileg lehet hetente módosítgatni, ami semmi egyéb, mint folyamatos tűzoltás, lukak tömködése, a pénzek pakolászása ide meg oda, hogy össze ne roskadjon az emlegetett légvár. Viszont ehhez képest van a gombák képébe tolva, amit ők már fel is tudnak fogni, a folyamatos jövő idő, mint amikor lehagyjuk, kanyarban előzzük, a valóságban azonban most már csak pöfögünk a sor végén. Tehát minden csak káprázat.

Hogy mennyire így van ez, azt az is bizonyítja, ezzel a lebukással párhuzamosan a KSH-val is baja támadt jó Nagy Márton miniszter urunknak. Az „adatok körültekintő értelmezésére” hívott fel Orbán aktuális kedvence, ami az ő képzeletében annyit jelentett, hogy a fogyasztás növekedését nem úgy kellene vizsgálni, ahogyan az szakmailag bevett, hanem voltaképp hasra ütve. Olyan évet venni hasonlító alapul, ami biztosan diadalmas eredményt mutat.

Hogy megértsük, a nagymártoni módszertant, szerinte úgy is lehetne 2003-as számokat nézni, hogy mondjuk 1963-at vesszük alapul, amihöz képest a siker valóban észveszejtő. Most kicsit túloztunk, de a lényeg ez, és itt is, még egyszer is nehezen érthető, ezt most miért. Bár tudjuk, a diadalmi jelentések miatt, amire azonban ilyen körülmények között, amikor a számok már semmit nem jelentenek, az ég egy világon semmi szükség nincsen.

Csakhogy, most így belemenni a jövőbe elég merész vállalkozásnak tűnik. Mert a konjunktúra idején, amikor számolatlanul ömlött a pénz, el lehetett takarni a teljesítmény hiányát, most azonban éppen ez bukik a felszínre, bebizonyítva azt, hogy a Fidesz kormányzása tizenöt esztendőn át nem volt egyéb, mint kamu. Egyszer minden kiderül, és egyszer mindennek meg kell fizetni az árát, csak az nem mindegy, ezt ki teszi meg. Mi fogjuk.

Te fogod én nyájasom, bár eddig is te tetted. Mert ebben a dzsumbujban egy fix pont azért akadt, s ez a fideszfiúk gazdagodása, közkeletűen a lopás, s amíg volt miből, az ország is eldöcögött. Most azonban fölös pénz nincsen, viszont mégis kiveszik a jogtalan részüket, következésképp onnan hiányzik, ahonnan a leginkább fáj, s innen és ezért jön a szemfényvesztés, a számok babrálása, ami mögött azonban semmi sincsen. Ami a vég kezdete.

Szép lassan keretbe foglalódik, kijegecesedik mintegy az a tahó botrány, amit Menczer kavart Pécsen, amikor Magyar Pétert pocskondiázta majdnem negyed órán át. Úgy tűnhet, hogy a kelleténél többet foglalkozunk az esettel, sőt, már hallani véljük a hangokat, miszerint nem ezen kellene méláznunk, hanem más, fontosabb dolgokon, hogy ez is csak terelés, és még az is lehet. Ugyanakkor mégis szükséges minden oldaláról alaposan megvizsgálni, hiszen erősen úgy tűnik, most már ez lesz. Hogy ez a jövőnk.

Kiábrándító és iszonytató, ahogyan új korszakba lépünk, ami azonban mégis annyira ismerős az elmúlt század első harmadából, amikor bimbóztak az ordas eszmék, és találtak hozzá hangot is, embereket is, utcai harcosokat úgyszintén. Doktorminiszter urunk pénteki, kossuthi szeánszán nyomta rá a jóváhagyás pecsétjét erre a szép, új (illetve nagyon is régi) világra, midőn is megveregette ennek a Menczernek a buksiját – amitől neki meg orgazmusa támadt, hogy élvezi ezt az egész mocskot. „Szóvivőként pont ez volt a dolga.”

Ezt kappanhangozta bele a kajla világba maga Orbán Viktor, amiben a legkisebb hiba az, Menczer nem a szóvivője neki, hanem a kommunikációs igazgatója (állítólag), de kicsire nem adunk. Arra azonban már igen, hogy mi az, ami „pont ez”, s amiről a magyar politikai élet szereplői annyit mondtak, ilyen eddig még nem volt, aztán legyintettek egyet, és csak magukban tették hozzá, hogy most meg már van. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, pedig éppen, hogy nem az. Inkább hányni való, hogy egyértelműek legyünk.

Doktorminiszter urunk azonban nem elégedett meg ennyi örvendezéssel, tovább ragozta a gyalázatot, a maga megszokott módján hülye képekbe foglalta az agyában gomolygó gőzöket. „Aki szelet vet, vihart arat, vagy ahogy adventkor mondanám inkább, aki kardot ránt, kard által vész el”. – mondta egyetlenünk, amihöz már csak a boldog karácsony hiányzott, helyette azonban még annyit hallottunk: „Meglátjuk, hova fejlődik mindez”. Itt föltennénk a kezünket a padban, hogy tantóbácsi, én tudom, de nagy valószínűséggel mindenki tisztában van vele.

Itt közbevetőleg azért megjegyeznénk, hogy miniszterelnökként vajon komilfó-e így beleállni egy ilyen történetbe, illetve egyáltalán belefér-e egy ilyen hivatalba, hogy pitbullokat uszítunk akárkire. Könnyen belátható, nem igazán, mi több, egyáltalán nem, amiből viszont az a kérdés fakad, micsoda is Orbán Viktor ebben a visszataszító történetben. A megítélést azonban mindenkinek a gusztusára bízzuk, hogy mondja ki magában, avagy ordítsa bele a tajtékos égbe. Ettől sem lesz más, de talán egy kicsit jobb a zaklatott léleknek.

Mert az sem teljesen világos, hogy miután doktorminiszter urunk végzett a Kossuthban, utána milyen minnőségben fogadta a Karmelitában a Patrióták Európáért uniós parlamenti képviselőcsoport tagjait. Mert fogadta, feledve újra, hogy ebben a pillanatban ő még a soros elnöke volna annak a képződménynek (lásd: EU), amelyet amúgy szétverni óhajt. Persze igazán e célból érkeztek hozzá a patrióták, meg az akolmeleg miatt, amit Budapesten érezhetnek, mert Brüsszelben (Strasbourg) nem igazán. Kell egy kis összebújás.

Orbán azonban, mintha még a Kossuth stúdiójában lett volna, ugyanott folytatta a patriótáival is, kijelentve: „A patrióták a brüsszeli elit egyetlen valódi ellenzéke, Európa új hangja, amelynek hallatán Brüsszel megremeg”. És ezen a ponton állunk meg egy kicsinyt, mert tudjuk, ezek a patrióták Orbán játékszere, nagyságának igazolásául hozta létre az egész bagázst, így, ha annyira nem is, mint idehaza, de a hangjukat is ő szabja meg. Történetünk elején azonban azt láttuk, Menczer hangja péntek reggel óta Orbán hangja, ebből fakadóan Európáé is. (Állítólag.)

Erre kell jutnunk a logika kérlelhetetlen útján, azaz, Orbán nem egyebet mondott, hogy szándékuk szerint szétordenáréznák Európát is. Arra is utaltunk, honnan ismerős ez már száz év előttről, van azonban egy aprócska csont itt már a sztoriban, amit úgy hívnak, karantén. Amiben vannak a szuverenista-patrióták amúgy Európában, következésképp, hogy megremegnének, vagy reszketnének, mint a nyárfalevél az EU-ban, az nem igazán látszik. Innen tehát az következik, ez is csak a hazai gombáknak szól. Viszont nekik nagyon.

Mindent szabad. Ez az üzenet voltaképp Menczer szájával, úgy is fogalmazhatnánk, hogy a gyeplő már a lovak közt van, és száguldunk az agresszív ismeretlenbe. Amúgy ettől az egész bulitól a Tisza Párt követőinek száma gyarapodott, ez azonban nem látszik eljutni a csatározó Fidesz tudatáig, így félelmünk az és annyi, minél népszerűbb a Tisza és Magyar, ezek annál agresszívebbek lesznek, és ennek tényleg nem lehet látni a végét, vagy éppen nagyon is. Valami nagyon csúnya és félelmetes kezdődött el, és nem tudni, hol az út vége.

Kicsit még nem tudjuk elengedni Menczer kommunikációs igazgató kezét. Nem széles jókedvünkben vagy szerelmes vonzódások miatt, hanem, mert az ordenáré hangzavar mellett, amit mostanában kavar, mintegy fű alatt olyan alapvetéseket fogalmazott meg, amelyek nagyon messzire mutatnak. Mint tudjuk, a Fidesz országot jár éppen, szorgosan kábítja az ő gombáit, és bármerre is járnak meg kelnek mindeközben, kinyilatkoztatások is születnek a házisajtó számára miheztartás végett.

Amikor igazgató elvtárs Kecskeméten járta az országot, és nem Pécsen ordította le Magyar Péter fejét a jobboldali szellemi és morális fölény nevében, olyat sikerült mondania, ami megmutatja az elmúlt tizenöt évünket, és a hátra lévő mintegy százat is, ha 2026-ban megint győznek. Eddig sem volt jó nekünk, ezután meg még ennyire sem szabad számítanunk. Most is kuss van mindenkinek, de még inkább az lesz, mert mint igazgató elvtárs kijelentette: „Magyarország sorsáról, valamint a legfontosabb kérdésekről és ügyekről csak mi dönthetünk”.

Delikát. Főleg azután, hogyha belegondolunk abba, amúgy mit jelent az ezerszer sárba taposott demokrácia választással és népképviselettel, ami ezzel az egy mondattal fényesen suhogva szállt olyan messzire, hogy a nyomát sem leljük. Eddig sem voltak kétségeink, hogyan képzeli a Fidesz az ország irányítását, de mint látjuk, éppen így. Csak ők dönthetnek, és mindenki másnak kuss van. Viszont az az újdonság ebben a megfogalmazásban, hogy ezek szerint nem csak az ellenzéknek, hanem senkinek nem osztanak lapot ebben a játszmában ezek szerint.

Ebben a kontextusban a választó is arra való, hogy a szavazatával hatalomba segítse – vagy ott tartsa – a galerit, utána pedig csak annyi a szerepe, hogy elviselje, amit a sorsáról a Fidesz határoz. Illetve belegondolva a Párt működésébe, hogy még arról is maga Orbán Viktor dönt, ki finghat a mancsaftban és ki nem, itt áll előttünk feketén-fehéren a diktatúra maga, amelyben „Magyarország sorsáról, valamint a legfontosabb kérdésekről és ügyekről” ő dönt. Menczer részéről ez egy szerelmetes vallomás volt, de senki még csak föl sem kapta a fejét.

Bár miért is tette volna, amikor tizenöt év köznapjai támasztják alá a hatalom efféle gyakorlását, amire Menczer elvtárs, mivel költői kedvében volt, még egy képet is alkotott nekünk. Ugyan a Magyarral folytatott vita kapcsán sikerült ez neki, de kiterjeszthető általános érvényűvé is, amikor igazgató elvtárs arról ábrándozott, hogy „a mi buldózerünk az erősebb”. És máris itt áll előttünk feketén-fehéren a lehangoló kép, midőn a Fidesz gépezete mindent és mindenkit takarít el az útjából, simára gyalulva a világot.

Ezen a ponton pedig teszünk egy kis kitérőt Szijjártó helikopterezéséhez. Nem öncélúan, hanem nagyon is a történetbe illőn, mikor is arra utalunk, megint napvilágra került, hogy a külügyesünk nyolcmillió forintét röpködött kies hazánkban egy olyan úton, amit biciklivel is be lehetett volna járni. Ez önmagában nem érdekes és nem nagy újság, hanem az igen, milyen diagnózis fakad ebből arra nézvést, mire tartják ezek az országot és benne önmagukat, hogy miről döntenek ők csakis és kizárólag teljesen nélküled. Maguknak.

Az, hogy külügyminiszterünk, ha úgy tartja úri-huncut kedve, a házához rendel egy helikoptert, azt mutatja meg nekünk, porbafingóknak, hogy az országot szőröstöl-bőröstül a magukénak vélik, minden eszközét, az összes pénzét és kimerülő forrásait, de még a benne élő embereket, azok sorsát is csak annyiban tartják érdekesnek, amennyiben a saját javukra használhatják. Nagy valószínűséggel erről nem számolnak be az országjáráson, hanem verik a brüsszeli tamtamot és Magyarral riogatnak, mert már csak ez maradt nekik. Igaz, ez sem kevés.     

No most, ide kívánkozik még az is, hogy Magyar ilyen körülmények között hívta vitára megint Orbán Viktort, aminek a politikai hasznát érteni véljük, ugyanakkor mindenki számára egyértelmű, hogy a dolog reménytelen. Meg is kapta Magyar, hogy vele mint pszichopatával kegyelmes urunk szóba nem áll, ez rangján aluli, az ilyesmire tartja a menczereket (összefoglaló néven mind a hasonszőrű degeneráltakat), akik pedig kijelentik, jönnek a buldózerükkel, és véghezviszik, amiről döntöttek. De már ránk se mutogatnak hivatkozásul.

Itt a megszokás szerint kellene valami feloldozás, katarzis a görcsbe ránduló gyomor kigubancolásához, ilyen azonban nincsen. Hanem csak annak a belátása, milyen messze van még 2026 tavasza. Ezzel együtt tudomásul vétele annak is, mi vár még ránk, mi lesz itt, ha úgy érzik a buldózeresek, hogy netán szorul a hurok a zsíros nyakuk körül. Hogy milyen járművük van még esetleg lánctalpakkal, amit nem lesznek restek használni, ha rajtuk kívül más is bele akarna szólni az ország sorsába. Mert ez nem hagyhatják, mint föntebb láttuk.

Amikor ez embernek begyulladnak az izmok a hátán, és alig viselhető fájdalom mellett úgy húzódnak össze, hogy levegőt is alig kap, akkor egészen más szemmel nézegeti a kajla világot. Azért is, mert ülni ettől nem tud, hanyatt feküdni sem, csak oldalvást, hogy ne nyüszítsen és jusson valami éltető oxigén a tüdejébe. Ez az az állapot, amikor a test készül legyőzni a lelket és a tudatot, következésképp a szenvedő megismeri a gombák nézőpontját és beszűkült tudatállapotát, így tanulmányútnak is nevezhető a saját kis Golgota.

Nincsenek jó hírek róla. Másfelől, ha Örkény a groteszk látásmód lényegét abban mutatta meg, hogy mintegy fejre állva szemléljük a világot, ez az oldalsó nézőpont nem hoz derűt a kiábrándító valóságba, hanem inkább felerősíti azt, hogy csak a leghangosabbak szűrődjenek át a szenvedés ködén. Most jelesül Menczer és Kocsis Máté elvtársak. Azon tűnődik az ember, hogy szintet léptek-e, s velük együtt a Fidesz, vagy csupán a mélyben eddig meghúzódó ős-fideszösztön tört belőlük felszínre most kiábrándító-veszélyesen.

Az emlegetett két úr a köztörvényesség határát súrolva, vagy már át is lépve azt méregeti, meddig tűr az ember, mikor pattan el a húr Magyarban és úgy általában mibennünk, hogy aztán, ha ez megtörténik, két kézzel mutogassanak ránk, és teli pofával ordítsák az agresszív baloldalt, mint akik veszélyt jelentenek a nemzetre, Mária nénire és a NER-re. Egészen egyszerűen gyalázva cukkolnak minket, s hiába tartjuk magunkat Störr kapitány apukájának intelmeihez (Füst M.: A feleségem története), miszerint „légy nagyvonalú”.

Illetve nem is hiába, hanem nagyon nehezen. Mert hogyan is lehetne viszonyulni Kocsis Máté felméréséhez, amelyben a híveit arról szavaztatja, ha „libsi” újságíró vetődik valamely rendezvényére, vagy menne rá, akkor egyszerűen tiltsa ki, verőemberekkel dobassa ki, vagy elég lesz simán lincshangulatot teremteni, hogy maguktól meneküljenek. Ez utóbbi amúgy a Fidesz egész, mostani másfél évtizedes működésére jellemző, tehát ezért nem olyan nagy nóvum, de így szó szerint nem mondta ki a sok utcai harcos. Ám most ez is megtörtént.

Túl azon viszont, hogy Kocsis hangulatot kelt és gyűlölködik szokás szerint, ebben a szavazósdiban, mintegy felhívásként benne van az uszítás a csőcselék számára, akárha 2006, hogy az öklükkel – nem mint akkor megszerezzék -, hanem mint most, megvédjék a hatalmat. Ilyképp Kocsis nem tesz egyebet, mint sunnyogva és göcögve (mert azt hiszi humoros) ágyaz meg egy lehetséges polgárháborúnak. Vagy, ha annak nem is, mert magyarok vagyunk, egy jófajta utcai zavargásnak, amikor a karhatalom most majd az ő oldalán áll.

Viszont az egész azért elképesztően és kiábrándítóan aljas, mert olyan, mint amikor a rab állatot a ketrecben bottal böködik, cukkolják mintegy, tudva azt, hogy a rács védi őket. Menczer viszont ennél is sokkal tovább megy, ő egyszerűen azt akarja Magyar Péterből kiprovokálni, hogy üsse meg, fejelje le, boruljon el teljesen az agya, amit aztán szintén teli pofával ordítva lehetne mutogtani, hogy lám, ez a Magyar milyen agresszív, a Jucus is elmesélte Hajdú Péternél, s íme, itt a bizonyság reá. Lehangolóan átlátszó ez egész.

Ennek ellenére hatalmas veszélyeket rejt magában, hiszen nem tudható, mi lesz a bővebb folyománya annak, ha elpattan egy húr. Magyar egyelőre még elegáns, s miután ez a Menczer Pécsen megcsinálta az ordenáré cirkuszt, csak annyit kérdezett, hogy ez már a beígért szakmai vita-e, vagy valami más. Magyar ösztönösen tartotta magát Störr kapitány intelméhez, és csendesen nagyvonalú volt, csak az a kérdés, ezt így meddig lehet ép ésszel és idegekkel bírni. Kitart-e a fegyelem 2026-ig, vagy eredményes lesz az ordenáré aljasság.

De ugyanezek a kétségek merülnek fel a többség számára is, akik rendszerváltást akarnak, és a hatalom minden elképzelhető módon mocskolja őket. Téged is, én nyájasom. És ugyanígy az is a homályos jövőbe vész, hogy a gombák, moszatok, utcai harcosok átmosott és föltüzelt agya mikor jut olyan állapotba, amikor azt a parancsot kapja, hogy ütni kell. Már vannak erre utaló jelek, mocorognak az indulatok, hogy menni kell megvédeni a vezért, az ő hatalmát, az egész kiábrándító NER-t. (Savas bácsik, esernyős nénik.)

Ilyeneket látott az ember oldalvást fekve ebben a pár napban, és azon gondolkodott mindeközben, mi a rosszabb. Csöndben és nyögdécselve szenvedni a test szorításában, vagy a megmaradt tudattal látni azt, az ország sincsen sokkal jobb állapotban, mint a fulladozó beteg. Tehát, hogy kint sem jó, de idebent sem, és csak egy kérdés maradt: mikor lesz már ennek vége. A fájdalomnak is, meg az ország gyalázatának is, a meg sem kezdődött télnek, az ordításnak és a mocsoknak, de most az a rossz hír, hogy olybá tűnik, sohasem.