SENKI NEM ISMERI SÁRIBAN? – Sebesi Erzsi már ott sem fontos

Néhány héttel ezelőtt nem kis keserűséggel írtunk Gazdag Erzsi költőnőről, meg az ő „kedves városáról”, Szombathelyről. A városról, akire hagyományozódott a költőnő minden kincse…
„Kidobhatják végre a szemétbe a gondosan félbehajtogatott, majd az életlen ollóval félbenyiszált papírlapokat, melyekre az immár soha, sehol, senki számára nem fontos verseit írta, gépelte, miközben nagyokat slukkolt a cigarettából.
Mert ezeknek nem számított, hogy volt, hogy létezett egy költőnő, akit örömmel ölelt magához a költőóriás, Weöres Sándor, akit Kodály Zoltán büszkén fogadott társul, amikor a valódi magyar zenét éltette Szombathely városában.”

A veszni hagyott Gazdag Erzsi Irodalmi Kuratórium okán keseregtünk egy keveset, fájlalva, hogy már nem lehet többé fontos Szombathelynek a „gyermekversek csillámló szárnyú tündére”.
A századik születésnapja még jó alkalom volt, – persze csak kiváltságoséknak -, készülhetett tenyérbe vesző csecsekönyv a drdr tanácsnok asszony gyönyörűségére!

Lehetett kipipálni az emlékét, amikor a Petőfi utcai épületre felkerült egy szokásosan infantilis emlékmű, egy ragozhatatlan giccs, mely attól a pillanattól hirdeti, hogy a nagy ház egyik lakásában élt Gazdag Erzsi. Na persze, itt is „letudhattak” egy piszkosul jól sikerült megemlékezést! Ez is olyan remekbe szabott fércmű, mint a Hősök temetőjébe taszigált átlőtt vaslemez, melyet felállítása óta soha, senki nem látogat, nem koszorúz stb.

Napokkal ezelőtt futottam össze kedvenc – fogadott – „onokájával”, aki szeretett volna gyertyát gyújtani, a vasárnap alkalmát megragadni, ott, Sáriban, ahol már senkinek nem mond semmit Sebesi Erzsébet neve! Már senki nem emlékezik arra a földbe ragadt kicsi viskóra, mely éppen a mostanra egyre gyönyörűbb épületkomplexum helyén állt… Ott lakott az öreg Sebesi, a templomszolga, aki oly sok évtizeden át húzta a harangot, mely misére hívta a Sári lelkeket… Még jó, hogy a néptanítók emlékezhetnek!

Lám, még az internet lexikonja is úgy tudja, hogy Gazdag Erzsi Sebesi néven született, Budapesten, pedig ő törvénytelen – így névtelen – gyermek volt, akit Sebesiék vették magukhoz, hogy Sáriból, Sárvár „városrészéből” indulhasson útjára… Gazdag Erzsi sosem vallotta magát „pestinek”. Szerette Sárvár városát, ahová sokszor visszalátogatott…

.

S valóban élt a családban egy nagymama, aki a Gazdag nevet viselte – Erzsi néni mégsem miatta változtatott a nevén! Sorstársai, a nevelő szülőknél otthonra leltek szokásrendjéhez igazodva, akárcsak mások, ő is a Gazdag név mögé rejtette szégyenét!
Ahogy 1956-ban megkeserítették az életét, s a gyermekekhez írott költészetbe menekült; s ahogy halála is egy szerencsétlen „véletlen”, egy balul sikerült vizsgálat, orvosi műhiba következménye volt, Gazdag Erzsi ma sem igazán juthat méltósága közelébe.
Csak a holnapi szél szelídülésében bízhatunk… Hogy legalább a sírjánál loboghatnak majd a szép remény gyertyácskái.

Gazdag Erzsi holnap, november 14-én lenne 105 esztendős.

A körülbelül titkára

Délutánra kiderült, amit már hajnalban, sőt évekkel ezelőtt is tudni lehetett, mert a világ működése erre az aktusra van beállítva, hogy Orbán Viktort egyhangúlag, gondolkodás, merengés és csöppnyi kétségek nélkül, 1358 szavazattal választották újra pártelnöknek. Olyan gyönyörű ez az egység, és a hangulat is persze, amikor megjelent a megváltó az alattvalók között, és ölelgették, csókolgatták meg szelfiztek vele, mint egy futballsztárral, végül is a gömböc ezt vágyta már avas szagú születése óta.

„Rendben vagyok, csak bátorítsanak!” – mondta volt érkezésekor a megváltó, és vesszőzzön meg, aki érti, de hát, nem is kell. S ahogyan a szorgos portálok percről-percre tudósítottak a cirkuszi előadásról, madeleine márkájú kiflimet belemerítettem a csésze teámba, a felszálló gőz pedig a kontyom alá ütött, és mesélt. Dédanyámat mutatta, aki valamikor az idők kezdetén feküdt a dunna alatt, hogy alig is látszott ki az orra vége, és újságot olvasott, majd feltette a kérdést: „Gyerekek, mit jelent a kb?” S miután megkapta a választ, hogy körülbelül, rögtön meg is értette a világ folyását, s ekképp: „Kádár János újra a körülbelül titkára lett.”

Így vagyunk most is. De ha már kölökkorom legendáriumainál tartunk, megidézem dédanyám lányát, a nagyanyámat, aki jeles napokon így vágott rendet a családnak nevezett nyájban: „Nem beszilünk, ünnepülünk.” És ettől fogva mosolygósan folytak tovább a lelkek mélyén a gyilkos indulatok. Tisztára, mint a Fidesz nagy-nagy famíliája, itt sem lehet tudni, ki a klakőr, ki az igazi rajongó, és ki lehet a megfélemlített élősködő, de ez például nekem mindegy is. Orbánnak viszont nem igazán, mert tőlük nem látja a valóságot, és ilyen állapotban lehet nagyon pofára esni. Ám ez legyen az ő baja és nyomora.

Kicsit még elmorfondírozok a Napot is elhomályosító esemény fölött, mielőtt tegnapi, az igazi életről szóló tapasztalataimról beszámolnék. Említettem, hogy percről-percre lehetett követni a csillag születik történéseit. Az Origóból másolok most ide egy bekezdést, tessenek figyelni a szöveg ritmusára, ügyesen elhallgatott alanyokra, állítmányokra és más újbeszél nüanszokra is: „Az emberi erőforrás minisztere szerint a kormányzás lényege az egész ember, mint a nemzeti közösség tagja, és boldoguljon. Balog Zoltán úgy látja, a kormányzából kultúra legyen, ami a legfontosabb. A miniszter részletesen beszélt a kormány által eredményekről, így az ingyentankönyvekről és a babakötvény-programról.”

Sic! És nekik így is jó, vagy én nem érek fel hozzájuk, ez még vita tárgyát képezi. Egyébként arról szólt a szeánsz, hogy az összes hülye felszólalt, és dicsérte az urat. Így hazudoztak egymás szemébe, viszont akadtak dramaturgiai bökkenők. Például a Semjén nevű emberi minőségről meg tisztességről értekezett, ami már önmagában is nonszensz, utána viszont Schmitt Töltőtoll Doktor következett, és senki nem esett le a székéről a röhögéstől. Igaz, akkor sem, amikor maga Orbán jelentette ki, hogy: “Elsöprő többségben vagyunk. Csak idő kérdése, és az egész nyugati világban győzni fogunk.”

Ezt kommentár nélkül adom közre, ilyen magasságokhoz én bolhafing vagyok. Az okosok majd úgyis elemzik és értelmezik, majd kihüvelyeznek belőle valamit, vagy annak az ellenkezőjét. Egyetlen bizonytalanság van bennem elnézegetve kies hazánk evolúcióját, mégpedig, hogy jövő tavasszal, miután behúzza megint ez a kókler, mert behúzza, szóval, ha hatalma még korlátlanabbá lesz, ami nehezen képzelhető, de mindent lehet fokozni, tehát mi lesz akkor, ha a képmását netán leszarják a legyek. Jó Paliveczként erre mindenképp készülnünk kell, ha életben akarunk maradni, más kérdés, hogy akarunk-e egyáltalán.

Akkor a való világról, ahogyan belengettem. Ígérem, nem leszek locsifecsi. Még szürkület volt, és lelkemet csupán készítgettem az elvárható gyönyörökre, amikor megint beállított a Józsi a szomszédból, hogy adnék-e neki egy kis aprót a hatoslottóra. Józsi sokszor beállít apróért lottóra, kenyérre, aztán valószínűleg elissza, viszont annyi esze nincs, hogy észrevegye, nyomorog. Ellenben kitartó és lelkes Orbán fan, én pedig az ő szemében – és ezt el is mondja – gyurcsányista kommunista vagyok. De ez őt egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy rajtam élősködjön, igaz, rajongásának tárgyát sem. Azt hiszem, mindenkinek megvan a maga Józsija, ez nem baj. Az már igen, hogy miattuk páváskodhat a fentebb leírt módon a mi rossztevőnk.

Nem tudom, érzik-e az ellentmondást, ami épp most készül széthasítani a szívemet. Viszont gyenge vagyok, és újra meg újra kifizetem azt a szaros lottót. Így vesznek hülyére ezek mindenkit.

Szent Márton családi játszóház az Agora MSH-ban

Szent Márton családi játszóház, is visszatérő program a kultúra házában.

A kicsik évről évre boldogan vesznek részt a feladatokban.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Az egész kicsik és nagyobbacskák is feltalálták magukat, önfeledten játszottak csillogó szemekkel nézték a zenés előadást, tésztát gyúrtak, sütöttek, kézműveskedtek, és ismerkedtek Márton életével újabb, és újabb játékos formában.

Az érkezőket már az előtérben is hangulatos díszlet fogadta.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Mindennapi meccseink

Sorosbérenc futballszurkolók egy elvetemült csoportja, hogy szembe menjen Miniszterügynök Úr (by: özv. Dorozsmainé, kommentelő) naugye győzelmi jelentésével, kihívta egy meccsre a magyar láblabda válogatott hordát, mert tele lett a tökük a fiúkkal nagyon.

Casting is van, hatalmas az érdeklődés, de csak a kiválasztottaknak adatik meg a kéj, hogy szemtől-szembe alázzák meg azokat, akik gyomorfekélyük elsődleges okai. Véget ért az éjszaka, amely a valahogy kifutott Európa bajnokságon vette kezdetét, még a vizes lószar alatt is tartott, és egyetlen jelentése az volt, hogy ez az ország a lehetők legjobbika, miniszterügynökünk pedig tündöklő csillag a káprázatos égen.

Lófaszt mama, hogy a porba rántsuk a mámort gyurcsányi módra. A szurkolók azt is mondják, hogy direkt és pláne a tizenegy legrosszabbat választják majd ki a köznapi gladiátorok közül. Ők november 30-án feszülnének neki a kopott lábúaknak, mégpedig Telkiben, ahol a válogatott a nagy vereségek előtt pallérozódik, hogy el tudja viselni a pofonokat, mint most Luxemburg ellen is, ami kiborította a bilit.

Gonoszak ezek a szurkolók nagyon, bele sem gondoltak igazán, de ebből a játszmából a futballisták, az MLSZ, de senki futball környékén sertepertélő ingyenélő jól kijönni nem tud.

Ami a legvalószínűbb, hogy ebből a meccsből semmi sem lesz. Akkor azt kapják a képükbe, hogy még ellenük sem mernek kiállni. Ha lesz meccs, és győznek a kiválogatottak, akkor az lesz, hogy persze, a tolószékesek ellen megy a milliomosoknak. Ha meg lenne meccs, és a szurkolók győznének – ami azért valószínűtlen, de a móka kedvéért mégis -, akkor meg végleg nem marad itt kő kövön, az maga 2006. október 23-a, ha bele tetszenek gondolni az akkori mókába és kacagásba.

Ez nem zéró összegű játszma, itt csak a szurkerek nyerhetnek, de ilyet kitalálni nem elég az elvetemültség, végtelen elkeseredettség is szükséges hozzá. Mint ahogyan a magyar labdarúgás állapota leképezi a NER-t, ez a lépés úgyszintén.

A nagykibaszott nemzeti együttműködésben mindenkiből lehet akármi, ha jól odafigyel. Szurkolóból focista, lelkészből miniszter, Kósából bárca nélküli, Németh Szisziből meg napkeleti bölcs. Mindez megtörténhet, hiszen miniszterügynök is lehet egy skizofrén, narcisztikus fasz.

És ez utóbbi organizmus működésének tudható be, hogy képviselőből meg pap lesz (akárki meglássa), mint Ovádi Péter fideszpatkányból is Veszprémben, aki a szószékről hirdette az igét. Ez két okból is köpedelem. Egyrészt ott ilyen állatfajtának keresnivalója egyáltalán nincsen, másrészt pedig, hogy a hívek vasvellával nem hajtották el, mert nekik már így is jó. Holott ilyen eset után újra kellene szentelni Isten házát, a szószéket meg ultrás szenteltvízzel felmosni.

Ez az egész, ami ebben az országban folyik, annyira abszurd, hogy Beckett sírva könyörög a receptért, de soha nem kapja meg, mert ez csak itt, csak most és csak Magyarországon történhet meg, sehol máshol a világban. S hogy ez így van, annak egyetlen, jól elkülöníthető okát találjuk a liturgiában, amit Orbán miniszterügynöknek hívnak.

Ahogyan a megalázott és megszomorított futballszurkolók meccselni hívták rossz kedvük okát, országunk gyógyírja bajára az volna, ha leszedált lakossága ugyanezt tenné azzal, aki fojtogatja az életét. Akkor Godot is eljöhetne, viszont nem fog, ahogyan elnézem magunkat és bájos ellenzékünket. És az éjszaka tényleg nem ér véget sohasem, meg el is vagyunk veszve, azt hiszem.

Retro party soha nem látott érdeklődéssel

Retro jegyében telt a péntek este november tizedikén az Agora MSH-ban.

Már a ház közelébe érve is érezhette bár ki, itt ma valami különleges dolog veszi kezdetét este.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Hiszen nyolc óra előtt a rugalmas beléptetés ellenére is a tér közepéig állt néha a sor. Valahogy valamiért ezek a múltidéző bulik hatalmas tömegeket tudnak megmozgatni.

Talán nem is pontosan az számít kik a fellépők hanem hogy az abban az időben is együtt szórakozó társaságok most újra egymásra találjanak. És így is lett ez, csajos társaságok, haverok csapata.

De volt itt születésnap, első randi, féltékenységi jelenet, osztálytalálkozó, és hasonló hangulat, érzés. Csúcs buli, sosem látott tömeg, fergeteges hangulat.

Ismert dallamok amiket együtt énekelt a közönség a csapatokkal. A nagy találkozások éjszakája igazi Retro feeling az első perctől az utolsóig.

S ha nem gyúlnak ki a fények az éjszaka végét elhozva hirtelen, még most is ott szórakozik az önfeledt tömeg a ” bulihajó ” fedélzetén.

Minden elismerés a szervezőké, a munkatársaké akik lehetővé tették bár mi módon ezen az estén a múlta utazást. Sokunknak visszahozva a fiatalság ízét. Valamint azoké akik már másnap délelőttre patyolat tisztává varázsolták a Sportházat ahhoz, hogy a következő események is zökkenőmentesen indulhassanak. Az est pillanatait, hangulatát ma is mondják el a képek .

A képekre kattintva további fotók láthatók.

A TÓTIÉK NEM KÉRNEK SEGÍTSÉGET – mert vannak, akik szégyellik a szegénységüket…

Tegnap délután különös monológgal állt elém a barátom:

„Azt hiszem, már több, mint három évtizede ismerem a házaspárt – akkor és azóta is „kortalanok” és legegyszerűbben csak Tóth bácsinak és Tóth néninek hívom őket. Tudom, persze, hogy tudom a keresztnevüket, ha a szülinap, vagy névnap alkalma úgy kívánja, megköszöntöm mindkettőt, de ez a név – a Tótiék – rájuk ragadt, s már nem is igen tudnám másképp nevezni őket. Valaha, sihederként, a fiuk révén ismertem meg őket. G., vagy ahogy Tótiék fiát mindenki ismerte, Zsorzsi, az osztálytársam volt. Szinte hihetetlen, de már jó tíz éve egy szerencsétlen közlekedési balesetben haltak meg, a feleségével együtt. Az öreg autóban Tótiék mindene odaveszett…

Korábban gyakran találkoztunk, ott, a szüleinél, jó volt látni, ahogy a Tótiék fia szerető, gondos gyermekként tartotta velük a kapcsolatot. Bár a város túl-felén élt, szinte minden nap ment, soha nem üres kézzel… A tragédia után Tóth bácsi és Tóth néni szó szerint belerokkant a fiúk és menyük elvesztésébe. Az árvaságba – ahogy mondogatták… Az addigi, halk szavú asszony szinte megnémult, s embere is ritkábban volt látható a házuk udvarán kívül. Nehézségeik az idő múlásával csak gyarapodtak… Szerény megélhetést biztosító nyugdíjuk egyre kevésbé volt elég az egyre gyarapodó kiadásokra… Tóthiék – fura ezt így mondani, mégis – rám maradtak… Mintha a fiukká váltam volna az évek alatt.

(Képünk csk illusztráció!)

Hat évvel ezelőtt rendeltem nekik először tüzelőt…

Jártam náluk, s a helyzet úgy hozta, hogy két nap múlva újra arra vitt az utam. Mindkétszer nagykabátban ültek a jéghideg konyhában. Azt mondták, este már nem érdemes befűteni, inkább korábban bújnak ágyba, a jó meleg dunna alá… Hazamentem, s a döntést nem volt nehéz meghoznom. Lesz, ami lesz, gondoltam, segítenem kell ennek a két szerencsétlenül elárvult embernek. Megrendeltem a fát, s két nap múlva, amikor megérkezett, magam talicskáztam a hasábokat a fészerbe. A magaméból adtam, a kevés pénzecskét a nyaralásra gyűjtögettem…

Tóth néni egyre csak a szégyenről beszélt, a kezeit tördelte, sírt, a könnyeit törölgette, Tóth bácsi a konyhában ült és nézett maga elé. A lábai fájdalmánál jobban megviselte az idegen ember törődése… Hat évvel ezelőtt rendeltem nekik először tüzelőt. Azóta minden ősszel, s olykor a tél második felében is…

Ahogy múlnak az évek, egyre többször fordulok meg a portájukon. Ha tehetem, arcátlanul bekukkantok a kamrájukba, aztán, ha valaminek hiányát tapasztalom, már másnap arra felé megyek, viszem a friss zöldséget, a krumplit, hagymát – mikor, mi kell…

Holnap délután megyek újra… Még nem tudom, mit mondok majd nekik, de a tegnapi napon felmondtak a munkahelyemen. Fogalmam sincs mikor és hol találok munkát. Nekem sem lesz miből élnem, s mégis segítenem kellene…”

A barátom szégyenén kellene segítenem. Hogy segíteni tudjon… Szégyen, de vajon, hogy mondjam el neki, hogy sajnos nekünk is csak annyi jutott mindeddig, amiből hónapról hónapra megéltünk! Mától ez sem lesz…”

Ez a kérdés, 2017. november közepén, Szombathelyen.
És ez az a pont, ahol ha tetszik, ha nem, ha szégyen, ha nem, segítséget várunk.

Igen, bárkitől, mindenkitől. Segítséget a segítségre szoruló segítőnek, szégyen nélkül. Mert a szegénység nem szégyen, a számkivetettség, a megnyomorodás szinte mindennapossá vált.

Aki teheti, aki segíthet, vagy segíthetne, írjon nekünk, mert nem adjuk fel! Hátha…

[email protected]

Légyszemközt

Tavasszal születtem meg most épp, és ezúttal. Illetve nem is lehet ezt megszületésnek nevezni. Egy kemény koporsóból kellett kievickélnem valahogyan, olyanból, amilyet halálomban soha nem kapok meg, mert nem vagyok sem ember, se pedig hülye macska, akit elsiratnak, pedig észben hozzám soha nem érhet fel, nyávog meg dörgölőzik, egy korrupt féreg csak minden hűség és értelem nélkül. Egérfaló zabagép.

Én viszont számát sem tudom, hányadszor testesülök meg újra légy formájában. Valamit mindig elcseszek a dharmában, soha nem lesz belőlem gőgicsélő kisded, de hála a magasságosnak giliszta sem. Ha korrektül akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy az átmanom megrekedt a szanszárában, ez azonban teljesen fölösleges volna. Itt, ahol újra meg újra élnem kell, valami kereszténységben hisznek, emiatt sivalkodnak egyfolytában, és gőzük sincs az örök igazságról.

Ez a faszi is, akinek a szobájában élek már fél éve mindig új testben, havonta újjászületve, ez is mindig gyertyákat éget, halálról ábrándozik, ami nincs, de soha nem tudja meg. Ahogy így elnézem, ha feldobja a talpát, maximum ganajtúró lehet belőle távol Afrikában, egy fordított migráncs, és kezdheti az útját elölről a szerencsétlen. Szemben velem, aki akkor is itt leszek, és élvezem a megszokott kilátást.

Tulajdonképpen füllentettem az előbb, nem elcseszem a dharmát, hanem mindig mindent ugyanúgy csinálok, hogy mindig minden ugyanúgy kezdődjön újra. Ez az örök élet receptje, s bár sokan unalmasnak találnák a légységet, a kétkedőknek csak annyit mondok, dínók. Elég volt egy nyüves kődarab, és végük is lett, mert szokva voltak a nagy zabálásokhoz, szemben velem, aki csak csipegetek, szívogatok, szó szerint minden szart megeszek, és ott szaladgáltam az ő hátukon is.

Nincsenek is gondjaim, mint ennek az alaknak itt, a szobában, aki hátszínekről álmodik, közben parizert zabál, és ettől is boldogtalan. Rég megtanultam a mértékletességet és az állandóság tiszteletét. Valahol olvastam, hogy Einstein azt tartotta őrültnek, aki mindig ugyanazt csinálja más eredményt remélve. Innen nézve zseninek nevezhetem magam, az állandó ismétléstől ugyanis semmi változást nem várok, ez felhőtlen boldogságom foglalata.

Egyébként tényleg zseni vagyok. Legalábbis a többi, egyszeri légyhez képest, akik csak szaladgálnak a plafonon, a kezüket dörzsölik, és annyi eszük sincs, hogy a sarkokat elkerüljék. Mindegyikben ott ücsörög egy pók a hálójával, csak les a hülye nyolc szemével, és vár. Ezek meg beleröpülnek a hálójába früstüknek, a padló tele van foszladozó szárnyaikkal. Barmok, nincs mit sajnálni rajtuk, a légypapírról is képtelenek megjegyezni, hogy ragad.

Kiemelkedő szellemi képességem már nagyon régen bebizonyosodott. Úgy ezer éve, amikor Kínában kalandoztam bizonyos Pi Seng mesternél, aki ténylegesen föltalálta a könyvnyomtatást, két nap alatt megtanultam a hülyeforma írásjeleiket, pedig több ezer volt belőlük. Egy rövidre sikerült, húsz napos inkarnáció alatt kiolvastam minden szart, amit találtam, utána döntöttem úgy, hogy ide, a Kárpátok alá teszem át a székhelyemet, csupa kalandvágyásból.

Élénk szellemi tornával elértem, hogy eztán mindig ugyanott jöhessek világra megint. Itt, ahol a mostani szobám áll, átéltem tatárt, törököt, labancot, muszkát, nácit és kommunistát, ezek alatt épült ez a kockaház, és azt láttam, hogy akárhány lakója van és volt, az mind szomorú vagy fél valamitől, a vidámságot és mókát csak én képviseltem. Rá kellett jönnöm, hogy szar lehet embernek lenni, s főleg magyarnak.

Ezek búsonganak, átkozódnak, egymás torkának esnek, míg én az orrukon szaladgálok, erről nem tudok leszokni. Jót röhögök mindig, ahogyan hadonásznak, de semmire sem mennek, mert egy lépéssel mindig előttük járok. Szeretem ezeket a csíneket, ez a mostani lakó azonban meghunyászított, s nem azért, mert mindenféle rongyokkal üldözött kitartóan, azt én leszarom, hanem mert felismertem benne magamat, a lelki társamat.

Senkivel nem beszél, csak ül a számítógép előtt, és éjjel-nappal bámulja ezen keresztül, mi történik a nagyvilágban. Kapcsolatunk mára annyira konszolidálódott, hogy ott szaladgálhatok a képernyőn, és nem akar egyfolytában megölni. Így zavartalanul olvasgathatok magam is, kitágítva amúgy sem szűk látókörömet, és szobatársamhoz hasonlóan borzadok el, mi folyik itt.

Én már megértem azt, amikor a ház előtt fekete Pobjedák suhogtak, ez az én emberem nem, csak érzi ugyanazt, és látom, hogy napról-napra lesz kisebb, és egyre többet iszik, mert azt hiszi, abban van a feledés. Drága, tudatlan lélek. Annyira szolidáris voltam vele, hogy a lecsöppent tablettásából szívogattam kicsit, hogy alig is bírtam megállni a lábaimon, le is estem a monitorról, tisztesség ne essék szólván.

Szörnyű fejfájásra ébredtem másnap, de azzal az elhatározással, hogy kétlábú szobatársamat felrázom a mindent megülő apátiából. Elkezdtem megint a kezén, homlokán szaladgálni pofátlanul, s bár először csak horkangatott végül csak visszatért belé az élet. Éreztem, hogy gyűlöl, és így jól volt, mert ezt akartam, elővette a rongyát és csapdosott, mint régen, és egy pillanatra elfelejtette a világ ostobaságát.

Kitárta az ablakot, hogy azon üldözzön ki denevérek és rigók közé áldozati bárányul, és én megtettem neki a szívességet, hagytam, hogy győzzön. Látványos körök után kirepültem a bágyadt napsütésbe, mert négy hetes életem utolsó óráit éltem amúgy is, és mindegy volt. Behúzódtam egy fűszál alá, és hagytam, hogy a lelkem kipárologjon, bele az újjászületés koporsójába, amit friss izmokkal feltörtem, és láttam, hogy emberem ott ül a gépnél persze, a régi, kedves szobában, és olvas meg sóhajtozik. Kezdődhetett minden újra, rátelepedtem hát a monitor tetejére, hogy meglássuk, mire megyünk így együtt megint a vérzivatarban.

Mester és tanítványok

Kósa Lajos is terjesztette a sorosigét, mert meg kell szolgálni a kis aprót, pörküttet, és az ilyesmit nevezik máma minálunk lakossági fórumnak. Ezeken a bárányok útmutatást is várnak az örök igaz mellett, és adódhatnak váratlan helyzetek. Legutóbb is, amikor a kupakok örökös bajnoka elvegyült a nép közt tanítási szándékkal, ékes példája derült ki annak, hogy az élet az irodalmat is képes felülmúlni abszurditásban, még csak erőlködni sem kell.

Ezen a szeánszon, ahol Kósa volt a médium, az egyik néző kijelentette, hogy szerinte újra kellene definiálni a hazaárulás fogalmát, végiggondolni, hogy hogyan lehetne likvidálni az ország belső ellenségeit, mert most már annyit támadják egyes magyarok az ilyen-olyan fórumokon az országot, hogy ez bűncselekménynek számít. Ezen a ponton találkozott a hívő Orbán ártó szellemével, és a teremben megimbolyogtak a gyertyák lángjai.

Marquez – aki mindent tudott az életről – mesélt nekünk a fülkeforradalom kapcsán az ilyen sajátságos fejlődésről Buendia ezredesről magyarázva: „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.” Itt tartunk most, a tömeg önjáróvá kezd válni, azzal a különbséggel, hogy a mi elöljárónknak esze ágában sincs visszavonulni és aranyhalacskákat gyártani vég nélkül.

Viszont sokkal komolyabb dologról mesélnék, mint valami Száz év magány kivonat, és ez az élet, éspedig a miénk. Immár két minőségben létezik az Orbán által leszedáltak serege. Vannak ugye a nyugdíjasok, akik ösztönösen üldözik a gonoszt, ha sípolsz, vagy elhajítod a konzultációs, erősen használt klozettpapírt, akkor pofán vágnak és megtépik a füledet. Ez tiszta sor, dolgozik az adrenalin, mint a bázisugróknál, csak itt a gyűlölet tobzódása generálja a gyönyöröket. Jól látszik, hogy vezérünk bedrogozta Magyarországot, illetve a híveit. Méghozzá a “gyűlölet” nevű pszichodroggal.

Bármily furcsa is, nem brit tudósok állapították meg, hogy: “A gyűlölet és harag érzése az agyban noradrenalint, oxitocint és dopamint szabadít fel, nagyjából ugyanazokat a vegyületeket, mint a szex és a kokain”. Erre természetesen rá is lehet szokni, és ha más forrásból nem kapjuk meg, akkor beszerzési módnak marad a gyűlölködés. Hogy valami szer hatása alatt állnak, az jól látszik bájos nyugdíjasainkon – ezeken a Bunyós Bálintokon, hogy ne általánosítsunk azért -, megborult agyuk tükröződik fátyolos szemükben és visító hangjukban.

Az ilyen ember mindenre képes, ezért ez az erőltetett, a teljes közéletet beborító, Orbán kizárólagos politikájává és a kormányzás egyetlen cselekvésévé váló állandó, őrjöngő, hisztérikus gyűlöletkeltés, félelemkeltés, izgatás. Ezért a gyűlöletkampányok, a gyűlölet-óriásplakátok, az örökös hergelés, uszítás, rágalmazás, fideszes pszichoterror. Mert Orbán ezzel a pszichodroggal tartja kábulatban és függőségben a szavazóit, voltaképp ezzel tartja fenn a hatalmát. A Wermacht katonái is kaptak bogyókat, hogy bírják az iramot, bármily furcsa is, beállva gyalogoltak végig Európán.

A fogatlan szájjal tutuló, esernyővel kardvívó nyugdíjas képe önmagában még mókás is lehet a tiszteletlen bölcsész számára, az azonban, ami Kósánál elhangzott, egyáltalán nem. Abban nem volt semmiféle lángoló érzelem, csak hideg, pszichopata racionalitás, amellyel a gyilkolásra próbál indokot találni a delikvens. Ez sem előzmény nélkül való, gondoljunk csak Földi László Echo TV-beli megnyilatkozására:

„Most háború van. Ezek az emberek kollaboránsok, háborús bűnösök, hazaárulók, és így tovább. Ez egy egészen más fogalmi rendszer. Embercsempész a háborúban nem embercsempész, hanem egy olyan, gyakorlatilag szabotőr, akinek nincs jogállása. Magyarul ő szabadon likvidálható. Ugye ezt írja a háborús törvény: kémeket, szabotőröket nem viszünk bíróságra, hanem azonnal kiiktatjuk.”

Az ő esetében még vélhettük és mondhattuk, hogy pénzért ilyen aljas, a lakossági fórumon likvidálásról álmodozó nemzetvédő azonban önerőből és érdek nélkül. Ez viszont már egyáltalán nem mókás, inkább elborzasztónak nevezhető, mert ez az SS-Totenkopfverbände habitusa, akikről most nem mesélnék. Viszont ők önként, kéjjel és nem csak parancsra. Eleddig csak arról duruzsoltam, hogyan bimbózik az Orbán-gyűlölet virágszál, most azonban már olyan rohadtul szárba szökkent, hogy ihaj. Mondom, gondoljunk Buendia ezredesre miheztartás végett.

PUSKÁS – “Rendesen köll viselkedni, mert a jézuska akkor rendesen sok ajándékot hoz.”

Ha valaki lemaradt volna Puskás Tivadar, szombathelyi polgármester eszement, stadionavató gondolat-füzéréről – talán most az egyszer tényleg jobban járt.

A városatya megnyilatkozásaiból egész csinos gyűjtemény hever az internet bugyraiban, de amit a Haladás komplexum avatóján volt szíves művelni, már nem tartozhat a bocsánatos bűnök közé!

Ha egyetlen szóval szeretnénk körülírni azt az átgondolatlan és szinte kivétel nélkül mindenkit komplett hülyének néző szövegelést, amit ez a szerencsétlen ember megengedett magának, csak annyit írhatunk:

szégyen!

"Rendesen köll viselkedni"

Mészáros Lőrinc csapata avatja fel az új szombathelyi stadiont. A város polgármestere, Puskás Tivadar megköszönte a kormánynak és a kivitelezőknek, hogy felépülhetett a stadion. Szerinte ajándékot kapott a város, mert jól viselkedett. | A teljes riportot megnézheti itt: http://rtl.hu/3jv4ztkfe | #politika | http://rtl.hu/info

Közzétette: RTL Híradó – 2017. november 8.

Zarathustra dilemmája

Dénes Veronika büntetőbíró nyugdíjba vonul, mert megunta a körülötte tomboló tébolyt és mocskot. Ő volt az, akinek nevét és címét közszemlére tették a neten a 2006-os államcsíny-kísérlet kapcsán született ítéletek után, hogy elsőáldozó kisasszonyok esetleg fölkereshessék lincselési céllal. Rövid volt és velős döntésének indoklásakor, azt mondta, elege lett abból, hogy százhúsz forintos reklámújságok vagy húsz deka sajt ellopása miatt ítéljen el embereket, mialatt „jól tudjuk, hol élünk, és mi zajlik körülöttünk”.

Ha jól belegondolunk, ebben minden benne van, amiről ellenzéki politikusok és a józan nyolcmillió már hét éve folyamatosan beszél. A húsz deka sajtban a kakaóscsigás ügy, a megfagyás ellen szedegetett rőzse, az éhezés, az éhségmenetek, a hajléktalanság, meg az ország összes nyomora. És benne van a tomboló korrupció, illetve a végtelen, fékezhetetlen nagyipari lopás is. Mégis úgy hangzik ez, mint a Gandhi-filmben a főhős sóhajtása lelövése után „Ó Istenem”, amikor belezuhan az ismeretlenbe, és a kilátástalanságban végleg föladja a harcot.

Ezt nem kell körberagozni, ez műalkotás, ahogyan a bírónő sikolya is az. Ami miatt mégis szöget ütött a szívembe a bájos történet, az a befogadás aktusa, tehát, hogyan reagáltak reá az olvasók. Aki amúgy is megfojtotta volna egy kanál vízben, egyértelműen nyilatkozott meg: „Egy igazi ostoba vadliberális bírónő volt. Az igazságszolgáltatás csak nyer, ha nyugdíjba megy.” De a megengedőbbek sem fogták föl a lényeget: „Akkor ellophatok húsz deka sajtot minden következmény nélkül? Hány dekától fognak elítélni?”

És máris előttünk áll az írástudó nagy dilemmája a mostani vérzivataros időkben. Látja, hogy minduntalan nehézségekbe ütközik az elbeszélés, hogy az elmondhatatlan ellenére mégis csak tagolt mondatoknak kéne előjönnie az ember szájából az igének . De azt is tudja, hogy az angolkisasszonyok módján való fogalmazás egyáltalán nem ér célt, és úgy jár az ember gyereke, mint Nietzsche küldetéses hülyéje, Zarathustra, aki kénytelen volt szüntelen prófétálásának eredményét ekképp összegezni: “Röhögnek: nem értenek engem; nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.”

Mindezt a napokban megtapasztaltam magam is. A közpénzen a NER seggét nyaló alakulatokat lekurváztam, és bemutatandó erős undoromat, felsoroltam pár szinonímát az ősi foglalkozásra, amiből volt, akinek nem az jött le, hogy tele van a tököm például a CÖF-el, hanem, hogy lenézem a nőket. Vagy, amikor magamat hullaként elképzelve szidtam a körülöttem lévő élőket, akkor meg halottgyalázónak és egyáltalán nem viccesnek tituláltak, holott az az utóbbi idők legkeserűbb szövege volt az, ami az ujjaimból kifolyt.

Ilyenkor tanácstalanná válik az ember, mert belátja azt is, miért volt reménytelen vállalkozás elmagyarázni a körülötte állóknak, hogy a Svejk végeredményben a világirodalom legszomorúbb regénye, meg, hogy Csehov voltaképp bohózatokat írt. Rá kell jönnöm, hogy már nagyon régen voltam tanár, és most sem vagyok az. Azt azonban ebbéli hiányosságaim ellenére beláttam, hogy az ingerküszöb, amelyet át kell lépnem, nagyon magasan van. Mint az állandóan pornót bámuló proletárnak, akinek egy sima mufftól már merevedése sincsen. Odáig értünk el a csatában.

Ha megzenésíteném a jelmondatot, hogy „Baszódjál meg, KDNP!”, akkor exponenciálisan lenne több olvasóm, mint így, pedig, ha Csehovról ugatok meg Nietzschéről, ugyanazt mondom, csak mollban. Óriási dilemma ez, aminek momentán feloldozó megoldása nincsen. Nyugdíjba nem vonulhatok, mint a tiszteletre méltó bírónő, mert a sorsom az, hogy ha az égi és ninivei hatalmak engedik, beszélnem kell, amíg meg nem halok. Azt ezek után sem ígérhetem, hogy vértől csöpögő, csattogó fogakkal ordítok, de, hogy Orbánt állhatatosan ütöm, ahol érem, azt tiszta szívvel ígérhetem. Így lesz, biztosan.