POKOLI SZOMSZÉDOK – az avarégetés = tudatos környezetszennyezés!

Zöldövezet???
Az ott élők szándéka szerint ez a hely valaha a nyugalom szigete volt.
Az lehetett volna…
Csak éppen az időközben idetelepülők beképzelt tudatlansága, a vidéki élethez való „hozzá nem értése” tette szép lassan pokollá e szeletke paradicsomot!

Mert ők mindent megoldanak, lerendeznek, mindenhez értenek – amolyan YouTube iskolát végzett Mekk Mesterek.

Amiről fogalmuk sincs, rákeresnek, megkukkolják egy remek videóból, aztán már mint szakik esnek neki a kertnek, építkezésnek, tűzifa feldolgozásnak, fűnyírásnak, most pedig az avarégetésnek!

Mert a program – mások folyamatos kikészítése egész éves elfoglaltság.

Itt nincs szünnap, netán vasárnap!
A templom-járás elavult, helyette lehet a szegély-nyíróval több hektárnyi füvet tövig vinnyogni, lehet hatalmas farönköket tesco-s villanyfűrésszel csiklandozni, és persze bármit, amit ép eszű ember még elképzelni is alig bír, vasárnap délelőtt!

De!!! Az igazi csemege „pokoliéknak” még csak most kezdődik!
Jön az avarégető szezon, a hetente többször is fellobbantható rőzsécske, itt-ott, ahol a gondos gazda csak elképzeli.
Lehull három falevél, az udvaron még összekotorható némi száraz fű – nosza, lehet hozni a benzint, meg a bringabelsőt, s már lobog is a mocskos avar – ahogy azt, ezek a főhülyék elképzelik!
Jó, nagy lánggal és ami talán ennél is fontosabb, cefet nagy füsttel lehet azt a látszatot kelteni, mintha a „tiszta udvar, rendes ház” program díjnyertes kerttulajával állnánk szemben! Pokoli szomszédokról szándékoztam írni, de lassan Pokolfalváról kellene írnom – ha ez a név m,ár nem volna foglalt, a határ túloldalán, ma, bizonyos Höll falu esetében!

Ezek az elmehibbant népek valaha a lakótelep hatodik emeletén éltek, gázzal fűtöttek és a seggüket lifttel küldték a magasba, hogy onnét ledobórendszeren át szabaduljanak meg a háztartási hulladéktól. Ma ők a falu népe, az újvidéki csürhe, akik tudni vélnek és hallomásból végzik mindennapi teremtő műveleteiket.
Ők az avarégetők, akiknek hetente többször is el kell füstölni a kártékony leveleket, mert ők így hallották, persze egy másik véglénytől. Ugyanezen bölcseletek alapján vágják a négy centis füvet félcentisre, ezért fűrészelgetnek minden vasárnap délben, s akad köztük, akik két havi németországi burcsa után csak azért utazik több száz kilométert, haza, hogy a kapu előtt lenyírja a füvét! Mit szólnának, ha nem?…

Ez az ő meggyőződésük.
Elégedett, senkivel szóba nem elegyedő manuszok valamennyien, akik borzasztóan dolgosak, szorgalmasak – naná! Mi meg a lusták volnánk, akik nem égetünk avart, s a fű is nagon kedvesen ringatózik a ház előtt, s olykor pitypangot is terem! Hűazannyát!

Vajon, mit gondolnak a szakemberek, erről a nemes avarégetésről?

„Egy nagyobb kupac avar 6 órás égésével annyi szállópor keletkezik, mint 250 autóbusz 24 órai folyamatos közlekedése során.
Bizonyára sokan találkoztak már az őszi levélégetés kellemetlen jelenségével, mellyel nem csak a környezetet szennyezik, hanem hasznos szerves anyagot égetnek el. Gondoljunk csak bele, az erdőben senki sem szedi össze az avart és nem égeti el. Miért is tennénk, hiszen ez a természetes folyamatok során elbomlik, azaz komposztálódik, ezáltal biztosítva a humuszban gazdag talajt. A komposztálással a kertes házaknál keletkező “felesleges” növényi részeket – levágott fű, lomb, gallyak egyszerűen hasznosíthatjuk. Ez lenne az ésszerű megoldás, de sajnos nem mindig így történik” – olvasható a Biokontroll weboldalán.

Lenkei Péter, a Levegő Munkacsoport, Környezeti Tanácsadó Iroda vezetője egy évvel ezelőtt elég részletesen elmagyarázta, mi a gond az avarégetéssel:

„Egy átlagos kerti tűz, melyben vegyesen égetünk avart, fűnyesedéket és gallyakat, légszennyezést okoz. A nagy szennyezést elsősorban az váltja ki, hogy alacsony a tűz hőmérséklete, így aminek égni kellene nem ég el, vagy csak félig. Például a növényi részekben lévő szén ugyan oxidálódik, de csak részben, és szén-dioxid helyett kis mennyiségben is mérgező szén-monoxid keletkezik. De vegyük csak sorra, egy átlagos kupac (100 kg) elégetése során milyen anyagok keletkeznek és azok milyen hatással vannak a szervezetünkre:

Szén-monoxid: 5-7 kg (= 5-7 milliárd mikrogramm – μg)
Azonnali hatása: fejfájás, szédülés, émelygés, a látás- és hallásképesség csökkenése.
Tartós hatása: a szívizmot ellátó koszorúerek keringését csökkenti, elősegíti a koszorúér-elmeszesedést, szűkíti a koszorúereket, növeli a szívinfarktus kockázatát. Akadályozza a vér oxigénszállító képességét.
Egészségügyi határértéke 10000 μg/m3.

PM10 (10 mikrométernél kisebb levegőben lebegő részecskék): 3,3-3,3-4,9 kg (= 3,3-4,9 milliárd μg)
Azonnali hatás: asztmás roham, légúti irritáció, szív és érrendszeri zavarok.
Tartós hatás: rákkeltő, immunrendszer károsító, szívinfarktus, agyérgörcs, tüdőgyulladás.
Egészségügyi határértéke 50 μg/m3.
Szénhidrogének: 1,5-2 kg
Rákkeltők, mutagének, károsítják az immunrendszert. Ha a születés körüli időszakban jutnak be a szervezetbe, életre szólóan megváltoztathatják a hormonok termelését.

Nitrogén-oxidok: 20 g (= 20 millió μ g)
Izgatja a szemet és a légzőszervet. Belégzése tüdővizenyőt okozhat, hatással lehet a vérre, okozhat methahemoglobin képződést.
Egészségügyi határértéke 200 μg/m3.
Metil-etil-keton: 3,6 g
Irritálja/izgatja a szemet és a légzőrendszert, hatása lehet a központi idegrendszerre, toxikus hatása lehet az emberi reprodukcióra.

Etil-benzol: 3,3 g
Irritálja/izgatja a szemet és a légzőrendszert, hatása lehet a központi idegrendszerre, hatással lehet a májra és vesére, rákkeltő, hatása lehet az emberi reprodukcióra.

Sztirén: 6,8 g
Irritálja/izgatja a szemet és a légzőrendszert, belégzése tüdővizenyőt okozhat, hatása lehet a központi idegrendszerre, lehetséges emberi rákkeltő, halláskárosodást okozhat, hatása lehet az emberi reprodukcióra.

Fenol: 3,3 g
Az anyagnak hatása lehet a központi idegrendszerre, szívre, a vesére, okozhat görcsöket, kómát, szívműködési zavarokat, légzési elégtelenséget, ájulást.

Dibenzo-furán: 0, 45 g
A Seveso-i katasztrófát a nagyon hasonló vegyi felépítésű dibenzo-dioxin okozta. Rákkeltő anyag, károsíthatja a hormonrendszert. Születési és fejlődési rendellenességeket okozhat, immunrendszert károsíthatja, a szervezetben felhalmozódik, nem bomlik le.

Benz-a-pirén : 0,06 g (=60 millió nanogramm)
A BaP az egyik legveszélyesebb vegyület, a WHO szerint az I. veszélyességi kategóriába tartozik, egészségügyi határértéke 1 nanogramm/m3. Az anyag emberi rákkeltő. Öröklődő genetikus károsodást okozhat az emberi csírasejtekben. Állatkísérletek arra utalnak, hogy ennek az anyagnak toxikus hatása lehet az emberi reprodukcióra.

A fenti példában szereplő kupac avar elégetésével annyi PM10 részecske jut a levegőbe, mely kb. 90 millió köbméter levegőt szennyez el egészségügyi határérték felett. Ez ma egy közepes település teljes légköre egy őszi estén.”

Ennyi!!!
Tudom, hiába is érvelnék, a mi pokoli szomszédaink nem fognak tanulni semmiből! Meggyőződésükről, meg tapasztalataikról fognak majd ricsajozni, ha udvariasan megkérdezem, miért kell megdöglenem a kis házi tábortüzeik okán!

Úgy kell nekem és nekünk, akik kitartunk a friss, falusi levegő mellett! Még pár év és beszerezhetünk néhány praktikus gázálarcot, ha szeretnénk levegőzni a házunk udvarán.

Elvégre a pokoli szomszédok nem az a kihalós fajta…

Minden lehet: nívódíjas az M1 híradó

„Negyvenhat termékcsoportban ötvennégy cég hatvannégy terméke, szolgáltatása kapta meg az idén a Magyar Termék Nagydíj (MTND) pályázat elismeréseit. A díjakat, különdíjakat kedden adták át az Országházban, a Magyar Gazdaság Ünnepén. Sajtókövete nívódíjban részesült az MTVA hírműsorai, továbbá a TV2 Médiacsoport hírműsorai alkotói csapata, valamint a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt.” (MTI)

Hm. Lélegezz, lélegezz!

Most már jó.

Nos hát, hölgyeim és uraim, íme a NER foglalata, amint meghengergőzik a szarban, és szélesen mosolyog. Lehetne ezt szétragozni, megvizsgálni a színét meg a visszáját, de annyira penetráns a sztori, hogy önmagában megáll, magáért beszél mintegy. Egy olyan ország, amelyik kitünteti Bayert, aztán kitünteti az őt javasló lángosost, ahol Zana művész úr nyilvánosan, térden állva könyörög Kossuth-díjért, hogy az neki jár, a házimozi meg nívódíjat kap, bármi megtörténhet.

Szégyellem, hogy újságíró vagyok, és sajnálom a díjazottakat. Ők is a rendszer áldozatai, csak még nem tudják.

Ó, drága nagymami

Németh Szilárd latin-görög műveltsége azt is kiderítette, hogy a nagymama a család legfontosabb része, a legerősebb láncszem mintegy a CSOK háza táján, és ehhez egészen Csepelig kellett mennie. Nem volt épp dolga a rezsi táján, ezért szűkebb hazájában nyugdíjasokkal kvaterkázott, hogy közösen gyűlöljék a Vonát. A megjelenteknek a birkózó guru el is magyarázta, kiről lenne szó, mert még nem hallottak róla, nem voltak benne a telefonkönyvben ugyanis.

De mindjárt kiforrott vélemények is születtek a dedóban, legfőképpen is az – az MTI szerint -, hogy a csepeli nyugdíjasok tiszteletet és megbecsülést várnak el mindenkitől, leginkább a politikusoktól. Ezen a ponton mindjárt szar került a propellerbe, mert ha én nyugdíjas volnék, és pláne nagymama, akkor fognám a fakanalamat, és pofán verném Németh Szilárdot, hogy ne nézzen már tök hülyének, meg főként ne infantilis bohócnak.

Koncz Zsuzsa, amikor még kissrác volt és naiv, rövid szoknyácskájában megdanászta ’62-ben, hogy „…vállalja az otthon összes gondját, mert nagymaminak úgysincs semmi dolga, hisz a jó nagyanyó otthon ül, s ez neki semmibe úgyse kerül…”, és egészen biztosan nem ezért szeretjük máma. Túlhaladta a vészekkel terhes idő a konty alá ütő gőzökkel operáló, és ezüstkörmökkel öltögető Malvinkák – lásd a Kincskereső kisködmön című thrillert -, világát, aztán mégse, ha a szavazatszedés úgy kívánja.

A Németh-féle ideális társadalomban a nyugdíjasok ilyen rezgő, fehér fejű bábuk, akiknek úgysincs semmi dolga, mert a párt majdnem két százalékos emelést adott nekik, következésképp imába is foglalják a kedves vezető nevét, és az ő szobra előtt borulnak le. Viszont kiérlelt és alapos véleményük van a világról, benne Vonáról és a Jobbikról. A Csepelen megjelentek részt vehettek valami házmesterképző stúdiumon, mert a híradó.hu szerint meglátták az összefüggéseket, a világot fenyegető káoszt, ha nem Németh és csapata kormányol. Érdemes szó szerint is vizslatni.

„Volt, aki szerint a nyugdíjasokon keresztül a családokat támadták meg, mert a nagymamák a családok legfontosabb részét képezik, és hogy jön valaki ahhoz, hogy a nagymamát egy ilyen vérben forgó szemű, agresszív valakinek nevezze. Németh arról is beszélt, hogy másokban az a kérdés merült fel, hogy ha bármely kisebbségi csoportot ilyen típusú támadás érhet egy ellenzéki politikus részéről, akkor mi lesz, ha majd hatalomra kerülnek, meddig fognak elmenni, és mit fognak megengedni maguknak.”

Olyan nyugdíjas nincsen – Harrachon kívül -, aki így beszél, esetleg a székházat védő savas bácsi, de ő meg nem ilyen kifinomult lélek. Ezen túl, aki nyugdíjast én ismerek, keresztbe leszarja Vonát, és persze vele együtt Németh Szilárdot is. Leginkább az a gondjuk, hogy a csirkelábakat beosszák, naponta egy, mert hizlal, vagy – ilyet is tapasztaltam -, hogy egy tojásból hogyan lehet rántottát és galuskát csinálni egyszerre, és ez nem vicc. Megengedem, hogy nem mindenki éhezik, de nem is mindenki tökhülye. Tele hassal is lehet szidni a Fideszt.

Ami ebben a kuplerájban mégis felzaklat, azt hiszik ezek, hogy mindenki olyan imbecillis – ha megengedő vagyok -, mint a pártjuk krémje Kósástól. A magyar nép pedig rózsaszínű barbie-világban él, talpai egymásra lépnek, a nyugdíjasok pedig alélva hallgatják Konczot – akitől én kérek elnézést, senki nem születik tökéletesnek -, miszerint: „…Ó, ó, ó, nagymami, drága nagymami. Jajj, de jó, hogy köztünk élsz! Tenálad nem lehet senki kedvesebb, Mindig adsz csak és nem kérsz…”

Hát, lófaszt, mama, hogy Gyurcsány örökzöldjével cifrálkodjak ismét. Ha nyugdíjas volnék, pláne nagymami, azt javasolnám a rezsis embernek, hogy a saját farkával csapkorássza azt a nyüves csalánt, és ne az enyémmel. De hát, nem vagyok nyugdíjas, és, ahogy kinéz, nem is leszek soha már a NER legnagyobb megelégedésére.

EXFŐPÁSZTORUNK FÓRUMOT KERES – ahol megdumcsizhatná a gyilkos-lombikbébiprogramot

Motto: Volt a mi falunkban egy kölök, akit, ha tízszer küldtek el, tizenegyedszer is betoppant… Jött, mondta a frankót veszettül – nagyapó szerint „mindig az övé volt az utolsó szó”. Lehetett őt szánni, utálni, lehetett a hegyre küldeni – nézné már meg, nem vagyunk-e ott -, a fickó nem okult, csak jött, és mondta a magáét… (T. S., közmunkás)

A mi katolikusaink (szeretetből a Bpesthez közelebb eső Győrbe helyezett) expüspöke tegnap este, lefekvés előtt tetette közzé legeslegeslegújabb kontráját lombikbébi ügyben.
Hja, ez a falat nem akar fogyatkozni, pedig rágjuk, marcangoljuk már vagy két hete! Szent István, meg az új kenyér, meg alkotmányunk ünnepe alkalmából óvott először a drága ember, minket, a gyilkosoktól.

Tudniillik, köztünk járnak ezek az elvetemült gazemberek, akik nem törődve a rájuk mért meddőséggel, nem adják fel, elballagnak egy erre szakosodott kórházba és részévé válnak egy „nyilvánmocskos” lombikbébi programnak.

Itt élnek ezek az aljas gyilkos anyák, akik évtizedeken keresztül, estéről estére gubbasztottak a szoba sarkában, sírtak és jajveszékeltek – mert nem sikerült: századszori próbálkozás után sem eshettek teherbe!

Itt élnek azok a férfiak, akik századszor is hiába gyűjtögettek a műanyagpoharak fölött gubbasztva… S mert végül mégis elérték, amit mások akár az első ölelés után természetesnek vehetnek, s a baba jövetelének hírét tudathatta vélük az orvos, most rettenetes szégyenben kellene, hogy a fal felé fordulva bűnhődjenek!

Mert tömegmészárlás részesei lettek, miközben ( nem mi mondjuk, ez már Semjén doktor érvelése!!! ) mészárszékre küldtek pár meg nem valósult ikertesót…
Mert a kollektív bűnösség fertőjéből soha nem szabadulhatnak már, bűntetve ezzel utódaikat is. Akik persze mocsokban fogantak, így a puszta létük is szégyene ennek a derék egyháznak! És ez a lényeg, ez a pont, amiért ez az egész lavina elindult!

Augusztus huszadika volt. Veres András kinyilatkoztatott.

Nem volt esély párbeszédre, vitára, nem akart ő akkor és ott valamit megbeszélni – neki nem ez a dolga!

A prédikáció hagyományosan az a műfaj, melyben a kinyilatkoztatónak mindig igaza van – megkérdőjelezhetetlenül!

Na, és akkor jön ez a sok ostoba ellenszegülő, ráadásul nyilván kommunisták, ateisták, Soros bérencek, nyugat.hu-sok és pörölnek itt – de ebből elég!

Veres az esti megnyilatkozását „faliújságján” keresztül, a győri egyházmegye honlapján, illetve a nyomaték kedvéért a szintén általa cenzúrázott Magyar Kurír oldalán Kuzmányi István tollából hozta a tudomásunkra. Csak!

Az itt következő, szó szerinti idézetet érdemes elolvasni!
Nosza, tegyük hát:

„A hazai sajtóban társadalmi vita bontakozott ki Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökének augusztus 20-án, a Szent István-bazilika előtt mondott ünnepi szentbeszédében a lombikbébiprogram kormány-támogatásáról megfogalmazott kritikája nyomán. Az MKPK elnökét a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatos egyházi álláspontról és a gyermekre váró házaspárok lelkipásztori gondozásáról is kérdeztük.

Püspök atya augusztus 20-i beszédében így fogalmazott: „egy fondorlatosan megfogalmazott, a jó szándék köntösébe bújtatott törvény által, amely figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, észrevétlenül is belopódzik a keresztény értékekre építkező társadalom önfeladásának mételye! Láthattuk ezt legutóbb például a lombikbébiprogram támogatásának növelésével kapcsolatos rendelkezésben…” Az ünnepi beszéd, mint prédikáció nem adott volna lehetőséget a téma bővebb kifejtésére, ami árnyalta volna ezt a sokakat érzékenyen érintő témát?

Ha valaki figyelmesen követte, esetleg újra elolvasta a szentbeszédet – amely teljes egészében több fórumon is megjelent – akkor látni fogja, hogy ez a téma egy példa volt abban a felsorolásban, amelyben jeleztem, milyen területeken látom a keresztény értékvesztés és önfeladás veszélyét. Ezek között szerepelt, hogy egy önmagát kereszténynek valló kormány törvénykezésében veszélyt jelent, ha a keresztény értékrenddel ellentétes kezdeményezéseket támogat. Tehát nem a téma kifejtése és értelmezése volt a célom. Továbbá, e kérdés sajátos természeténél fogva nem gondolnám, hogy egy nagy tömeg előtt, ahol gyermekek és idősek is jelen vannak, kell erről a témáról beszélni.

Az Egyházon belül milyen szempontokat hangsúlyozna az életvédelem területén szolgáló katolikus emberek számára ebben a kérdésben?

Mindenekelőtt azt, amit az Egyház vall: az emberi életet a fogantatás pillanatától annak természetes befejezéséig tisztelni, óvni és ápolni kell, ebből következik, hogy az élet- és egészségvédelem a keresztény ember számára alapvető kötelesség. A lombikbébiprogram kérdésének vizsgálatakor is ezt tartjuk szem előtt. Természetesen együttérzéssel viseltetünk a meddő házaspárok iránt, és az Egyház igyekszik is minden segítséget megadni a betegségük gyógyításához. Ezért a Vatikán által felkért, a világ legelismertebb szakembereiből álló kutatócsoport folyamatosan dolgozik azon, hogy minél hatékonyabban tudják gyógyítani a meddőséget. Az Egyház a sterilitás gyógyítását támogatja, nem pedig a meddőségen való túllépést egy technikai beavatkozás által. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában már sikeresen alkalmazott NaPro Technológia, amely valóban gyógyítja sterilitást, reményeink szerint Magyarországon is általánosabban ismertté válik. Ezt ajánljuk a lombikprogrammal szemben. Ebben kérjük az egészségügyben és az életvédelemben dolgozó katolikusok segítségét. Sajnos, gyógyíthatatlan meddőség – igaz sokkal kisebb számban, mint ma – mindig létezett, és ezután is lesz. Nekik az örökbefogadást ajánljuk, vagy azt, hogy még nagyobb odaadással szolgálják a közösséget, amelyben élnek. Szeretetből fakadó szolgálatuk által sokaknak tudják közvetíteni Isten szeretetét

Milyen lehetőséget lát az egyházi álláspont társadalmi szintű megismertetésére és a segítség e másik formájának népszerűsítésére?

Az egyházi álláspont hatékony népszerűsítésének előfeltétele, hogy az emberekben legyen nyitottság ennek meghallgatására, még azokban is, akik különben már részt vettek a lombikbébiprogramban. Azt gondolom, hogy az indulatokat mellőzve, higgadtan kell beszélnünk a témáról.

Lelkipásztori szolgálatom során tapasztaltam, hogy idősebb korban azoknál a szülőknél, akik részt vettek a lombikprogramban, lelkiismeret-furdalás jelentkezik a megfogant, de be nem ültetett, és megsemmisített életek miatt, az abortuszt követő traumához hasonlót élnek át. Nekik is fontos lenne, hogy ezekről a tapasztalatokról nyíltan, őszintén, racionális módon tudjunk beszélni.

Természetesen a lelki gyógyulás, a bűnbocsánat, a bűntől való szabadulás lehetőségét az Úristen nyitva tartja mindenki számára. Alapvető, hogy tudjuk, miben áll a lombikprogram, milyen felelőssége van az orvosnak ebben az eljárásban, és milyen felelőssége van a házaspárnak, aki ezt kéri. Én bízom benne, hogy sikerül a közeljövőben – erre ígéreteket kaptunk – létrehozni egy olyan kórházi osztályt, vagy akár egy intézményt is, ahol a NaPro Technológiát nemcsak szélesebb körben megismertetni, hanem alkalmazni is lehet. Erre fölöttébb nagy szükség lenne, hiszen ma Magyarországon a fiatal párok húsz százaléka küzd a sterilitás problémájával. Ez szükségessé teszi, hogy egy ilyen kórházi osztály vagy intézet jöjjön létre minél előbb. Már csak azért is, mert eredményessége messze felülmúlja a lombikprogramét.

A gyermekre váró meddő házaspárok és a lombikbébiprogram útján született gyermekek, a családok lelkipásztori gondozásának milyen útjait javasolja?

Az Egyház senki előtt sem zárja be az ajtót, mindenkit hív. Sajátos módon segíteni és támogatni akarja a meddő házaspárokat és a lombikprogramban korábban résztvevőket is. Minden megfogant élet Isten ajándéka, ezért szent, sérthetetlen, védendő és támogatandó, a fogantatás módjától függetlenül, tekintet nélkül arra, hogy lombikprogramban, erőszak következtében, vagy a férfi és nő természetes kapcsolatában, szerelmében fogant meg. Úgy, miként kiállunk a testi vagy szellemi fogyatékossággal az anyaméhben fejlődő vagy már világra született gyermekek mellett is. A sérülés nem jogosítja fel az orvost, a szülőket sem a magzati korban, sem a megszületés után az élet kioltására. A beteg és a sérült élet is ugyanolyan szent, mint az egészséges. Akik pedig fontolgatják, hogy a lombikprogramban részt vegyenek, tisztelettel kérem, ne tegyék!
Mély érzelmeket érint ez a téma, egy helyütt azt nyilatkozta a napokban, hogy ezt Ön is érzi. Milyen utakat lát az Egyház erkölcsi tanításának kifejtésére, illetve e kifejtés módjának „lelkipásztori” tisztázására…
Nagyon fontosnak tartom, hogy lelkipásztoraink ebben a témában is jól informáltak legyenek. Ne felejtsük el, hogy ezzel a problémával csak a legfiatalabb papok találkozhattak tanulmányaik során, hiszen néhány évtizeddel ezelőtt ez a kérdés még nem merült fel, nem volt erkölcsi probléma. A papok kötelessége, hogy folyamatosan részt vegyenek teológiai és lelki továbbképzéseken, többek között az életvédelem témájában is. Szükség lenne olyan egyházi műhelyekre, fórumokra, ahol erről szabadon, nyíltan lehet szólni az érintetteknek, ismereteket átadni számukra. A templomi közösség – amelyben minden generáció jelen van – nem alkalmas erre, mert az időseket és a gyermekeket megzavarhatja ez a téma. Tehát nem lehet erről a kérdésről bárhol, bármikor beszélni, meg kell találnunk azokat a helyszíneket és alkalmakat, ahol és amikor ezt meg lehet valósítani. Nem kevésbé örülnék annak is, ha társadalmi szinten is sikerülne a másik személyét tisztelő és a másik véleményére odafigyelő párbeszédet kialakítani!”

Eddig az idézet.

Akit e gondolatok nem mozdítanak meg, esetleg nem korbácsolnak fel, kérem, olvassa végig újra és újra a püspök szavait. Sokszor!

Ha még így sem érzi furcsának a helyzetet, javasoljuk, fáradjon el egy katolikus templomba, most, vasárnap délelőtt, a szentmisére! Nézzen körül, köszöntse illedelmesen a nyolcadik, kilencedik padsor mögött, szúrópróba szerűen előforduló nagyanyókat, azután térjen vissza az otthonába, s fogjon neki újra, hogy elolvassa Veres fórumkereső tűnődését!

Talán attól a pillanattól érthetővé válik majd a megrökönyödésünk!
Mert mi csak megrökönyödhetünk.
Nekünk ez a dolgunk… egy nagy tömeg előtt, ahol gyermekek és idősek is jelen vannak…

Elvárások

Az Orbán nevű ápolt szintet lépett. Már nem az Univerzumot és nem Európát, sőt, nem is Magyarországot óhajtja megvédeni, amikor csökken a beállított dózis hatása, hanem csupán a kerítést. Mint valami loncsos, lompos és bozontos puli foszöld lajbiban, aki ordít, ha idegent lát, és hamarosan már a kertvégi budi miatt toporzékol, míg egy adag szalonnahéjjal be nem fogják a száját. Bár esetünkben a szotyola is játszik.

Tanult azért valamit Farkas F. cimborájától az irányadó habitusról, ez a mi egyetlenünk. Fölszippantotta a taknyát, és odaállt Juncker elé, hogy adhatol ám pár ajrót, instállom. Éhezik meg beteg a purdé, egyem azt a gyönyörű szívit a bácsinak, csókolom a nagyságos kezit, tegyen má’ valami jót a bácsi, egy kis aprót, egye meg a devla a lelkit. És szaggatja a haját.

Így valahogy.

Megvédi a kerítést. Itt valami mértani sor van, a kerítés védi a nemzetet, Orbán védi a kerítést, de ki védi Orbánt? A TEK nem játszik. Mindegy, ezek az alávaló mocskok világosan elmondták: kerítésre nem adnak. Mindezek után Rogán szájával azt vernyogja a mi debilünk, továbbra is az a kormány elvárása, hogy az Európai Bizottság állja a magyar határvédelmi költségek felét.

Az az elvárása. Mintha a valagából rángatná elő ezt az Európai Bizottságot. Igaz, meglepődni ezen nincs mit, végtelennek vélt hatalmukban és eget verdeső elbizakodottságukban már csak ez a tempó. Ilyen ustorcsattintgatós, kijelentős, utasítós. Ülünk a helikofferben, mögöttünk Polt, s ha Mészáros velünk, ki ellenünk?

Viszont ezt az elvárás hangsort nem árt szemantikailag megvizsgálni, mert többféle jelentésárnyalata van.

Egyrészt: az elvárás az valami feltételezett jövő; elképzelés az események kívánt alakulásáról, ami ténylegesen megvalósulva örömet, sikert okoz, elmaradva pedig veszteségérzést.

Másrészt: biztosnak tekintett igény, amelyre úgy számít az illető, mintha természetes, magától értődő lenne.

Harmadjára: megkövetelt viselkedés, amelynek a nem teljesítése bajt eredményez.

Megcsócsálva alaposan a vezéri kijelentést, olybá tűnik, mintha a mi felkent elöljáróink mindhárom jelentéssíkot beleszuszakolták volna ebbe a szintaktikai szóba, és most befejezem a lőrincelajoskodást. Tehát minden benne van, az események kívánt alakulásától a biztos igényen át a megkövetelésig, összefoglalva és választópolgáriul: döntsd a dellát, vagy baj lesz. Ez a hívek számára hatalmas erőnek tűnik, a jámborabbaknak viszont csak egyszerű bunkóság.

Ez a habitus eredményezi aztán, hogy mivel a nagyvilág nem Németh Szilárdokból áll, megint csak sikerült bebizonyítani, hogy a messzi sztyeppékről szalajtottak minket, és teljesen még ide sem értünk. Váncsa után szabadon: beengedtük ezeket a klubba, aztán belehugyoznak a zongorába.

Elidőzve kicsit még ennél az elvárásnál, ilyenje mintegy nyolcmillió magyarnak is lenne. Uszkve kétmilliónak semmi sincs, elég csupán, ha Orbán tündököl az égen, a többiek listája azonban olyan hosszú, annyi tételből áll, hogy fölsorolni sem érdemes. Verssé tömörítve már régen megszületett: ehess, ihass, ölelhess, alhass, ezt bővíteni már nem lehet, esetleg annyi aprósággal, hogy a nagyméltóságú úr takarodna el a büdös redvába. Ilyen csodák azonban még az Üveghegyen túl sem léteznek, így tehát itt ücsörgünk a szarhalom tetején, és kitörölhetjük a seggünket az elvárásainkkal. Nem egy haligali állapot, azt meg kell hagyni, viszont ez van. Ezt dobta a gép.

VIII. Motoros Balesetmegelőző Nap Szombathelyen

8. alkalommal rendezte meg a Vas Megyei Motorosok Egyesülete, és a Vas Megyei Baleset-megelőzési Bizottság motoros napját.

A népszerű program családoknak szórakoztató időtöltés, de nem utolsó sorban oktató, figyelemfelhívó esemény.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

 Egy délután, amiben a sok látványos bemutató mellett elméletben, és gyakorlatban is szert tehettünk némi okosságra, tapasztalatra a közlekedéssel kapcsolatban.

A rendezvénynek évek óta az Atrium Family Center biztosítja a helyszínt ahol a motorosoké, mentőké, rendőröké, tűzoltóké és a látványos motoros, autós bemutatóké a főszerep.

A KRESZ teszt a vezetéstechnikai bemutató a részeg szemüveg kipróbálása, a MÓKUS streetfighter show a BMW drift bemutató a baleseti szimuláció és a motoros elvonulás rendkívül sok érdeklődőt vonzott.

De szomorúan tapasztaltam, hogy a vasparipa tulajdonosok nagy többsége inkább békés szemlélője volt a rutinpályának. Jobban szeretik tudásukat az országúton megmutatni.  Ebből láthattunk a program alatt ízelítőt a háttérben található elkerülő úton is. Pedig bizonyára senkinek nem ártott volna egy kis vezetéstechnikai gyakorlás sem.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

I. Zokni-Szandál Nap Szombathelyen

Az első szombathelyi Zokni-Szandál Fesztivál esőnapját is majdnem eső áztatta.

Az esemény ami egy baráti beszélgetésből indult Gáspár Sándor szervezésében, eredeti időpontja szerint Augusztus 19-én esős időjárás miatt meghiúsult, pedig az érdeklődés hihetetlen nagy volt.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

A közösségi portálon már ezer felett volt az érdeklődők száma. Ennek ellenére az új időpontban az esőnapon, szeptember másodikán alaposan eltünt a lelkesedés, hiszen mindössze tizen vettek részt a találkozón.

Ennek ellenére a hangulat, jókedv, a zokniba tűrt nadrágszár, a csíkos hosszúszárú, a virágmintás zokni, a strandpapucs, a kinai és a felemás szandi is mind mind megjelent a minifesztiválon.

Előkerültek korhű eszközök, édesség, itóka és napszemcsi is. Bizony, a boci tejkaramella (krowka, lengyel karamella), a sárga napszemüveg amivel lehetett a napfele vigyorogni okosan, és a 78ft!+üveg felirattal egy hamisitatlan Triple Sec (tripliszek) nevű itóka is kelléke volt a zokni szandál korszaknak.

Voltak hamar emlékidézések, nagy nevetések, rögtönzött pózolások a kép és a emlékek kedvéért. Az igért zokni szépségverseny sem maradt el persze. Ami viszont ekkora létszámnál nem lett igazán program látványossága, és városunk rekordja e kategóriában, az a Csónakázótó átölelése. Ezt minden résztvevő nagyon bánta. Sajnos e napon is épp hogy megusztuk az esőt, és hidegre is váltott az időjárás. Úgy hogy elmondhatjuk ez már nem is volt igazi szandálszezon.

Na de majd a második! A lelkesedés ugyanis nem fogyott ki ezzel most, emlitette a szervező. Hajrá Sanyi csak így tovább egy nagy nevetésre, egy vidám találkozóra mindig kell legyen igény és idő a rohanó világunkban. 

A viselet különlegessége miatt a hazautat senki nem merte bevállalni  az extrém kombinációban.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Kampec dolores LVII. – Lélekellátó

Ment tehát Béla, haladt, körötte, akár izgága és elátkozott Jézusok fején a glória, úgy imbolygott a füléből előömlő szappanbuborék, és a fröccsök ura valóban jól látta, a szemén keresztül a lelke bozontjait lehetett nézegetni, a minyonok közeiből, amelyek a macskakövet alkották kínjainak talapzatán, sorra bújtak elő a pipacsok, hogy azzal a buzgalommal porladjanak is el, megalkotva életének guanóját, keményen és vastagon. Így derült ki, hogy Béla, amikor előadta a nem evilágra való csodákat, miközben démonokkal küzdött és a szék fölött lebegett vagy a rigókkal társalgott, akkor nem az őrület ülte torát széttört, rozoga testében és lázas agyában, hanem teljesen logikusan azt tette, amit a szivárványos burok belseje követelt tőle. Így igazolta minden nyamvadt és girhes, szemüveges fizikus előtt jóval azt a nyüves húrelméletet, mert benne ült, állt és létezett az „N”-edik dimenzióban, a buborék belsején ott imbolygott ferdén az ő világa, és csak egyetlen féreglyuk létezett, amelyen keresztül ezzel a másik kintivel kapcsolatba kerülhetett, és ez a kocsma volt.

Így történhetett az is, hogy hiába ment ki a temetőbe rég földdé vált apjával diskurálni, ez az egész csak színjáték volt, mert holt apja ugyanúgy másik világban élt, mint amikor még Béla klottgatyás kölök vagy lázadó kamasz formájában mutatkozott a többiek számára, és ugyanúgy nem volt, mert nem lehetett mondanivalójuk egymásnak, mint ötven éve sem, egyszerűen nem létezett átjáró a másikhoz. Erre kellett rádöbbennie a szivárványos burokban Bélának így vénségére, de ez a ráismerés alkalom volt egyszersmind arra is, hogy végleg megbocsásson az öregnek, mert kiderült, nem ugyanabban a világban éltek, és az egész olyan volt csak, mint árnyképek a falon. Ezzel a rádöbbenéssel azonban kezdeni kellett valamit, mert minden bizonytalanná vált egycsapásra, nem lehetett tudni, mi igaz odakinn és mi hamis, és most értette meg Béla azt is, mért van az, hogy filmként látja az olvasmányait, ott peregtek a képek burkának belső falán, mintha benne élne, így keveredett álom és élet, amit nem lehetett széthüvelyezni, és ezért volt olyan idegen minden közel hatvan éven át. És most is.

Valamit tenni kellett ezzel a friss kínnal, és, ahogyan sántítva poroszkált vissza, a kocsma felé, felfedezte a végtelen hatalmat is, amit ezzel kapott. Ahogyan elkúszott a kukoricaföldek és a kék plakátok szakadozott maradványai előtt, még csak akarnia sem kellett igazán, és ringó tengereken hajózott égszínű vitorlával, olyan volt minden, min a gyurma, amit nem is kézzel, hanem likacsos agyával alakíthatott, és ettől kezdett félni most igazán, mert rájött, hogy amire gondol, azonmód történik meg az árnyékvilágban. Esőt fakasztott a háta megett, miközben maga előtt havat görgetett a szél, a forgatagban pedig vízilovak ásítottak, és minden megtörténhetett. Már épp teljesen elmerült volna a kétségbeesésben, hogy semmire sem szabad gondolnia, mert a falut esetleg fölkapja valami kósza tornádó, amikor beléhasított a felismerés, hogy ez csak az ő burkában történik, és odakint a többiek ugyanúgy zavartalanul élik a koszos mindennapokat, és már azt sem tudta, hogy a világ valóban a jó Arthur módján csak az ő képzete, vagy tényleg minden gondolat csak hazugság, és valóban nem egyéb ez az egész, mint szotyola, vagy hurka meg szalonna, lacikonyha tehát.

Ilyen kínokkal terhesen érkezett vissza az ivóba lételméleti gondok alatt roskadozva, és, hogy meggyőződjön arról, valóban van egy másik világ a sajátján kívül is, megtapogatta a fröccsök ura karját, fejét, füleit, mint az újdonsült világtalan, aki formával pótolja a színeket és távolságokat. A kocsmáros kerek szemekkel nézett, mert sok furát tapasztalt már barátjától, de ilyet még soha, ám ideje sem volt szólni, mert hamar befejeződött a vizsgálat, és láthatóan megfelelő eredménnyel, Béla ugyanis fröccsöt kért. Furcsa mód, mintha valami sátorból hallotta volna a hangot az italmester, de azt hitte, csak a füle dugult el megint. Löttyintett és sprickolt, így tolta Béla elé a feledés és eszmélés elegyét, aki úgy hörbölte a kannás mannát, mint a szomjazó szaharai utas kepiben lihegve, és nem is csalódott, forogni és lüktetni kezdett egy kis rés a buborékon, egyre tágult, mígnem a végén meglátta igaz valójában azt a másik dimenziót, a tetves magyar földet, és bár ne tette volna. Elhallgattak benne egyből a rőzse-dalok, a szivárványszíneket levedlve ott állott előtte ribanc-pőrén a valóság.

Ismerte már ősidők óta, amikor még piaci légy formájában izgett-mozgott fölötte, és kockákon át látta a reménytelenséget kétszáz évvel ezelőtt ugyanitt. Semmi sem változott, a darócgatyás, kapás, kaszás csüngő bajszú egyedek traktoristaként öltöttek új alakot, akkori asszonyaikról lekerült az alsószoknya és zsírfoltos melegítőre cserélték, ordító kölkeik nem a pilincka fáját ütötték veszettül, hanem zúgó műanyag dömpereken nyargalásztak, a vénasszonyok ugyanúgy visongattak a templomban, mint ma, és a bádogbános is ugyanaz volt, csak a hasa nőtt meg az évszázadok alatt. Mindegyik fején ugyanúgy tapadt a haj, és Béla, aki hajdanán légyként járva a világot csak kicsit volt szemtelen, megakapta a lehetőséget, hogy ebben a szappanbuborékban jöjjön újra a világra. De a magasztos kicseszett vele, megmutatva a kínok igazi eleven és süket sötétjét, ahonnan alig lehetett látni, csak a légyszaros ablakon át, és semmi remény nem mutatkozott a Nirvana megváltó semmijére.

Béla rájött hát, hogy mindig itt ült, és örökké itt is fog a viaszosvászon abrosz mellett, mert minden számít és semmi sem használ. Ez a kocsma ablak a világra, ahol módja nyílik kinézni a gömbjéből, hogy végtelen magányában ne őrüljön meg, és aztán ne kezdjen törni és zúzni, hogy a cseresznyefához kikötözve érje aztán az újjászületés kezdete megint, mint már annyiszor. És rájött arra is, hogy a világnak ez a szeglete az, amely ellátja a valóság hidegével láztól reszkető agyát, így az egyetlen lehetőség arra, hogy még egy darabig itt maradjon, pedig nem is akarta igazán. A megvilágosodás kegyes pillanatában azt javasolta a kocsmárosnak, hogy a csehót nevezze el Lélekellátónak, ami frappánsan fejezné ki egyetlen emberhez méltó funkcióját, de, amikor az egyik traktorista belépett, és taknyát szíva kérte a felest, a szappangömb újra bezárult, jelezve, hogy Béla a szivárványszínek alatt fog nyomorultul elpusztulni, végleg egyedül, és menthetetlenül magányosan.

Orbán Vi-tung

Mao Ce-tung 1966-ban megindította a Nagy Proletár Kulturális Forradalom névre hallgató hatalmi tobzódását, amelynek áldozatai a politikai ellenfeleken kívül a gazdaság, az oktatás és a kulturális intézmények tisztségviselői voltak, állítólagos célként pedig a kínai társadalom burzsoá befolyásoktól való megtisztítását jelölte ki a bölcs vezér.

Hejj, de otthon érzem én magamat ebben a szarban (is).

A kínai hülyék bezárták az iskolákat, üldözték az értelmiséget, a fékevesztett „osztályharc” volt a jelszó, és e harc érdekében kreáltak ellenséget szó szerint egymásból, nem lévén már igazi burzsoázia. A kulturális forradalom a külföld elleni kultúrharc is volt egyben az idegengyűlölet felszításával. Slágvortokban ennyi arról, hogy ugyanaz folyt akkor a nagy falon túl, mint minálunk most a kerítésen belül.

Tudom én, hogy eleddig a hitlerájjal riogattam, sorra fedezve fel a hasonlatosságokat a bajuszos és a mi potrohosunk zakatolásában, most azonban, hogy minden kétséget kizárólag elment a mi egyetlenünk maradék esze is, az eddig sem túl rózsás kép még lehangolóbb lett, még lepusztultabb, kibővülve a kínára hajazó egyenmassza kétségbe ejtő látványával is.

Tanévnyitó volt ugyanis, amely esemény – mint minden ezen a világon – csak ugyanazt juttatta eszébe a mi kreténünknek, aki hovatovább Virág elvtársi mélységekbe liftezik, éppen már csak a pont hibádzik az „i” betűről: „…Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló…”

Bár, ha belegondolok, rajta van már azon az elcseszett írásjelen a pötty, szívecskével ábrázolva, mint rügyező kamaszlányok emlékkönyveiben. Aztán ők lesznek azok, akik vén fejjel arra döbbennek rá, a hagyományos szív ábrázolás egy fordított emberi segg voltaképp, így egész süldő korukban egy nagy valaggal vallottak forró szerelmet, és akkor elsírják magukat a protkójuk mögött, hogy tán ezért ment szarrá az életük. Nem. Orbán miatt.

Most, hogy így leföstöttem a derűs jövendőt, halljuk, mit mesélt nekünk ez a drága ember a pécsi tanévnyitó álcája mögé bújtatott kampányon. Két út áll a mostani fiatalok előtt – mondta a nagy ő -: az egyik a saját út, a másik az európai sodorvonal. Erről a másodikról villámgyorsan bebizonyította, hogy míg 1989-ben követendő példa lehetett az ő generációja előtt, addigra mára ez eltűnt. Ha ezt az utat követik a mostani fiatalok, az az önfeladásba fog vezetni, mert Európa el fog tűnni. Ha azonban azt az utat követik a maiak, amit a 89-esek mostanra kijelöltek, akkor fennmarad a nemzet.

“A mi jövőnket ma ismét azok a fiatalok jelentik, akik, mint az 56-osok, vagy a rendszerváltók nemzedéke, mernek az árral szemben evezni. Akik a családot és a nemzetet választják a multikulturalizmussal szemben.”

Íme, hölgyeim és uraim Orbán Vi-tung forradalma, amely abból áll, hogy minden nyüves fiatal valami vajákos mimézis folytán leharcolt Semjén vagy Harrach lesz, aki elborult aggyal és szemmel klopfolja mise után a húst, és révült tekintettel, csak a nemzet fennmaradására gondolva, kizárólag szaporodási céllal hántja le a jányról a tábori szürkét, és, midőn élvezkedik megvetendő módon, mozgalmi dalokat vagy gregorián slágereket énekel.

Minden elemző, aki még képes józanul gondolkozni, bánatosan mondja, hogy ez a nemzetvesztő manus minimum 2022-ig hatalomban marad, és ebben lehet is valami, ha jól belegondolunk. Addig a kölkeink napi éneklés, testnevelés, hit-, és erkölcsi oktatás, és – mindjárt – a lövészet lelket alakító nyomorúságában nőnek fel. Olvasni már nem tanulnak meg, hiszen szükség sem lesz ilyen úri huncutságokra.

De, hogy megint a Harmadik Birodalom bájával hozakodjak elő, Himmler bácsi is, midőn meglátogatta az átmenetileg meghódított orosz pusztaságot, és szőke ukrán csajokkal bájolgott, azt is elmesélte, igaz, nem tanévnyitón, hogy ezeknek elég annyi, ha le tudják írni a nevüket, és tízig el tudnak számolni.

Ha netán működne addig olyan lélekellátó intézmény, amilyet Faludy György tartott fent a recski priccsek homályában, akkor marad még majd néhány tisztább elme itt, aki érti a hexametert is, és rámutat az Orbán-féle nemzedék nyomorára Fejes mondatával: „…Csak zabáltok, tömitek magatokat túrós csuszával, rántott hallal, böfögtök, és ágyba bújtok, kedves Hábetler elvtárs…”

Viszont akkor veszi észre azt is, hogy már megint itt tartunk, ez már egyszer megtörtént, csak akkor a krumplileves volt a menü, meg a sakk, és nem a futball. Mindig azt vonyítottam, hogy az idő körben forog. Igaz, erre az öreg Buendia jött rá még Macondóban, de nem hallgatott rá senki sem, és a falu egyszer csak huss, elszállt a forgószélben.

A HARAG NAPJA – tényleg mindenkinek szenvedés a tanévkezdés?

Becsengettek.
Az oktatási intézmények többségében ma megkezdődött a tanév, a tegnap még utcákon csellengő, tereken lógó nebulók a padokban fészkelődnek, a tanerők hatalmas paksamétákkal felcihelődve ballagnak a friss festékszagot árasztó tantermekbe.

Persze, kivétel nélkül mindenki lógó orral teszi a dolgát, ahogy a tanulók szülei, családjaik is rágják a kefét egy ideje.

Lassan átkeresztelhetnénk szeptember elsejét a harag napjává, kezdődik a tanítás, a duli-fuli, a mindenáron rendrakás, az erőn felül teremtés időszaka – melytől szinte kivétel nélkül mindenki retteg! Szülők – egykori diákok – lelkesen kürtölik világgá közösségi oldalaikon, ők miként is szenvedtek egykor, mennyire gyűlölték, amint a pajdagogoszok szórni kezdték egész nyáron gyűjtögetett villámaikat.

A tanárok pedig szokás szerint rákezdenek a trillákra az elmaradt fizetésemelések, a mindig elspórolt társadalmi megbecsülés okán – szenvednek ők látványosan és olykor kiszolgálva a hatalom után ácsingózókat…

Hja és oltárian nyüszítenek a diákok is – mert nekik meg úgy hiszik, ez a dolguk. Amióta világ a világ így volt ez. Vagy mégsem?

Ha vitatkozni szeretnék, elég felidéznem a bácsit. A „mi bácsinkat” az utcából, aki minden reggel hatkor, nagy bakancsában, hatalmas léptekkel nyargal a falu boltocskája felé. Ha bárkit meglát, hangos szóval üdvözli. A rikkantós „jóreggelt” után rögtön hozzá teszi: „Mellen jó kis üdőnk van!”

A mi bácsink ezt mondja, ha már hajnalban dögmelegre ébredünk, ez mondja, ha szakad az eső, s emlékszem, pontosan ezt mondta januárban, amikor talpa alatt hó ropogott, s a szél majdnem letépte az arcunkat. „Mellen jó kis üdőnk van!” Ez az ő varázsmondata. Ez volna elvárható a NER kozmikus világában, az alázattal élők birodalmában, ahol mindenkinek mindenbe bele kellene törődni. Még szerencse, hogy nem könnyű bácsivá válni!

Jóval azelőtt az ember bölcsis és óvodás lehet, ahol az egyetlen dolgunk a játék. Semmit nem kellene ekkor még ellesnünk a konvenciókból. A kisgyermekkorban éppen az a szép, hogy a sok másolás közben szinte válogatás nélkül ragad ránk jó és rossz. S ez utóbbi okán, már iskolásként képesek lehetünk a zsörtölődésre, a dacra, a haragra, s őt, újabban a gyűlöletre is.

És ez persze nem feltétlenül jó!

De az ember gyermeke, ha már családban nevelkedik, nem igen láthat mást, csak gondokat! Ugyan a gondok mindig eltörpülnek a megosztott és eldicsekedhető kalandok mögött, egyszer csak eljárnak mindenki mögül a háttérképnek oly meggyőző bömössel! Akkor feltárul a kopár valóság, a küzdés maga, mely gyakorlatilag a legelső becsengetéssel elkezdődik. Az addig féltve őrzött, óvott apróság mögött bezárul az iskola hatalmas kapuja, s minek szépítsünk: mindenféle ünnepség nélkül nekilódul a taposómalom.

Öt-hatórányi kínszenvedés, elavult módszerek, eszközök között, a kevesebbnél is kevesebbet kereső tanárok mentén, akik minden elkeseredésük elfojtása közben azért mégiscsak bele-beledöfik lándzsácskáikat az addig oly tiszta szívekbe. Na és persze az otthonról hozott fegyverek is ropogni kezdenek – ne legyenek illúzióink, a mi gyerekeink már képesek megkeseríteni egymás életét.

Na, és ez az a pont, amit soha senkinek nem ér összehasonlítani semmiféle múltbéli illúzióval. Egész egyszerűen azért, mert minden, igen minden megváltozott. Semmi nem lehet olyan, ami akár emlékeztethet egy klasszikus iskolai állapotra, úgy harminc-negyven évvel ez előttről. Amikor még az a nóta élt:

Messze száll a fecske messze száll a nyár.
Felhő jár az égen, ősz van újra már.
Visszajöttünk hozzád, kedves iskolánk.
Vár a dal, a játék, vár a munka ránk.

Annyi régi pajtást látunk újra itt,
meséljük a nyárnak vidám napjait.
Nézd a sok új könyvet, bennük mennyi kép.
Iskolába járni ó, de jó, de szép.