Ha valami különlegesre vágysz húsvétkor: narancsos linzerszívek

Húsvétra valami különleges vendégváró süteménnyel szerettem volna készülni. Tavaly készítettem különleges, levendulás linzercsillagokat, annak a mintájára alakult ki a narancsos változat. A teáskanál levendula helyett 3 narancs héját tettem a sütemény tésztájába, ami készítés közben csodás, mámorító illatokkal látta el a konyhámat. Nincsen speciális húsvéti kiszúró szettem, ezért a szívet választottam formául.

Hozzávalók

300 gramm teljes kiőrlésű tönkölyliszt + liszt a nyújtáshoz
200 gramm vaj
100 gramm aranybarna nádcukor
1 csomag sütőpor
1 tojás
1 csipet parajdi só
50 gramm reszelt narancshéj ( 3 narancsból)

Elkészítés menete

Elsőként lereszeltem a narancs héját.
Utána összekevertem a száraz hozzávalókat: a lisztet, a cukrot, a sütőport, a sót és a narancs héját.
Elmorzsoltam benne a vajat. Egy morzsalékos, darabos tésztát kaptam.
Hozzátettem a tojást, alaposan összegyúrtam a tésztát. Addig dolgoztam, amíg egyenletes masszát kaptam, ami már elvált az edény oldalától. Nem szabad túlgyúrni, különben túlságosan felmelegszik benne a vaj. Ha mégis ez történik, a hűtőbe téve szilárdítható a massza.
Előmelegítettem a sütőt 180 Celsius fokra.
Lisztezett, sima felületre helyeztem a tésztát.
Kinyújtottam 3-4 mm vastagságúra.
Kiszúrtam a darabokat, melyhez egy szívformát használtam.
Sütőpapírral lefedett tepsibe helyeztem az aprósütiket. 2,5 tepsinyi adag jött ki belőle, 84 db szívecske.
A tepsit a sütőbe helyeztem, 180 Celsius fokon, légkeveréses üzemmódban, 8 perc alatt készre sütöttem a sütiket.
Jó étvágyat hozzá!

Kampec dolores XLVII. – Eszmélet

Béla ugyan a szájával befejezte az innen-onnan előrángatott verssorok skandálását, de a szemén látszott, hogy nem hagyta abba. Nem is tehette, ez volt az egyetlen fegyvere a harangzúgás ellen, a pajzs, amit a kongás és zilált tudata közé állíthatott, hogy ne őrüljön meg még jobban, mint amennyire sikerült neki, amióta rájött, hogy a világ és ő sehogyan sem passzolnak össze.

Ezt a felismerést már régebben is megtehette volna, így az ő bűne volt valójában, hogy erre csak most, vénségére döbbent rá, amikor már semmit sem tehetett, esetleg kiülhetett volna a kocsma kertjében álló cseresznyefa csúcsára, abban reménykedve, hogy a fröccsök ura néha fölnyújt neki egy marék rizst, persze borocskával együtt, hogy azért meg tudja őrizni a döglött valósággal összekötő köldökzsinórját.

Amikor rádöbbent, hogy ez volna jó, ott legbelül egészen élénken kezdte szidni a saját jó édesanyját, aki mindenféle kényszerek miatt úgy nevelte, hogy neki is egyedül a harangzúgás tessen, és felnőve ne Béla, hanem Józsi legyen, fogatlan és hulló hajú szerencsétlen, mint a faluban a korabéli hajdani hímek, akiket úgy legyalult az élet, és annyira elbutultak, hogy más már elő sem fordult elgőzölt agyukban, mint a disznó etetése, meg a rántott hús utáni böfögés.

– Van egy létrád? – Fordult a kocsmároshoz, végleg eldöntve a fára költözés alig fölbukkanó ötletét. A fröccsök ura most már végképp nem tudta követni barátja csapongásait, és megadóan csak kimutatott a kertbe, ahol a kerítésnek támasztva ott állott fenségesen a lajtorja, középen kis foghíjjal, de alkalmasnak mutatkozott arra, hogy Bélát három méterrel közelebb juttassa a mennyek országához, ahová meg nem is vágyott igazán.

Kiballagott hát a kertbe, odaszuszogott a mászó készséghez, és a cseresznyefához húzgálta, amelyen épp pattantak a rügyek, mert április volt, ezt el ne feledjük. Alig is haladt fölfelé két fokot, amikor megint belegyalogolt a csapdába, s tíz éves kantáros suttyó vált belőle, aki a nagyanyja fájára mászott, mert az öregek mindig óhajtották a cseresznyét, és naponta hívták őt apjával együtt röpke szüretre, amitől Béla nemzője kifakadt, ekképp: – Ó, hogy szakannának bele a cseresnyevésbe!

Ettől az ízes mondattól Béla fölröhögött, mert rájött, hogy az apja is forradalmár volt a maga módján, csak ezt a buzgalmat a végletekig konform anyja lefejezte, ezért úgy halt meg az öreg váratlanul, hogy egyszer sem ordíthatta bele a világba büszkén: a kurva anyátokat. A fröccsök ura nézte a nyitott ablakon át, hallotta a nyerítést, és amint Béla a fa göcsörtös törzsét bámulva vihogott, biztos volt benne, hogy percek kérdése csak, és végleg megőrül.

Nem tudta, mert honnan is tudhatta volna, hogy barátja nem csak akkor lubickol a múltjában, amikor a kocsma koszos falára vetíti élete filmjét, hanem most is pont arra jár, az eltűnt idő nyomában, de most épp a másik nagyapja kertjében hajszolja a bozontos pulit, miközben a budi mellett gólyák kelepelnek, mert tavasz van. Béla már csaknem hanyatt esett merengései közben, hogy úgy végezze, mint Urbino doktor, de megfogta a tíz éves suttyó haját, egy mozdulattal kiemelte a filmből, maga mellé állította, és a rend helyre is állott, amint eggyé olvadtak, mint avítt hősök rossz mesefilmekben.

Haladt hát tovább az ismeretlen magasságokba, mígnem talált egy ideális helyet, ahol három ág találkozott a feneke számára adva pihenő zugot, az egyik pedig hátának szolgált támaszul. Itt rendezkedett be, párnát hozott, hogy a fa ne törje fel a seggét, takarót a hideg ellen, kosarat kötéllel, amellyel az ellátmányát húzhatta fel, és egy csöngőt, amivel a fröccsök urának jelezhette, ha óhaja támadt. A kilátás, is ideális volt, a kocsma teteje fölött belátta az egész falut, szemközt még az ivó tévéjére is ránézhetett volna, ha akarja. De ilyen késztetései nem voltak egyáltalán.

A fröccsök ura megadóan vette tudomásul barátja újabb hóbortját, gondolta, pár óra múlva úgyis lemászik, és ebből derült ki, hogy mégsem ismeri igazán, fogalma sincs, mekkora elszánások vannak benne, ha akarja, és most igazán szerette volna az új létformát, hogy kiderítse, hol a rossebben is él valójában. Így kezdtek el lépegetni a napok, és Béla egyáltalán nem örült annak, amit a földtől elemelkedve tapasztalhatott.

A falu végén, ahol az út balra, a kukoricás felé fordult, ott állt egy bazi nagy kék plakát, és csak annyit lehetett olvasni rajta fölül: „Állítsuk meg Brüsszelt!”, alatta viszont naponta változtak a feliratok, annyiszor ragasztották át, hogy már egy kis domb keletkezett a papírcsíkokból. A sok forradalmár meg, aki ettől remélte a megváltást, egyáltalán nem vette észre buzgalma hiábavalóságát, mert nem láthatták, amint a falu apraja meg a nagyja le sem szarja az egészet, mert az idő és a tér teljesen másképp determinálja az életüket, ami folyamatból a kék plakátok olvasgatása teljesen kimarad.

Ugyanis a föntről jól meghatározható útvonalak minden házból más evilági célok felé vezettek, úgymint a templom, a vegyesbolt, a kocsma, olykor meg a községháza. Ettől csak a harsány műanyag dömperesek tértek el olykor, meg a traktoros legények, akik olajos hajukkal büszkén pöfögtek ki a földekre. A duplagyűrűsök, a szenvedő tekintetű melegítős fiatalasszonyok és a fogatlan nagypapák tartották katonás vonulásukban az örökös és megváltoztathatatlan rendet.

Ugyanígy az idő is egy ritmusra járt, reggel, délben és este meghatározva az útvonalak irányát, amitől az egész falu egy nagy hangyabolyhoz vált hasonlatossá, megmutatva a benne élők rovarszerű életét, amit csak néha szakított meg a rohadt templom hülye harangja, kibillentve a megszokott monoton ritmust. Meg a két közmunkás nem illett még a képbe, akik szinte szoborszerűen dülleszkedtek a gereblyéjükön a poros téren, emlékművet alkotva mintegy, amely a rendszer áldozatait dícséri.

Béla olykor késztetést érzett, hogy egy szál virágot tegyen a lábuk elé, de olyan jól berendezkedett a magasban, annyira flottul ment minden csöngőjének irányításával, hogy esze ágában sem volt megmozdulni, mert belátta, hogy ami alatta történik élet címen, az teljesen értelmetlen és kilátástalan dolog, még akkor is, ha a duplagyűrűsök kis kosárkáikban kaláccsal és sonkával a templomba indulnak szenteltetni, mert mindjárt itt a húsvét hazugsága, amikor az olajos hajúak kölnit locsolnak, a műanyag dömperesek szerencsétlen nyulakat hajkurásznak a fűben, a bádogbános pedig feltámadásról mesél a bamba híveknek.

De elmúlik majd ez is, hogy visszatérjen a hangyaszerű lét monotóniája. Így látta meg Béla, hogy az emberiség végleg menthetetlen, és amikor a kék plakátokon az átragasztások miatt növekvő domborulat szinte eltakarta az utat, hogy a traktorokkal úgy kellett kerülgetni, de még akkor sem néztek rá, nos, akkor Béla a rigók felé fordult teljes figyelemmel, akik megszokták már a furcsa madárijesztőt, és közvetlenül a füle mellett ordibáltak.

Itt várták, hogy megérjen a korai cseresznye, hogy aztán degeszre zabálhassák magukat, és ők voltak Béla órái is, mert észrevette, hogy pirkadat előtt hatvan perccel, pontosan hatvan perccel látnak neki a zajongásnak, és emiatt a remete megkedvelte őket, mert mindig ők adták a reményt, hogy hamarosan elmúlik az éjszaka kínja. Így történt azon a napon is, amikor Béla kalandja röhejes véget ért. A rigók nekikezdtek, nemsokára világosodni kezdett, és ahogyan az ég előbb sötétlilára, szürkére majd kékre változott, Bélában kinyílt a verseskötet, és nekilátott.

Fölállt meggondolatlanul, úgy mondta: – „Földtől eloldja az eget a hajnal…” Ekkor az egyik rigó épp a füle mellet látott neki dicsérni a teremtőt, amitől hősünk megijedt, megcsúszott, és a gravitáció dicstelen pattogásba kényszerítette, csak a legalsó ág állította meg. Ott feküdt hason, karjai, lábai himbálóztak, a fröccsök ura meg kilépett az udvarra kezében itallal, mert Béla még mindig szorongatta a csöngőjét, és éktelen zajt csapott. Ott lafogott, és amikor a kocsmáros leszedte az ágról, hogy biztonságba helyezze, ennyit hallott még: „Én könyöklök, és hallgatok…”

A szavaló csak ezután ájult el, a fröccsök ura így vonszolta be a kocsmába, nem tudta, és nem is akarta tudni mi történt, csak a székére ültette, életre pofozta, belediktált egy józanító vodkát, amikor a sekrestyés megrángatta a harang kötelét, és a búgás-kongás kitöltötte az ismert Univerzum minden szegletét, jelezve a hülyeség dicsőségét, És amikor a duplagyűrűsök raja a templom felé csoszogni indult, Béla lapozott egyet magában, és újra elkezdte: „ Le vagyok győzve, győzelem, ha van..” A kocsmáros belátta, hogy ennek soha nem lesz vége, és amikor bejött egy olajos hajú, hagyma szagú traktoros, Béla a múlt tapasztalatai miatt azt hitte, hogy az Isten ugrott be egy felesre. – Szerbusz uram! – így kiáltott fel a deliráló, a traktoros meg keresztet vetett, és minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba.

A tanítás

A KDNP frakcióvezető helyettese, bizonyos Vejkey Imre, akinek eddig a hírét sem hallottuk, ami nem lehet véletlen. Viszont most igen tanulságosan és messze mutatóan nyilatkozott meg húsvét kapcsán. A „politikus” arról beszélt, kérdésként merült fel, hogy végül nagypénteket vagy december 24-ét, vagyis a karácsonyi szentestét nyilvánítsák munkaszüneti nappá.

“Ebből a szempontból teológiai vitát nem akarunk lefolytatni, és nem is akartunk, hogy melyik a nagyobb ünnep, hiszen egyik nincs a másik nélkül, de úgy gondoltuk, hogy négy egybefüggő nap az mindenképpen egy olyan lelki épülést tud szolgálni magyar honfitársainkban, ami nagyobb jelentőséggel bír bárminél. Nem lehet csak vasárnap, a templomban egy órára kereszténynek lenni, hanem a tanításnak a mindennapi életet is át kell hatnia.” – mondta.

Énnekem azonban teológiai és másfajta vitám is képződött lelkemben a képviselő úrral, nemlétező pártjával meg az egyházával is, és nem vagyok rest, hogy ebbéli tusakodásomat közre is adjam. Íme.

A KDNP tulajdonképpen nem egyéb, mint a Fidesz egyik csápja, a farizeus énje, ami arra szolgál, hogy Orbán et. alkalomadtán az ő farkukkal verdesse a csalánt. De kiindulhatunk onnan, hogy a KDNP eredendő bűne a kereszténység alapizébe való belekényszerítése, ami avíttsága mellett jogtalan is. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint ugyanis Mária országában a legjobb esetben is csak a lakosság fele mondja magát római katolikusnak, ami hókuszpók nevében az összes galádságot elkövetik.

Olyan katolikus ez a kábé ötmillió ember, mint én. Engemet ugyanis öntudatlan kisdedként megkereszteltek, aztán a bigott nagyanyám miatt anyám rám kényszerítette az elsőáldozást meg a bérmálkozást is. „Jogilag” tehát katolikus volnék, de semmi sem áll távolabb tőlem, meghasonlásomat pedig a drágalátos egyház böszme papjai okozták.

Momentán sokkal inkább vonzódok bizonyos Sziddharha Gótama Sákja gondolatisága felé, aki mindenféle földöntúli örömök helyett csak annyit kínál, hogy nem kell újjászületnem, ha jól teszem itt a dolgomat. Viszont így, vagy hasonló módon jön össze egyházunknak az a nyüves ötmillió, hogy legyen mire verni a szentséges mellüket.

A buzgó hívők azok, akik adójuk egy százalékát is felajánlják, annyira magukénak érzik a kuplerájt, nos, ők nincsenek többen, mint a lakosság tizenkét százaléka, és most lehet osztani meg szorozni.

Bizonyos Füst Milán gondolkozott úgy, hogy: „A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.”, és milyen igaza volt a jóembernek. Ebből a szemszögből vizsgálva a mi drágalátos keresztény pártunkat kiderül, hogy a tételmondat egyik eleme sem igaz rájuk. Földi jutalmukat a Fidesz-hez való csatlakozás okán nyerték el, nagyon jól fizet – forintban – ez a felállás. Mondhatnám azt is, hogy naponta kapják meg a júdáspénzüket, de nem teszem, mert a kariótiról meg szintén hazudnak nekünk, hogy a mese kerek legyen.

2006-ban került a nagyközönség elé Júdás evangéliuma, az egyház minden tiltakozása ellenére, amely szerint ez az elátkozott apostol értette meg egyedül Jézust, midőn fülébe súgta, tudom ki vagy, és tudom, honnan jöttél. Júdás tehát „árulásával” hozzásegítette Jézust ahhoz, hogy lelke kiszabadulhasson az „eleve rossz test” fogságából.

Nem véletlen, hogy evangéliuma szerint ő állt legközelebb Jézushoz, a következők miatt: Amikor a szellem elhagyja a testet, a test elpusztul, léte véget ér. Akik az emberi világba tartoznak, azoknak a lelkük is megsemmisül. Ha azonban az emberben megvan az isteni szikra, azaz a fenti birodalomhoz (a szent nemzedékhez) tartozik, a lélek a test halála után tovább él, és a mennyországba kerül. Júdás ezek közé tartozik, míg a több tanítvány azok közé, akiknek halálával véget ér létük.

Ciki. „Jézus megváltó halála a gyász és a fájdalom mélysége, de az isteni szeretet túláradása is.” – Ilyeneket mondott Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek a húsvét kapcsán, amit szintén át kéne értékelni Júdás okán, valamint az egész katolikus egyház és a KDNP áldatlan tevékenységét is. Onnantól megszólalniuk sem lenne szabad, hogy egyik templomuk falára kikerült a felirat az alábbi szöveggel:

„A templom békéje és tisztelete érdekében…kérjük a koldulni kényszerülő szegény Testvéreket, hogy a templomban és annak környékén ne kéregessenek. Kérjük templomunk Híveit, hogy a templomon belül és annak környezetében ne támogassák a kéregetőket. Köszönjük.” Ez, aztán meg, hogy januárban a mínusz húszok elől sem lehetett a templomjaik fala mögé húzódni, és a menekülőkhöz való áldatlan, politikai célú viszonyulás megmutatta, hogy néhány emberséges partizán kivételével miféle egyház és miféle párt ez a kettő.

Ilyen, hogy visszatérjünk csöppet Vejkey úr dumájához. Ájtatos köcsögök gyülekezete, akik Orbán valagából kilógva még nyalintanak is egyet a fenséges ánuszba, hogy a gazdasági teljesítmény tette lehetővé a nagypénteki henyélést. Meg még: „Nem lehet csak vasárnap, a templomban egy órára kereszténynek lenni, hanem a tanításnak a mindennapi életet is át kell hatnia.”

Éppen ez nem megy a mi kirakat-keresztényeinknek, mint a föntiekből kitetszik. Visszakanyarodva Milán bácsi tételmondatához, maradna a túlvilági jutalom reménye, ami ugye, a mennyország volna. Rossz híreim vannak, a földivel ellentétben az nem lesz meg. Ha túllépünk Sheldon tételmondatán, miszerint ez az egész csak „Post mortem hallucigén állapot, amelyet tévesen mennyországnak neveznek.”, akkor sem. És itt teologizáljunk csöppet.

Krisztus mennybemenetele nem azt jelentette, hogy elszakadt ettől a világtól, hanem inkább azt, hogy megadta és bemutatta a kozmikus megdicsőülés lehetőségét. A mi üdvösségünk és boldogságunk nem más, mint részesedés az ő dicsőségében. Ezért a mennyországot nem lehet úgy fölfogni, mint külön helyet vagy mint egészen más állapotot, hanem mint az embereknek Istennel való életközösségét.

Ezért amikor „felsőbb” világról beszélünk, azt nem tér szerint, hanem a lét rendje szerint kell érteni, ezt jelzi a Szentírás az új ég és új föld kifejezéssel. Végül a mennyország egyúttal a jelen élet eszkatologikus ígérete és állapota. De amíg a földi üdvtörténet tart, addig az is állandó bontakozásban van, végleges alakját csak Krisztus második eljövetelekor éri el, illetve az egyetemes ítéleten. Ott lezáródik a történelem, és minden személy, minden mozgalom vagy eszme megkapja végleges értékelését és helyét. Ez a KDNP nem fog hangszórót kapni, ebben biztos vagyok.

De vizsgálhatjuk a másik két ábrahámita vallást, akkor sem. A Muhammad ibn Abdalláh ibn Abd al-Muttalib – ergo Mohamed – által alapított muszlimban sem, ott is van Paradicsom (Dzsanna) és Pokol (Nár), és Mohamed annyiban megengedőbb, hogy akinek csak egy parányi hite volt, az nem kárhozik el örökre. Ez se fog menni, a KDNP katonák nem hisznek, ők csak ájtatos manók.

A júdaizmus szerint meg, amikor a lélek elhagyja a testet, akkor egy Mennyei Bíróság elé kerül, ez a bíróság azonban csak számbaveszi az illető életét, az elbírálás részét maga a lélek tudja végrehajtani. Megszabadulva a fizikai korlátoktól már látja az Isteniséget, s vissza tud nézni saját életére, s annak tudja látni, amilyen valójában volt. A mitzvák által közvetített Isteniségért cserébe a lélek megtapasztalhatja az Édenkert különleges élvezetét, a rombolásért pedig, amit botlásaival és az Isteni szabályok megszegésével okozott, a Gehenom (Purgatórium) szinte elviselhetetlen fájdalma jár.

A Gehenom spirituális fájdalma azonban meggyógyítja, megtisztítja a lelket mindattól a kosztól, amit rossz cselekedetei ragasztottak rá, s megtisztulva már képes teljes egészében élvezni a végtelen jóságot, amit élete hozott létre, s gondtalanul tud fürdeni az Isteni ragyogásban, amit ő közvetített a világ felé.

A fentiekből is kitetszik, hogy az ábrahámita vallások Istene – ha van – egy és ugyanaz, csak a halandók értelmezik másként, hogy legyen alap és hivatkozás egymás gyilkolászására. Ezért a KDNP Fidesz-katonáinak azt a javaslatot tenném, hogy válasszanak gusztusuk szerint az elkárhozás módozatai közül, az igazi hívőket meg hagyják békén. Ők el tudják intézni a dolgot Istenükkel pártsegítség, de még papok nélkül is, maradjunk ennyiben.

Jobb, mint a bolti: sajtos keksz

Általában édes süteményeket készítek, itt a blogon is azok fordulnak elő a tollamból sűrűn. Most valami sós finomságra vágytam, és végül Cookta receptje adta az alapot hozzá. Természetesen az én ízlésemhez alakítottam most is az eredeti receptet. Egy sajtos keksz receptjét teszem közzé.

Hozzávalók

200 gramm teljes kiőrlésű zabliszt + liszt a nyújtáshoz
200 gramm vaj (nálunk laktózmentes)
200 gramm sajt (nálunk laktózmentes)
2 M-es méretű tojás
1 tasak sütőpor
só
őrölt feketebors

Elkészítés

A sajtot kis lyukú reszelőn lereszelem.
A lisztet, a sütőport, a sót és a feketeborsot összekeverem.
A lisztben elmorzsolom a vajat.
Hozzáteszem a tojást és a sajtot, összegyúrom. Ha ragad a tészta, hozzáteszek még kevés lisztet.
Előmelegítem a sütőt 150 Celsius fokra.
Lisztezett, sima felületre helyezem a tésztát, kinyújtom 3-4 mm vékonyra.
Egy háztartási keksz formával kiszaggatom a tésztát.
Sütőporral bélelt tepsire helyezem a sütiket.
A kekszet 150 Celsius fokon, 12 perc alatt kisütöm.
Két tepsinyi adag és még egy pici jön ki ebből az adagból. 76 db keksz sült ki nekem.
Jó étvágyat!

Nyelvészek a Pártban

Azzal egyáltalán nem mondok semmilyen újdonságot, ha kijelentem, ezek a mi mostani nagyjaink egészen bensőséges viszonyt ápolnak az ő édes anyanyelvükkel, és ez akkor lesz elborzasztó, ha tudjuk, a nyelv és a gondolkodás között nagyon szoros kapcsolat van.

Ilyképp, ami a szájukon kifolyik, jól mutatja likacsos agyuk tartalmát, valamint azt is, hogy miféle latin-görög kultúrát őrizgetnek itt nekünk, és nem utolsó sorban jelzi, honnan fakad a zsigeri gyűlölet azokkal szemben, akik képesek megalkotni egy összetett mondatot.

Origónk Kósa et. örökzöldje, a kupakokról szóló esszé, amely azért bugyogott ki belőle, mert nem volt fölkészülve kellőképpen arra a kérdésre, hogy az új adójogszabályok hogyan befolyásolják a keményen dolgozó kisember – akiért élnek és halnak – mindennapjait. A választ már röhögve őrzi a történelem, de azért nem árt feleleveníteni:

„Inkább az áruk, a szolgáltatások adóztatását jövedék esetében, fémkupak esetében, amelyek termékdíjként jelentkeznek, és azok ilyen környezetvédelmi szempont, hogy a fémkupakoknak az ügyében fellépve próbáljuk meg ezt a szemléletet csökkenteni, tehát egy sor olyan adóintézkedést fogadtunk el, amelyik alapvetően nem érinti az emberek mindennapi életét.”

Ilyen erős kezdés után egészen meglepő, hogy Kósa et. mostanában szemantikával is foglalkozik, amikor így elmélkedik: „Az állítsuk meg Brüsszelt magyar nyelven nem jelent többet, mint hogy Brüsszel bizonyos szándékait állítsuk meg, hiszen ha úgy általában támadnánk Brüsszelt, akkor olyanokat írnánk a plakátra, hogy „le vele!”, vagy, hogy „elegünk volt Brüsszelből”, de az, hogy állítsuk meg, nem ezt jelenti. ”

Igaz, a jelentéstannal a főnöke is birkózott annak idején, amikor a magyarok életteréről szőtt omladozó álmokat, és nem volt képes felfogni, hogy a hanyatló nyugat miért azonosítja ezt a szépemlékű Lebensraummal. Magyarázattal is szolgált rá a maga eccerű módján: “Magyarul kétszer kettő négy. Ez minden más nyelven másképpen van.” Egyetlenünk így oldotta fel a kavargó ellentmondást.

Ám ebből is kitetszik, úgy általában véve halovány fingja sincs arról, amiket permanensen, de legfőképp nagy nemzeti ünnepek alkalmával ordítva összederilál nekünk. Amikor a nagy árvíz fenyegette nemzetünket, és ő óvta a gátakat, pedig nem is volt egy Pelikán Jószef, akkor is felemelő beszélgetést folytatott Bakondi mittudomén mivel, aki most a fő migrációs szakértő, valamint tanácsadó a veszedelmek ellen. Akkoriban így diskuráltak:

„Öblözet – mondja Orbán Viktor
“Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.”

Szalacsi Sanyi bácsi kutyafasza ezekhez képest, az igazi baj azonban akkor mutatkozik meg, amikor ez a nívó emelkedett formaruhát kap, mint Semjén et. előadásában, aki szükségét érezte, hogy okos legyen nagyon, aztán ez sült ki belőle: „Ez nem befolyásolja és nem is befolyásolhatja a magyar törvényalkotást. A magyar törvény ésszerű, sőt evidentikus.”

Hát, evidentikus, hogy meglehetősen nagy ökör az ájtatos lovász, viszont megnyugtató az a tudat, hogy ezzel egyáltalán nincsen egyedül. Németh Szilárd is megmutatta, még a „segébe is feje van”, így: „A sajtótudósítások egyértelművé tették, hogy a tüntetők többen, többféle idegen nyelvet beszéltek, ez egyértelművé tette, hogy honnan szervezik ezeknek egy jelentős részét.”

Ilyen felvezetésnél csodálkozunk még azon, hogy Szombathelyen a helyi erők nehéznek érzik az Ivanovot? Egyáltalán nem, viszont majd ők jelölnek ki maguknak színházigazgatót, a jelek szerint teljes joggal és megalapozott bölcsességgel. Egyúttal az is kiderül, hogy ezek mért irtóznak az egyetemistáktól, ezen belül is legfőképp a bölcsészektől. Más az ő elkényeztetett világuk, viszont ha valaki azt feltételezi, a fentiekkel az volt a szándékom, hogy azt sugalljam, ezek bunkók, akkor nem tévedett sokat.

MEGÉRTÜK, EZT IS! – amikor bántás lesz a segítésből

Kevesen akadnak – ha egyáltalán léteznek még – akik ne gondolnák át ebben a megkergült világban, hogy miként tehetnék elviselhetőbbé mások gondjait… A segítés, az elesettekről való törődés, a nehezebben élők támogatása azoknak is lélekmelengető lehetőség, akik maguk is beosztóan, olykor kuporgatva pergetik mindennapjaikat. Felhívások, szervezett megmozdulások nélkül eltervezni a jót, mindenféle előzetes értesítés nélkül, belső indíttatásból, „csak úgy” felkerekedni, meglepni azokat, akiknek minden csepp boldogság is ünnepet jelenthet – ez adhat reményt, némi örömöt, ha mindegyre arról szólnak a hírek, miként lehet, „éppen csak túlélni” ezt a ránk szabadult, elátkozott időt…

Egészen hétköznapi történet a miénk.
A költészet napja adott alkalmat némi “segítő” verselésre, ha már a költemények „dolga” a tisztes szívmelengetés. Felkerekedtünk, s úgy terveztük, meg sem állunk egy távoli település öregek otthonáig.
Útra kéltünk, tarisznyánkat megtöltve könyvekkel, lapokra nyomtatott versekkel, a szívünkben dalokkal, elhatározott mosolyokkal – s nem volt egyéb álmunk, csak, hogy szép szavakkal reményt vihessünk nagyapók és nagyanyók pitvaraiba. Az éppen közeledő Húsvét, az emberi érzések legszebb ünnepe közeledtével adni szerettünk volna, – ha már csak ennyit adhatunk is – reményt, vigasztalást, meg némi messze zengő örömöt mindazoknak, akik generációkon át szolgálták gyermekeiket és unokáikat – önzetlenül! Akiket kiforgatott, tönkretett ez a beteg világ!

József Attila és más költők rigmusait és rímeit vittük, s úgy érkeztünk meg a messzi intézménybe, hogy már a belépés pillanatában simogatni próbáltuk az otthon lakóit. Tolókocsikban, nyikorgó székeken ültek körénk a mások öregei, akiknek szerettük volna akár csak pillanatokra is elhitetni – ők a fontosak, mi pedig a lelkiismeretünkkel viaskodó utódok, mint a hazatérő tékozló fiú, valamifajta megbánással járulunk eléjük.

Tettük, amint elhatároztuk – mondtuk a verseket egyre, s közben gondolatainkat, melyek a jó szándékról, a vigaszt adó, valódi szeretetről szóltak, úgy igyekeztünk megfogalmazni, hogy megoldást kínáljunk – legalább lélekben – a nehézségekre.
A szeretetről beszéltünk, mások szeretetéről…
Elmondtuk, mennyi mindent lehetne másként cselekedni, milyen kevés kellene, hogy a régi nagycsaládok feléledhessenek, az egykori oskolák meg a templomok is újra megteljenek gyerekzsivajjal, hogy újra közösségekben, az együvé tartozás szentélyeiben érezhesse magát a hozzánk távolból betérő. Beszéltünk a fránya anyagi javakról, melyek elosztása valahogy félresiklott, elmondtuk, mennyi gondot okoz a legtöbb embernek eldönteni: esznek, ruházkodnak, vagy fűtenek a kemény télben… beszéltünk az intézményes gondoskodás elmaradásáról, az egészségügy betegségeiről – tettük mindezt mindenféle politikai zűrzavar keltése nélkül. A jobbítás szándékával…

Már majd egy órán keresztül tartott a mondókánk, s a nagyanyók és nagyapók kezdeti félelmei – az ismeretlenek láttán – éppen elillanóban voltak, kalitkáik kinyíltak, s vissza-visszamosolyogtak az alig hihető gondoskodás hallatán. Jó volt, egyre jobb volt köztük lenni!
A remény pislákoló lángja már-már valódi fényt és olykor melegséget is varázsolt közénk, amikor megmagyarázhatatlan dolog történt sokat látott segítő csapatunkkal!

Egy idős hölgy, aki mindeddig összekulcsolt kezekkel gubbasztott a kis csapat kellős közepén, megszólalt. Ahogy ő mondta, válaszolnia kellett a rengeteg igazságtalanság hallatán. Mondolata legelején heves szavakkal kikérte magának az elesettség és gondokkal küszködés jelzőit, megvetéssel szólt azokról a szavainkról, melyekben Ferenc pápát idéztük az idősotthonokban magukra hagyott öregekről. Azután ecsetelte, hogy milyen tömegek látogatják a templomokat, s persze mindezért a katolikus iskolák tesznek egyedül – ahogy mondta – ahol a diákok ugyan a kezükben tartják az okostelefonokat, de csak azért, hogy a logikájuk fejlődjön… A következő pillanatban már Soros Györgyöt szidta a drága teremtés, majd végre a szemünkbe nézve, mintegy feltéve az i-re a pontot, kijelentette: a jövő héten érkezik a miniszterelnök úr konzultációja! Az a gondoskodás, nem amit mi csinálunk…

Nem tehettünk mást, elhallgattunk, nem volt záróvers, sem búcsúzkodás, meghajtott derékkal összeszedtük könyveinket és a versekkel teli papírlapokat, aztán a lehető legszelídebb hangon, csendesen elköszöntünk. Szinte elmenekültünk a minket éppen csak megszerető maroknyi nagyapó és nagyanyó elől, magunk mögött hagyva az imént oly bőszen káráló matrónát, aki persze még mondta-mondta, most éppen a migránsok áradásáról, a kerítésekkel megvédendő hazáról, meg a rezsicsökkentésről hadovázva…
(…)

Az út sokkal hosszabb volt, mint odafelé.
Kétségektől gyötrődve cammogtunk, s amióta csak hazaértünk, azon gondolkozunk, vajon, hogy hagyhattuk magukra azokat a csöndjükben összeroskadt öregeket, akik közt éli boldog, elégedett mindennapjait ez a derék asszony. Azok, ott, vagy tizenöten, megszenvedve a valót, s az az egy, aki minden esti híradó előtt maga köré hívja a bambákat – hátha végre belátják, milyen fergeteges iramban erősödik Magyarország!

Konklúzió? MEGÉRTÜK, EZT IS! – amikor bántás lesz a segítésből, amikor a jó szándékunk éppen csak szégyellni való, hibás cselekedet lehet, egy végletekig megrohadt rendszerben…

Íme, hát, megleltük hazánkat.
A demagógia költészet napi mondókája mindent lehengerelt…

Menni, futni, menekülni

Világ végén megszületni, apukától maflást kapni, a labdába belerúgni, tyúkszarokat vakarászni, KISZ titkárost alakítni, kollégistát játszogatni, a világot megváltani, katonaként sugdolózni, Soros pénzén tanulgatni, bomlasztani hazajönni, a nagy téren üvöltözni, oroszokat elüldözni, a Nagy Imrét eltemetni, parlamentbe belejutni, nem dolgozni, nem dolgozni, narancsokkal szavazgatni, a papokat térdeltetni, székházakat árulgatni, apukának bányát adni, lapítani, lapítani, megzakkanni, aztán nyerni, koronákat úsztatgatni, Torgyán testvért elárulni, szőlőt venni, lakást nyerni, hegyet venni, rétet nyelni, veszíteni, kikészülni, jobbra menni, polgárt játszni, szervezkedni, kordont hordni, székházakat ostromolni, forradalmat fülkészkedni, kétharmadot megszerezni, NER-t szervezni, nem dolgozni, papok előtt leborulni, az országot széjjelverni, szegényeket elüldözni, nyugdíjakat mind lenyúlni, a népeket általverni, az oktatást széjjelzúzni, egészséget agyonkúrni, ellenséget keresgetni, mindig-mindig megtalálni, kelet felé nyitogatni, baltás gyilkost elengedni, haverokat nevelgetni, régieket elárulni, meggecülni, szotyolázni, stadionba ájulgatni, gumicsizmát húzogatni, kolbászokat töltögetni, partedliben vacsorálni, EU lóvét nyúlogatni, liberálist üldözgetni, leépülni, csak harcolni, Soros pénzét vizsgálgatni, Soros embert utálgatni, egyetemet bezáratni, civileket basztatgatni, orosz előtt leborulni, az országot elárulni, nem beszélni, csak pofázni, lopni, vinni, népszavazást elhazudni, kerítést meg alkotgatni, olimpiát mind elbukni, kisvasutat építeni, várba vágyni, Paksra tárni, véglegesen elhülyülni, stadionba beleülni, valóságot elfeledni, valósággal szembe menni, gyógyszereket mind bevenni, népek elől bujdokolni, kordonokat mind felhúzni, klakőröket megfizetni, síposokat megveretni, józan ésszel szembe menni, káoszt látni, TEK-re vágyni, idegeken gordonkázni, népet látni lázadozni, a gatyája tele lenni, szabadságot füllenteni, vonatjegyet beszerezni, menni, futni menekülni.

TTT…TESCO újság

„És vígasztald meg, ha vigasz/ a gyermeknek, hogy így igaz./ Talán dünnyögj egy új mesét,/ fasiszta kommunizmusét -/ mivelhogy rend kell a világba,/ a rend pedig arravaló,/ hogy ne legyen a gyerek hiába/ s ne legyen szabad, ami jó.”
(JA)

Pártunk, következésképp kormányunk megint a kiskereskedelmet akarja megrendszabályozni egészen elképesztő módon. Olyképp, mint Sheldon Leonard vécéhasználati szokásait, aki a dresszírozás előtt akkor ment pisálni, amikor csak eszébe jutott, akár az állatok, és nem a napirendnek megfelelően. Aztán megszokta az értelmetlen rendet, a kijelölt időben csorgatott, és a fütyölés szabadságát sem sikerült soha kivívnia.

Sok-sok baromságot tartalmaz a törvénnyé emelni kívánt normaszöveg, egy passzus azonban különösen fölkeltette a figyelmemet, amely arról szól, hogy korlátoznák a reklámköltéseket, és a napi fogyasztási cikkeket árusító cégek nettó árbevételüknek csak a fél százalékát költhetnék ilyen célra, hogy „a kevesebb reklámnak köszönhetően a fogyasztók tudatosabban válasszanak a termékek közül”. Azt is előírná a javaslat, hogy csak sajtótermékben jelenhetne meg szupermarketek reklámja, vagyis betiltanák a külön reklámújságokat.

Ez, amennyire nevetséges, annyira félelmetes is egyben, és nem azért, mert a mindenféle „maszek” kiadványok határoznák meg a napi olvasni valómat, hanem, mert Pártunk megint olyanba készül belepofázni, amihöz az ég egy világon semmi köze nincsen. Az ilyen terelgetések a diktatúrák bájos jellemzői, előírják, hogy az ember – a bolt – mire költheti a saját pénzét, és mire nem, valamint odahat, hogy az alattvaló mit gondoljon a világról, és ezen belül is róla, a kormányzó erőről. Meg a Sorosról, ezt el ne feledjük.

Ezen túl ez az indoklás is édes, hogy „a kevesebb reklámnak köszönhetően a fogyasztók tudatosabban válasszanak a termékek közül”. Jelezném, hogy a magyar társadalom döntő többsége eddig is meglehetősen tudatosan választott, mindent megtett, hogy a lehető legolcsóbb élelmet szerezze be, mert erre predesztinálta őt a sorsa, meg a pénztárcája vékonysága legfőképp. A minap is, a nemzeti COOP-ban állt mellettem egy néni, és elborzadva nézte a tejfölök brutális árát, és amikor megmutattam neki egy viszonylag olcsóbbat, hálálkodva kapta ki a kezemből.

Ennyit a test tudatos táplálásáról, viszont nem csak farháttal él az ember. Sajtótermékekben hirdetni kötelezően, ennek a rezsim számára több hasznos folyománya is lehet. A lappiacon immár jószerivel nincs olyan újság, amire ne tették volna rá a mocskos kezüket, így ez a kötelezvény csak a haveri pénztárcákat gyarapítaná megint csak, hogy Orbán kitalált világát még alaposabban gyömöszkölhessék az alattvalók megtépázott tudatába, és, mielőtt még mindezt bővebben megvizsgálnánk, nézzük meg futólag, mit is kínál a Józsiknak a leigázott média.

Aki ma Magyarországon a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző, a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve. A polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken, a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait, nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne.

Itt tartunk most épp, amikor pedig az utca forrong, ami fölhorgadás elsősorban azért alakult ki, mert a népeknek, akik képesek még rálátni a valós világra, elegük lett a hazugságokból, valamint abból, hogy nem hagyják őket hovatovább gondolkozni sem. A CEU csak a gyutacs volt, minden további történés az egyre inkább orwelli hatalom ellen irányul. Az 1984 szellemében átformált média-világról már meséltem, de nem esett szó az MMA gyalázatos működéséről, amely intézmény meg a harminc éve már elfeledett „TTT” világát hozta vissza.

Újszülöttek és elsőáldozók kedvéért elevenítsük föl ezt a jóravaló mechanizmust. Tiltott, Tűrt, Támogatott, azaz a „Három T” a kommunista kultúrpolitika terméke volt, Magyarországon a kifinomult változata a köztudatban Aczél György nevéhez kapcsolódik, pedig már az ő fellépése előtt is jól működött.

A képzőművészet és iparművészet területén alkotók számára a „munkaelosztó bizottság” határozta meg, hogy ki milyen megrendelést kapjon, kaphat. Azok a művészek, akik a politikailag nemkívánatos „imperialista” művészeti stílusokhoz kapcsolódó műveket hoztak létre, legyenek azok képzőművészek, iparművészek, zenészek, előadók, írók, költők, maguk is nemkívánatosak lettek. Ők kerültek a „Tiltott” kategóriába.

A politikailag megbízható, a rendszert kritika nélkül kiszolgáló alkotók jelentették az ellenpólust, akik az állami kitüntetések és elismerések mellett a többség számára elérhetetlen, esetenként rendkívül kiemelkedő anyagi elismerésben részesültek. Ők alkották a „Támogatott” művészek csoportját, számtalan megrendelést kaptak, alkotásaikat rendszeresen, az állampárt mecenatúrájának köszönhetően bemutathatták külföldön, a „nyugati” országokban is.

A két szélső pont között helyezkedtek el a „Tűrt” kategóriába tartozó alkotók. Sokan a „Tűrt” és „Tiltott” besorolás között ingáztak, természetesen nem saját belátásuk, hanem a hatalom kénye-kedve szerint. Itt az átmenet megvolt, de ebből a helyzetből a támogatott körbe bekerülni csak kivételes esetben lehetett. A kádári diktatúra felpuhulása következtében ez a három kategória is szétfoszlani látszott, de gyakorlatilag a rendszer összeomlásáig megmaradt. És most újra itt van nekünk, midőn Orbán et. zilált tudata visszatért a KISZ-titkári origóhoz.

Legújabb elfajzott hajtása az az ötlet – amiből minden bizonnyal törvény lesz -, hogy a színházak igazgatóit meghívásos alapon neveznék ki. Ehhez újólag fölelevenítem a szombathelyi Weöres Sándor Színház kapcsán nemrégiben lezajlott botrányos eseményeket, amikor is egy Fidesz-es városatya túl nehéznek találta a repertoárt, egy másik pedig arról értekezett, hogy a kormányt bíráló darab miatt kellett idő előtt távoznia a nézőtérről. Nos, a jövőben ők hívják majd meg a nekik tetsző igazgatókat, a jelenkori Aczélok. Ha ebbe az egész delíriumba őszintén belegondolok, nekem kurvára fog hiányozni az a TESCO újság, holott évek óta nem láttam egyet sem. Szar egy hely lett ez a magyar nemköztársaság.

KICSI ÉSZAK-KOREA BEÚJÍT – nincs több teszkósújság, kormányunk betiltja azt is!

Kedves vezetőnk, a magyar hangú Kim Dzsongun és becses csapata ismét kieszelt valami rettentő frankót!
Sikerült megtalálni az újabb ellenséget, a kormány nekimegy a szupermarketeknek!
Ha már végrehajtják „a hazai kereskedelempolitika lehetséges fejlesztési irányairól a társadalmi egyeztetések eredményeképpen” című össznépi cukiságot, hát első körben egyetlen tollvonással megoldják a reklámújságokat nem kérők problémáit!
Ugyanis a nagy ívű elgondolás szerint mostantól nem kerülnek postaládáinkba semmiféle ingyenes szóróanyagok, a nyugdíjasok nem keresgélhetik, s jelölgethetik buzgón, mire futja majd és hol – ha végre megjön a postás!

Egész egyszerűen tilos lesz mindenféle akciók és leárazások önálló beharangozása – ha egy kereskedő mégis el akar jutni a vásárlókhoz, csakis és kizárólag a kormánypárti médiák méregdrága hasábjain teheti azt meg!
Kézenfekvő, hogy hamarosan kötelező lesz előfizetni a Vas Népét, netán a Magyar Időket, s akkor esetleg megtudhatjuk, ha némileg olcsóbbá válik a magyar tej, a magyar kenyér, meg a magyar tojás!

Ellenzékinek mondott felületeken nyilván csak módjával harangozhat a Spar, vagy az Aldi, a Simicska felületein pedig egész egyszerűen betiltják az áruházláncok reklámozási lehetőségét!

Kalandos úton bár, de hamarosan felzárkózhatunk a példakép Észak-Koreához, már csak pár húzás és Azerbajdzsán lehelete lengi be a magyar légteret, s mire felépül a várva-várt Pakskettő, nyilván újra kötelező tantárgy lesz az orosz nyelv az általános iskolákban!

Vasfüggöny védi majd erősködő hazánkat a burzsoá Európától, s újból megtanulunk utálkozva gondolni az osztrák sógorokra, meg a nyomorék németekre, franciákra!
Áruházi kultúrájukat, az évtizedek alatt meghonosodott vásárlási kultúrát tépi apró darabokra Orbánék elgondolása, mely nem egyéb, mint a KDNP kicsinyes bosszúja, amiért vasárnap mégiscsak merészkedünk nyitott boltokkal szolgálni a vásárlói érdekeket! Nem sikerült megemészteni, hogy az átkozott magyar nép követelte a boltzár feloldását, nem sikerült megemészteni, hogy az életképtelenné tett magyar gazdaság és gazdák képtelenek versenyezni a fejlettebb világ kereskedelmével!

A legvadabb kommunista rendszereket idéző módon avatkoznak bele a kereskedelem munkájába, de nyilván, ez sem fog gondot okozni a lelkes kétharmadnak, meg a nagy hohohohó Áder Janónak! Aláírja, s nem lesz itt semmi gond!

Pártunk és kormányunk persze odacsap, ahova köll alapon még előírja majd, hogy a mérhetetlen munkaerő hiány mellett hány kereskedővel lehet majd egységet működtetni, előírja, hogy mi mindent kell feltűntetni az import termékeken elrettentésül, és – igazi agyrém!!! – a reklámköltést korlátoznák, (!!!!!) a napi fogyasztási cikkeket árusító cégek a nettó árbevételüknek csak a 0,5 százalékát költhetnék reklámra! Ugye, milyen találékony ez a kiváló szakembergárda?! Belehúztak az elvtársak, de rendesen!

Mit szarnak ők a nyugdíjasokra, meg az éhhalál felé tengődőkre! Ha olcsóbb terméket akarnak, járassanak kormányújságot, abból lessék ki az angebótot! Ha bezárnak a kisebb üzletek, mert képtelenek lesznek megfelelni a szakképesített dolgozók létszámával kapcsolatos előírásoknak, majd kegyelemből fenntarthatóvá engednek néhány nagyáruházat – persze kizárólag a Kasszás Erzsi csapatának!

Ha pedig nyálat csorgatnánk némi holland sajt iránt, vagy kortyolnánk egy kevés bajor sört – és persze nem jó a fránya belünknek a Pálpusztai sajt, meg a Balatoni világos – akkor szép lassan bevezetik, hogy három évente, a zokniba csúsztatott dugi Euróval kilódulhatunk Óbervariba, némi gesenk reményében!

Kim Dzsongun, meg az ő Észak-Koreája lassan tanulhat Orbántól ezt-azt! A mi vezérünk alig alszik, csak agyal, agyal egyfolytában!


.
Mi meg jobb, ha eldugunk néhány teszkósújságot; legyen miről mesélni az unokáknak: – Hja gyerekek, akkoriban még szabad volt sóvárogni!

Kicsi kis reaktorocskák

Miközben Magyarország üszkös maradéka az entrópia idegesítő állapotában leledzik, és akárha az egész rohadt Univerzum, egyre gyorsuló ütemben száguld az őskáosz felé, Semjén huszár Iránban Esak Dzsahangirit, az iszlám köztársaság első alelnökét ölelgeti, sőt, egyenest a nyakába is ugrik felhőtlen rajongásában, örvendezvén az aláírt megállapodásnak a keleti nyitás szellemében, és üdvözölve a keresztényüldözőt.

Semjén egyébként kitörölheti pállott seggét a papírjával, Dzsahangiri egy senki, egy nímand, ugyanis az Iráni Iszlám Köztársaság 1979-ben elfogadott alkotmánya, amely a mi alapizénkhez hasonlatos, azt rögzíti, hogy azon a messzi tájon a legfőbb hatalom Istené, aki nem Jézus és az ő papája, meg a Szentlélek. Sokkal inkább Allah, akinek nevével a szájukon hajtanak kamionokkal a mi Istenünk bárányai közé, ami miatt – állítólag – építkezik egyetlenünk gőzerővel a határokon, és tart fenn másfél éve készültséget nem csak a kerítések melletti latyakban, hanem az egész lebutított médiájában.

Semjén bizonyára nem Németh Szilárd görög-latin kultúráját megvédeni indult abba az országba, ahol minden hatalom a Legfőbb Vallási Vezető kezében van, aki egyben a fegyveres erők főparancsnoka, de ellenőrzést gyakorol a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom fölött is. Ilyképp ez az a berendezkedés, amely ideális lenne a felcsúti libapásztor számára, de Semjén mégsem azért lovagolt olyan messze, hogy ezt a mintaszerű középkori társadalmi berendezkedést tanulmányozza. A rezsissel meg majd a kocsma előtt lerendezik a dolgokat, mint Orbán ideális férfi típusa.

Amikor a mi Zsoltink annak örvendett felhőtlenül, hogy megállapodást kötött arról, Magyarország hitelezi az iráni atomprogramot nyolcvanöt millió euró (azaz huszonhat milliárd forint) értékben, és még, hogy száz iráni diák magyar egyetemekre jöhet tanulni, valamint, hogy Irán és Magyarország közösen kis atomreaktorokat épít, amelyeket Afrikában és Ázsiában adnának el, nos, éppen akkor Haszan Róháni elnök Putyinnal telefonozott, én pedig hangosan felröhögtem, holott éreztem, hogy sírni volna jó.

Ők ketten együtt ítélték el az amerikai agressziót, a Homsz tartománybeli szíriai légitámaszpontra mért amerikai légicsapásokat, és a nemzetközi jog megsértését emlegették. Putyin pincsijének valaga vége, Semjén tehát személyesen tett látogatást a modern kori Sátán birodalmában, mint ahogyan ez a pincsi szintén kremli noszogatásra zülleszti az Uniót, hogy onnan már el is akarják távolítani, és akkor elindulhatunk vagy a sztyeppékre, vagy a sivatagba, indulnak a tevekaravánok.

Viszont így rohadt nehéz lesz Trumppal, akinek érkezését úgy ünnepelték, mintha a megváltó szállott volna alá a légből.

Az év eleji euforikus hangulat azonban immáron elfeledődött, egyetlenünk újra fordult egyet a tengelye körül, és megint mást mond, mint amit csinál, mert ez a veszekedett természete neki, vagy egészen közönségesen elment a maradék esze is. A magam részéről ezt az utóbbi diagnózist írnám a zárójelentésbe, mert már nem is kaméleon, hanem stílszerűen dervis, annak is a kerengő változata, aki imával és tánccal kerül közelebb Allahhoz, mivel misztikus kapcsolatban áll vele.

A vége ennek az egész delíriumnak a halveti dervisek ideális állapota lesz, akik szűk zárkában élnek (esetünkben zárt osztály vagy éppen cella, gusztus szerint), alig is esznek, a Koránt olvassák, és legfőképpen Allah hét nevének (eszmá-i szebá) ismételgetését gyakorolják kitartó buzgalommal.

Ilyen szellemi magasságokra még alkalmas a mi kedves vezetőnk, másra nem nagyon, amit a muszlimokkal éppen megkötött szerződése is mutat, amiből kitetszik, a világ nem úgy működik, mint ahogyan ő azt elképzeli. Atomprogramra kölcsönt adni Iránnak nem sok jót jelent az álmoskönyvek szerint, de ezt majd Putyinnal megbótolják, lesz is Paks2-ért felelős bárca nélküli miniszter a kormányában. Ennél sokkal érdekesebb a száz iráni egyetemista, akik majd megérkeznek, betelepítik őket mintegy az országba, megkerülve a kerítést, és aki ezt érti, annak a megfejtésért hangszórót adok.

De még ennél is meseszerűbb, hogy a szerződés szerint mi majd a kedves irániakkal szakmányban gyártunk a sufniban apró kis atomreaktorokat, és azokat afrikai bolhapiacokon áruljuk a gyékényről. Két kérdés óhatatlanul fölbukik az emberben ilyenkor. Hogyha ennyire megy ez nekünk, akkor mi a jó francnak ide a Roszatom, a másik meg, hogy miért hazudik a bagázs már megint.

És ekkor rájöttem, hogy a NER, és ezen belül Orbán et. leglényegét a múlt század harmincas éveiben Szovjetoroszországban fogalmazta meg egy elkeseredett alattvaló, a megfejtés pedig így hangzik: Áll a tribünön, és hazudik. Mi tudjuk, hogy hazudik. Ő is tudja, hogy mi tudjuk, hogy hazudik, de folytatja. És örül, hogy megtapsolják.

Ezt Kobáról, közkeletűbb nevén Sztálin elvtársról állapította meg a hajdani megvilágosodott, de mintha a Kossuth teret tanulmányozta volna minálunk marha nagy nemzeti ünnepek, úgymint Március 15. oder október 23. kapcsán, amely lehangoló napokra tényleg buszokkal hozzák a klakőröket, míg a sípoló tömeget távol tartják az ordibáló vezértől. Hogy legalább neki jó legyen, ha már másnak nem lehet az. Ezen az állapoton pedig sürgősen változtatni szükséges, s mivelhogy az elkurvult ellenzéktől semmi jóra nem számíthatunk, csakis a fiatalság szárazon tartott puskaporában lehet a maradék reményünk, ahogyan az elmúlt napok történései is mutatják.