Szerző: rezeda

Itt a napokban valamelyik filmcsatornán bele-belenéztem egy filmbe. A címét sem tudom, a szereplőket sem ismerem, de a pár percek, amiket láttam belőle, megmutatták a lényeget, hogy ez egy koncentrációs tábor parancsnokának családjáról szól, akik élik idilli életüket az iszonyat tövében. A jól fésült, ápolt, érzékeny lelkű anyuka, a futkározó és az olykor furcsa dolgokba botló fiúcska, akinek a náci apukája magyarázza, hogy a drót mögött más emberek vannak. Igazából nem is emberek azok, csodálkozni rajtuk, sajnálkozni fölöttük nem érdemes. Ilyen természetesen.

Így vannak ott, így éldegélnek, ahogyan a kéményből dől az emberekből származó füst, míg egyszer csak az anyuka megtudja, milyen füst is az, hol is él, ki is a férje és mivel foglalkozik, aztán ettől kiborul. Férjuram pedig magyarázza a zokogó nőnek, hogy háború van, mire az asszony, hogy de itt nincs, és a férj, hogy de igen, de igen, mert ezt a munkát is el kell végezni, ha olyan országban akarunk élni, mint amilyet megálmodtunk. El kell söpörni, ki kell irtani a mást, hogy a tiszta vérű és tiszta eszményű, minden mocsoktól mentes haza létrejöjjön. És ekkor szembe jön velem a neten ez a Dúró Dóra megint.

Néz az ostoba bociszemeivel, kezében könyv, amit most nem darál, hanem szaggat, végzi a munkát, hogy létrejöjjön az általa megálmodott mások nélküli ország. Neki is van rövidgatyás gyereke, az ő apja is magyarázhatja neki vagy nekik, hogy azok nem olyan emberek, igazából nem is emberek, a munkát el kell végezni a haza érdekében, és indul zászlókat szaggatni. Apa szaggat, anya darál, a publikum pediglen tapsol. Ugyanekkor Lázár Ervinnek is nekimennek, mert hétfejű tündér szerepel a meséjében. Ki halott már ilyenről, teszi fel a kérdést az Orbán csicska dolgozat, amely bevallottan bosszúból született, mert annak van az ideje most.

Ugyanis Deák-Sárosi László ebben bevallja, hogy már régóta a bögyiben van ez a Lázár, és most, hogy a rezsimtől hivatalt kapott, a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa lett, elérkezettnek látta az időt a leszámolásra. Szenvtelenül teszi, mint a filmbéli náci apuka és férj. Egyre több a Deák-Sárosi, a Dúrók is egyre vadabbak, akik a hatalomtól, hivataltól megrészegülten elérkezettnek látják az időt, hogy elvégezzék a munkát, és megtisztítsák az országot a nekik nem tetsző eszméktől, s ami ezzel majd jár, az ezeket hordozó emberektől is. Az az ország pedig, amelyik a netadó miatt tízezrével vonult az utcára, ezt tétlenül nézi.

Sőt, tetszik is neki. Dúró nem iszik, négy gyerekes „anyuka” – mint érdem –, meg olyan aranyos, így védi őt egy olvasó a Facebookon, mert nem látja, és a többség sem látja, hogy az orbáni kultúrharc kiteljesedésénél tartunk, amikor eljött a nekik nem tetsző művek fizikai megsemmisítésének ideje. Egy lépésre vagyunk a Kristályéjszakától, ami a leginkább ínyére volna a bosszúra szomjazó felfuvalkodottaknak. Ahogyan a rossz emlékű Kerényi Imre mondta, „most mi jövünk”, és tényleg jönnek, egyre agresszívebben és vadabbul. Burjánzik a pitypang, kaszálni lehetne.

“Léteznek tehát ilyen hasznos idióta írók és olvasók, akiket a konzumidiótákat kitermelő gazdasági háttérhatalom fel tud használni saját céljaira. Akik még vagy már nem értek el a formális műveletek szakaszába, illetve a kritikai reflexiónak egy szintjére, vagyis az arányosság és a fokozatosság józan paraszti ésszel is belátható állapotába, azokkal bármi elfogadtatható, még az is, ami a saját érdekükkel szemben áll.” – idézem Deák-Sárosit, és azért, mert ez te vagy, ha Lázár Ervint olvasol, és netalán még mosolyognál is rajta. Hülye vagy, mondja neked. Más ember vagy, illetve nem is egészen vagy ember.

A filmben, amelyből elindultam, a naiv anyuka, észrevéve azt a borzalmat, amiben él, zokogott, és püfölte a náci, gyilkos férje mellét, de hasztalan. Tragédiája nem csak az volt, hogy nem látta addig, hol is él, hanem az, hogy hamis-idilli jólétének ez volt az ára. Ma, nálunk, akik saját jólétük és hamis, gőzös ideológiák miatt nézik el azt a dúlást, amit a Dúró, Deák-Sárosi félék művelnek, ugyanúgy bűn-, és tettestársak, mint a filmbéli jólfésült, ápolt, és minden jel szerint naiv és ostoba anyuka. Ha majd egyszer felébred a lelkiismeret, akkor sem lesz bocsánat. Legalább kétmillió vétkesünk van.

Én nem tudom, hogy a csepeli önkormányzatnál megvan-e még az alaptörvény asztala, továbbá azt sem, Gulyás G. miniszter olvasta-e a gránitszilárdságút. Ha nem, rakok ide belőle dolgokat: „…Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja… A szülőknek joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést…”

Ehhez képest van az, ami tegnap óta van. Mégpedig, hogy a csepeli önkormányzat betiltotta óvodáiban a Meseország mindenkié című könyvet, Gulyás G. miniszter pedig arról ábrándozott, hogy felvetődhet a kiskorúak veszélyeztetése az óvodákban, ahol felolvasnak ebből a bűnnel teli műből. Gulyás G. miniszter azt is mondta, hogyha valóban meg lehet állapítani a bűncselekményt a mesekönyv óvodai olvasása miatt, akkor büntetőeljárás fog indulni a fenntartóval szemben. A csepeli önkormányzat jogot sért, Gulyás pedig fenyegetőzik.

Így kellett ennek lenni, hiszen a Dúró Dóra darálója pörformansz után maga a kedves vezető jelentette ki, hagyják békén a gyermekeinket, ez pedig az összes szervilis csinovnyiknak felhívás volt az óbégatásra, s mint kitetszik, cselekvésre is. Így, amikor az volna a sóhajtás, minek ezzel foglalkozni, mert ugyanis ez csak egy könyv, és vannak ennél sokkal fontosabb dolgok, kénytelen vagyok azt mondani, nem igazán. Hiszen ebben benne van az egész nagybüdös élet, szabadságok és szolgaságok, hajnalok és éjfelek, Mari néni csirkeszárnya és a kisunokánk szétbombázott élete úgyszintén.

A törvény a Fidesznek annyi, akár a sóhajtás, és leginkább úgy és akkor tartják be, ha az az érdelükben áll, vagy hasznot hajt. Máskülönben a törvény, legyen az akár a mítoszi magasságokba emelt alapbigyó, semmit sem ér, illetve éppen annyit. A nemzeti alaptanterv ugyan nem törvény, de az oktatási, nevelési intézmények számára az, ebben pedig az foglaltatik, hogy a tananyagnak olyan alapvető értékeket kell közvetítenie, mint a megértés, az együttérzés, a törődés, a szabadság, az igazságosság, a méltányosság, a tolerancia és az önazonosság. – Konklúzió, szarunk rá.

Az átkosban volt a nevezetes három „T” fogalma, a támogatott, tűrt, tiltott írás-, és zeneműveké. A NER-ben ezzel ezidáig nem találkoztunk, a csepeli önkormányzat jóvoltából azonban most már igen. Azzal a delikáttal, hogy Kádár apánk idejében a kerületi vagy városi tanács nem tiltogatott be semmit, arra ott volt Aczél elvtárs, sikerült hát ebben is túlszárnyalni a gyűlölt „kommunistákat”. Bár miben nem, tehetnénk fel a kérdést, mert ugyanis ezek ugyanazok, illetve talán rosszabbak is, mert azoknak voltak elveik, míg ezeknek ilyen készségük nincsen egyáltalán.

Olcsó volna most a Bibliával példálózni, az abban szereplő gyilkosságokra, vérfertőzésekre és más válogatott szörnyűségekre utalva, amit szoknyás bácsik adnak elő az óvott kisdedeknek. De fölösleges, a csepeli önkormányzat és az összes hasonszőrű tébolyodott azt sem ismeri-olvasta, mint ahogy a Meseország mindenkié kötetet sem. De ejthetnénk szót a Grimm testvérek horrorjairól, vagy a magyar népmesék olykor szaftos, világáról is, de mindez fölösleges volna. A tutulás ugyanis nem a tartalomnak szól, hanem csupáncsak ellenségképzésről.

És ez az a momentum, ami miatt erős szavakat kell ejteni erről a tébolyról, mert ugyanis a nácizmus bimbózását látjuk, s amikor pár napja az óvodás naplójában a képzelet erejével teremtettem egy parabolát a könyv égetéséről, magam sem gondoltam volna, hogy bekövetkezik, s lám, itt is van. Amiről tegnap el sem tudtuk képzelni, hogy előfordulhat, mára mindennapos, az aljasság úgy kúszik be a köznapokba, hogy észre sem vesszük. Amikor a Meseország mindenkié jogait védjük, akkor a sajátunkat is, és azért is teszünk, hogy holnap ne verjenek meg minket barnaingesek sötét sikátorokban.

Vigaszként egy kis emlék, mi történik, ha valamit erősen tiltanak. Segédfűtő koromban ki voltam éhezve Schopenhauerre, Heideggerre, Nietzschére, ilyenekre, de Aczél elvtárs nem engedett hozzáférni. Nekiálltam németül tanulni tehát, hogy enyém lehessen a tiltott gyümölcs, és Svájcból meg a bűnös NSZK-ból hozattam be a könyveket. Mindebből nem az következik, hogy ma az óvodásaink szamizdatban olvassák majd a Meseországot, hanem, hogy mindenki erre kíváncsi már. Gulyás G. miniszter pedig fenyegetőzik az ostobája, amiből kitetszik merre van a szellemi horizontja. Éppen Orbán valagában. Ui: a németül tanulást cseszhettem, Heideggerhez nem volt elég pár év, de ez azén bajom.

Tegnap a magyar Goebbels, tehát a szakonyfalui macsó, azaz Rogán Antal, amikor kérdezte őt a Telex újságírója, s illőn bemutatkozott, hogy honnan érkezett, Rogán azzal tagadta meg a választ, hogy „Nem tudom mi az”. – mármint a Telex. Mi sem tudjuk, mi az a Rogán Antal, és efölött fogunk mélázni akképp, hogy lehervadjanak a csillagok a levegőégről. A Wikipédia nagyon helyesen írja le nekünk, ahogyan az ifjú Rogán a szentgotthárdi Vörösmarty Gimnázium KISZ titkárából minden skrupulus nélkül átvedlett a Fidelitasba, amivel nem azt igazoljuk, hogy lám, Rogán kommunista volt, hanem, hogy elvei nincsenek, gondolatai sem, inkább ilyen fény felé toluló organizmus ő, mondjuk napraforgó.

Bár annak van némi haszna, míg ellenben Rogánnak ilyen nincsen semmi sem. Ezért elnézést kérünk tőled kedves napraforgó, hogy egy lapon említettünk egy sejthalmazzal, aminek próbáljuk megfejteni a lényegét, de most elsőképp azt, mivégre is van ezen a kajla világon. Ártani mindenképp, hiszen, mint emlékezhetünk, a Népszabadság – amit valószínűleg nagyon is ismert – beszántásának egyik oka a legendárium szerint az volt, hogy kiváltképp élénken foglalkozott Rogán helikopterezésével. Ám tudjuk, ez csak a kitalált indok, így Rogán szerepe abban a történetben szimbolikus, viszont mint ilyen, a NER maga. Így akkor, amikor föltesszük a kérdést, mi is az a Rogán Antal, egyben a NER mineműsége felől is érdeklődünk.

Mert Rogán a NER nélkül semmi sem. Így, amikor az előbb kudarcot vallottunk azzal, hogy őt napraforgóként határozzuk meg és definiáljuk, tekintsünk rá ezúttal bábuként, amit dróton rángat a gazdája, és ezen a ponton közelebb kerülünk az igazsághoz, bár el nem jutottunk még annak kertjébe. Tessék elképzelni a képet, köszönöm. No most, ez a gazda, aki rángatja őt, rángathatná úgy is, hogy viselkedik esetleg. Mert és ugyanis, ha megszólítanak, kérdenek szépen, akkor például hiába nem ismerem mondjuk a Dörmögő Dömötör című kiadványt, mert nem volt gyerekszobám, illőn válaszolok mégis, mert ezt követeli az évszázados gyakorlat. Viszont az ő gazdája nem ezt bábozza vele, hanem azt, hogy be van szarva és pökhendi.

És már megint itt vagyunk, hogy jé, ez meg a NER maga, a szaros-húgyos nagyképű rendszer, de, ha aspektusunkban idáig jutunk, akkor elérkeztünk a Rogán titok megfejtésének következő szakaszához, miszerint már nem is napraforgó, nem is bábu, hanem csupán egy paca, bűzlő folt a NER testén, tehát egy vele teljesen, ilyképp önmagában nincs is. Egy kis Vanish a képibe, és meg is szűnik létezni teljesen, illetve eloszlik mint a buborék, ahogyan a nóta mondja nekünk. Ám ezen a ponton itt áll előttünk teljesen pőrén az összes, Varga miniszter, Novák miniszter, Kovács levelező meg a többi sok, akik a NER végeztével egyáltalán nem is lesznek, mert ők is ilyen pacák, és ezen túl más ismérvük nincsen is.

Rogán paca pacákot azzal tudjuk vigasztalni, hogy ismeri ő a Telexet, sőt, akkor fogja ismerni igazán, amikor a tárgyalásáról tudósít, mikor is számon lesz kérve rajta minden bűne, egyenként lesz a fejére olvasva. Voltaképp akkor ismerszik majd meg, mi az a Rogán Antal, illetve mi volt, ami ugye éppen ma. Mert a semmisége akkor fog tartalmat kapni, ahogyan a bűnöket helyezzük el benne, kitölti egész valóját akkor, és végső, formát ölt. Nyomorult forma lesz az, viszont nekem meg azt kell belátnom, nem áll jól a próféta szerep egyáltalán, de mégsem mondhattam volna a sarki kocsmák szintjén, hogy értekezésem tárgya egy büdös bunkó, pedig az igazsághoz akkor jártam volna a legközelebb. De, mint látjuk, más módon is el lehet érkezni hozzá.

És éppen ott is vagyunk. Felfuvalkodott hólyag mind az összes, nem egyéb – ha már a minéműségükre kérdeztünk rá –, és ennek kapcsán elmesélem, honnan is fakad ez a hólyagszerű létforma. Ennek archetípusa Orbán Viktor maga. Aki, amikor még a liberális álca volt rajta, a közös futballzások utáni interjúk során mosolygós per tu volt, amikor komoly polgári lett, kijelentette, mostantól magázódunk, a keresztény-fasiszta létformájában meg már szóba sem áll senkivel. Ennek a leképeződése Rogán is, hogy menekül az újságírók elől azok létét kérdőjelezve meg, az a beszari tahóság maga. Így, amikor itt a végén föltesszük a kérdést megint, mi az a Rogán Antal, ím elkészült a válasz: egy beszari tahó. Nem több, nem kevesebb.

Dzsejenbekov, kirgiz elnök alig egy hete a karmelitáknál smúzolt Orbánnal, mindkettőnek fülig ért a szája, hogy ötvenmillió dollárt félretettek későbbi ellopásra, de közbeszóltak a sorosista kirgizek. Dzsejenbekov elcsalta az aktuális választást, cserébe az ottani mindenféle buzik, részeges bölcsészek, színészpalánták, nyugatos írók, filozófusok és hitetlenek fellázadtak, Dzsejenbekov hatalmának pedig kampec. Pedig Orbán már légihídról álmodott a két ország közt, megtudtuk, hogy közös gyökereink vannak, pár hónap múlva pedig Kásler kiderítette volna, hogy Toldi Miklós nagyapja kirgiz volt, a főváros, Biskek pedig a magyar Bicske pontos megfelelője, ameddig közös haragunkban mindenféle kisvasutakat hosszabbítgatunk csak azért is.

A népnyelv már orbáni átokról suttog, hogy aki félnótás csirkefogó vele fotózkodik és örül, megtelepül azon a rontás és megbukik. A lista már egész terjedelmes: Berlusconi, Janukovics, Szaakasvili, Fico, Strache, Mubarak és Lukasenka, aki rendőrökkel, katonákkal még tartja magát, de nem a semmiért menekült ide Gruevszki sem, Salvini pedig épp bíróság előtt áll. Ez a sorminta valami démonit tételez, hogy akivel a mi kedves vezetőnk cimborál, azonmód bukik meg, a hívőket viszont le kell lohasszuk, nincs ebben semmi földöntúli vagy szakrális. Maximum az ő vidékükön nem olyan jó a krumplitermés, hogy be tudják fogni vele a bávatag népek pofáját, másképpen: van, ahol kevésbé tűrik a jómunkásemberek a velük való packázást.

A felsorolt alakokat megengedő jóindulatúan populistának nevezik, pedig egyszerűen csak gazemberek. Ahogyan Orbán is. Tegnap történt az is, hogy a németek egykori igazságügyi minisztere, Katarina Barley voltaképp lehazugozta-tolvajozta Orbánt, s ez a néni momentán az EP alelnöke. Még várjuk a reakciókat, hogy ezzel miként sértette meg a magyar népet, és milyen gyorsan kellene lemondania, mint ahogyan Jourovának is a NER vágyai szerint. Tudjuk, az lenne az ideális, ha az Unió élén Salvinik és Dzsejenbekovok ülnének, a kedves vezető akkor érezné otthon magát benne, viszont neki sajnálatosan ez nincs így. Nekünk viszont egészen más a bajunk, viszont nem vagyunk sem kirgizek, sem fehéroroszok, hogy megoldjuk a dolgot.

A Janukovicsok, Strachék, Szaakasvilik a sötét oldalt képviselik az emberiség történelmében és sorsában, Orbán Viktor pedig ezekkel egy. Nem véletlenül pózol és üzletel az ilyenekkel, ám amíg valami csodából fakadóan az Unión kívül csak megbuknak a diktatúrák, annak kebelében mégis virágzik ez a miénk, ami egészen elképesztő. Annak ellenére van ez így, hogy például szintén tegnap derült ki, hogy az Európai Bíróság elkaszálta az országot a lex CEU miatt, sőt, voltaképp az tapasztalható, hogy akármely intézményünk, törvényünk, intézkedésünk (illetve a Fideszé) szembe találkozik az európai normákkal, azokkal szemben rendre elbukik. A bíróságon is. Kies hazánk kedves vezetői pedig minderre azt mondják, szarunk rá, ítéletet végre nem hajtunk.

Mint például Iványi egyháza esetében sem, hanem inkább kikapcsoljuk nála a gázt. Gruevszkit befogadjuk, a menekülőket éheztetjük, mit nekünk törvény, jog, erkölcs vagy akár jóérzés. Ezt a habitust és züllöttséget villantotta meg tegnap a mi igazságügyi miniszterünk, amikor ismét kettős mércézett, előtte pedig arról ábrándozott, hogy az Európai Bizottságnak nincs joga, hatásköre jogállamisági jelentést készíteni a mi diktatúránkról. Azt mondta tehát fű alatt, pofád befogod, azt csinálok, amit csak akarok. Kitűnik tehát, hogy a NER egy különálló univerzum, és az Unió töketlenségét elnézve valóban az. Viszont odáig jutottunk, hogy Magyarország jelenlegi formájában nem alkalmas annak tagja lenni, sőt, egyáltalán nem is való oda.

Ilyen szempontból valóban kipcsakok, türkök vagy akár bármilyen pöttyös seggűek vagyunk azzal a különbséggel, hogy ezer év alatt kiveszett belőlünk a vadság, és megtanultuk a szolgaságot. Mégpedig egészen alaposan. Ilyképp azon mélázni, hogy de jó, Orbán minden diktátor cimborája sorra bukik el, a sorminta alapján tehát előbb utóbb ő következik. De nem fog. A kirgizek és hasonszőrűek, mint a fehéroroszok például fölemelték a tottyadt seggüket, míg a miénk krumplitól elnehezülve pihen. Ha sci fit írnék tehát, Orbán bukása úgy képzelhető el, ha egyszer saját magával fog kezet az erkélyén, és az átka visszaszáll a saját fejére. Ilyen mozi viszont nem lesz soha, hacsak a mostani gépész meg nem unja. Ilyen viszont nem látszik jönni.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma hozza el mindenki a kedvenc játékát, babáját, mesekönyvét vagy akármit, hogy asztán majd olvas nekünk a mesekönyvből, meg jáccunk a játékokkal, hogy mijen jó is lesz akkor nekünk. Én nem tuttam, mit is vigyek, én minden játékomat szeretek, nem tuttam tennap, hogy máma mit fogok szeretni, az anyu aszonta vigyek egy autót asztán jóvan, de mondom neki, mejiket, de monta este, hogy reggel majd meglátjuk, és meg is láttuk. Evittem egy meccsbokszot.

Mentünk reggel, az emlékező művön csattogott a zászló, a homokozóba egy macska ücsörgött, jött a Pityu ő egy mesekönyvet hozott, a Kisböske meg egy doboz legót, az Ibojnéni meg ott át makszba. A Pityu aszonta, jé zászlót rakott az arcára, és télleg, piros, meg fehér, meg ződ vót az arca, sőt, vót rajta ijen koronás címer is, mintha a szájábó nőtt volna ki a korona, vagy ő lett vóna az emlékező mű ruggya, csak épp nem csattogott a szája neki, mind azon a zászló, hogy az anyu is csak táttott szájja nészte őtet.

Majnem puszit is efelejtett adni, de topantottam és megkaptam azér. Megreggelisztünk, a dadus finomat adott, kakaót meg kenyeret vajja, a Kisböske csak úgy evett, még szerencse, mer így nem fog nyafogni egész délelőtt, hogy ő éhes. Reggeli után aszonta az Ibojnéni, hogy láttya, a Pityu mesekönyvet hozott, kérdeszte, hogy olvassake nektek gyerekek belölle, montuk, hogy olvasson, mer jó vót csak úgy ücsörögni, mer mindenkinek tele vót a hasa nagyon, még a Pityu se hüjéskedett.

Csak odaatta az Ibojnéninek a könyvethogy olvasson akkor belölle nekünk. Nekiát olvasni, asztán, amikor a bátor herceg rájött, hogy ő a baráttyát szereti, meg a hercegkisasszony is inkább a boszorkát, akkor sikittott, és edobta a könyvet, mintha égette volna a kezét, és nekiát rángatózni az arca neki, hogy abba se bírta hagyni. A Kisböske meg szorongatta a legó babáját, aminek barna vót a bőre, eszt is meglátta az Ibojnéni, amitő ződ lett neki az arca teljessen.

Sikittott, hogy hívni kell a papbácsit, hogy egrecíroztatni minket, mer megszát a zördög, meg visittott is, hogy a dadus aggyon neki fokhagymát, mert ekárhozik itt mindgyá. Nézegette a Kisböske a babáját, hogy mia bajj vele, a Pityu meg ment a könyvért a sarokba, ahová az Ibojnéni hajittotta, hogy elteszi akkor, de aszonta neki az Ibojnéni, hogy aszt ugyan nem, mer az bünjel, hogy beszéni akar az anyujával, addig nála marad, meg megmutattya a papbácsinak is.

Ebéd után el is jött a papbácsi, nézegette a könyvet, közbe meg hányta magára a keresztet, meg mondogatta, hogy uramjézus, meg jóisten, és aszt is monta, hogy eszt meg kell semmisíteni. De monta a Pityu neki, hogy akkor bejön az apuja egy kicsit méltatlankodni, de a papbácsit ez nem éredekete, hanem kenegette fokhagymáva a könyvet meg motyogott valami ufóul, de ez se vót elég, hanem megkérdeszte a dadust, hogy vane nekik húsdarálója a konyhán.

Vót neki, behoszta, mer a papbácsi kérte, és nekiát daráni a könyvet, de az kemény vót nagyon, ott kaszabóták meg aprittották szegény könyvet, de nem akart ledarálódni, úgyhogy gyufát kért a papbácsi, hogy fögyújcsa, mer ekárhozunk különben, és ahogy ott próbáta égetni a könyvet, lángra kapott a fekete szoknyája neki, úgyhogy már együtt visittottak az Ibojnénivel, a dadus meg megunta a cirkuszt, behoszta a poroltót és lefújta a papbácsit vele. Hosszan fujta, közbe mosojgott.

Olyan lett a papbácsi mind egy hóember, ijen ugrándozó hóember, az Ibojnéni leűt és zokogott má, kint az udvaron az emlékező művön csattogott a zászló, hogy timpanon, a dadus fogta a poroltót, és kérdeszte, hogy elég e vót már, a Kisböske csak nészte a kezébe a barna babáját, a Pityu meg monta, hogy akkor szól az apukájának, hogy jöhet kicsit méltatlankodni. A többi gyerekek meg élveszték a fehér port, hemperegtek benne, és olyan kupleráj vót, ahogy az apu szokja mondani, hogy na, gondótam, vára dömperemmegyek.

Töményen, összehangoltan, hevesen és hangosan ömlik ránk a mocsok. A kikristályosodott fajvédő és homofób nácizmus. Tegnap megjelent egy szöveg a vasarnap.hu-n, amelyben a magyar kisdedeket a Legótól féltik, mert barna bőrű kis figurákat rakott a készletébe, és ez összezavarja fehér és keresztényi fejlődésében a kis nemzeti gyermeket. A jeles szerző, bizonyos Kaszab Zoltán hatalmas gondolati ívet húzva jut el a konklúzióig, miszerint „a másfél éveseknek szóló játékot követi az óvodai érzékenyítés, a mesekönyv, majd a nemváltó influenszer Youtube-videója.”

Ekkor, és főleg akkor, amikor Orbán Viktor is beszállt a buliba a Kossuth rádióban mondván, a meleg „jelenséget a magyarok türelmesen, toleránsan kezelik, ám van egy vörös vonal, amit nem lehet átlépni. Hagyják békén a gyerekeinket.” Bárcsak Kaletának mondott volna ilyet, de akkor nem volt érkezése megszólalni a kedves vezetőnek, míg egy mesekönyv miatt pedig igen. Olybá tűnik, hogy Dúró elvtársnő könyvdarálása csak előjáték volt, vagy indok kreálása, akárha a gleiwitzi rádióadó elleni provokáció, hogy indulhassanak a hadak a csatába.

Délelőtt ugyanis már megjelentek az utcai hordák is Budaházy vezetésével, hogy megakadályozzák a Meseország felolvasását a II. kerületben. S be ugyan nem jutottak, hogy szétverjék a bűnös eseményt, kívül azonban olyan hangosak voltak buzipropagandázva és buzilobbizva, hogy a a felolvasást online tartották csak meg arra kérve a hallgatóságot, a gyerekeknek inkább fogják be a fülét. Budaházyék ordenáréak voltak a buzizásukkal a rendőrség elnéző mosolya mellett. Nem dudáltak, mint Hadházy, hogy meg kelljen büntetni őket pár százezerre.

Dúró Dóra pörformansza tehát célt ért, élesen ki lehetett jelölni az ellenséget, akik a buzik, és mindenki, aki szimpatizál velük. S mint láttuk, ezt a folyamatot miniszterelnökünk is megengedően támogatta vörös vonalat emlegetve, buzdítva a háborúra. Dúró, Orbán, Budaházy és a négerező vasarnap.hu-s uszító ugyanaz a banda, amit így együtt épp megnyilvánulásaik és eszmeiségük miatt bízvást nevezhetünk náci csürhének. És emiatt ne tessenek a fogukat szívni, mert a dolgokat nevükön kell nevezni, ha fáj is az. A fasiszta Magyarország kis náci hajtásait látjuk itt sajnálatosan.

Pluszban azonban még ájtatos kis genyók is, a megbocsátó, elnéző Isten álcáját veszik fel dúlásukban. A kis Lego figurák és gyermekeink megbuzulásáról szóló dolgozatban ugyanis a szerző ezt mondja: „semmi bajom a minden ember egyenlő elvével, sőt, nagyon jól tudjuk, hogy Isten színe előtt valóban mindenki egyformán értékes. Csakhogy én nem szeretném, ha ezt a Lego üzenné meg a gyermekemnek.” Egészen leegyszerűsítve a nemzeti kisded akkor lásson négert, amikor erre a keresztény apukája elég érettnek érzi, egyébként buzi lesz.

Bájos naivságában ennél alpáribb szöveg nem adható elő. És bár ugyan felvethető, hogy minek is foglalkozni vele, amikor úgysem olvassa senki, mégis fontos, hiszen bepillantás nyerhető általa fehér és keresztény polgártársaink fejébe Orbántól Budaházyig. Sőt, a templomban révedező középosztálybéli szintén keresztény úrhölgyekébe is, és ezekben látjuk megtestesülni a NER gondolatiságát, világnézetét és erkölcseit. Amit pedig tapasztalunk, meglehetősen elborzasztó massza, és újólag oda jutunk, hogy világosság és sötétség áll szemben egymással ma kietlen hazánkban.

Mert nem állhatom meg, hogy kicsit vissza ne térjek Kaszab Zoltán (vasarnap.hu) gőzeihez, mikor is ilyeneket mond még okulásul: “A játék a játékra való, a felhőtlen szórakozásra, arra, hogy örömet okozzon. Nincs helye annak, hogy egy másfél éves gyermek ideológiai üzenetekkel találja szembe magát.” És ne feledjük, ez arról szól, hogy egy barnább bőrű kis műanyag figura volt a dobozban. Én ódzkodom a teatralitástól, még felkiáltó jelet sem szívesen teszek a mondat végére, de ez egészen egyszerűen elképesztő. Meg vagyunk hatva, nem találjuk a szavakat háborgásunkban.

A Washingtonban működő Institute for Health Metrics and Evaluation, járványmodellezéssel foglalkozó cég szerint az év végéig több mint tizenkétezer ötszáz halálos áldozata lehet a Covid-19-nek Magyarországon. Lehet legyinteni, hogy ostobaság, csak riogatnak alaptalanul, de arra sincs semmi okunk, hogy ne higgyünk nekik. Hiszen már most tucatjával hullunk, és most is stabilan ezer fölött van a friss fertőzöttek száma naponta. Mindenkit meggyógyítunk, mondta nem is olyan rég a kedves vezető, mint valami törzsi varázsló, de, mint kitetszik, egyáltalán nem gyógyítanak meg senkit sem. Egyetlen intézkedés létezik országszerte: vegyél maszkot.

Ugyanez az intézet arról is ábrándozott tegnap, hogyha szabadjára engedik a járványt, akkor karácsonykor lesz legrosszabb a helyzet, napi ötszázötven halottal. Ciki ez, mert Orbán nem mondhatja, ha számon kérőn kérdeznek tőle, hogy boldog karácsonyt. Illetve mondhatja, csak még hülyébben fog hangzani, mint eddig. A járvány ma már úgy jár kel az országban, mint valami tekintetes úr, és Szijjártó még mindig ott tart, azért vannak zárva a határok, mert külföldről hurcolásszák be a vírust, amit így, ebben a helyzetben kijelenteni elég mókás. Mint ahogyan röhejes arra hivatkozni is, hogy a konzultáción kérte a nép a dolgok ilyen folyását, mondván, az országnak működni kell.

Erre jutott az összes CÖF-ös és békemenetes, akiknek a szava parancs, így hát Orbán meglengette a varázspálcáját, mondta, hogy múúúkoggy, de nem működik. Az ország sem működik, mert ugyanis az is kiderült tegnap, hogy idén a devizaadóssággal együtt hatezer milliárd forintot meghaladó a lejáró adósságállomány, amihez hozzájön még a folyó hiány finanszírozása, amit eredetileg 367 milliárd forintban szabott meg a költségvetési törvény, de a járvány miatt már 3600 milliárd forintot kellene behozni. Az előzetes adatok szerint 1219 milliárd forint, a GDP 5,3 százaléka volt a kormányzati szektor idei első féléves hiánya.

Az infláció is elszabadult, a munkanélküliségről pedig nincsenek hiteles adatok, mert három hónap állástalanság után kivágják a proletárt a rendszerből. Mint kitetszik, hiába kérte az összes békemenetes Orbánt, hogy működjön az ország, ezt nem sikerült összehozni, pluszban még a járvány is kicsúszott az ellenőrzésük alól. Egyszer kellene a tíz év alatt valami kormányzásra hasonlító dolgot összehoznia a kedves vezetőnek, de ez sem sikerült. Tehetséges, lehengerlő férfiú, egyenesen államférfi, amit akkor bizonyít majd minden kétséget kizáróan, ha az ország ilyen sanyarú helyzetében lemond hatmilliárd ajándék uniós euróról, csak, hogy ne zaklassák ilyen jogállami sorosságokkal.

Ez a pénz több is, mint az első féléves hiány, ez a GDP hat százaléka, ennyit is megér a nagy államférfinak, hogy szabadon nyektethesse az SZFE-t, szántsa be az Indexet, és a többi, és a többi, illetve, hogy a veje szabadon lophasson. Meg a többiek természetesen. Ez lesz majd a bokréta Orbán kormányzásának kalapján, addig is érjük be azzal, hogy jelen pillanatban duplán is megbukott: a járvány is tombol és az ország sem működik, illetve leginkább romokban van. Orbán az első némileg élesebb helyzetben bebizonyította, hogy a kormányzásra alkalmatlan, a magas hivatalra pedig méltatlan. Nincs indok a maradására, azt csak a vak hit és csalás eredményezheti.

Élete fő műve talán a Puskás Aréna, mint a gyermekkori álmok manifesztálódása, de erről is mindennél többet elmond, hogy pár hete hullott a vakolata, most pedig, hogy mindösszesen hat meccset játszottak benne, cserélni kell a gyöpöt. Amúgy is nagy barátja vagyok a szimbólumoknak, de ez közülük különösen kedves a szívemnek, mert saját magánál sokkal messzebbre mutat. Benne van az a kép, amelyen a felcsúti omladozó budi mellett rohad szét a stadion, mert nem lesz értelme és indoka tovább pátyolgatni. Ez azt fogja mutatni, hogy a rémálom véget ért, és az avas szalonna szaga helyett orgona illatoz. Viszont számon fogjuk kérni az évtizedes bűzt.

Ott hevert Béla a földön a fáról lezuhanván, és azt felelte a fröccsök urának, nincsen egészen jól. És nem is arra gondolt, hogy gravitálva lefelé pattogott és ütődött az ágakon, reccsentek a csontjai, bár azért épek maradtak, és arra sem, hogy kudarcot vallva nem tudott repülni, holott régebben ez már sikerült, hanem tényleg azért nem volt jól, mert kinyitva véreres szemeit azokkal a fröccsök urát látta, és nem Fermina Dazát valóban. Az tehát, hogy ezen a világon volt és nem valami álombéli réteken és hegyeken, ahová vágyott, s amit innen a földről fekve elérni bajos volt, de nem lehetetlen egészen.

Így fölmérve azt, hová jutott zuhantában, és onnan mik a kilátásai, megkérte a fröccsök urát, hagyná magára kicsit, hogy tanulmányozhassa az életet giliszta szemszögből, vagy a vakondéból, tehát alulról fölfelé, s éppen azért, hogy megértse a szolgaságot, így ezzel együtt a falu lakóit, duplagyűrűsöket, olajos hajúakat és a bánatos szeműeket is mind, az egész nyüvesnek nevezhető világot tehát onnan tekintve, hogy a remények odavesztek, és nem várható semmi már. Ontológia – kiáltotta még a távozó, fröccsök ura felé, hogy magyarázza földön maradása okát, de ő csak csóválta a fejét, mert ismerte a barátját, megszokta a hóbortjait, ha meg nem is értette azokat.

Néztek le rá a rigók meg a fán élő csimaszok, a macska a hasára csücsült lábtörlőnek használva őt, a felhők szálltak az égen eltakarva a csillagokat, és hiába hessegette őket, bezárták a burkot, lecsukták egészen, mint odafönt kóricáló szempillák, s így Béla megadva magát a sorsnak lehunyta szemét, hogy fölfedezze a belső univerzumot, ha már a külső titkolja magát, de most hirtelenül semmit sem talált odabent, csak az üreset, és az ettől való rémületet. Hiányok voltak benne, a szíve cafatja, lelke rongyai, agyának lukai, meg a vágy, hogy meneküljön, ami nem sikerült. Trappoltak a mellén a hangyák, méregették, hogy vonszolnák el őt eledelnek.

Pók akarta bebábozni, eltenni télire, és Béla azon kapta magát, hogy táplálék lett, pedig még meg sem halt, hogy ott akarják megfrüstökölni őt a fa alatt, csontjait cupákolni, színi az agyát és zsírjait. És ekkor, amikor átlényegült csupán anyaggá, fedezte föl magában, hogy miként az Univerzum része ő, mi módon és mennyire egy vele, s ahogy itt van a fa alatt, azonmód van a Tejút másik végiben is. Így kezdett istenné válni épp, s hogy józanodjon álmai gőzeiből, arról egy hangya gondoskodott megkóstolva őt, húsa omlósságát, hogy viheti-e a hangya gyerekeknek majd tízóraira adva Béla alkatrészeit tízóraira a hangyaiskolába, mert nem volt pénze befizetni az ebédet egyáltalán.

Béla felordított-üvöltött, ez a csípés hozta vissza a világba a fél éves zuzmó létből, látta a maszkban szaladgáló embereket, a házfalakról csorgó fájdalmat, a pipáló kéményeket, hogy ez egy piros-rakás falucska, ami úgy gőzölög, mint egy krumplipaprikás. Fölült elsőként nehezen recsegve, aztán fölállt fölegyenesedett, fölmagasodott, hogy már csak a térdéig ért a kocsma, búgócsiga volt a templom tornya és hangyák az emberek. Óriás leszel, hallotta a hangot az idők mélyiről és a szférák közül, ahogyan a csillagok és a göncölök glória rácsokként fénylettek a hallgatag cella fölött. Meghallotta a vas sírását, az eső nevetését és a másfél mázsás boldogságot is.

Jól van, gondolta ekkor és épp ezért, belépett a kocsmába, ahol várta a segge-nyomatú szék, a fix pont a világban, de amivel nem lehetett azt a sarkaiból kiforgatni, sőt, az volt a cövek. Voltaképp az evilági lét bizonysága, ahol sem óriás és sem pondró nem volt, ahol álmok sem gyötörték, sem lázak egyáltalán, ez volt az, ami az ember, de ami egyben lehangoló is ugyanakkor. Nézett ki az ablakon a magányából a fa felé, mint ahogyan a fáról meg nézett egyfolytában ide be, ami az örök vágyakozás, ezért gondolt arra, tárcsázni kellene Sziddharthát egy kis életvezetési tanácsért, ilyenek.

De foglalt volt a vonal. Írt hát neki egy sms-t, hogy hívja majd, ha ráérő ideje van, viszont nem tudva, ez mikor következik el, azt kellett eldöntenie, hol gubózzon be addig, menjen vissza a fára fel, vagy a székén eregessen burkot maga köré védvonalul. A rigók füttyögve hívogatták, a macska is a maga módján, bólogattak a csimaszok, hogy újra vágyak keljenek benne gomba lenni, moha vagy moszat, ami voltaképp ugyanaz, mint a széken ülés, hogy minden messzire van és közel is egyszerre módfelett furán. Ekkor ütött egyet a csend, így arra jutott, fölkeresi az ifjúságát, csörgött a telefon és Sziddhartha kereste, de késő volt ez is, mert utazott.

Ott hevert Béla a földön a fáról lezuhanván, és azt felelte a fröccsök urának, nincsen egészen jól. És nem is arra gondolt, hogy gravitálva lefelé pattogott és ütődött az ágakon, reccsentek a csontjai, bár azért épek maradtak, és arra sem, hogy kudarcot vallva nem tudott repülni, holott régebben ez már sikerült, hanem tényleg azért nem volt jól, mert kinyitva véreres szemeit azokkal a fröccsök urát látta, és nem Fermina Dazát valóban. Az tehát, hogy ezen a világon volt és nem valami álombéli réteken és hegyeken, ahová vágyott, s amit innen a földről fekve elérni bajos volt, de nem lehetetlen egészen.

Így fölmérve azt, hová jutott zuhantában, és onnan mik a kilátásai, megkérte a fröccsök urát, hagyná magára kicsit, hogy tanulmányozhassa az életet giliszta szemszögből, vagy a vakondéból, tehát alulról fölfelé, s éppen azért, hogy megértse a szolgaságot, így ezzel együtt a falu lakóit, duplagyűrűsöket, olajos hajúakat és a bánatos szeműeket is mind, az egész nyüvesnek nevezhető világot tehát onnan tekintve, hogy a remények odavesztek, és nem várható semmi már. Ontológia – kiáltotta még a távozó, fröccsök ura felé, hogy magyarázza földön maradása okát, de ő csak csóválta a fejét, mert ismerte a barátját, megszokta a hóbortjait, ha meg nem is értette azokat.

Néztek le rá a rigók meg a fán élő csimaszok, a macska a hasára csücsült lábtörlőnek használva őt, a felhők szálltak az égen eltakarva a csillagokat, és hiába hessegette őket, bezárták a burkot, lecsukták egészen, mint odafönt kóricáló szempillák, s így Béla megadva magát a sorsnak lehunyta szemét, hogy fölfedezze a belső univerzumot, ha már a külső titkolja magát, de most hirtelenül semmit sem talált odabent, csak az üreset, és az ettől való rémületet. Hiányok voltak benne, a szíve cafatja, lelke rongyai, agyának lukai, meg a vágy, hogy meneküljön, ami nem sikerült. Trappoltak a mellén a hangyák, méregették, hogy vonszolnák el őt eledelnek.

Pók akarta bebábozni, eltenni télire, és Béla azon kapta magát, hogy táplálék lett, pedig még meg sem halt, hogy ott akarják megfrüstökölni őt a fa alatt, csontjait cupákolni, színi az agyát és zsírjait. És ekkor, amikor átlényegült csupán anyaggá, fedezte föl magában, hogy miként az Univerzum része ő, mi módon és mennyire egy vele, s ahogy itt van a fa alatt, azonmód van a Tejút másik végiben is. Így kezdett istenné válni épp, s hogy józanodjon álmai gőzeiből, arról egy hangya gondoskodott megkóstolva őt, húsa omlósságát, hogy viheti-e a hangya gyerekeknek majd tízóraira adva Béla alkatrészeit tízóraira a hangyaiskolába, mert nem volt pénze befizetni az ebédet egyáltalán.

Béla felordított-üvöltött, ez a csípés hozta vissza a világba a fél éves zuzmó létből, látta a maszkban szaladgáló embereket, a házfalakról csorgó fájdalmat, a pipáló kéményeket, hogy ez egy piros-rakás falucska, ami úgy gőzölög, mint egy krumplipaprikás. Fölült elsőként nehezen recsegve, aztán fölállt fölegyenesedett, fölmagasodott, hogy már csak a térdéig ért a kocsma, búgócsiga volt a templom tornya és hangyák az emberek. Óriás leszel, hallotta a hangot az idők mélyiről és a szférák közül, ahogyan a csillagok és a göncölök glória rácsokként fénylettek a hallgatag cella fölött. Meghallotta a vas sírását, az eső nevetését és a másfél mázsás boldogságot is.

Jól van, gondolta ekkor és épp ezért, belépett a kocsmába, ahol várta a segge-nyomatú szék, a fix pont a világban, de amivel nem lehetett azt a sarkaiból kiforgatni, sőt, az volt a cövek. Voltaképp az evilági lét bizonysága, ahol sem óriás és sem pondró nem volt, ahol álmok sem gyötörték, sem lázak egyáltalán, ez volt az, ami az ember, de ami egyben lehangoló is ugyanakkor. Nézett ki az ablakon a magányából a fa felé, mint ahogyan a fáról meg nézett egyfolytában ide be, ami az örök vágyakozás, ezért gondolt arra, tárcsázni kellene Sziddharthát egy kis életvezetési tanácsért, ilyenek.

De foglalt volt a vonal. Írt hát neki egy sms-t, hogy hívja majd, ha ráérő ideje van, viszont nem tudva, ez mikor következik el, azt kellett eldöntenie, hol gubózzon be addig, menjen vissza a fára fel, vagy a székén eregessen burkot maga köré védvonalul. A rigók füttyögve hívogatták, a macska is a maga módján, bólogattak a csimaszok, hogy újra vágyak keljenek benne gomba lenni, moha vagy moszat, ami voltaképp ugyanaz, mint a széken ülés, hogy minden messzire van és közel is egyszerre módfelett furán. Ekkor ütött egyet a csend, így arra jutott, fölkeresi az ifjúságát, csörgött a telefon és Sziddhartha kereste, de késő volt ez is, mert utazott.

Hegyi-Karabahban szinte száz százalékban örmények élnek, az örmények pedig keresztények. Azerbajzsán muzulmán, és ott lakik a baltás gyilkos. Örményország és Azerbajdzsán lövi egymást épp Hegyi-Karabah miatt, kies hazánk pedig a konfliktusban Azerbajdzsán mellett áll. 1921-ben Sztálin, mint nemzetiségi népbiztos nyomására csatolták az örmény Hegyi-Karabahot Azerbajdzsánhoz, Magyarország tehát a sztálini hagyományt követve babusgatja a muzulmánokat. Mindemellett kiderült, hogy az azeri diktatúra, amikor Orbán visszaadta nekik a hős baltást, pár millió dollárt utalt egy budapesti bankszámlára.

Ilyen tudás birtokában az ember kinéz az őszi esőbe, és vagy elsírja magát, vagy erőt véve a depresszión azt mondja, a kurva anyjukat ezeknek. Bár ez alpári, de hűen fejezi ki az ember viszonyát ezekhez, akik megeszik az életét. És még az is eszébe jut, milyen szép is lesz majd az, ha mindezek után, amikor szarrá lövik ezt a Hegyi-Karabahot, elmegyünk majd templomot építeni nekik, ahogyan ez szokásában van a keresztényféltő rezsimnek. Hogy jól értsük, a muzulmán azeri dollármilliókat zsebre teszi valamelyik baltás-cinkos, aztán esetleg az adófizetők pénzén meg őrzi a csalfa hitet, hogy még egyszer is a kurva anyjukat ezeknek.

Máma ilyen nap van, vagy másképpen, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, illetve összefoglalva: ilyen a kereszténység minálunk. Teli vagyunk a keresztény kultúrával szügyig, olyannyira, hogy igazságügyi miniszterünk a sorosista Európai Unió képébe vágta, míg ott náluk, a hanyatló nyugaton nincsen pluralizmus a médiában, itt annyira van, hogy megjelenhetnek benne konzervatív és kereszténydemokrata nézetek is, aminek mi módfelett örvendezünk, hiába vagyunk hitetlenek vagy épp más vallásúak a szívünkben. Ennek a sokszínű médiapluralizmusnak köszönhetjük azt is, hogyan kell katolikus módon kezet mosni. Ez is megjelent a sajtóban minálunk.

Hogy félre ne értsük egészen, ez nem valami rituális kézmosás, mint amilyen számos létezik más hitekben és a kereszténységben is, hanem pusztán higiéniai, olyan, amikor az ember lemossa a vírusokat vagy a vért egy-egy baltás gyilkosság után. Ábrán mutatódik be a katolikus kézmosás a plurális magyar médiában, amiben szakralitás annyi van, mint tavaly ádventkor a szent szánkókban, amelyeket a sorosista tüntetők megszentségtelenítettek, a médiapluralista kereszténydemokraták pedig óbégattak, hogy ezeknek semmi sem szent, még a szánkók sem, amelyeket a kis Jézus születésnapjára faragtak az angyalok. Ilyesmi dumákkal könnyen bávataggá tehetők a népek.

Minálunk a tízparancsolat is gyógyít, illetve a vakcina sem, ez a mi országunk egy teljesen más valóságban leledzik. Például Gulyás miniszter is kijelentheti, hogy Vera Jourova persona non grata kormányunk szemében, míg ellenben az otthon épp elítélt Gruevszkit meg dédelgetik. Szeretik ők a bűnözőket, ha hasznot hajtanak, ezért még a keresztény kultúrát is megtagadják, mint az a mostani örmény-azeri sztoriból is kitűnik. És az ilyesmi farizeusságot látva mondja az ember, hogy a kurva anyjukat, de ezt nem eltorzult arccal, üvöltve már, hanem higgadt nyugodtsággal, épp mint a bíró az ítéletet, hogy tíz év. Netalán életfogytig vagy kötél általi.

Akárha Nürnberg. Az ilyen katolikus kézmosásokkal iszonytató pusztítást lehet végezni a tudatlan lelkekben, amilyenekkel tömve van az ország. Amikor pedig mindezek után a butaság bátorságával hangoztatják, hogy a hitüket tisztelni kell, akkor az ember kimondja a máglyára vivő szavakat, hogy ezt ugyan nem. Nehéz dolog az értelmet letérdeltetni az ostobaság elé, pedig a NER ezen van már évtizede és egyre hangosabban. Mindezt pedig anyagi hasznokért. Nem hívő és hitetlen, hanem bűnös és bűntelen, sötétség és világosság szemben állása zajlik épp, az új középkorban előtte vagyunk egy új reformációnak, mert eláradt a gonoszság.

A kezemre játszik az élet. Reggel hatkor bekopogott a szomszéd Józsi kétszáz forintért, ami nagy bizonyossággal fröccsre kellett neki. Miközben malacszemekkel tartotta a markát, elmesélte, már hajnali ötkor fürdött, mert ugyanis a szeretetszolgálathoz, ahol olcsó ebédért hetven éves létére segédmunkát végeztetnek vele, máma ellátogat a püspök úr. Gyönyörű – számoltam a kezébe az aprót – milyen szép is lesz, amikor az én Józsim gyomrában a fröccsel, katolikusan kimosakodva és lelkében a mérhetetlen sötétséggel gazsulál a püspök úrnak, ami kies hazánk keresztény kultúrájának veleje. Illetve ennyi az egész csupán. Hülye színjáték. Meneküljetek tőle.