Vak komondor, szöges bakancs

Pécsen megrugdostak két egyetemistát, mert arabul beszéltek. Szöges bakanccsal küldték meg őket, ahogyan annak kereszténydemokráciában lennie kell törvényszerűen. Két baj volt velük a rugdosódók szemében, hogy nem magyarul beszéltek, valamint, hogy migráncsok. Ilyen illetlenségeket Übermensch nem tesz. A felsőbbrendű nemhogy migráncsul, magyarul is alig tud, esetleg annyit, hogy hajrá Magyarország, hajrá magyarok, és nem beszélget békésen idegen országok terein. És pláne ő magyar, pöttyös a segge és a Szíriuszról érkezett csodaszarvas-háton a kurvanagy Magyarországra, százezer vármegyébe.

Az Übermensch éjszakája soha nem ér véget, futballmeccs után szétveri a tereket, előtte a stadionban huhog, náci karlendít, majd böfögve aludni tér. Az Übermensch macsó, nőügyekkel nem foglalkozik, otthon főzi a pálinkát, van neki vak komondorja, szereti a Kőbányait, a nemzeti rockot meg Nagy Ferót. Az Übermensch keményen dolgozik a soron, összeszerel, nem gondolkozik, koldusnak nem ad, szart dobál a Pride-on, az asszony nem ember filozófiáját vallja, misére jár de imát nem tud, keresztet cipel de hitetlen, mert ő keresztény, magyar úriember, és az övé az ország, a hatalom meg a dicsőség. De lehet öltönyös képviselő is.

És most, hogy rendszertanilag meghatároztuk, ki mindenki lehet az, aki arabokat rugdos a megdicsőült, ketrecharcos László Petrán kívül, és rájöttünk, hogy kies hazánk akármely elvadult tagja a “nemzeti” oldalról, arra is rá kéne jönni, mért van ez így. Egészen egyszerű: vak komondor, Trianon és Orbán, ebben a három fogalomban benne van a NER összes nyomora. Bár, le is lehetne egyszerűsíteni csupáncsak Orbánra, ezzel azonban felmentést adnánk arra a szellemi restségre, amely ilyen rugdosódásokhoz vezet. Aki idegeneket rugdos, mert nem magyarul beszélnek Mária szent országában, az nacionalista, soviniszta barom.

Bár kormányunk is az. Aki idegeneket rugdos, mert más a bőrszínük, az rasszista állat. Bár kormányunk is az. Aki egyáltalán embereket – de akár állatokat is – rugdos, az fasiszta csőcselék. Bár kormányunk is az. Aki homofób, az nem ember. Bár kormányunk sem az. Hanem keresztény, magyar úriember, aki mind rendelkezik a föntebbi tulajdonságokkal. Abba is gondoljuk bele, hogy egy füvező ember még soha nem mészárolta le a családját macsetével, míg a pálinkásoknál ez megesik, sőt, egy meleg sem rúgta még le a nemzeti rocker veséjét, mert túl macsó volt. Egyáltalán, van, aki tud a másik mellett élni, elviseli a másságot, mert ilyen liberális csőcselék. Aki meg nem viseli el a másik szagát, az kereszténydemokrata. Legalábbis a NER-ben.

Ha ez így túl karcos, nem én tehetek róla. Mert ugyan fölhozhatnám az ember eredendően gonosz voltáról szóló elméletemet (tisztelet a kevéske kivételnek), de nem lenne igazam, és általánosítanék, holott nem akarok. Maradjunk annyiban, hogy vannak jó és rossz emberek, mint a mesékben vagy vadnyugati történetekben fekete és fehér kalapban, viszont összevont szemöldökkel mindkét esetben. A kettő között Füst Milán segít nekünk különbséget tenni Hábi Szádijában, mégpedig így:

“…– Mi különbség van a tigris és a rossz ember között? – kérdezte egy Khursid nevű hordókészítő bognár. – Az a különbség, – felelte Beder, – hogy bár a tigris maga a négy lábon járó halál, bár mindennek ellensége, ami él, de, akár a kártevő gyermek, nem bűnös, hanem ártatlan. Azt teszi, amit a természet követel tőle és nincs erkölcsi törvénye, nem tudhatja tehát, gonoszság-e az, amit művel. S ha engem megkérdeznek, azt felelem rá, hogy nem gonoszság, mert azt teszi, amire rendeltetett. Talántán a gonosz ember is azt teszi, azzal a különbséggel, hogy tisztában van cselekedete elítélendő voltával és mégis megteszi. S hogy mentse magát, rendesen másik erkölcsöt teremt magának, például így szól: – Nem vagyok gonosz, csak ebben a mai romlott világban jobban kell megvédenem érdekeimet és ez még nem bűn. Igenis, uzsora-kamatot veszek tehát és a belét is kitaposom annak, aki nem fizet. – Vagyis igazolja magát, ami azt mutatja, hogy valamelyes erkölcsi principium nélkül még ő se lehet meg…”

Íme, hölgyeim és uraim, a hatalom, s benne Orbán Viktor Mihály bűneinek foglalata. Hogy megteremtette a látens magyar érdeket, amit meg kell védeni valami ismeretlentől, mert elveszi a munkánkat, megkeféli asszonyainkat és lerombolja nem létező keresztény kultúránkat. A vadbarom lerúgja az idegen veséjét, és gyárt hozzá egy erkölcsöt. Sőt, meg sem kell tennie, készen kapja Orbán Viktor Mihálytól masnival átkötve naponta reggeltől estig. Másrészt pedig van erre fogadóképes kereslet is, elég csak körülnézni az utcán. Éppen ezért, bár szomorú így ezt belátni, de ez az ország megérett a pusztulásra. Idegen test Európa közepén, ótvaros fekély, és mi a közepén ülünk. Ücsörgünk csöndesen.

Tihamér, Tihamérunk

Nagyot változott a világ karácsony óta a kertben, ahol, mint emlékezhetünk, a körtefa alatt egymás mellett lakott Tihamér, az egér az egyujjas kesztyűjében, mellette pedig az ötujjasban a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár meg az öreg, rövidlátó hangya. Ahogyan elmúltak az ünnepek, mindenki élte a maga megszokott és szánalmas életét. Tihamér bömböltette a zenéjét, egyre vadabbakat, néha bulizott a haverokkal, máskor beszélgetett velük irodalomról, fizikáról és matematikáról, és az egészről így együtt, azaz a filozófiáról. Olykor helyre kis kis szabadegyetem volt nála, rágcsálták a sajtjukat, bagóztak, kávéztak, iddogáltak, és a bergsoni szubjektív időről, Kierkegaard etikai stádiumáról vagy a Nirvana anyagszerűségéről, elmélkedtek, s arra jutottak, hogy a jó Sziddhartha a fekete lyukakról mesélt Einstein előtt kétezerötszáz évvel, következésképp a herceg marslakó volt. De ilyenkor már nagyon részeg volt az egész társaság.

Az ötujjasban a rövidlátó hangya csak imádkozott egyre és mind többet, már teljesen elment az esze. Terrorizálta a pockot, a cinkét, a békát meg a szarvasbogarat, állandóan misére hívta őket, ha nem mentek, ordítozott, teliaggatta feszülettel a kesztyűt, műanyag szenteltvíztartót tett a bejárathoz, és egyfolytában tömjént égetett. A pocok, a cinke, a béka és a szarvasbogár nem is bírták a bigott barommal – ők panaszkodtak így Tihamérnak -, és elköltözött mind az összes a kert másik végébe. Ki gyufaskatulyába, ki egy cipősdobozba, ami huzatos volt, de legalább élhettek zavartalanul. Alig is mentek el az elüldözöttek, megjelent a rövidlátó hangya fia a családjával, három gyerek meg egy dagadt feleség, és onnantól fogva még nagyobb lett a szenteskedés a szomszédban. A gyerekek jézusosat játszottak, Tihamért valami miatt kufárnak nevezték, csúzlival lődözték, és azt ordibálták neki, hogy pokolra jut, ilyenek.

Tényleg pokol lett az élet a körtefa alatt, főleg akkor, amikor az új jövevények fölvették a CSOK-ot, még két ujjat varrtak a kesztyűre, és megérkezett a rövidlátó hangya lánya is, megint csak három gyerekkel, egy bazi nagy Matchbox kisbusszal, és egy eszement férjjel, aki gregoriánokat énekelt, de úgy, hogy még Tihamér Clashét is elnyomta, ami dübörgött neki, hogy elviselje az életet. Egy nap aztán arra ébredt az egerünk, hogy szögesdrót kerítést húztak a két kesztyű közé, egy bazi nagy keresztet állítottak a határra, amely éjjel úgy világított, hogy nem lehetett tőle aludni. Kis tavacskát építettek stadionnal a partján, kis villanyvonat pöfögte körbe, és az áramot Tihamértól lopták hozzá. A hat hangyagyerek a kerítés mögül ordibálta Tihamérnak, hogy migráncs, erre ő kitette a hangszórót az ajtaja elé, tuareg bluest játszott nekik, Tinariwent, amire műanyag tankok jeletek meg és lőni kezdték a kesztyűjét.

Kovácsné már meghalt karácsonykor az udvarhoz tartozó házban, mint emlékezhetünk, Tihamér el is siratta. De most elkeseredésében bekopogott az öreg Béla bácsihoz, hogy segítsen már valamit, benne azonban nyoma sem volt a spritualizmusnak, s ahogy meglátta őt, seprűt ragadott, hogy a világból is kiveri. Gondolhatjuk, a lét milyen mély bugyraiban járt már egerünk, hogy a macskát is felkereste, gyilkolná már le őt, de a bajuszos kiröhögte, mutogatta a Whiskasát, hogy ezek után ő egérhez hozzá nem ér. Ám Tihamér mindenre gondolt, kihúzta a hóna alól Vian Tajtékos napok-ját, és arra kérte a bajuszost, olvassa el figyelmesen, s ha megértette belőle a lét elviselhetetlen könnyűségét, és készen áll segíteni, kopogjon be hozzá. Biztosra ment egyébként, rózsaszín kiemelővel megjelölte a fontos részt:

“…– Dugd a fejed a torkomba – mondta a macska –, és várj.
– Lehet, hogy sokáig tart? – kíváncsiskodott az egér.
– Addig, amíg valaki a farkamra nem lép – felelte a macska –, gyors reflexre van szükségem. De ne félj, kinyújtom a farkam.
Az egér kifeszítette a macska állkapcsát, és bedugta fejét hegyes fogai közé. De szinte rögtön kirántotta.
– Hékás! – mondta az egér –, csak nem cápát ettél reggelire?
– Ide figyelj – mordult rá a macska –, ha nem tetszik, elmehetsz. Én utálom az ilyesmit. Intézd el magad.
Úgy látszik, megharagudott.
– Ne bosszankodj – kérte az egér.
Behunyta kis, fekete szemét, és visszadugta a fejét a megfelelő helyre. A macska óvatosan az édes kis szürke nyakra illesztette acélos szemfogait. Az egér fekete bajsza elkeveredett az övével. Kinyújtotta lompos farkát, és kiszolgáltatta a járda kényekedvének. És akkor énekelve arra jött a Szent Stricius-árvaház tizenegy világtalan leánynövendéke…”

Két nap múlva kopogtak, az ajtóban a macska állt. Intett a fejével, hogy mehetnek, s épp jókor. Ahogyan indultak a kert végébe, a műanyag tank lövedéke cafatokra szabta az öttujjast, a hangyakölkek ordítottak, a rövidlátó hangya misére indult, és a lánya akkor súgta az ura fülébe, hogy terhes újra. Király, mondta a korlátolt férj, és rázendített egy gregorián slágerre megint. Kilenc perccel nyolc óra múlt épp.

Orbán, a fogatlan hableány

Amikor tegnap az országgyűlésben Orbán Viktor Mihályt a Hableány katasztrófája és a kormány felelőssége közötti kapcsolatról kérdezték, kifejtette, milyen jómunkásember is ő, mert már harminc éve robotol a falak között, illetve a felvetést undorítónak nevezte. Másutt, ha kisiklik egy villamos, lemond a közlekedési miniszter, itt, minálunk a több száz miniszterek, államtitkárok, helyettesek, megbízottak és alvezérek közül senki nem akart odébb menni. Perszehogy, majd, ha az, aki odatette őket, le is veszi a polcról.

Ezt a mindenhatót Orbán Viktor Mihálynak hívják, nélküle fingani sem lehet, nagyobb dolgokról nem is beszélve. Tegnap is egyes szám első személyben élte a nyomorult életét, mint mondta: “A hatóságokat minden részletre kiterjedő vizsgálatra utasítottam, és ennek várom az eredményét.” Innentől nem tudható, akkor meg Pintér belügyes miért jelent meg áldást osztva a tajtékos vizeken, tovább menve, az is kérdéses, miért van egyáltalán ezen a nyomorult világon. Ez már ontológia, az viszont nem, hogy állítólag Orbán Viktor Mihályt megrázta az eset.

Annyira, hogy tűzijáték is volt az erkélye alatt, és bánatában BL döntőre is elszaladt. Mit lehessen tenni, mindenki másképp gyászol. Ez kultúra és szocializáció kérdése, mint ahogyan az is, ki, mikor, kit és mire utasítgat. Orbán Viktor Mihálynak a vérében van ez az őrmester stílus. Más sincs a vérében, mert emlékezhetünk, még első ámokfutása során a Szárhegy dűlő-Sárazsadány-Tokajhegyalja Kft. nem is taggyűlésén is kifejtette: “Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet.” Ilyenért általában lemondás majd pedig börtön dukál, csak nem nálunk. Itt szobor.

Ekkor még nem dolgozta ki a lopás kifinomult technikáit. Mára azonban minden flottul megy a lerakataiban, bele sem kell szólnia. Szintén tegnap került a szemem elé egy tanulmány a magyar építőiparról, amelyből megtudható volt, hogyan mennek itt a dolgok. Mészáros egyik alcége, a Blefry például úgy csinált tizennyolc milliárdos árbevételt, hogy egy, azaz egy fizikai alkalmazottja volt. Ők így is tudnak építkezni. Vagy a százkilencven milliárdos Puskás Arénát felhúzó Magyar Építő és ZÁÉV kettősnél tavaly éves átlagban együttesen sem dolgozott ötven munkás. Ezek tehát elnyerik a közbeszerzést, a fölét leveszik és osztják tovább a melót.

Így ömlenek a milliárdok a strómanokhoz, és lehet velük meccsre röpcsizni a Hableánytól porig sújtottan. “Ne mi kapjuk a legtöbbet.” – ilyen instrukciókra szükség már nincsen, a gép dolgozik, az alkotó pihen. Ilyesmik, fasiszta tempók és diktátori kedvtelések miatt küldte a Néppárt Orbán Viktor Mihály nyakára a három bölcseket, akiket viszont nem fogadott, mert nem ért rá, harminc éve dolgozik értünk ugyanis. Pénteken a szokott tuskó stílusában, a Kossuthon a nyájnak üzenve ezt mondta a bölcsekről: “Nem fogadom el, hogy idejönnek, és mint a lóvásárban, megvizsgálják a fogainkat.”

Ettől a karakánságtól mind az összes Józsi állva hugyozott megint gyönyörűségében, közben azonban Orbán Viktor Mihály már megírta a nem fogadott bölcseknek a levelét, nyílt párbeszédet sürgetve a kényes témákról. Mégis csak van lóvásár a jelek szerint, de abban nagy furmányosan az összes paripa kivette a protkóját, mehogy má’ lesegessék. „Nem tudom, nekik mit kell vizsgálniuk, volna ötletem, hogy mit vizsgáljanak Magyarország helyett, de azt itt nem mondom el.” – ez megint csak a Kossuthon szólt birka-használatra, akiknek biztosan örömet okoz, hogy istenük ilyen ótvaros.

Ez ugyanis, hogy lenne ötlete, mit vizsgálgassanak a bölcsek, becsomagolt változata annak a kocsmai tempónak, miszerint leszophatsz vazze. Ilyen a miniszterelnökünk, nem véletlenül nevezte őt szintén tegnap a Jobbik friss és ropogós frakcióvezetője egy zacskó száraztésztának. Ez sem rossz, de a tegnapi pörformansz után inkább fogatlan hableány ő, de legtömörebben mégis csak Simicska rendszertani besorolása illik rá, amit már mindenki ismer, és mégsincs foganatja. Sem annak, sem a száraztésztának sem a hableánynak. Ez a manus minden zavar nélkül rontja itt a levegőt, s ha idefingik, a parfüm receptjét kérik tőle. Ez egy ilyen kurvaoszág.

Helynevek, a név

Végül az lesz, hogy egy név, helynév miatt – ami így már majdnem Proust, viszont mégsem egészen az – lesz kénytelen Szombathely közgyűlése, ebből fakadólag a lakosság, végül pedig a tág, kerek világ belátni azt az alapvetést, hogy a Fidesz úgy cuzammen egy ocsmány társaság. Bár ehhez nem kell különösebb éleslátás, csak némi jó érzés, annyi, amennyi egy plüssmackóba szorult, viszont a jelek szerint ezekben még ennyi sincs. De ez sem nóvum.

És most, hogy sikeresen visszafogtam magam – már megint, és mint mindig -, hogy ne válogatott, ámde mosdatlan szavakkal beszéljek arról a szarhalomról ami a Fidesz-KDNP maga, nézzük, mivel örvendeztettek meg minket újra a fiúk a térről. Puskás polgármester bácsinknak annyira elment már az esze, hogy kezd teljesen beleilleni a falkába. Ha volt is némi tisztelet vele szemben, mert derék mentős volt valaha, ezt már erodálta teljesen. Elvesztette a jogait a tiszteletre, az út, amelyre lépett, a megvetés felé vezet. Vagy a semmibe.

Illetve csak röhög rajta az ember végül, mert kínjában nem tehet mást. Hiába tudja, nem komilfó öreg és beteg embereken szórakozni, de mit tegyen, ha polgármester bácsi monomániásan csinál hülyét magából. És mégsem róla lesz most szó, hanem az egyik helyetteséről, aki önálló életre kelt. És még csak nem is arról, aki átállt a lázadókhoz, hanem ez egy másik, Koczka névre hallgató. (Hárman vannak összesen alpolgármesterek, egy még kitart a ganajban, az ő szemeit elnézve el is fog süllyedni benne.)

Az van, drágáim, hogy ez a város, ez a Szombathely forrong, mint arról már néha hírt is adtam. Most épp ott tartunk – egészen leegyszerűsítve a dolgot -, hogy a kisebbségbe szoruló Fidesz-KDNP gründolt magának egy ingyenes lapot gyorsan, mert elveszítette a helyi tévét, és nem volt hol tovább a mocskot okádni. A szennyükhöz fölhasználták a város nevét, amit a közgyűlés kétszer már elvett tőle, a mi szegény ostobán aljas polgármesterünk meg harmadszor próbálkozik visszaadni neki azt.

Szombathelyi Hírlap. Ez a név, amiből a lázadók mindig kiveszik a város nevét, a Fidesz-KDNP meg, élén a polgármesterrel visszaadja neki – illetve szeretné -, ami buzgalom tovább mélyíti a szakadást. Az áruló polgármester után, akinek a nyakába varrták, hogy Szombathelyen átvették a hatalmat a bevándorláspártiak, az eddig csöndben lapító második, Koczka nevű is életre kelt, és nem szignózta a névháborúról szóló közgyűlési előterjesztést a konzervatív-keresztény értékekre hivatkozva.

Voltaképp ez ütötte át az ingerküszöbömet, s nem jóváhagyólag. “Az én értékrendemmel, újságírásról vallott nézeteimmel, elveimmel nem összeegyeztethető ennek a lapnak stílusa, tartalma.” – mondja ez a mi Koczkánk – “Aki akár csak egy lapszámot is látott, az tapasztalhatta, hogy ennek az újságnak a témaválasztása, tartalma fényévnyire van a keresztény, konzervatív értékektől.” – és még ezt is mondja. Némileg igaza van.

Azzal a toldással, hogy ez a lap mindenféle értékektől – nem csak az álkeresztényiektől – áll távol. Illetve egyhez meg igen közel, és ez a fasiszta uszításé, annak épp megfelel. Egyébként egy volt SZDSZ-es országgyűlési képviselő főszerkeszti, akinek köze nem volt az újságíráshoz soha, és még pár évvel ezelőtt is normális volt, a jelek szerint viszont elvadult. Vagy csak életben akar maradni, ami az ő elvtelen szociális problémája.

Szóval ez az ügy, ez a dolog, ami pörög nekünk itt a végeken. S ami miatt elmeséltem, az nem a szenzáció, a nóvum vagy akármi bulvártrutyi, hanem, hogy megmutassam, az élet nem habostorta, ennek következtében a Koczka nevű alpolgármester is csapdába került, és már nem fog belőle kikecmeregni sohasem. Ez a Szombathelyi Hírlap ugyanis, ami miatt most fintorog, nem lóg ki a sorból. Tartalmában, hangvételében ugyanaz, mint az M1, a 888, a Prostisrácok vagy a holding több száz ánuszterméke.

Ilyképp a Koczka nevűnek nem ezzel van gondja, hanem azokkal is, tehát voltaképp a Fidesz-KDNP-vel van gondja, s ha most a szombathelyi ellen tiltakozik, az csak arra bizonyság, hogy nem adja nyilvánosan a nevét ahhoz, amihez amúgy hallgatólagosan pedig igen. A Koczka nevű akkor veszett el, amikor évekkel ezelőtt ezekhez sündörgött, s lám, mára már fölzabálták a disznók. Mert azért azt ne feledjük, ha a Szombathely név miatt nem tört volna ki a balhé, máig nem lenne egy szava sem.

Ez az egész egyébként bolhafing, máz a szarra csupán. Mert végül is, akinek szánják, annak ilyen vagy olyan néven is célba ér az üzenet. Aki nem fogékony rá, annak is tök mindegy az a nyüves név. Ez csak a fecsegő felszín, mert amíg itt lájtosan megy a móka, a rablás, lebutítás, az ország elsivatagosítása zavartalanul és ütem szerint zajlik. És ha most ez a Koczka nevű megtért bárányka akar lenni, azt kell elsődlegesen belátnia, hogy ez így van, abban tevőleges szerepe van neki is. Utána lehet gyónni, viszont bocsánat az nincs.

Szervilizmus és más csodák

Amikor én még negyedik gimnazista kis srác voltam, tehát ide s tova rohadt régen, még a holocénben kirándult a mi osztályunk messze valahová. Tájakat néztünk, házakat, dombokat és egymás lankáit. A nagy utazás harmadik napján történt, hogy a mi osztályunk legkanosabb, valamint legnőstényebb néhány tagja egymásnak esett némi martini kíséretében a szoba homályában és mélyében. Csöcsörésztek és smároltak, mert mit csináljon az ember tizennyolc évesen, szügyig tesztoszteronnal meg ösztrogénnel, főleg tavasszal, amikor nyílnak a virágok.

Aztán lebuktak persze annak rendje és módja szerint, osztályfőnök bácsi rájuk nyitotta az ajtót, mert még be sem zárták a hülyéi. Ott hömbölögtek a fölkapcsolt villany fényiben félmeztelenül, félrészegen pislogva, de nem szakadt rájuk a mázsás, szörnyű mennybolt. Osztályfőnök bácsi elkobozta a martinit, furán csillogott az ezüstös szemüvege neki, és nem szólt egy szót sem, mert annál bölcsebb volt azért. Csak hát, haza is kellett jönni, iskolába is kellett menni még csöppet, és várni a folyományokat. Hogy most mi lesz, mi a rosseb is.

A matematika szent dolog volt osztályfőnök bácsi számára, az élete értelme, és gondja is egyben, hogy az olyanokat, mint én, hogyan juttassa túl az érettségi bonyodalmain belőle. Nemes és nehéz feladat volt. De képzelhetjük, azért mennyire szíven ütötte ez a csöcsörészés, ha egy matematika órát használt arra, hogy ezt megbeszéljük, tisztába tegyük. Különben is, voltak a témában bölcsességei, például az, hogy kedves fúk, a nő nem élvezeti cikk. Ez plasztikus kifejezése az anti-macsóságnak, és mennyivel jobb lenne nekünk, ha a fideszesek is osztályfőnök bácsihoz jártak volna. De nem jártak oda.

Szóval, nekiláttunk megbeszélni a fölhorgadásokat, amikor valami történt. De hogy kezdjem, hogy is magyarázzam. Nyitva volt a terem összes ablaka, áradt a napfény és a madárdal, láttuk, hogy az élet szép, akármi lesz is most, amikor osztálytitkárunk sikongva iramodott az ablak felé, hogy kiugrik azon. Placcsant volna nagyot a másodikról, ha le nem fogjuk, de megmentettük a nyüves életét. Ez az osztálytitkárság ez olyan volt, mint a futballban a csapatkapitány, kapocs az edző és a játékosok, osztályfőnök úr és a mezei diákok között, tehát értelme nem volt semmi sem, csak ilyen cafrang. Cifra nyomorúság.

De mondom, az osztálytitkár lány visított, kifordult szemekkel vágtatott az ablak felé, hogy kiveti magát rajta, mert ezt a szégyent ő nem viselheti, pedig nem is őt csöcsörészték a kiránduláson. Úgy kellett ledönteni, leteperni, hogy ne csináljon bajt ez az ökör, akinek jól láthatóan teljesen elment az esze. Évtizedek óta nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy vénségére osztálytitkár asszony Fidesz szavazó lett. Hithű és megingathatatlan, valamint rohadt öntudatos, mert az ilyen betegségek így kezdődnek, és így is érnek véget.

Máma már őszes haja van neki, megbecsült munkája, öntudatos polgár kétségek nélkül, aki a konformitáson túljutva megérkezett a szervilis létforma trutymójába. Mert akkor, és ez mai szemmel látszik csupán, ő meg akart felelni az elvárásoknak, a hatalomnak, aki osztályfőnök bácsi volt. Ilyet nem is kért tőle senki sem, előnye, hátránya nem származott a dologból, csak nem bírta elviselni, hogy valakik valahogyan kilógtak a tábori szürke monotóniájából. Összeomlott a világ, mert páran megszegték az íratlan paragrafusokat, szivárvány lett a szívük, ami hallatlan és kibírhatatlan.

Marquez bácsinál, amikor Aureliano Buendiából botcsinálta ezredes lett tényleges hatalommal, szintén megjelentek az osztálytitkárok. „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.” – írja nekünk a Száz év magányban, ezzel egyszersmind bemutatva a NER megingathatatlanságának okát és indokát. Hogy tele van az ország szervilis osztálytitkárokkal, nem gondolkozó végrehajtó emberekkel a pártközponttól a városházákig, iskoláktól az orvosi rendelőkig, akik igyekeztükben a hatalom aljasságát is képesek felülmúlni.

A bávatag tömegek már csak hab a tortán. De, hogy a kirándulás meséjét is bevégezzem, azt hiszik, lett valami a dologból? Á, dehogy. Kaptak egy kis intőt a csöcsörészők, és vígan élték az életüket tovább. Osztálytitkár asszony pedig, aki meg akarta öngyilkolni magát, mert néhány társa nem élire vasalva élte az életét, depressziósan lesett ki a fejéből, míg a bűnösök meg fütyörésztek. Ez erőt adhat nekünk a mostani vészterhes időkben is. Osztályfőnök bácsi pedig a tíz éves érettségi találkozón nagy vigyorogva előhúzta a negyedikben elkobzott félig lévő martinis üveget, mert addig őrizgette. Azt mondta, már megihatjuk. Nem tudom, de szerintem már megcsiccsent, de szép volt nagyon ez úgy is.

Háttal feloldozás

Tudja valaki milyen ital dukál árulás, besúgás és gerinctelenség feledésére? Én nem igazán. Talán pálinka? Kevert? Fröccs? Kőbányai? Vagy révbe érvén Chivas Regal? Nagy Csótány Ferenc ismeri a titkot, mert elmondása szerint megitták, amit ilyenkor kell, és most már nincs akadálya annak, hogy egy színpadra álljanak Vikidál Dalos Gyulával a rendszerváltást ünnepelni, s egyben hamis szobrot faragni Orbánnak. Azért ehhez pofa és gyomor kell.

Újszülöttek számára: Vikidál Gyula 1981 és 1986 között Dalos fedőnéven volt pártállami besúgó, erre ittak feledésig a Csótánnyal, így hárult el minden akadály a holnapi koncert elől, aminek mit ád Isten és a NER, “Szabadság” a neve. A Csótány a házigazdája, és azért ez így elég mókás, de milyen más is lehetne, ha ódzkodunk a siralmas jelzőtől meg a röhejestől is. Én nem tudom, ki hogyan van ezzel, de léteznek el nem évülő bűnök. Gerébnek sem bocsátottak meg soha.

Sőt, ha belegondolunk, a NER kompatibilis manusok, akik esetleg olvasnak még Pál utcaiakat – nem sok lehet, de tegyük fel -, szívük mélyén úgy vannak vele, Gerébnek el kell pusztulnia. Ezzel szemben az ő kommunistájuk jó kommunista, a pártrovatvezető most harcos, komcsizó újságíró, az ifjú gárdista nemzeti érzelmű főszerkesztő, a besúgó pedig prédikátor. Végzetesen összekeveredtek itt a dolgok, s hovatovább már csak az ocsú maradt.

Egyébként ez a Vikidál Dalos azért is különösen delikát manus, mert már 1990-ben a Fidesz csapatában futballozott Orbán jobbján. Tudom, mert ellenem játszottak. Az ismeretség lehet, megvolt a III/III-as ügyosztályról, ahogyan egymás mellett álltak sorban egyetlenünkkel a jelentésükkel. Vikidálról kiderült, most vedelhet miatta a Csótánnyal, Orbánból miniszterügynök lett, és a pártja nem engedi, hogy megtudható legyen róla az, ami. Minden papírt elzártak ugyanis.

Lehet, már le is darálták. Így, ilyen munícióval örüljünk a holnapi “Szabadság” koncertnek a kerítések mögött. Látva, hogy a cezúra elmaradt, és talán ennek köszönhetően is vagyunk ugyanott, mint harminc évvel ezelőtt. Semmi nem változott, csak öregebbek lettünk és a fülünk lekonyul amellett, hogy méteres szőrszálak nőnek belőle. Összefoglalva: szarrá ment az életünk, a gyerekeinké is, az unokáinkét pedig épp most rohasztják el.

A pártállami besúgó feredőzik a dicsben a színpadon, élteti a hasonszőrű miniszterelnökét. Így jár az, aki nem néz szembe a múltjával, a kollektív tudatalattijában pedig ott fortyog a gőgös nacionalizmus a fasizmussal, nácizmussal elegyest kommunizmussal fűszerezve, és ilyen szar jön össze belőle, mint a NER. És az eszméket feledve nézzük, mi materializálódik belőle, mit mutat a mellékelt fénykép.

Egy padsort mutat Velencén. A tó partján ott sárgállik a kurva sok műanyag ülő alkalmatosság háttal a víznek, hogy az elpihenő embert ne zaklassa fel a tó, a rajta zajló élet, siklások és sikkantások, pancsolások és fulladások. Ehelyett a part kihalt pusztaságát ajánlja fel szemlélődésre, amit rendezett sorban lehet abszolválni, katonásan, egy ütemre, gondolatok és ingerek nélkül, amik ártalmasak az egészségre, ahogyan a túlzott agyi tevékenység is.

Elmerenghetünk azon, mit akart mondani a költő, amikor ezt megálmodta. Talán a bús, magyar sorsot akarta mondani a költő, ahogyan a pöttyös seggű organizmusok ott rohadnak meg a padon. Bármi történhet a tavon, ők meredten bámulják a kiégett füvet maguk előtt a térkövekkel. Mindeközben eltelik a nyamvadt életük, és holtan fordulnak le az anyaföldre, még csak ki sem kell végezni őket, mint Josef K.-t, akinek szintén az volt a bűne, hogy nem kérdezett.

Kevés találóbb szimbólum született, mint ez a széksor, ha alkotója nem erre gondolt, akkor is. Mert a költő, aki megálmodta a csodát, csak a közbeszerzésre koncentrált, mindeközben a rongy emberek fürödnek a fényben, a jómunkásemberek élete pedig elfolyik, mintha soha nem is lett volna. Bálint György – akiről újságíróiskolát neveztek el valaha, s nem tudom, ez megvan-e még, mert szükség már nincs rá – azt tanította a világ összes slapajának, hogy az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk.

Milyen igaz. Viszont arra nem okítják a slapajt, mi van akkor, ha ezzel szemben folyamatosan az ő arcába köpnek. Bálint György is munkaszolgálatban halt meg nagy szelídségében, miközben korának Csótányai és Dalosai – mint ezek is – bokát csattogtatva, igenis kegyelmes úr, ilyenek, élik/élték vidáman a nyamvadt és elvtelen, gerinctelen életüket. Ez okozza, hogy egyre nehezebben tartom magam tanár úr bölcs útmutatásaihoz, mert lám, ő is mire ment vele. Körben forgunk a trágyában száz éve.

Gáspár

József Attila óta tudjuk, a gyerek alkalmasint arról álmodik, hogy tűzoltó lesz vagy katona. Esetleg vadakat terelő juhász. Mondjuk, mostanság tűzoltóságról nem tudom, hány kis rövid gatyás ábrándozik, őket szívatja a rendszer rendesen. A juhászokat pedig osztrák nyugdíjasok ütik el váratlanul, s amióta Németh Szilárd nagy nyilvánosság előtt lövöldözött, a jó érzésű embereknek elment a kedve a puskapor szagától is. Óvodások azonban nem olvasnak ellenzéki sajtóterméket, 888.hu-t is alig, Prostisrácokat meg egyáltalán.

Megadólag lássuk be tehát, ábrándozni még lehet, akármelyik kis hugyos gondolhatja azt a műanyag dömperén ücsörögve, ha nagy lesz, katona lesz. De nem ám pacalt kevergető görög-római kultúrás, kopasz, dagadt félisten, hanem minimum Rambo, vagy nem tudom, ki a legfrissebb gyilkoló idol. Orbán Gáspár viszont már huszonhét éves, kész férfi, legalábbis jogilag, egyébként nem tudom. De mégsem kantáros nadrágos, fölnyírt hajú organizmus, akinek kifli a jele, és mégis most világosodott meg arról, hogy szép élet, víg élet, katonaélet, s az lett.

Mert az lett. Elvégezte a Magyar Honvédség 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár kiképző századának kiképző tanfolyamát, esküt is tett, és az apukája is ott volt. Igaz, nem tartott beszédet, hogy nem szereti a kövér tábornokokat, hanem az árnyékban meghúzódva figyelte az aktust, hogy a gyerek odahagyta a hittérítést és szúrós tekintetű, ámde üres fejű robot lett. Végül is, nem sokban különbözik a kettő, de ez csak egyéni meglátás, mert sk. úgy rühellem a prófétákat, mint Jónás a prófétaságot, az egyenruhásokról nem is beszélve.

Tudom, hogy férfitársaim közül számosan vélekednek úgy, az nem is férfi, aki a haza védelmében nem súrolt fogkefével klozettot és hallgatta a kiképző őrmester ostoba és artikulálatlan ordítását, de nem vagyunk egy véleményen, se egyformának nem teremtett az Úr. És nem is a katonaság értelmetlen voltáról akarnék most értekezni, pedig lenne mit, hanem csak nézem ezt a Gáspár gyereket. Nem bírálom, mint sokan. Nem fröcsögök rá, mint számosan, és nem szánakozom rajta és fölötte, mint szintén rengetegen, csak nézegetem. Mint ahogyan Micimackó csak van az ő nagy bölcsességében.

Gáspár is, mint ahogyan az apukája, futballistának készült. Hogy volt-e hozzá gusztusa vagy nadrágszíjjal terelték a labdához, sohase tudjuk meg. Aztán Afrikában terjesztette a futball igéjét – és ez nem vicc -, ahonnan az apukája magánhadserege, úgymint TEK menekítette ki. Ezután vezérszurkolásban lelte meg élete értelmét, tehát pompomlány lett, aztán egyházalapító, most pediglen katona. Sajátos életút, de volt kitől ellesnie az elvtelenséget. Innentől vagy tábori lelkész lesz, vagy a birodalom hadügyminisztere, ha a papa is úgy akarja. (Vagy semmise lesz.)

Ez a modell, amit Gáspár itt befut nekünk, a dzsentri fiatalembereké, akiket megül a fölöslegesség érzése. Romantikus regényekben az ilyen hősök búcsúlevelet írnak, majd szíven lövik magukat, Móricznál muri közben részegen fölgyújtják a tanyát. De az egész históriában nem is ez a Gáspár gyerek az érdekes, hanem immár a família, a család, amely ül az ország torkán papástól, mamástól, nővérestől és nagypapástól együtt, hogy róluk így egyben, de mindegyikről külön-külön is köteteket lehetne írni, vagy egy új Emberi színjátékot, bemutatva a NER züllött világát.

A Balzacok kora viszont már lejárt, az irodalomé is lassan a végéhez közeledik. És bármi furcsa is, a Gáspár gyerek élete az országét tükrözi, a kitörési pontokat, a futball, az egyház és a hadsereg kétes dicsőségét és világát. Ez a sors modellezi is, ami a kedves papa szíve vágya, s ahogyan a Gáspár gyerek szúrós szemmel szorongatja a géperejű csúzlit, abban benne van a bús, magyar sors. Nem őt kell sajnálni tehát, se nem megvetni, hanem magunkat, mert mi ültettük a saját fejünkre ezt a bagázst. Ez a kölök nem oszt, nem szoroz. Csak egy mementó.

Életünk a feudalizmusban

A tekintetes országgyűlés megkezdte a lex-Czeglédy tárgyalását, amelyen a fideszes fiúk nagy lihegve vettek részt, az otthonápolási díj emelése ellenben nem érdekelte őket egyáltalán. Ebből is látszik, mik a prioritások, mely ügyek fontosak a hatalomnak, s melyek nem. A bebörtönzés-bosszúállás inkább, mint az elesettek gyámolítása, de háborúban így is kell ennek lenni, mert tartósan beteg emberek nem tudják védeni a határt. Ez itt nem Athén, hanem Spárta, Orbán már vödrönként összehordta a Tajgetoszát, momentán azt nézegetik, kit hajigáljanak a mélybe le. Czeglédyt mindenképp akarják, de nagyon.

Van ez a Halász Jánosuk nekik, a frakciójuk szóvivője, aki sok szép percet szerzett már nekünk, és ezúttal sincs ez másként. Most épp arról értekezett, meg kell akadályozni az ellenzéket, hogy a köztörvényes bűnözőket kimenekíthesse az igazságszolgáltatás elől. Erre a fölhorgadásra az adott okot, hogy Czeglédynek meghagyták a mentelmi jogát, amit a Fidesz elvenne. Megér nekik egy egész törvényt, buzognak is rajta, sertepertélnek, monyolnak, mert ezek ilyenek. Cinikusan és mellékesen lehetne egy lex-Polt is, mert főügyész elvtárs meg tömegével menekíti ki a csürhe köztörvényes tagjait az igazságszolgáltatás elől.

Azon most ne ábrándoljunk, hogy voltaképp senki nem köztörvényes addig, míg a bíróság azt nem mondja rá, hogy bűnös. A különbség az a fideszesek és a halandók közt, hogy például én bármikor lehetek rabláncon. Elég, ha rosszul áll a szám, és nem tetszik a pofám a kedves vezetőnek, míg ellenben bármely fideszes lophat, csalhat, hazudhat mindaddig, amíg ilyen aljas, mint például ez a Halász is. Viszont ha a lojalitása csak egy kicsit is megkérdőjelezhető vagy saját erőből nagyobbra nő, mint az a központi bizottság számára kívánatos, abban az egy esetben kilőhető, lehúzható a klozetten, mert egyedül a kedves vezető döntheti el, ki milyen helyet foglalhat el a sakktáblán.

Simonka György is valami ilyesmi bűnökbe eshetett, hogy ott fekszik az áldozati oltáron. Rá már törvény sem kell, mentelmi jogfosztottan várja a sorát. A birodalomban azonban olykor nehezen terjednek az információk, vagy a helyi félelmek nagyobbak az országosnál is, ez nem tudható. Mert ezt a Simonkát, kitüntették, miközben – a’la Halász – köztörvényes bűnöző, és azért ez már delikát dolog, olyan ugarosan stramm. A Dél-békési Többcélú Kistérségi Fejlesztési Társaság kitüntetését vehette át, amit a környékbeli polgármesterek egyhangúlag neki ítéltek meg. Ezen lehet röhögni és szörnyülködni is, de nem érdemes.

Azon azonban mindenképp megéri elgondolkozni, hogy a jelenség nem egyéb, mint a magyar, XXI. századi feudalizmus ékes bizonyítéka. Simonka György a helyi kiskirályságban élet és halál ura volt – ezek szerint még mindig az -, a helyi polgármesterek hozzá lojálisak, neki tettek hűségesküt. Orbán onnan messzire van, őt imádni lehet, de a polgármesterek nyamvadt élete Dél-Békésben Simonkától függ, s hiába rohad már félig a börtönben, őt tüntetik ki, neki adóznak, mert mit lehessen tudni. Ha majd új kiskirály jön, ő kapja a plecsnit. Elképesztő ez a szervilizmus, és megdöbbentő az a jogbizonytalanság, ami kies hazánkat jellemzi.

Olyan ad hoc a törvénykezés, az ítélkezés, amit az határoz meg, hogy a kedves vezetőnek milyen kedve van, vagy épp mi áll érdekében vagy mi nem. Ezt úgy nagyjából tudtuk eddig is, ami miatt ez az egész mégis megért egy dolgozatot, az a Dél-békési polgármesterek lelkivilága, amely ilyen nevetséges kitüntetésekben manifesztálódik. Lehetne ezt szerteragozni, ahogyan fölépül a hűbéri rendszer, de minek. Működik fentről lefelé, Orbántól elindulva és a közmunkásban véget érve, s ebben a képtelen világban két kimenetel van: beállsz a sorba vagy megdöglesz. Jellemes hulla leszel vagy jellemtelen kiskirály a szemétdombodon. Tessék választani, még a felvonulók is kérhetnek.

V mint valami

Pintér Sándor belügyes és sms-betyár tegnap egyszer csak megjelent a Hableánynál. Besuhant, bezúgott egy hajó orrában állva, akárha altengernagy fehér lovon, és kacska ujjaival mutatott valamit. Mint majd meglátjuk, sok minden lehet az a valami, ám mielőtt szemiotikailag alámerülnénk a hadonászás fölfejtésébe, elsőként azt a kérdést kell föltennünk, hogy mi az anyánk valagát mutogat egy belügyminiszter egy hajó orrában. Mért lobog a zsíros haja a menetszélben, miközben halottakat emelnek ki az orra előtt egy hajóroncsból és a roncsot magát, ami nem film, nem hősi vágta, hanem a letaglózó valóság maga.

Az elcsigázott és megrendült búvárok a parton ülnek, próbálnak magukhoz térni a sokkból, úgy általában megüli az egész közeget a gyász és kísérő jelenségei, ez meg belehajókázik a képbe. Megérkezik, mint valami győzelmes hadvezér vagy félszemű és féleszű kalóz, rajzfilmfigura netalán rémálom. Táj és érzelemidegen a manus, egy fölösleges paca, mert viselkedni ezek nem tudnak, gondolataik, szívük pedig sose volt. Mielőtt kiveséznénk, hogy mit hadonászik a belügyes, kérem, nézzék meg alaposan a mellékelt képet, fókuszáljanak a központi alak – úgymint Pintér et. – kezére, amelyet feje elé/fölé emel, megmutatva a nagyvilágnak és a kameráknak, hogy rögzüljön bennünk örök időkre.

Megvan? Köszönöm. Láthatjuk, hogy két ujját mutatja a napnak és a csillagoknak, így az első, ami fölmerül az emberen, hogy két korsó sört rendel a hajópincértől, esetleg két martinit felrázva, nem keverve, de olajbogyóval, vagy stílszerűbben két házifőzésű kisüstit demizsonból szervírozva. Ezt is gondolhatnánk, de nem gondoljuk. A lapok tegnap úgy háborodtak fel a képet tálalva, hogy Pintér belügyes “V” betűt formázva ujjaiból suhan be a tudósításokba, amely közkeletűleg – legalábbis Churchill és a második világháború óta – a győzelem jele, a viktóriáé. Ebben az esetben nem lehet tudni, mi a rossebet győzött le Pintér belügyes, hogy minek örül, mint egy kretén kóbor kutya.

Ám, ha már a szemiotikát emlegettem, mint a jelek és jelképek tudományát, akkor adjunk neki kicsit, és így felbátorodva azt is meséljük el, hogy ez az ujjakból formázott “V” betű nem mindig és nem minden esetben jelenti és jelentette a győzelmet. Csak 1941 januárja után, és csak a szövetségeseknél. Előtte támadó gesztusként is értelmezhető volt, a vietnami háború ideje alatt meg, az 1960-as években a béke szimbóluma. Nem tudjuk tehát, Pintér belügyes mit akart mondani, amikor ezt mutatta. Lehet, semmit sem, csak a főnökének adózott így, és a “V” betű semmi egyéb, mint a Viktor megformázása, hogy mindörökké Orbán. Lehet, ez a gesztus lesz a Fidesz náci karlendítése.

Viszont, ha alaposabban megnézzük ezt a képet, és kérem, tegyük is meg, akkor rájövünk, tévedett mind az összes tudósítás, amely felháborodva közölte, hogy Pintér belügyes a győzelem jelével hajókázott be a tragédia helyszínére. Mert még csak az sem. Ha jól megnézzük, nem két sört kér, martinit, páleszt sem, nem Viktóriát, se nem Viktort mutat a manus, hanem áldást oszt. Mutató és középső ujj összezárva, a hüvelyk, valamint a gyűrűs és kisujj összeérintve. Csak a pápai süveg hiányzik Pintér belügyesről, meg a pásztorbot, hogy hibátlan legyen a kép. Ebből a szemszögből viszont hősünk kurválkodik, vagy nem tudja, mit is csinál. Ez utóbbi a valószínűbb, ismerve a költőt.

Másrészt, hogy tovább bonyolítsuk az értelmezést, rá kell mutatnunk, hogy az összes pápák is alávaló jeltolvajok a XV. század óta, amikor is Andrej Rubljov, az ikonfestés atyamestere először mutatta így az áldást osztó kezet a Szentháromságot megjelenítő képén. Sőt, nem is a nyugati egyházban gyakori Atya-Fiú-Szentlélek háromságaként, hanem a Mózes 18.1-től olvasható bibliai szakasz alapján. Azóta ez az áldás egyezményes jele, ugyanis a hüvelyk, valamint a gyűrűs és kisujj összeérintve a Szentháromságot jelképezi. A középső ujjat lehajlítják a mutatóujj magasságáig, ez pedig arra emlékeztet, hogy Krisztus, amikor emberré lett, “lehajlította az eget, és leszállt” (Zsolt 18.10). Krisztus ember voltát pedig a mutatóujj jelzi.

Ilyen konstellációkba – és szarba – keveredett Pintér belügyes megérkezvén a tajtékos habokon a katasztrófa helyszínéhez. Ezekre ő nem gondolt egyáltalán, sőt, a jómunkás magyar sem gondol erre látván a pörformanszt. Ő, ha van neki lelke, akkor a mise utáni vasárnapi ebéd során a rántott hús előtt csendesen megjegyzi, hogy Pintér belügyes nem jóravaló ember, ha ilyet tett. Ebben benne van a tömörítés és tovább gondolás, a balladai homály, mert a jómunkás magyar ember nem akarja a kisdedek előtt bővebben kifejteni, mit jelent a nem jóravalóság (undorító féreg, érzéketlen állat, és a többi). A kerek világ nagyközönsége pedig azt nyugtázza, hogy ez egy tajparaszt, és jóváhagyólag bólint: ilyenek a magyarok. És már megint itthon vagyunk.

Mackó kománk

Manchesterben még felszállás előtt vécére indult egy néni a Pakistan Airlines Iszlámábádba induló gépén, de mellényúlt, és a vészkijáratot nyitotta ki, minek következtében a vészcsúszda aktiválódott, mintha játszótéren lennének, és teljes lett a káosz. Aztán elnyugodtak a legények persze. De nem mindegy, miket nyitogat az ember, mert könnyen rásüthetik a terrorizmus bélyegét. Minálunk egy ilyen eset után Bakondi elvtárs már világvégét vizionálna, és csapatokat küldenénk a határra. Egyébként tényleg küldünk, pedig MALÉV sincs már.

Még boldogult úrfikoromban, egy zűrös éjszakán szintén hasonló tévedésbe esett egyik barátunk, aki túltolta a hűsik fogyasztását, és ő pedig a ruhásszekrénybe nyitott be. Már gombolta a sliccét, hogy lepisálja a kabátokat és öltönyöket, amikor sikerült jobb belátásra bírni. Megesik az ilyen. Egyébként ezen a bulin történt, hogy Csiszár Jenő, aki akkoriban shemaghban járt, ebben a bájos arab kendőben, amely mostanában rettegéssel tölti el a görög-római keresztényeket, kijelentette, hogy elveszítette az önkontrollját és beesett az asztal alá.

Előtte még azonban az udvaron lévő homokdombnál Allah-hoz imádkozott beleborulva arccal a mocsokba, most pedig Orbán Viktor nagykövete. Kiismerhetetlen ez a világ, nem mindegy kivel barátkozunk és milyen ajtókat nyitogatunk. Amikor mindez történt, Orbán Viktor Mihály is KISZ titkár volt még egyébként, és futballistaként képzelte el a nyamvadt jövőjét. Menyivel jobban járt volna mindenki, ha lett volna tehetsége hozzá, de ahhoz sem volt, így lett belőle elfuserált diktátor.

Egyébként akkor, amikor Csiszár képzelt arab volt, Orbán meg futballista, a városunkat ellepték a líbiaiak. Annyi volt belőlük, mint hercegkisasszony a Burgban. A vépi gépészképzőben tanultak traktoristának, viszont tele voltak dollárral, és kies városunk szüzei és nem szüzei állva pisáltak értük, nem kellett őket erőszakolni sem. Mert az idők változnak, az erkölcsök és ösztönök viszont nem. A líbiaiak voltak Kádár letelepedési kötvényesei azzal a különbséggel, hogy nem volt egy Rogán sehol, maximum akkor még az őrségi lankánkon rövidgatyában mai szégyenünkre.

Mindennek és mindenkinek megvan az érzékeny pontja, csak ismerni kell. Erre példa, hogy a hét végén a Kárpátokban túrázgató fiatal pár szembe találta magát egy anyamedvével és a bocsaival, és azt még Semjén is tudja, hogy ez nem jó párosítás. A maci védte a bocsait, hogy el ne vigye őket a családvédelem a kilakoltatás után, és nekiesett a páros férfi tagjának Már épp készült leszakítani a lábát, amikor párja higgadt tanácsára, hogy szúrná ki a szemét, pofán verte, és így megmenekült. A mackómama megsértődve odébb állt, mert nem volt nála egy szarvasbőr kesztyű, hogy az arculcsapást viszonozva párbajra hívja a betolakodót. Mindenkinek más fáj.

Ilyen érzékeny pontja a Fidesznek Gyurcsány, mert a Bayer Zsóti showjában Kocsis Máté váteszként jelentette ki: “Ne legyen senkinek kétsége, visszavette a teljes uralmat az ellenzék fölött.” Kíváncsian várjuk, mikor jön a javaslat kormányzó erőnk padsoraiból, hogy szúrják ki a szemét, spontán öngyilkos legyen a rendőrautó hátuljában vagy járjon arra egy kósza osztrák nyugdíjas. Mert van ez az álszékely mondás, hogy a sör nem ital, az asszony nem ember, a medve pedig nem játék, és jól láthatóan eszerint élik az életüket, aztán olyanok is.

A szomszéd Józsit is már számtalanszor hajítottam ki, amikor úgy tett különbséget a két nem között, hogy vannak az emberek meg a nők, vagy a dakoták meg ő, a teremtés koronája. Az ilyenekkel nem lehet mit kezdeni, pláne kormányon és még inkább teljhatalommal rendelkezve. Megüli tőlük a sötétség az egész országot, hogy most is már az MTA kutatói valamint diákok, több mint ezren írtak nyílt levelet Manfred Webernek, hogy állítsa meg Arturo Uit, mert saját erőből nem megy. Itt tartunk, majd kiderül, képes-e rá vagy akarja-e.

Soros szerint nem. Szerinte ez a Weber a lelkét is eladná, így tulajdonképpen nem is tévedett nagyot Orbán, amikor rá szavazott, miután kilépett belőle majd visszatért a kebelébe, és még mindig felfüggesztve lafog, miközben jár a keze meg a szája. Mindez a sok cukiság, amit máma elmeséltem, csak arra volt jó, hogy bemutassam, bízni senkiben nem lehet. Úgy váltogatja az összes az elveit meg az értékeit, mint az ócska kabátot, amit épp lepisálni készül a részeg cimboránk. Viszont egy medvében sohasem csalódhatunk, nem véletlenül bírom annyira Micimackót.