Orbán elvtárs már szart se ér

Az elmaradt zavargások miatt muszáj volt valami izgit produkálni az egyatábor Riposton edződött, pinán és vajnatimin szocializálódott organizmusainak, ezért a pesti srácok Orbán meggyilkolásával kezdett el foglalkozni megint.

Ezt olyan fontosnak tartották, hogy nem várhatott egy percet sem, így egészen pontosan máma, szombaton, éjjel egy óra huszonhatkor böfögték bele a világba: „Merénylet Orbán ellen: nem tudták igazolni a szélsőségesek bűnösségét”. Ami szar egy ügy nekik, de nem lankadnak.

Mert, mire felébred nehéz álmából a fideszorganizmus, ott áll neki a reggeli kakaó vagy feles mellé az erre a napra rendelt adag, amitől elélvez, és kellő bambasággal a szívében indulhat a piacra szalonnát venni, vagy sorosos libsiket püfölni, attól függően, hogy mire van éppen gusztusa neki a kajla eszével.

Bűnügyi újságíró álnéven bőségesen önti a fekáliát egy srác-propagandista, hogy alig is győz az ember feredőzni benne. Megtudjuk a szüzséből, hogy két mókust kaptak el két éve, a kocsijukban fegyvereket, hangtompítókat és éles lőszereket találtak, és az sms-miniszter egyből ki is jelentette, hogy egy kormánytag ellen készültek merényletre.

Rögtön előjött az écca, Orbán volt a célpont, akit a TEK ki is menekített, sőt, a házkutatás során az ölési szándékot bizonyító feljegyzések is előkerültek. (Állítólag) Ez annyira nyilvánvalóan tiszta ügy, hogy két év után mégsem sikerült bebizonyítani, hogy a mi prime ministerünket meg akarták volna nyuvasztani.

Nehéz lehet bevallani, hogy Orbán elvtárs már szart se ér, már meg sem akarják gyilkolni. Tehetségtelen bagázs ez a Pintér-sereg, még Virág elvtárs is ügyesebb volt, ő tudta a frankót: „Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!”

Ezeknek ez sem megy, ezért előjöttek Brad Pittel. Aki stábjától hatástalanított fegyvereket einstandolt a TEK még régen, és megmutatta, hogy élessé alakíthatók. Ilyenek voltak állítólag azoknál, akik nem is akarták megölni Orbánt. De, hogy tágabb kontextusba kerüljön a dolog, és mégis legyen mitől félni, ilyen borzalomra jutottak:

„Több ezer ilyen fegyver juthatott szervezett bűnözők, terroristák, köztük a párizsi vérfürdőt elkövető Abdeslamék kezébe.”
Íme, hölgyeim és uraim, így kell összekapcsolni vezérünk nem létező likvidálási szándékát a nemzetközi terrorizmussal, amely fideszileg a bevándorlókból fakad, mint az ismeretes.

A talaj, amelyre a hülyeség magja ömlik, rohadtul termékeny. Alig is jelent meg ez a delír a szájberon, már generált egy értő hozzászólást, éspedig ezt (sic!):

„MSZP-s Czeglédy a több mint 3milliárd forint ,amit ellopott mint adót sok felé mehetett ,mindenkit lefizethetnek ,ebben az ügyben is. Soros és milliárdos bandája által irányitott Clintonné kapcsolatuk nyomozási ügyükben egy fontos tanút meggyilkoltak az utcán.”

A drága kommentelőnek válaszolhatnánk az MTVA módján:

„Az Ön által feltett kérdések pontos tartalmát tekintve olyan értelmezési kérdések és nehézségek merültek fel, melyet pusztán az Ön által megfogalmazott kérdések nyelvtani értelmezésével, illetve a köznapi szóhasználatot alapul vevő egyszerű értelmezésével nem állt módunkban kétséget kizáróan eloszlatni.”

Ezt sem én fabrikáltam, hanem a köztévé írástudói az LMP-s Ungár Péter kérdésére, amiből az derül ki, hogy voltaképp vezető és megvezetett egy és ugyanazon szinten leledzik, ami nívóval egy rohadt romkocsmába be nem engednék őket, mert leomlanának a falak. Viszont innen tudjuk meg azt is, honnan a kurva nagy magabiztosság.

Az aljassággal átitatott bambaság megingathatatlan, pláne megfejelve Krisztus uruk bölcsességével, miszerint boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa (Máté 5:3 -12). Nekem viszont Baudleaire inkább gusztusomra való: „Boldogabb nálam a leghitványabb barom:/ irigylem, amiért nehéz álmába dőlhet,/ olyan lassan pereg orsaja az időnek!” (De profundis clamavi), mert ugyanazt mondja, csak szebben.

De, ha virágos jókedvem van, akkor Brian-el fütyörészem, hogy boldogok a sajtkészítők. Viszont, mint a fentiekből is kitetszik, nincsen nekem pitypangos jókedvem egyáltalán, és ez érhető is, ha jól belegondolunk.

Varga Miklós így szereti

Van, aki forrón, mások meg sunyin, ez gusztus és filozófiai beállítottság dolga. A mi véneurópánk a jelek szerint Kossuth-díjra hajt, vagy csak szügyig szervilis, ez is világlátás kérdése. A végeredmény azonban nem, miszerint, ahelyett, hogy csöndben elvisongana magában, a kétfarkúakat basztatja, és pszichológust vizionál a számukra.

Kaposvár határában történt, hogy egy leendő laktanya elleni tiltakozásul az MKKP városi elnöke a fűre festette pártja emblémáját, ami miatt öt rendőr, egy alezredessel az élen zúdult a nyakába, hogy vegzálja őt. Tulajdonképpen ezen nincs mit csodálkozni, Szita tekéntetes ugyanis városszerte kiszögezte a „Wanted!” táblákat, rajtuk a nagyszemű blöki képével.

Ez a fűre festés ez egyáltalán nem nóvum azonban. Még Kádár apánk idejében, amikor magas rangú elöljáró érkezett a laktanyába, akkor Trináttal pingálták zöldre a kopott gyöpöt a bakák, hogy megfeleljen a vezénylő tábornok kényes ízlésének az összkép, ha büdös is volt kicsit. Így lett a lehető világok legjobbika a zsíroskenyér ízű barakk.

Vezénylő tábornokunk most is van, bizonyítva azt a tételt, hogy az idő körben forog, ő azonban nem szereti sem a flaszter, sem a fű festék általi megjobbítását. Mert amíg a laktanya talajának kizöldítése az akkori hatalom szilárdságát mutatta, a kétfarkúak szivárványos pörformanszai, bármennyire jámborak, ezét az újét ássák alá. Ezért üldözik is.

Rendőrségünknek amúgy sincsen jobb dolga, a minap is megszüntették a nyomozást egy bizonyítottan fideszes tanár ellen, aki három milliót sikkasztott a diákjaitól. Pintér serege szerint viszont csak hazavitte megőrzésre a bankból, mert onnan Woody Allen minden cicó nélkül vihette volna el a faragott szappan-pisztolyával.

Ebből is kitetszik, hogy a mi vidékünkön vannak egyenlőbbek, akik közé Varga et. is tartozni véli magát, kiérdemelve a kiváltságokat a seggéből kilógó Fidesz felirattal. Érhető, ha azt mondja: „Sokkal jobban tetszik ez a rendszer, mint a kétfarkúak által kínált alternatíva.” Ezek szerint nem akar örökké élni, ami dicséretes, de a sört sem szereti.

Egyszer mindennek vége lesz azonban, Orbán királyságának is. A nácikok is kitakarodtak Párizsból ’44-ben, és igen tanulságos volt látni a Natgeón, miként bántak az addig megalázottak és megnyomorítottak a kollaboráns nőkkel. Nullás géppel lenyírt hajjal, homlokukon horogkereszttel, csipkés kombinéban kellett flangálniuk a városban, miközben látványosan nem szerették őket a népek.

Ez nem tudom, miért jutott az eszembe. Arról viszont erős elhatározással emlékezek meg, hogy Varga szerint „kifejezetten elegánsabbnak tűnt ez a rendőri vegzálás, mint a 2006-os októberi a budapesti utcákon.” Érdekes meglátás, csak a premissza rossz, és a konklúzió hányadék.

Az égő autók, a fölszaggatott kockakövek és a tomboló csürhe, amelyik egy államcsínyhez igyekezett asszisztálni, minden bizonnyal buksi-simogatással lett volna megfékezhető. Más szemszögből pedig a pingáló kutyás passzivista veséjét kellett volna leverni gumibottal, hogy helyre álljon a világ rendje. Mindebből viszont az következik, ha Varga nem lenne elvakultan aljas, akkor degeneráltnak lenne mondható.

Ezt tessenek eldönteni, ezen túl azonban segítő tanácsot kérnék annak a fölfejtéséhez, hogy kideríthessem, ha valaki belebújt Orbán valagába, miért érez minduntalan késztetést, hogy onnan ki is szóljon, s ráadásul hülyeségeket. A megoldásokat postagalambbal várom, pénz, mindenféle díjak kiérdemlése nem játszanak az elbírálásnál, ezt minden hülye tudja, még én is. Az ős-okot keresem. Fizetni nem tudok, viszont hömbölög két hangszóró a pincében.

Mindennek vége

Hogy valami baj van K. Józseffel, az már régóta látszott, de, hogy ekkora lenne, azt senki nem gondolta volna a házban. Böcsületes magyar panelben volt az otthona, ilyen szélfútta, szélrágta ákombákomban. Még nagyon régen, amikor semmit sem kellett gondolni a világról, mert minden megoldást készen kapott, megrágva és megemésztve, sör és virsli meg a háromhatvanas kenyér formájában, mondta is drága Rózsikájának, egyetlen hitvesének faluról a félelmetes városba költözve, nézd csak, mekkora házat vettem neked, és felhőtlenül göcögtek, mert egy volt a világ.

És gyönyörű is persze.

Aztán Rózsikát elvitte a rák, a gyerekek messze röpültek, maradt magában, mint az öreg, rövidlátó hangya a kesztyűben. És olyan felfordulás támadt körülötte, hogy megértette a valahai üzemi párttitkár mondatát, aki szűkölő malacszemekkel mondta annak idején, jön a plurális demokrácia.

Ezt senki nem értette, de olyan félelmetes volt, hogy beleborzongtak. Utólag látszott, jogosan. Két év alatt ment tönkre második és igazi otthona, a gyár. Ilyenek röpködtek a levegőben, hogy csőd és felszámolás, amiből annyit fogott fel, hogy az utcára került szégyenszemre.

Ott is maradt véglegesen, de annyira felgyorsult körülötte a világ, hogy észre sem vette, megöregedett, már nyugdíjas, és ami keveset összekapart, azt is a régi üzemének köszönhette. Már bele is törődött volna, hogy minden szép és jó örökre elveszett, amit még olajtól iszamos kézzel átélt.

Ám hét évvel ezelőtt megérezte ugyanazt a megfoghatatlan vonzást, amit boldogult úrfikorában. Ez a mámor az évek alatt fokozódott, amikor ilyeneket hallott, hogy munka alapú társadalom, teljes foglalkoztatottság meg a család szentsége. Ettől eszébe jutott Rózsikája, az eltűnt ifjúság, és hálát adott a sorsnak, mert úgy érezte, újra lovagol fűzfasípot fújva.

Rászokott a híradóra, híreket hallgatott a rádióban, meccset is csak azért nézett, hogy a szünetben láthassa az egyperceseket, és olyan különös fények gyúltak a szemében, hogy a lépcsőházban elkezdték messzire kerülni. Senki nem értette a lázát, csak ő, mert a kétszer kettő újra négy lett, a krumplileves pedig megint krumplileves.

Leesett róla a gondolkodás zavaros terhe, amitől olyan jámborul boldog és elégedett lett, hogy olykor váratlanul fütyörészett is. Amikor tavaly még utalványokat is kapott, akkor tudta, hogy meglelte a nyájat, amitől senki és semmi el nem szakíthatja már sohasem. Mindent aláírt, minden elérhető gyűlésre elment, tapsolt, és nem kételkedett többé.

Így lubickolt a meglelt boldogságban és bizonyosságban, amiből senki és semmi ki nem zökkenthette, amikor egyszerre minden egész eltörött és minden veszni látszott. Azt mondta neki a tévéje, hogy újra lesz nemzeti konzultáció, a szívének kedves ünnep, elkezdte hát a postást várni, és nem a nyugdíjért, hanem a levélért, de heteken keresztül hiába.

Nem mosdott, nem borotválkozott, meggörnyedt, mint valami kókadó virágszál. A szomszédokat zaklatta, hogy ők már megkapták-e, de azok rávágták az ajtót. Egy nap aztán meglátott a kukában egy levelet, mocskosan, gyűrötten, megszentségtelenítve, és akkor jött rá, hogy őt elfelejtették.

Itt hagyták magára a bizonytalanságban, útmutatás és tanácsok nélkül, mintha Rózsika halt meg volna újra. Keservesen nézte a mocskos ablakon át a panelek végtelen tengerét, ivott erősen, amikor reménysugár kúszott be két légyszar között a lerohadt lakásba.

Azt hallotta a rádióban, hogy maga a miniszter fogja felhívni őt, hogy eldiskuráljon vele az életről. Ez új életre keltette, a telefont a sarokból a dohányzó asztalra tette, és várt. Addig várt, míg valami újra meg nem pattant benne, mert a lépcsőházból hallotta a mobilok csörgését, de az ő vonalasa néma maradt, és így végleg elveszve nekilátott a koszos tányérokat a falhoz csapdosni.

Módszeres volt, nem hagyott ki semmit, hamutartók, poharak fröcsögtek a betonon, és, amikor elborult szemmel egy kalapáccsal látott neki a fazekakat átalakítani, a szomszédok nem bírták tovább, egyszerre hívták a rendőröket és a mentőket. Ajtót nem nyitott a dörömbölésre, rátörték hát, és ott találták a szoba közepén térdelve, szeme a telefonon, igézve, hogy csörögjön, de nem csörgött.

Úgy gondolta, ez a halál, ezért nem is ellenkezett, amikor a jóságos mentős bácsik szurit adtak neki, becsomagolták egy fehér köpenybe, és kivezették a romok közül. – Azt mondták, felhív. – Ilyeneket szüppögött szünet nélkül, és amilyen kegyetlen a sors, az ajtó záródásakor megcsörrent a jószág, csörgött kitartóan, mígnem a kihangosított rögzítő sípja után meg is szólalt: – Jó napot kívánok, Szíjjártó Péter vagyok. – A verebek elrebbentek a párkányról, a mentő pedig szirénázva távozott.

Amelyik belényúl

Kutyaszart loptak Nyíregyházán. Az úgy esett, hogy egy festékbolt szemeteséhez ismeretlen mókamester egy zsákot rakott le benne három festékes vödörrel, amelyekről később az üzlet tulajdonosa megállapította, hogy színültig kutyaszarral vannak megtöltve. Ám, hogy a kéretlen ajándék ne okozzon megoldhatatlan gondokat, arról egy másik, szemfüles polgártárs intézkedett, mert ellopta a vödröket, benne a cuccal, és most viszi.

Két tényállás forog fenn. Az egyik, hogy mit érdemel az a bűnös, aki más szemetesébe kutyaszart rakosgat, a másik pedig, hogy a szarlopásnak mi a büntetési tétele a bétékában. A kakaós csigáét meg a kósza rőzsékét már ismerjük, ilyen szarosra azonban még nem volt precedens. Törvényhozásunknak tehát ezzel is foglalkoznia kellene, mint például Czeglédyvel, mert úgyis kellően aljas és ostoba mókusok alkotják a grémiumot, a szocik meg mindig félrenyomnak.

Aztán itt van a lélek dolga. Hogy mi vesz rá valakit a kutyaszar kitartó gyűjtögetésére vajon. Jobb esetben a kedvenc négylábút óhajtotta tán szakralizálni a delikvens, hiszen ismeretes a jó Sziddhartha azon tétele, hogy neki a leggyönyörűbb hercegkisasszony sem kell, mert az is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel. Ezzel pedig a titokzatos alak, hogy kimerte a szart a kutyából, elemelte őt mintegy az anyagi világtól, és glóriát font buksi feje köré. Ilyen megfejtés is lehet.

Köznapibb gondolkozással azonban egészen egyszerűen debil volt a szarhalmozó. Ilyenekből annyi van az országban, mint hercegkisasszony a Burgban, hogy Svejkre is gondoljunk kicsit. Jól mutatja ezt, hogy egy iskolában felirattal hirdették: egy halotti anyakönyvi kivonatot találtak, amelyet a jogos tulajdonosa átvehet. Vagy egy útról szóló híradás, amely arról tudósít, hogy Pilisvörösváron egy kert töviben véget ér a bitumen, és a másik oldalán pedig folytatódik bukszusnyi hiátussal. Ők, ott így oldották fel a jogi problémákat.

Ezeket is tegnap lehetett olvashatni, amitől az ember azt hihette, hogy egy bohózat kellős közepén ücsörög, de mégsem lett tőle virágos jókedve. Például azért, mert ez a szarral telt festékes doboz megidézte benne Arany Családi körét: „…Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:/ Jaj! valami ördög… vagy ha nem, hát… kis nyúl!…” Azzal a továbbgondolással, hogy miként ordít fel a delikvens, ha meglátja/érzi zsákmánya tartalmát, esetleg azt is megengedve, hogy kifösti vele a nappalit.

Aztán ahogyan a ’zember tovább danássza magában Arany sorait, eljut odáig is, hogy „…egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek…”. Hogy tudjuk, kölökkorunk költeményében a munkában megfáradt szántóvető tér haza, ahol a sorok szerint hű asszonya sült vs. rántott csirkével várja őt. Aztán körülnéz a ’zember a százötven évvel későbbi hazában vacsorailag, hogy életforma-e az éhezés, mintegy passzió, ahogy Harrach et. azt elképzeli, és okos fejével biccent, nem remél.

Viszont, hogy a belenyúlásoknál maradjunk. A jövő héten érkezik mihozzánk uniós patások serege, akik NER szemszögből Soros utasítására vizslatják degenerált honunk közbeszerzéseit, amelyekről egészen elképesztő dolgok kerengenek kósza Magyar Közlönyökben. A patások sem tudják, mibe nyúlnak bele, de ha találnak valamit, morcosak lesznek, és fizettetnek. Ha sokat találnak, teljesen elzárhatják a pénzcsapot, amitől pedig a NER fejre állhat. Szóval érdekes dolgok várhatók eztán is, a magam részéről pedig csak nézem a mozit.

Szíveskedjenek előrehajolni

Tállai András sajátságos NER-evolúciója során kiskirállyá alakult, amire utaló testi jelek – toka, méretes gyomor, ahogyan szocreál történelem tankönyvekben rajzolták annak idején – már régóta mutatkoztak rajta, a minőségi ugrás azonban hirtelen volt és váratlan.

A NAV-elnök és államtitkár eleddig falunapokon hadonászott ollókkal és nemzeti színű pántlikákkal, mindent fölavatott, ami elébe került, még a kiskutya lekonyuló farkát is. Ezen kívül idegenvezetőként fungált, földijeit vezette csudát látni a Parlamentben, bemutatva, melyek azok a falak, amelyek csakis a jómunkás kisemberért remegnek, s amelyek között Tállai szíve csak érettük dobog, mondhatni, ahol ő csak néépéének éél.

Mezőkövesd viszont messze van a pártközponttól, a falvak népének szervezett tanulmányi kirándulások sokba fájtak, mert drága volt a benzin. A jó király ilyenkor odahat. Tállai is rácuppant a „K” vonalra, egyeztetett, amely diskurzus nyomán, míg a birodalom más, elfelejtett szegleteiben az üzemanyag piaci alapon október vége óta háromszor is drágult, a NAV elnök fatornyosában viszont csökkent az ára.

Czeglédy Csaba immár közel fél éve ücsörög előzetesben azóta sem bizonyított költségvetési csalásra hivatkozva, vele szemben Tállai épp most fonja az aranyglóriát fenségtelen, zsíros feje fölé saját kézzel, s azzal, hogy esküjét megszegve látványosan károsítja meg az államot.

A magam részéről soha nem voltam NAV elnök, így azt sem tudhatom, részleteiben mi egy ilyen tótumfaktum munkaköri leírása, de, mint a nép egyszerű gyermeke, annyi azért kapisgál bennem, hogy az adók vaskézzel való behajtása volna. Ezt egyébként számtalan honfitársunk tapasztalhatja is, aki pár ezer forinttal tartozik, s emiatt a tökeit szorongatják, elveszik az ebédjét meg a tetőt a feje fölül, és mehet a büdösbe a kedves családjával együtt.

Ha én NER volnék, akkor kockás papíron számolnám ki, Tállai et. látványos akciója hány millió/milliárddal károsította meg az államot, s így a magyar népet, és raportra rendelném, hogy elbeszélgessek a busa fejével. Ha meg tökös NER, akkor emiatt szorítós karperecet is adnék rá.

Viszont rendszerünk egyáltalán nem tökös, hanem inkább egy megfoghatatlan valami. Nevezték már társadalomtudósok autokráciának, diktatúrának, maffiaállamnak, de be kell látnunk, annyira sajátos képződmény, hogy ilyen kategóriákkal nem írható le. Inkább kesze-kusza, autodidakta műalkotás, amelyet csak részeges bölcsészek tudnak értelmezni az esztétika és a filozófia segedelmével.

Erre utaló törekvések már megjelentek a kommentelők körében, amikor kies hazánk államformáját, hatalmi és pénzügyi berendezkedését az abszurdban vélték megtalálni, lásd: abszurdisztán, amely megnevezés közkeletű a facebookos szakirodalomban.

Tévednek azonban a tisztelt kollégák, hiszen az ilyen tállais csínytevések után nem tudjuk, sírjunk, vagy röhögjünk, és ez az ambivalens állapot sokkal inkább a groteszk hatásmechanizmusára hajaz. Azt mondja a kézikönyv, hogy a groteszk összetett ábrázolásmód, a félelmetes, torz és fenséges vonások ötvöződése a kedves, néha kicsinyes komikus elemekkel, a rémület és nevetés együttes hatását váltva ki. Lényege az ellentétes esztétikai minőségek együttes jelenléte.

Tállai, amilyen röhejes, annyira félelmetes is egyben. Engemet is seperc alatt kicsinálhatna a hivatalán keresztül, ha lenne tőlem mit elvenni, de nincs. Mások azonban nem élnek az érinthetetlenség (lásd hinduizmus) ilyen óvó és kegyes állapotában. Nagyon is van mit veszíteniük, következésképp nekik az államtitkár és a rendelkezésére álló eszközök – amelyek végtelenségéről csak Simicska tudna mesélni, mint aki hatalmának csúcsán adta, most meg kapja – valós fenyegetést jelentenek.

Ők igazán megérthetik Wolfgang Kayser groteszkről való állításait, amely szerint ez nem más, mint az otthoniasság látszata mögül hirtelen fölbukkanó elidegenedettség, a világ széttöredezettsége, a lét szakadékaiból föltörni kész démoni erő, amelynek azért nem lehet harmonikus ábrázolása, mert akkor az emberi világrend teljes jogú tagjává tennők az apokalipszist.

Örkény mindezt göcögősebben fösti le (Arról, hogy mi a groteszk):

„..Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról. Íme, a világ fejtetőre állt. Férfilábak kalimpálnak a levegőben, visszacsúsznak a nadrágszárak, s a lányok, ó, ezek a lányok, hogy kapkodnak a szoknyájuk után! Ott az autó: négy kereke a levegőben, mintha egy kutya a hasát akarná megvakargatni. Egy krizantém: keljfeljancsi, vékony szára az égbe mered, ahogy a fején egyensúlyozza magát. Egy gyorsvonat, amint füstcsóváján tovarobog. A Belvárosi Plébániatemplom a két tornyán levő két kereszten levő két villámhárító hegyével érinti csak a földet. Bent egy dülöngélő vendég – fejjel aláfelé – elhozza sörét a söntésből. A sorrend: lent a hab, rajta a sör, fent a pohár talpa. Egy csöpp nem sok, de annyi se csordul ki…”

Kitetszik, drága polgártársak, megvan a recept, hogyan lehet túlélni a körülöttünk eluralkodó tébolyt. Ö. I. csak tudta a hadifogságból hazatérve, és éppen a Rákosi rendszerébe csöppenve bele. Az a mi mai tragédiánk, hogy szertenézve a hazában alig is látjuk másnak a mai tébolyt, amelyen Tállai csak imbolygó hab a sörön, és lefelé. De terpeszállásból hátrafelé nézegetni sem lehet a végtelenségig, mert az ember fejébe száll a vér, és esetleg megborul.

Viszont ha kiegyenesedünk, akkor a hegeli dialektika a fejéről a talpára áll, mint azt Marx papa tanítja, s ennek következtében már valós fényében látjuk ezt a Tállait is – meg az összes cimboráját -, jókedvünk odalesz, és A. E. Bizottság módján adjuk meg a delikát választ a világra, amely ez: „Köpni kell”. És az a tragédia, hogy csak ennyire futja.

A körülbelül titkára

Délutánra kiderült, amit már hajnalban, sőt évekkel ezelőtt is tudni lehetett, mert a világ működése erre az aktusra van beállítva, hogy Orbán Viktort egyhangúlag, gondolkodás, merengés és csöppnyi kétségek nélkül, 1358 szavazattal választották újra pártelnöknek. Olyan gyönyörű ez az egység, és a hangulat is persze, amikor megjelent a megváltó az alattvalók között, és ölelgették, csókolgatták meg szelfiztek vele, mint egy futballsztárral, végül is a gömböc ezt vágyta már avas szagú születése óta.

„Rendben vagyok, csak bátorítsanak!”
– mondta volt érkezésekor a megváltó, és vesszőzzön meg, aki érti, de hát, nem is kell. S ahogyan a szorgos portálok percről-percre tudósítottak a cirkuszi előadásról, madeleine márkájú kiflimet belemerítettem a csésze teámba, a felszálló gőz pedig a kontyom alá ütött, és mesélt. Dédanyámat mutatta, aki valamikor az idők kezdetén feküdt a dunna alatt, hogy alig is látszott ki az orra vége, és újságot olvasott, majd feltette a kérdést: „Gyerekek, mit jelent a kb?” S miután megkapta a választ, hogy körülbelül, rögtön meg is értette a világ folyását, s ekképp: „Kádár János újra a körülbelül titkára lett.”

Így vagyunk most is. De ha már kölökkorom legendáriumainál tartunk, megidézem dédanyám lányát, a nagyanyámat, aki jeles napokon így vágott rendet a családnak nevezett nyájban: „Nem beszilünk, ünnepülünk.” És ettől fogva mosolygósan folytak tovább a lelkek mélyén a gyilkos indulatok. Tisztára, mint a Fidesz nagy-nagy famíliája, itt sem lehet tudni, ki a klakőr, ki az igazi rajongó, és ki lehet a megfélemlített élősködő, de ez például nekem mindegy is. Orbánnak viszont nem igazán, mert tőlük nem látja a valóságot, és ilyen állapotban lehet nagyon pofára esni. Ám ez legyen az ő baja és nyomora.

Kicsit még elmorfondírozok a Napot is elhomályosító esemény fölött, mielőtt tegnapi, az igazi életről szóló tapasztalataimról beszámolnék. Említettem, hogy percről-percre lehetett követni a csillag születik történéseit. Az Origóból másolok most ide egy bekezdést, tessenek figyelni a szöveg ritmusára, ügyesen elhallgatott alanyokra, állítmányokra és más újbeszél nüanszokra is: „Az emberi erőforrás minisztere szerint a kormányzás lényege az egész ember, mint a nemzeti közösség tagja, és boldoguljon. Balog Zoltán úgy látja, a kormányzából kultúra legyen, ami a legfontosabb. A miniszter részletesen beszélt a kormány által eredményekről, így az ingyentankönyvekről és a babakötvény-programról.”

Sic! És nekik így is jó, vagy én nem érek fel hozzájuk, ez még vita tárgyát képezi. Egyébként arról szólt a szeánsz, hogy az összes hülye felszólalt, és dicsérte az urat. Így hazudoztak egymás szemébe, viszont akadtak dramaturgiai bökkenők. Például a Semjén nevű emberi minőségről meg tisztességről értekezett, ami már önmagában is nonszensz, utána viszont Schmitt Töltőtoll Doktor következett, és senki nem esett le a székéről a röhögéstől. Igaz, akkor sem, amikor maga Orbán jelentette ki, hogy: “Elsöprő többségben vagyunk. Csak idő kérdése, és az egész nyugati világban győzni fogunk.”

Ezt kommentár nélkül adom közre, ilyen magasságokhoz én bolhafing vagyok. Az okosok majd úgyis elemzik és értelmezik, majd kihüvelyeznek belőle valamit, vagy annak az ellenkezőjét. Egyetlen bizonytalanság van bennem elnézegetve kies hazánk evolúcióját, mégpedig, hogy jövő tavasszal, miután behúzza megint ez a kókler, mert behúzza, szóval, ha hatalma még korlátlanabbá lesz, ami nehezen képzelhető, de mindent lehet fokozni, tehát mi lesz akkor, ha a képmását netán leszarják a legyek. Jó Paliveczként erre mindenképp készülnünk kell, ha életben akarunk maradni, más kérdés, hogy akarunk-e egyáltalán.

Akkor a való világról, ahogyan belengettem. Ígérem, nem leszek locsifecsi. Még szürkület volt, és lelkemet csupán készítgettem az elvárható gyönyörökre, amikor megint beállított a Józsi a szomszédból, hogy adnék-e neki egy kis aprót a hatoslottóra. Józsi sokszor beállít apróért lottóra, kenyérre, aztán valószínűleg elissza, viszont annyi esze nincs, hogy észrevegye, nyomorog. Ellenben kitartó és lelkes Orbán fan, én pedig az ő szemében – és ezt el is mondja – gyurcsányista kommunista vagyok. De ez őt egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy rajtam élősködjön, igaz, rajongásának tárgyát sem. Azt hiszem, mindenkinek megvan a maga Józsija, ez nem baj. Az már igen, hogy miattuk páváskodhat a fentebb leírt módon a mi rossztevőnk.

Nem tudom, érzik-e az ellentmondást, ami épp most készül széthasítani a szívemet. Viszont gyenge vagyok, és újra meg újra kifizetem azt a szaros lottót. Így vesznek hülyére ezek mindenkit.

Mindennapi meccseink

Sorosbérenc futballszurkolók egy elvetemült csoportja, hogy szembe menjen Miniszterügynök Úr (by: özv. Dorozsmainé, kommentelő) naugye győzelmi jelentésével, kihívta egy meccsre a magyar láblabda válogatott hordát, mert tele lett a tökük a fiúkkal nagyon.

Casting is van, hatalmas az érdeklődés, de csak a kiválasztottaknak adatik meg a kéj, hogy szemtől-szembe alázzák meg azokat, akik gyomorfekélyük elsődleges okai. Véget ért az éjszaka, amely a valahogy kifutott Európa bajnokságon vette kezdetét, még a vizes lószar alatt is tartott, és egyetlen jelentése az volt, hogy ez az ország a lehetők legjobbika, miniszterügynökünk pedig tündöklő csillag a káprázatos égen.

Lófaszt mama, hogy a porba rántsuk a mámort gyurcsányi módra. A szurkolók azt is mondják, hogy direkt és pláne a tizenegy legrosszabbat választják majd ki a köznapi gladiátorok közül. Ők november 30-án feszülnének neki a kopott lábúaknak, mégpedig Telkiben, ahol a válogatott a nagy vereségek előtt pallérozódik, hogy el tudja viselni a pofonokat, mint most Luxemburg ellen is, ami kiborította a bilit.

Gonoszak ezek a szurkolók nagyon, bele sem gondoltak igazán, de ebből a játszmából a futballisták, az MLSZ, de senki futball környékén sertepertélő ingyenélő jól kijönni nem tud.

Ami a legvalószínűbb, hogy ebből a meccsből semmi sem lesz. Akkor azt kapják a képükbe, hogy még ellenük sem mernek kiállni. Ha lesz meccs, és győznek a kiválogatottak, akkor az lesz, hogy persze, a tolószékesek ellen megy a milliomosoknak. Ha meg lenne meccs, és a szurkolók győznének – ami azért valószínűtlen, de a móka kedvéért mégis -, akkor meg végleg nem marad itt kő kövön, az maga 2006. október 23-a, ha bele tetszenek gondolni az akkori mókába és kacagásba.

Ez nem zéró összegű játszma, itt csak a szurkerek nyerhetnek, de ilyet kitalálni nem elég az elvetemültség, végtelen elkeseredettség is szükséges hozzá. Mint ahogyan a magyar labdarúgás állapota leképezi a NER-t, ez a lépés úgyszintén.

A nagykibaszott nemzeti együttműködésben mindenkiből lehet akármi, ha jól odafigyel. Szurkolóból focista, lelkészből miniszter, Kósából bárca nélküli, Németh Szisziből meg napkeleti bölcs. Mindez megtörténhet, hiszen miniszterügynök is lehet egy skizofrén, narcisztikus fasz.

És ez utóbbi organizmus működésének tudható be, hogy képviselőből meg pap lesz (akárki meglássa), mint Ovádi Péter fideszpatkányból is Veszprémben, aki a szószékről hirdette az igét. Ez két okból is köpedelem. Egyrészt ott ilyen állatfajtának keresnivalója egyáltalán nincsen, másrészt pedig, hogy a hívek vasvellával nem hajtották el, mert nekik már így is jó. Holott ilyen eset után újra kellene szentelni Isten házát, a szószéket meg ultrás szenteltvízzel felmosni.

Ez az egész, ami ebben az országban folyik, annyira abszurd, hogy Beckett sírva könyörög a receptért, de soha nem kapja meg, mert ez csak itt, csak most és csak Magyarországon történhet meg, sehol máshol a világban. S hogy ez így van, annak egyetlen, jól elkülöníthető okát találjuk a liturgiában, amit Orbán miniszterügynöknek hívnak.

Ahogyan a megalázott és megszomorított futballszurkolók meccselni hívták rossz kedvük okát, országunk gyógyírja bajára az volna, ha leszedált lakossága ugyanezt tenné azzal, aki fojtogatja az életét. Akkor Godot is eljöhetne, viszont nem fog, ahogyan elnézem magunkat és bájos ellenzékünket. És az éjszaka tényleg nem ér véget sohasem, meg el is vagyunk veszve, azt hiszem.

Légyszemközt

Tavasszal születtem meg most épp, és ezúttal. Illetve nem is lehet ezt megszületésnek nevezni. Egy kemény koporsóból kellett kievickélnem valahogyan, olyanból, amilyet halálomban soha nem kapok meg, mert nem vagyok sem ember, se pedig hülye macska, akit elsiratnak, pedig észben hozzám soha nem érhet fel, nyávog meg dörgölőzik, egy korrupt féreg csak minden hűség és értelem nélkül. Egérfaló zabagép.

Én viszont számát sem tudom, hányadszor testesülök meg újra légy formájában. Valamit mindig elcseszek a dharmában, soha nem lesz belőlem gőgicsélő kisded, de hála a magasságosnak giliszta sem. Ha korrektül akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy az átmanom megrekedt a szanszárában, ez azonban teljesen fölösleges volna. Itt, ahol újra meg újra élnem kell, valami kereszténységben hisznek, emiatt sivalkodnak egyfolytában, és gőzük sincs az örök igazságról.

Ez a faszi is, akinek a szobájában élek már fél éve mindig új testben, havonta újjászületve, ez is mindig gyertyákat éget, halálról ábrándozik, ami nincs, de soha nem tudja meg. Ahogy így elnézem, ha feldobja a talpát, maximum ganajtúró lehet belőle távol Afrikában, egy fordított migráncs, és kezdheti az útját elölről a szerencsétlen. Szemben velem, aki akkor is itt leszek, és élvezem a megszokott kilátást.

Tulajdonképpen füllentettem az előbb, nem elcseszem a dharmát, hanem mindig mindent ugyanúgy csinálok, hogy mindig minden ugyanúgy kezdődjön újra. Ez az örök élet receptje, s bár sokan unalmasnak találnák a légységet, a kétkedőknek csak annyit mondok, dínók. Elég volt egy nyüves kődarab, és végük is lett, mert szokva voltak a nagy zabálásokhoz, szemben velem, aki csak csipegetek, szívogatok, szó szerint minden szart megeszek, és ott szaladgáltam az ő hátukon is.

Nincsenek is gondjaim, mint ennek az alaknak itt, a szobában, aki hátszínekről álmodik, közben parizert zabál, és ettől is boldogtalan. Rég megtanultam a mértékletességet és az állandóság tiszteletét. Valahol olvastam, hogy Einstein azt tartotta őrültnek, aki mindig ugyanazt csinálja más eredményt remélve. Innen nézve zseninek nevezhetem magam, az állandó ismétléstől ugyanis semmi változást nem várok, ez felhőtlen boldogságom foglalata.

Egyébként tényleg zseni vagyok. Legalábbis a többi, egyszeri légyhez képest, akik csak szaladgálnak a plafonon, a kezüket dörzsölik, és annyi eszük sincs, hogy a sarkokat elkerüljék. Mindegyikben ott ücsörög egy pók a hálójával, csak les a hülye nyolc szemével, és vár. Ezek meg beleröpülnek a hálójába früstüknek, a padló tele van foszladozó szárnyaikkal. Barmok, nincs mit sajnálni rajtuk, a légypapírról is képtelenek megjegyezni, hogy ragad.

Kiemelkedő szellemi képességem már nagyon régen bebizonyosodott. Úgy ezer éve, amikor Kínában kalandoztam bizonyos Pi Seng mesternél, aki ténylegesen föltalálta a könyvnyomtatást, két nap alatt megtanultam a hülyeforma írásjeleiket, pedig több ezer volt belőlük. Egy rövidre sikerült, húsz napos inkarnáció alatt kiolvastam minden szart, amit találtam, utána döntöttem úgy, hogy ide, a Kárpátok alá teszem át a székhelyemet, csupa kalandvágyásból.

Élénk szellemi tornával elértem, hogy eztán mindig ugyanott jöhessek világra megint. Itt, ahol a mostani szobám áll, átéltem tatárt, törököt, labancot, muszkát, nácit és kommunistát, ezek alatt épült ez a kockaház, és azt láttam, hogy akárhány lakója van és volt, az mind szomorú vagy fél valamitől, a vidámságot és mókát csak én képviseltem. Rá kellett jönnöm, hogy szar lehet embernek lenni, s főleg magyarnak.

Ezek búsonganak, átkozódnak, egymás torkának esnek, míg én az orrukon szaladgálok, erről nem tudok leszokni. Jót röhögök mindig, ahogyan hadonásznak, de semmire sem mennek, mert egy lépéssel mindig előttük járok. Szeretem ezeket a csíneket, ez a mostani lakó azonban meghunyászított, s nem azért, mert mindenféle rongyokkal üldözött kitartóan, azt én leszarom, hanem mert felismertem benne magamat, a lelki társamat.

Senkivel nem beszél, csak ül a számítógép előtt, és éjjel-nappal bámulja ezen keresztül, mi történik a nagyvilágban. Kapcsolatunk mára annyira konszolidálódott, hogy ott szaladgálhatok a képernyőn, és nem akar egyfolytában megölni. Így zavartalanul olvasgathatok magam is, kitágítva amúgy sem szűk látókörömet, és szobatársamhoz hasonlóan borzadok el, mi folyik itt.

Én már megértem azt, amikor a ház előtt fekete Pobjedák suhogtak, ez az én emberem nem, csak érzi ugyanazt, és látom, hogy napról-napra lesz kisebb, és egyre többet iszik, mert azt hiszi, abban van a feledés. Drága, tudatlan lélek. Annyira szolidáris voltam vele, hogy a lecsöppent tablettásából szívogattam kicsit, hogy alig is bírtam megállni a lábaimon, le is estem a monitorról, tisztesség ne essék szólván.

Szörnyű fejfájásra ébredtem másnap, de azzal az elhatározással, hogy kétlábú szobatársamat felrázom a mindent megülő apátiából. Elkezdtem megint a kezén, homlokán szaladgálni pofátlanul, s bár először csak horkangatott végül csak visszatért belé az élet. Éreztem, hogy gyűlöl, és így jól volt, mert ezt akartam, elővette a rongyát és csapdosott, mint régen, és egy pillanatra elfelejtette a világ ostobaságát.

Kitárta az ablakot, hogy azon üldözzön ki denevérek és rigók közé áldozati bárányul, és én megtettem neki a szívességet, hagytam, hogy győzzön. Látványos körök után kirepültem a bágyadt napsütésbe, mert négy hetes életem utolsó óráit éltem amúgy is, és mindegy volt. Behúzódtam egy fűszál alá, és hagytam, hogy a lelkem kipárologjon, bele az újjászületés koporsójába, amit friss izmokkal feltörtem, és láttam, hogy emberem ott ül a gépnél persze, a régi, kedves szobában, és olvas meg sóhajtozik. Kezdődhetett minden újra, rátelepedtem hát a monitor tetejére, hogy meglássuk, mire megyünk így együtt megint a vérzivatarban.

Mester és tanítványok

Kósa Lajos is terjesztette a sorosigét, mert meg kell szolgálni a kis aprót, pörküttet, és az ilyesmit nevezik máma minálunk lakossági fórumnak. Ezeken a bárányok útmutatást is várnak az örök igaz mellett, és adódhatnak váratlan helyzetek. Legutóbb is, amikor a kupakok örökös bajnoka elvegyült a nép közt tanítási szándékkal, ékes példája derült ki annak, hogy az élet az irodalmat is képes felülmúlni abszurditásban, még csak erőlködni sem kell.

Ezen a szeánszon, ahol Kósa volt a médium, az egyik néző kijelentette, hogy szerinte újra kellene definiálni a hazaárulás fogalmát, végiggondolni, hogy hogyan lehetne likvidálni az ország belső ellenségeit, mert most már annyit támadják egyes magyarok az ilyen-olyan fórumokon az országot, hogy ez bűncselekménynek számít. Ezen a ponton találkozott a hívő Orbán ártó szellemével, és a teremben megimbolyogtak a gyertyák lángjai.

Marquez – aki mindent tudott az életről – mesélt nekünk a fülkeforradalom kapcsán az ilyen sajátságos fejlődésről Buendia ezredesről magyarázva: „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.” Itt tartunk most, a tömeg önjáróvá kezd válni, azzal a különbséggel, hogy a mi elöljárónknak esze ágában sincs visszavonulni és aranyhalacskákat gyártani vég nélkül.

Viszont sokkal komolyabb dologról mesélnék, mint valami Száz év magány kivonat, és ez az élet, éspedig a miénk. Immár két minőségben létezik az Orbán által leszedáltak serege. Vannak ugye a nyugdíjasok, akik ösztönösen üldözik a gonoszt, ha sípolsz, vagy elhajítod a konzultációs, erősen használt klozettpapírt, akkor pofán vágnak és megtépik a füledet. Ez tiszta sor, dolgozik az adrenalin, mint a bázisugróknál, csak itt a gyűlölet tobzódása generálja a gyönyöröket. Jól látszik, hogy vezérünk bedrogozta Magyarországot, illetve a híveit. Méghozzá a “gyűlölet” nevű pszichodroggal.

Bármily furcsa is, nem brit tudósok állapították meg, hogy: “A gyűlölet és harag érzése az agyban noradrenalint, oxitocint és dopamint szabadít fel, nagyjából ugyanazokat a vegyületeket, mint a szex és a kokain”. Erre természetesen rá is lehet szokni, és ha más forrásból nem kapjuk meg, akkor beszerzési módnak marad a gyűlölködés. Hogy valami szer hatása alatt állnak, az jól látszik bájos nyugdíjasainkon – ezeken a Bunyós Bálintokon, hogy ne általánosítsunk azért -, megborult agyuk tükröződik fátyolos szemükben és visító hangjukban.

Az ilyen ember mindenre képes, ezért ez az erőltetett, a teljes közéletet beborító, Orbán kizárólagos politikájává és a kormányzás egyetlen cselekvésévé váló állandó, őrjöngő, hisztérikus gyűlöletkeltés, félelemkeltés, izgatás. Ezért a gyűlöletkampányok, a gyűlölet-óriásplakátok, az örökös hergelés, uszítás, rágalmazás, fideszes pszichoterror. Mert Orbán ezzel a pszichodroggal tartja kábulatban és függőségben a szavazóit, voltaképp ezzel tartja fenn a hatalmát. A Wermacht katonái is kaptak bogyókat, hogy bírják az iramot, bármily furcsa is, beállva gyalogoltak végig Európán.

A fogatlan szájjal tutuló, esernyővel kardvívó nyugdíjas képe önmagában még mókás is lehet a tiszteletlen bölcsész számára, az azonban, ami Kósánál elhangzott, egyáltalán nem. Abban nem volt semmiféle lángoló érzelem, csak hideg, pszichopata racionalitás, amellyel a gyilkolásra próbál indokot találni a delikvens. Ez sem előzmény nélkül való, gondoljunk csak Földi László Echo TV-beli megnyilatkozására:

„Most háború van. Ezek az emberek kollaboránsok, háborús bűnösök, hazaárulók, és így tovább. Ez egy egészen más fogalmi rendszer. Embercsempész a háborúban nem embercsempész, hanem egy olyan, gyakorlatilag szabotőr, akinek nincs jogállása. Magyarul ő szabadon likvidálható. Ugye ezt írja a háborús törvény: kémeket, szabotőröket nem viszünk bíróságra, hanem azonnal kiiktatjuk.”

Az ő esetében még vélhettük és mondhattuk, hogy pénzért ilyen aljas, a lakossági fórumon likvidálásról álmodozó nemzetvédő azonban önerőből és érdek nélkül. Ez viszont már egyáltalán nem mókás, inkább elborzasztónak nevezhető, mert ez az SS-Totenkopfverbände habitusa, akikről most nem mesélnék. Viszont ők önként, kéjjel és nem csak parancsra. Eleddig csak arról duruzsoltam, hogyan bimbózik az Orbán-gyűlölet virágszál, most azonban már olyan rohadtul szárba szökkent, hogy ihaj. Mondom, gondoljunk Buendia ezredesre miheztartás végett.

Zarathustra dilemmája

Dénes Veronika büntetőbíró nyugdíjba vonul, mert megunta a körülötte tomboló tébolyt és mocskot. Ő volt az, akinek nevét és címét közszemlére tették a neten a 2006-os államcsíny-kísérlet kapcsán született ítéletek után, hogy elsőáldozó kisasszonyok esetleg fölkereshessék lincselési céllal. Rövid volt és velős döntésének indoklásakor, azt mondta, elege lett abból, hogy százhúsz forintos reklámújságok vagy húsz deka sajt ellopása miatt ítéljen el embereket, mialatt „jól tudjuk, hol élünk, és mi zajlik körülöttünk”.

Ha jól belegondolunk, ebben minden benne van, amiről ellenzéki politikusok és a józan nyolcmillió már hét éve folyamatosan beszél. A húsz deka sajtban a kakaóscsigás ügy, a megfagyás ellen szedegetett rőzse, az éhezés, az éhségmenetek, a hajléktalanság, meg az ország összes nyomora. És benne van a tomboló korrupció, illetve a végtelen, fékezhetetlen nagyipari lopás is. Mégis úgy hangzik ez, mint a Gandhi-filmben a főhős sóhajtása lelövése után „Ó Istenem”, amikor belezuhan az ismeretlenbe, és a kilátástalanságban végleg föladja a harcot.

Ezt nem kell körberagozni, ez műalkotás, ahogyan a bírónő sikolya is az. Ami miatt mégis szöget ütött a szívembe a bájos történet, az a befogadás aktusa, tehát, hogyan reagáltak reá az olvasók. Aki amúgy is megfojtotta volna egy kanál vízben, egyértelműen nyilatkozott meg: „Egy igazi ostoba vadliberális bírónő volt. Az igazságszolgáltatás csak nyer, ha nyugdíjba megy.” De a megengedőbbek sem fogták föl a lényeget: „Akkor ellophatok húsz deka sajtot minden következmény nélkül? Hány dekától fognak elítélni?”

És máris előttünk áll az írástudó nagy dilemmája a mostani vérzivataros időkben. Látja, hogy minduntalan nehézségekbe ütközik az elbeszélés, hogy az elmondhatatlan ellenére mégis csak tagolt mondatoknak kéne előjönnie az ember szájából az igének . De azt is tudja, hogy az angolkisasszonyok módján való fogalmazás egyáltalán nem ér célt, és úgy jár az ember gyereke, mint Nietzsche küldetéses hülyéje, Zarathustra, aki kénytelen volt szüntelen prófétálásának eredményét ekképp összegezni: “Röhögnek: nem értenek engem; nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.”

Mindezt a napokban megtapasztaltam magam is. A közpénzen a NER seggét nyaló alakulatokat lekurváztam, és bemutatandó erős undoromat, felsoroltam pár szinonímát az ősi foglalkozásra, amiből volt, akinek nem az jött le, hogy tele van a tököm például a CÖF-el, hanem, hogy lenézem a nőket. Vagy, amikor magamat hullaként elképzelve szidtam a körülöttem lévő élőket, akkor meg halottgyalázónak és egyáltalán nem viccesnek tituláltak, holott az az utóbbi idők legkeserűbb szövege volt az, ami az ujjaimból kifolyt.

Ilyenkor tanácstalanná válik az ember, mert belátja azt is, miért volt reménytelen vállalkozás elmagyarázni a körülötte állóknak, hogy a Svejk végeredményben a világirodalom legszomorúbb regénye, meg, hogy Csehov voltaképp bohózatokat írt. Rá kell jönnöm, hogy már nagyon régen voltam tanár, és most sem vagyok az. Azt azonban ebbéli hiányosságaim ellenére beláttam, hogy az ingerküszöb, amelyet át kell lépnem, nagyon magasan van. Mint az állandóan pornót bámuló proletárnak, akinek egy sima mufftól már merevedése sincsen. Odáig értünk el a csatában.

Ha megzenésíteném a jelmondatot, hogy „Baszódjál meg, KDNP!”, akkor exponenciálisan lenne több olvasóm, mint így, pedig, ha Csehovról ugatok meg Nietzschéről, ugyanazt mondom, csak mollban. Óriási dilemma ez, aminek momentán feloldozó megoldása nincsen. Nyugdíjba nem vonulhatok, mint a tiszteletre méltó bírónő, mert a sorsom az, hogy ha az égi és ninivei hatalmak engedik, beszélnem kell, amíg meg nem halok. Azt ezek után sem ígérhetem, hogy vértől csöpögő, csattogó fogakkal ordítok, de, hogy Orbánt állhatatosan ütöm, ahol érem, azt tiszta szívvel ígérhetem. Így lesz, biztosan.