Európa peremén

Nem bevallottan – vagy épp eltagadva -, az, hogy a Tisza Pártot a kebelére ölelte az Európai Néppárt, olyan lehetett Orbánnak, mint egy gyomorszájas, ha már utcai harcos ő. Ez az a Néppárt, ahonnan a Fidesz azért lépett ki, hogy megelőzze a kirúgatását, így azóta ez a lehangoló aktus győzelemként szerepel a kollégisták legendáriumában, a pártcsalád pedig a Sorostól fertőzött ördög maga, amely ráadásnak háborúpárti is. Legalábbis a legutóbbi idők előadásában, a kampányban pedig pláne.

Hogy a KDNP eddig benne csücsült a frakcióban a maga egyetlen tagjával, az igazán nem oszt és nem szoroz, így az sem, hogy most ugyanez az egy tag duzzogva távozik belőle azzal az indoklással, hogy oda mindenféle baloldaliakat (lásd Tisza) fölvesznek, tehát nincsen benne maradása. Ez a magyarázat ismét csak azt mutatja, hogy a KDNP (Fidesz) menekül a valóság elől, ugyanis a Magyar P.-féle alakulat sok mindennek nevezhető, de baloldalinak éppen nem. Azért kapott ott helyet, mert szemben a Fidesszel úgy jobboldali, hogy nem fasiszta.

Persze ez nem csekély különbség, hanem éppen annyi, hogy szalonképes Európában, míg a Fidesz már nem. Nem véletlenül mondta Manfred Weber (az EPP elnöke), hogy Magyar pártjának eredménye egyértelmű üzenet a magyaroktól, hogy másokat is szeretnének látni a parlamentben az európai értékek képviseletében, mint a Fideszt. Mint kitetszik, itt a kulcsfogalom, mert manapság a Fidesz már mindent jelent az európai értékeken kívül, így voltaképp az a szerep, ami most jut neki, determinált. Orbán szabta meg.

S hogy ez mi, azt jól mutatja az a téblábolás és kóválygás, amit Brüsszelben bemutatott, s ismét csak zsebrevágott kézzel magyarázta az őt váratlanul kérdező riportereknek, milyen „csávó” is ő. Nos, olyan, aki véglegesen a körön kívülre került, mert az a Brüsszel, amit be akart venni és a saját képére formálni, végleg kitaszította őt, és most még az a lehetősége sincsen meg – lévén minősített többséggel osztják el a funkciókat -, hogy a vétóival zsaroljon. Azaz, úgy ment ki kávézni, amíg a nagyok döntenek, hogy ott is maradt az automatánál.

Nem tudja lecserélni a brüsszeli bürokratákat, hanem azok cserélik le őt Magyarra. Végső, helyezkedő kétségbeesésében Meloninál kuncsorgott felvételért, de kosarat kapott, ugyanis az olasz erős asszonynak több ország hasonszőrű pártja jelezte, ha Orbán jön, ők mennek, a szabadságharc vége tehát beteljesedett. És úgy, hogy még a választók is be lettek csapva, bár a gombák és moszatok tudatáig ez valószínűleg nem jut el. Nekik azt kellene észrevenni, milyen ország az, amit Orbán közel másfél évtizedes uralma teremtett, de erre is képtelenek.

Így hát el kéne mesélni, hogy nem csak a külpolitika totális kudarc, hanem a hatalom megtartásán kívül a belpolitika is. Ebben foglalva az életképtelen gazdaságot, az értéktelen fizetéseket, az oktatás szétverését, az egészségügy szétdúlását, az egyre inkább működésképtelen államot, tehát mindent, ami a lopáson kívül esik. Mert azt most is magas szinten űzik a fiúk, még a kampány alatti felfordulásban is zavartalan volt az üzem, ami azonban olyan megszokottá vált, hogy már fel sem tűnik.

Nem úgy indult, de a második Orbán kormányzás értékelésévé vált az enyári kettős választás, ami a Fidesz (és Orbán) számára totális kudarc. Európában szinte láthatatlan ponttá zsugorodtak, itthon pedig (bár ezt senki nem hangoztatja) önkormányzati helyeik harmadát elvesztették. Így jogosan elmélkedtünk arról nem is olyan rég, hogy ez vajon a kezdet vége vagy a vég kezdete lehet, de, ha más nem is, egyfajta erjedés bizonyosan, amikor az orrunk előtt kezdett el szaglani a Fidesz hullája, s csak egy a kérdés, a gombák ezt mikor érzik meg.

Szaga van Orbánnak, szaga van a Fidesznek, amin már az orrok befogása sem segít. Nem különösebben kedvelem a szakértők szakértéseit, de a mostani helyzetet egyikük karakánul és alaposan mutatta meg, amikor kijelentette: „a valóság szembejött a kormánnyal és kijózanító ütést vitt be, úgy itthon, mint Európában, Orbánnak megtört az imázsa”. Annyival toldanánk meg, hogy a józanabbja számára ilyenje már elég régen nem volt, a legrealistábbak pedig már a rendszerváltáskor is látták, hogy ez az alak maximum egy politikai kalandor.

Kalandozásai során pedig a nyereg alatt puhított hússal futása véget érni látszik azzal a toldással, hogy a hátországban, ami a hazánk, még mindig nagy rombolást tud véghezvinni az elhúzódó végjáték alatt. Ehhez minden eszköze (pénz, paripa, fegyver) megvan, s ehhez képest sem lehet mást kijelenteni, mint azt, a jövő rajtunk múlik, akik – a külvilág számára legalábbis így tűnően – ezt a mindenki számára kártékony alakot újra meg újra megválasztjuk. Azaz, a jóváhagyásunkkal ül butít és dönt nyomorba, mint valami elcseszett pálinka.   

Fejben kötélmászás

Ha önnek rémálmai voltak annak idején a testnevelés óra miatt, mert verejtékben fürödve a kötélmászás, szekrényugrás és más efféle cuki kurvaságok, mint teljesíthetetlen kihívások tették tönkre zsenge gyermeki életét (vö.: közjószág), most megnyugodhat. A kisonokának mostantól fogva ilyen gondja egyáltalán nem lesz. Ugyanis mind az összes efféle kínokat fejben lejátszhatja, az ügyesebbek képletekkel magyarázhatják el a testnevelési tanerőnek (lásd: mondjuk katonatiszt), milyen erők hatnak és dolgoznak a mutatványok közben.

Fölrémlik előttünk a Lógok a szeren (Karinthy) főhőse: „Azt, hogy az izmaim még fejletlenek s mellem is szűkecske, azt én nagyon jól tudom. De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem”. Ezzel a gesztussal, ahogyan az említett műben is, képzeletben minden elintézhető, lehet fejben kötelet mászni, ugrani és futni, de a Karinthy óta eltelt száz esztendő azzal toldja meg a fantáziát, hogy ez itt már a szingularitás, a tiszta tudat, amely gépekbe költöztethető, következésképp a romlandó testre alig is van szükség. Ez a mi fényes jövőnk.

Viszont nem kell ennyire előre szaladnunk, mert itt van nekünk máris a jelen, mint a scifi eleje Pintér Sándorban megtestesülve. Az ő zsenije megállíthatatlan. Nem véletlenül irányítja a rendőröket, az orvosokat és a tanárokat is, nagy valószínűséggel akkor dőlt el, hogy az ország minden területét ő rakja rendbe, amikor a nagy havazáskor elküldte a híres sms-t mind az összes magyaroknak, hogy üljenek át másik autóba. Ebből következik az a kreativitás is, amit a testnevelés órákkal tett miniszter urunk, amire csak annyit mondhatunk, delikát.

Illetve önök másképp is fogalmazhatnak gusztus és habitus szerint. Az azonban bizonyos, tátva marad a szájuk, ha még nem hallottak róla, hogy a BM tervei szerint iskoláinkban a megfelelő feltételek hiányában (vö.: tornaterem) ezen túl a testnevelés órákat elméletben is meg lehet tartani. Innen fakadt az indításkor fölvázolt látomásunk a kötélmászás képleteiről, jutott eszünkbe Karinthy, mint aki humoreszket írt abból a képtelenségből, amely ím, valósággá vált, mutatva, hogy a NER már nem abszurd, hanem szürreális.

Sok évvel ezelőtt kezdődött minden, mint emlékezhetünk, amikor megszületett a heti öt – azaz mindennapos – testnevelés ötlete, mint amit az iskoláinkban teljesíteni kell annak ellenére, hogy nincsen hol (lásd: tornaterem). Ezt az ellentmondást aztán mindenféle trükkökkel oldották fel az érintettek: gimnasztika a tanteremben, a folyosón vagy az utcákon futkorászva, aminek az lett a vége, hogy a közjószágoknak (és a szüleiknek) annyira tele lett a micsodája az egésszel, nekiláttak felmentéseket irkálni, a tanerők pedig bölcsen ezeket elfogadták.

Kormányunk azonban látta, hogy a sok felmentés miatt spártai nevelési elvei sérülnek, bekeményített, hogy minden gyerek, akinek két lába van, testnevel, minden áldott nap, mindegy, hogyan. Tornatermek azonban ma sem állnak rendelkezésre megfelelő mennyiségben, mert elvitte a pénzt a propaganda meg az oligarchák, így következett, jött el mintegy Pintér zsenijének ideje, aki a kettős szorítást az ismertetett módon oldotta föl. Engedélyezte a testnevelés órák elméletben való megtartását.  

A kör bezárult, a kecske is jóllakva és eltelten heverészik, meg a káposzta is ott virít. Viszont a józan ész az elveszett valahol a Thermopülai-szorosnál, mert minden célok ellenére ezek szerint vánnyadtak lesznek a közjószágok. Az a legszebb, hogy amikor a mindennapos testnevelés miatt az óraszám emelkedésére hivatkozva morogtak a delikvensek, hogy sok lesz ez már a gyerekeknek, akkor az volt a válasz, ez csak mozgás, ami után édes lesz a tanulás. Mint kitetszik, ez szép idea, viszont most már nem is igaz.

A hülyeséghez azonban görcsösen ragaszkodik a Fidesz, amelyről (és tagjairól) már régóta tudjuk, hogy fingjuk sincs a valóságról, ami most ím, ezen a téren is fényesen bebizonyosodott. Az is, hogy képtelenek hibázni, ha viszont elcseszik, azt sem vallják be, hanem vagy másra mutogatnak, vagy, mint most is, egy még nagyobb baromsággal igyekeznek elleplezni. Még egyszer delikát, és még egyszer ó, én édes istenem. Mert mondható volna, hogy ez ennyi szót nem is ér, pedig dehogynem, mert mindenütt ugyanez van. Ez a mi szürreális életünk.

Díszőrség

Arra kér minket a soknevű hadügyminiszter, a visszalépő ásványvizes férje, hogy menjünk a várba díszőrséget nézni, ami egy új tradíció kezdete. No most, nyelvi és időzavarba kerül az ember, mert a tradíció múltat és hagyományt jelent, ezt meg most akarják kezdeni, ráadásul terepruhában. Amúgy meg megy a rosseb díszőrséget bámulni, inkább a lányok szoknyás lábának ringását, mint a szép magyar vitézeket. Gyönyörű leventéket.

Az a barlanglakó (lásd: Kázmér) egyéni gusztusa, neveltetésének hiátusa a NER szempontjából ma már, hogy genetikusan irtózik az egyenruhától, amely képzeteiben erőszakszervezetek egyedeit takarja, vagy mindenféle olyan formális csoportot, ahol parancsolgatnak. Ettől a díszőrség még lehet szép, de leginkább mókás mégis, még az angol medvekucsmások is. Nos, az tradíció, de ez maximum egy miniszteri rendelet pöcséttel.

Őszintén szólva azonban meglepett az ásványvizes férje, aki sok nevének megfelelően eddig ilyen Noszty Feri módján élte a miniszteri életét, még, amikor katonalovakhoz ment látogatóba, akkor is parádés kocsival tette ezt, ezért nehezen értelmezhető, hogy a díszőrsége meg terepruhás lesz, aminek tán az az üzenete, hogy háborús időket élünk. Így még itt is permanens készültségben vannak a tartalékosok, ha hull az atom lefele, akkor el tudják kapni.

Visszatérve azonban még erre a terepruhára, ettől az lesz az ember érzete, mint amikor a járvány idején lettek a honvédők fegyveresen az utcára vezényelve, hogy lepuffantsák a vírusokat. Meg a kórházakba is ki lettek vezényelve, most meg már az iskolákban tanítják a betűvetést, amitől az embernek az a benyomása, hogy itt a hadsereg feladatai végzetesen összekeveredtek, és a nagy békeóbégatásban már azt sem tudják, mire való.

Ez valószínűleg nincs így, de látszik, hogy a kirakat nagyobb, mint a raktár, hogy ránézvést honvédjeinknek füstje van, de lángja nincs, magyarán, mint ahogy az ország cuzammen, ez is leginkább cirkusz, de a rosszabbik fajtából. Ítéletem akkor sem lehetne megengedőbb, ha a legzsinórosabb huszármentében állnának ott a díszőrök szoborként, mert az is csak a fecsegő felszín a hallgató mély mellett, de ez a terepruha azért fura egy üzenet.

Örömmel láttuk azonban mindeközben soknevű miniszter urunkat és ásványvizes nejét a meccsen, Németbe’. Ott ültek a VIP páholyban, sorban a többi mellett, mint a madarak a dróton. Tucatnyi – vagy több – oligarcha és csókos, és az összesnek a nyakában ott volt a mimagyari szurkolósál, feltehetőleg azért, mert a kedves vezető induláskor ilyennel fotózkodott, így az összes többi is szaladt a boltba egy sálért, hogy le ne maradjon.

No, ez az igazi egyenruha. A szervilizmus egyenöltözete, a hűség ruhadarabja, ahogyan a képen is látszik, egyek a bajban a főnökkel, csak arra a szenvedésre lennénk kíváncsiak, amit azok az alanyok élnek át ilyenkor egy ilyen mancsaftban, akik amúgy nem szeretik a focit. Ez a Szentkirályi eddig nem járt meccsre Schmidt Máriával ellentétben, a történelemhamisító most nem volt ott, Orbán visszalépő bábja viszont igen. Tegnap emlegettem a kremlinológiát.

Ma is eszembe jut látva a stadionban a díszes társaságot, ahogyan lefittyedő ajkakkal tekintik meg a meccset, mert a saját jövőjük szempontjából az a lényeg, minden más nem számít. Ez a soknevű is például annyira ért a hadügyhöz, hogy régebben, mint emlékezhetünk, a háborúra tekintettel mindenki számára engedélyezte a hadi öltözet viselését, kész csoda, hogy civilben látni mimagyart az utcákon, s nem alavjuőrmesterekkel van csurig a flaszter.

Mindemellett azt vethetik a szememre, és majd vetik is bizonyára, díszőrség mindenütt van, ennek semmi se tetszik, vagy más szemszögből mindenbe beleköt. Nem. De – többek közt – ebbe igen az emlegetett genetikus determináció miatt, másfelől pedig, hogy amiként a soknevű ezt kitalálta elég röhejes, de nekik valószínűleg így is jó. Meg a ló nélküli huszárok is jók a mimagyarnak, mint hungarikum. Színház az egész világ.   

Nem tudom, emlékszünk-e a Mr. Bean sorozat azon részére, amelyben Atkinson hülye turistát alakítva csinál bohócot az angol királyi testőrség medvekucsmás díszőrségéből, és nos, nagyjából a viszonyunk ilyesmi az egész teatralitáshoz, de ezekből a terepruhás magyar bábukból még bohóc sem lehet. Viszont – és ez már korunk szava – az ember emögött is tételez valami sunyiságot, valamit, ami majd akkor derül ki, ha olyan lesz a helyzet.

Mindemellett az is megjegyzendő, ez a soknevű a magyar kormány tagja, s mint ilyen, legalább kormányozni tudnia kellene, mint szinte immár állandó jelzője ez Orbán galerijének. No de, ez épp nem az a képesség, s ha még az összes többi munkálkodását is megnézzük, akkor összeáll a kép, ami az országé a csőd szélén, terepruhás díszőrséggel, futballmeccset bámulva, háborút nyüszítve, szotyolát zabálva. Röhej volna, ha nem lenne tragédia.

Osztály, vigyázz!

Önteltség volna, és nem is igazán sportszerű, ha a magyar láblabdások svájciaktól elszenvedett veresége után doktorminiszter urunk saját szavait dörgölnénk az orra alá, miszerint: na, ugye. Hogy is nézne ez ki. Hiszen nem leledzünk semmi olyan téveszmében, mint a mimagyarok zöme, hogy itt valami élet-halál harcról volna szó. Nézőpontunk szerint, amit leginkább a sub specie aeternitatis, azaz, az örökkévalóság módján meghatározással és szellemiséggel tudnánk jellemezni, ez a meccs úgyszólván semmi.

Illetve rövidgatyás dedósok sem vagyunk, hogy kárörvendjünk embertársaink nyomorán, akik ilyenek után a kardjukba dőlnének, képen vernék az asszonyt, vagy összetörnék a kocsma berendezését. Viszont, és éppen a fentiek miatt mélységes aggodalommal figyeltük a mérkőzés előtt a német utcákat ellepő, feketébe öltözött mimagyarokat, akik ebben, így és ott találták meg az identitásukat. Az übermensch tudatot, ha alaposabban vizsgáljuk, bár azért ennyire messze nem áll szándékunkban eljutni. Csak visz a lendület.

Rájuk nézünk, és elborzadva állapítjuk meg, mi vagyunk ők is. Nem a vér okán, hanem, mert közülünk fakadtak, annak a társadalomnak a termékei, amelynek magunk is tagjai volnánk, bár ezt a kedves vezető nem győzi tagadni. De egyfajta output ők, a kimenetel, s rájuk, illetve leginkább korukra nézve az állapítható meg, hogy zömükben a NER termékei már, az eltelt tizenöt évben szocializálódtak, mást nem is ismernek, csak az Orbánt. Letaglózó ez a tudat, és mellbe vágó az eredménye is, de lesz még rosszabb.

Fiatalítás zajlik a hadseregnél, illetve ránézvést kádercsere, hithűbb, szintén már a NER-ben szárba szökő, és a német utcákon feketében masírozó, efféle tudatú, nemzetibb és keresztényebb tisztek, tábornokok kellenek, de nem pocakosak. Azt nem szereti a kedves vezető. De nem is ez, hanem a resztli, az utcára tett harcosok, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, s a hatalom szerint, aki alkalmatlan katonának, az tanárnak éppen megteszi, és itt tartunk most szegény gyermekeinkre gondolva minduntalan.

A fülünkbe cseng még boldogult úrfikorunk, más szemszögből suttyó gyermekségünk, mikor is kezdődvén az óra a hetes kiáltotta a tanár érkezésekor, hogy osztály vigyázz, majd jelentést tett, hogy mennyi a létszám, s hogy a Pistike éppen nincsen ott velünk. Talán ez mostanában is így divat, amiről tudomásunk semmi nincsen, lévén úrfikorunk a múlt mélységes ködébe vagy a kút fenekébe veszett, akárha József és az ő kajla testvérei. Szóval vének vagyunk, mint az országút, de így és éppen ezért tapasztalatokkal terhesek is.

S látjuk ím szemeink előtt, midőn a vén hadfi betér az osztályba, s ott a hetes megint azt kiáltja tán, hogy osztály vigyázz, s akkor a harcos megdörzsöli a tenyerét, hogy hazakerült, az élet nem is olyan veszélyes, mint amilyennek tűnik, és ezzel a lendülettel küldi el a fél osztályt a klozettbe fogkefével budit súrolni. Mert a megszokás és az évtizedes ösztönök, amivel nem azt mondjuk, hogy a zupás őrmester alkalmatlan volna egészen tanárnak, de egy pöttyet azért mégis. És így szállhatna tovább velünk a képzeletünk, ha megálljt nem parancsolnánk neki.

Nem nyafognánk, de most már késő. Azonban semmiféle óriásokat nem találunk, hanem a közjószágok aprajait, akik ebben a szellemben és nívóban nevelkedjenek, így és ekképp szíjják magukba a tudás egyfajta szeletét, annak egy kiválasztottan lebutított elegyét lövöldözéssel, testneveléssel és hittannal, s ím, ezek után mindez olyan lesz szerte az oskoláinkban, mit akárhány iskola a határon, a kis kadétekkel, akik aztán fekete inget öltenek meccsre menve más városokban vonulni. Mutatni a nemlétező erőt, vért, meg a vasat.

Nem bántanánk mi a harcos tanárokat, mert a kor áldozatai ők, csakúgy mint a gyermekek, mint aki a sínek közé esett mindahány, és látjuk a katonákat a kórházak élin is, kis kínai rendőröket az utcáinkon, a katonatanár mellett az iskolaőrt, és valami fölsejlik. De nem a rend, mint amire hivatkozva tán mindezt elkövetik, de önösen, hogy ne maradjon a fejekben semmi se, alavju tábla és lelapított fejek, mint Kafka Kastélyának parasztjai. De ki az a Kafka, ugye, pártmufti vagy irodista talán, aki mutatja a semmibe vezető utat.

Osztály vigyázz! Hallani gyermekkorunk hangját, és látni a képet az évek ködén át, mintha olyan lenne, de mégsem ugyanaz. Elkapja az embert itten a spleen, és így jön rá arra, nem száj ezeknek a füleknek, mint a szerencsétlen Zarathustra, más időben él, de nem a kora miatt, hanem nincsen meg benne a primitív vadság, mint ami kell, s amihöz a harcos tanerők tán alkalmasak, de arra nem, hogy egyebet mutassanak, így a közjószágok elvadulnak, pedig latint sem tanultak, és hogy mit, az is titok. Egy nagy rejtély, de az output megvan, mint kitetszik.

Pettyes labda a világkupában

A kedves vezető tegnap elindult futballnézőbe. Szüret van neki, vagy gyereknap, mert nem is egy meccs lesz, hanem sok, a jósiten meg az UEFA gondoskodott arról, hogy épp a választások utánra és az EU soros elnökség elé beférjen ez a láblabdás Európa-bajnokság, így Orbán önfeledten hódolhat igazi szenvedélyének. Szotyola a kézben, a végén meg lehet mondani, na, ugye. Ettől őtet valami boldog elégedettség tölti el, gyermek lesz újra.

Mint minden indulásról és megérkezésről, erről is készült fotó a gombák és az alavju népség számára. A vezér kezében a Hungary feliratú szurkolói sál, a hozzá fűzött szöveg pediglen, hogy „Reszkess Németország”. Pedig Schmidt Mária szerint ilyen ország nincsen is, ennek ellenére azonban finggal fűtve fagytak meg, azaz, némi ellentmondás adódik a viszonyokban, de kicsire nem adunk, a nagy meg nem érdekes. Ilyen ez az élet.

De nem is ez, hanem doktorminiszter urunk ábrázata. A holdvilágképe neki, ahogyan a páncélozott, géperejű jármű mellett eltelten vigyorog a sállal a kézben. S azt látjuk, hogy míg az elmúlt hetekben, a kampány alatt elgyötört, széteső ábrázattal lépett fel magtárakban és lezárt utcákon, tereken, itt, hogy indul láblabda nézőbe, teljesen kivirult, s szinte debil mosollyal az arcán várja a reá váró élvezeteket. Mintha kicserélték volna.

Pedig ugyanaz az alávaló alak. Emellett azonban a gyermeki elégedettség látszik rajta, takarva azonban azt, hogy tudjuk, ez a meccsnézés is egy gyötrelem valahol mélyen, mert neki soha nem adatott meg a futball-rivaldafény. Aztán, mint általában a mániákus apák, a fiából akart játékost faragni, olyat, ami ő soha nem lehetett, s ehhez képest a gyerek valahol Csádban ténfereg, katasztrófa az a kölök. Tiszta apja, csak nehéz belátni.

Világosan látszik azonban, hogy a kedves vezető valaha a képzeletében Bokányi Feri volt, a Pettyes labda a világkupában regény hőse, aki egy kis faluból indulva hódította meg a futballvilágot, s hogy Orbán olvasta-e vagy sem, nem tudható, viszont a drámája az ez. Hogy soha nem sikerült neki azzá lenni, ami igazán akart volna, azóta játssza a meccseit addig, amíg meg nem nyeri. Egy ilyen felemás sportkarrier megroppantja a lelket.

Főleg akkor, ha az ott elért siker mindenek közül a legkívánatosabb, s a torzult lélek aztán másutt éli ki a győzelmi ösztöneit és kényszereit, az eredményt pedig naponta látjuk és halljuk az M1-en meg a Kossuthon. De mindegy is. Momentán az az érdekesebb, hányan tartanak a kedves vezetővel a nemlétező Németországba meccsnézőbe, mert azt tapasztaltuk másfél évtized alatt, az Orbán-közeli emberek mind fölfedezték magukban a futball imádatát.

Olyan volt ez, mint a kereszténység előbukkanása mindazokban, akik a fazékból szerettek volna egy nagy kanállal kapni. Az egész bagázs úgy zabálja a miséken az ostyát, mint a meccseken a szotyolát, a VIP páholyban a vezér mellett ülhetni már majdnem a kremlinológiát idéző viszonyrendszereket mutat, azzal a kivétellel, hogy ebből azt nem olvashatni ki, melyikük lesz az utód, mert öröklésről még nincsen szó. Szervilizmusról annál inkább.

De ez a Fidesz nyomora, ahogyan sorban tolakszanak a vezér mellé meccset nézni. Kíváncsiak vagyunk, ma kik és hányan lesznek a nézőtéren, ahogyan arra is, lesz-e a gyöpön mondjuk térdeplés vagy valami olyan gesztus, ami összeegyeztethetetlen a vezér bendőjében összesűrűsödő magyar néplélekkel. Illetve az is érdekes lesz, hogy szabad-e az ellenzéknek szurkolni, mert arra is emlékszünk, hogy legutóbb tilos volt.

Hogyan jön ahhoz egy lipsi, hogy szorítson a mélymagyar válogatottnak, pláne, hogy nem tetszettek neki a stadionok, amire mondta annak idején a kedves vezető, igazának bizonyítására, hogy na, ugye. Ezzel söpörve le a kétkedőket a porondról. S mindennek ellenére az az érdekes, hogy ezek a lipsik mégis szurkolnak, mert valahogyan így akarják bizonyítani a kétségbe vont magyarságukat, tehát mindenki beáll a sorba.

Olyan ez pedig, mint a kokárda viselése hajdan, amiből a nem fideszisták ki voltak szorítva. Itt is az van, hogy csak az igaz magyarok szeretik a focit, az úgynevezett ellenzéknek ez tilos, illetve nem ajánlatos. Íme, hölgyeim és uraim, már megint ide jutottunk, pedig Isten látja lelkünket, egyáltalán nem ide indultunk. Viszont csak meglátta az ember megint ezt a képet, elöntötte az undor, s lám, elszaladt vele a ló. Így jártunk(tatok).    

Napi négyszáz millió

„Nem engedünk a brüsszeli bürokraták pénzügyi zsarolásának! Megvédjük a határokat, és megvédjük a magyar embereket” – ezt óbégatta doktorminiszter urunk tegnap. A legszebb az egészben, hogy így első ránézésre meg nem tudjuk mondani, mi kapcsán szakadt ki belőle a „megvéggyük” és a Brüsszel, mert évek óta annyit halljuk, hogy ebben a formában már semmit nem jelent. Ilyen pusztába kiáltott, értelem nélküli betűhalmaz ez, Mária néni a sparhelt mellett is unja, csak kavar egyet a rántáson, hogy oda ne égjen.

Mintha a Jó ebédhez szól a nótát hallgatná. Mások pedig, akik igyekeznek valamelyest figyelni azért az óbégatásra, azt gondolják magukban, jól van aranyom, köszönjük az érettünk való buzgalmadat, ugorgyunk. Pedig a helyzet súlyos, mi több, letaglózó, mert kislisszolni, genyóskodni már nem lehet. Pénzre, rengeteg pénzre megy ki a játék, és ez szokott csak igazán fájni a rezsimnek. Sőt, egyedül ez. Nem csigáznám amúgy a képzeletet, bár úgyis tudja mindenki, hogy az Európai Bíróság elég súlyos ítéletet hozott.

Precedens értékűt, ami ellen ráadásul fellebbezésnek sincs helye, azaz, az óra már most ketyeg. Ha megpróbálnánk tömören összefoglalni, akkor azért csapott oda a bíróság Orbánnak (s így ebbe most a Fideszt és sajnálatosan kies hazánkat egyként bele kell számolni), mert nem hajtott végre egy ítéletet még 2020-ból, ami nagyjából arról szólt, hogy ne állatként bánjanak a menekültekkel. Hangsúlyozzuk, nem arról, hogy ezrével fogadják be őket, hanem, hogy ne annyi legyen az eljárás, miszerint képletesen, aki ide tévedt, azt visszahajítják a kerítésen.

Nem nehéz ezt értelmezni, a négy évvel ezelőtti bírósági ítéletre azonban Orbán (és a zárójeles rész) nagy ívben tett, úgy viszonyult hozzá, ahogyan joghoz, törvényhez, ítélethez szokott, tehát kénye és kedve szerint. Csak hát, ez Európa, ez a nagyvilág, s itt emlékeznek arra, hogy amikor csatlakoztunk a klubhoz, akkor aláírtunk egy papírt, hogy annak normáit be is tartjuk. Nos, Orbán ezt nem teszi meg, közkeletűen pénzkiadó automatának tekinti a klubot, amiben már eddig is voltak zavarok. Hiába dugiszálta a bankkártyáját a lukba.

És erre jön ez. Ugyanis a tekintetes luxemburgi bíróság (tehát nem brüsszeli és nem bürokrata) megelégelte, hogy az ítéletét semmibe veszi ez a galeri, és azt döntötte – mondom még egyszer, a menekültekkel való bánásmód és nem a betelepítés miatt -, hogy kies hazánk kiindulásként kétszáz millió euró átalányösszeget fizet az eltelt négy év miatt, ezen felül pedig a késedelem minden egyes napja után egymillió euró összegű kényszerítő bírság megfizetésére is kötelezi Orbánt (és a zárójeles részt, azaz, minket, mert a Fidesznek saját pénze nincsen).

Ez azért elég sok pénz, például csak a napi egymillió euró, az uszkve napi négyszáz millió forint, mint amennyit nagyjából Mészáros Lőrinc keres, és ez ketyeg kegyetlenül. Nem tudjuk, mi van akkor, ha Orbán nem hajlandó fizetni, hozzáértők szerint a már eddig is zárolt, nekünk járó uniós pénzekből lehet ezt inkasszózni, azaz, innentől fogva nem elég, hogy Orbán miatt nem kapjuk meg, még folyamatosan csökken az az összeg is, amit megkapnánk, ha eltakarodna. Azaz, hölgyeim és uraim, most már dokumentáltan okozza a kárt az országnak.

Ha ezt a napi négyszáz milliót megszorozzuk (összeadjuk), akkor azt kapjuk, hogy Orbán havonta egy közepes stadion árát cseszi el fasiszta gőzei miatt. Ami lehet, neki már nem is fáj annyira, viszont a mi pénzünk volna, mert nekünk szánta a közösség. S ha a gombáknak még így is jó, akkor azt is tegyük hozzá, hogy minden bizonnyal a végén mi fizetjük meg, ahogyan a nekik hiányzó pénzt mindenféle extraadók formájában terhelik az összes sparokra, mi meg nézünk a pénztárnál ki a fejünkből, mért olyan drága a zsömle.

A végletekig leegyszerűsítve így néz ki a történet meg a rezsim szabadságharca, s ehhez képest nyilatkozza azt a kedves vezető, hogy „Nem engedünk a brüsszeli bürokraták pénzügyi zsarolásának! Megvédjük a határokat, és megvédjük a magyar embereket”. Lószart, mama. Sokkal inkább megszívatjuk a magyar embereket, amit viszont ők sajnálatosan képtelenek fölfogni. Ideje volna belátni, hogy „ceterum censeo” és a megfelelő folytatás Cato nyomán gusztus szerint, a lényeg azonban az, hogy a sorsunk a saját kezünkben van.

Mert sem a brüsszeli bürokraták, sem a luxemburgi bíróság el nem végzi azt a feladatot, amit a történelem ránk testált, de ez az ország a jelek szerint kevés ahhoz, hogy azt elvégezze. Így a némileg fejfelemelő választás után újabb jelzés érkezett az univerzumból, az a kérdés, a társadalom mit képes ebből felfogni. Ha azt, amit üzen a rezsim, hogy megvéd, de nem vesszük észre, hogy csak a saját érdekeihez és gőzös ideáihoz ragaszkodik, amihöz nekünk semmi közünk, akkor nincs miről beszélni. Mint ahogyan eddig sem volt.

Meddig tart egy meccs?

Valamikor kihirdette a kedves vezető – szerinte – „nemzedékének” alapmondatát, miszerint „minden meccs addig tart, amíg meg nem nyerjük”. Nem kell különösebben elemezni ennek a morális tartalmát, ha sportra (futball csakis), ha pediglen kajla életünk más aspektusára vonatkoztatjuk. Egy dolog fakad belőle, a szabályok hiánya, illetve afféle alakítgatása, ami csak az egyik félnek kedvez. Íme, hölgyeim és uraim, előttünk áll a Fidesz törvénykezése, amit folytatnak másfél évtizede a bátoraikkal.

Demokráciáról ne beszéljünk, ismeretlen tartalmú jogállamról se, mert ez a grund etikája, hogy akié a labda, az dönt mindenről, a többi szutykos klottgatyás meg csak néz ki a fejéből, és ezek volnánk mi. Mert itt van ez a Budapest, amit Orbán eddig soha megszerezni nem tudott teljesen, egy bizonytalan állagú város, hogy az erkélyről alátekintve nincsen meg az ez mind az enyém érzés. Ez, valljuk be, frusztráló bír lenni. Álmatlanságot és emésztési zavarokat okoz, megbillenti a kényes lelki egyensúlyt.

Amikor a hadügyminiszternét (szül.: Szentkirályi Alexandra) a Párt kitalálta Budapest bevételére, akkor azt gondolta az ember, hogy mint reménytelen vállalkozás, odadobja úgymond a fővárosi libsik elé Orbán a csajt, hogy őt zabálják fel, ha már valakit mindenképpen fel fognak. Kiderült aztán, hogy ez volt a vezércsel, mert az LMP (amely párt eddig is bizonytalan szerepet vitt Orbán játszmájában), illetve Ungár megtámogatva saját kétszázötven millióval kitalálta Vitézyt, azt sugallva, saját jelölt, holott sejteni lehetett: a rossebeket.

A hadügyminiszterné visszalépésének történetéről mesélni sem kell, szinte garantálva volt, az időzítés volt egyedül a meglepetés. Ugyan nem bizonyíthatóan, de erősen feltételezhetően azért, hogy ne lehessen új lapokat nyomtatni, csak átsatírozni a nevét, és bízni abban, lesz elég hülye, akit ez annyira megzavar, hogy elcseszi az ikszelést. És lőn. Így jön emiatt az újraszámlálás, hogy a meccs addig tartson, amíg Orbán nem győz. A számolgatás oka egészen elképesztő, mint ismeretes, sok az érvénytelen szavazat. Sok a hülye Budapesten is.

Olyan szabály azonban nagy valószínűséggel sehol a világon nincsen, hogyha egy szavazat azért érvénytelen, mert az átsatírozott hadügyminiszterné és ez a Vitézy is kapott rajta egy ikszet, akkor azt az újraszámoláskor olybá kell venni, hogy csak az elempés (fideszes) jelölt kapta. Pedig ez az indok, ez az ok, és ez lesz az újraszámlálás metódusa, ami elképesztő.  Mert a szintén fideszes többségű választási bizottság nagy komolyan úgy döntött, ez így lesz, s ha valóban így, akkor nagy valószínűséggel érzelmes búcsút veszünk Karácsonytól.

Ki siratni fogja, ki nem. Akad majd, aki épp utcára menne köveket feltépni miatta, de nem is ez az érdekes igazán, hanem az, ezzel az egész visszaléptetős kisded játékkal előre kódolták a folyamatba, hogyha úgy adódnék, akkor lehessen mutyizni vele. Minden ez, csak tiszta játék nem, de mit is várhatnánk attól és azoktól, akiké a labda, következésképp ők – vagy ő – döntik el a játékszabályokat, illetve, mint a „nemzedék alapmondata”, addig játszanak, amíg ők nem győznek. Persze látják ezt a nagyvilágban is, és tehetetlenül csóválják a fejüket.

Ebből az egészből a jelen visszataszító volta mellett a jövőre vonhatunk le lehangoló következtetéseket. A Fideszt nem egyszerűen le kell győzni, hanem rommá kell verni ahhoz, hogy változás állhasson be, de még akkor sem biztos. Mert utána jöhetnek a 2006-ból ismert rohamcsapatok. Addig is itt lesz nekünk ez az újraszámlálás, bizonytalan állagú jogi háttérrel és értelmezéssel, mi érvényes mi nem, mert lassacskán ott tartunk, mindenkinek igaza lehet, vagy senkinek sem, a foglalkozás tehát a Fidesz szempontjából elérte a célját.

Minden mocskos és maszatos. De ez is volt a feladat, illetve ez már másfél évtizede. S ha már itt tartunk föl kell hívnunk a figyelmet Orbán már múltba vesző másik tételmondatára: „csak egyszer kell győznünk, de akkor nagyon”, mert onnan indult minden, hogy ez sikerült neki. S amikor a Fidesz rommá veréséről ábrándozik az ember, akkor erre gondol, mint az egyetlen lehetőségre, hogy ezek eltakarodjanak, s innen nézvést ez az újraszámolósdi is csak mellékszál, még ha ma mocskosan fájdalmas is. Kalandra fel.

Szülés utáni depresszió

A nagy, választási felbuzdulásban-lelohadásban, csűrdöngölésben és gyászzene közepette méltatlanul kevés szó esik az én fatornyosomról (vö.: Savaria, Steinamanger, a Nyugat Királynője, tehát Szombathely), annak eredményeiről, holott ez minden valószínűséggel, és épp orbáni értelemben a Holdról is látszik. De tovább megyek, a Marsról is, esetleg a mimagyarok anyabolygójáról, a Szíriuszról, ahol is a szűzanya világra hozta az első fideszistát még az ősrobbanás előtt. De nem csigázom tovább a képzeleteket.

Mert az történt, aki még nem halott volna róla, hogy itt mifelénk a Fidesz (és csatolmányai) akkora maflást kaptak, hogy megnémultak tőle, amiről majd elmélkednénk egy keveset. Előtte azonban a tények, más szóval a valóság, amitől egyébként a narancsfiak amúgy irtóznak, vagy úgy hajlítgatják ide meg oda, amíg számukra fogyaszthatóvá nem válik. Az itteni helyzettel azonban még ez a metódus is tehetetlen. Mert és ugyanis országos értelemben ellenzéki lett (maradt) a polgármester, és mind az összes egyéni körzetet is a háborúpártiak nyerték.

Amikor ez vasárnap késő este (már majdnem éjjel) bizonyossá vált, a magam részéről, mint aki komolyan vette Orbán atyuska – és mind az összes szombathelyi csicskája – fenyegetését, vártam, miszerint, ha nem ők nyernek, akkor elkezdenek bombák potyogni a levegőégből, lángokban áll majd szeretett városunk, a kisdedek pedig anyjuk után zokognak, ahogyan egy csapásra válnak árvává. Mert a szombathelyiek nem fogadták meg a jámbor intést, hogy mind megdögletek, ha nem ránk szavaztok. Ezt mondta a Fidesz. De aztán nem ez lett.

S ha ugyan a végeredményről az országos sajtó nem is számolt be dobpergések közepette, előtte nem csak az országos, de az európai lapokban is helyet kaptunk, ahogyan a szombathelyi Fidesz szórólapján – Lázár után szabadon – egy bécsi utcarészlet állott lángokban, mint intés Szombathelyre nézvést: ez vár rátok háborúpárti libsikomcsik, ha nem mi győzünk. A Párt kampányának mocskosságáról immár Európa-szerte megemlékeznek, ennek az itteni megtestesülése csak egy apró adalék, de maradandó. Főleg a helyi Fidesznek.

Most már persze mindegy is, mert az is bevallható, hogy ezektől az ember másra nem is nagyon számíthat és számíthatott. A kampány itt, minálunk sem arról szólt, mi a Fidesz célja-programja, hanem egy volt a lényege, lehetőleg minél több mocskot borítani ez ellenérdekelt fél fejére, ami azonban ím – ha nem is váratlanul, de azért meglepő erővel – a saját fejükre hullt vissza. De olyannyira, ha nem lenne a kompenzációs lista, a mi közgyűlésünkben fideszistának a nyoma sem lenne ezentúl. Érett ez az én városom.

De nem is ez, hanem az utána, illetve a közben történtek. Az itteni „ellenzéki” sajtót az eredményvárójukra be sem engedték, a „baráti” meg végül nem tudósított róla. Mert úgy alakult, hogy az amúgy kézivezérléssel rángatott propagandalap, amely öt éve egyebet sem tett, mint a már akkor is ellenzékinek számtó városvezetést mocskolta minden módon és minden lehetséges eszközzel, sőt, erre ebben a kampányban még sikerült is rátennie egy lapáttal, nem tudósított a Fidesz itteni eredményvárójáról.

Mert minek – gondolta a lap -, ha nincsen győzelem, nincs miről írni, ezért van az, hogy semmit nem tudunk arról, hogy a mi kis decens helyi Fidesz csapatunk hogyan fogadta a hírt – ami a választók ítélete, s ezt ne feledjük -, hogy egyáltalán nem kérnek belőlük, hogy látni sem bírják őket vagy nem bírják a szagukat. Vasárnap este mind az összes itteni fideszista megnémult, egy kurva szó nem sok, annyi nem hagyta el a cserepes ajkukat, olyanról persze nem is álmodtunk, hogy a győztesnek gratuláljanak, mert ahhoz előzetes gyerekszoba kellene.

Vagy kellett volna.  De végül is, nem velem és azokkal kell vagy kellene elszámolniuk, akik mindettől, hogy ez így alakult, elégedettek, mi több, boldogok vagyunk, hanem azokkal, akik így vagy úgy, de mégis rájuk szavaztak, s most úgy érezhetik, hogy vége van a világnak. Illetve nem az a fajta következik, amit a Fidesz helyben ígért nekik. S hiába süt a nap szorgalmasan, az ő egük felett bőven van borulat, de a helyi fideszfiúk még őket sem méltatják egy rohadt szóra sem, amiből az világlik ki, hogy a választók le vannak szarva.

Eddig is le voltak, csak nem tudták. Illetve tán most sem esik le nekik, mire tartja őket a Fidesz, de ez legyen az ő nyomoruk. Kik vagyunk mi, hogy sajnáljuk őket, ha a saját pártjuk sem teszi ezt, innen nézvést azonban csak ez a rohadt nagy hallgatás az érdekes, hogy mi ez. Szülés utáni depresszió, hogy ott van a buktás kisded és a tehetetlenség érzete, vagy inkább a katonák olyan kiábrándulása, akik a háború véget érvén nem tudnak mit kezdeni magukkal, mert nem jönnek a parancsok, és nincsen kire lőni. Ilyen kétséges állapotok vannak itt, minálunk. És érdekesek.

Viktor Csodaországban

Orbán Viktor duplán győzött. Ez derült ki egy tegnapi interjúból, mert legyűrte a régi és az új ellenséget is elmondása szerint. Ebből olybá tűnik, mintha duplaannyi háborúpárti támadt volna a békepapokra, akik a túlerő ellen is megvédték az országot – mint ki is jelentette -, a migránsoktól, a genderektől meg a háborútól, mintha csak a jándi falutábla jött volna szembe velünk újra, ahogyan pár hete is csak. Pedig milyen távolinak tűnik az egész.

Mindig érdekesek a választások utáni első órák. Amikor hétfőn magukhoz térnek a népek, és észreveszik, hogy ugyanúgy süt a nap, mint előtte, a madarak is csakúgy csácsognak, a világ tehát egyáltalán nem törődik azzal, ki nyert vagy veszített. Ha úgy tetszik, elmúlnak az ünnepek, a férgek fába szorulnak, és mindenkinek meg kell találnia a helyét ebben a katzenjammeres világban. Az első órák sok mindent eldöntenek a lehetséges jövőről.

Itt minálunk épp azt – bár más reményünk egyáltalán nem volt -, hogy ugyan a Fidesz most ugyan nem mondta, mert inkább háborút visított az összes szájával, de így ránézve a hétfői állagukra, mondhatta volna a régi szlogent, miszerint folytatják. Mert tényleg folytatják, és még csak szembe sem néznek magukkal, sem a választóikkal, sem senkivel, pedig a gombáknak is meg kellene magyarázni, hiába ment el az összes, mégis kevesen voltak.

Mert és ugyanis a negyvennégy százalék az még csak a fele sincs az egésznek, szordínósan fogalmazva nem nevezhető többségnek, hanem inkább kisebbségnek, azaz a logika szerint kies hazánk nagyobb része háborút akar. Mert mintha erről ment volna a vonyítás hosszú, kilátástalan heteken át. Íme egy gyöngyszem: „Csak akkor maradhat ki hazánk a háborúból, ha miénk lesz Európa legnagyobb választási győzelme.”

Ezt nem más, mint a kedves vezető delirálta a békemeneten, de hétfőre kiderült, hogy nem az övék lett ez a kritikus legnagyobb győzelem. Akkor most az a kérdésünk, hogy hadban állunk-e már vagy az ukránokkal, vagy az oroszokkal, mert ebben a kuplerájban nehezen eldönthető, hová húz az a gyönyörű kis magyar szívünk. Mondom, az első órák sok mindent eldöntenek, amikor másnap szembe kell nézni a világgal.

Ki merre indul, s aztán hová szándékozik érkezni. Ha kapott maflást, akkor attól elterül vagy kijózanul, illetve adott esetben az is kérdéses, bevallja-e, hogy képen vágták, vagy letagadja, holott ott van a monokli a szeme alján. Mindez morál, neveltetés, adott esetben a tisztánlátás képessége és készsége. Aki harminc éve hazudik, nem fog megváltozni nagy valószínűséggel soha már. Lejár az ideje az ilyennek, s ha magától nem áll félre, taszajtani kell rajta.

Ez a taszajtó módi kezdett el körvonalazódni a vasárnapi eredmények után. Kiderült, hogy ugyan Orbán két ellenségről mesél, de leginkább csak egy van neki, amivel, ha ő nem, az ellenoldalnak el kell számolnia, ha szembe akar nézni magával. Ebből épp most Donáth Anna vizsgázott a legjobban, és nem azért, mert a pártja gyalázatos szereplése miatt lemondott. Hanem, amivel magyarázta-indokolta, pöcsétet nyomott rá.

„Felcsillant egy remény, hogy vége lehet ennek a rendszernek, és aki ezt a reményt önös érdekekből eltagadja, az rosszat tesz Magyarországnak.” – Ezt írta ki Facebook-oldalára a Momentum immár volt elnöke, ami azért becsülendő, mert belátta a kudarcát, ugyanakkor a fanyalgók számára azért megfontolandóan figyelemre méltó, mert látja a NER lebontásának lehetőségét, s azt is, hogy ennek ő így akadálya lenne.

Tiszteletre méltó ez a következetesség, s ha ami hibát elkövetett pártelnökként – de uniós képviselőként nem -, azt helyre hozta, egy kalaplevételt tehát érdemel. Egyébiránt az idézett mondatot mindenki számára alapos tanulmányozásra ajánlom, s mindenki döntse el maga, Donáth miben látja a „felcsillanó reményt”. Meg tetszenek lepődni, ha következetesen végig gondolják, és még az is lehet, sokaknak nem fog tetszeni.

Ugyanakkor a legnagyobb dilemma mégis csak a Fidesszel (Orbánnal) van, milyen következtetést vonnak le a be nem vallott kudarcból, de nagyon úgy tűnik, semmifélét sem. A kedves vezető ott tart, hogy egy nullra vezet: „az első félidőt megnyertük, egy null ide, Európában a békepártiak győztek”. És senki, de senki nem magyarázza el neki, hogy ez nem így történt, de egyáltalán nem, a valóságtól való ilyen menekülés pedig beteges.

Ez volt a mi hétfőnk a választás után, amikor a ritkás józan hangok mellett ugyanúgy olyan álomvilágba akarnák ringatni a népeket, mint előtte majdnem sikerült, de most már nem megy. Orbán megmarad a Csodaországában, és nagy valószínűséggel már ki sem talál belőle. Mert, ha kinézne egy lukon, megláthatná a közeledő nyomorult véget, és kénytelen lenne meghasonlani. Ringatózik tehát tovább a habos vizeken. Jön a futball Eb, meg a szotyola.

A kezdet vége

A Nézőpont Intézetet azért tartja Orbán, hogy álmait tudományos álköntösbe öltöztesse. Mint ilyen, a tegnapi választás után mára le is fordította az eredményt, átemelte mintegy feltételes módba, és azzal nyugtatta a vonyítani készülő fideszistákat, hogyha ez országgyűlési választás lett volna, akkor megint kétharmaduk lenne. Viszont ez nem ilyesfajta voksolás volt, innen nézve tehát a tudományos álköntös az, ami: szar a pofonnak.

Ugyanígy a köztelevízió pedig azért hízik a mi pénzünkön, hogy a valóságnak – ha már kiábrándító a számukra – egy rózsaszín olvasatát adja, s ez eredményezte, hogy csak az egyik szeletét nézte a romlott tortának, azt jelesül, hogy kétmillió szavazatot kapott Orbán meg a csürhéje. De az már nem került a mérleg serpenyőjébe, hogy mindez csupán negyvennégy százalékra volt elég, ami elég sok így is, de mégis tetemes veszteség.

A pohárnak azonban ennek ellenére nem is félig, hanem egészen tele kell lennie, s mint ahogyan előre láttuk, holott nem vagyunk efféle tulajdonsággal vértezett organizmusok, a kiabálás (ordítás) egy egészen apró szünet után folytatódik, aminek az alapját maga Orbán Viktor adta meg azzal, hogy kijelentette, mindenkit legyőztek, még a háborúpárti nyugatot is, bár ezt elég halkan mondta, annyira nem igaz.

Tényekről azonban már nagyon régóta nincsen szó, és nem is keresünk, ám, mivel a magunk részéről szemléletmódunkat az aeterno modo hozzáállásban adtuk meg, kénytelenek vagyunk ekképp, azaz, az örökkévalóság módján vizsgálni a történteket, és ezek teljesen más képet mutatnak, mint amit a Nézőpont, a köztévé, és maga az atyaúristen, Orbán Viktor álmodik. Az arca is olyan szomorkás volt a diadal meghirdetése közben.

Onnan kellene elindulnunk, hogy annyira nem győzött Európában a kedves vezető (sem eszmetársai), hogy máma már ígérvényük szerint atombombáknak kellene hullaniuk a levegőégből, de nem halljuk, ahogyan hasítanák az ájert. Ugyan valakinek meg kellene kérdeznie, miért hazudtak reggel, délben meg este is, a magyari népség azonban nem erről ismerszik meg. Hogy miről, azt úgyis tudjuk.

Mindemellett az is bizonyos, hogy az új felállású Európában éppen olyan nulla szava lesz Orbánnak és a Fidesznek, mint amilyen eddig is volt, innen nézvést az eredményük totális kudarc, de bevallani nem fogják. Ahogyan örömködnek a francia előrehozott választásoknak, az is elég visszatetsző, mert annak maximum belpolitikai vonzata van és lesz, viszont a csürhe majd ennek fényében feredőzik, ha mása nem marad.

Momentán viszont az mindenképpen megállapítható, hogy az az aljas és mindennél mocskosabb kampány, amit ezúttal folytattak, kimaxolta úgymond a lehetőségeiket, a legutolsó tartalékaikat is megmozgatták, ennél több szavazójuk pedig már soha nem lesz. Illetve kevesebb igen, ha a trend folytatódik. Az a kérdés tehát, hogy az ellenoldal két év múlva képes lesz-e ennyit – illetve többet – megmozgatni, mert ez a lényeg.

Churchill papának volt az elmélkedése az afrikai győzelmek után a vég kezdetéről vagy a kezdet végéről, és mi is itt tartunk, mert az mindenképpen tagadhatatlan, hogy valami megmozdult, ami kizárólag Magyar Péternek köszönhető, ha tetszik ez a fanyalgóknak és kétkedőknek, ha nem. Aki ezt nem látja be, ugyanúgy nem foglalkozik a valósággal, mint ahogyan Orbán sem teszi, és ennek a vége már most is jól látható.

A szemünk előtt épült le a párt, hiába hatalmas és tűnik erősnek, tartalma már nincsen, csak a hangereje, mint arról már korábban értekeztünk, és Orbán is mondta, hogy egyre hangosabbak lesznek. Ebben van most pillanatnyi cezúra, de ne legyen kétségünk afelől, iszonyú két év vár ránk permanens harsonaszóval, mert a Fidesz számára a lét lesz a tét. Európában helye nem volt és nem is lesz, mindent ránk fognak zúdítani.

Hogy a háborús uszítás és vonyítás eredménytelen volt – mert az volt, ezt nem lehet tagadni -, az a kérdés maradt, mit talál ki a Rogán művek, hogy még jobban elvadítsa az országot. Innen nézve ennek a tegnapi választásnak ez az egy eredménye van, no meg az, hogy kiderült, igen is szembe lehet menni eredményesen a Fidesz monolit hatalmával, és ez nem kevés ráismerés. Hogy ez a vég kezdete vagy a kezdet vége, az két év múlva, tavasszal kiderül.