Elfognak és felkötnek

Az orbáni televízió közvetítette az év sportolója díjátadó gálát a nemzet színházából, ami maga volt a megtestesült gyönyör. Főleg, amikor a műsor vezetője felszólította a publikumot, hogy álljanak fel, a süllyeszthető színpad pedig megemelkedett, és rajta állottak az 1964-es tokiói olimpia magyar versenyzői. Ki tolószékben, ki járókerettel, sok szegény öregember, akikből kirakati bábut csinált Orbán. Szóval, emelkedtek fölfelé a jupiterlámpák fényibe, s mindeközben oldalvást énekelte a Nélküled című friss, ropogós himnuszt egy lepusztult rocker, aki úgy nézett ki, mintha indulna Orbánnal szelfizni.

Ehhöz képest tegnap valami Potápi Árpád János, állítólag államtitkár, arról hablatyolt a magyar kultúra napja alkalmából, hogy „a Himnusz identitásunk és kultúránk legmeghatározóbb eleme, ezen a napon azonban nemcsak egy kiválóan megírt és csodálatosan megkomponált, az összmagyarság szívét összekötő művet, hanem a nemzet évezredes történelmét és keresztény hitét is ünnepeljük.” Örömteli, hogy Potápi államtitkár – de tényleg, mennyi van ezekből? – ilyen otthonos a kompozícióban, és megingathatatlan verstani ismeretei is vannak, sőt, ezeket meg is osztja velünk, arra nem méltó barmokkal.

Kölcsey maga nem sokra tartotta ezt a versét, amikor erre a depressziós korszakára visszaemlékezett, említést sem tett róla, mint kiemelkedő vagy jól sikerült írásról, hanem inkább például a „Hervadsz, hervadsz szerelem rózsája” címűt emelte ki, mint amire büszke lenne. De ilyeneket meg leginkább Szemere Pálhoz írt, mert viszonya hozzá a szentimentálisnál is több volt. Bayer Zsóti meg a haverjai buzinak mondanák a koszorús költőt, de már meg is halt, meg a magánügye is, csak a Fidesz meg ne tudja, mert meghasonlik, hogy nem lesz mire zokogni a futballmeccsek előtt.

Amúgy pedig, ha a Nemzeti Színház akkori igazgatója nem találja ki, hogy a Gotterhalte vagy a God save the King mintájára a magyaroknak is legyen néphimnusza, s nem ajánl fel húsz aranyat, hogy ének és zenekarra téve írjanak a zeneszerzők népmelódiát, ma nem lenne mitől állva pisálni. Egyébként pedig nem is a Himnuszra gondolt először a direktor, amikor kiírta a pályázatot, csak a csillagok sajátos együttállása okozta, hogy így alakult a dolog. Félreértés ne essék, nekem nem a Himnusszal van bajom, hanem a Fidesszel, ami bűnbanda a lihegésével lassan megkokárdázza ezt is.

Ismerjük az ehhez való ambivalens viszonyunkat, ami akkor alakult ki, amikor Orbán kisajátította a kelléket, s így van ezzel ez a szerencsétlen Nélküled című giccs is, ami ellett volna magában részeg dalocskának, most viszont már okádik tőle az ember. Amihöz ezek hozzáérnek, ami csak megsúrolódik is általuk, romlásnak indul, a Himnusz is nekiiramodott a dicstelen útnak, hogy ilyen Potápik vonják be a nyálas pátoszukkal. Szent szánkó lesz ebből a versből is, ahogy az orrunk előtt zuhan le az anyaföldre, különben is, az ember ambivalensen viszonyul a felkenésekhez, ha nem megvezetett organizmus.

Ahogy teleszórják az országot keresztekkel, megszentelik a Balatont, s ahogy fújnak a böjti szelek a seggük lukából is. Ez nem kereszténység, ez cirkusz, a Nélküled nem himnusz, a Himnusz nem ima, s főként nem nemzeti kultúránk legmeghatározóbb eleme – ahogy Potápi elképzeli –, hanem csak egy vers a meglehetősen széles kínálatból. De templommá vált abban a fals értelemben, hogy mikor a pap megszentel egy pajtát, utána keresztet vetve és reszketve lehet abba belépni csak, mondván, az Isten háza. Így teszik nevetségessé az életet a totemek és tabuk, meg a Fidesz.

És egyben gyalázatossá is persze. Irodalomban, színházban meg minden egyébben a horgerantalizmus a mérvadó, a Tiszta szívvel ma ugyanúgy átkozott, mint száz éve, persze a manusok is ugyanazok, csak van okostelefonjuk. Szóval, nyájasok, ha ilyen Potápik óhajtják megszabni, azt, mi a kultúra, s hogyan viszonyuljanak hozzá, ne hallgassanak rá, de az összes többire sem, mert nem méltók arra, de igazából semmire sem. Még arra sem, hogy Kölcsey nevét a szájukra vegyék, mert, mint kitetszik, lerántják a sárba, a pénztárcájuk mellé, amiből lógnak ki a véres húszezresek.

Kampec dolores XCIX. – Vodka jéggel

Miután Béla a zenéjével földig rombolta a falut, a fröccsök ura pedig felköltötte őt, hogy ne sírjon már, ne zokogjon, kinézett a légyszaros ablakon, és látta, hogy a közmunkások ott úsznak a Szentháromság szobor mellett. Szabályos mellúszási tempóban az egyikük, háton a másik, mellen a harmadik, és mind a varjak hangosan szurkoltak nekik síppal, dobbal és nádihegedűvel, de győztes nem született, mert nem születhetett. Egy centit sem haladt előre egyik sem, hiábavalóan igyekeztek, mert mindent bevont a jég, becsomagolta az egész nyüves világot, csillogó burokpáncélt adva mindenekre, szikrázott a falu meg ragyogott, és megállt benne az élet.

A duplagyűrűsök, az olajos hajúak, a protkósok, a műanyag dömperesek és a bánatos szeműek ott álltak mind a házak ajtajában, nézték a világot, de kilépni nem mertek bele, mert attól tartottak, hogy visszatérés sose lesz, ott törik szilánkosra a nyakukat valamint a combjuk nyakát, a gerincüket meg a kezüket, koponyájuk bezúzódik, és ott vonaglanak az út közepén szégyenszemre sikongva, segítség pedig nem jön, mert nem jöhet, s így belepi őket is a jég, műtárgyak lesznek a faluban, ott várják majd a tavaszt, hogy kiolvadjanak, mint valami mamut, múzeumba kerüljenek kitömve és diákcsoportok sikongjanak köröttük, fényképezzék őket régi idők dokumentumaként, feltéve a kérdést, mi okozta a kihalásukat.

Ezt látta Béla és ezt gondolta végig, vagy nem is gondolta, csak átsuhant rajta mint egy érzés, a varjak elunták a kilátástalan szurkolást, mert látták, nem nyerhet egyik közmunkás sem, küzdelmük céltalan és kilátástalan, ezért elröpültek más mulatság után, madárijesztőt szaggatni vagy a bádogbánost ijesztgetni, mint Belzebub küldöttei, vagy Poe-é, de a bádogbános ilyet nem ismert, csak a talpai léptek egymásra, ahogy nélküled volt, miközben kinyílott a pitypang. A falu tehát belemerevült a jégbe, megdermedt, mindenkinek annyi volt hátra, amennyi a kamrájában állt, a hangyák tovább húzhatták, mint a tücskök, a duplagyűrűsök mint a bánatos szeműek, s valami különös ok folytán a soványak is jobban bizakodhattak, mint a kövérek. Ki érti ezt?

Béla pedig, aki hajlamos volt arra, hogy az egész világ terhét magára vegye, mindenkiért egyszerre fájt a szíve és mindent elsiratott, most csak a három közmunkásra figyelt, akik kilátástalanul úsztak a jégen, mert akit már a varjak is odahagynak, annak nincs remény semmi sem, ki tudja, melyikük ölti magára a sofőrsapkáját és indul el Abadonnáért, hozza ide ironikus módon a Szentháromság szobor tövibe, hogy vegye le a szemüvegét. Béla szíve most hát a közmunkásokért dobogott kizárólagosan, akiktől a jegek óceánja választotta el végtelen tíz méterével olyan messze, mint a Szíriusz, tehát szülőhazánk. Tenni kellett valamit, ez kétségtelen, kihúzni őket, ösvényt vágni a jégen, alagutat kaparni, mert karjaik tempója lassult, ahogy vonta be őket is a jég konokon.

Valami isteni ötlettől vezérelve bement Béla a raktárba, egy marmonkannát vett magához, amelyen Vodka felirat díszelgett, és miután megjegyezte, hogy ezért még elbeszélget a fröccsök urával, hogy milyen szarokat itat vele, vitte mégis a kannát kifele, úgy vitte, mint a Krisztus vérit, Szűz Mária könnyeit, azzal a szent tisztelettel vitte azt a szemszaggató moslékot közmunkást menteni. Megdöntötte azt a marmont, és bugyogott elő belőle a vodka, és nem csak olvasztotta a jeget, hanem szublimálta, ott gőzölgött az utca, és még a flaszter is rotyogott. Így vágott életmentő ösvényt Béla az itallal, hogy a közmunkások föltápászkodhassanak végre a nyomorukból, de azok ezzel nem törődtek egyáltalán, nem foglalkoztak a feléjük nyúló kézzel.

Hanem valahogy küzdelmesen a kocsma ajtaja felé kormányozták magukat, irányba álltak mintegy, és tátott szájjal várták, hogy a vodkapatak elérje őket. Átszellemülten, lehunyt szemmel, mint az elsőáldozók várják szorongva Krisztus testét a bádogbános koszos és hurkás ujjaiból, úgy várták a patakot, s ahogy megérkezett, nyalták a földet, zabálták a humuszt és ropogtatták a köveket, kiszítták az utolsó csepp vodkát is a világból, s ahelyett, hogy felálltak volna szabadulva fogságukból, ott hemperegtek, mintha zsák krumplit kaptak volna a kampányban. Béla nézte ezt a pokolbéli képet, odalöttyintette még a maradékot a malacoknak, és indult a fröccsök urához számon kérni rajta, hogy milyen szarokkal itatja őt. A háttérben pedig hallatszott a közmunkások böfögése.

A KDNP, amint paródiává válik

Semjén Zsolt nagyot ment tegnap. Illetve ekkor derült ki, hogy meghasonlott, aminek következtében ökörségeket beszélt. Másrészt, elkezdte megásni a pártszerű valamijének a sírját, ha valaki is komolyan venné őket, illetve, ha lenne következménye egyszer is ebben az országban annak, amit valaki mond, vagy tesz. Ilyesmi azonban minálunk nem szokott történni. Mert ugyanis, ha így lenne, az egész bagázst rég el is feledtük volna, annyiszor húzták már le magukat a budiban.

Most végigmegyünk Semjén Zsolton, mint valami rénszarvascsorda, és a pártján (pártkezdeményén, ezen a valami izén) is átcsörtetünk, mert adja magát a buli. Úgy kezdte Semjén Zsolt a dumát, hogy „a KDNP mindent lát, mindent tud és mindent ért”, de marad az Európai Néppártban. Nem tudtuk eddig, hogy a KDNP Isten szeme a felhők között a belőle áramló fénysugarakkal háromszögbe zárva, mert ez a készség szokott mindent látni és tudni, sőt, belevizslat az emberek veséjébe is.

Még a rénszarvasok gondolatát is ismeri, midőn Semjén Zsolt jár a fejükben. De tudjuk be annak a botlást, hogy Semjén Zsolt lányos zavarában beszélt hülyeségeket, hogy mit lát a pártja így megszemélyesítve, meg mit ért, valamint, hogy mit tud. De ez egyáltalán nem érdekes. Az sokkal inkább, hogy minden körülmények között marad a Néppártban, amire vatikáni körök is kérték. Ez is szép, hogy a vatikáni körök fő gondja az, hová áll mondjuk Rétvári elvtárs hóna alatt egy zsák krumplival, de ez is mindegy.

Hanem engem most az érdekel, hogyan is áll ez a KDNP a Fidesszel, illetve milyen lesz a viszony, ha a Fidesz elmegy jobbra a végtelenbe a barnainges barátaihoz, a KDNP pedig itt marad. Elsőként a hazai viszonyuk érdekelne, hiszen ők ketten egy test és egy lélek, a szavazólapon is úgy szerepelnek, hogy Fidesz-KDNP, hogy a választópolgár azt sem tudja, kire is szavaz igazán. Ez már szerelem, ez nem is koalíció, ők ketten valójában egy párt két néven a mind teljesebb hatalomért.

Ha egészen profán módon gondoljuk végig az ő szimbiózisukat, akkor Semjén Zsolt kijelentése után, miszerint ők minden körülmények közt maradnak, kiábrándító következtetésekre kell jutnunk. A mocskos és aljas politikában koalíciót is olyan pártok szoktak kötni, amelyek valamely elvekben és célokban egyetértenek, jobb esetben az ideáik is hasonlóak. Ha ezekben nincs harmónia, nincs házasság, és lehet egymást ekézni, onnantól fogva ellenfelek a színpadon.

Nomármost, a Fidesz és a KDNP mindmostanáig a legteljesebb harmóniában éldegélt, amiben ezek után törés fog beállani. A Fidesz a jelek szerint átmegy fasisztába, a KDNP pedig nem óhajtja követni ezen az úton – vagy csak úgy csinál –, a nemzetközi színpadon tehát látványosan szétszakadnak, a KDNP olyan pártcsaládban óhajt ücsörögni, amely a Fidesznek ellensége lesz. Mindezek után föltehetjük a kérdést, hogy akkor most mi van? Milyen búbánatos helyzet adódott, ami megoldás után sóhajtozik.

Mert az normális emberi mércével nem keresztülvihető, hogy a nagyvilágban két párt vagyunk más-más célokkal, más pártcsoportban, idehaza pedig ezután is egy néven szereplünk és együtt lopjuk a napot meg a pénzt. Ilyen helyzetben még a koalíció is szétszakad, nemhogy a Fidesz-KDNP-féle és szerű házasság. Azt jelenhetjük ki tehát, hogy a KDNP válaszút elé érkezett. Ha Brüsszelben külön csapatba ül, itthon is ki kell lépni a kormányzásból, el kell távolodni a Fidesztől, s odahagyni a bödönt.

Ezt követelné a politikai gyakorlat, a logika, a józan ész és a tisztesség. Minden más, ami ezután ebben az ügyben történik a választók arcul csapása, s annak a bizonyítéka, hogy a KDNP nincs, ez csak a Fidesz egy csápja, s ha Néppárt lennék, őket is azzal együtt vágnám ki, akárha macskát a dolgát végezni. Ha ellenzék lennék a parlamentben, forszíroznám ezt, ha tébolyult Fidesz szavazó, akkor pedig meghasonulnék, mert olyan konglomerátumra kellene tennem az ikszet, aminek az egyik fele megtagadta a másikat. Várom hát a megvilágosodásokat nagyon.

Egy házasság története

Az ifjú férjről, mielőtt a frigy megköttetett volna, sok mindent beszélt a rokonság, hogy eléggé szabados a múltja, fékezhetetlen és zabolázhatatlan, voltak olyan hangok, hogy hazudós, istentelen, s ne adj Isten, hozományvadász is. Őszintén szólva volt alapja a híreszteléseknek, és a mélyen keresztény családban sokan rossz szemmel nézték, hogy régebben ilyen szabad szellemű társaságnak volt a hangadója a férjjelölt, szidtak mindenkit, minden tekintélyt, szemberöhögték a hagyományokat, de volt ennél is rosszabb.

A leendő apósnak névtelenül érkezett egy videókazetta, amelyen a családba bebocsátást kérő ifjú nagy hangon kijelentette, hogy térdre csuhások, és egyéb kellemetlen dolgok is kiderültek róla. Például, hogy ifjúkommunista volt, meg esetleg besúgó. Amit látott, azt az ifjúság bolondságának tartotta a jámbor – és a jelek szerint – ostoba apósjelölt, aminek meg csak a hírét hallotta, azt az irigy rokonság áskálódásának vélte, így áldását adta a házasságra. A fiatalember tagja lett hát a nagy hagyományú, tiszteletre méltó, kissé avas szagú és ütődött családnak.

Úgy tűnt, hogy szereti a lányt, régi énjét mintha odahagyta volna, megborotválkozott és öltönyben járt, igaz, késsel-villával enni még mindig nem tudott, sőt, azt a rossz szokását is megőrizte, hogy azt hitte, mindent mindenkinél jobban tud, így tele szájjal ordibált a családi ebédeken, de úgy vélték, majd csak levetkőzi ezt az énjét, de tévedtek. Mégis elnézték, mert úgy tűnt, a felesége szereti, és a család, de legfőképp az após volt annyira ostoba, hogy ezt fontosnak tartsa. Tévedett.

Egyszer csak kezdtek eltünedezni a családi ezüst darabjai, s miközben a vő buzgón vetette a keresztet, a személyzetre fogta a lopásokat, látták, ahogyan belerúg egy koldusba, meghízott és lompos lett, kezdte átvenni az irányítást a vacsoraasztalnál egészen furcsa nézetekkel. Látszott rajta, hogy iszik, de ezt még a felesége is titkolta, ahogyan, amikor egy monoklival jelent meg a család előtt, akkor is azt mondta, megbotlott, pedig mindenki sejtette, hogy veri az ura.

Senki nem tudta, hogyan, senki nem tudta, mikor, de egyszer csak azt vették észre, hogy kimaradozik, a hírek szerint sötét alakokkal találkozik, igaz, titkolni sem akarta. Sőt, meghívta volna a családi asztalhoz őket, de engedélyt erre nem kapott, így csak azért is egyre sűrűbben találkozott velük. Mind kétesebb figurák társaságában mutatkozott, átvette a habitusukat, a szófordulataikat, és azt kezdte követelni, hogy a család is tegye ezt vele együtt, és senki nem tudta, honnan vette a bátorságot ehhez.

Innen látszott, hogy ez a család már nem tud mit kezdeni vele, de, hogy látványosan elzavarják, nem volt sem bátorságuk, sem erejük, meg a lány boldogságára is gondoltak, aki a jelek szerint még mindig nem ábrándult ki belőle, amit senki nem is értett. Pedig már kurvázott az ura, a hírek szerint rablóbanda élére állt, és azt hirdette, ő az igazi keresztény, ezeket pedig lekommunistázta, hitetlenezte, miközben a családi ezüst teljesen elfogyott. Mégis, valami rossz szemérem miatt tűrték.

Ha olykor még együtt reggeliztek, próbáltak a lelkére beszélni. Az apósa megfenyegette, hogy kirúgja, amire ő pökhendien képen röhögte, és azt mondta neki, majd ő dönti el, mikor megy. Így együtt élni már nem lehetett, már haza sem járt, csak a hírek jöttek a részeg tivornyáiról, kurvákról és jachtokról, miközben pópákkal fotózkodott, Krisztus nevében parolázott keresztényevő muszlimokkal, sőt, már a családi házat árulta a Jófogáson, és mégis mindenki tehetetlen volt.

A szolgák közt akadt néhány józan és a családhoz végletekig hűséges ember, aki csendben mondta, végleg ki kellene tenni a szűrét, de még bíztak valamiben, de nem tudták, miben. Eközben a vő a kuplerájból üzengetett, hányta magára a keresztet vedelés közben, felesége lefogyott és összetört, apósa pedig tehetetlenül toporgott volt élete romjai közt. Még mindig nem tudta, hol hibázta el, és még mindig nem hitt a veje elzüllésében, pedig Geraszim, a szolga évek óta mondta neki, hogy kígyót melenget a szőrös kebelén.

Ezek tán oroszok

Egészen sajnálatos, hogy Novák elvtársnő hitbéli buzgalma mostanában elfordulni látszik elsődleges szakterületétől, amely a gumigatya, szaros pelenka és a családi kisbusz, s helyette Weber elvtárs ekézésével foglalatoskodik. Mert láthatná különben, hogy tanításai termékeny talajra hullottak. Olyannyira, hogy tegnap mind az összes sajtók felkapták a sztorit, miszerint a városomban működő ELTE lerakatban egy anyuka vizsgázott ölében csemetéjével, aki úgy hét hónapos.

De cuki, örültek nagyon a sajtótermékek, és arról is számot adtak boldogságukban, hogy a kiskrapek az előadások vendége is volt rendszeresen, már szinte le is tudna vizsgázni, ha tudna beszélni, de az még odébb van. Ebben a címlapos történetben a főemlősök ősi működését látjuk, midőn a csimpánzmama is hurcolássza a kölkét, aki szülője a hasán, hátán csüngve fedezi fel a nagyvilágot, afrikai földműves asszonyok pedig mint csomagot aggatják magukra a kisdedet, s közben kapálnak.

Ezt az ősi aktust a városiasodó civilizáció, kies hazánkban pedig Brunszvik Teréz kisdedóvója feledtette el, így történhet, hogy szenzációszámba megy a vizsgázó baba, valamint az anyukája. Ha és viszont ott szoptatná meg a professzorok előtt, akkor kitörne a parasztgyalázat, amiből kitetszik, hogy hazugságban élünk, és nem tudunk mit kezdeni az anyaság biológiai és társadalmi szükségszerűségeivel. A kettő élesen elválik, s amikor a vizsgateremben újra egymásra talál, az már szenzáció.

Ha Novák elvtársnő lennék, aki a nemzet szaporodásáért felel, legott szaladnék egy plecsnivel a különös jelenséget kitüntetni, ha nem találnék benne kivetni valót. Ámde NER-logikával, bármennyire is örülnék, lelnék benne csontot, mert hol itt a család szentsége, férfi és nő örök életre való egymást nyaggatása. Hogy nincs ennek a gyereknek apja vagy nagyanyja, nagynénije vagy pláne keresztanyja, aki, illetve akik féltőn óvnák a kisdedet, amíg az anyukája a tudást dönti magába?

Novák elvtársnő agyával ilyen kérdéseim lennének, ha következetes lennék, de, mint kitetszik, nem vagyok az. Novák elvtársnőként az agyamat már rég átprogramozta a gazda, így azt sem veszem észre, vagy kihagyom a számításból, hogy a furmányos anyuka a kisdedet tán eszközként használja a morcos professzorok ellen. Mert ki buktatna meg egy anyukát karján a gyermekkel, aki ártatlanul, szájában cumival bámul reánk a boci szemeivel, hogy meg kell a szívnek szakadni.

Ezt a vizsgázós baba címlapsztorit a bulvárok, és valami különös okból kifolyólag az úgynevezett ellenzéki sajtótermékek osztották meg a magyar proletárokkal, hogy legyen valami derű a ködökben meg a jegeken. Míg és ellenben a lakájok a nemzet megmentésével foglalkoztak, mint mindig is, hogy Soros-kórus. Ezt ordították ironikus módon kórusban, amihez a töltetet, muníciót Novák elvtársnő, Dájcs Tomi elvtárs meg a többi szolgáltatta, kifejtve, hogy elégedettek a NER demokrácia-szintjével, már ami rájuk vonatkozik.

Üvöltöttek, mint valami hiénafalka, mondták az értelmetlen dumájukat, amikor – bár nem ültem a bódhifa alatt törökülésben, mégis – megvilágosodtam. Ettől a kilenc éve zakatoló dumától, ami ezekből folyik. Szerb Antal, akit jópofán agyonvertek ezeknek a szellemi elődjei, abban az irodalomtörténetben, amit elégettek volna szintén ezeknek a szellemi elődei, Jung és Spengler nyomán megmutatta az irodalomban manifesztálódó orosz néplelket, ami viszont a végtelen sztyeppékből fakad.

Szerb Antal azt figyelte meg, hogy az oroszok egyfolytában beszélnek. Látszólag és szinte cél nélkül ömlik belőlük a szöveg, mondják lankadatlan, a másikra szinte nem is figyelve ömlik ki belőlük a valósághoz látszólag semmi közű tartalom. Korlátok és cél nélkül dumálnak, mint ezek is, amit jobb helyeken papagájkommandónak hívnak, s ez milyen igaz is. Ezek tehát oroszok, így nincs mit csodálkozni atyuskánk különös vonzalmain és hazaárulásán. Azt is szokás mondani: ezek ugyanazok. Tényleg, és mindenféleképpen.

János vitéz

Egy mexikói hülye, mert egy harminc éves nővel akart lefeküdni, és mivel nem bízott isten adta képességeiben, bevett egy tenyészbikáknak szánt ajzószert, amitől olyan kitartó erekciója lett, hogy a harmadik napon kórházba kellett szállítani, hogy ott lohasszák le a bazi nagy férfiasságát. Arról nem érkeztek hírek, hogy a mutatvány megérte-e, megkapta-e a nőt, tudott-e emlékezeteset produkálni az ágyban, s vágyainak tárgya én édes bikámnak nevezte hancúr közben, amitől minden értelmet nyert volna egyszerre.

Vagy minden hiábavaló volt, mert a mexikói hülye azt feledte el elsősorban, hogy a lányok olykor szeretik azt is, ha gyöngéd hozzájuk a férfinép, és nem elsősorban teheneknek nézi őket, hanem mondjuk emberi lénynek, aki mindemellett és szerencsére kívánatos is. Az ilyenekből alakulnak ki a harmóniák, míg azonban egy ajzószeres dúlásból semmi, csak ilyen hírek az újság hasábjain. A mexikói hülye mindenesetre NER-kompatibilis, az effélék szoktak vak komondorokat tartani a tornácon, és ők tudják szaporítani a nemzetet.

Vagy nem. Mert, mint a hírből kitetszik, a bazi nagy férfiasságából kórházban kellett kigyógyítani, ami arra utal, hogy szaporítóanyagot nem produkált, ergo, ha vágya teljesült is volna, nem eredményezett volna kis, gőgicsélő mexikóit. Ilyképp a NER számára csupáncsak a habitusa a vitézségből forma, de az nagyon. Álló farokkal járni-kelni a nagyvilágban, az katonás, férfias, magyar virtus, az ilyeneket mutogatják az orbánjugend gyűlésein, mint a CSOK beteljesülésének alfája és omegája, az ilyenektől alél el a magyar anya méhe.

Ugyanekkor, amikor a nyomoronc azték leszármazott szűnni nem akaró erekciótól szenvedett, itt, minálunk, Szabolcsban két hasonszőrűen értelmes férfiegyed rendőröket hívott ki egy kis bunyóra. Épp törvényt sértettek, amikor a szervek intézkedni kezdtek, s ezek nem elszaladtak, meg sem hunyászkodtak, hanem magyaros virtussal párbajra hívták a hivatalosságokat, ahogyan kocsmában szokás. Hogy gyere ki, oszt lerendezzük. Ez a habitus viszont nem mástól, mint Orbán atyuskától ered. Ő volt az, aki Goodfriend ügyvivőnek üzente, ha férfi lenne, szemtől-szembe állna ki vele.

A NER színe-virága különben is ilyen Bunyós Bálint, viszket a tenyerük, katonaéletről ábrándoznak, egy nagy macsóhalom az egész elcseszett ország. A nő szüljön, mosogasson, ők beveszik a bikáknak szánt búgatóport, széttosszák a repedt fazokat is, majd a tankjukkal futballmeccsre mennek szotyolát zabálni. Ez a magyar ugar férfiideálja, és voltaképp Arany és Petőfi bűne, hogy így alakult. Toldi, a hős, mint a malomkereket hajigáló tajparaszt, aki nem érti a világot, meg Kukorica Jancsi, aki huszárként megy mennybe és nem másként.

Bár voltaképp Miklós és János is népmesei toposzok, de felőlük nézvést egyszerre érthető Harry Potter kiátkozása, Németh Szilárd velőspacal iránti vonzódása, és értelmet nyer az a híres kép is, amelyen Orbán Viktor demizsonból tölti a kisüstit vőmuramnak. Ez egy koherens világ és világkép, az egyik pólusán a tenyészbika-tudatú hímek, a másikon az ennek folyományaként szaros pelenkát hajigáló nőstények, középütt a nemzeti szaporulat, a gőgicsélő kisdedek. Ezt dobta a gép a XXI. századra a magyarnak, s erről végül is ő maga tehet.

A szomszéd Józsit is akkor szoktam kihajítani – sok más mellett –, amikor mondjuk kézilabda meccsről érdeklődve az a kérdése, hogy emberek játszanak vagy nők. Az ilyenekből fakad a magyar vagy zsidó, fehér vagy cigány kérdésfeltevés és ennek megfelelő öntudat, amit Márai a keresztény, magyar úri középosztályként átkozott el. Ennek üressége pedig a fentiek fényében mutatkozik meg, még ha mexikói vagy magyar hülyéken keresztül is mutattam meg. S ha emiatt szó érné a házam elejét, előre felhívom a figyelmet arra a sajátosságra, amit az esztétika egyesként és általánosként értelmez. Ha tetszenek érteni.

Egy józan hang

Novák nacsasszony tényleg készülhet a külügyéri szerepre, hiszen most Németországban sürgött-forgott, és mosta a Fidesz összes szennyesét, kijelentve, pártját nem lehet csak úgy kitenni az EPP-ből – dehogynem –, mert nem várják tétlenül, hogy döntsenek róluk. Ez igaz, barátkoznak az olasz fasisztákkal, és szorosan együttműködnek olyan zűrös autokratákkal mint Putyin és Erdogan. Ilyen csomaggal mondja azt Novák nacsasszony, hogy ők – mármint a pártja – azon dolgoznak, hogy mi a jó a magyar és európai embereknek.

Érdekes dolgok ezek. A Fidesztől semmi sem áll távolabb, mint, hogy azon morfondírozzon, mi a jó a magyaroknak, de, hogy most már az is a kelléktárba került, miszerint az ő vállukat nyomja a belga – vagy akármilyen – paraszt sorsa is, ez egészen új megközelítés. Azt is mondhatnánk, sokat akar a szarka, de nem bírja a farka, vagy egyszerűbben: ugyan már, királylány, s ebben minden benne van. EPP-i szempontból a Fidesznek annyi a szerepe, hogy szükség van-e arra a pár nyüves szavazatra, vagy megvannak nélküle, nem több és nem kevesebb.

Hogy most Novák nacsasszony azt hiszi, vagy azt próbálja hitetni, a burgenlandi traktoroslegény is azzal kel meg fekszik, hogy Orbán Viktor óvó karja vajon föléje is borul-e, vagy a felcsúti magára hagyja őtet a vérzivataros ganajban, az költői túlzásnak nevezhető, és a romantika kedvelt eszköze volt. Mára viszont ezt a stílust túlhaladtuk, mert Wass Albertet szoboroljuk meg, mint a klasszikus jobbközép és keresztény értékek kifejezőjét, mert ezt is pártja érdeméül tudja be Novák nacsasszony. És ezzel a Wass Alberttel előttünk is áll mind a keresztény értékük nekik.

Mindezt már évezredek óta mesélem, és meg nem unom, viszont most csak az elöljáró beszéd szerepét töltötte be, hogy érthető legyen, miért dobtam egy hátast attól, amit Novák nacsaszony még emellett volt szíves az európai hallgatóság színe elé tárni, miszerint nekik is szükségük van „egy józan hangra és klasszikus jobbközép politikai erőtérre”. Ez, hogy klasszikus, meg jobbközép, meg erőtér, ez a Wass Albert-féle kontextusban nyer értelmet, megfejelve Horthy kegyelmes úr őfőméltóságával épp itt a doni katasztrófa évfordulója idején.

Ez a hazugságspirál része, a kilenc év alatt ennél cifrábbakat is megszoktunk, de, hogy a Fidesz hangját józannak nevezte Novák nacsasszony, ennél – miután föltápászkodtunk az anyafölről, ahová a harsány röhögés juttatott minket – azért álljunk meg egy szóra. Táborozzunk le, gyújtsunk tüzet, és így, a csillagok alatt idézzük fel Orbán kegyelmes úr akármely tusnádfürdői delirálását, amelyektől el szokott szörnyedni Európa, gondoljuk bele évértékelő beszédeibe vagy ünnepi szónoklataiba, csengjen a fülünkbe elnyújtott üvöltésű kappanhangja, és tegyük mellé a józan jelzőt.

S íme, hölgyeim és uraim, máris előttünk áll antagónia maga. Sőt, hogy boldogságunk hiánytalan legyen, idézzük ide Kósa Lali szellemét, Kásler miniszter inkvizíciós hevületét, Németh Szilárd pengeéles elméjét, Szijjártó – még – külügyes visító toporzékolásait, és mehetnénk végig az egész csürhén lefelé az utolsó portásig. No most, őket, s velük együtt a Fideszt mint a józanság hangját ajánlani az európai politika színpadára, az mesébe illő mutatvány. Viszont ez az Európa ennek ellenére sem röhögi meg köpi őket szembe, és ez mindent elmond az ő állapotáról is.

És akkor csodálkozunk, ha elpusztul a világ. Illetve a magam részéről ezen már túl vagyok, elképedésnek nevezném inkább, mert eszembe jut Einstein meghatározása az őrültség fogalmáról. Ő ezt úgy definiálta, hogy az az őrült, aki mindig ugyanazt csinálja, de más eredményt vár tőle, és máris előttünk áll az emberiség történelme, szűkebben pedig Európáé München 1938-tól egészen Orbán Viktorig, ami szintén ugyanaz, s ha így folytatódik törvényszerűen az lesz a vége is. – Ennél még az is jobb volt, amikor Novák nacsasszony tudatát a szaros pelenkák töltötték ki, ott kevesebb kárt tehetett ugyanis.

Egy józan hang

Novák nacsasszony tényleg készülhet a külügyéri szerepre, hiszen most Németországban sürgött-forgott, és mosta a Fidesz összes szennyesét, kijelentve, pártját nem lehet csak úgy kitenni az EPP-ből – dehogynem –, mert nem várják tétlenül, hogy döntsenek róluk. Ez igaz, barátkoznak az olasz fasisztákkal, és szorosan együttműködnek olyan zűrös autokratákkal mint Putyin és Erdogan. Ilyen csomaggal mondja azt Novák nacsasszony, hogy ők – mármint a pártja – azon dolgoznak, hogy mi a jó a magyar és európai embereknek.

Érdekes dolgok ezek. A Fidesztől semmi sem áll távolabb, mint, hogy azon morfondírozzon, mi a jó a magyaroknak, de, hogy most már az is a kelléktárba került, miszerint az ő vállukat nyomja a belga – vagy akármilyen – paraszt sorsa is, ez egészen új megközelítés. Azt is mondhatnánk, sokat akar a szarka, de nem bírja a farka, vagy egyszerűbben: ugyan már, királylány, s ebben minden benne van. EPP-i szempontból a Fidesznek annyi a szerepe, hogy szükség van-e arra a pár nyüves szavazatra, vagy megvannak nélküle, nem több és nem kevesebb.

Hogy most Novák nacsasszony azt hiszi, vagy azt próbálja hitetni, a burgenlandi traktoroslegény is azzal kel meg fekszik, hogy Orbán Viktor óvó karja vajon föléje is borul-e, vagy a felcsúti magára hagyja őtet a vérzivataros ganajban, az költői túlzásnak nevezhető, és a romantika kedvelt eszköze volt. Mára viszont ezt a stílust túlhaladtuk, mert Wass Albertet szoboroljuk meg, mint a klasszikus jobbközép és keresztény értékek kifejezőjét, mert ezt is pártja érdeméül tudja be Novák nacsasszony. És ezzel a Wass Alberttel előttünk is áll mind a keresztény értékük nekik.

Mindezt már évezredek óta mesélem, és meg nem unom, viszont most csak az elöljáró beszéd szerepét töltötte be, hogy érthető legyen, miért dobtam egy hátast attól, amit Novák nacsaszony még emellett volt szíves az európai hallgatóság színe elé tárni, miszerint nekik is szükségük van „egy józan hangra és klasszikus jobbközép politikai erőtérre”. Ez, hogy klasszikus, meg jobbközép, meg erőtér, ez a Wass Albert-féle kontextusban nyer értelmet, megfejelve Horthy kegyelmes úr őfőméltóságával épp itt a doni katasztrófa évfordulója idején.

Ez a hazugságspirál része, a kilenc év alatt ennél cifrábbakat is megszoktunk, de, hogy a Fidesz hangját józannak nevezte Novák nacsasszony, ennél – miután föltápászkodtunk az anyafölről, ahová a harsány röhögés juttatott minket – azért álljunk meg egy szóra. Táborozzunk le, gyújtsunk tüzet, és így, a csillagok alatt idézzük fel Orbán kegyelmes úr akármely tusnádfürdői delirálását, amelyektől el szokott szörnyedni Európa, gondoljuk bele évértékelő beszédeibe vagy ünnepi szónoklataiba, csengjen a fülünkbe elnyújtott üvöltésű kappanhangja, és tegyük mellé a józan jelzőt.

S íme, hölgyeim és uraim, máris előttünk áll antagónia maga. Sőt, hogy boldogságunk hiánytalan legyen, idézzük ide Kósa Lali szellemét, Kásler miniszter inkvizíciós hevületét, Németh Szilárd pengeéles elméjét, Szijjártó – még – külügyes visító toporzékolásait, és mehetnénk végig az egész csürhén lefelé az utolsó portásig. No most, őket, s velük együtt a Fideszt mint a józanság hangját ajánlani az európai politika színpadára, az mesébe illő mutatvány. Viszont ez az Európa ennek ellenére sem röhögi meg köpi őket szembe, és ez mindent elmond az ő állapotáról is.

És akkor csodálkozunk, ha elpusztul a világ. Illetve a magam részéről ezen már túl vagyok, elképedésnek nevezném inkább, mert eszembe jut Einstein meghatározása az őrültség fogalmáról. Ő ezt úgy definiálta, hogy az az őrült, aki mindig ugyanazt csinálja, de más eredményt vár tőle, és máris előttünk áll az emberiség történelme, szűkebben pedig Európáé München 1938-tól egészen Orbán Viktorig, ami szintén ugyanaz, s ha így folytatódik törvényszerűen az lesz a vége is. – Ennél még az is jobb volt, amikor Novák nacsasszony tudatát a szaros pelenkák töltötték ki, ott kevesebb kárt tehetett ugyanis.

Fessünk kórházat

Van az az ontológiai kérdés, hogyha a szart befújjuk csillámporral, akkor abból ékszer lesz, vagy valami más. Számos esetben szembesülünk a fenn az ernyő nincsen kas problémakörével, ilyen például a Puskás Aréna is, amelyet éjjel nappal kivilágítanak, mert hogy annyira szép, viszont benne nincsen semmi, és esély sincsen arra, hogy mostanában megtelik tartalommal. Most belemehetnénk a tartalom és forma kettősségének és azonosságának filozófiai rejtelmeibe – de nem a régi reklám, miszerint tartalomhoz a forma, Amfora mélységeiben –, elmesélhetnénk, hogy a tartalom a dolog lényege, a forma pedig, ami ezt megjeleníti, de korán van még ehhez.

Úgy is mondhatnánk, hogy ezt a dichotómiát kifejezi mondjuk Orbán Récsöl, aki tízmilliós táskában viszi a szaros pelenkát az út mellé hajítani, az ő apukája, aki félretaposott cipőben, trottyos gatyában jár-kel Európában, mint egy parasztbáró, s ebből az életszemléletből fakad az is, hogyha a kórházakban elpusztul a nemzet, arra az a válasza, hogy először fössük ki a folyosókat. Ott ordítanak majd a fájdalomtól a betegek a Trinát szagban, hullik a hajuk, konyul le a fülük, de lehet mondani, hogy a kórház már csillivilli, mit akartok még, szarjak sünt? Igen, válaszolhatnánk a költői kérdésre, de ilyet nem kapunk soha, mert nem állnak szóba velünk.

A magyar paraszt genomja olyan, ez a pöttyös seggű nemzeti DNS, hogy alázatosan szorongatja a kezében a zsíros kalapját a kegyelmes úr előszobájában, hogy kis lábaskában hazavihesse a rántott levesét. Nézem itt ezeket az iráni fiatalokat, akik spontán elkezdtek tüntetni a rezsim ellen, mert úgy látszik, az ukrán gép lelövése volt az a bizonyos utolsó csepp, amikor a mennyiség átcsapott minőségbe, és a nép nem tud már a régi módon élni. Igaz, az uralkodó osztály még képes a régi módon kormányozni, és ilyenekből szoktak bazi nagy vérengzések kikerekedni. Viszont a lázadás mindig a szobrok ledöntésével indul, először a szimbólumok halnak meg.

Az iráni népek is, akik eddig csűrdöngölőst jártak az amerikai és izraeli zászlókon, mint minden bajok okain, sőt, előszeretettel gyújtották is föl azokat, most azzal jelezték az új időknek új dalait, hogy nem voltak hajlandók a gondosan odakészített zászlókon tapodni, hanem kikerülték azokat. Ez az öntudatra ébredés első lépcsője, amiből látszik, hogy az iráni népek nem olyan vadbarmok, mint eddig kitetszett, hanem azért viselkedtek úgy eddig, mint valami hiénahorda, mert ezzel fejezték ki a hatalom iránti lojalitásukat, vagy, mert egyszerűen élni akartak. Most meg már nem a jelek szerint. Viszont az ilyen zászlókon táncolás minálunk a Soros.

Eshet eső, fújhat szél, süthet a nap, bedobják a migránccsal kevert Sorost, a hívek pedig táncolnak rajta. Kilóg a belük, de örülnek a kórházi klozet frissen festett falának, és nem tűnik majd fel, hogy vécépapír ennek ellenére sincsen benne, így szaros marad a valaguk. Egyenesen a rozsdára, hirdette a hülye reklám régebben a csodatévő Hammerite festéket, amelynek a titka abban rejtezhetett – ha volt –, hogy készítői ismerték a kémia titkait. A lélek nélküli világ működése egy idő után tudományokkal leírható, az emberi elme azonban sötét verem, megszerezni a titkait tán soha nem is lehet. Erre utalnak az irániak zászlókerülő gesztusai.

Viszont, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek, mint ahogyan jó lenne, ha azok lennének, a Hammerite reklámja, amelyben a lovagok rothadó páncélja kelt új életre a csodafesték által, a Gyalog galopp fekete lovagjának röhejes kekeckedését juttatja az ember eszébe, hogy ugyan ragyog a páncélzata, de már se keze, se lába, ellenben a pofája mégis nagy. Az ilyeneken az ember eltelten kacarászik, és elfelejti nézni az úszó dinnyehéjat. Pedig csak az a mélázó létállapot készít fel arra, hogy amikor Orbán Viktor Mihály a kórházak pingálására utasít, képesek legyünk azt mondani neki, föstögesd te a kismalac kacskaringós farkát. Mint ahogyan az irániak kerülték ki a tapodásra lefektetett zászlót.

Orbán, romák, keccsölés

Orbán miniszterügynök nácul, nem tud magyarul, uszít, hazudik, lop, visszaél a hivatalával, meg különben is rosszul öltözik, nem tud késsel-villával enni, és még focistának is ócska. Alkalmas az ilyen miniszterügynöknek? Egyáltalán nem, és mégis itt csücsül a nyakunkon másodjára és már újra tizedik éve, ki érti ezt? Miután látványosan és fogadalomból nem néztem, nem hallgattam, nem olvastam, amit csütörtökön előadott az újságírókkal kapcsolatban, a hullámai mégis elérik az embert, mert nincsen fából mégsem, és van olyan szelete a mesének, amivel foglalkozni kell, mert annyira gyalázatos.

Erről a gyöngyöspatai dologról lenne szó, midőn a miniszterügynök nagy nyilvánosság előtt uszított az ottani romák ellen, hogy már megint a mimagyarok vérét szívják, munka nélkül jutnak pénzhez, szó szerint „egy…etnikailag meghatározó népcsoport tagjai nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül, miközben én meg itt keccsölök egész nap”. Olyan ez, hogy tessenek érteni, mintha a kocsmában mondaná a jódógos, jómunkás mimagyar ember, hogy baszmeg, már megint az én pénzemen élnek ezek ingyen, az annyuk picsáját, mennyünk és karikás ustorral tegyünk rendet és igazságot. Esetleg késsel-villával.

Így kezdődnek a Tatárszentgyörgyök, Nagycsécsek, meg a többi, és miniszterügynök elvtárs most ezt sugallja, erre uszít, s bár sokan szívják a fogukat és egyrészt-másrészteznek, ezt nácizmusnak nevezik, nem egyébnek. Itt tartunk. Egyébként már régóta itt tartunk, csak a szerkesztő kihúzza, a közönség a fogát szívja, a törvény pedig Polt által félrenéz. Szólhatna valaki a miniszterügynöknek, hogy nem kellene látványosan nagy nyilvánosság előtt náculni, mert ez a későbbi tárgyaláson – a többi mellett – terhelő bizonyíték lesz. Ugyanis, ha ezután bármely romát a származása miatt inzultus ér, elég rámutatni a miniszterügynökre, mint felbujtóra.

Továbbá, de lehet, ez csak engem zavar, és voltaképp mellékes is a nagy szarhalomban, a tulok-ősmagyart valamelyik szolgája tanítsa meg magyarul. Mert nagy jelentőségű összeget én még nem láttam, maximum rohadt sok pénzt, nagy jelentőségű a relativitáselmélet, a húszezres meg nem. Ezen kívül a túlképzett jogásznak azt is elmagyarázhatná valaki, mi a különbség a munkabér és a kártérítés között, valahogy úgy, mint Wolowitz világosította föl Sheldont a gój isten és a gój istennő közti eltérésről, rámutatva arra, hogy az előbbit féljük, az utóbbit keféljük, mert ez sem mindegy egyáltalán. Sőt, még azt is megfirkálom, ezen túl hogyan buktatta le magát.

Én meg itt keccsölök egész nap (a romákkal ellentétben), uszított a miniszterügynök, elővéve a szlenget, mint csoportképző tényezőt, hogy én is vagyontalan jómunkásember vagyok, akárcsak ti, az én véremet is szívják a romák, mint a tiéteket, ilyenre utalt ez a szó, csak sajnálatosan a miniszterügynök megint nem tudta, mit beszél. Akeccsöl szótári jelentése ugyanis, hogy nehéz, fizikai munkát végez kevés fizetségért. És ezen a ponton föltehető volna a kérdés, hogyan is van akkor az a jól élés, a jobban teljesítés, a bérek látványos növekedése, és az összes többi maszlag, amivel etetik ezek az embereket. Lám, egyetlen szó keresztbe veri az egészet, és csak állunk tanácstalanul.

Fél mondatot vettünk ki a miniszterügynök csütörtöki delirálásából, s íme, abban is mennyi mocsok volt és ostobaság. Fél mondatból kimutatható, hogy ez az ember aljas és tudatlan, gátlástalan és elvek nélküli organizmus. Tudtuk ezt, és nem is ez adja most a zamatot, hanem a nyílt és kendőzetlen uszítás, hogy egy embercsoportot faji alapon elkülönít és megbélyegez, a rajtunk kívül álló, nekünk ártó, minket megkárosító emberekként különít el és jelenít meg, ez egészen sötét időket idéz. Amikor élettereket emlegetett szintén ehhez az eszmei vonulathoz kapcsolódva, még magyarázkodtak, hogy nem azt mondta, nem úgy gondolta. Most már erre sem veszik a fáradságot.