Szerző: rezeda

Olyan jó volt nekünk az utóbbi hetekben, amikor azt sem tudtuk, merre ténfereg Orbán. Vagy, hogy egyáltalán a világon van-e. Az ország nélküle is ugyanúgy rohant a vesztébe, a mocsok is csak úgy folyt mindenhonnan, mintha ő beszélt volna a Kossuthon, Nagy miniszter egyedül is el bírt indulni Kínába újabb hitelért, Szijjártó is önjáróan csinált hülyét magából, a vonatok így is összevissza közlekedtek (álltak), a gyerekek mobil nélkül fulladoztak az iskolában, akárha a betegek a kórházban. Látszik tehát, hogy Orbánra itt már szükség nincsen semmi.

Igaz, ő sem akar túlságosan a mi nyavalyáinkkal foglalkozni. Ez az ország már kevés az ő horizontjához. Tudjuk ezt régről, pénzügyek, nőügyek nem érdeklik, a világ megváltása azonban annál inkább. Hogy valami lesz, az pár napja már tudható volt, amikor egyetlenünket egy, a Comói-tó partján álló luxusétteremben kapták lencsevégre, ahová azért érkezett napokkal ezelőtt, mert nem messze onnan, Cernobbióban vett részt egy fórumon, ahol előtte azt mondták, Európa jövőjével foglalkozik majd, miután az országot kizabálta a vagyonából.

Orbántól már időtlen idők óta nem hallottunk olyat, aminek köze lehetett volna az ország valódi gondjaihoz, és most, hogy magához tért a nyári álomból, most sem mutat hajlandóságot arra, hogy ezen változtasson. Azaz, megy minden tovább a kitaposott úton, Orbán a világot akarja megváltani, azt azonban eleddig nem tudtuk, hogy próféta is, de most ez is kiderült. Ahogyan magához tért a luxusétteremben kapott kajasokktól, kijelentette, hogy ő megmondta előre. Mégpedig a „békemisszió” után mondta meg előre a tutit.

De nem hallgattak rá. Bővebben arról értekezett, hogy július elején javaslatot készített az EU vezetői számára, amelyben felvázolta, milyen lépésekre lenne szükség a háború megállításához. Orbán szerint az Európai Unió vezetői nem vették komolyan javaslatait és figyelmeztetéseit. Szerinte rossz döntést hoztak azzal, hogy nem cselekedtek időben. Hogy mi volt a javaslat, és mit kellett volna cselekedni, arról egy rohadt szó el nem hangzik, viszont a gombák számára levonható, hogy nem hallgattak Orbánra, s lám most mi van.

Amúgy semmi nincsen, csak annyi történt, hogy a nagyvezír magához tért, és lankadatlanul folytatja a hőbörgést, amit az is bizonyít, hogy felriadva a kómából azt posztolta – de cseszheti, mert a diákok a suliban nem tudják olvasni  -: „A győzelem receptje: teljes letámadás.” Nem tudni azonban, aktuálisan kit kell letámadni és nem utolsó sorban miért, egyáltalán ő támad vagy őt támadják, tehát teljes a balladai homály nála, s akkor a gombáknál is, de baj az nincs, mert szólnak megint a harci kürtök a susnyásból visszatérve.

Egyébiránt elemében volt a manus, mint ahogyan az újságok és újságírók is, akik ezek szerint megszenvedték az Orbán-mentes uborkaszezont, mert tegnap olyan mennyiségben kaptunk a nyakunkba Orbánt, mint amikor eltörik a szennyízvezeték, és gejzírként tör föl a szar. Itthon vagyunk tehát, állapíthattuk meg, Orbán viszont annyira nem. Más szemszögből inkább úgy fogalmaznánk, hogy elmentek neki otthonról, mert ez sokkal közelebb van a valósághoz, ami az, egyre erősebb az emberben az a képzet, hogy elmebeteg az ipse.

Tudjuk, hogy rendszeresen irkálja át a történelmet, és módosítgatja benne a saját szerepét, olyat azonban eleddig nem hallottunk tőle, hogy mintha már örök idők óta volna és nyomná rá a bélyegét az egész emberiség sorsára, hogy aszongya: „nem ez az első háborúm”, illetve kicsivel később pedig: „van tapasztalatom abban, hogyan kell menedzselni egy háborút”. Hagyok időt a mélylégzésre, vagy a röhögéstől kiköpött kávé letörlésére, utána azonban arra kérem önöket, hogy ízlelgessék ennek a mélységeit, vagy az alatta lévő rétegeket.

Egyébiránt azon a beszélgetésen, ahol ezek a bölcsességek elhangzottak – meg még mennyi rengeteg -, egyetlenünk azt bírta mondani, hogy ő immár huszonkét éve miniszterelnök. A tudatalatti szándék egyfelől az lehetett, hogy ő a legtapasztaltabb, legöregebb sorsrontó, következésképp nála van a bölcsek köve. Illetve még mélyebben a vágy, hogy ennyi ideig legyen miniszterelnök, beleragadva mintegy a trónba. Visszatért hát ő, megszólalt, és még mindjárt hátra van Kötcse, meg a kihelyezett frakcióülés. Bele fogunk hülyülni a baromságokba.

Ha úgy tetszik, ez volt az ő nagy őszi visszatérése, kiemelkedett a susnyásból a mocsári lény, és most letámad, megvált, győz, utat mutat, gyűlölködik, fröcsög, csak egyet nem tesz: nem kormányoz. Igaz, azon a hajón, ami Magyarország volna, sokat már nem is nagyon lehet, olybá tűnik, hogy a tehetetlenségi erő magától viszi a szakadékba. Hogy közben a kormánytagok miket delirálnak, miközben ő készül az isteni szerepre Európa, de az egész világ bölcs irányítójaként, az már édesmindegy. Ennek már nagyon rég vége van.

Mint emlékezhetünk, az EP április 10-i plenáris ülése azzal zárult, hogy fölsorolták, mi a bajuk Lánczi Tamással, az ő hivatalával, és a magyar úgynevezett szuverenitásvédelmi törvénnyel. A lehető legegyszerűbben kifejezve az, hogy vannak. Bővebben azt mondták, amit aztán írásba is adtak, hogy a parlament elítéli a nemzeti szuverenitás védelméről szóló törvény elfogadását és a Szuverenitásvédelmi Hivatal létrehozását.

Szerintük a hivatal „kiterjedt hatáskörökkel és szigorú felügyeleti és szankciórendszerrel” rendelkezik, amely „alapjaiban sérti a demokrácia normáit”, és „megsért számos uniós jogszabályt”.  Ha úgy vesszük, az Unió számára Lánczi (és a hivatala) de jure nem, csak de facto létezik, mintegy fizikai valójában, s ebben a formájában is olyan, mint ami nem felel meg a klub játékszabályainak. Hogy úgy ne mondjuk, szaga van.

Mindebből fakadólag pedig kies hazánkkal szemben emiatt is (tehát Lánczi és a modern ÁVH) kötelezettségszegési eljárás indul, és megint ott vagyunk a jogállamiság sikamlós terepén, mint ami hol van hol meg nincs, és úgy nem definiálható, hogy annak előírásait száztíz százalékban betartjuk. De ezzel már Varga Juditig érünk vissza aza időben, akit viszont voltaképp már el is feledtünk, sőt, már azt is, hogy valaha Magyar Péter felesége volt.

Varga Juditot ilyképp villámgyorsan belepte az idő, de helyette itt van nekünk az a Lánczi, aki a maga módján még rosszabb, még veszedelmesebb és aljasabb, ha ennek az utóbbi fokozásnak fideszisták esetében egyáltalán van valami értelme. De ez momentán mellékszál, mert nem olyan időket élünk, amikor morális disputákat lehet folytatni a hegyen, mert Lánczi megjelenésével kiderült, hogy ezek lőnek, illetve lőni kívánnak.

Mindemellett annyi örömünk van azért a vérzivatarban, hogy pár civil szervezet (az Amnesty International Magyarország, a Magyar Helsinki Bizottság, a Political Capital, a Társaság a Szabadságjogokért, valamint a Transparency International Magyarország) azt mondta ennek a Lánczinak, amikor adatokat kért tőlük, meg együttműködésre szólította föl őket, hogy Orbán kutyája bekaphatja mintegy, mert a büdös életben nem állnak szóba vele.

Azért mégpedig, mert ennek a jogszerűtlen hivatalnak semmi hatásköre ilyesmire, hogy erre kötelezze őket. Lánczi is hajlamos azonban a vicsorgásra, s tán ezért jelentette ki a Tranzit Fesztiválon, hogy „a játéknak vége”, de nem tudtuk, hogy a szimpla fenyegetésen kívül mit akart még mondani a költő, ami azonban mára kiderült. Hogy a fentebb emlegetett civilek a középső ujjukat mutatták, ez hősünk buzgalmában törést nem okozott egyáltalán.

Sőt. Felsőbb szinten kezdte el verni a habot, ugyanis most arra vonatkozólag akar adatokat beszerezni egyenesen az EB-től, hogy a külföldről finanszírozott NGO-k milyen szerepet töltenek be a Magyarország elleni jogállamisági eljárásban. Az a fixa ideája ugyanis ennek a Lánczinak, s ezért küldene majd később nagy, fekete autókat az emlegetett civilekért – amelyeket ő NGO-nak nevez -, hogy miattuk nem kap lopnivaló pénzt Orbán.

Szerinte az EB, amikor Magyarország pénzeit befagyasztotta, akkor ezeknek az „NGO-knak” az „árnyékjelentéseit” vette alapul, ezeket viszont „külföldről finanszírozták”, és Lánczi fejében máris összeérnek azok a dolgok, amelyeknek semmi valóságalapjuk nincsen. Az azonban egészen elképesztően delikát, hogy ahhoz az EB-hez folyamodnak, amely meg miattuk vizsgálódik itt minálunk, de ezzel is voltaképp azt igazolják, hogy az EB vizsgálata jogos.

Viszont fölvetül a kérdés, ehhez milyen elvetemülten aljas cinikusság szükséges, más szemszögből viszont a hülyeségnek mekkora foka. Szép nagy így első ránézésre, főleg annak fényében, hogy Lánczi immár nemlétező jogot formál arra is, hogy az EU-t is ellenőrizze, amikor olyat kérdez, a civil szervezetek milyen anyagi támogatásban részesültek az Európai Bizottság vagy az Európai Parlament szervezeteitől.   

Nem tudjuk, az EB mit reagál majd erre a hőbörgésre, mert másnak alig is nevezhető, nagy valószínűséggel ugyanazt, mint a hazai civilek a középső ujjukkal. Kitetszik tehát, hogy Lánczi et. tátott szájjal indul a faszerdőbe mintegy, de ez a buzgalmát egyáltalán nem zavarja. A kérdés annyi csupán, ha itt is hoppon marad, akkor merrefelé indul, vagy kit fenyeget meg. Mert egy bizonyos, elnyugodni nem fog, amíg valami vérszagot nem érez.

Rétvári Bencének mindig meg kell szólalnia. Általában vasárnapi örömhíreket szokott közzé tenni, de most levetkezve ezt a régi szokását, hétköznap gondolta úgy, hogy nem maradhat benne az a mondandó, ami nélkül nekünk, porbafingóknak élnünk nem lehet. Vagy nem érdemes. Mobil-ügyben járult hozzá a tébolyhoz államtitkár elvtárs, amikor két „mérvadó” NER-bigyó felmérésének eredményeivel igazolta a kormány döntésének nagyszerűségét.

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) és a Szent István Intézet olyanok minden bizonnyal, mint akik meg tudják mondani ez egy igazat, azt, amit a kitartójuk, azaz a NER kíván tőlük. Így lett most is, s ha ez a két intézet azt mondja, hogy felméréseik szerint a népek nagy része támogatja a mobiltelefonok használatának tanítási idő alatti korlátozását, akkor az úgy is van. Függetlenül a rendelettől azt szeretnénk tudni azonban, kiket kérdeztek.

Nem mindegy ugyanis, mert még az is előfordulhatna, hogy egy, nem a NER seggéből kikandikáló intézet (ha van ilyen egyáltalán) teljesen más eredményre jutna, de egy efféle felmérés eredményét Rétvári et. nem közölné velünk lényéből fakadóan, hiszen neki egyetlen jellemző jegye van, mint organizmus: hogy szervilis módon a gazdája seggét nyalva bizonygassa a rendszer nagyszerűségét. Ezért szokott vasárnaponkét örömködni.

Pedig a mobil komoly dolog. Lapszerkesztőként elárulok önöknek egy titkot: van a Googlenak egy szolgáltatása, a Google Analytics, amely a neten jelen lévő lapoknak ad meg mindenféle adatot az olvasóiról. Milyen cikket olvasnak a lapjában, milyen hosszan, mennyien és hol (ország, város) mennyi új olvasója van, milyen eszközről (asztali gép, tablet, mobil) olvassák, azaz, csak azt nem mondja meg épp, milyen alsógatyában van a nyájasa.

Ez sem lenne túl érdekes, de hosszú évek óta igénybe véve ezeket az adatokat a napi szerkesztői munkában (ennek segítségével törekedve a mind több elérésre), egy dolog szembetűnő és tendeciaszerű, hogy nem most kezdődve, de egyre erőteljesebbé válva az derül ki az analitikából, hogy az olvasók döntő része immár telefonon olvas „újságot”, nem véletlen tehát, a lapok elkezdtek „telefonos nézetre” szerkesztődni, ami olykor fura dolgokat eredményez.

Ez csak olyan aprócska műhelytitok annak igazolására, milyen megkerülhetetlen eszköz lett mára az okostelefon, amin ott van a fél életünk, sőt, ma már a pénztárcánk is. Ezeket elszedegetni és tárolgatni, majd visszaadni elég felelőtlen dolog, és számos veszélyt is rejt magában, ezekkel azonban most épp nem foglalkozunk, mert minek. Sokkal inkább érdekel minket a minden áron való tiltás képtelensége, és az ebből fakadó mókák és kacagások.

Emlékszünk talán, hogy tán egy éve Németh Szilárd pedagógusnapon miként köszöntötte a tanárokat. Ha feledték volna, én felidézem: nos, egy iskolai tábla előtt fotózkodott olyan beállításban, amely azt sugallta, mintha enkezével srejbolta volna oda gyöngybetűkkel az üzenetét, miszerint „Isten éltesse a magyar pedagógusokat”. Ez ugyan megható, de az üzenet jellegéből fakadóan (miszerint a netre volt szánva), ez leginkább telefonon volt olvasható.

Akkor azonban még nem volt tiltás, mint ahogyan most meg már igen, amikor Kovács levelező et. ennek tudatában üzent tanároknak s diákoknak egyaránt, hogy „Becsengettek: elindult a 2024/25-ös tanév az iskolákban. Sok sikert kívánok minden tanárnak és diáknak”. S ha Kovács levelező et. magától nem jött volna rá, mennyire hülye, akkor egy kommenttől ezt meg kellett tennie, amely így szólt: „Köszi. De nem látják, nincsen náluk mobil”.

És itt el is érkezünk egy kritikus ponthoz, hogy mi lesz a kedves vezető sok idióta és debil üzenetével, amelyekkel a TikTokon, Twitteren, Facebookon és mindenféle platformokon szórakoztatja (illetve igyekszik szórakoztatni) a nagyérdeműt, hogy azok miként érnek célba. A Fidesz így a saját kommunikációjának jó részét dobja a kukába úgy, hogy észre sem veszi, ahogyan tökön rúgja saját magát a XXI. század tagadásával.

Mégis, így is vannak olyanok, akik túl akarnak teljesíteni. Mert minek nevezhetnénk azt, hogy a felnőttképzésben tanulóktól is elveszik az okoseszközöket, mint arról az Eduline-nak számolt be egy negyvenhárom éves, érettségi előtt álló diák, aki szerint a vele egykorú tanárja is hülyeségnek tartja ezt a dedós szintet még a felnőtteknél is. Viszont megtörtént, és nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk, egy másik Eduline beszámoló miatt az utóbbit tesszük.

Ez pedig arról szól, hogy volt olyan iskola, ahol az egyik osztály öt perc különbséggel állított be ébresztőt a telefonján, amitől egész nap zengett az igazgatói. Ez is mutatja, milyen leleményes is a mi népünk, és főleg a gyerekek, akik ösztönösen tudják, hogyan kell fityiszt mutatni a hatalomnak, míg azonban a felnőttekből kiveszett ez a képesség, még csak a halvány nyoma sem maradt meg. De nem ismeretes mi történt az igazgatóiban csörgő mobilokkal.

Valahogyan, mert hajlandóak vagyunk mindent borúsan látni, a Hair egyik aktuális jelenete ugrik be, amikor a magas rangú tiszt a gyakorlótéren felsorakozó bakákhoz szólna, mielőtt elindulnak a vágóhídra, s amint beszélne, a hangszóróból üvöltő zene kezd áradni, az MP őrült rohangálással keresi az eredetét, s amikor sehol nem találja, szétlövi a hangszórókat, a tiszt pedig kivirul és beszélni kezd. Ezt itt a végén fejtörésre hagyjuk itt, ha a telefonjukon elolvasták.

Mint az ismeretes, Albert Speer – a Harmadik Birodalom főépítésze, később egyben fegyverkezési minisztere, tehát korának Pintér Sándora, aki mindenhez is ért – megtagadta a főnöke, Hitler tata parancsát, és nem hajtotta végre a Néró-parancsot. Ez, a nevében egyébként mókás, de amúgy félelmetes terv azt tartalmazta, hogy az országban mindent (ipari létesítmények, utak, hidak, vasutak és a többi) el kell pusztítani a szövetségesek odaérte előtt.

Ez nem csak egyszerűen a „felperzselt föld” régóta jól ismert taktikája volt Hitler tata utasításában, hanem abból a mély meggyőződésből fakadt, „Ha a német nép alulmarad ebben a háborúban, akkor gyengének bizonyult, nem állta meg a történelem próbáját, s pusztulásra van ítélve”. Ez csak úgy eszembe jutott kies hazánk mindennapi történéseit figyelve, de tegnap leginkább Klenik Sándorné fideszista asszonyság cselekedetei miatt.

Klenikné Penészlek fideszes polgármestere (most még, szeptember végéig), és mindent megtesz, hogy kő kövön ne maradjon akkor, amikor távoznia kell. Penészleket a legutóbbi adatok szerint kilencszáztizenhárman lakják, tehát kicsinek mondható település, amely azonban kies hazánk egészét mintázza, amire az jellemző, hogyha az organizmusok nem a Fideszre szavaznak, akkor dögöljenek meg, pusztulásra vannak ítélve.

Lásd a korábbi Néró-parancsot. Klenikné nagyon jól időzítve – amikor méltatlan utódja elfoglalja a hivatalt, arra a napra – felmondta a saját magával kötött közétkeztetési szerződést. Hogy megértsük (és nem tudjuk egyébként ez eddig hogy), Klenik Sándorné polgármesterként a saját cégével kötött szerződést a helyi gyerekétkeztetésre, hétfőn pedig bejelentette, hogy ezt a szerződést a cég igazgatójaként szeptember 30-ával felmondja. Saját magával.

Klenikné azt hiszi, az utódjával cseszik ki, pedig nem, hanem azzal a közel száz óvodással és iskolással, illetve a szüleikkel (így beszorozva a falu harmadával), akik netán ott maradnak kaja nélkül (mármint a gyerekek). Így az új testületnek az első munkanapján kell megoldania a gyerekek ellátását, az új polgármester, Bíró Péter azonban azt nyilatkozta, ő már hónapok óta készült erre, és van terve a helyzet megoldására. (Kiderül.)

Ez Kleniknétől eddig szimpla kisstílű genyóságnak tűnik, de távozásának drámaiságát még azzal is fokozza, hogy kijelentette, otthagyja az önkormányzatot a falugondok, a pénzügyes kolléga, az adóügyeket, szociális feladatokat ellátó dolgozó és az igazgatási feladatokat ellátó kolléga is. „Októbertől egyedül a jegyző és az üres hivatali épület marad” – dörzsölte elégedetten a tenyerét, még szerencse, hogy a hivatalt nem dózeroltatja le, és hinti be sóval a helyét.

Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy ilyen tempóval és mentalitással ebben a faluban Klenikné élet és halál ura volt. Éppen ezért sajnálatosan meglátjuk a penészleki történések okán az egyesben az általánost, és van víziónk arról, mi folyhat a legtöbb magyar faluban a Fidesz irányítása alatt, illetve arra is bizonyságot nyerünk, mi történik a bukásuk után. De nemcsak az egyes és általános, hanem a kicsi és nagy példázata is ez.

Rálátunk ilyképp az ellenzéki vezetésű várok közismert sorsára, de mintát kapunk arról is, mi történne, ha ezek országos szinten veszítenének választást, így első ránézésre kő kövön nem maradna, mielőtt azonban mindent kiszednének belőle, ami él és mozog. Erre utaló jelek már vannak, ahogyan Magyar Péter feltűnt, az oligarchák elkezdték kiszedni a cégükből a pénzüket (illetve pénzünket, aminek közpénz jellege a közismert módon eltűnt).

Ahogyan a penészleki szomorú történések kicsiben, úgy a lázadó városok sorsa nagyban (és az ország végezetül egészen) sorsa mutatja, mire kell a hatalom ezeknek. A köz szolgálatának ideája – és kötelessége – ha volt is egyáltalán, már régen elveszett, itt életre-halálra megy a harc, aminek egyáltalán nem kellene így lennie, de nekünk ezt dobta a gép. Illetve ezt dobattuk vele magunknak. Momentán, ha lázadunk, akkor bosszút állnak.

Eddig csak Orbánon szörnyedtünk el (lásd például Iványi iszonyú sorsa), milyen hidegen és szenvtelenül nyírja ki az ellenállókat vagy a csak másképp gondolkozókat, ami még régebben az ő megfogalmazásában úgy indult, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Most pedig látjuk a penészleki ovisok ebédjét meg uzsonnáját, hogyan is értik ezt: dögöljön meg mindenki, aki nincs velük, felperzselik az egész országot, ha úgy hozza a sors (vagy a választói akarat).

Nem lennénk most az imperialisták helyében, akiknek alaposan túljártunk az eszén. Hogy kontextusba tudjuk helyezni kormányunk – és az élén minden hatalmak ura, Orbán – aktuális csalafintaságát, egy kicsit vissza kell mennünk az időben, amikor, mint emlékezhetünk, a kedves vezető kijelölte az irányt, a gondolkodás ösvényét mintegy egy mondatban, miszerint „hogyan oldjuk meg, hogy nekik jobban fájjon, mint nekünk”.

Látjuk ebben a titokzatos alanyt, akiket jellemezhetnénk a „tuggyukkik” összeesküvésre, az ellenünk való szövetkezésre utaló konkrétabb meghatározással is, akik a woke-okok, mi meg vagyunk a bustersek. Ezek azok, akik olimpia-megnyitókat szerveznek, lányaink ellen férfiakat küldenek a ringbe, a brüsszelsorosgyurcsányok, akik elevenen akarják felfalni keresztény hazánkat. A hanyatló nyugat, tehát az imperialisták, hogy körbeérjünk.

Azonban nem ártana konkretizálni a világméretű összeesküvést, ami nem is olyan régen bírósági ítéletben is manifesztálódott. Mint emlékezhetünk, a Brüsszel alá dolgozó Európai Bíróság lángoktól öleltünket egyrészt egyszeri kétszáz millió ajróra, ezen kívül a késedelmekért naponta további egymillióra büntette. Mi nem fizettünk (nem is akarunk), s ekkor jelentette ki Orbán azt, amit, jelesől, úgy oldja meg ezt az ügyet, hogy „nekik jobban fájjon, mint nekünk”.

Nos, kedveseim, ennek voltunk szem és fültanúi a héten, mikor is megjelent a Magyar Közlönyben egy rendelet (mert rendeleti kormányzás van), amely arról szól, hogy a kormány hogyan próbál kibújni a migrációval kapcsolatos pénzbüntetés alól. Ezért tételezzük, hogy ez már az, tehát konkrétabban ez az, ami fáj nekik ezek szerint. Mielőtt azonban nekilátnánk röhögni rajta, idézzük meg, hogy Orbán és a rendszere miért is kapta a tetemes büntit.

Röviden, mert a menekültekkel állat módján bánt, hosszabban, mert Magyarország nem tartotta tiszteletben az uniós jog szabályait. Viselkedésével, jogtalanságával úgymond precedens nélküli módon sértette meg a közösség elfogadott szabályait, más országoknak okozott tetemes kiadásokat, ezért fizetnie kell (vagy kellene). Viszont nem fog, illetve nem áll szándékában, amire most csalafinta rendeletet hozott (hogy nekik fájjon).

Első ránézésre nehezen értelmezhető a Magyar Közlönyben megjelent szöveg – ha ez a bikkfanyelv egyáltalán annak nevezhető -, a lényege azonban annyi, hogy a kormány (Orbán) a hasára csapott, és kijelentette, hogy az EU tartozik nekik kétmilliárd ajróval (nyolcszáz milliárd mimagyari forint), így a magyar „hatáskörrel rendelkező döntéshozó” intézkedjék, hogy az EU a kiszabott büntetést ebből a képzelt nyolcszáz milliárdból vonogassa le.

Még, ha sikerülne is a nagy vezércsel, akkor sem látjuk be, ez miért „fájna nekik jobban”, a csavar azonban az a dologban, hogy az Uniónak ilyen és ekkora tartozása nincsen, ezt Orbán a hasára csapva találta ki már elég régen, következésképp már az is az idők homályába vész, amikor az Unió először mondta nekik, hogy coki, nincs tartozás, nincsen pénz, semmi sincs. Gőzös álmok vannak, de ezt csak mi tesszük hozzá.

Hogy értsük azonban, a NER a határvédelemre mutogatva akar pénzt kizsarolni az Unióból már hosszú évek óta azt hazudva, hogy erre nem kapnak (dehogynem), csak épp a közösség van annyira óvatos az európai adófizetők pénzével, hogy bemondott tételeket nem fizet ki. Orbán sem számlával, sem egyébbel nem igazolta, hogy ennyit költött volna, illetve még az a csont is van a dologban, hogy ugyanezzel egyszer már fölsült, elzavarták mintegy az anyukájába.

Még az idők kezdetén, a GYODA (képünkön) bűvöletéből kikerülve, és a kerítést állogatva az EU erről elmesélte nekünk (Orbánnak), hogy nem tartják jó ötletnek a kerítést, de ha akarja, akkor a zsebpénzéből csinálhatja, de ők anyagilag nem járulnak hozzá. Azóta viszont minden adandó alkalommal előveszik, és már ők maguk is kezdik elhinni, hogy ezzel a pénzzel tartoznak nekik. Ennek látjuk most egy újabb felvonását, és a végeredményre is lehetne nagy tétben fogadni.

Ez pedig az, hogy kormányunk kap majd egy felemelt középső ujjat, de addig is telik az idő, múlnak a napok, és halmozódik a büntetés, amit végül így vagy úgy, de kifizetünk. Maximum úgy, hogy nem kapjuk meg, ami járna, igaz, ezt más módon is elérték már, Navracsics tudna erről sokat mesélni. De, hogy el ne feledjük, az eredeti büntetés oka a bírósági ítélet végre nem hajtása. Mint ahogyan amúgy a többi pénz meg a jogállam hiánya miatt nem jön.

Ez az egész történet abból a szempontból érdekes, hogy rámutassunk, mennyivel egyszerűbb volna betartani a klub játékszabályait, amivel sok kellemetlenségtől megóvnánk magunkat, de tudjuk, hogy mi inkább meghosszabbítjuk Bicskéig, ha az ország belegebed, akkor is. Röhejes, hogy ennyi volt Orbán mesterterve a nagy pofával előadott duma után, mert ugyan tudja, de nem akarja belátni, hogy a kassza kulcsa az Uniónál van, a széf pedig tutulásra nem nyílik.

Nem olyan súlyos történet ez, csak azért volt érdemes nyomogatni miatta a billentyűket, hogy meglássuk, milyen kisstílű maffiózók ezek. A legszebb az egészben, hogy ezzel az ötleteléssel Rétvári kiállt a nagyközönség elé, és nem hasonlott meg, a plafon sem szakadt rá, azaz, a nap vidáman sütött a temetésünkön.  Viszont megint látszik, hogy ezek ennyit tudnak, egy grammal sem többet, a végeredmény pedig ott van az ország füstölgő romjai alatt.

Többszörösen is megérdemli Ungváry Zsolt, hogy a nevén nevezzük. Egyrészt, augusztus 20. alkalmából miniszteri elismerő oklevelet kapott, s ha már Fásy Ádám lovagkeresztje bekerül az annalesekbe, őt sem szabad kihagyni, hogy láthassa az utókor, mi folyt itt a NER tizenötödik évében. Ungváry Zsolt „tanárember” volna, valamint könyvtáros. Az oklevelét kimagasló szakmai tevékenysége elismeréséül kapta, de, ahogyan Fásynál sem látjuk az indoklásul előadott teljesítményt, ennél az Ungvárynál még inkább nem.

Okot és indokot tehát másutt kell keresnünk, és meg is találjuk abban a dolgozatban, amit „tanár úr” a Demokrata című nyomdaipari termékben tett közzé, s amelyet szőrmentén régebben már érinettünk. Ebben, mint emlékezhetünk, Donáth Annát elveteti az anyja, így megvalósul a budapesti olimpia. A szerző fikciójában Donáth meg nem születésének eredményeként Hámori Luca olimpiai bajnok lesz, az éremtáblázat élén pedig Kína és a Donald Trump által vezetett Egyesült Államok után Oroszország és Magyarország következne.

Illetve voltak ott más nyalánkságok is, az ordenáré taplóság mellett azonban arra hívnánk fel a figyelmet, hogy „tanár úr”, aki szintén ilyen keresztényi értékeket valló úriember, az „írásban” Donáth Anna édesanyjának abortuszáról elmélkedik (mint ami megváltoztatja a történelem menetét), viszont arra szeretnénk csöndben utalni, hogy ezt meg kellene beszélni a gyóntatójával, ha van olyan neki egyáltalán. Mélyen hívő keresztényként az abortusszal nem viccelünk, vagy pediglen nem vagyunk sem mélyen, sem hívők.

Mindemellett ez itt a legkisebb baj, mert a butaság és a bunkóság bátorsága ilyen végeredményeket szül, csak az a kérdés, hogy ilyen készségekkel hol van a „kimagasló szakmai teljesítmény”, vagy ez az írás már éppen az. Ugyanakkor nem elhanyagolható az időtényező, hogy mi volt előbb, a kitüntetés vagy a dolgozat, vagy inkább, hogy melyik fakadt a másikából. Az oklevél az ordenáréságból, vagy a dolgozat már ennek ellentételezése, bár a végeredményt tekintve voltaképp ez tök mindegy, a lényeg az eszmeiség.

Az pedig van dögivel. Hősünk önmagát így mutatta be a Demokrata című nyomdaipari termékben: „Az írásban – a politikai publicisztikában különösen – az igazságérzet vezérel, összekapcsolódva a pedagógusi lelkületből fakadó tanítási vággyal. Elsősorban magyarként és keresztényként szeretném felmutatni azokat az értékeket, amiket az életben legfontosabbnak tartok, s amelyeket számtalan veszély fenyeget”. Látjuk itt a pedagógusi lelkületet, és keressük az értékeket, amelyeket felmutat, s amelyeket veszély fenyeget.

Miféle, tehetnénk fel a kérdést, de fölösleges volna, mimagyarok, tuggyukkik, és a többi, ugyanakkor arra kell rámutatnunk világosan, ugyanakkor elborzadva és szomorúan, hogy „tanár úr” ezzel az írásművel nagyon fontos dolgozatot tett le az asztalra. Ez egy fasiszta vallomás, coming out mintegy, amikor Donáth Anna meg nem születésével voltaképp a halálát akarja, ami olyan viccesre sikeredett, mint annak idején a zsidókon élcelődő, a holokausztot megelőző kis tréfácskák keresztényi értékként előadva pedagógusi lelkülettel.

Hogy meglegyen az ellenpontja, azért jegyezzük meg, hogy a Madách igazgatóját miért távolították el, s hogy ez az alak meg miért kap plecsnit. Itt áll előttünk a jobboldal erkölcsi magaslata és felsőbbrendűsége, ez is ember, most jön a templomból. Ungvárynak a kitüntetést egyébként dr. Aradszki András fideszista országgyűlési képviselő adta át, aki vagy nem olvasta az írásművet, vagy egyetért annak tartalmával. A magunk részéről leginkább erről vagyunk meggyőződve, nem is kell nagyon utána járni. Itt van előttünk a mocsok.

Mindez egyébként, hogy ilyen alakok irkálnak, meg ilyenek kapnak plecsnit – Bayerre gondolva – nem is olyan nagy meglepetés, csak mégis kijelöli a mocsaras szellemi irányokat, vagy nem is irány ez már, hanem a beteljesedett cél. A vágyott Kánaán. Amely abban mutatkozik meg, amit ez az Ungváry még két évvel ezelőtt írt, ami szerint az ateisták olyanok, mint a homoszexuálisok, akik a keresztények arcába tolják a gondjaikat, így, ezeknek, szegényeknek foglalkozni kell velük, ha akarják, ha nem.

Abban a dolgozatban fejtegette azt is, hogy a hittan a legfontosabb óra az iskolában, ami után a kitüntetést már nem is csodáljuk, de voltaképp a szellemiséget sem. Amúgy „tanár urat” nagy valószínűséggel le kellene fóliázni, hogy ne tudjon ártani a gyerekeknek, ami megérdemli azt a stigmát vagy billogot, amit a Fidesz elismerése jelent. Ez a teljes önfeladást bizonyítja minden esetben, a szervilizmus olyan fokát, ami megér már egy plecsnit is. Más kérdés, hogy Ungváry keresztény elvtárs ezt másképp látja, és még büszke is magára. Lelke rajta.

Mintegy varázsütésre, viszont jól körülírthatóan jelennek meg vagy valós, vagy pediglen kitalált felmérések arról, hogy a magyar társadalom igenis azt szeretné, ha azok a komisz kölkek (vö.: közjószágok) nem vinnék be az iskolába az okostelefonjukat. Mert miként azt az egyik nervezető újságíró megdörgedelmeskedte, azon csak a 2X2-őt számolnák ki, és ők is milyen jól megvoltak a maguk palatáblás idejében enélkül.

A nervezető újságíró múlta révedése több okból is fakadhat. Például éltes korából következve – amit az is bizonyít, hogy még a jelenleginél is lelkesebb ifjúságában a Szovjetuniót éltette az akkori pártlapban – már azt is elfelejtette, hol él és mikor, azaz, a XXI. században. A mostani pártlapban tehát a jelenleg regnáló hatalom valagát nyalja, következésképp semmiféle tartása (morál) nincsen, csak élni akar, s minél jobban minden körülmények között.

Például erről is lehetne dolgozatot írni épp ma, ám fenyegetne az a veszély, hogy az embert az a vád érné, már megint bedőlt a NER gumicsontképző taktikájának, aminek – a közvélekedés szerint – az a feladata, hogy az igazán fontos dolgokról elterelje a figyelmet. Azonban bizonyos szempontból minden gumicsont, másfelől viszont semmi sem az, mert a sok apró részletből áll össze a nagy egész, minden mindennel összefügg, egyik a másikából fakad.

Ha például tollhegyre tűzné az ember ezen a nyárvégi forró reggelen, hogy Orbán személyes odahatására a Nemzeti Sport munkatársainak nem kell fizetéscsökkentéstől tartania, mint más állami cégek csinovnyikjainak, ez is rengeteget elmond a helyről, ahol élünk. Ezen a mezsgyén tovább haladva eljutnánk ahhoz a dilemmához, miért állami cég egy sportújság, majd oda, mi szükség volt arra, hogy közpénzből a kormány tízezer példányra fizessen elő.

Mint kitetszik, ezzel is a rendszer alávaló lényegéről tudnánk mesélni, mégis fenyegetne a dolog, hogy mindez csak terelés. Az is annak minősülhetne, hogy például a Demokrata nevű nyomdaipari termékben jelent meg egy feltételes jövő, amelyben Donáth Anna meg nem születése kell ahhoz, hogy kies hazánk 2024-ben nagyszerű olimpiát rendezhessen Orbán legnagyobb dicsőségére. Az írás annyira ordenáré, hogy megérne pár szót.

Viszont ez is csak gumicsontnak bizonyulna. Épp emiatt kezdenénk el dilemmázni azon is, vajon Szijjártó újabb verbális ámokfutása, amikor megint mindent és mindenkit lehazugoz és háborúpártisággal vádol, ma épp megér-e egy misét. Főleg, amikor az aktuális eszmefuttatás végén azt hörgi toppogatva, hogy mi „nyíltan, őszintén és egyenesen megvesszük az orosz olajat Oroszországból”. Holott éppen ez a baj. Két éve kérik, hogy váljunk le róla.

Ugyanakkor talán nem is ez a legérdekesebb, hanem, hogy hol mondta. Brüsszelben mondta, holott Budapesten kellett volna neki, csak épp a többi külügyminiszterek nem voltak hajlandók ideutazni, mert Szijjártónak, így kies hazánknak, következésképp nekünk is Putyin szagunk van. Most, hogy közelít az ősz, és az EU is éledezik, számos más tanácskozásról derül ki, hogy nem igazán szeretnék Budapesten megtartani az előbb mutatott ok miatt.

A magunk egyszerű módján nem tudjuk eldönteni, hogy akkor ez lényeges történés-e, vagy ez is csak a figyelem elterelésére szolgál. Ki kell jelentenünk, hogy nem látunk ki a gumicsonterdőből, ami viszont azt a régi panaszunkat éleszti újjá, napra nap annyi mocsok történik, hogy alig is lehet kiválogatni belőlük a legnagyobb ganajságot, ami az elbeszélő nehézségeit mutatja szintén. De ez véletlenül sem panasz, hanem tényközlés.

Amiről itt hosszú ideje mesélek, az mind tegnapi sztori, de még közel sem jutottunk a végére, sőt, még az elején is alig tartunk a rögzítésnek. Arról szó sem esett, mit hazudott a kormány legfrissebben a Madách igazgatója kapcsán, hogy Nagy Márton miként kezdett el szemezni a lakossági megtakarításokkal, hogy a határon túliaknak elkezdték utalni a gyerekenként százezer forint iskolakezdési támogatást, nektek meg nem.

Itt dilemmázunk azon is, hogy mennyire fontos az általános közjó szempontjából az a szintén egynapos hír, hogy miként zaklatják a rendőrök a gyermekvédelemben dolgozókat, vagy például az, milyen Lázár kapcsolata a vasúttal éppen, s mi ezt miként szenvedjük meg. És még most sem lenne vége, ha folytatni akarnánk, de nincsen ahhoz nekünk már moslékunk, hogy Pelikán gátőr kisfiának szavaival éljünk. De minek is, ugye.

Mert meglegyint minket már a spleen meg a melankólia, és hajlamosak vagyunk megidézni az örökbecsű AE. Bizottság Tánczenekar „Vanília álomkex” című opuszát, amiben így panaszkodtak: „Mindenkinek annyi baja van,/ Az annyi bajnak annyi baja van,/ Hogy annyi baj legyen”. És ők sem vittek okostelefont az iskolába, miként Bencsik sem, de micsoda különbség van közöttük, hogy ezt sem lehet elmesélni soha már.

Tüntetést – fáklyás felvonulást – tartott tegnap este a DK, mert a fideszes kormányhivatal – és most már a Fővárosi Törvényszék – szerint is nem lehet elnevezni egy nyomorult sétányt Horn Gyuláról. Az indoklás szerint „közterület, illetve közintézmény nem viselheti olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett”. 

A DK szerint el akarják törölni még Horn Gyula emlékét is, ez ellen egy fáklyás felvonulás viszont vajmi kevés, mert a törvény szövege csak a takaró, amire lehet mutogatni, ugyanakkor a sétány neve voltaképp másodlagos, itt fogcsikorgató gyűlöletről van szó. Egyébiránt nem véletlen, hogy az a Sára Botond indította el a névfosztó cirkuszt, aki most a Madách gimnázium igazgatóját kirúgta, ami mellékszálnak tűnik, de nem az.

Látjuk, hogy itt egy gauleiter tevékenykedik a Fidesz iránti vak engedelmességgel, mérlegelésnek, gondolkodásnak helye nincs, eszme van. Eszerint pedig Horn pufajkás volt, és tényleg úgy kell lennie, mint amit a DK tételez, hogy az emléke is fáj. Amúgy a nyilvánvaló értelmetlen fáklyás felvonulás – mint olyan, aminek biztosan semmi eredménye nem lesz – ellenére a DK buzgalma figyelemre méltó.

Mert legalább megpróbálták. Amúgy Horn Gyula lelkét Anubisz már bevezette az ítélet csarnokába, s hogy ott a szíve nehezebb volt-e a bűnöktől, mint a Maatot szimbolizáló madártoll, azt nem tudjuk. De előtte volt egy életútja, ami a végén tiszteletet parancsol, a végelszámoláskor az, amit adott az országnak, sokkal több, mint amit elvett tőle, ha egyáltalán. Hasonlítás következik, és nem érdekel a történészek nyomora.

Sem a Fideszé, aki most Sára Botond képében veri a tamtamot, pedig leginkább önmagára kellene mutogatnia azon egyszerű oknál fogva, hogy ez a galeri pedig – élén a vezérrel – a XXI. században vesz részt „önkényuralmi politikai rendszer megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában”. Ezt nevezik NER-nek, aminek most a nemlétező erkölcsi magaslatairól osztják az észt, és ítélkeznek élőkön és holtakon.

Hogy Horn Gyula a pufajkájában mit tett vagy nem tett, az egyébiránt máig sem teljesen ismeretes, de vér biztosan nem tapad a kezéhez. Ilyképp az akkori önkényuralmat nem szolgálta jobban, mint kicsit később Kövér László az MSZMP KB alkalmazásában. Illetve tovább menve, mint számos (számtalan) más fideszista, akik a „rendszerváltáskor” az MSZMP-ből nem az MSZP-be, hanem a Fideszbe konvertálták magukat.

Nincsenek patyolat életutak, és van, amelyik még mindig tart valamilyen irányba. Horné is másfelé kanyarodott a pufajkájából, neki annak idején igazi kétharmada volt, amivel egyáltalán nem élt vissza, s akkor világlott ki, hogy ez az alak igazi szociáldemokrata annak minden hátrányával de sokkal több előnyével. És ezt a világlátást vagy meggyőződést leginkább az ország érdekében akarta használni. Hogy eredményesen-e, az nem biztos.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem még előbb, amikor külügyminiszterként Magyarországot föltette Európa térképére, míg most azok, akik pufajkásozzák őt, és még egy nyomorult fasort is sajnálnak tőle, nos, a Fidesz pedig éppen azon van, hogy hazánkat lecibálja arról a nyomorult európai térképről, és valahová egészen máshová helyezze. Megkérdezhetnénk, ki a nagyobb bűnös, de ez a kérdés ebben a formában föl nem tehető.

Nem egyszeri aktusokról van szó ugyanis, hanem folyamatokról, amelyek valahová vezetnek. Horn esetében a diktatúrától a demokráciáig, Orbán – mint aki a NER megtestesítője – életútjában pedig éppen fordítva, aki minden ilyesmit lerombol. Itt el lehetne kezdeni egy történetet vagy dilemmát arról is, hogy a XX. században kies hazánkban nem csak pufajkás önkényuralom volt, ez azonban a fideszistákat egyáltalán nem zavarja.

Sőt, mint tapasztalhatjuk, a feudálfasiszta eszmék és azok képviselői nekik épp megfelelnek, arra az időre, amit Horthyval lehet fémjelezni, mély melankóliával emlékeznek, s azokról az alakokról nem restek utcákat és tereket elnevezni. Sőt, a vármegyékkel, ispánokkal és egyéb nyalánkságokkal vissza is vezetik az országot abba az időbe, amikor aztán Európa szégyenévé vált, a legpocsékabb nemzetté, ahogyan Teleki fogalmazott.

Innen nézve Horn a pufajkájában fehérek közt egy európai, hogy J. A. polgártárs meghatározásával éljünk, és ez meghatározza azt is, mifélék azok, akik most teli pofával elítélik őt. Voltaképp ennyi a történet és nem több, de ez is épp elég a NER egy újabb sötét fejezetének megmutatásához, hogy egy embert, aki életében és már halála után is Európa megbecsült politikai alakja, de itthon fogcsikorgatva szidják. Minimum méltatlan.

Maximum valami egészen más. Ugyanakkor és végezetül Horn Gyulát és Orbánt is személyesen ismerem, illetve előbbi esetében csak ismertem. Ezért annyi szubjektum engedtessék meg, hogy elmeséljem, a két alakot még csak egy lapon sem lehet említeni, az egyik az őszinte nyitottság, a másik pedig a saját hatalmába beleájult organizmus, aki majd a halála után a saját törvénye szerint sem lesz jogosult arra, hogy közteret nevezzenek el róla.

Törölte Iványi egyházának iskoláit és óvodáját a nyilvántartásból a kormányhivatal. Most, az iskolakezdés előtt, arra hivatkozva, hogy a MET nem képes biztosítani a törvényben előírt működési feltételeket, ami helyzet azért állott elő, mert az állam elszedte a pénzüket, azután, hogy még azt sem adta oda nekik, ami törvényileg járna. Hosszú évek hadjárata vezetett erre a gyászos eredményre, az az üldözés, amit Iványi azért szenvedett el, mert nem állt be a sorba.

Nem szükséges feleleveníteni a keresztút összes stációját, a kormányhivatal (mint Orbán csápja) csak befejezte azt, amit korábban az állam elkezdett, amikor 2011-ben megfosztották őket egyházi státuszuktól, így az egy százalékos felajánlásokhoz sem jutottak hozzá, állami apanázshoz (szemben a többi pénzesőjével) végképp nem, s annak ellenére nem kapják meg a nekik járó összeget, hogy arról bírósági ítélet rendelkezik.

Nem szokatlan, ellenben mindent elmond, ahogyan Orbán állama nem tart be egy bírósági ítéletet, csak amíg az EU van annyira erős, hogy emiatt most súlyos milliárdokra büntesse őket, Iványinak ilyen eszközei nincsenek. Őt következmények nélkül lehet kicsinálni, nem törődve azzal, nem őt magát teszik tönkre, hanem azokat az elesetteket, akikről gondoskodik – vagy ezek szerint csak gondoskodott -, ahogyan az EU pénzei is nekünk hiányoznak és nem nekik.

Ami a központi körnek szükséges, azt ellopják máshonnan, de, hogy ezzel a mimagyarokat károsítják meg olykor a nyomorgás szintjéig, az mellékszál, ahogyan Iványi elesettjei is az ellene folytatott bosszúhadjárat áldozatai lesznek. Olyan resztli a nagy egészben, akik senkit nem érdekelnek, egy a lényeg, hogy Orbán bosszúvágya évtizedes aljamunkával kielégüljön, akkor is, ha mint látjuk, törvényszegés képezi annak az alapját, ami most beteljesedett.

Ezen a ponton kellene elgondolkozni azon, milyen jellemvonásokkal (esetlegesen beteges) rendelkezik az az ember, aki ilyenre képes, pszicho-, vagy szociopata, jéghideg gyilkos, nem tudható, mert az idő bezavar. Hogy ilyen, szinte fél életen át tartó ösztön válik a bosszúvágyból, amit elfelejteni nem lehet. Bármennyire is tragikus ez, és az Agymenőket akárhogyan is szitcomnak tartják, abban is vannak alapvetések szép számmal.

Ilyen például az amúgy jámbor Sheldon, aki szintén hosszú évekig hordozza a sérelmeit, amelyek miatt adódó alkalommal bosszút is áll, ha csak egy kártyacsata megnyerésével is. De ő mondja ki azt a tételmondatot a Star Trekre hivatkozva, hogy „a bosszú jéghidegen az igazi”, és ezen a ponton elnézést kérünk a jámbor fizikustól, hogy egy ganajtúróval hasonlítottuk össze, de előttünk áll Iványi tragédiájának oka és indoka.

Orbánban tehát az érzelemnélküliség, és az az elborzasztó igazán, hogy nem mer az áldozata szemébe nézni, hanem az állam csápjaival (NAV és most a kormányhivatal) végezteti el az aljamunkát, miközben törvényekre mutogat, mint amik miatt nem tehet mást. Holott látjuk, azokat meg épp ő maga nem tartja be, hogy ezt az elképesztő és amúgy minősíthetetlen hadjáratot sikerre vigye, amelynek az áldozatai az elesettek.

Mert azért visszatérve Sheldonra, ő a leszámolásnak vélt kártyacsata során azért vicsorgó foggal elkiáltja magát, hogy ide nekem Wil Wheatont is, és végül, hogy megfeleljünk a filmnek, nem tud leszámolni vele, mert állítólag meghalt a nagyija.  Ott, az Agymenőkben épp emiatt van értelem és érzelem, Orbán Magyarországán azonban ilyen egyáltalán nincs, hanem csupán annyi, hogy mindenkivel le kell számolni, aki nincsen ővelük. Azaz, velünk is.

Mert je suis Iványi Gábor, de nem átvitt és romantikus értelemben, hanem abban, hogy voltaképp mindannyiunkra ez a sors vár, aki nem rá szavaztunk, vagy ellenzéki városban élünk. A Fidesz (Orbán) már jó ideje mindenkire lő, aki nincsen vele, a kedves vezető gomolygó agyában gyűlnek azok a nevek szerte a világból – EU és Magyarország -, akin vagy akiken bosszút kell állni, csak van, akin tud, de a nagy részén nem. Ezek növelik a frusztrációját.

Így alakulnak ki az összeesküvéselméletek, ezek hozzák létre a wokebusterseket, és ettől van manapság az artikulálatlan üvöltés minden létező szinten. Ez pedig beteges, élni így ezek közelében nem lehet, de látszik, hogy nem is akarják, hanem mindenkit lesöpörnének a színről, aki nem áll be a sorba, és ez meglehetős veszélyeket rejt magában. Csak nem akarok már megint fasisztázni és nácizni, mert azt mondják, nem komilfó. Pedig dehogynem.

Közleményt adott ki Lázár János minisztériuma, amelyben azt tudatták a nagyérdeművel – akik képtelenek voltak vasúttal eljutni A-ból B-be -, miszerint „Terv szerint haladnak a Pázmány Péter Katolikus Egyetem új Campusának munkálatai”. Csak, hogy tudjuk, mi a fontos, és mi nem. Lázár Jánosnak minimum vasárnap este óta nem kellene miniszternek lennie a Keletinél történt kisiklás miatt, és nem csak ennyi volt a MÁV rovásán ezekben a napokban.

Elég csak rámennünk a MÁVINFORM oldalára, ahol tájékoztatják az utazóközönséget az aktuális bajokról – késések, el sem indulások, meg sem érkezések -, hogy lássuk, az a kisiklás a jéghegy csúcsa, de kétségkívül a leglátványosabb esemény. Ugyanakkor utána is történtek vasúti bajok, ami olyan benyomást kelthetne, hogy a véletlen játszik szerepet a halmozódásban, véletlenek azonban nincsenek. A vasúti közlekedés a végnapjait éli.

Törvényszerű az összeomlás, amit eddig is, és ezután feltehetően még jó darabig az előz meg – hogy imitálni lehessen a létezést -, az ott dolgozók lelkiismerete tartja életben úgy-ahogy a kócerájt. De véletlenül sem a minisztérium vagy a vállalatvezetés hozzáértése, mert ilyesmiről rég nem beszélhetünk, amióta a szakértelem bolsevista trükk lett, sőt, pénz sincsen semmire, mert ellopták. Nem most, hanem folyamatosan, immár tizennégy éve.

Egyébiránt a MÁV-hoz hasonló állapotban van az egészségügy is, csak itt nem annyira látványosak a dolgok, mert az emberek szép csendben halnak meg. És az iskolában sem tüntetnek a diákok amiatt, hogy a takarítónő tartja nekik az irodalomórát, pedig kis túlzással ez van. De, ha már kormányozni nem tudnak, mindent megtesznek, hogy hallgatva legyen a mocsokról, a MÁV ügyei azonban annyira látványosak, hogy nem lehet azokat letagadni.

Lázártól nem kevés cinizmus szükségeltetik ahhoz, hogy ilyen körülmények között a katolikus egyetem campusának örömködjön, de azt is mondhatnánk, ehhez vagyunk szokva. Azonban, ha nem csak az oktatás, a közlekedés és az egészségügy dolgait nézzük, hanem cuzammen az országot és annak más alrendszereit, azt látjuk, hogy recseg-ropog minden, és hamarosan maga alá temeti az egész büdös kócerájt, csak sajnos velünk együtt.

Hogy mindeközben mi a fontos vagy mi nem, azt azok a napvilágra került tervek mutatják, amelyek azt a célt szolgálják, hogy ilyen körülmények között is megőrizzék a hatalmukat. Mielőtt megmutatnánk, annyit azért csöndben jegyezzünk meg, hogy a tizennégy évi „kormányzásnak” az első és egyetlen célja ez, a hatalom akarása, ilyképp egyáltalán nem véletlen, hogy másra sem pénz, sem idő, sem szakértelem nem jut.

Bár pár hete erősen tagadták, most újra kiderült, tényleg komolyan gondolják, hogy a határon túl alakítanak ki egyéni választókerületeket, amitől a mostani számítások szerint nagyjából hét új mandátumot remélnek, természetesen saját maguknak. Hogy ezt milyen jogi környezettel akarják megmonyákolni, az még nem ismeretes, de jópár kérdést fölvet, legelőször is azt, mit szólnak hozzá a szomszédos országok, mert lehet ennek egy sajátos szemüvege is.

Az jelesül, hogy mintha ez Trianon valamelyes annullálása volna, ahogyan az idegenbe szakadtakat a magyar országgyűlés felügyelete alá vonná, más megközelítéssel a magyar képviselő állna ki például az erdélyiek érdekeiért a román államnál, vagy tényleg nem tudjuk, mi az elképzelés. Csak a célt látjuk: a választások olyan manipulálása, hogy minden körülmények között a Fidesz győzzön, s ebben már szó szerint nincsenek határok.

Mindez csak azért érdekes momentán, mert látjuk a magyar állam összeomlását, hogy nem tudja teljesíteni azokat a feladatokat, amelyek a dolgai volnának. Mert a magyar állampolgár az adója befizetésével névleges szerződést köt az állammal, hogy annak fejében bizonyos ellátásokat – lásd fentebb – kap, ám ezt a szerződést a NER egyáltalán nem tartja be. A pénzt elteszi, de semmit nem ad cserébe, tehát ilyen szemszögből is ellopja.

Meg a gyakorlatban is, nincsen ezen mit szépíteni. Amúgy mindezen kívül az is látszik, hogy ilyen piszlicsáré ügyekre, mint MÁV, iskola, kórház azért sem jut figyelem, mert a kormány, élén Orbán Viktorral kizárólag globális ügyekkel foglalkozik, amit mutat a The Heritage Foundation Budapesten tartott konferenciájának témaköre is, ami ez: „a jobb- vagy a baloldalnak van-e épp kialakulóban világrendje, ki képes uralni a közeljövőt”.

Ez a The Heritage Foundation amúgy harcosan trumpista közösség, mi több, mára a volt elnök egyik stratégiagyártó központja, s ennek megfelelően hoznak Budapestre mindenféle kétes ideológiája fazonokat. Kérdésünk csak annyi volna, miért Magyarországon zajlik az USA választási kampánya, bár ilyen alapon azt is fölhozhatnánk, miért támogatta temérdek pénzzel Orbán Le Pent, illetve még sok más fasiszta beütésű tébolyodottat.

Erre a trumpista eseményre is jut majd az adófizetői forintokból, holott ilyesmire tényleg senki nem adott megbízást vagy felhatalmazást. Viszont minden afelé mutat, hogy ezek Magyarországot már tényleg elengedték, a sorsa nem érdekli őket, arra tartják, hogy a pénzt kivegyék belőle, s hogy aztán megszűnik működni, majd aztán létezni, az kit érdekel, amikor a bankszámlák csurig, és röpcsi is van alkalmasint a meneküléshez. Bár erre aligha lesz szükségük.