Szerző: rezeda

Tegnap kitört a nemzeti konzultációs láz, legalábbis kormányzó erőinken. Teljes erővel lobog a téboly, hogy a lakosság is ilyen lelkes-e vagy elszánt abban, hogy ne hallja meg Ursula von der Leyen füttyét (a kis Sorosról nem is beszélve), az majd a végelszámolásnál kiderül. De minden külön értesítés helyett már tudom közölni a lezsírozott eredményt, miszerint a mimagyarok megtagadják a táncolást, amit ez a boszorkány akárha mint valami Hacki Tamás vezényelne nekik az ő ajkaival. Mert megint a füttyöknél és a táncoknál tartunk.

A mostani konzultáció (akárcsak az összes többi) oly mértékig primitív, hogy igazat kell adjunk azoknak, akik úgy vélekednek, az ellenzéknek akkor lehetne esélye megszólítani Orbán elhülyített tömegeit, ha kommunikációjuk nívójában a Fidesz alá mennének. Ez azonban képtelenség, mert az már annyira a béka segge alatt van, illetve annál azért jóval lejjebb. Bizonyára mindenki – vagy legalábbis a nagy többség – megkapta a pakkot, amit a Fidesz küldött neki, így annak tartalmával részletesen nem foglalkoznánk.

Legyen elég annyi, tizenegy hazugság szerepel benne, és mindahány úgy kezdődik, Brüsszel. Orbán igazi célját ismerjük, a debiljeivel való kapcsolatát szeretné még szorosabbra fűzni, akik vannak uszkve három milliónyian. De a maradék hét, ugyanúgy, mint a rénszarvasok a Red Bull reklámban, a télapónak teszik fel a kérdést: hát velünk mi lesz? Igaz, azzal épp a hatalom nem törődik. És a hülyékkel sem, ők megkapták sok milliárdból a dózisukat, és nagy valószínűséggel néznek ki ostobán a fejükből. Mint eddig is.

Ez a massza dönti el egy ország sorsát, látjuk, milyen eredménnyel. De ezen a fennálló helyzet miatt segíteni nem tudunk, így nekünk a közös nyomor mellett marad a szégyen, ám ezt is kezdjük megszokni. Már nem is annyira ég a pofánk, ha idegenben letagadjuk, hogy magyarok vagyunk. Mindenki megtudta volna úgyis, hogy mibe kezdett megint a Fidesz, Deutsch Tamás azonban volt annyira ostoba, levélben tájékoztatta az EP képviselőket arról, megint elkezdődött egy ilyen konzultáció, amellyel újra az Unió arcába köpnek.

Mintha azt mondta volna, tartsátok ide a képeteket. Mert azt sem veszi észre ez a szerencsétlen, milyen szemmel néznek rájuk már a világ fasisztáin kívül mind a normálisabbja, és így értelemszerűen ránk is. Nem értjük Deutsch buzgalmát, valószínűleg elébe ment a kérdéseknek, amelyek akkor vetődnek majd fel igazán, amikor meglátják a debil kampány két arcát, amire ezt az egész köpedelmet felépítik, és ők nem mások, mint az emlegetett Ursula von der Leyen, és ezúttal már az ifjabbik Soros, aki a papától örökölte a mumus szerepét.

Ők fütyölnek a kép szerint, nevük pirossal kiemelve, így egy kicsit előre tekintve az a bizonytalanság mibennünk, hogy amikor a kedves vezető ezután találkozik az EB elnökével, akkor is rábukik-e a kezére, mint valami ganyécsizmás tahó, vagy pediglen elsomfordál a falak mellett a budiba elrejtőzni. Ez az ő baja, a miénk viszont az, hogy az ő népe vagyunk, és a nyomorunk mellett most már tényleg nem marad egyebünk, mint a szégyen, amire egyébként a magyar futballválogatott olasz kapitánya is felhívta a figyelmünket.

Mégpedig felszólító módban. Azt mondta Rossi úr, aki így lassan elvtárssá szublimálódik, hogy „sok magyar nálam jóval kevésbé szereti a válogatottat, és jó lenne, ha szégyenkeznének”. Nem mennénk bele részletesebben a kurvaanyázásba, de ezek szerint már ő is a meghatározója annak, ki a magyar, s ezek szerint az nem igazán, aki Orbán kirakatcsapatáért nem rajong, vagy nem pisál érettük állva, s fennakadt szemekkel. Ilyen két élmény ért minket pénteken, egyszer önerőből szégyenkeztünk, másodjára fel lettünk szólítva erre.

De mindkettő magyarságunkat érinti, ez utóbbiról pedig csak annyit, ha Rossi úr szerint ezt kell tennünk, ám legyen, mert elérkeztünk arra a pontra – nem először és nem utoljára -, amikor ki kell mondanunk, ha ezek magyarok, akkor mi (vagy legalábbis én) nem vagyunk azok. Így minimálcélként, mert azért nem olyan könnyű ez a lemondás, azt kell kijelölni, hogy ebbéli státuszunkat visszaszerezzük. Ehhez viszont az az út, hogy a regnálókat elzavarjuk jó messzire, másképpen nem tudunk Európa szemébe nézni. Igaz, a sajátunkba sem.

Lázár János indoklás nélkül kirúgta a GYSEV osztrák vezérigazgató helyettesét. Megtehette, a cégben – szerencsétlenségére – többségi tulajdonos a magyar állam, viszont senki sem érti, miért tette meg. Az osztrákok sem, ezért jogi lépéseket tesznek Lázár ellen, azaz, a magyar állam ellen, meglátjuk milyen eredménnyel. De ezt az ügyet (is) bízvást nevezhetjük delikátnak, ami jelzőről lassanként lekopik az irónia, és a szégyen lesz maga. Az osztrákok találkozhattak a magyar vircsafttal, Lázár fogta a karikás ustorát és csördített vele egy nagyot.

Nem tudni, mi lehet a baj a GYSEV-vel, talán az, a MÁV-val ellentétben működik, túl nagy a kontraszt, így ideje volna az is lerohasztani, hogy kiegyenlítődjenek az erőviszonyok. Egyébként semmit sem tudunk, Lázárnak lehet ez a videós Bécs-fóbiája az ok, netán valamely sógorkomának kellene a hely, Mészáros ezt is szívesen megvenné, csak találgatni lehet, egy azonban bizonyos, nem szereztünk a döntéssel barátokat, ha úgy tetszik, az osztrák sógorság ideája a porba hullt, és kezdődik itt is a harc életre-halálra.

Ebben a kirúgásban az is érdekes, hogy az osztrákok azért morcultak be, mert, mint az ottani minisztérium közleménye írja, Lázár eljárása ellentmond a társaság jogi szerződéseinek. Magyarra fordítva tehát jogtalan, és lám, ezek a naiv labancok csak néznek tátott szájjal, mennyit ér a NER-ben a jog, az adott szóról nem is beszélve, ami elegáns körökben szigorúbb kötelem bármilyen írott szónál. Nálunk meg még a dokumentum sem ér semmit, és csupán ez az egy ügy is mutatja, milyen mérhetetlenül mélyre süllyedt az ország erkölcseiben.

Vagy inkább épp azok hiányában. Hozzánk képest a lenézett Balkán is egy paradicsom, talán egy banánköztársaság jogi-erkölcsi szintjét megütjük, de ebben sem vagyunk egészen biztosak. Sőt, jobban belegondolva annak sem érünk a közelébe sem, mert ott is vannak azért bizonyos szabályok, míg nálunk már azok sem nagyon. Reggel fölkel a főni, gondol egyet, és a sameszai a szaros csizmájukkal szétrúgják, amit rendelnek nekik. És ezen a ponton jutunk el oda, hogy Lázár vajon mennyire önjáró, milyen döntési joga van, vagy csak csicska ő is.

Gauleiter a trágyadomb egy bizonyos részén, amihöz most épp a vasutak is tartoznak. Hogy ezeket miként irányítja, az a Budapest-Győr vonalon látszik, de nem a munka jellegén, hanem, ahogyan elrendelte, miként emlékezhetünk, miszerint a MÁV vezetői ne sóhajtozzanak, hanem tegyék, amit parancsol nekik. És ekkor is csördült egyet az ustora, kezd belejönni a csattogtatásba, mint kitetszik. Lehet, hogy a GYSEV vezérhelyettes, a bizonyos Hanna Dellemann nem akart úgy táncolni, ahogy Lázár fütyölt. Vagy sóhajtozott ő is.

Minden bizonytalan, csak az az egy fix pont van az emlegetett ganyéhalmon, hogy Lázárnak nagyon kezd kinyílni a csipája, ahogyan Orbán – névleg legalábbis – egyre nagyobb hatalmat ad neki. Így most látszik, mi lenne, ha ő követné Orbánt, mint arról sokan álmodoztak és álmodoznak, így ránézésre kő kövön nem maradna, bár most sincsen túl sok egymáson. De talán mindegy is, és talán mégsem egészen az, mert ha más nem is történt a magyar név régi fénye, ha volt neki, megint kopott kicsit, alakul, hogy keleti, barbár csürhe legyünk.

Bár nem tudni, voltunk-e valaha is egyebek. Most is, az EU fél tucat új eljárást indított a maffia ellen még mindig a jogállamiságot forszírozva, mert nem látják – vagy nem akarják látni -, hogy az egy olyan összetett viszonyrendszer, amire mi – ők – képtelenek vagyunk, sőt, az egyes paragrafusok betartása is gondokat okoz. A törvényeket ezek leszarják, az ítéleteket szintén, azokat végre nem hajtják, országunk egy Orbán szándékai és vágyai által működő, jogon kívüli sivatag, amit most épp az emlegetett Hanna Dellemann tapasztalhatott meg.

Amúgy pedig a kirúgott tanárok, a civilek, akik hiába rúgkapálnak az aksigyárak ellen, színházak, írók és zenészek, nagypapák és nagymamák, akiknek mind a vezér kívánalmai szerint kell vagy kellene működnie. Így a civilizált világ csak elképedve nézi, mit hozott létre, vagy mit engedett létrejönni, ahol egy senkiházi Lázár a hasára csap, úgy dönt, hogy ő lesz a Jani, és indoklás nélkül rúgja ki az osztrákot, gerjesztve így a fentebb részletezett jó hírünket a nagyvilágban. Ennyi csak a történet, de így ránézve ez se semmi. Vagy épp valami.

Van az RTL-en ez a Sztárbox című műsor, ahol ismert emberek verik péppé egymás fejét. Róma és a gladiátorok óta semmin nem csodálkozunk, ha ez kell a népnek, akkor ezt kapja. A nézettség nagy, feltehetően a gázsi is, ami miatt – valljuk meg – a bokszolók hülyét csinálnak magukból, viszont az előbb említett két feltétel (nézők, lóvé) miatt mindenki elégedett, fanyalgásnak, szépelgésnek, filozofálásnak helye nincs. Arra ott vannak a könyvtárak, ez a műsor pedig maga a magyar valóság, annak minden szellemi színvonalával.

De nem is ez az érdekes, hanem a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (a továbbiakban NMHH), illetve a Mandiner nevű fideszes tudományos szaklap (szintén a továbbiakban M), akik, illetve amelyek fogást találtak a műsoron. De nem igazán azért, amiért amúgy gondolhattuk volna. Magyarország olyan hely ma már, ahol nem mindegy az sem, melyik adón csinál magából bohócot a színész, celeb meg a többi, tudvalévő, hogy az RTL-be a rendszerkritikusok járnak, a másik kereskedelmi csatornához meg a más érzelműek.

Olyan ma már a csatornaválasztás, mint annak idején a kokárda viselése vagy nem viselése, amit szintén köszönjünk meg magának Orbán Viktornak, ami kokárdázás elég régen volt már, de azóta hadban áll az ország. Ennek a sajátos háborúnak – ki magyar, ki nem, ki van velünk vagy ellenünk és a többi – egy sajátosan bájos, ugyanakkor letaglózóan kijózanító szeletkéje, hogy az NMHH vizsgálatot indított a Sztárboksz című műsor ellen, az M pedig mindezt csűrdöngölve és sajátosan primitív módon értelmezi.

Az NMHH részéről van a hivatalos szöveg: „hatósági ellenőrzés keretében vizsgálják a műsort, hogy az mindenben megfelel-e a törvényi előírásoknak” és ezen a ponton fölrémlik bennünk a könyvek fóliázása, a Nemzeti Múzeum kiállítása, s mindezek folyományaként az, hogy olyan törvényeket hoznak, amilyeneket csak akarnak. Másfelől, és tényleg csak miheztartás végett, hogy a magunk részéről nem is azért foglalkozunk vele, mintha ez a téboly valóban annyira lényeges lenne. Hanem újabb bizonyság csupán arra, mivé fajult valaha kies hazánk.

Ahol élnünk, halnunk, illetve ahonnan menekülnünk kell, ha ilyen hivatalok és ilyen újságok vannak benne. És most, hogy tömören elmeséltem az egész nyomorult életünket, térjünk vissza arra, miért is az. Az NMHH tehát hatóságilag vizsgálódik, az M pedig hozzá teszi a saját kifogásait, amivel az a baj, hogy a fideszes médiában (ami Rogán szerint nincsen is) semmi sem történik véletlenül. Azaz, ha az M azt ír, amit, annak az utasítása, de az ideája mindenképpen „fölsőbb” helyekről érkezik, és innen nézve félelmetes az egész.

Az M azt kifogásolja a Sztárbox-szal kapcsolatban, hogy „a legnagyobb megdöbbenést az keltette, hogy a Sztárboxban két, eredeti szakmájában kevésbé ismert színész is szerepel”. No most, hogy Molnár Áron és Nagy Ervin – mert róluk esett szó – kinek ismerős a szakmában és kinek nem, az nézőpont kérdése, de végül azért kibújuk a szög a zsákból, mert az M-et az érintette kiváltképp érzékenyen, hogy Molnár Áron a ringben aratott győzelmét amúgy Iványi Gábornak ajánlotta, akivel az a baj, hogy gyakran bírálja a kormányt.

Körbeértünk. Helyben vagyunk, akárha a svédek, akik azért nem kapják meg a Fidesztől a NATO csatlakozás ratifikációját, mert szintén gyakran bírálják a kormányt. Azaz és tehát ellenvéleménynek is kritikának helye nincs, mert különben nem nyomjuk meg a parlamentben azt a nyüves gombot, illetve mostani példánkban: rád küldjük az NMHH-t, aki, illetve amely majd szénné büntet, mert képletesen nincsen rajtad sapka. Ilyen verőlegények még a rendszerben a NAV, a GVH és az ÁSZ is, csak, ami hirtelen beugrik.

Viszont ezekkel látjuk kiteljesedni a diktatúrát, hogy ne használjunk bűnösen eufemisztikus szavakat. „Baloldali aktivisták” mérkőztek a Sztárboxban az M szerint, ami szerintük hallatlan és tarthatatlan, mert ezek alapján, akinek a szíve nem Orbánért dobog, az már a saját fejét sem veretheti szét. És megint ott vagyunk az alaptételnél, hogy aki nincs velük az nincs, és ott vagyunk újra a saját sorsunknál, mint az előbb, hogy így élnünk, így halnunk, illetve menekülnünk kell. Más lehetőség momentán nem látszik.

Van itt nekünk egy kirúgásunk és egy lemondásunk, egy elengedésünk és tartóztatásunk. Egyikbe sem remeg bele a föld, csak a NER működését ismerhetni meg jobban általuk. Voltaképp egyik sem hat meg, háborít fel, egyiktől sem lesz rosszabb vagy épp jobb a magyar családoknak, illetve a mechanizmus, ami velük föltárul, mindenkitől messzire van, aki eddig – és ezután sem – feküdt vagy fekszik le Orbánnak. Azaz, a kívülálló józan hidegségével, tehát ajkunkon savanykás mosollyal nézzük, ahogyan a rezsim saját logikájából fakadóan dolgozik.

Tanulsággal csak annak szolgál, akik később gondolják magukat orbáncsicskaként elképzelni, például fiatalságunk számára, akik előtt ott áll az élet, és éppen most morfondíroznak azon, gazembernek álljanak-e vagy sem. Eladják-e a lelküket az ördögnek, amit az majd később kamatostul fog visszakérni, azaz, ha úgy tetszik, etikaórát tartunk nemlétező diákságunk számára, ha már testnevelést nem tudunk. Arra ott vannak az iskolák a sípoló tornatanárokkal, de még ők sem tudják elérni, hogy felnőve a delikvens el tudjon futni a gonosz elől.

Mindez, ami történt, lopások és éhezések, hazugságok meg álájtatoskodások között történt, az élet a NER-ben csak úgy folyt, mint évtizede folyik, s ha már azon nem tudunk változtatni, mert nem vagyunk mi sem hadvezérek,  sem forradalmárok, hanem csak porbafingó krónikások vagyunk, akik a barlangból nézik a hosszú esőt, F. M. barátunk és atyánk, tanítónk és gyóntatónk szavaival mondjuk el azt, miért is érdemes azokat a gondolatokat figyelmesen elolvasni, amit ezen az éji órán elibétek tárok a világról, amit kitartóan figyelek.

Arra int minket F. M. mester, hogy legyünk figyelmesek: „Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz.” – Ez itt a recept, amikor azt vizsgáljuk, L. Simon mért ment és Vidnyányszky miért maradt, hogy mi az ezekből levonható tanulság.

A Nemzeti Színházban balesetet szenvedett két színész, s mivel egy színigazgató mindenért felel, ami a színházában történik. Vidnyánszky Attila úgy tett, mintha normális országban élnénk, ahol a dolgoknak vannak következményei. Ezért lemondott. Nem tudni azonban, ez az aktus mennyiben színház maga is, azaz, már lerendezték előre Csák miniszterrel, hogy te névleg lemondasz Attilám, én meg nem fogadom el. Úgy csinálunk, mintha, más szemszögből a kecske is jól lakik, a káposzta is megmarad, tehát túljárunk az imperialisták eszén.

Csák miniszter abban a döntésében, hogy ne fogadja el a főigazgató lemondását, hathatós támogatást kapott a fideszes kultúrharc fajsúlyos alakjaitól, s itt e súlyt a NER viszonyrendszerében kell értelmeznünk. Olyanoktól tehát Demeter Szilárdtól kezdődően Káel Csabáig bezárólag, akik ott vannak a fronton kitenyésztve és jól megfizetve, hűséges és gátlástalan janicsárok, akiknek más területen és más fajsúllyal, de ugyanaz a dolguk, mint Vidnyánszkynak a színházzal: szétverni mindent. Orbán harsonává változtatni a romokat.

Az ilyenféle alakok álltak neki kórusban tutulni Vidnyányszky nagyságát, akit ez a baleset ért, hogy a végén felcserélődtek a szerepek, belőle lett az áldozat, akit most meg kell védeni. Hogy kitől vagy mitől, az nem ismeretes a végelszámolásnál, a végeredmény azonban úgy nézett ki, hogy a saját lelkiismeretétől. Ha van neki olyanja egyáltalán, s nem, mint sandán tételezzük, talán ez lesz vagy lenne a legjobban megrendezett darab, ami a végén egy vívódó, tragikus hőst állít elénk, a bukásában is hatalmas erkölcsi nagyságot.

Ilyesmi azonban a főigazgatóról eleddig nem derült ki. Az azonban igen, hogy a magyar színházi élet orbáni gauleitereként eredményes volt annyiban, hogy az SZFE-ből kiindulva mindent eltüntetett, ami a rendszert zavarta. Annak alapelveit meg nem kérdőjelezte. Hogy most két színész majdnem kitörte a nyakát, nem oszt, nem szoroz, az emberélet a Fidesz monolit és ciklopi építményében nem számít. Szerencsére odáig nem jutottunk el, hogy a balesetet szenvedettek szabotőrök volnának, akik direkt vetették magukat a mélybe.

Ehhez képest L. Simon egy kicsike halacska, aki régen hitet tett, ezért kapott egy hivatalt. De arra nem ügyelt, hogy megmaradt benne az irónia heges maradványa, és azt hitte – ott tévedett -, hogy a rendszer sarokkövévé váló homofóbiával megengedően viccelődni lehet. Nem. Vicsorogni kell és ugatni, visítani és toporzékolni, s aki erre nem képes, az nem alkalmas a Fidesz arcának, ami pár évvel ezelőtt még nem volt így, de L. Simon, akárha Pelikán gátőr, nem elég képzett ideológiailag, és elvicceli a dolgokat.

Hát, az nem megy. Mire jutunk? Semmire sem, ahogyan meg is ígértem, de ahhoz is tartottam magam, hogy ifjúságunk számára tanulsággal szolgálok, s gondolok most a Fidelitas ifjaira, akik a minapi konferenciájukon tanulták a csaholást, mert vidnyánszkyk meg elsimonok akarnak lenni, ha megnőnek. Ez itt a miheztartás a számukra, hogyan kell elveszíteni minden olyat, ami amúgy az életre emlékeztet, hogy milyen katonává kell válni, ha nem akarnak akkugyári munkások lenni. Kiábrándítólag pedig csak ennyi a végzés: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is.

„Nem lehet hazugságban élni” – jelentette ki Orbán Viktor a Századvég folyóirat harmincadik születésnapi konferenciáján, ami alcímként a szuverenitás szót viselte, talán a mostani irány miatt nem egészen véletlenül. És bár már nagyon sokszor gondolta azt az ember, egyáltalán nem érdemes foglalkozni azzal, amit ez az alak a kappanhangján és ajkait nyalogatva nagyon gyakran előad, erre azért már fölkapta a fejét, hogy nocsak.

Mert azonmód, mint valami villámcsapás hasított belé az, ami az idézett mondatból következik, hogy akkor ezek szerint maga Orbán Viktor immár nem is él, ha egyszer hazugságban nem lehet. Mert a szemünk előtt fetreng abban már három évtizede, mostanában azonban egyre inkább súlyosbodóan. Még továbbá az is elhangzott ezen a jeles eseményen, hogy „a liberálisok az új kommunisták”, ami azért már döfi.

Ránéztünk ezen a ponton a Liberális Internacionálé hajdani alelnökére, aki Orbán maga, immár viszont a sokadik alakban. Konzervatívból kereszténnyé, majd illiberális fasisztává alakulva át, és képes azt a szemünkbe mondani, hogy hazugságban élni nem lehet. Holott az a buborék, amit magának kialakított, amiből képtelen kilátni, a hazugság maga, ezért bátorkodtunk megjegyezni, hogy a saját maga által kreált definíció szerint voltaképp nincsen is.

Ennek ellenére vagy tán éppen ezért ez a beszéd, illetve kinyilatkoztatás valójában egy pályaívet rajzolt önmagáról, így az országról is, ami a hazugság maga. S ha kéretlen kelletlen foglalkozunk vele, az azért van, mert ez az alak tulajdonképpen Magyarország, bármennyire is szomorú ezt megállapítani. Ellent vetni ennek a kijelentésnek ugyan lehet, ám, ha alaposabban belegondol az én nyájasom, kettőt lépni nem tud, ahol ne lenne ott a sajnálatos lenyomata.

A sötét árnya vagy árnyéka inkább. Ilyképp, amikor e beszéd kapcsán is megállapítjuk majd Orbánról azt, amit, akkor saját magunkról is készítünk jellemrajzot úgy, hogy voltaképp azok sem mi vagyunk, így a skizofrénia halmozott esete forog fenn dolgozatunkban, mint a szürreális Magyarország képe-mása. Mert összességében az a lehangoló kép, hogy a magyarok nagy része istenként tiszteli ezt a kétséges állagú alakot, a bizonyítvány tehát közös.

Hogy azzal, amit majd alább slágvortokban megmutatunk egy meghasadt elméről, magunkat jellemezzük, hiszen miattunk van hamarosan másfél évtizede hatalmon, mi juttattuk oda, mi tartjuk ott, és nekünk mond ilyeneket: „Akik liberális hegemóniát akarnak, azok történelmi értelemben kommunisták”. Mondhatnánk erre az igazat, miszerint, akik konzervatív hegemóniát akarnak, azok történelmi értelemben nácik. De ennek se lenne semmi értelme.

Hogy e beszéd alapján Orbánnak minimum két énje van, az most már teljesen világos. Kiderült, hogy a kommunistákat elkergették, miközben a 80-as években csak estefelé merte hangosan kimondani, hogy utálja a kommunistákat. Kérdés, mit mondott nap közben. Egészen fura módon, miközben azt a képet erősíti egyrészt, hogy ő zavarta haza az oroszokat, most vallomásként elhangzott ez: „Vivát Gorbacsov!” – hogy az embernek elkerekül a szeme is.

Nagy malomkeréknyire, de akkor még inkább, amikor emlékszünk, nem is oly rég még 2032-ig tervezett hatalmon maradni, ezúttal, ebben a beszédben viszont az is elhangzott, a „szocik” mást sem csinálnak, mint ugrálnak a milliárdosság és a politika között egyetlen szándékkal, hogy hatalmon maradhassanak. Holott, ha körülnézünk, azt látjuk, a hatalom közelében sincsenek. Esélyük sincsen oda jutni, maradnak tehát ezek szerint milliárdosok.

Hallottunk arról, hogy Orbánék már akkor közölték a Molotov-Ribbentrop paktumot annak bizonyítására, hogy a nácik és a kommunisták fölosztották maguk közt Európát. Hogy ezzel mire akart utalni a költő, azt nagyon nagy homály fedi, egy bizonyos csupán, óriási a káosz a manus fejében. Ha csak játssza a hülyét, akkor is, mert ennyi blődséget nagyon kevesen szopnak be. De ez is visszhangtalan, tehát bekerül a köztudatba a mindent is tudó vezér képe.

Nem lehet hazugságban élni – jegyezzük ezt meg azért, és ha volna olyan, akinek az orra alá lehetne dörgölni, szíves örömest meg is tennénk, s ha azt mondanák ez az írás is voltaképp az, lehangoltan kell közöljem: a rossebeket. Magunknak dúdolgatjuk az évtizedes mesét, Orbán pedig építi a lufiját, írja át a múltat, még saját magát is, hogyha találkozna fiatalabb önmagával, tán pofán is köpné azt az alakot, de ez sincsen. Semmi sem igaz, ezért értelemszerűen már minden is.

A hét végén Tarnazsadányban meghalt egy öthónapos kislány, aki mindössze három kiló volt, amikor a teste nem bírt tovább az élettel. Az első hírek szerint éhen halt, amiből a teljes magyar sajtó azt a következtetést vonta le, hogy a szülei nem etették, vagy nem bírták etetni, aztán az derült ki, ők szerették volna, de a kicsi valami miatt nem vette magához az ételt. Ilyképp valóban, ha nem is éhen, de alultápláltság miatt adta fel a szervezete, az internet népe pedig felelősöket kezdett keresni gyerekorvosban és védőnőben, szerte a vidéken.

A történet, a tragédia így sem egészen tiszta, annyi derült ki, hogy azért némi köze van – ha nem is közvetlenül – a szegénységnek a gyerekhalálhoz, hiszen a család, ahol meghalt a baba, egy kis házacskában él, tizenketten összesen. Minden bizonnyal nincsenek egyedül az ebbéli létmóddal az országban, de róluk nem nagyon szólnak a híradások egészen addig, amíg ilyesmi nem történik. Különben csendben nyomorognak, és mindenféle felhajtás nélkül halnak meg, csak egy ilyen gyerektragédia irányítja rájuk a figyelmet ideig-óráig.

Ez a hír, ez a csecsemőhalál, bár nagyot ment a sajtóban, de nem akkorát, mint Orbán TikTok-videója, amely műfajt azért kell elszenvednünk, mert valami tévképzetek miatt az az ábránd, hogy az ilyen förtelmekkel lehet ifjú szavazókat szerezni. A szándék mindegy, a végeredmény a fontos, illetve a kívülálló hűvösségével annak tanulmányozása, mit akar üzenni a kedves vezető népe zsenge rétegének. Azaz, azoknak, akik nem halnak meg csecsemőkorukban, és így majd szavazhatnak is arra, hogy Orbán folytathassa.

Nem egy nagy újdonság, de mégis elborzasztó azt látni, hogy doktorminiszter urunknak nagy valószínűséggel egy futball labda van az agya helyén, és ez a jószág ott minden lényegest kitölt. Azoknak, akik megérték a felnőttkort, a kedves vezető azt üzente: „Oda-vissza 2-1, vezetjük a csoportot, a cséká lassan világklasszis és nehezebb bejutni a válogatott meccseire, mint egy Azahriah-koncertre. Szőllősi Györgynek lett igaza: nagyobb stadiont kellett volna tervezni és építeni.” – Érezzük a kényszeredett lazát a szövegben, de nem is ez.

A stadionról volna szó, mint a futball labda-agy központi eleméről, hogy nem elég ez a mostani, hogy nagyobb kellene vagy kellett volna, amivel egyrészt – mint kitetszik – Orbán országunk jelenlegi legégetőbb gondját hozta elő megint, illetve azt a dafke tudatot, amikor a kisvasutat akarta Bicskéig hosszabbítani, ha az akárkinek is nem tetszik. Ezek – stadion, kisvasút – olyan tárgyak, amik sokba kerülnek, s mivel az Unió pénzét más formában lopják el, Orbán hobbijára az adófizetők kínkeserves pénzét kell költeni. Pedig másra is lehetne.

Tarnazsadány A mi kis falunk voltaképp, ami sorozatban az állatorvos látja el az embereket, a valóságban viszont ebben a mi kis falunkban, ahol a szegény kislány meghalt, gyerekorvos nincsen. Kiderült, hogy a gyerekorvosnak, védőnőnek jelenteni kellett volna, ha látják a vészes alultápláltságot, de ez nem történt meg. A faluban egy háziorvos van, aki a gyerekeket is ellátja, a kisbaba ügye így sikkadt el egészen addig, míg a halála miatt ki nem tört a ribillió, de ettől ő föltámadni nem fog egyáltalán és soha már az idők végezetéig.

Vállaljuk a demagógia ódiumát, bár ebben addig azért nem megyünk el, hogy Orbán fojtotta volna meg enkezével a kisdedet, pedig képletesen erről is lehetne beszélni. Mert és ugyanis egy huszárvágással odáig is juthatnánk, ha nem épült volna száz stadion meg ezer – és ebben a kontextusban az összes fölösleges cifrálkodás és lopás benne foglaltatik -, akkor tán lett volna gyerekorvos Tarnazsadányban, és a kislánynak esélye lett volna az életben maradásra. Bár tudjuk, hogy a dolgok nem ilyen direkt módon függnek össze.

De azért valamennyire mégis. És ezen a ponton lehetne könyvtári hosszan sorolni azt, mi mindenre nem jutott pénz az elmúlt tizenhárom évben, amire juthatott volna. Ám inkább hobbira és szavazatszerzésre lett költve, propagandára, ami azt magyarázza el az embereknek, miért jó nekik, ami voltaképp rossz. Egészen addig, hogy már maguk is elhiszik, és amikor meghal a baba, csodálkoznak, hogyan fordulhatott ez elő velük. Így valahogy, ahogy leföstöttük, s ha nekilátnánk igazán, akkor a vásznunk végtelenné válna.

Pintér Sándor nagyon elfoglalt ember lehet. Gondoljuk csak meg, mi mindenen kell napra nap gondolkoznia: mi legyen a tanárokkal, legyen-e kréta a tanteremben, ugyanígy a kórházi vécépapír gondja is őt nyomasztja, a rendőrökről nem is beszélve. Mennyi könnygáz legyen velük, és kit fújjanak vele képen, csak diákokat, esetleg kordonbontó felnőtteket is. E kis szüzséből is kitetszik, minden bizonnyal káptalannak kell lennie belügyminiszterünk fejének abronccsal összetartva. Nehogy kipukkadjon a sok gondoktól.

Magunk közt szólván, mi porbafingó egyedek, akik csak zabálunk, meg húzgáljuk a csavarokat a gyártósoron, illetve böfögünk és gyártjuk a közjószágokat, el sem tudjuk képzelni, föl sem tudjuk fogni, ahogyan belügyminiszterünk egyfolytában a mi jó sorsunkról gondolkodik. A fájó bütykünkről, gyermekeink szellemi gyarapodásáról és a nyamvadt biztonságunkról, hogy az ilyesmi milyen fárasztó is bír lenni. Mi viszont a kocsmában dülleszkedve hálátlanok és tiszteletlenek vagyunk, azt sem tudjuk, mit csináljunk jódolgunkban.

Ilyképp és eddig vázoltuk a viszonyokat, amire azért volt szükség, hogy megértsük az alább következőket, hogy éppen amiatt a tűzoltóknak suttogva kellett vonulniuk kifejezett kérésre. Azaz és magyarán az történt, hogy a Belügyminisztériumból hívták ezeket a katasztrófásokat valami meglazult homlokzati elem miatt, amelyik készült a mélybe zuhanni, de, és itt fölemelte intőn az ujját a telefonáló arra kérve a jó tűzoltókat, délután egy körül érkezzenek, és mindenképp sziréna nélkül, hogy a belügyminisztert ne zavarják meg.

És itt megállunk egy szóra, valamint ki is fújjuk magunkat a hegymászás előtt.  Ez pediglen abból áll, hogy magunk elé képzeljük Pintér Sándor gondoktól barázdált homlokát, ahogyan annyira dolgozik érettünk, hogy zavarná őt a szirénaszó. Mert ahogyan meghallaná a visítást, azonmód hullanának ki a fejéből az addig sorba rakott gondolatok, netalán a sziréna hangja arra figyelmeztetné őt, hogy nincsen is rend, amiképp annak idején két hétre rendelte, és még netalán ösztönösen sms-eket kezdene írni nékünk, hogy üljünk át másik autóba.

Minden lehet és mindennek az ellenkezője is, vagy éppen semmi sem. Azt is tételezhetjük, hogy a sziréna zavarná őt az ebéd utáni sziesztájában, de akkor meg adódik a kérdés, miért egy órára rendelték a tűzoltókat, mint valami taxit, miért nem előbb vagy kicsit később, tehát itt van az egyik nagy titok, miért egyre és miért csöndben, vagy csupán véletlen az egész, egy túlbuzgó csinovnyik kitalációja, aki Pintérre hivatkozva érezhette fontosnak magát, hogy dirigálhat a tűzoltóknak, hogyan dolgozzanak. Ilyenek.

Mert a szabályzat szerint állítólag szirénázva kellett volna vonulniuk, amit ez a BM-es ukáz akadályozott meg, de mindösszesen is, ez a kis apróság mutatja kies hazánk jellegét. Már ami a hatalomgyakorlás módját illeti. Nem kell az időben túl messzire, sem a térben túl távolra menni ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelőjét a nagyon fontos elvtársak megkülönböztetett és kivételes jogaival, amellyel az a szándék, hogy a valóság észlelése nélkül legyen zökkenőmentes az életük azt a képzetet sugallva, hogy ez érettünk van.

Holott rossebeket. És ezt a kijelentésemet igazolandó fölidézem egy másik nagyon fontos ember, egy bizonyos Latorcai János (KDNP, országgyűlési alelnök) útmutatását a fontosság illúziójának megteremtésére, miszerint: „Csináljunk úgy, mintha valami fontosat kellene csinálni” – és ezzel érkezünk meg végül úticélunkhoz. Mert még az is lehet, Pintér épp az épületben sem volt, hanem valami jachton lógatta a lábát, mint amikor Petiminiszter verte át a népeket. Illetve csak szerette volna, mert lebukott erősen.

Arról van tehát szó voltaképp, hogy az egyik elem a színjátékban a fontosság látszata, a szakadatlan munka és a hatalom ehhez társuló aurája, a másik pedig a mögötte húzódó teljesítmény, ami gyakorta zérus, vagy épp pozitív nulla, vagy milyen új számfogalmat vezetett be épp maga doktorminiszterelnök elvtársúr. Mindegy is, csak ilyen eddig még nem volt – de már ez is van -, a kérés, hogy a tűzoltók halkan suhanjanak, mert megzavarják a belügyminiszter érzékeny lelkét. Ez már tényleg delikát, illetve keresünk majd egy megfelelőbb jelzőt egyszer rá.

Nagy Márton minisztert eddig sem az eszéért szerettük. Illetve ez így nem egészen helyes. Egyáltalán nem szerettük mi őtet, mert valljuk meg, nincsen rajta semmi olyan, ami érzelmeinket ebbe az irányba mozdította, terelgette, noszogatta volna. Sőt és pláne, bozontos lelkünk egészen más stílusú mozgásokat végzett vele kapcsolatban, miközben kiváltképp őszintén olykor-olykor, nagyritkán, néhanap, naponta kritikus szemmel vizsgáltuk kognitív képességeit is, és nem csak mi. Magunk viszont őszintén szólván egészen guvadt szemekkel.

A Ryaanir vezére, egy bizonyos Michael O’Leary szó szerint „idiótának” nevezte, és szívesen küldte neki a „Közgazdaságtan tökfejeknek” című könyvet. O’Leary úr azonban egy mocskos kapitalista, aki nem érti a magyar (neres) közgazdaságot, ami nem, hogy unortodox, de ezt a betegségét azóta kinőve már egyszemélyi irányítás alatt áll, és a jelek szerint úgy működik, ahogyan a gazda füttyent. Erről majd később esik szó, most csak azt az alaphelyzetet vázoltuk fel, miért monda Nagy Márton tegnap azt, amit mondott.

Mielőtt azonban a szózatot, a kinyilatkoztatást ismertetnénk, alámerülünk egy kicsit A tanú című filmalkotás elképesztő világába elsősorban esztétikai gyönyörök beszerzése okán, másodjára utalásul arra, ez a mi világunk már majdnem ugyanaz azzal a toldással, hogyha lehet, annál egy fokkal aljasabb. És most, hogy elmeséltem a nyomorult életünket, ezért és így, mielőtt magunkba roskadnánk tényleg tegyük meg ezt a kirándulást már csak azért is, hogy szemünk elől ellebbenjen a propaganda mocskos fátyla (by.: RK)

„Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.” – mondta Virág elvtárs az elképedt Pelikán gátőrnek a citromról, és itt jön a képbe Nagy Márton, aki azon örömködött, hogy a KSH szerint októberben tíz százalék alá kúszott be az infláció, bár a bőrünkön egészen mást érzünk. De ez mellékszál. Ennél sokkal érdekesebb Nagy előadásában az, miért és hogyan értük el a világra szóló eredményt, amitől a miniszter éppenhogy csak nem csűrdöngölt széles jókedvében.

„Orbán Viktor miniszterelnök világos célt tűzött ki a kormány elé: először le kell törni, majd 2023 végéig egy számjegyűre kell csökkenteni az inflációt” – utalt az előzményekre Virág-Nagy elvtárs, majd ugyanebben a stílusban folytatta is a mi legnagyobb gyönyörűségünkre: „A kormány lebirkózta, és egy számjegyűre csökkentette az inflációt, idő előtt teljesítve korábbi vállalását”. Majdnem azt mondta, lett magyar narancs, mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán. Nem mondta. De mondhatta volna, nem zökkent volna meg a stílus.

Kis kitérőt teszünk most abba az irányba, hogy ez a diadalmi jelentés nem biztos, hogy kiállná az igazság próbáját, mert a boltba járó sokaság egészen mást tapasztal. De a KSH bizonyos adatai és statisztikái olykor megdöbbentik azokat, akik látják, illetve a bőrükön érzik a valóságot, innen nézvést tehát tök mindegy nekik, a KSH mit hablatyol, és ennek nyomán Nagy-Virág elvtárs mitől és hogyan fakad dalra. Mert amit itt most megmutatunk, arra bizonyság, hogy voltaképp minden mindegy, avagy minden számít, semmi sem használ (AE Bizottság).

„Azért van egy kis rossz érzésem. Miért kell ekkora felhajtást csinálni? Mégiscsak becsaptuk az embereket.” – Így aggódott-kukacoskodott Pelikán, mint emlékezhetünk, de jött Virág elvtárs lehengerlő válasza: „Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!”

Stimmt, és rossz érzés, hogy ezek ugyanazok, mint ahogyan számtalanszor megállapítódott róluk. De nem is ez, hanem a küzdelem maga, amit ki is feledtünk, hogy a kedves vezető hány módon adott utasítást az infláció legyőzésére, üstökön ragadni, lebirkózni, fülön ragadni, fejszével menni neki, s lám, csak ki kellett adni az útmutatást, és sikerül is. Az ő tanácsai nélkül ez biztosan nem ment volna, viszont magától, ahogyan valóban történt, már igen. Duplacsavar van ebben, dupla átverés, ha igazából és őszintén belegondolunk.

Közgazdászok mondják, Orbán olyan célt választott ki, amikor ilyen nagyot ígért, amiben majdnem biztos lehetett, hogy sikerülni fog akkor is, ha a kormány szinte semmit nem csinál. Ezt teljesítette is, a célt is elérte, hogy ezt viszont Nagy-Virág elvtárs hogyan tárja elibénk, és így, ahogyan láttuk, az már nem csak az ő nyomora, hanem az egész elképesztő, panoptikumba illő bagázsé. Viszont ebből is győztesen jönnek ki, és leleményes népünk mindehhez lelkesen és elképesztően, nem is olyan sokára pedig majd ütemesen tapsol.

Egy gyógyíthatatlan halálos betegségben szenvedő embernek jobbulást kívánni nem épp komilfó, mi több teljesen tahó cselekedet. Mindezt nagy nyilvánosság előtt (kormányinfó), és a nyilvánosság jellegéből fakadóan a kormány nevében tenni meg, tetézi a bajt, amelyre ekképp jelzőt nem találunk, mert nem is keresünk. Vannak kimondhatatlan dolgok, és a NER, benne pedig Gulyás Gergely miniszter elérte ezt a szintet, innen tehát hangunk higgadtsága, holott tudnánk kölcsönvenni átkokat Izsajástól is akár, amit viszont nem értenének a nerkeresztények. Így hát elmeséljük, ami van.

Karsai Dániel alkotmányjogász gyógyíthatatlan beteg, és így elsősorban, de más szemszögből sorstársai miatt is az aktív életvégi döntésért, közismertebb nevén az aktív eutanáziáért kampányol, amely hazánkban jelenleg tiltott. Kilátástalannak tűnő küzdelme már az Emberi Jogok Európai Bíróságánál jár, mert Magyarországon hiába érvelt. Karsai azért teszi ezt saját magáért, mert egy éve diagnosztizáltak nála ASL betegséget, ami a központi idegrendszer mozgásért, beszédért, nyelésért és légzésért felelős izmainak pusztulásával, idővel teljes bénulással és fulladással jár. Nincs rá gyógymód.

Így meghalni emberhez méltatlan, ha lehet ilyet mondani, márpedig lehet, ezért az alkotmányjogász az alaptörvénybe foglalt emberi méltóságból fakadó önrendelkezési jogra hivatkozik úgy érvelve, ez éppen azt jelenti, hogy az ember dönthet a saját életéről, így következésképp annak végéről is. Hogy a halál egyes filozófiák szerint mennyire az élet része, abba nem menjünk bele, mert itt jogról van szó, ami sokkal szikárabb terület, éppen ezért nem szerencsés az, amikor ebbe szakralitást keverünk, mert az már vallás és hit kérdése, és a két szellemi ág összemosása, főleg nem állami szinten öreg hiba.

Gulyás ugyanis, mielőtt a bődületes, érzéketlen, tiszteletlen és méltatlan jókívánságaival előrukkolt volna, akárha valami falusi plébános a vasárnapi misén, ámde a kormány nevében úgy érvelt: „Az emberi életről nem az embernek kell rendelkezni”, azaz minden vitát és döntést egy fölső hatalom, azaz Isten kezébe adott, ami egy XXI. századi szekuláris kormánytól fölöttébb furcsa, illetve el sem fogadható. Gulyás szájából meg fölöttébb különös, mert nem a fent emlegetett vidéki istenszolga, hanem miniszter. Legalábbis a pedigréje szerint, annak azonban nem mindig lehet hinni. Látszat és való, igaz meg hamis, ki igazodik már el ebben a kupiban.

Érthető tehát, hogyha Gulyás ehhez (sem) ért, hibázik, hiszen egy kalap alá vonta a halálbüntetést az eutanáziával, mondván, ha azt tiltják, akkor ezt is, holott nagyon könnyen belátható, hogy a két dolog annyira nem egy, hogy épp szöges ellentétben áll egymással. Annyi a közös, hogy mindkettőben szerepel a halál és az élet, Istent viszont Gulyás keverte bele, aki viszont ezek szerint az ő olvasatában élvezettel nézi teremtményei szenvedéseit, sőt, ha az ő kezében van a sorsuk csakis, akkor direkt kínozza őket. Azt mi mondjuk, ha Isten ilyen gonosz, akkor jogosan bírálja fölül az ember az ő kétséges akaratát.

A dolog azonban ennél sokkal egyszerűbb, mert Karsai arra hívta fel a földi hatalom, azaz Gulyáson keresztül a kormány figyelmét, hogyha ellenzi a halálbüntetést, a minden méltóságot nélkülöző, fizikai kínszenvedéssel járó életbüntetést is elleneznie kéne.  Az érvelés, bár helyes, de indokolatlan, hiszen kormányunk sohasem volt híres arról, hogy az emberi méltóságot olyan nagyon sokra tartotta volna, illetve megmutatkozik ez esetben is az, hogy felelősséget semmiért nem vállal, most épp az egyház álláspontja mögé rejtőzik, s rajta keresztül Istenre mutogat, mintha kormányzását a mindenható irányítaná.

Ez annyira nem igaz, mint hogy annak sem tűnik, ezek a nerkeresztények nerkeresztény érvei annak ellenére, hogy a társadalom döntő többsége Karsainak ad igazat, így ez a meglehetősen nagy halmaz nem keresztény, vagy a kormány nem az. A kettő közül az egyik, vagy épp mindkettő igaz, de Gulyást ez sem menti fel az alól, amit tett, illetve amit mondott, mert ez a módi már egy útszéli csehóban sem menne el. Mert legyen az ember bármennyire agytörzsi lény, a halált, de legfőképp a haldoklót akkor is tiszteli, ez az evolúció még egy régebbi fázisában költözött bele, de azon a szinten a jelek szerint Gulyás még nem járt.

Kellett pár nap, hogy a sokkoló élményt földolgozza az ember. Ahogyan a szaporodási kerekasztal megalapításának másnapján Novák Sándorpalotát egy harci járműben láttuk meg rohamsisakban (vö.: bili). És még akkor is bennünk volt a kétség, hogy miközben tudjuk és ismerjük ennek cirkusz voltát, amelyben Novák csak a legócskább bohóc, és azzal is tisztában vagyunk, hogy amikor ezek történnek, a háttérben folyamatosan rabolják ki az országot, akkor melyikről is kellene szót ejteni.

Mégis valami gombóc van az ember gyomrában, amikor úgy nézik hülyének az embert, hogy voltaképp saját magukból is kretént csinálnak, és mindebből valami olyan aljas tébolyda kerekedik ki, aminek manapság és végül is Novák az a bábja-bohóca, amelyik leginkább a maga teljességében mutatja meg nekünk, ahogyan villámgyorsan rohanunk a vesztünkbe. Ebben az erősített meg bennünket leginkább, amikor elnökünk mindezek után Brüsszelben összetrombitálta a mindenféle pártállású magyar képviselőket.

De egy kivételével csak a fideszisták mentek el, ilyképp az is csak olyan cirkusz volt, mint a popsitörlős ablakpucolástól elindulva az afrikai tehénátadáson át a rohambilis fotózásig, és még csak ezzel sem igazán foglalkoztunk volna, ha nem kerül elénk az a darab a sorozatból, amelyen férjuram is rajta van fején szintén bilivel – mint amikor közösen úszták át a Balatont a csináltatott méregdrága mezben -, és Novák katonás ruhájára ránézve, amit ez alkalommal viselt, az is feltűnt, hogy ezt is neki csinálták direkt jófajta bőrből, ami, ugye, nem egy úszódressz.

Visszafelé haladunk azonban az időben az utóbbi napok Novák-pörformanszában, és itt a Brüsszeli fellépést találjuk, ahol a fideszistákkal és velük együtt az ottani ellenzékiekkel (de csak Ujhelyi ment el, majd eldöntjük, hogy áruló-e) azért óhajtott találkozni, hogy nagy, közös, nemzeti együtt felbuzdulással tegyenek meg mindent az ottani pénzek hazahozataláért. Pedig tudhatná, hogy rossz ajtón kopogtat. Például saját maga is úgy tüsténkedhetne ez ügyben, hogy nem ír alá olyan törvényeket, amelyek még a saját alapbigyójuknak sem felelenek meg.

Hogy a főnökét térítené jobb belátásra, de, ez lehetetlen, mint ismeretes. Mert kitalálója, és dróton rángatója oly mértékig szidja öblös és tele pofával az intézményt, ahonnan pénzt remél, hogy azt elképzelni sem lehet. És vele együtt, az ő útmutatásai, hogy úgy ne mondjuk, bédekkere szerint azok is, akiket Brüsszelben összeterelt, így ebből is látszik, ez is csak olyan színház (vagy cirkusz) mint az összes többi, mint előtte a rohamsisak és az (Isten bocsássa meg) toszásügyi kerekasztal, amely Novák elnökletével nekilátott működni.

Még a harcibili előtt, hogy el ne feledjük. Arra is kár szót vesztegetni, mert itt sem a lényeggel van foglalkozva úgymond, miszerint olyan országot kellene építeni, ahol az embereknek kedve és lehetősége van szaporodni. Hogy hogyan kell, azt nagy valószínűséggel ösztönösen tudják, és nincs szükségük nyolcvanéves akadémikusok útmutatására, éppen ebből fakad a miért problematikája, arra azonban semmiféle kerekasztal (sem négyszögletes) választ adni nem tud. Novák sem, hiába csiszálta annak idején ábrándos szemekkel seggtörlővel az ablakot.

Ugyanígy a pápalátogatáskor is fölöslegesen adott a szentatyának saját kezével készült sütit, amit a saját fakanalával kavargatott, hiába akadt fönn a szeme a műpátosztól, ha ezzel párhuzamosan kegyelmet adott Budaházynak, akinek egy most készülő és rá szabott törvénymódosítással tisztogatják az utat vissza a közéletbe, hogy legyen egy mozgósítható harci szárny is az elméleti nácik (Mi hazánk) mellett. Innen tehát erősen olybá tűnik, hogy Novák olyan bohóc, aki a rendszer építője és tartóoszlopa.

Innen nézve, hogy harci sisakot ölt, jelkép értékű szinte, mert egy köztársasági elnök kötelmei között ilyen maszkabál nem szerepel, ha tehát megteszi, akkor azt bizonyítja, hogy a fasiszta rezsim militáns jellegével is azonosul. Vagy, ha nem, akkor annyira hülye, hogy ezt sem veszi észre. Lehet választani az alkalmatlansági bizonyítványok közül, ahogyan az is afelé mutat, hogy amióta Orbán kijelölte, azóta a jelek szerint egyet tesz, közpénzen járja be a földtekét. Lejárat minket és nevetségessé tesz.

Így ezen a ponton, voltaképp Novákot magát odahagyva arra lennénk kíváncsiak, Ujhelyi képviselő miért ment el a brüsszeli kirakati szeánszra, amivel – bár utólag elmagyarázta, semmi értelme nem volt -, de mégis legitimálta a cirkuszt abba a hibába esve, mint itthoni kollégái, akik bejárnak a parlamentbe azt a hamis képet erősítve, mintha demokrácia lenne, holott nincs. És Novákot ringatva abba a kényszerképzetbe, hogy azt csinálja, amit egy elnöknek kellene, pedig ilyesmi meg sem fordul a fejében. (És akkor jöhetnek az elefántok a porondra.)