Tegnap kitört a nemzeti konzultációs láz, legalábbis kormányzó erőinken. Teljes erővel lobog a téboly, hogy a lakosság is ilyen lelkes-e vagy elszánt abban, hogy ne hallja meg Ursula von der Leyen füttyét (a kis Sorosról nem is beszélve), az majd a végelszámolásnál kiderül. De minden külön értesítés helyett már tudom közölni a lezsírozott eredményt, miszerint a mimagyarok megtagadják a táncolást, amit ez a boszorkány akárha mint valami Hacki Tamás vezényelne nekik az ő ajkaival. Mert megint a füttyöknél és a táncoknál tartunk.
A mostani konzultáció (akárcsak az összes többi) oly mértékig primitív, hogy igazat kell adjunk azoknak, akik úgy vélekednek, az ellenzéknek akkor lehetne esélye megszólítani Orbán elhülyített tömegeit, ha kommunikációjuk nívójában a Fidesz alá mennének. Ez azonban képtelenség, mert az már annyira a béka segge alatt van, illetve annál azért jóval lejjebb. Bizonyára mindenki – vagy legalábbis a nagy többség – megkapta a pakkot, amit a Fidesz küldött neki, így annak tartalmával részletesen nem foglalkoznánk.
Legyen elég annyi, tizenegy hazugság szerepel benne, és mindahány úgy kezdődik, Brüsszel. Orbán igazi célját ismerjük, a debiljeivel való kapcsolatát szeretné még szorosabbra fűzni, akik vannak uszkve három milliónyian. De a maradék hét, ugyanúgy, mint a rénszarvasok a Red Bull reklámban, a télapónak teszik fel a kérdést: hát velünk mi lesz? Igaz, azzal épp a hatalom nem törődik. És a hülyékkel sem, ők megkapták sok milliárdból a dózisukat, és nagy valószínűséggel néznek ki ostobán a fejükből. Mint eddig is.
Ez a massza dönti el egy ország sorsát, látjuk, milyen eredménnyel. De ezen a fennálló helyzet miatt segíteni nem tudunk, így nekünk a közös nyomor mellett marad a szégyen, ám ezt is kezdjük megszokni. Már nem is annyira ég a pofánk, ha idegenben letagadjuk, hogy magyarok vagyunk. Mindenki megtudta volna úgyis, hogy mibe kezdett megint a Fidesz, Deutsch Tamás azonban volt annyira ostoba, levélben tájékoztatta az EP képviselőket arról, megint elkezdődött egy ilyen konzultáció, amellyel újra az Unió arcába köpnek.
Mintha azt mondta volna, tartsátok ide a képeteket. Mert azt sem veszi észre ez a szerencsétlen, milyen szemmel néznek rájuk már a világ fasisztáin kívül mind a normálisabbja, és így értelemszerűen ránk is. Nem értjük Deutsch buzgalmát, valószínűleg elébe ment a kérdéseknek, amelyek akkor vetődnek majd fel igazán, amikor meglátják a debil kampány két arcát, amire ezt az egész köpedelmet felépítik, és ők nem mások, mint az emlegetett Ursula von der Leyen, és ezúttal már az ifjabbik Soros, aki a papától örökölte a mumus szerepét.
Ők fütyölnek a kép szerint, nevük pirossal kiemelve, így egy kicsit előre tekintve az a bizonytalanság mibennünk, hogy amikor a kedves vezető ezután találkozik az EB elnökével, akkor is rábukik-e a kezére, mint valami ganyécsizmás tahó, vagy pediglen elsomfordál a falak mellett a budiba elrejtőzni. Ez az ő baja, a miénk viszont az, hogy az ő népe vagyunk, és a nyomorunk mellett most már tényleg nem marad egyebünk, mint a szégyen, amire egyébként a magyar futballválogatott olasz kapitánya is felhívta a figyelmünket.
Mégpedig felszólító módban. Azt mondta Rossi úr, aki így lassan elvtárssá szublimálódik, hogy „sok magyar nálam jóval kevésbé szereti a válogatottat, és jó lenne, ha szégyenkeznének”. Nem mennénk bele részletesebben a kurvaanyázásba, de ezek szerint már ő is a meghatározója annak, ki a magyar, s ezek szerint az nem igazán, aki Orbán kirakatcsapatáért nem rajong, vagy nem pisál érettük állva, s fennakadt szemekkel. Ilyen két élmény ért minket pénteken, egyszer önerőből szégyenkeztünk, másodjára fel lettünk szólítva erre.
De mindkettő magyarságunkat érinti, ez utóbbiról pedig csak annyit, ha Rossi úr szerint ezt kell tennünk, ám legyen, mert elérkeztünk arra a pontra – nem először és nem utoljára -, amikor ki kell mondanunk, ha ezek magyarok, akkor mi (vagy legalábbis én) nem vagyunk azok. Így minimálcélként, mert azért nem olyan könnyű ez a lemondás, azt kell kijelölni, hogy ebbéli státuszunkat visszaszerezzük. Ehhez viszont az az út, hogy a regnálókat elzavarjuk jó messzire, másképpen nem tudunk Európa szemébe nézni. Igaz, a sajátunkba sem.