Fraktálok

Varga Judit talán az igazságügyi miniszteri hivatalából fakadóan kijelentette, hogy az igazság mindig győzedelmeskedik, és ettől olyan lett, mint egy partizán, hős szabadságharcos vagy dakota törzsfőnök. Varga Judit ezt a bölcsességet a tágas Európának mondta, sőt, a még szellősebb nagyvilágnak arra bizonyságul, hogy na, ugye, diktatúrát kiáltottak, és még csak Recsk sem nyílt újra, másféle lágerek sincsenek, mert Varga Judit a jelek szerint nem ismeri a lélek szabadságát. Ezért nem beszélt mondjuk Indexről, SZFE-ről, hogy csak egy hét gyalulásait említsük, és ne nézzünk el mélyebbre az időben.

Midőn tanulmányoztam a szöveget, amit az igazságügyis elővett magából Orbán és a rendszere védelmében elferdítve a valóságot, mint a fekete luk a teret, akkor vele párhuzamosan a másik fülemben meg Kovács levelező dörömbölt, hogy mindenki kérjen bocsánatot és essen térdre a NER előtt, vagy hasra. Sőt, kicsit messzebbről beszüremkedett Szijjártó rikácsolása is, midőn a nagyköveteknek osztja a körmöst, és ekkor jutottak eszembe a fraktálok, amiket például akkor is tanulmányozhatunk, ha kinyílik egy pitypang. És a NER elitjére nézve is ezek szerint, amint kiderült.

A fraktálok bonyolult egy dolgok, elméleti fizikusok vagy óvodások szoktak játszódni velük, mert egyrészt csudálatosak, másfelől titkokkal teliek. Ami a halandónak föltűnik belőlük, az a hasonlóság és az ismétlődés, hogy a kicsiben benne van a nagy, a nagyban a kicsi, a végtelen egyformaság és ismétlődés. A fraktálok lehetővé teszik, hogy matematikai modellt készítsünk egy város jövőjéről, esetleg egy járvány lefolyásáról, amennyire szépek ezek, annyira félelmetesek is, de megadják azt a lehetőséget, hogy a társadalom folyamatait a természettudomány eszközeivel írjuk le, ilyenek.

Varga Judit mint fraktál azonban nem ezért érdekes, hanem, mert esszenciáját tekintve ugyanolyan, mint Kovács Zoltán, aki ugyanolyan, mint Szijártó, és így tovább a végtelenségig jobbra és balra, előre és hátra. Máris előttünk áll a NER matematikája vagy fizikája, én viszont sajátos szinesztéziával szarszagot is érzek, ha a képüket látom. De időben kiterjesztve a jelenség vizsgálatát, eljutunk Bródyig, hogy ezek ugyanazok, és íme, itt is áll kerekdeden, térben és időben is elterülve a rendszer maga, amely Horthyhoz kapcsolódik, az pedig a Harmadik Birodalomhoz, etc.

Ugyanezt fedeztem fel akkor is, amikor kiderült, egymilliárdot kóstál majd a gusztushuszi tűzijáték, és az egyik portálon egy nyájas olvasó máris asszociált, hogy ez ám a teljesítmény, egymilliárdot húsz perc alatt a Dunába lövöldözni, ez még a Wermachtnak, megengedőbben a szövetségeseknek sem sikerült. Egyből helyben voltunk az ismétlődésekben a Dunába rogyó Lánchíddal, a Duna partján álló cipőkkel, amelyekbe meg beleköpnek, és olyan asszociációs folyamat szabadult el ekkor, hogy meg kellett rendszabályozni a fraktalizáló elmémet, ne száguldozzon már annyira.

Olyan vagyok, mint Móricka, akinek mindig mindenről az jut az eszébe, de ebben a bűnös nem én vagyok. Csak nézem a NatGeón a műsort Goebbelsről meg az ő propagandájáról, vagy akármely dolgot a Harmadik Birodalomról, Sztálinról és hasonszőrű figurákról, s mintha a NER-ről és a kedves vezetőről mesélnének. Mondom, a fraktálok, a nietzschei ugyanannak az örök visszatérése, vagy Spengler kultúrkörei, ez jut az ember eszébe, amikor Varga igazságügyis eszmefuttatását olvassa arról, hogy az igazság végül mindig győzedelmeskedik.

Mondjuk, ebben annyira nem vagyok biztos, mert ugyanis tele van romantikával a lelkem, de ennyire azért nem. Winnetou is meghalt, Gojko Mitic megöregedett, és a vadnyugat sem ugyanaz már, illetve majdnem, ha a mai történéseket nézzük. De most nem azért vagyunk itt, hogy afelett búsongjunk, hanem, hogy Varga igazságügyist riogassuk. Mert ugyanis, ha igaza van abban, hogy az igazság végül mindig győz, akkor saját magának jósol szörnyű véget. Viszont, ami a mókás a dologban, még csak nem is tudja. Csak jár a szája, és beszél összevissza.

Gyászbeszéd a kultúra fölött

Az a baj, hogy Orbán temetni sem tud igazán, mint ahogyan semmit sem. Ha kikerül a csatatérről, ami a köznapok, akkor is füstölgő ágyúcsövek közt lófrál. Orbán nem tudja díszbe öltöztetni a szívét, nem tud érdekek nélkül nézni semmire, Orbán halottai is sakkfigurák, az Isten óvjon meg mindenkit attól, hogy a hullája fölött gyászbeszédet tartson. Bár biztosan akad olyan, aki már csak azért is érdemesnek tartaná a kínhalált, hogy vele ez megtörténhessék, mert nem vagyunk egyformák egyáltalán és pláne.

Mert viszont, ha Orbán búcsúztatja az embert, olyat kaphat, mint a néhai Fekete György tegnap, akivel – mint megtudtuk – együtt is gyalogoltak meg nem is, olykor visszanéztek, de hogy épp melyikük és kire az bizonytalan volt. Ezen kívül meneteltek valami kétes, gomolygó massza felé, ami a jövő, turulszárnyon ringatózó isten tudja, micsoda, de szép és emelkedett, mint a rosseb. Ide meneteltek ezek ketten, míg Fekete György élt, most viszont Orbán már egyedül menetel, olykor visszanéz.

Mindezek után jött el a megvilágosodás, mikor is megtudhattuk ezt: „A magyar kultúra az a teremtő és megtartó erő, amely nélkül nemcsak túlélni, de élni sem lehet, és talán nem is érdemes…ha gyökeret eresztünk a kultúrában, belőle táplálkozunk, belőle merítjük az ihletet, engedjük kibontakozni, akkor nemcsak megmaradunk, hanem visszaszerezzük, sőt gyarapítani fogjuk mindazt, amit az előttünk járók ránk hagytak.” – Ekkor Nicanor atya jutott eszembe, aki Macondóban elemelkedett az anyaföldtől.

Nem tudom, mért, de láttam, midőn Orbán ereszti a gyökeret a kultúrába bele, de húsz centivel a föld fölött lebegve, eközben fakanállal meri az ihletet, dűtti magába a kultúrát mindeközben, ahogyan levitálva lépnek egymásra a talpai. És eszembe jut az a kép, amit tán egy hete közölt egyik reggel, hogy Magyar Nemzet és Nemzeti Sport, ahogyan ezekből szítta a kultúrát, kijelölte a két orgánummal azt az ösvényt, amelyen a magyar kultúra halad, amelyben a futball a művészet szotyolával fogyasztva.

Meg a koviubi. De bármely meglepő, ezúttal nem azon óhajtok élcelődni, hogy miniszterügynök elvtárs, faragatlan tuskó lenne, hanem azon hullatom könnyeimet, hogy mi az a kultúra, ami ez alkalommal piedesztálra emeltetett, amelybe eregeti a gyökereit. Mert ugyanis épp harc van e téren is, kultúrharc, mint tudjuk nagyon jól, amelyben az SZFE az új ellenség, mint a napok történései is mutatják, s amelyről Kálomista Gábor mondta ki az ítéletet még a tárgyalás előtt. Tőle is kértek valamit majd egyszer.

Kálomista azt mondta, az SZFE nem művészképző, hanem ideológiai átnevelőtábor, egy liberális fészek, amely ebben a formájában megérett a pusztulásra, és el is fogják pusztítani. Nem azért, mert Kálomista ezt mondta, hanem, amiért és amit a kedves vezető a kultúráról gondol. Ő a kultúráról azt gondolja, hogy Trianon, pátoszosat, hazasiratót és borgőzös magasztalót álmodik, barna masszát gondol, ezeknek a kultúra Takaró előadásában erkölcsi feladat, szakrális cél néha visszanézve.

Mondom, levitálnak, fönnakadt szemmel nézik Szűz Máriát a mennyek bejáratánál, Szabolcska Mihály mosolyog, és Horger Antal sem érzi magát túl rosszul. Ilyeneket indul terjeszteni Vidnyánszky az ekhós szekereivel, úgy megyünk ki Európából, hogy ezúttal vissza sem nézünk, meg sem állunk a kipcsak sztyeppékig. Csakhogy ez tragédia. Ezek pedig ülnek a pénzhalmuk közepén, és eltelten mosolyognak, na, megint visonganak a libsik, így örülnek a dúlásnak, és leköpik Esterházyt.

Isten, haza, család, nemzet, szent korona, bor, búza, futball, háború, snapszli, kakastoll. Efelé menetel a kedves vezető kultúrája, ebbe eregeti a gyökereit, de ezt is tudjuk időtlen idők óta, csak most hirtelen összesűrűsödött az élet. Vagy a halál. Orbán beszélt, és dögletes lehelete volt, holott voltaképp semmit nem mondott. Tegnap fölfedeztem a közte és a szomszéd Józsi közti hasonlóságot vagy egyezést, és újólag bizonyságot kaptunk reá. A szomszéd Józsinak is bugyborékolnak dolgok a fejében, de soha nem találja hozzá a szavakat, mert nincs neki olyanja.

Rocinante

Néha nem tudom, mi van. Tegnap is, a déli verőn, ahogyan létmódomtól idegenként az utcán haladtam, jön haza a Józsi szomszéd, támaszkodik erősen a biciklire, amit nem közlekedni, hanem járókeretként használ. Főleg, amikor tele van hűsivel, mint ezúttal is, a maszkot álla alá igazítva, véresen csillogó malacszemekkel szegezi nekem a kérdést, ami épp eszébe jut – vagy már órák óta foglalkoztatja, de, hogy épp mért pont ez, az föl nem fogható –, hogy aszondja: hogyan hívták a Don Quijote lovát.

Jönnek elő belőle ilyen váratlanságok gyakorta, olyasmik motoznak benne, aminek értelme nincsen. Jelesül azt már legalább százszor nekem szegezte, hogy te tanultál latint, na akkor, mondd meg nekem, mi a csont. Felel is, rávágja, hogy os, erősen megnyomva az esset, amiből kitetszik, hogy ő viszont nem tanult latint, viszont mégis büszke a mérhetetlen tudására. Néha eszébe jut valami, és vizsgáztat, az a legjobb, amikor tudom, hogy nem tudja, amit kérdez, választ kapva azonban vállon vereget.

Kíváncsi voltam, tudod-e, örül annak, hogy tudom, amit ő nem, csak úgy tesz. Amióta bevallottam neki, mert kiverte belőlem, hogy latint is tanultam, másképpen, lexikonként néz rám, egyfolytában le akar buktatni, mit nem tudok, pedig soha nem dicsekedtem neki semmivel. Bizonyítani akarja, hogy ő, bár nem tanult latint – illetve mást sem – ér annyit, mint akárki más, tudja, mi az az os, s ha megsallerozza a kilukadt bicikligumit, akkor elégedetten közli, ez a gumiragasztás a huszadik szakmája.

Értékes organizmusnak akar látszani, illetve annak akarja tudni magát, amiből kitetszik, igazából teli van kisebbrendűségi komplexusokkal. Senki nem bántja, de támad, senki nem kérdezi, de felel, fölösleges, de kérdez, egyfolytában a létezése értelmét bizonygatja, amit másban talál meg, nem önmagában, és ez minden bajok eredője. Valami trauma érhette gyerekkorában, olyan, mint Orbán, tán ezért is rajong érte, és ezért fárasztó mindkettő: a Józsi is meg Orbán is.

Egyformák, csak ennek a Józsinak kevesebb a hatalma. De, hogy ez a ló, illetve annak a neve hogyan fészkelte be magát a fejébe épp most, azt föl nem foghatom. Mondom neki, Rocinante, de mondhattam volna Caligulát, az is megfelelt volna, és elégedetten közölte volna, csak kíváncsi voltam, tudod-e. De, hogy mért nem a Sancho Panza szamarának nevére volt kíváncsi az is töprengési feladat, de lehet, arra már nem emlékezett, hogy olyan is lett volna. Gomolygott a fejében valami a lovagról és a lóról, és előbucskázott.

Pedig nem jók az ilyen bizonytalan gomolygások. A távoli, nagy és ostoba Amerikában is ilyenek vannak, gőzös kaszálás, hogy hullik a férgese. Mert ugyanis másképp nem felfogható, hogy a rasszista hódítók elleni szobordöntési vagy rongálási buzgalmak a művelt San Franciscóban elérték a búsképű lovag szobrát is. Régi, spanyolos ruhában volt, secko jedno alapon nekimentek annak is, ami azt mutatja meg nekünk, bár eddig is tudtuk, hogy az ostobaság mindenre képes. Mindenre is.

Ennek ékes példája minálunk Gaudi-Nagy Tamás – mint az én malacszemű Józsim –, aki feljelentette a Pride-osokat, mert a koronát szivárvány alatt ábrázolták. Jóérzésű magyarok tömegeire hivatkozik Gaudi-Nagy Tamás Józsi, pedig csak magára gondol, illetve azokra a bávatagokra, akiket ezzel föl lehet cukkolni. Ő nem a korona nem létező szentségét védi, hanem uszít, ráadásul a lehető legocsmányabb módon, amikor szakralizálja a védendő tárgyat, mint annak idején a szánkókat a téren.

Ami ma Magyarországon folyik, azt bízvást nevezhetnénk keresztény dzsihádnak is. Hovatovább az volna az ideális állapot a hatalom őrültjei számára, ha valakire rámutatnának, istengyalázó-, tagadó, és a tömeg máris lincselné meg a hitetlent. Ilyen habitusból öntik le Don Quijote szobrát San Franciscóban, vagy verik meg a kendős nőt a pesti villamoson. Nincs különbség a tudatlan, gőzös gyűlöletben, az egész világ malacszemű Józsi, mi pedig magunk vagyunk a pokol bugyraiban.

Rocinante

Néha nem tudom, mi van. Tegnap is, a déli verőn, ahogyan létmódomtól idegenként az utcán haladtam, jön haza a Józsi szomszéd, támaszkodik erősen a biciklire, amit nem közlekedni, hanem járókeretként használ. Főleg, amikor tele van hűsivel, mint ezúttal is, a maszkot álla alá igazítva, véresen csillogó malacszemekkel szegezi nekem a kérdést, ami épp eszébe jut – vagy már órák óta foglalkoztatja, de, hogy épp mért pont ez, az föl nem fogható –, hogy aszondja: hogyan hívták a Don Quijote lovát.

Jönnek elő belőle ilyen váratlanságok gyakorta, olyasmik motoznak benne, aminek értelme nincsen. Jelesül azt már legalább százszor nekem szegezte, hogy te tanultál latint, na akkor, mondd meg nekem, mi a csont. Felel is, rávágja, hogy os, erősen megnyomva az esset, amiből kitetszik, hogy ő viszont nem tanult latint, viszont mégis büszke a mérhetetlen tudására. Néha eszébe jut valami, és vizsgáztat, az a legjobb, amikor tudom, hogy nem tudja, amit kérdez, választ kapva azonban vállon vereget.

Kíváncsi voltam, tudod-e, örül annak, hogy tudom, amit ő nem, csak úgy tesz. Amióta bevallottam neki, mert kiverte belőlem, hogy latint is tanultam, másképpen, lexikonként néz rám, egyfolytában le akar buktatni, mit nem tudok, pedig soha nem dicsekedtem neki semmivel. Bizonyítani akarja, hogy ő, bár nem tanult latint – illetve mást sem – ér annyit, mint akárki más, tudja, mi az az os, s ha megsallerozza a kilukadt bicikligumit, akkor elégedetten közli, ez a gumiragasztás a huszadik szakmája.

Értékes organizmusnak akar látszani, illetve annak akarja tudni magát, amiből kitetszik, igazából teli van kisebbrendűségi komplexusokkal. Senki nem bántja, de támad, senki nem kérdezi, de felel, fölösleges, de kérdez, egyfolytában a létezése értelmét bizonygatja, amit másban talál meg, nem önmagában, és ez minden bajok eredője. Valami trauma érhette gyerekkorában, olyan, mint Orbán, tán ezért is rajong érte, és ezért fárasztó mindkettő: a Józsi is meg Orbán is.

Egyformák, csak ennek a Józsinak kevesebb a hatalma. De, hogy ez a ló, illetve annak a neve hogyan fészkelte be magát a fejébe épp most, azt föl nem foghatom. Mondom neki, Rocinante, de mondhattam volna Caligulát, az is megfelelt volna, és elégedetten közölte volna, csak kíváncsi voltam, tudod-e. De, hogy mért nem a Sancho Panza szamarának nevére volt kíváncsi az is töprengési feladat, de lehet, arra már nem emlékezett, hogy olyan is lett volna. Gomolygott a fejében valami a lovagról és a lóról, és előbucskázott.

Pedig nem jók az ilyen bizonytalan gomolygások. A távoli, nagy és ostoba Amerikában is ilyenek vannak, gőzös kaszálás, hogy hullik a férgese. Mert ugyanis másképp nem felfogható, hogy a rasszista hódítók elleni szobordöntési vagy rongálási buzgalmak a művelt San Franciscóban elérték a búsképű lovag szobrát is. Régi, spanyolos ruhában volt, secko jedno alapon nekimentek annak is, ami azt mutatja meg nekünk, bár eddig is tudtuk, hogy az ostobaság mindenre képes. Mindenre is.

Ennek ékes példája minálunk Gaudi-Nagy Tamás – mint az én malacszemű Józsim –, aki feljelentette a Pride-osokat, mert a koronát szivárvány alatt ábrázolták. Jóérzésű magyarok tömegeire hivatkozik Gaudi-Nagy Tamás Józsi, pedig csak magára gondol, illetve azokra a bávatagokra, akiket ezzel föl lehet cukkolni. Ő nem a korona nem létező szentségét védi, hanem uszít, ráadásul a lehető legocsmányabb módon, amikor szakralizálja a védendő tárgyat, mint annak idején a szánkókat a téren.

Ami ma Magyarországon folyik, azt bízvást nevezhetnénk keresztény dzsihádnak is. Hovatovább az volna az ideális állapot a hatalom őrültjei számára, ha valakire rámutatnának, istengyalázó-, tagadó, és a tömeg máris lincselné meg a hitetlent. Ilyen habitusból öntik le Don Quijote szobrát San Franciscóban, vagy verik meg a kendős nőt a pesti villamoson. Nincs különbség a tudatlan, gőzös gyűlöletben, az egész világ malacszemű Józsi, mi pedig magunk vagyunk a pokol bugyraiban.

Popzene

Németh Pacal Szilárd örvendezett nagyon, hogy hiába az esős idő, és Istennek ellene való minden furmánykodása, csak összejött a koviubi. Ma már koviubi nélkül nem ember az ember, ez a jelszó a galeribe való bejutáshoz, amit csak szittya magyarok ismerhetnek. A koviubi az magyarul koviubi, ez minden más nyelven másképpen van. Azért nyúltam ilyen merészen ehhez az állításhoz, mert annak idején a kedves vezető, illetve az őt mosdató agytrösztje is kijelentette, hogy az élettér az nem Lebensraum, na, ugye, és hát természetesen perszepláne.

Hogy lássuk, amiként annak idején Berki kivasaltatta a herezacsit, hogy megbucskázzon rajta a napsugár, akképp Németh Pacal az agytekervényeivel tette ugyanezt. Sima a szürkeállomány, mint egy biliárdgolyó, ami abból is kitetszik, közvetlenül a koviubi után azt is megtudtuk: „Sok, nálunk gazdagabb és fejlettebbnek gondolt ország megirigyelhette az elmúlt három hónapban Magyarországot. Bebizonyosodott, hogy a fegyelmezett állampolgárok összefogása, a kormány gyors, hatékony és felelős döntései, az elkötelezett egészségügyiek, honvédek, rendőrök ereje gyakran többet ér a pénznél.”

Nem tudom, érezzük-e a világképből a tábori szürkét és a zupás őrmester eltátott száját, amelyek együtt olyan erőt sugároznak, mint Svejk hülye tábornoka. Emlékezhetünk, ő volt az, aki álmodozva kijelentette, olyan sereg elől, amelynek tagjai este megeszik a gulyást, majd kikakálják magukat, minden ellenség fejvesztve menekül. Általában is kezd hasonlítani kies hazánk a K&K degenerált világához, amelyben ügyelni kell, hogy a legyek le ne szarják császár őfelsége arcképét. Ferenc Jóska olyan apafigura volt azonban az akkori szervilistáknak, mint ma Viktor atyuska.

Nem mókázok, mert ugyanis tegnap, apák napja lévén a Fidelitas krémje „Apa csak egy van” felirattal a kedves vezető képét jelentette meg. És ide is eljutottunk. Meg oda is, hogy az igazi papájuk nem veri ezeket képen, mondja nekik, hogy játszódjanak a sarokban. Egyáltalán érdekelne azoknak a lelke, akik ifjúságukban ilyenre vetemednek. Régen az ilyenek mentek az Ifjú Gárdába majd pedig munkásőrnek, mint az egyik nagy ideológus, a Gajdics is, aki ma tele szájjal komcsizik. Ilyen az összes, de ez már nem érdekes, csak legyintünk, hülye ez, s mintha nem is lenne.

Viszont van utánpótlás, és az újak a megfelelési kényszer miatt hülyébbek és aljasabbak az előttük lévőknél. Mondjuk Pokorni vs. Kásler, és még lehetne mutatni párokat, ahogyan azt is, hogy a jobbak hogyan hagyták oda azt a fertőt, amit ma már a Fidesz jelent. Csak a belső mag örök, a triumvirátus: Orbán, Kövér, Áder, és a peremeken negyediknek Deutsch, ezek harminc év alatt megkaparintották az országot, és formálják a maguk züllött és ostoba képére, kirabolják, és mindig találnak hozzá kiszolgáló személyzetet. A legújabb véres szájú ez a Demeter Szilárd.

Mindent elmond a manusról, hogy az emlékezetes interjús afférjáról annyit jegyzett meg, hogy ugyan aljas volt amit tett, de helyes. Ilyen erkölccsel a lágerek őrei rendelkeztek utoljára, akik az eszmével igazolták az embertelenséget. És ez az ember az irodalom ura ma, és most már a popzenéé is. Hogy ilyet ki bírtak találni, azt mutatja, ezek soha nem voltak fiatalok, ami igaz lehet, mert már húsz évesen is csak a hatalomról álmodoztak a kollégiumban, ami görcsösségektől ma sem bírnak szabadulni, viszont közben nem jutott idejük arra, hogy megismerjék a világot.

A popzene (rock, punk, vagy akármi), az nem a párt által jóváhagyott Kislány a zongoránál a táncdalfesztiválon, hanem eleven hús és lázadás. Johnny Rotten meg Menyhárt Jenő. Ezeket nem lehet társadalmiasítani, mint ahogyan ez a Demeter feladatul kapta, ő annyit tehet, hogy milliókkal tömi ki Ákos dalszerzőt, meg az UFO-k által szabadjára eresztett, mulatóssal kurválkodó Patakyt. Ugyan ők ma is kapják a jussukat, de, hogy a júdáspénzek így hivatalossá válnak, maguk termelik ki azt az ellenkultúrát, amelynek a gyermekei majd megdöntik őket. Gondolom én, ujjam a bilibe lógván.

Kaszafilozófia

Terjed a neten egy kép a kedves vezetőről, amelyen egy kaszával szerencsétlenkedik ifjabb korában, amikor a hasa előtt még elfért a szerszám, bár a fogásán látszik, az életben nem volt előtte a kezében ilyen. Nem tudhatni, mi ihlette a fotóra, milyen hátsó szándék, mert tudjuk, minden rezdülése csak egyfelé mutat, ez pedig a hatalom. Erről szól még a vonalkódos alsógatyája is, ezzel kel és fekszik, annyira rabja ennek a mániákus szenvedélynek, hogy gondolni másra nem bír és nem is képes, de nem is akar. Sokat mond viszont, hogy egy futballpálya közepén szerencsétlenkedik a szerszámmal, mégpedig fehér ingben, de a pálya talaján látszik, nemrégiben nyírták rajta a füvet, olyanok, akik értettek is hozzá, és bizonyára gépesített jószággal.

Én is lehetnék kaszálós manus, ha akarnék. Nem idegesít, csak kicsit, hogy az emiljeim közt a spam mappába naponta úgy tizenötször érkezik szíves felkérés, hogy vásároljak motoros, önjáró kaszát, vagy kaszáló traktort, mintha épp földbirtokos lennék, akárha Mészáros Lőrinc vagy Lévai Anikó, illetve akármely NER-lovag. De nem vagyok, hála az összes kitalált isteneknek. Pedig a motoros kaszáló vagy traktor értelmet adhat az ember életének, általa akkor is valaki az ember, ha épp senkise, mint a Misi az utcából. Ő ilyen köztisztasági, városszépészeti szakember, aki nyaranta a füvek hosszáért felel, s ehhez a munkaadója ad neki egy guruló, kormányos kaszát, amit a szakirodalom fűnyíró traktornak nevez.

Ez a kaszálás mennyországa, de Miskának nem ezért fontos, hanem ontológiailag. Amikor reggel elindul a dolgozóba, egészen kicsi és törődött a zöld gatyájában és műanyag szatyrával a kezében. Ám, amikor megkapja a kis traktorját, kivirul, megnő, meghatalmasodik, arcán szétterül a már-már bambának mondható vigyor, és minden reggel végigpöfög az utcán, leállítja a készséget a ház előtt, mintha otthon felejtett volna valamit, pedig nem. Bemegy a házba, két perc múlva kijön, és büszkén pöfög tovább, mutogatja fűnek-fának, mily jó dolga van a Mihálynak. Ehhez viszont nyárnak kell lenni, amely csillagászatilag az éjszaka kezdődött el, és ironikus módon mától, tehát a nyár születésétől kezdve már rövidülnek a nappalok.

Azaz, a nyár azonmód elkezd meghalni, ahogy még világra sem jött. Az ilyesmitől fura melankólia üli meg az embert, spleen meg szomorúfűz hangulat, elkezd élet és halál felől elmélkedni, ami azért jó különösen a NER-ben, mert el lehet feledkezni róla. Lehetnénk mi is Antall József, hogy alámerülünk és kibekkeljük őket, csak minket nem hagynak túlélni, ha nem lépünk egyszerre, nem, hogy rétest nem kapunk estére, még ki is tekerik a nyakunkat. Vagy stílszerűen a kedves vezető egy kaszasuhintással vág le minket, mint kinyílt pitypangokat. Mostanában sokat kellhet kaszálni, ez a permanensen zuhogó eső nyőleszti a füvet nagyon, közte elszaporodnak a krokodilok, medúzák, égig nőnek a páfrányok, és éjszaka olyan hangok vannak, mint egy dzsungelben.

Ez ellen térkövezéssel védekezik a civilizáció, meg azzal, hogy kiirtja a fákat, és az egyforma szürkeségbe fasiszta szobrokat pakol. Mindenféle kétes alakok ábrázolásait, amelyeket majd fáradságos munkával kell ledönteni, ha rendszerváltás lesz, és a kedves vezető kezéből is kikerül a kasza, illetőleg kiegyenesítve az ilyen Miskákéba jut. Viszont nem fog. Ez az én Mihályom egészen jól elvan, ahogyan fölülhet a traktoros kaszájára, kivirul, és annyira teljes az élete, hogy semmi sem hiányzik neki, csak a fröccs. Már ricsajt sem akar csinálni ezután J. A. módján, el is laposodott a feje, rásimul az egyenes, zsíros haja a jómunkásembernek. Szerencse, hogy máris elkezdett meghalni a nyár, télen nem kell ilyen poklokat kiállnom.

Viszont már elbizonytalanodtam, lehet, engedni kellene az emilek csábításának, beszerezni egy ilyen motoros kaszálót, ha ennyi elég a feledkezéshez, de félek ez nincs így. Úgy járna az ember, mint Kafka, akinek hőse az aforizma szerint feltette a kérdést a piknikező embereknek, mit is csinálnak, és ők rezzenés nélkül felelték, hogy ozsonnáznak a zöldben. A kafkai hős pedig elcsodálkozott, milyen biztonsággal viselik ezek az életet. Aki egyszer érzett ilyet, soha nem szabadulhat, mindig az ablak mögül nézi majd a hosszú esőt, a buborékokat a pocsolyákban, és úgy érzi majd, akárha Aureliano Buendia a távíró mellett, hogy megfojtja a magány. Ez ellen nincs mit tenni, és ekkor fáj a pöffeszkedően kaszáló Orbán is. Másképp nem.

Budapest

Ami alább következik, az nem a restség vagy a mondandó hiánya miatt alakult így, hanem a nagy, büdös élet rendezte. Mert ugyanis mesélhetnék én ékes és bódító szavakkal, mit sem érne, ha a valóság erőteljesebben mutatja meg, amit mondani akarok. Ilyenkor az ember megadja magát a sorsnak, és hagyja, hogy a saját szavai helyett a másokéi mutassák be OV romlottságát. S azért ezt, mert súlyosabb szavakkal nem akartam illetni, viszont gondolok rá, mégpedig erősen. Ezt olvastam az atv.hu-n még tegnap, ami a kályhám lett volna:

„Orbán Viktor szerint a Lánchíd körül csak szerencsétlenkedik a fővárosi vezetés, szánalmas, hogy pénzhiányra hivatkoznak. Tele vannak pénzzel, 180 milliárd van a számlájukon, ő látta – mondta a ma reggeli rádióinterjúban. Nem rossz szándékot látok, hanem szerencsétlenkedést – mondta Orbán Viktor arra a műsorban, hogy a Karácsony Gergely vezette főváros nem kezdte el a Lánchíd felújítását. Ennek kapcsán a műsorvezető azt mondta, nem is értik miért nem történik semmi, már azon gondolkodnak sokan, hogy ha Pestről át kell menniük Budára, hogyan kerüljék el a Lánchidat, nehogy baj legyen. “Kilenc hónapja szerencsétlenkednek, toporognak az ügy körül, akiknek döntést kellene hozni” – válaszolta Orbán Viktor minderre. Ő mindig azt mondta, hogy kell találni egy jó gyakorlati szakembert. “Az nem szégyen, hogy ha egy önkormányzatban sok az elméleti szakember, de akkor kell találni néhány gyakorlati embert, akikre rá lehet bízni az ügyek intézését. Azt pedig szánalmasnak tartom, hogy rendre pénzhiányra hivatkoznak” – mondta Orbán Viktor, hozzátéve, most hogy a költségvetést tervezik, látja, hogy a főváros számláján 180 milliárd forint van. “Tele vannak pénzzel” – fogalmazott a műsorban, csak szerinte azt értelmesen fel kellene használni. “Szurkolunk nekik, hogy sikerüljön!” – mondta végül a miniszterelnök.”

Mindezek után elmeséltem volna OV cinikus gonoszságát, elképesztő aljassággal párosult primitívségét, de Karácsony főpolgármester kiegyenesítette a dolgot Facebook bejegyzésével, amihez hozzá tenni nincs mit, elvenni belőle nem érdemes, csak annyit kell megállapítani, neki ezt a közmédiában kellett volna előadni, ott viszont, ha egyáltalán bejut, a biciklije miatt csesztetik. Íme tehát:

„Miután ma a miniszterelnök és a pénzügyi államtitkár is Budapest költségvetési helyzetéről értekezett, kénytelen vagyok némi pontosítással élni, hogy a fővárosról csúsztatások, és konkrét hazugságok helyett tényszerűen beszéljünk. Lehet, kicsit hosszabb lesz a szokottnál.

Az persze hosszú évtizedek óta igaz, hogy a kormányok előszeretettel tekintek úgy Budapestre, mint afféle fejőstehénre. Sikerült is ezt a „fejőstehenet” az elmúlt években csontsoványra éheztetni. De vágóhídra most először akarják küldeni.

Az ugyanis 30 év óta először fordul elő, hogy a főváros nettó befizetőjévé válik az államkasszának, vagyis nem az állam finanszírozza Budapestet, hanem Budapest az államot. Amit kap a város mindenféle támogatás formájában, annál most többet von el tőle az Orbán-kormány. Miután a múlt héten egyik nap arra ébredtünk, hogy a fideszes képviselők egy tollvonással elvesznek Budapesttől 12 milliárd forintot mindenféle előzetes egyeztetés, értesítés nélkül, ez a helyzet, vagyis hogy Budapest finanszírozza az államot, már az idei évre is igaz. De még súlyosabb a jövő évben, amikor a kormány annyi pénzt von el a Fővárosi Önkormányzattól, amiből minden évben fel lehetne teljesen újítani a Lánchidat, például. Ezt, hogy a város finanszírozza az államot, nyugodtan nevezhetjük Budapest-adónak. Minden egyes budapestinek körülbelül 20 ezer forintjába kerül évente.

A kérdés jogos: miért vet ki az állam Budapest-adót? Az egyik válaszuk, hogy az önkormányzatoknak is ki kell venniük a részüket a járvány elleni védekezésből. Igaz. Csakhogy már rohadtul kivették a részüket. Mi Budapesten mintegy 2,5 milliárdot költöttünk olyan beszerzésekre, amelyeket a jogszabályok kifejezetten a kormánynak szabnak feladatuk, csakhogy ők nem csinálták. Ezt a pénzt tehát kifejezetten a kormány helyett költöttük. Erre jön az a több tízmilliárdos veszteség, amit a város cégei a járvány miatt elszenvedtek. Mindenekelőtt a közösségi közlekedés, amelynek a járvány idején a vesztesége heti(!) egymilliárd forint volt, ez most sem csökkent érdemben. Az önkormányzatok tehát, különösen Budapest, ebből a védekezésből nagyon is kivette a részét, jelentős veszteségeket elszenvedve.

Tudni érdemes, hogy Budapest egyetlen saját érdemi bevétele a helyi iparűzési adóból származik, ez a bevétel igen válságérzékeny, ha jól megy a gazdaság, több folyik be, ha rosszul, kevesebb. Ez a válság tehát súlyosan csökkenti ezt a bevételt is, akár százmilliárdos kieséssel is számolhatunk. És ide tartozik az is: a várost mintegy 114 milliárdos adósságállománnyal vettük át.

A válság a járvány után szerte a világban a nagyvárosokban jelentkezik pusztító erővel, és ezt a világ sok kormánya tudomásul is veszi. Ezért szerte a világban, Ausztriától Ausztráliáig, a kormányok az önkormányzatokat támogatják a válságkezelésben. A magyar kormány tényleg az egyetlen, amely az önkormányzatokat sújtja ostoba és káros megszorításokkal.

A másik érv, hogy Budapestnek szolidárisnak kell lennie. Ezt magam is így gondolom, sokszor beszéltem is arról, hogy Budapest, mint a nemzet fővárosa, nem lehet önző. És Budapest nagyon szolidáris város. Ezért lehet az, hogy minden itt megtermelt 100 forintból 97-et elvon az állam más célokra. 100-ból 97-et. Az itt megtermelt értékeknek mindössze 2,7 százalékáról dönthetünk mi budapestiek. Ez az arány Berlinben több mint 22 százalék, Bécsben több mint 15, Varsóban, Prágában is 7 százaléknál több. A régióban is Budapest a sereghajtó: vagyis itt von el a kormány a legtöbbet abból, amit a fővárosban élők megtermelnek. Budapest tehát igenis szolidáris város, csakhogy most, a járvány és a nyomában érkező gazdasági-szociális válság miatt itt az ideje, hogy ne csak Budapest legyen szolidáris, de Budapesttel és a budapestiekkel is szolidárisak legyünk. Mert Budapesten van a legtöbb álláskereső, itt van bajban a legtöbb vállalkozás, itt foglalkoztatják a legtöbb embert azok az iparágak, amelyek most földbe álltak. Most tehát Budapesttel is szolidárisnak kell lenni, mert Budapest az ország motorja, ha lelassul, netán leáll, annak az egész ország látja kárát.

A kormány és főváros pénzügyi viszonyáról álljon itt egy beszédes példa, ami szóljon az autósokról, ha már a Fidesz-propaganda őket próbálja a városvezetés ellen hergelni. Minden budapesti autós, amikor tankol, minden egyes liter benzin után megfizeti például a jövedéki adót, aminek deklarált célja, hogy ebből a bevételből költsenek az autósok által is használt utak felújítására. Nos, az utak felújításának feladata és költsége az önkormányzatokat terheli, de az erre szánt bevételből az állam egyetlen megveszekedett fillért sem ad vissza erre a célra nekik, hanem eltüntetni a nagy zsebében. Eddig a gépjárműadót, amit szintén az autósok fizetnek, a kerületi önkormányzatok kapták, nagyjából hasonló célra, az utak, a parkolóhelyek fenntartására, kezelésére. Most ezt, a teljes gépjárműadót is elveszi az állam, az utak, parkolók fenntartásának feladatát és költségét azonban az önkormányzatoknál hagyja.

Mi a tétje a kormányzati megszorítások és a Budapest-adó elleni tiltakozásnak? Egyértelműen és világosan a gazdasági válság kezelésének sikere, erről szól ez a vita. Arról, hogy az önkormányzatok, elsősorban Budapest és a kerületek, amelyek a legközelebb vannak az emberekhez, amelyek ismerik a most bajba jutott vállalkozásokat, a munkájukat, egzisztenciájukat féltő embereket, hogyan tudnak segíteni rajtuk. És igen, ebben van a kormány és a fővárosi városvezetés között egy érdemi különbség. Ezt úgy írnám le, hogy a kormány a válságkezelést a vállaltok, a multik és nem ritkán az oligarchák felől közelíti, mi pedig az egyes embereken, illetve a kis- és közepes vállalkozásokon szeretnénk segíteni. Ezért fizetünk már Budapest-pótlékot a dolgozóinknak, ezért szeretnénk többlettámogatást adni a budapesti álláskeresőknek, ezért akarunk válságkezelős programokat indítani a kisvállalkozások számára.

Tisztában vagyok vele, hogy a magyar költségvetés, a magyar gazdaság is nagyon nehéz helyzetben van, amit hurráoptimista nyilatkozatokkal csak ideig-óráig lehet elfedni. De az önkormányzatoknak, ha a kormány partnerként kezelné őket, sok olyan lehetőséget, mozgásteret lehetne adni, amellyel élve úgy tudnának hozzájárulni a válságkezeléshez, a helyben élő polgáraik megsegítéséhez, hogy az a költségvetést sem terhelné érdemben.
Nem nagyon látok más okot az önkormányzatok sarcolása, a Budapest-adó bevezetése mögött, mint a pőre hatalmi szándékot. Az ellenzéki önkormányzatok büntetését, a választói akarat felülírásának kísérletét, általában az önkormányzatok kiszolgáltatottságának növelését. Azt, hogy a „kézből etetés” szándékának megfelelően ne a polgárok igényei, szükségletei, hanem a polgármesterek pártállása legyen a támogatás elsődleges szempontja.

A Budapest-adó elleni tiltakozás arról szól, hogy tudjuk segíteni a válság miatt bajba jutott embereket és vállalkozásokat. Az önkormányzatokat sújtó megszorítások elleni tiltakozás magáról az önkormányzatiságról szól. Elvi kérdés.”

Nincs több szavam.

Nyakpörkölt

Az egyik kedvenc blueszenészem, az áldott torkú Big Daddy Wilson egyik opusában valami nyakcsontpörköltről danászik teli szájjal. A klipben ül a konyhában, égnek meredően fogja a kezében a kést meg a villát, mögötte pedig farát riszálva méretes sötét bőrű háziasszony főzi a pörköltet. Egyébként Daddy bácsi is afroamerikai, mint ahogyan minden valamire való bluesista az. Ez annak a fájdalomnak a zenéje, mint az autentikus, tejesköcsögön előadott cigányzenéé, de most a pörköltről beszélgetünk esztétika helyett. Legalábbis elsőként.

Daddy bácsi, miközben két marokra fogja a kést meg a villát, vagy födőkön dobol, arról nótázik voltaképp, hogy sok szart összekeverve, alaposan megfűszerezve egész pofás étel állítható elő, így a Neckbone Stew akár özv. Kovácsné himnusza is lehetne innen az utca végiből, de sajnálatosan nem az. A csirkeláb és csirkenyak, valamint a farhát a nyugdíjas eledel minálunk, ezek szerint az amerikai délen is megvan ennek a megfelelője, a világ tehát egyformább, mint gondolnánk. Elég csak Trumpra nézni vagy a kedves vezetőre, és máris újabb bizonyságunk van erre.

Bármilyen fura is, ez egy felmérés miatt jutott az eszembe, amelyben lesújtó adatot közölnek kies hazánkról, hogy életszínvonalban minden szomszédunk, még a szőröstalpú románok is huss, eliramodtak tőlünk, pedig mi teljesítünk jobban. Az élet tehát igazságtalan. Mi magunk hiába tudjuk, hogy reánk ereszkedett már a Kánaán, mégsem akar látszani, vagy megint hazudik a művelt nyugat, bántják a magyart, sőt, még nem is tisztelik, pedig régen és most is egyedül tartja fel az iszlám hordákat, a vérét hullatja a hálátlan Európáért.

Ebből az Eurostat felmérésből az derül ki, hogy a magyarországi, egy főre jutó tényleges fogyasztás kétharmada csupán az uniós átlagnak. Ausztria beláthatatlan messzeségben előttünk, pedig Kádár apánk óta loholunk utána, most pedig kiváltképp, de a különbség inkább nő, mint csökken. Ha egyszerű okát akarnám adni ennek, csak utalnom kellene arra, hogy míg oadát a járvány miatt az állam egymilliárd eurót osztott szét a települések között, a mi kedves vezetőnk most szedi el az utolsó petákjukat is, nem azért, mert szüksége volna rá, hanem, mert bosszút akar állni. Ezt a faszit nevezik nagy formátumú politikusnak, mi több, államférfinak. Hát, igen.

De nem a járvány alatt és miatt jutottunk oda, hogy a jóléti listán már csak Bulgária és Horvátország van mögöttünk, kellett ehhez a NER tíz éves, kitartó működése. Amikor zsákszámra, számolatlanul dőlt a pénz az Uniótól, s mód nyílhatott volna arra, ne a haverok zsebében landoljon, hanem egy élhető ország kerekedjen ki belőle, mégsem ez lett. A kedvünk azonban mégsem emiatt rossz – már akié –, hanem például Hollik képviselő miatt, aki mintát adott abból, hogyan tarolják le ezek az országot nemcsak pénzügyi, hanem ideológiai szempontból is.

Hogy a nyomor mellett hogyan üli meg kies hazánkat a szellemi mocsok. Hollik képviselő az amerikai négereken élcelődött jóváhagyólag rasszista röhögéssel, ahonnan érthető Gyöngyöspata is, meg az is, miért jutott eszembe Daddy bácsi nótája, ahonnan egy kanyarral Ady jön megint, akinek fájt annak idején a szerb komitácsi szíve is. Nem tudom, érezzük-e azt az ördögi kört, amelyben száz éve bolyongunk, és amelyből a Hollik fajtájúaknak eszük ágában sincs kitörni, mert jól érzik magukat a langymeleg húgyban, ha az a kedves vezetőből szivárog.

Özv. Kovácsné azonban mindebből semmit nem ért és tud, és nem azért, mert képtelen rá, hanem, mert el sem jut hozzá, aminek el kellene jutnia. Ő annyit hall csupán, hogy a négerek fosztogatnak a nagy Amerikában, fenyegetik a felsőbbrendű fehéreket, ami miatt drágább megint a csirkeláb a boltban. Így fest a leegyszerűsített élet, és özv. Kovácsné azt sem tudja, mert ezt sem mondják el neki, hogy lenézett román sorstársa már jobban él, mint ő. Ehelyett kapja Trianont meg az Erdély-siratást, és nem tudhatja, mennyire átverik. Nagyon. Ez a magyar Neckbone stew, ahogyan a talpaink egymásra lépnek.

Viszontlátásra, pajtások

Még nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk, igazából azt sem, mi vár reánk a tátongó, jéghideg űrben. A lelkünkben lüktető kínzó lukat Ady Bandival (írta Wass Albert) tudjuk csak méltóképp lefösteni, és így panaszolkodunk az ő tollaival: „Mint elárvult pipere-asztal,/ Mint falnak forditott tükör, Olyan a lelkünk, kér, marasztal/ Valakit, ki már nincs velünk…” – Vagy visszagondolva gumigatyás kölökkorunkra sóhajtunk, mit sóhajtunk, sikoltunk föl, mi lesz velünk nagymama, hogy Ceci néni itt hagyott? Eltűnt életünkből a fix pont, az útjelző bója, úgy is, mint Móka Miklós és az ő Hakapeszi Makija, senki nem búcsúzik már tőlünk, hogy eljövök még hozzátok, viszontlátásra, pajtások.

Nem lesz többet Operatív Törzs matiné a televízióban tizenegykor, hogy jó étvágyat csináljon az ebédhöz, nem kapunk már tanácsot soha többé Nyunyóka ápolásához, sem a tér és idő einsteini rejtelmeihez a távolságtartás miheztartása végett. S ha most, mint tapasztalható volt az utóbbi zivataros hetekben, mozgalom indulna, hogy mentsük meg Ceci nénit a Kázmér karmaiból, azt a Ceci nénit, aki ennen verejtékével dolgozott érettünk kifulladásig, míg viszont a Kázmér csak egy naplopó firkász, Kázmérnak tehát semmi joga a Ceci nénin élcelődni, míg viszont ő szívünk minden szeretetét érdemli nemzetmentő munkájáért, ahogyan lehetővé tette, hogy éljünk, s meg ne haljunk. – Akkor protestálni volnék kénytelen.

S ha már alább utaltam a nagymamához való fohászra, mint kilátástalanságunk fokára, itt és most gyurcsányilag szintén előkerül otthonkás víziója, midőn kijelentem, lófaszt mama. Mert ugyanis ezen a ponton kell csalódást okozva közölnöm, itt nem Ceci néniről van szó, mert ugyanis a szervilis butaság, a bábuként való élet és a kioktató pökhendiség, az nem Ceci néni, hanem a NER maga. Ennek Ceci néni csak a megtestesülése, ugyanakkor terméke, kőművese és építőköve is egyben, az ómega és az alfa, a kezdet és a vég, keresztelő és temetés, a semmibe vesző horizont az Operatív Törzzsel együtt. Ezeknek így közösen semmi nem indokolta a létezését.

Kézzel fogható funkciójuk nem volt, értelmük, hasznuk sem, ők Orbán lázáros agyának kivetülése, árnyképek a falon, s ha volt is fizikai valójuk, csakis azért, hogy a hitetlenek is higgyenek, a pogányok pediglen megtérjenek, így bűnös lelkük megmeneküljön. Lehetne itt idézni a Ceci néni összest, hogy mivel örvendeztette, hökkentette, nevettette vagy siratta meg Neria népét, ekkor viszont tévútra mennénk gondolkodásunkban, mert ugyanis, mint mondtam már és megállapítottam, akárha napkeleti bölcs, Ceci néni nem önálló entitás, hanem immár Orbán rosszabbik része. S ha most és ugyan megbúvik is majd a színfalak mögött, tudjuk, csak egyet csettint, és a kedves vezető ugrik is.

Sajátos lesz a leosztás, mert ugyanis, ha Ceci néni farkast kiált, megint lesz vészhelyzet, bár egyfolytában van amúgy. Úgy lesz az, hogy Orbán majd mondja Ceci néninek, mondjon veszélyt, amire lehet ugrania. Orbán majd rá mutogat, mint felettes énjére, mit tehetne mást, diktátorkodnia muszáj, mert a Ceci azt parancsolta, míg a Ceci nézegeti a levelet, amelyben azt parancsolja neki a vezető, hogy parancsolja neki, hogy ő meg azt parancsolja, és máris kész a paradoxon, ami maga az élet. Ceci néni nem jóságos nagyanyó, Ceci néni maga Orbán, ahogyan az Operatív Törzs, Varga Judit, Kovács Zoltán, ez mind Orbán, ahogyan álmában játszik egymással.

Viszont most, hogy elmeséltem az életemet, és mégis sírunk szomorúságunkban, hogy ma már szembe kell néznünk Ceci néni kínzó hiányával, mert azért mégis üdítő, bávatag színfolt volt ő, mindennapjaink része, mint a már megidézett Móka Miklós és a haverja, a Maki, állítsunk méltó emléket az elmúlt hónapoknak, amelyek nem jönnek vissza soha már. Levezetésként újólag Adyhoz fordulunk (írta Wass Albert), hogy bemutassuk a lelkünkben máma tátongó űrt: „…Kopott az arcunk, kopott minden,/ Kopott a világ s a szivünk/ S minden világ a szemeinkben:/ Mi hírért, sikerért szalasszon,/ Ösztönzőnk, igazi valónk,/ Kiszakadt belőlünk, az asszony.” – Avagy gumigatyás óvodásként, szerbusz Ceci néni.

Törvényünk háborús még

Olyan volt reggel a bolt, mint ahová becsapott egy bomba. A végiben, a tejespult hűlt helyén kilátszott a tégla, a járólapon törmelék, s mintha rossz, amerikai krimiben lennénk, sárga madzaggal elkerítve a helye, lezárva, hogy oda még maszkban sem lehetett belépni, mint a boltba előírásszerűen hónapok óta csak abban. Az üzlet így, szétdúlva próbálja meg fenntartani a működőképesség látszatát, az ajtóban kartonfigura fogad, ember nagyságú Sportszeletes zöld alak, vigyorog, és a hasára applikálva a dörgedelem a maszk kötelezőségéről, körötte a falként szolgáló üvegen lég lejárt, hatályukat vesztett rendeletek a vírusról, tiltások és utasítások ipari mennyiségben.

A járvány hőskora, ismerkedés a lehetséges halállal, és a vinnyogó menekülés előle paragrafusokba foglalva, ahogyan a kedves vezető rádöbbent, szüret, mennyi minden kihozható ebből. S legott neki is látott maradéktalanul letarolni mindent, ami még kitüremkedett a NER táboriszürke ganajából, ha bimbózott még valahol egy csöppnyi szépség és értelem. A boltban még márciusban bevezették, hogy előre csomagolják a kiflit, zsömlét, ne taperolja a sok hullajelölt a vírusos ujjaival, így annyit vehet az ember, amennyit eléraknak, s nem, amennyit akar. Ha három kellene, kettő van egy pakkban vagy öt, de a kezdeti tanácstalanság után ez a rend, megszoktuk.

Mint ahogyan az eladók is, akik három hónapja fennhangon ordibálták a hentespultban, ugyan ők föl nem veszik a maszkot, mert megfulladnak alatta, ma meg már tán le sem veszik. Abban alszanak, a zsinór mintha belenőtt volna a fülükbe, ahogyan a fa körülnövi a beléje állított baltát. S jóllehet, vírus annyi volt itt, mint migráncs, tehát semennyi, a népek agytörzsi készségei működnek, a limbikus rendszer dolgozik, és várja a fémesen suhogó szárnyú rézfaszú baglyot, a fa mögött megbúvó ismeretlen veszedelmeket, manókat és fémorrú hölgyeket a mézeskalács házukból. Viszont Jancsi és Juliska rég meghalt, az infantilizmus demenciába fordult.

Ha kilépek a reménytelen utcára, amely olyan, mint amilyenről Sartre állította, ha így süt benne a nap, képtelenség rámerészkedni, de Roquentin úr is csak kénytelen volt, csupán néha elöntötte őt az undor. Őt is, mint ahogyan engemet is a zene vigasztalta és tartotta életben, de itt az utcán csak a kukák csattognak a szélben, a záporok pedig szeméttel terhes folyókat hömpölyögtetnek. Így hordoz bennünket az idő, de, ha az ember minden erejét összeszedve vállalkozik a nagy kalandra, a balra lévő, szétbombázott bolttal átellenben piacot talál, várost a városban önálló szabályokkal.

A város más szegleteiben a kedves vezető dirigál, azt hazudva maszkokkal és idősávokkal, hogy gondoskodik a népéről, a piacon a helyi atyuska tesz erre még egy lapáttal, és ebből az elegyből a totális értelmetlenség türemkedik ki. Momentán ott tartunk, hogy a piacra minden időben mindenki bemehet, de nyolctól kilencig csak az idősek, akik előtte és utána is keveredhetnek a fiatalabbakkal, és ezt a semmit vigyázzák az ajtóban marcona rendfenntartók. Megszokta őket a vásárló sokaság, az eladók maszk nélkül szolgálják ki a maszkba kényszerített nyájat, rend nincs, csak a fegyelem látszata, mindenkit bármikor igazoltathatnak, és a kórházak élén is katonák ülnek.

Ez így is marad, tudtuk meg tegnap, katonák az utcákon, a cégek élén, a határon, lesben álló rendőrök, bilincselő iskolaőrök, három hónap alatt indokolatlanul, de megideologizálva épült ránk a rendőrállam, hogy észre sem vettük. Ma már természetes, ami februárban nem volt az, ma már mindennapos, ami tíz éve elképzelhetetlen volt, hideg vízben tettek föl a fazékban a tűzre, s ma már lobog a víz. Mindenki elvesztette az arcát a maszkok alatt, s ami tegnap történt, hogy minden marad ugyanúgy csak más masnival a hajában, még csak egy rekedt ordítást sem ért meg senkinek. Már nem is kérdezünk, mint Kafka Josef K.-ja A perben, akit ebbéli restsége miatt végeztek ki. – Ezért olvassatok sokat.