Csere

Megváltoztak a láblabdázás némely szabályai elsejétől, s nekünk, akinek vallása a stadion-szotyola kombó kurvaanyázással fűszerezve, illő dolog erről tudni. Na, ugye. – Mondhatjuk a kedves vezető nyomán, aki ezzel a hiányos mondattal, amelyben se alany, se állítmány nincsen, pőre érzelmek vannak benne csupán, a lélek maga, ahogyan kiárad, hiszen pünkösd van. Hidvéghi Balázs, aki friss, ropogós, ámde felfüggesztett EP képviselője a Fidesznek, még el sem utazott a bűnös városba, de már fikázza, mint ahogyan eddig is, mert a “magyaroktól kapott felhatalmazást”, hogy jobbra vigye az Európai Néppártot, mint mondta ezt a Kossuthban tegnap, piros pünkösd napján, ahelyett, hogy misére ment volna.

Hidvéghi Balázs nem ezen a világon él. A teste meg a hangja itt lebeg, halljuk, hogy mondja, érezzük a szagát, és mégis, mintha hologram volna valami másik univerzumból, amely párhuzamos a miénkkel, és fura dolgok történnek benne. Például abban a Fidesznek van beleszólása abba, hogy tökön rúgják a kedves vezetővel együtt vagy sem, abban Orbán Viktor Mihály legalább ér valamit, egy üveggolyót meg spulni cérnát esetleg, ebben meg nem. Egyáltalán semmit sem ér a manus, keresztülnéznek rajta, eljátszotta a jogait mint Estragon és Vladimir, hogy tényező legyen. Semmi se egyáltalán, magyar kiskakas a magyar szemétdombon a magyar ugaron. Jó, hát dagadt kiskakas, pofátlan is, aljas is, de a miénk egészen és csakis.

“A Fidesz döntése lesz, hogy az Európai Néppártban látja a leghatékonyabbnak politikája képviseletét vagy más keretek között.” – Ezt is mondta ez a Hidvéghi a Kossuthban tegnap, tehát pünkösdkor. Úgy mellékesen egyébként fölmerül az emberben, ha már olyan kurva nagy keresztények ezek, mért nem bírnak leállni legalább egy napra. Elnyugodni, elmerengeni a lét nagy kérdésein, életen, halálon, poklon és mennyországon, vagy a tízparancsolaton, akármin. Úgy megpihenni egy percre a nagy rohanásban, és arra gondolni, hogy hazudni, lopni csúnya dolog, összeszedni a bűnöket gyónás előtt, sorba rendezgetni azokat, végtelen listára írni, ilyenek. Ezt a hazugságot is oda lehet biggyeszteni a cetli végire.

Értem én, hogy valami arcot azért meg kell őrizni a hívek számára, azt mutatni, mintha lenne valami, mert a semmibe kapaszkodni nem lehet. Bár, ha Besenyő Pista bácsi eszmefuttatásait is figyelembe vesszük a semmi és a valami viszonyáról, amit úgy foglalhatnánk össze, hogy a semmi olyan valami, ami azáltal van, hogy nincs, a gondolkodás olyan határvidékére érkezünk, ahová a hívők követni minket képtelenek. Számukra elég a Hidvéghi a Kossuthban, aki azt mondja, szembemegy azzal a politikával, amely Brüsszelben se hús, se hal. Ennyi elég is, a harc folytatódik, van értelme az életnek tovább, érdemes reggel felkelni, ilyenek. Elég ez itthoni használatra.

Aztán, ha ez a Hidvéghi az akolmelegből kiér a szeles Brüsszelbe, akkor mi lesz? Nem féltésből, de mégis. Nem kell ott sem a vezér, sem a Trócsányi, sem a Hidvéghi, a Néppártnak sem, Salvininek sem, ott áll mind az összes hatalmas győztes a semmi közepén, és mondja a hülyeségeit, de nem hallgat már rájuk senki sem. Ráadásul, mint már említettem, a futballban is változtak némely szabályok, amelyek közül a cserére vonatkozó fogta meg a képzeletemet leginkább. Most már ugyanis a lecserélt játékosnak a határolóvonal legközelebbi pontján kell elhagynia a játékteret, kivéve, ha a játékvezető engedélyezi, hogy a felezővonalnál tegye ezt meg. Nincsen tapsikolás, magunkat ünnepeltetés, villámgyors letakarodás van a küzdőtérről.

Ezen túl emlékezhetünk Einsteinre is, aki nagy bohókásan az őrültségnek egyszerű és játékos definícióját adta. Eszerint az a biztosan eszement, aki mindig ugyanazt teszi, de más eredményt vár tőle. Ezt például Hidvéghire lefordítva: láthatta volna a delikvens, hogy az Unió, a Néppárt basztatása nem komilfó és nem is vezet eredményre, a partvonalhoz vezet, meg cseréhez. Ennek ellenére úgy indul elfoglalni a nyamvadt hivatalát, hogy folytatja ugyanezt, holott a főnöke már oltaná a tüzet, sasszézik hátrafelé. Jó, tudom én, hogy valahogyan be kell vezetni, el kell adni a pofára esést, aminek a vége az lesz, hogy a Néppárt nem méltó a Fideszhez. Csak, ha nem lesz új akol, mert momentán úgy tűnik, nem lesz, akkor abból hogyan lesz győzelem kihozva, ez még engem is rohadtul érdekel. Megyek tehát popcornért.

Újságírás: Magyarország nem Amerika

Jó lesz nekünk. Jó lesz nekünk, mert az amerikai külügyminisztérium megtanít minket újságot írni, és ez nem vicc. Ha nem lennék kétségbe esve, akkor jót röhögnék, és nemzeti meg mindenféle szakmai öntudattól fűtve azt mondanám – igaz csak magamban -, hogy az amerikai külügyminisztérium szórakozzon a jó édes anyukájával, és tanítsa meg újságot írni a kelet-texasi bávatag nénikéjét, aki azt hiszi – ha egyáltalán tud róla -, hogy Kanada az ő egyik tagállama, a Föld lapos, és a négerek tejeskávét izzadnak.

A fölhorgadás után azonban nézzük, hol is élünk. A nagyságos amerikai külügyminisztérium Közép- és Kelet-Európai Újságíró Ösztöndíjprogram címmel pályázatot írt ki hétszázezer dollár értékben. Aki elnyeri a kegyeiket, egy vagy két hónapra elmehet a nagy vízen túlra digitális médiát és oknyomozó újságírást tanulni. A szerencsések pedig, akiknek megmondják a tutit a jenkik, hazatérvén kitörölhetik a seggüket a lehengerlő ismereteikkel, majd azzal a lendülettel föl is fordulhatnak. Ennyi a várható haszna a dolognak.

Mindannyian néztünk már nyálas-hülye amerikai filmeket, amelyekben a hős újságíró rácuppan a sztorira, hetekig, hónapokig keres, kutat, utazgat, konspirál, majd előáll a nagy leleplezéssel, hogy ezek szennyezik a bölények szent földjét. A hős újságíró könnyek közt a mennybe megy, a gonosz pediglen elnyeri méltó büntetését. Nos, ilyen tényfeltárás biztosan van, sőt, ilyet mi is tudnánk, ha a nagy egybesült államokban élnénk. Sajnálatos módon azonban – más szemszögből pedig örömökkel – mi itt héderezünk a Kárpátok alatt.

Itt pedig sajátos földrajzi, történelmi, kulturális és diktatórikus viszonyok miatt az amerikai típusú hős újságírás nem üzemel, ilyennek itt esélye sincs, mégpedig több okból sem. Itt hullaszag van és nem a szabadság üde levegője. Itt az újságíró, ha nekilátna hetekig, hónapokig keresni, kutatni, utazgatni, konspirálni, hogy előálljon a nagy leleplezéssel, előbb dögölne éhen, mintsem leírná az utolsó bekezdést. Ilyen típusú újságírást a magyar újság eltartani nem tud, mert nincs pénze hozzá.

Az az újság – ha nagy ritkán akad még ilyen – amelyik hajlamos a nagy leleplezésekre, az életéért küzd, villanyszámlára gyűjt meg villamospénzre, nem konspirációra, mert nincs hirdető, aki eltartsa. A hirdetőket ugyanis megfenyegették. Ha ilyen újságokban szerepelnek, Mészáros Lőrinc fingért-húgyért megveszi őket, vagy meglátogatja a NAV, az ÁNTSZ vagy a TEK, letarolják őket, beszántják és a helyüket sóval hintik meg miheztartás végett. Ez a magyar ugar ugyanis, és nem a Times Square.

A magyar sajtópiac emiatt tényfeltáró újságírókat eltartani nem tud, becsületeseket is egyre kevésbé és alig. Propagandistákat igen, pártmunkásokat is, ők azonban nem tényfeltárnak, hanem tényt ferdítenek és hazudnak. És még ehhez tartozik, illetve ebből fakad, alig akad lap már a legyalult palettán, amelyik, ha születne ilyen nagy leleplezés azt közzé is tenné. És van még két dolog itt, amelyek tán a leglényegesebbek.

Minálunk az a nagybüdös helyzet, hogy tényfeltárni alig is kell, mert leplezetlenül, a képünk előtt megy a mutyi és a lopás, a nagyközönség naponta tucatjával találkozik vele, és ez egyáltalán nem rendíti meg, mondhatni le sem szarja. Vidáman éli tovább a nyamvadt életét, a bűnözőkre szavaz, sőt, rajong értük. És ami a legfontosabb, ha történik leleplezés – és naponta igen -, annak következménye nincsen. A politikus és az őt korrumpáló gazdasági szereplő nem megy börtönbe, hanem belevigyorog a társadalom arcába.

Mondhatnám azt is, hogy minálunk tényfeltárni fölösleges időtöltés. Nincsenek következmények, hiányzik a jogi, kulturális és erkölcsi háttér, mert ez nem bejáratott demokrácia, hanem avítt feudalizmus. Az a kiváltságos állapotunk nekünk, hogy mi értjük amerikai barátaink gondjait, ők azonban egyáltalán nem a miénket. Ha az amerikai külügyminisztérium idejönne, elborzadna, és nem tanulmányi kirándulásra cipelné az itteni sajtómunkást, hanem adna neki egy lapot, ahol dolgozhat.

A második világháború után nagyon klafán működött a Marshall-terv, amely azért jött létre, mert belátták, az európai demokrácia legnagyobb ellensége a szegénység, ez a táptalaja a bimbózó kommunizmusnak. Nyugaton le is törték a veszedelmet, nálunk azonban máig itt maradt. Ami terv két évvel ezelőtt létezett, hogy ugyanígy hétszázezer dollárral a független magyar vidéki médiát támogatnák, az lett volna a magyar újságírás Marshall-terve, ezt viszont felejtették.

Ez a kirándulósdi szart sem ér. Sőt, hogy elővegyem az önérzetemet, nekem a jenki ficsúr csak jelenhet, engemet ne tanítgasson, ne mutogassa, hogy ez itt a számítógép, s ha ezen megírod, hogy Orbán lop, egyből szép lesz a világ. Mint föntebb bemutattam, nem lesz az. Az amerikai külügyminisztérium tehát bebizonyította, vagy halovány fingja sincs arról, mi folyik ebben az országban, vagy, ha igen, egyáltalán nem érdekli. Huszonnyolcadikáig lehet jelentkezni kirándulni hozzájuk. Én maradok, nem megyek innen sehová sem.

Az éhezőművész

A városban, a lankás dombok alatt, patakoktól ölelten valaha rengeteg szegény élt háborítatlanul. Mindenféle szegények, tisztesek és nem tisztesek, sőt, tisztességtelenek is, valamint lelki szegények. De ők sem voltak igazán boldogok, hiába hitegette ezzel őket a próféta, mondván, hogy övék a mennybolt. Mindegyik szegény valami különös okból itt, a poros földön akart boldog lenni, ebben a városban és lehetőleg abban az időben, amikor ő is él. Nem majd, s akkor, ha fölnő és nagy lesz, ha elmúlik a válság vagy leomlanak a díszletek. Ilyen hedonista szegények voltak ezek, az itt és most megszállottjai, mintha elrugaszkodva a valóságtól az lett volna a homlokukra tetoválva “Carpe diem!” – pedig nem is tudtak latinul. Csak egy-kettő, de ők is elvadultak már, bicskával nyírták a szakállukat, a fülük pedig lekonyult.

Amikor a Tábornok kihirdette, hogy birodalmában nem tűri a szegénységet, meg is indult a harc nem a szegénység, hanem a szegények ellen. Nem az okot akarta megszüntetni a Tábornok és csörtető csapatai, nem segíteni akart a rosszabb sorsú alattvalóknak, hanem eltüntetni őket. A díszletek mögé vagy a szőnyeg alá söpörni, mindegy, csak ne látsszanak és ne rontsák neki a levegőt. Ilyen panoptikumnak képzelte országát a Tábornok, ahol viaszból ötgyerekes családok, kisdedek, húsvéti körmenetek és labdarúgó férfiak élnek gondtalan boldogságban ajkukon az ő nevével, miközben egymás talpait tapodják, egy a zászlót lengetnek és mindegyiknek kokárda díszíti a lukát. Azért akadt a birodalomban pár elvetemült alak, aki emlékezett régi, letűnt időkre, amikor lehetett és szabad volt gondolkodni, és az értelem utolsó morzsáit összekaparva azt mondták, a szegénység nem bűn, szegénynek lenni szabad, ha nem is kellemes.

Mindenesetre a szegényeket eltüntették a városból. Itt már nem kéregetett senki, nem hált padokon, eltűntek a lukas cipők és a szakadt nadrágok, jól fésült és illatos polgárok sétálgattak a Fő tér kockakövén, nekik surrogott a szökőkút, nekik mérődött a fagyi, az ő gyerekeik dübörögtek műanyag dömperekkel és motorokkal, és áldozott mind az összes a matinémisén, ahol a tábornokot dicsérték, és az Urat is néha, de ő már kezdett kimenni a divatból. Ezt az egész talmi kavargást kíváncsi szemek lesték függönyök mögül ellebbentve olykor azt, és nem lehetett tudni, mitől égnek ezek a tekintetek, az éhségtől, a szégyentől vagy a vágyakozástól. Hogy sétálgattak volna ők is a térköveken, arcukat tartották volna a napnak, ámde nem lehetett. Nézték a szemek a nem szegényeket, a poroszkáló, talmi Bouville-t, és nem tudták, honnan az undor, a hányinger, hogy lila nadrágtartó okozza azt, száz éves fa kérge vagy nedves-szaros újságpapír, s mért van az, hogy a Fő tér sarkaiban soha nem száradnak fel a tócsák.

Viszont nagyhatalmú bíróság tanácskozott évekig, hogy szegénynek lenni szabad-e, éhezni lehet-e, padon aludni illik-e. Vizsgáltak ők mindenféle szempontot. Feltúrták a múltat és jövőbe néztek, de elsősorban a Tábornok szemébe, kajla agyába, hogy mi okozna örömöt neki, boldogságot. És elsősorban is a saját, nyamvadt kis életüket nézték meg a zsebüket, a gyomrukat is, csak a méltóságukat nem nézték meg a lelkiismeretüket sem, mert az hiánycikk volt és hosszú sorállás volt beszerezhetni, ha egyszer elveszett. A nagyhatalmú bíróság talárokat öltött, sorban állt egymás mellé mind az összes, és felolvasták a határozatot gyűrött papírból, hogy szegénynek lenni nem alapvető jog, csak cifrálkodás és úri passzió. Viszont azt nem mondták, hogy ki lehet érdemelni, szívós munkával el lehet érni, a szegénység tehát és az éhezés fogalmilag megszűnt, törlődött a szótárakból, és kis, kerekded pocakokba költözött emésztés végett.

Ekkor és így érkezett meg a cirkusz a városba a lankás dombok alá patakoktól ölelve. Járta a szakadt autó az utcákat meg tereket és ordibált, hívta a jólfésülteket, fagyi, sör és böfiszagúakat, hogy attrakció, világszenzáció, éhezőművész, aki negyven napokon át nem vesz magához eledelt, ketrecében éhezik, szegénykedik, éli a nyugdíjasok életét, ámde rivaldafényben, akárha fogatlan oroszlán. És valóban, ott függött a művész a sátor közepén, lógott a ketrecében ég és föld között, bordái kiálltak, a közönségek pedig kereplőkkel, dobokkal biztatták őt, a csodát, aki olyat tesz, ami nincs is. Éhezik. A második napon, amikor csurig volt a nézőtér, becsörtettek a Tábornok emberei és egy pap, kihirdették, hogy éhezés nincs, az éhező szemfényvesztő és az ördöggel cimborál, eretnek és terrorista. Kirángatták a ketrecéből, a közönséget pedig kötelezték, nézze végig, ahogyan babgulyással, Gundel palacsintával és szotyolával tömik tele, míg el nem ájul. Az ostoros főember még annyit kiabált: Hajrá Magyarország, hajrá magyarok.

Aztán lekapcsolták a reflektorokat, és sötét lett nagyon.

Úgy élvezném én a strandot

Varga Mihály pénzügyes interjút adott a saját bejáratú Figyelőnek, és hülye újságírói kérdésre aljas választ adott, hogy kilegyen a kör. Azt kérdezte a szavak irkálásából, rakosgatásából éldegélő Fidesz-krónikás, mit javasol a pénzügyes, ha 325 forint az euró, mikor vegyen belőle a magyar, ha nyaralni akar. Az egyetlen eklatáns válasz, mikor, mikor, hát, ha telik rá, akkor reggel nyolc és délután öt között, de inkább korábban, még a nagy hőség beállta előtt, hogy a delikvenst meg ne üsse a guta.

Mindemellett, ha nem Fidesz-krónikás lett volna a felkérdező, érdeklődött volna a pénzügyértől, hogy nincsen-e pszichózisa neki. Lett volna rá oka és indoka, ugyanis az akkori és mostani főnöke, bizonyos Orbán Viktor Mihály 2008-ban, amikor tombolt a válság, és a forint árfolyama elérte a 274-et, ilyeneket mondott: “A kormány az elmúlt időszakban a forintot mesterségesen erős állapotban tartotta, ha viszont az árfolyam a reális áron 250 és 260 forint között mozgott volna, akkor a jelenlegi 274 forintos euróárfolyam nem keltené az összeomlás érzését, és nem alakult volna ki egy rossz pszichózis.”

Meg még sok mindent mondott akkoriban Orbán Viktor Mihály, hogy az árfolyam gondjának megoldása a miniszterelnök-csere, hogy Gyurcsány az oroszok kezére játssza az országot, meg az euró bevezetéséről szőtt omló álmokat, ami ellen most meg kézzel-lábbal tiltakozik. De mit is várnánk, várhatnánk egyetlenünktől, aki közkeletűen beszél össze-vissza minden ökörséget, hogy maga sem tudja délután, ebéd előtt mit mondott, de most Varga pénzügyes osztotta az észt.

Szóval a hülye kérdésre, hogy mikor vegyen eurót a magyar, ezt az aljas választ adta a pénzügyes: “Izgalmas egy külföldi kirándulás, de egyáltalán nem baj, ha honfitársaink itthon töltik a szabadságukat, itthon pihennek és költenek. Annyi szép és érdekes látnivaló van Magyarországon.” – Ezt mondta, és szeme elmerült a lenyugvó nap szikrázó sugaraiban, akárha Verecke ormain, amikor hármat sikoltott a turul és négyet szökellt a csodaszarvas.

Érdekes lett volna a cinizmus helyett – akárha felelős vezetőtől – azt megtudhatni, hogy egészen sajnálatos módon momentán ebben az országban millióknak nem az a gondja, hogy mikor vegyék meg azt a rohadt eurót. Mert nem indulnak Olaszba’, se nem Görögbe’, sőt, még a szomszéd utcába sem indulnak, következésképp kies hazánk szép és érdekes látnivalóihoz sem, mert azt sem tudják, mi az a nyaralás. Hogy az eurót ismerik-e, az sem egészen biztos, ha forintot sem nagyon látnak.

Lovagolhatnék most ezen, kelthetném a hangulatot elsiratva a kilakoltatottakat, a hajléktalanokat, a nyugdíjasokat vagy csak úgy egyszerűen a Kiss Jánosokat, akiknek semmiféle nyaralás nem jut az eszébe, mert energiájukat az köti le, hogy életben maradjanak. Meg szórakozhatnék azon is, hogy Pártunk mindenkinek biztosítja a belföldi turizmust, mert ingyen szállítja őket kerítésnézőbe, Felcsút-meccsre vagy nagygyűlésekre, de ez is olcsó poén lenne, ámde jó.

Ehelyett figyelmezzünk arra, hogy Varga pénzügyes még 1989-ben végzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Ez sem stigma, csupán tény. Viszont még a legegyszerűbb állampolgár is emlékszik arra, abban a korban az akkori pénzügyesek a mindenkori januári áremelkedéseket a begyűrűzésekkel, árfolyamváltozásokkal magyarázták. Mindenki megértette, hogy a szemét kapitalisták emelték a dollár árát, tehát mostantól drágább lesz a sör meg a feles.

Konszenzus volt ebben, és máma sem működnek másképp a dolgok. Matolcsy szórakozgat az árfolyammal, hogy a GDP arányos államháztartási hiány jobban fessen, kicsit shroltolgatnak, bíbelődnek vele, hogy pár milliárd árfolyamnyereség legyen, és máris drága az a kurva euró, a magyar meg nem tud menni nyaralni. De nem ez a baj, illetve a megalázottak és kitaszítottak, a megnyomorítottak és a Kiss Jánosok számára az a baj, hogy most is begyűrűzik.

Ettől drága az import krumpli, a benzin meg az olaj, meg úgy általában minden, amit azok is kénytelenek magukhoz venni, akiknek eszébe sem jut a nyaralás sem odakint, sem idebent, mert nem jól menő NER-lovagok, gázszerelők vagy vejek. Tombol az infláció, amiről Varga pénzügyesnek szava nincs, igaz, nem is kérdezték. Ezzel a válasszal azonban invitálás nélkül is feleletet adott rá, mert ebben kimondatlanul is benne rejlik a ki nem szarja le gesztusa, ami felér a kedves vezető mondatával, ami így hangzik: oszt jónapot. – Én pedig az anyukájába kívánom az összes rohadékot, és kvittek vagyunk.

Eladva és kifosztva

Szijjártó külügyes törvényt módosítana. (Közbevetőleg: ez olyan stramm dolog kies hazánkban, hogy kitalálják, meg kéne szívatni a Czeglédyt, vagy le kellene rabolni az MTA-at, és éjszaka vagy ködös hajnalon benyújtják a javaslatot, s mire kész a babgulyás a várban, délire már törvény is, amit csak akarnak. De mindegy ez már.) Szóval Szijjártó külügyes úgy módosítaná a törvényt, hogy legyen titkos, hogyan és mennyiért csábítanak ide külföldi befektetőket, mert ez, mint mondja a taraja alól, “Magyarország külpolitikai, külgazdasági vagy nemzetgazdasági érdekeinek illetéktelen külső befolyástól mentes érvényesítését vagy nemzetbiztonsági érdekeit veszélyezteti”.

Tegye fel a mancsát, aki érti az indokló mondatot. Mert én úgy látom, ha kiderül, Pártunk és Kormányunk milliárdokat, adókedvezményt, valamint a kiskutya retkes farkát is a multinak adja, hogy betelepüljön a kerítésen belülre, akkor mindegyik azt mondja, szüret, én is jövök. Szijjártó nemzetbiztonsági érdekei sokkal inkább abban rejlenek, a magyar választópolgár ne tudja meg, mennyit csesz el az adójából Pártunk és Kormányunk, egészen pontosan mennyiért vesz szaros munkahelyeket, hogy utána döngethesse a mellét, mint King Kong a torony tetején, hogy teremti a munkahelyeket, de erről még beszélünk. Meg a szarrá adóztatott magyar vállalkozó se örülne ilyen információknak.

Mert például Kiss János esztergályos (ha már állandó hősünk lett ő) is tudna munkahelyet teremteni egymilliárdból, mint ahogyan egy multinak sem nehéz ennyiből. Főleg, ha a Szijjártó hozzávágja, s ráadásul a jövőben titkosan. És még ki tudja, milyen járulékos költségek, közvetítői díjak keletkeznek sunyiban, mert itt tartunk, hogy ami nincs lebetonozva azt elviszik. Illetve annyit fejlődtek a szocialista tulajdonviszonyok, hogy ami meg az anyaföldhöz rögzített, azt a nevükre íratják, de momentán ez is mindegy. A mai nap menüje ugyanis Pártunk és Kormányunk munkahelyteremtése, s ezzel párhuzamosan viszonya a magyar munkavállalóhoz, mint nemzetgazdasági tényezőhöz.

Szóval, drágáim, azt nézegetjük máma, arra döbbenünk rá fölhorgadva, hogy kies hazánk hogyan vált és válik egyre jobban rabszolgakeltetővé. Hogy Kis János esztergályos nem egyéb, mint egy vakhangya, aki segít a GDP alakításában-növelésében, mert azzal lehet dicsekedni, hogy na, ugye. Pedig Kiss János esztergályos ember volna, nem pedig beszélő szerszám, mint ahogyan Pártunk képzeli. Pártunkat azonban az emberek érdeklik a legkevésbé, a statisztika – amit lehet hamisítani – annál inkább. A szaporodást is nem azért forszírozza, hogy a kedves vezetőnek öröme teljen a kis magyarok gügyögésében, hanem, hogy legyen, aki robotol neki.

De illő volna most már elmesélni, mi is a bajom igazán. Nos az, hogy a magyar jómunkásemberrel van kibaszarintva, miközben arról szól a nóta, hogy minden fideszes csürhetag szíve csak őérette dobog. Ehhez képest a multikért dobog, Kiss János esztergályos adóját, amit nem stadionra kúrtak el, neki adják, hogy jöjjön ide, dolgoztasson újabb Kiss Jánosokat szarért-hugyért, mert erről is gondoskodna a közgazdasági zseni tarajos. Nehogy sokat keressen a Kiss János, mert elriasztja a multit az igényeivel. Az esztergályos zsebéből kiszedett lóvét odaadja a multinak, hogy később nehogy sokat adjon a Kiss Jánosnak, akivel így duplán van kibaszva.

Sőt, adunk a multinak rabszolgatörvényt is, hogy szíhassa az esztergályos vérét, a szakszervezeteket is kordában tartjuk, nehogy a multival szemben érdekérvényesítsen ez a magyar. Sőt és pláne leszállítjuk a tankötelezettséget, szétkúrjuk az oktatást, hogy kerek egész legyen a rabszolganevelde. Aztán ha öntudatos a kis latol, akkor hozunk ukrán és vietnami vendégmunkást, hogy a multinak jó legyen. Kiss János meg vagy éhen döglik, vagy esztergál a messzi Németországban, de a GDP az fasza lesz. Illékony dicsőség ez, a multi ugyanis, ha nem éri meg neki, tovább áll, s mi itt maradunk az ugaron az ukránokkal, Kiss János meg ‘Németbe dőzsöl.

Hogy így fejre áll az ország, az Szijjártót és a böszme körét nem érdekli, titkosítanak, sunyítanak arról, hogyan árusítják ki az országot, fosztják ki a jómunkásembert, és születik a honleányokkal a kis rabszolgákat. Láttam egyszer egy Asterix és Obelix animációt, életre szóló leckével. Ebben a rabszolgák dolgoztak, s be lett ígérve nekik, hogy a munka végeztével szabadok. Azok is lettek, ám a szenátor mondta, hogy akkor most hagyják el a lakásokat, ahol, eddig laktak és teljes ellátást kaptak. Nincs hová mennünk, mondta a rabszolgák szóvivője. Beköltözhettek a régi lakásokba heti tizenöt sestertiusért, mondta a szenátor. Nincs tizenöt sestertiusunk, mondta a rabszolga. De van munkásfelvétel az építkezésre heti tizenöt sestertiusért. Mondta a szenátor. Hurrá, szabadok vagyunk, elfogadjuk. Örvendezett a rabszolga, mert egyszerű volt szegény.

Hát, így valahogy.

Trutymó

Sűrű nap volt tegnap néppártilag és fideszileg, illetve már sűrű hetek, hónapok is vannak, kavarog valami massza, amely egyre inkább undorító trutymóvá sűrűsödik, hogy gőzölgésétől lerohadnak a csillagok. És most, hogy szabadjára engedtem a mélyemben megbúvó költőt, megpróbálom érthetővé tenni azt, ami az elmúlt huszonnégy órában is vagy ötször változott, és még nem ismerhetni a végét.

Két szereplőnk van a lehangoló történetben, a Fidesz meg az Európai Néppárt, és momentán ott tartunk, hogy egyik sem különb a másiknál, csak egy kicsit. Összefoglalva tehát: megérdemlik egymást, és mi viszont nem érdemeljük meg őket, mert nem méltóak hozzánk.

Indult onnan, ugye, hogy Orbán Viktor Mihály folyamatosan nyitogatta a pofonládát azzal, hogy építgette a saját bejáratú kis fasizmusát, és az EPP mégis csak akkor húzta fel az orrát, amikor Juncker került a plakátokra, mert az ő becsülete fontosabb, mint egy ország sorsa. És ez az első lehangoló tétel.

Ez a mi kályhánk. Mert ezután került szóba, hogy kizárják a csürhét a Néppártból vagy felfüggesztik, amire, mint emlékezhetünk, az volt a nagyképű reakció, hogy őket fölfüggeszteni nem lehet, ha ez csak szóba is kerül, azonmód távoznak fölhúzott orral. Aztán fölfüggesztették őket persze, és nem mentek sehová, hanem azt pofázták, ők függesztették föl magukat, enmaguk csíptették fel a szárogatóra a hózentrágüréknél fogva a nyamvadt testüket. És jött a cáfolat, hogy perszehogy nem.

Aztán következett ez a nyüves választás, ami előtt virítani kellett valamit a hívőknek, s ebben a kontextusban a Néppárt minden volt, csak ma született bárány nem. Voltaképp sorosista, bevándorláspárti bűnbanda volt, és megtisztulás lesz tőlük a fasisztákhoz távozhatni. – Ezt pofázták, és Weber is vérig sértette a magyar népet, Soros kitartott embere volt, rühes komcsi, meg ilyenek, és időközben a három bölcsek is hoppon maradtak, nem fogadta őket a vezír.

A fasiszták aztán leszerepeltek. OVM sem tudott az élükön Európa ormaira masírozni, és teljesen itt maradt nekünk. Ekkor kezdődtek a csodák, amelyek során, akárha Gregor Samsa, a Fidesz teljesen féreggé változott, de az is igaz, hogy nagyon nem kellett erőlködnie. Tegnap délutánra a Néppárt öröbari volt megint, Gulyás szerint jobb lesz nekik az ő kebelükben, Orbán már Webert támogatja teljes mellszélességgel, már hanyatt csapta magát, kalimpál a lábaival és vakartatja a hasát. És ez a második, lehangoló tétel.

Cseszheti – gondolhatnánk -, mert a Néppárt majd tökös lesz, és ígéretét betartva, hogy május 26. után dönt arról, hogy kivágja-e ezeket, mint macskát szarni, végre, ha nem is rend, de legalább világosság lesz, de lófaszt, mama. Tegnap reggel arról volt szó, hogy a felfüggesztés ellenére a rühösök európai frakciója szavazhat és választható. Ekkor arra gondolt az ember, hogy akkor mit függesztettek föl ezek, ha következményei nincsenek. Talán a kabátjukat a fogasra, vagy az elveiket a füstölőbe.

Kicsit később megjelent ennek a cáfolata, majd aztán a kilépéssel fenyegető Gulyás megengedése, hogy mégis csak jobb lesz nekik együtt, és bonbonként Orbán nyilatkozata, hogy Webert támogatja. Aztán kavarogtak még a dolgok kicsit, napnyugtakor úgy nézett ki, már egymás tenyeréből eszegetnek, s arról már szó sincs, hogy a három bölcsek újólag visszatérnének fasizmus-nézőbe. Egyáltalán, mintha semmi nem történt volna, az van.

Mindez nem nóvum a hírfogyasztó polgártársak számára, és nem is az újdonság okán mocskoltam vele a kezemet, hanem, hogy összegezzük a folyományokat és felgondolásokat. Ezek közül a legfontosabb megállapítás, hogy a politikus ocsmány állatfajta, a politika pedig nem mindenféle titkos dolgok felkent művészete, hanem sunyi alakok imbolygó násztánca.

Eddig arról volt szó, hogy a pártok és más csoportosulások valamiféle eszmék és értékek mentén szerveződnek meg, sajnálatos módon azonban ez nincs így. Mint kitetszik, a Néppártban pláne nem. Az európai jobboldal krémje, a polgárok élcsapata a kedves anyukáját is eladná két sportszeletért, s ha valaki ezen a porondon elvek és eszmények mentén tevékenykedik, akkor hülyének van nézve, és egyedül marad. És ez a harmadik, kiábrándító tétel.

Magunkra hagytak minket is drága feleim nagy nyomorúságunkban. Így az a tanácsom annak, aki még életben akar maradni ebben a trutymóban, hogy lopjon, csaljon, hazudjon. Ezek azok az értékek, amelyek a boldogsághoz és boldoguláshoz szükségesek máma, s ha valaki erre képtelen, akkor úgy járt. Akkor nem erre a világra való velem együtt. És ez a záró tétel.

Harcikölcsön

Domokos László, az Állami Számvevőszék elnöke az ellenzéki pártok szívatása után most megtalálta a lakosságot is. Nem tudni, honnan veszi a bátorságot, az ihletet és a jogi alapot ahhoz, hogy Kiss János esztergályos zsebében turkáljon, de megteszi, mert ez itt a NER, ami csudahely, ahol minden lehet, és annak ellenkezője is, ha a Fidesz érdeke úgy kívánja. Vagy Orbán Viktor úri kedve legfőképp.

Domokos László szerint a háztartásoknak legalább háromhavi fizetésüknek megfelelő megtakarítással kell rendelkezniük baj esetére. Hogy milyen baj, és mennyi az a háromhavi pénz, azt nem lehet tudni. Főleg annak fényében érdekes ez az aggodalom, hogy nem is olyan régen még egy másik megváltó arról értekezett, hogy a magyar háztartásoknak egyenként tízmillió pénzük van a párnacihában.

Ezek szerint a tízmillió nem felel meg háromhavi bérnek, és nem elég a váratlan kiadásokra. Innen is látszik, hogy Domokos László és mind az összes hasonszőrű megváltó, aki a lakosság pénze miatt aggódik, csak a körmét reszelgeti és hülyeségeket beszél egyrészt, másrészt viszont valami sanda szándéka van. Soha nem jelent semmi jót, ha az állam elkezd az alattvalók zsebében turkálni, annak az a vége, hogy nem kér, hanem elvesz.

Ez a Domokos is ilyenről ábrándozik. Azt találta ki, milyen szép is lenne, ha az állam odahatna, hogy az alattvaló bére csak akkor növekedhessen, ha a munkáltató a bér egy részét nem a dolgozónak fizetné ki, hanem egy megtakarítási számlára utalná. Ez volt az a pont, amikor kihoztam magamnak a harmadik kávét, rágyújtottam és eldöntöttem, én innen el nem megyek, ez jobb, mint akármilyen kabaré vagy temetés, díszelőadás, esetleg matiné.

Kiindulási pontként tételezzük azt, hogy Kiss János esztergályos egy hedonista élvhajhász, és a bérnövekményét havonta Guccira, nercekre, szivarokra és reneszánsz festményekre költené. Vagy lovat akarna tartani, vizslákat a vadászathoz, ilyenek. Domokos László azonban nem adná oda a bérét, hogy azt vegyen, amit csak akar, hanem az állam óvó kezei közé terelné. Kiss János esztergályos még csak meg sem szaglászhatná a bankókat, mielőtt kitépik a kezéből, és cseszhetné a szivarjait.

Ennél az ideánál még a békekölcsön is emberségesebb volt a kommunizmusban, mert az adakozás ugyan kötelezően ajánlott volt, de legalább meghagyta a szabad választás illúzióját. A mi Kiss Jánosunknak azonban még ez sem marad, elveszik tőle, mielőtt kézbe vehetné. Orbán Viktor tehát a mesebeli leány, aki hoz is, nem is, ad is, meg nem is. Viszont egy ország általában nem dedó, nem börtön és nem ketrec, ez a miénk viszont egyre inkább azzá válik.

Az állampolgár nem öntudatos, boldog és mosolygós benne, hanem kisded, aki helyett Orbán Viktor gondolkodik, nyalókát ad, ha megérdemli, és megdorgálja, ha rosszalkodott. Ezen kívül nem ő a fontos, hanem a befektető, kevéske bér kell neki Szijjártó szerint, hogy a multi el ne riadjon, Domokos meg helyette takarékoskodna. Mindkét opciónak egy a célja, az állampolgár pénze az államnál legyen, ő dönti el, mire költheti, ha odaadja egyáltalán.

Mert ki tudja, mi lenne a sorsa a dolgozó lecsippentett bérnövekményének Orbán Viktor kezei közt, hogy mivé szublimálódna, stadionná, határon túli szavazattá, óriásplakáttá, vagy akármi is. És mi lenne a garancia arra, hogy Kiss János valaha is hozzájutna a pénzecskéjéhez, mert elég csak a magánnyugdíjakra gondolni, hogy mindent el tudjon képzelni az ember.

Egyébként is minél többet ki akarnak szedni Kiss János zsebéből, mert ez a Domokos arról is ábrándozott, valahogyan oda kellene hatni, hogy a lakosság ne készpénzben tartsa vérének verejtékét, hanem állampapírokban. Mindenképpen meg akarják kopasztani a népeket, ha szép szóval nem megy, lesz róla törvény. Mert finanszírozni kell Orbán Viktor világméretű harcait a sorosok ellen, ilyképp ezek az ábrándok mintegy harci kölcsönként funkcionálnak.

A békekölcsön annak idején szocialista tőkefelhalmozás volt, ez a harci meg kapitalista, olyan rokoni, feudálkapitalista, NER-es, mészárosos. Mindenki döntse el, melyik az alávalóbb. Az egészben azonban nem a lopás újabb, furmányos módjának belengetése a legundorítóbb, hanem, hogy hülyének vagyunk nézve. Olyan organizmusnak, aki már arra is alkalmatlan, hogy eldöntse, mire költi a pénzét. Ez a kommunizmus előszobája, pénz sem kell, az állam majd ad egy kevés zabot, répát, kinek-kinek szükségletei szerint.

Azért csak megkérdem: még most sem akar ordítani senki?

A labda minden előtt

Ahogyan azt előre sejteni lehetett, Orbán Viktor Mihály szombaton Madridban járt labdarúgó BL döntőt nézni. A pápa Csíksomlyón misézett a tizenötmillió magyaroknak, ráadásul Pártunk nem is kevés közpénzt tolt bele a buliba, de oda ő el nem ment. Véget ért a kampány ugyanis, ami szavazat megvehető volt, meg lett véve, más szempontból Erdélyország nem érdekli őt, igaz semmi egyéb más sem.

Az erkélye alatt emberek fulladtak a folyóba, a fél világ erre figyel. Hoz szavazatot? Nem hoz. Kit érdekel. Európában, amelynek pár napja még a koronázatlan ura akart lenni, épp most döntik el, hogy partvonalra teszik, megeszik, felböfögik vagy kihányják, minek következtében kies hazánk halmazati károkat szenvedhet. Hoz szavazatot? Kérdi erről is. Nem. Akkor már mindegy. Ezt gondolja, és mindebben hölgyeim és uraim, benne van Orbán Viktor Mihály országlásának foglalata.

A labda minden előtt. Akárhol is pufog az, menni kell utána, ami kényszerbetegség úgy orvosolható, ha pályamunkás lesz az ember, és nem miniszterelnök. Két angol csapat rúgta a bőrt az európai Madridban, de egy fél királynő, egynegyed herceg és egy huszadnyi miniszterelnök nem volt ott, mert alámerültek a Brexit rejtelmeibe. Ez a mi bohócunk viszont megérezte a fűszagot és röpült. A szabadidejében persze azt csinál az ember, amit csak akar, viszont nem akkor, ha egy ország gondja nyomja a vállát.

Ennek a mi köpcösünknek ilyen skrupulusai azonban nincsenek egyáltalán, de azért számoljon el a lelkiismeretével, ha van neki olyan. És a rajongói is tegyék ezt szintén hasonló körülmények közt, azonban pár kérdés azért fölmerül itt és néhány kósza gondolat úgy pénzügyileg. Továbbá a lélek egészsége szempontjából, mielőtt az esztétikai és etikai folyományokra rátérnénk, és megállapítanánk a betegség fokát és a romlottság mértékét, hogy hát büdös ez, szaga van neki.

Én, ha ellenzék lennék, ilyen elfuserált politimókus, akkor verném az asztalt, hogy Orbán Viktor Mihály mutassa be azt a számlát, amellyel a saját zsebéből fizette a jegyet a láblabda eseményre, spórolva a konyhapénzen. Ha a miniszterelnökség fizette, akkor fölhívnám a Számvevőszék szíves figyelmét, hogy a polgártársak adóját nem kirándulásokra használjuk, mert ez ellenkezik nemcsak a jó ízléssel, hanem a törvény betűjével is.

Továbbá megkérdezném azt is, hogy megint nem is kormánygéppel volt-e a fuvar, vagy baráti szívességként kapta szülinapra, pár milliárdos közbeszerzésért cserébe, mint az bevett gyakorlat errefelé. S ha nem válaszolnának nekem, mint ahogyan az szintén szokásban van, akkor rájuk borítanám a nehéz tölgyfa asztalt, mint ahogyan ez meg nem bevett gyakorlat egyáltalán ezen a vidéken, viszont nem ártana immár bevezetni miheztartás végett.

Ilyesmiket tennék, hogy kő kövön nem maradna. Viszont realista vagyok, és csöndben megállapítom magamban, hogy minálunk minden gyalázat következmények nélkül él és virul, sőt, szaporodik. Ez is, és nem először meg nem is utoljára, ahogyan diktatúrákban annak lenni kell. Ez a mi diktatúránk azonban kereszténydemokrata diktatúra, és plánesőt kormányunk és Pártunk a világ összes keresztényének védőangyala a Szíriusztól Patagóniáig.

Következésképp már csak a forma kedvéért is elmegy az ember pápanézőbe, ezzel jelezvén az alattvalóknak, hogy egy alomból vannak, vagy valami ilyesmi. Sőt, nem is megáldott mozdonyon kellett volna pöfögni odáig, mint akárki mezei Józsinak, hanem páncélozott űrjárművel, összkomfortban. Szotyola a hűtőben, rózsafüzér a falvédő fölött, gundeles babgulyás a termoszban, elszánás és erős hit a lélekben, ilyenek, ha már és ugye.

Ez sem játszott. Tudom én, hogy a pápa liberális, sorosista sátánfattya, de diplomácia is van a világon. Igaz, minálunk ez tagolatlan ordításban manifesztálódik, nagykövetek raportra hívásában, Kovács levelező kurvaanyázós posztjaiban. Kinek mit dobott a gép, ugye. Nekünk ilyen csürhét, illetve mi szavaztuk őket a kirobbanthatatlan hatalomba, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak. Orbán Viktor Mihály például nagy államférfihoz méltón permanensen köpi pofán a nemzetet, amelynek boldogságáért és javáért munkálkodnia kellene.

Ő viszont meccsre jár. A labda minden előtt: ez a kényszerbetegség mozgatja, továbbá a hatalom beteges akarása, narcisztikus mániák, orális fixáltság. Egy pszichiátriai állatorvosi ló a manus, emellett köztörvényes bűnöző. Lop, csal, hazudik, kisvasútról és futballról álmodik. Én, ha hívő lennék, és egy ilyen alak a keresztény szót a szájára venné, mint ahogyan naponta százszor megteszi, ustorral hajtanám el messzi tatár vidékekre.

Ilyen hívő azonban nálunk nincsen, hitetlen se nagyon. Se polgár, se munkás, se semmi. Ilyen cafatokban lógó társadalom van, debilekkel, ortodox orbánistákkal és képmutató elsőáldozókkal. A romlottság olyan foka van itt, hogy próféták állnak sorban a falai alatt, de az nem omlik le sehogyan sem. Végül is, megérdemeljük, tűrjük és szagoljuk, a többség meg bávatagon tapsol, hogy egyetlene az ő vére verítékéből röpköd meccsekre, aminek fejében eladja az országot alóla. Az utolsó felvonás elkezdődött. Csöngettek.

Kampec dolores LXXXIX. – A bogár

Miután Béla Behemóttal beszélgetve rájött arra, amit úgyis tudott, hogy az emberi faj Isten teremtményei közül a legalávalóbb, legalábbis nagy többségében és matematikai szempontból relevánsan, sőt, végig gondolta azt is, hogy az elmúlt napokban mennyi mindent tett, hogy megmenekítse ezeket a nyomorultakat a romlástól, visszahúzta őket tér és idő fogságából, álmokból és ébredésekből, úgy döntött, hogy ideje belső vizekre evezni. De nem volt kedve sem a macskával, sem a rigóval társalogni, mert unta már a bölcsességeiket nagyon, így hát nem mászott a fa koronájába, nem ült le a tövibe sem, hanem a kocsmában telepedett meg, ahol a szék már ismerte a fenekét, az asztalon gödör volt a könyöke helyén, és a fal repedései mosolyogtak rá, ahogyan megállt az idő.

Poharában a buborékok nem szálltak fölfelé, a cigaretta füstje nem imbolygott, csak úgy volt egy masszív tömbben, a napsugár megállt az ivó közepén, sőt, ami szót a fröccsök ura elkezdett, az is félbe maradt, két szótag lebegett az asztalok fölött, hogy te, meg ke. Hogy ebből milyen szó alakult volna, az nem volt tudható, lehetett volna belőle ige vagy főnév, akármi, így derült ki, hogyha megtorpan az idő, akkor ideje van eldönteni, merre induljon tovább, hová kanyarodjon, tehát ez az isteni hatalom, a teremtés maga, a sors és a véletlen, a születés meg a halál. Így várakozott minden a kocsmában, hogy eldőljön a jövője, legyek vártak a levegőben, hogy leessenek vagy nekiröpüljenek a falnak, az óra is, hogy kettyenjen-e, és Béla is, hogy ez most mi a rossebb megint, milyen fintora a világnak és miféle próbatétel újra.

Így tanakodott minden egy megmerevedett jeleneben múlt és jövő nélkül, amikor nagy pimaszon az ivó közepén ott masírozott egy bogár zölden csillogó háttal, csattogtak a lábai a kövön, de úgy csak, mint a lassítás gól után, libbenő tornagatya, megcsomósodott haj, és az arcbőr megfontolt hullámzása, akárha tenger a zivatarban. Így haladt ott a bogár, egyszemélyes hadsereg meg trombitaszó, jelezve, hogy míg az ivóban jövője senkinek nincsen, de legalábbis képlékeny, az övé bizonyos, ami az, hogy nagy bakancscsattogással bemasírozik Béla asztala alá, de hogy ott mit akart, azt nem tudta senki sem. Közeledett az a bogár nagy elszánásokkal, s Béla, hogy az illékony status quo megmaradjon, egy pöccentéssel térítette ezt a bogarat, hogy akárha műkorcsolyázó kisasszonyok, úgy csússzon a hűtő alá, ahol nagyot koppant, azután elhallgatott.

Ekképp állott helyre a rend az időtlenségben, amelyben mindenki békésen várta a sorát, a fokozatos entrópiát, az elaggást, aztán a halált, aminek a közeledése most felfüggesztődött, hogy a napsugarak elakadtak a levegőben. A hűtő alól viszont fölhangzott a bogár bakancsának zaja, csattogott, szólt a trombita megint, aztán előbukkant a feje, a fényes, zöldes háta, a rengeteg lábai, és nyílegyenesen, kitérő nélkül haladt oda, mint az előbb is, be, az asztal alá. Béla nézte ezt a csökönyös kitartást, a meg nem alkuvó törtetést, és eszébe jutott így a nagyanyja, a kék plakátok a falu szélén, és valami ismeretlen erő folytán Edit néni is eszébe jutott, a tanító néni. Így vált a bogár valami múlttá, emlékké, és Béla, hogy elhessegesse ezt, visszapöckölte megint a startvonalra, be a hűtőgép alá, hogy legyen végre béke már.

De nem lett. A bogár előcsattogott megint egy öszvér csökönyösségével, s ahogy lassított felvételben haladt, Béla úgy gondolta, előadást tart neki Sziszüphoszról, hogy belássa a masírozás értelmetlenségét, de ezzel nem hatotta meg. Csak közeledett a zöldes hátú, Béla visszaküldte megint, és mindig újra, miközben melankóliáról és valami különös okból fakadólag Hermész Triszmegisztoszról meg az alkímiáról mesélt, verseket dünnyögött és fütyörészett. A csökött elszánás és az értelem küzdelme volt ez és kétféle kitartásé, de máshonnan nézve a lázadás és elnyomás misztikája is, amelyben Béla lett a gonosz, pedig nem is akarta. Amikor utoljára pöccentette vissza a bogarat, a napsugarak földet értek, zökkent egyet az idő és elindult megint.

A füst gomolygott újra, a buborékok megindultak fölfelé, a legyek nekimentek az ablaknak, a fal tovább repedt, és az óra ketyegett olyan vészjóslóan, mintha kivégzés közeledtére utalna. A hűtő alatti sötétben viszont nem történt semmi, és csak ott nem történt semmi. Nem hallatszott a bakancsok zaja sem a trombitaszó, nem tűnt fel a bogár feje, nem bukkant elő zöldes, fényes háta, csak a templom harangja hallatszott misére hívón vagy tán egy lélekért, és Béla beleborzongott, hogy milyen nehéz is az istenek sorsa, akik döntenek életről és halálról. S mivel ő nem volt szenvtelen és végtelen hatalmú, keservesen sírva fakadt, pörgött le a könny a szakállán, tavat alkotott alatta, mert nem akarta ő a bogár vesztét, csak, hogy hagyja őt békiben, s lám, így lett gyilkossá. Imához fogott ezért, ami csodától a fröccsök ura úgy elámult, hogy a pohár mellé töltötte a bort, pedig ilyen nem esett meg vele sohasem.

Az ugaron a helyzet változatlan

Ha a vasárnapi eredmények alapján kellene szétosztani a magyar parlamenti mandátumokat, akkor a Fidesz-KDNP a 199 parlamenti helyből 161-et kapna – ebből 106 egyéni, 55 pedig listás –, ami 80,9 százalékos részesedést jelentene. Ez a jelenlegi kétharmados helyett négyötödös kormánypárti többséget eredményezne. – erre jutott a XXI. Századi Intézet nevében Lánczi Tamás igazgató. Az igaz, hogy az Orbán seggéből kilógó műhely azért tette ezt közzé, hogy a bávatagok számára még inkább megaranyozza az eredményeket, a baj viszont az, hogy ebben hazudni nem lehet, ezt mutatják a számok ugyanis.

S bár tudjuk, sem egy országgyűlési, sem egy önkormányzati választást az unióssal összevetni nem lehet, valami kis utalás mégis csak rejlik ebben, miszerint nem kéne annyira verni a dobokat, hogy Orbán Európában elbukott, míg viszont itthon meg mindent letarolt volna. Ennek is megvannak a magyaros okai, mégpedig a sajátos választási rendszer, a permanens manipuláció, a töketlen ellenzék és a rejtett vagy nyílt színi – és mégis elnézett – csalások sora. Ezek így együtt, szimbiózisban okozzák, hogy Orbán Viktor Mihályt és az ő gyalázatos rendszerét szinte lehetetlen saját kútfőből megdönteni, választásokkal legalábbis.

Ehhez képest ellenzékünk már újrapozicionálja magát, új megváltók születnek a szemünk előtt. Az önkormányzati választásokra óriási erőfeszítésekkel összehozott, tükörjégen táncoló szövetségek már bomlanak, a Fidesz pedig röhög a markába. Köszöni, még basáskodik fölöttünk, amíg a kedve úgy tartja. Nem most fogom elküldeni drágalátos ellenzékünket a jó anyukájába, hanem majd, amikor pofára esnek. És nem véletlenül jutottam tegnap arra (Kilenc év), hogy az Unió nélkül semmire sem megyünk, hogy Orbán lába alól vagy ők húzzák ki a talajt, vagy senki sem. Mi magunk, egyedül biztosan nem. Ilyen néppel és ilyen ellenzékkel meg pláne.

Belekódolták a pöttyös seggünkbe a szolgaságot, és azon sincs mit csodálkozni, hogy a legszegényebb falvakban már száz százalékos Fidesz győzelem is született. Ilyen krumpliárak mellett ez egyáltalán nem csoda, és ez most nem vicc, hanem a tragédia maga. Ez az ország nem kétfelé, hanem cafatokra szakadt, a rablóhordák mellett a maradékért civakodik a többi, pár milliónyian az életben maradásért küzdenek, egy népes réteg pedig magasról szarik az egészre. És senkinek sincs jól artikulált képviselete a színpadon, kivéve Mészáros Lőrincet, akihez már akkor is ömlik a pénz, hanem is akarja. A rendszer, mint valami elszabadult automata, úgy működik. Önjáró gyilkos.

Szóval, ne nagyon legyenek illúzióink: addig a rezsim a saját súlya alatt össze nem roskad, amíg akárhonnan is, de jut pénz működtetni. Fönnmarad, meg sem inog. Amikor Szijjártó arról ábrándozik, hogy az autógyártás érdekei előbbre valók a környezetvédelemnél, amikor súlyos költségvetési milliárdokkal csalnak ide befektetőket, amikor mesterségesen akarják alacsonyan tartani a béreket, hogy a multi el ne meneküljön innen, ez mind a rezsim pénzügyi alapjainak megőrzése miatt történik, munkahelyteremtésnek álcázva. És mily különös, senki nem mondja a tarajosnak az egy igazat, hogy húzzon el a drágalátos anyukájába.

Ha volna kedvem, ami nincs, tételesen mehetnék végig oktatáson, tudományon, sajtón, művészeten, az élet minden apró szeletén, amit már ledaráltak, most pedig sózzák és borsozzák, hogy jobban essen, amikor teljesen fölzabálják. Így élünk és halunk Neriában szellemileg és anyagilag kifosztva, és most az uniós választásra tekintettel ellenzékünk újragondolja a stratégiáját, azt, hogyan hajtsa a fejét újra a nyaktiló alá. Nem azzal kellene foglalkoznia, hogy az EP-ben melyik frakcióban növesztik majd a seggüket a képviselői, hanem térden állva könyörögni, ne adjanak már több pénzt a diktatúra építgetésére. Ez az egyetlen menekülési útvonal, hogy egy összeomló ország romjain lehessen újjáépíteni az életet. Nincs más út, ők is meglátják, viszont későn.