Harrach stílusa

Itt van nekünk ez a Harrach Péter elvtárs, és mi is lenne velünk, ha nem lenne. Oda volna a mosoly, a móka és a kacagás, így viszont, hogy társunk a küzdelemben, velünk van a vidámság. Most is, midőn sajtótájékozott, hogy lelkének gyümölcseit közkinccsé tegye, és a sorosista médiatúlsúly megkérdezte tőle, mit szól az általuk is ki-, és pórázon tartott Ripost nevű nyomdaipari termék gyalázatához, amellyel a hajléktalan polgártársak ellen uszított, az volt a válasza, hogy “Mindenkinek megvan a maga stílusa, ez nem a mi stílusunk”.

Ez a rövidke kijelentés több elmélkedést is generál az emberben. Egyrészt, feltűnik, hogy nem küldi el ezt a Ripostot a kurvaannyába – vagy más, cizelláltabb, egyházfis módon -, másrészt a többes szám első személy használata, amely vagy a pártjára utal, vagy pedig királyi szóhasználatban saját magára. Mindkettőnek megvan a maga bukéja, és meg is vizsgáljuk, hogy ne szenvedjünk hiányt az örömökben. Ahogyan maga Harrach elvtárs sem, miként az ábrázata is mutatja, mert fejtetőre kell állítani a képét, hogy előjöjjön a bűvös mosolya, mint Örkénynél a groteszk.

Ajkainak erről a fittyedéséről ugyan nem tehet, vethetnék a szememre, én pedig azt mondanám, dehogynem. Ez hosszú évek, sőt, évtizedek kitartó munkájának eredménye, edzésé és gyakorlásé, ahogyan örült az életnek, és végül úgy is maradt. Emiatt én nem bántom őt, mert nincs is jogom, de mondhatnánk, hogy az arcára van írva az emlékezetes pörformansz, amikor erre az állításra: “A gyermekek egy része nem azért megy be reggeli nélkül az iskolába, mert a szülők nem tudják neki előkészíteni, vagy csomagolni, hanem egyszerűen nem éhes”, az volt a válasza: “Gondolom, ez életforma kérdése.” – Mint emlékezhetünk.

Ez is egy stílus, az alja fajtából, ugyanis ölni nem csak nehéztüzérséggel lehet, hanem mérges gázokkal is. Így arra is emlékezhetünk, amikor teológus elvtárs ezt az életformát azzal is támogatta, hogy 2015-ben a gyermekéhezés felszámolását célzó Nemzeti Minimum Program tárgysorozatba vételét azért nem szavazta meg az Országgyűlés népjóléti bizottságában, mert nem kívántak baloldali kampányt támogatni. Csak ne lenne az a kurva internet, ugye, aztán mégis van. Bár még az is előfordulhat, hogy mindezt teológus elvtárs etikusnak tartja, és akkor nagyobb a baj, mint gondoltuk volna.

Így lehet ez, mert az éhezők mellett a menekülők is hidegen hagyják az ő keresztényi szívét. Ugyanis 2016-ban, a kvóta-népszavazás körüli vita során kijelentette, hogy Ferenc pápa „menekültügyről vallott gondolatai nem képezik a hivatalos egyházi tanítás részét, vagyis nem jelentenek a hívő katolikusok számára lelkiismeretben kötelező azonosulást”. – És ezekkel a cukiságokkal hagyjuk is oda Harrach elvtársat magát, mert ő csak az egyik – és nem is a legnagyobb – szája a pártjának, ennek a KDNP-nek, amelyet tényleg ki kellene találni, ha nem volna.

Arról már beszélgettünk pár napja, hogy a másik mókamester, Semjén elvtárs kifejtette, nekik nem kell szavazat, ők anélkül párt, ergo nem azok. Hanem most a stílusról volna szó, amit nehéz megragadni, mert csak ájtatos pofákat lát az ember, és rögtön eszébe jut róluk Jeremy Bentham közismert megállapítása, hogy: “Nincs nagyobb dögvész egy államban, mint a vallási buzgalom erkölcsösség nélkül.” És igen, itt lehet megragadni a Fidesz csendestársának leglényegét, a dögvész egészen helytálló kifejezés rájuk, nem véletlenül született meg a népi folklórban a baszódjál meg KDNP kezdetű versike és nóta.

Mégpedig azért, mert voltaképp azt a szerepet játsszák, hogy sorra nyújtogatják be az aljas törvényjavaslataikat mindenféle felelősség és kockázat nélkül, ők a Fidesz sötétből uszító aljas része. Kifutófiúk a gyalázatban, ez a stílusuk. Mert ne feledjük azt sem, hogy midőn Harrach elvtárs most azon finnyáskodik, hogy nem az ő stílusa a náci Riposté, hogy ez megtörténhessen, annak ő és a pártja ágyazott meg a megszavazott törvényével. Ha most fintorog is, mégiscsak ő a fő bűnös, aljas és kártékony uszító, aki mossa a mancsát. Az ilyeneket a gyilkosok is kilökik maguk közül, csak nem a Magyar nemköztársaságban. Erre épül az egész: csalásra és sunyi hazugságra, mondhatni, ez a stílusa.

Soros üldözi Gruevszkit – azé’

Egyszerű ez, mint a faék, és, mint Hidvéghi Balázs, aki Pártunk kommunikációs igazgatója volna. De volt ő már magyar diaszpóráért felelős stratégiai igazgatóhelyettes is, valamint erdőben a vadnyom. Időnkét megnyilvánul igazgató elvtárs, olyankor kifolyik a száján Orbán Viktor maga, trottyos gatyástól és stadionostól együtt.

Tegnap is volt ilyen szeánsz az önsorsrontó brüsszeli elitről, színészetet tanuló (sic!) migráncsokról és közbevetőleg a kies hazánkban héderező tolvajról, Nikola Gruevszki volt Macedón miniszterelnökről. És egészen érdekes dolgok derültek ki az éppen aktuális címlapsztoriról.

Ezek arra engednek következtetni, igazgató elvtárs elkezdett megágyazni annak a gyalázatnak, hogy az égre-földre keresett tolvajt befogadjuk, menedéket és kacsalábon forgó otthont nyújtsunk neki, ha már annyit szenvedett inaltában. Erre abból juthatunk, hogy igazgató elvtárs a lopás tényállását nagyvonalúan feledve a következőket adta elő:

“Magyarországon egy olyan politikus kért menedéket, akit egy baloldali kormány – amely mögött Soros György befolyása nyilvánvalóan kimutatható – e pillanatban üldöz és fenyeget. Vannak olyan, szintén szocialisták vezette országok az Európai Unióban, például Málta, ahol újságírókat gyilkolnak meg. Más országokban csak fenyegetőznek és politikai riválisokat üldöznek.”

Csak a hülye nem látja, hogy ebben kőkeményen benne van a politikai menedékjog lebegtetése, mert, mint a logika azt megmutatja nekünk, a volt miniszterelnököt nem azért akarják rács mögé dugni, mert lopott, hanem, mert Soros. Nos, ez a duma megint csak a szavazótábornak szól, a külvilágnak elég soványka, viszont, ha megtörténik a befogadás aktusa, akkor végleg lemegyünk a térképről.

Mert, amíg a tenyeres-talpas Fidesz-szavazónak fingja sincs arról, hogy ez a Gruevszki egyáltalán a világon van, Orbán elvtárs viszont most cezúrához érkezett, sőt Rubikonhoz, amit, ha átlép, már nincsen visszaút. Most dől el, hogy van-e önálló akarata, vagy azt végleg a Kremlben hagyta, vagy valami félre eső dácsában a félig rágott pirog melett.

Ha ugyanis menedéket ad ennek a tolvajnak, akkor azt bizonyítja, fontosabb neki a Balkán fellazítása és Európától való távoltartása, mint annak az országnak az érdeke, amelyért beosztásánál fogva felelős. Látja majd ezt az Unió is és a Néppárt is, aztán a pár szavazatért cserébe elfordítják a fejüket, mert ez egy ilyen játszma. Tényleg a vesztébe rohan az egész nyüves világ.

Hogy aztán ez a Gruevszki hogyan jutott át a határon, anyókának öltözve, vagy atlétaként átmászva a kerítésen, megcsúfolva dicső hadseregünket és egyenesen Rezsibambát és a belügyért, az is tök mindegy. Szerintem különgéppel jött. Ez a nem is kormánygép azt, és oda visz, ahová csak akar, és ahová nem szégyellik. Aranyat Svájcba, tolvajt Budapestre, teljesen mindegy.

Meg sem tudhatjuk soha, ennek Demeter elvtársnő a megmondhatója, akit épp készül kerékbe törni a rezsim. Visszatérve azért még erre a Gruevszkire, hogy ebből is sorosozás lett, azt mutatja, hogy más mondanivalójuk már tényleg nincsen. Lassan úgy néz ki ez az egész, mint egy Bosch festmény, vagy egy utolsó, tébolyult tangó, mielőtt összedől a világ.

Gyakorta vannak nekem rossz érzéseim, ezek azonban mostanában kezdenek összesűrűsödni. Nem azért, mert most épp szarabb volna, mint tegnap, hanem töményebb. Olyan monolit bazaltot kezd képezni a gyalázat, amely a jelek szerint csak földtörténeti ritmusban bomlik el, vagy, mint a sugárzó rádium. Tehát emberi léptékkel sohasem, viszont addig százszor bele lehet halni.

Az egyes számú fogoly

Már több mint egy éve volt itt ez a fogoly. Bár nem is volt igazi fogolynak nevezhető, mert előzetesben ült, és ilyet sem látott még soha Dezső, a foglár, ilyen hosszú előzetest, pláne, hogy igazából nem is lehetett tudni, mi a bűne neki. Ki nem hallgatták, semmit sem csináltak vele, csak volt itt, foglalta a helyet, és egyfolytában figyelni kellett, ez volt a direktíva, és ez az agyára ment Dezső, a foglárnak. És igaza volt abban, ha nem is tartotta igazi fogolynak.

Egy hibátlan, tankönyvi rab az csíkosban van vagy tábori szürkében, cigarettát kunyerál és várja a beszélőt. Ez meg fehér ingben urizált itt neki, nem bagózott és választékosan beszélt, hallatlan. Ehhöz senki nem jöhetett az ügyvédjén kívül, azzal pusmorogtak, különben meg csak olvasott a fehér ingjében reggeltől estig. Mi a szart lehet olvasni annyit, annyi betű nincs is a világban, amennyit ez elolvasott. Így vélekedett Dezső, a foglár, és innentől érthető, ha növekedtek benne az indulatok az egyes számú fogollyal szemben.

Mert csak így nevezte már, ennyi hosszú idő után, és tele volt ellenszenvvel iránta. Ez nem emberi gyengeség volt, hanem inkább szakmai indulatnak lehetett nevezni, mert, lássuk be, nem mindennapi történet volt ez, és Dezső, a foglár kínosan volt, ha valami nem a napi rutin szerint alakult. Elmúlt tőle a komfortérzete, fölfúvódott a gyomra és szorított az öve, sőt, valami miatt viszketni is kezdett a legváratlanabb helyeken, és vakarózni volt kénytelen, ami kínos volt a többi fogoly és a főnökei előtt.

Egyik nap, kedd volt, azt hiszem, nappalos volt Dezső, a foglár. Jól bereggelizett, pörköltöt, hogy bírja a műszakot, beült az irodájába, és nekilátott a figyelésnek. Nézte a monitorján az egyes számú foglyot, aki ott olvasott neki a fehér ingjében zavartalan nyugalomban. Hat óra is alig múlt, amikor Dezső, a foglár megint fölfúvódott, ettől fészkalódni kezdett, és látta, hogy az meg csak olvas. Nem tudta, miért, de kiment, odament a zárka ajtajához, és a kémlelőn nézte. Olvasott.

Aztán nem bírta tovább, elővette a kulcsokat, és berontott. Már az is baj volt, hogy az egyes számú fogoly lassan és nehezen vágta vigyázzba magát, és azt a kurva könyvet még mindig, eközben is szorongatta. Makulátlan volt a fehér ingje neki, meg, mintha most jött volna a fodrásztól. Köszöntött, és nézett az ártatlan, bánatos szemeivel, ami még pláne ingerlő volt. Dezső, a foglár körülnézett, és poklokat látott, meg Szodomát. Halomban álltak a könyvei.

Nekilátott számolni, hogy aszongya, egy, kettő. Kis szünet, és fölsóhajtott, elcsodálkozott: mennyi! Mennyi sok könyv. Látta, hogy itt szabály van sértve, ebből jegyzőkönyv lesz, szabálysértés, fegyelmi, ilyenek. Vette a tollát kéjes vigyorral, a na, most megvagy mosolyával, és csodák csodája, egyből elmúlt a puffadása. Így fedezte fel bajai okát, ezért szakmai indulata, rendféltő fölhorgadása kiteljesedett, és egy jól irányzott kérdésben csúcsosodott ki.

– Hány könyve van magának? – ezt sikerült összehozni.

– Nem tudom. – felelte a fogoly, ami kihozta a béketűrésből a foglárt, és fölcsattant.

– Ne pimaszkodjon itt nekem, számolja meg!

A fogoly rakosgatta a könyveket, a foglár megint nekilátott, egy, kettő, mennyi, és itt elakadt. Idegesítette magát nagyon, míg a másik a végére ért a számolásnak, dobolt az ujjaival, és újra kérdezett.

– Mennyi?

– Harminckilenc. – mondta a fogoly, és Dezső, a foglár már nyeregben érezte magát, érezte mintegy, a vérszagot, és innentől nem volt megállás.

– Szabályellenes. – elégült ki először a foglár, de még rárántott.

– Maga borostás is. – szúrta oda – Ez is szabályellenes.

– Három napos. – próbálkozott a fogoly, ám a foglár közbevágott.

– Ne feleseljen, ne felsőbbrendűsködjön itt. Kirágja itt nekem magát a falon, aztán senki föl sem ismeri. – így mókázott – Jegyzőkönyvezzük.

– Már ne haragudjon…- így kísérletezett a fogoly, de ezzel magára hozta a foglár egy év alatt fölgyülemlett összes szakmai indulatát.

– Fogja be a pofáját! Szőrös, sok a könyve, és a párnája is hogyan áll. – emelte négyzetre a dolgokat Dezső, a foglár.

– Hogyan? – értetlenkedett a fogoly, de már elszabadult minden.

– Szemtelenkedik. Jegyzőkönyvezzük. Kajla a füle. Fölírjuk. Nem tetszik a szeme színe. Megjegyezzük. Értse már meg, maga barom, azt csinálok magával, amit csak akarok. Érti? – ült bele a nyeregbe a foglár teljesen.

– Nem. – válaszolt a fogoly, de fölöslegesen teljesen, szavak itt már nem játszottak ugyanis, csak a pőre, kegyetlen élet.

– Na, ügyvéd úr…- mondta gúnyosan a foglár – kiszórja a könyveit, nekiáll klozettot súrolni, megborotválkozik és befogja a pofáját. Jó lesz így? – ömlött el a szadista lelke Dezsőnek, a foglárnak, de a fogolynak szeme sem rebbent.

– Nem. – csak ennyit mondott lakonikusan, és Dezső, a foglár érezte, hogy megint puffad, viszket a háta, guvad a szeme és mindjárt elájul.

– Na, majd a fegyelmi tárgyaláson, s aztán. – ennyit préselt még ki magából, kitántorgott a zárkából és hasra esett a folyosóra szórt könyvekben. Káromkodott, valahogyan bejutott az irodába, és remegő kézzel nekilátott jegyzőkönyvet írni a kihágásokról. Folyt róla a víz, és látta ám a monitoron, hogy az egyes számú fogoly áll a cella közepén a fehér ingjében, és fütyörészik.

– Rohadék. – ennyit préselt ki magából Dezső, a foglár, és elöntötte a tehetetlen fölöslegesség iszonytató érzése.

Az egyes számú ápolt

Mostanában egyre jobban látszódtak az elhülyülés jelei a vezéren – aki immár az egyes számú ápolt nevet viselte, s joggal -, ami abban mutatkozott meg, hogy általában nem tudta, hol van, embereket kevert össze, és mindig eltévedt az időben. Már hetek óta nem borotválkozott, nem nyiratkozott, szakállas lett, ősz haja a vállát verdeste, és láthatólag úgy érezte, azt hitte, fiatal megint, és erejének teljében készül frissen meghódítani, leigázni a világot. Egyfolytában futballmezeket cibált magára, de mindig felsült, mert mérhetetlen étvágya miatt annyira elhízott, hogy nem mentek rá a dresszek.

Ilyenkor vagy sírdogált, vagy pedig ordítozott, attól függően, milyen napja volt, de egy kis friss kolbász mindig megnyugtatta, valahogyan a fokhagyma illata lelohasztotta az indulatait. Az ápolók ezért úgy döntöttek, egy füzérrel a nyakába akasztanak, sőt, csináltattak neki egy extra méretű, XXXXL-es 2Rule mezt is, ebben láthatóan nagyon otthonosan érezte magát. Akkor volt a legboldogabb, amikor egy kis szotyolát tettek elé, és felvételről labda pufogását, és elnyújtott, a kurva anyád kiáltásokat hallgathatott, ilyenkor azt hitte, meccsen van, és elégedett volt nagyon, böfögött is sokat.

Amúgy kiállhatatlan beteg volt, teljesen szeszélyes, egyszerűen nem lehetett eldönteni, mit akar. Egyik nap például papot óhajtott, gyónni szeretett volna, de, amikor meglátta a plébánost, ráordított, hogy térdre, imához, mit képzel, hol van, ez itt kereszténydemokrácia, tehát tényleg teljes volt a káosz a fejében. Aztán Soros Györggyel akart találkozni, hogy egy kis pénzt kérjen tőle oxfordi utazásra, de az ápolók megmutatták neki az óriásplakátot, amelyet két nappal azelőtt követelt a falára, s amelyen az állt, nehogy már Soros nevessen a végén. Ettől összeomlott, sírdogált, és már a fokhagyma sem használt.

Új taktikaként az egyik ápoló kockás ingben demizsont hozott be a szobába, egy kis házi főzésű kisüstit? – kérdéssel. Kellett neki, így adták be a gyógyszerét, hogy elaludjon végre, mert amúgy meg túlmozgásos volt, jártak a lábai ültében is, az ajkait nyalogatta és billegette a fejét. Nem aludt sokat, sőt, amikor fölébredt, papírt és tollat követelt, hogy beszédet ír, hangosan mondta – a száját nyalogatva -, amit körmölt, elolvasni úgysem lehetett volna. Azt vették ki a szavaiból, hogy Nagy Imrét temeti, az oroszokat zavarja haza, pár sorral alább Paks kettőről motyogott, és Dózsa Lászlóról. Úgy ugrált az időben és az eszmékben, mint egy hibbant szöcske.

Az orvosok megállapították, hogy a személyisége nem is kettőbe szakadt, hanem hétrét vált, meg azt is, hogy ilyet ők még nem láttak, és természetesen fogalmuk sem volt a szükséges és lehetséges gyógymódról. Hidegvizes fürdővel és elektrosokkal bombázták, meséket olvastak neki kőbányákról, épülő stadionokról, képeket vetítettek a múltjából, hogy megtalálják a baj forrását, ahonnan minden elindult. Egyik alkalommal elővettek egy Gyurcsány képet véletlenül, és a hatás elementáris volt. Sikított az ápolt, a sarokba bújt, csak azt hajtogatta, lárifári, miniszterelnök úr, lárifári, miniszterelnök úr, és folytak a könnyei.

A kezébe nyomtak egy pöttyös labdát, csak ezzel lehetett megnyugtatni, bár még sokáig remegve ült a sarokban, és mindent, fokhagymát, kolbászt, szotyolát be kellett vetni, hogy életet leheljenek bele. Akkor nyugodott meg teljesen, amikor azt mondták neki, mindjárt jön a repülője, megyünk meccsre, és ráadásként egy játéktankot is kapott. Ezzel elberregett a sarokban, de el kellett dönteni, mi legyen vele, úgy vélték, így nem mehet emberek közé. Pedig át kellett volna adnia egy stadiont Lajosmizsén, és előadást tartani a “Neked szülünk, nem ellened” konferencián, amelyet a nyugdíjas fiatal demokrata nagymamák szerveztek Schmidt Mária mennybemenetele alkalmából.

Ki kellett találni valamit, és Kásler főorvosápoló azt javasolta, először mossanak kezet, utána pedig végezzenek ördögűzést. Ez abból állt, hogy zümmögték vég nélkül a liberális szót, és felváltva Soros, Sargentini, Gyurcsány meg migráncsos képeket mutogattak neki. Egy perc alatt elájult. – Kár érte, nagyon jó ügynök volt. – jegyezte meg az egyik ápoló, mert nem tudta, hol van. Kásler főorvosápoló adott is neki egy maflást, és tíz miatyánkra ítélte, de ettől a beteg még nem ébredt fel. Akkor tért magához, amikor egy malacperselyt rázogattak a füle mellett. – Soros. – Ez volt az első szava. Ebből látszott, hogy meg ugyan nem gyógyult, de legalább azon a szinten van, mint amikor bekerült a zárt osztályra.

– Mossátok meg a kezét, aztán mehet. Ezeknek így is jó lesz. – Ezt mondta Kásler főorvosápoló. Rendbe tették valahogyan, és most viszik.

Buzik és hazafiak

Azt hittem, én hülye, hogy ez a hétvége lájtos lesz, senki nem váltja meg a világot és nem is lesz vége, se nem eleje éppen. Szóval, hogy mélán heverészve írok egy mesét valami soha nem is volt hétfejű szódaszifonról és az ő kalandjairól a sarki kocsmában, egy rövidke verset hexameterben, vagy egy zeneművet kávéscsészére és kiskanalakra hangszerelve, esetleg egy népszínművet, de cseszhetem az egészet.

A nerfiak ugyanis szerterajzanak hétvégenként az országban és a kerek világban, ott vannak minden kilométerkőnél, az utolsó tanyasi bölcsődében is, és hirdetik a megrontó, mocskos igét. Mindenféle médiumokról meg ne is essék szó, azok vannak csak tele igazán velük. Így esett, hogy máma se lehet abbafejezni, amit elkezdtem, és be kell számolni a ganajságokról, de ez az ember sorsa, és megadja magát neki.

Bele is gondoltam, hogy amióta elkezdtem írni a NER krónikáját, már közel az ezerötszázadik dolgozat jön elő belőlem. És, úgy kábé darabja átlagosan négyezer karakter, ez pedig össszeszorozva már hatmillió körül van, és ennyiszer gondoltam hivatásszerűen – a többi nem érdekes – OVM jó édesanyjára elátkozva őt. Hát mi ez, ha nem szerelem? Már csak az esedékes konzultáció miatt is.

De nézzünk valami vidám képet, és lám, itt van nekünk a nemzetileg megújult Hír Tv-ben Gajdics Ottó és G. Fodor Gábor, és ez a kettő már garantálja a sikert, mint majd alább kitetszik most is. Rokonlélek írástudók már annyiféle illetlen jelzővel illették ezeket, hogy magam most ettől eltekintek, és mindenkinek a saját végtelen képzeletére bízom az átkokat, mert azok lesznek, azért kezeskedem.

G. Fodor szellemi tarisznyájából ez alkalommal az került elő, hogy az “aberrált liberális” ellentéte az értelmes ember. (Ekkor mélyen a szemébe néztem, és megkérdeztem tőle: télleg, vazze, télleg, csak nem hallotta technikai okok miatt). Viszont most kösd fel a gatyádat, nyájas olvasó, mert olyan jön, amit még nem hallottál, s itt, se Fokföldön se Ázsiába’.

Aszondja ez a G. meg ez a Fodor, hogy “Van egy identitás, amit a liberálisok előresorolnak, ez lehet egy genderprobléma, hogy ők magukat homoszexuálisnak, leszbikusnak, vagy transzszexuálisnak tartják. Ez az esetükben megelőz egy, a számunkra sokkal fontosabb, vagy politikai értelemben értelmesebb identitást, a nemzeti elkötelezettséget.” – Ekkor följebb toltam az orromon a szemüvegem, és nekiláttam ábrándozni a’la G. és Fodor.

Elibém ugrott a kép, midőn – mondjuk – Gyurcsány áll anyaszülten, nézegeti a bránert, és azon tűnődik, hogy ő fiú-e vagy lány. Ellenben Orbán ugyanígy talpig bőrben és férfiasságának lehengerlő tudatával rohangászik, hogy csak úgy leffeg a gyomra, kezében rongyos zászló és a Boldogasszony anyánkat énekli. – Nem kérek elnézést, nem én látom így a világot, hanem ez a G. Fodor, akire ráférne egy elmeorvosi vizsgálat, de egy pszichiáter mindenképp. Vagy egy maflás, de ez csak önös ábránd.

Itt tartunk, polgártársak, sőt, ott is, hogy kiderült ebből az adásból, mi a hazafiság itt, Neriában, mi a nagy titok. Mert szintén a századvéges tolvaj mocskos szájából hangzott el, hogy akkor nem sérül a nemzeti szuverenitás, ha a magyar hazafiak halászlevet esznek, cigányzenét hallgatnak és disznót ölnek. És most nem viccelek, viszont egészen sajnálatos módon ő is komolyan beszélt. A liberalizmus ellentéte a disznóölés. Ide jutottunk.

És akkor csodálkoznunk, ha az ember kényszeresen irkál ezekről? Ugye, hogy nem. Pláne, ha hozzá tesszük, amint ugyanekkor Novák államtitkár assszonyelvtárs a dinnye nagyságú Fidesz-fülbevalójával a nemzeti konzultációról mint műfajról értekezik, akkor, már nincs mitől félni. A világ kerekké válik, és ekkor lesz teljesen egyértelmű, hogy ezek nyomorult kretének, viszont a gonosz fajtából, és megvan bennük a butaság összes bátorsága is.

El vagyunk veszve, azt hiszem, ha a talpig férfi G. Fodor, meg a teknőcszemű munkásőr vagy ifjú gárdista – már nem emlékszek, de lényegtelen is – a halászlevet teszik meg a hazafias férfiasság mértékegységének. Akkor Baja és Szeged könyékén kihúzhatják magukat a proletárok. Ellenben mi, belgák, akiknek se disznó, se ponty, se egy nyamvadt cimbalom nem jutott, mi hová álljunk a bizonytalan nemi identitásunkkal? Ez itt a kérdés, és nem is kevés.

Szabadság vs töltött káposzta – asztakurvaéletbe.

Eurázsia, nyilván

Orbán Viktor Mihály olykor-olykor – úgy mindig – annyira pajkosan meggondolatlan bír lenni, amikor beszél mindenféle zöldségeket. Könnyű neki, mondhatnánk és persze, hiszen nem köti semmi a józansághoz, mióta elmesélte működésének kulcsát, hogyaszongya, ne azt nézze a bávatag tömeg, amit mond, hanem, amit csinál. Mintha Rodolfó volna, aki, mint emlékezhetünk, a kezére hívta fel a figyelmet, hogy csal, hogy figyeljünk arra, és mégis mindig sikerült neki a móka meg a trükk.

Orbán Viktor Mihálynak is mindig összejött minden mutatványa, egy lányregény a taknyos élete, és még csak nem is tudjuk, ámde mégis teljes a bizonyságunk arról, mivel csal ő, tehát: szóval, tettel és hallgatással is, és még csak nem is meaculpázik miatta, mert nincsen neki ahhoz lelke. És most, hogy tisztán látjuk már ezt a mi saját bejáratú Cipollánkat, azért muszáj lesz mégis reflektálni arra, amit mond, mert nem hallgat sohasem, be nem áll neki a szája.

Ezúttal jegybankosokat oktatott ki, elibük öntötte lelkének éjfekete tartalmát pénteken, midőn Eurázsia építéséről mesélt, pedig nem is földrajz órát tartott. Sok mindent épített már Orbán Viktor Mihály, most épp a kerítéseken belül kereszténydemokráciának csúfolt fasiszta kommunizmust gányol, olyan középkorias boltozattal a tetején. Ez az Eurázsia arról tanúskodik, hogy a tébolyt ki akarja terjeszteni a horizontig, kies hazánkat pedig betagolná az Urálon túli világba.

Minden jel erre utal, a jenben kibocsátott kötvények ideája, a türkökhöz, tatárokhoz és mindenféle sztyeppi népekhez való dörgölőzése Putyin hóna alól. – Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak, így korholta Marqueznél Ursula a száguldó képzeletű José Arcadio Buendiát, aki aztán később egy fához kikötözve végezte, mint emlékezhetünk. OVM is dédelget túlvilági ábrándokat, és ideje volna őt is hasonképp megfékezni, mint Macondo alapítóját.

Ilyen tehetségünk azonban nekünk egészen sajnálatos módon nincsen. Így most védtelenül hallgathatjuk, hogy egyetlenünk egy gazdasági tengelyről ábrándozik, amelynek íve Pornóapátitól Vlagyivosztokig terjed pekingi ficakkal, így akarva megszabadulni az Unió béklyóitól. Viszont valaki elmesélhetné neki, hogy még Felcsút is Európában van, nem pediglen Kamcsatkán, bár ebben már magam is kezdek erősen kételkedni.

Ugyanakkor nem tagadható, hogy ettől az Eurázsiától fölfordul az ember gyomra, s nem egyéb miatt, mert eszébe jut tőle az 1984 decens világa, ahol, mint azt tudjuk, a háborúba ájult világ egyik hadban álló szuperhatalmát nevezte el így a mókás kedvű Orwell. S ha kicsi kis esze volna Orbán Viktor Mihálynak, akkor gondolhatna arra, ilyenek is eszébe jutnak néhány alattvalójának, akiknek nem a verbunkon jár egyfolytában az agya.

Mert még az ott meglévő mitikus ellenség, Emmanuel Goldstein is megvan nekünk Soros képében, akit Csaba László szíves közlése nyomán úgy kaptunk meg, hogy állítólag Gulyás Gergely megkérdezte, minek nekünk az öreg zsidó, és vezérünk így válaszolt volna rá: semmi nem jutott eszünkbe, marad Soros. Hogy ez igaz vagy sem, azt nem tudni, mindenesetre hihető, így az ellenállók imája szólhat ezután így: csak Orbánnak ne jussak az eszébe, ámen.

Mindenesetre az kitetszik, hogy OVM átkozott működése nyomán hol 1984-ben, hol a Harmadik Birodalomban, hol pedig valami sámánista törzs közepén érezheti magát az ember, ehhez képest egy kis sztyeppei lovaglás nem oszt és nem szoroz. Ugyanígy érezzük Óceánia jelszavait – A háború: béke, A szabadság: szolgaság, A tudatlanság: erő – a bőrünkön, sőt, meg is tapasztaljuk. Ma ugyanis időközi választást tartanak a XVI. kerületben.

Itt a Párt színeiben egy Horváth Ádám nevű fiatalember igyekszik lenyűgözni a választópolgárokat, engemet például már hanyatt is lökött. Még régebben arról értekezett ez a szerencsétlen, hogy „a szabadkőművesség a zsidókkal és a bolsevizmussal összeesküdve gyakorolja a világhatalmat”, s most, hogy ezt a fejére olvasták, a maga módján védi a nyüves mundérját, amit érdemes betűhíven megvizsgálni, íme:

“Lehet, hogy durvan fogalmaztam. De ahol meg annak idejen olvastam a szabadkoműveserol ott igy lett megfogalmazva. Nem allt szándékomba (sic!) antiszemitanak feltunni nem vagyok az. Ezt remelem mindenki tudja. Konzervativ kereszteny ember vagyok. Ha antiszenita lennek akkor nem itt lennek az ikszben hanem mas ifjusagi szervezetben.” – És, amikor bekerül a testületbe, ezzel a munícióval megy majd neki Esterházynak a direktívák szerint.

Nos, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim – vagy hogyan szokta mondani a köpcös -, remélem, máma is jól szórakoztak. Mert a tébolynak az a foka, amely kies hazánkat jellemzi, csak itt fogható. Itt sugározzák szünet nélkül, és ott tartunk, hogy ebbe már az is belefér, ha vezérünk Eurázsiáról álmodozik, és senkinek még csak föl sem tűnik. És ez már szint, ez egy nívó, amit tíz év állhatatos munkájával elértünk, ám még korántsincs meg a homokóra alja. Vigaggyunk!

Jézus is elment

Ellopták a mencshelyi pléhkrisztust, erről szomorkodott az ottani polgármester úr, Rauch Csaba. A Dörgicsét Nagyvázsonnyal összekötő főút és a szőlőhegyre vivő út találkozásához állították a lapos megváltót a hegyi nyaralók tulajdonosai, és mindenki szerette, mindig volt előtte friss virág, most azonban eltűnt. Följelentést foganatosítanak a helyiek, hogy megtalálják, viszont lehet, rossz nyomon járnak, mert az is elképzelhető, hogy önszántából hagyta el lakhelyét. Vannak erre utaló jelek ugyanis.

Ezt nekem egy rigó mesélte – amit itt előadok -, aki állítása szerint rendszeresen a lapos megváltó fején szokott ücsörögni, így meglehetős baráti nexusban volt az eltűnttel. Sokat beszélgettek – mondta a rigó – a világ folyásáról, és azt tapasztalta, az utóbbi hónapok erősen megviselték amúgy is rozoga idegrendszerét. Egyre több, arra utaló jelet fedezett fel, amely azt a fixa ideáját támasztotta alá, hogy nem erre a világra való. Sokszor emlegette az Atyát, aki elhagyta őt, sőt, amikor részeg volt, gyakorta hagyta el a száját a homoousziosz szó is.

De én ehhez nem értek – mondta a rigó, aki viszont bőbeszédű volt, be nem állt a szája – folytatta tehát, s azzal, hogy a haverja – mert bízást nevezheti annak, úgy véli – olvasgatta mindig a kirándulók által szétszórt újságokat, amitől teljesen elkeseredett. Ott lógott szegény, odaszögezve-tehetetlenül, és nézte, hallotta, olvasta, hogy a nevében kurválkodnak, ő használta ezt a szót – mondta a rigó – mindenféle fényes ruhájú férfiak, emelgetik azt a keresztet, amelyet pedig ő szenvedett el érettük, úgy tűnik, tök fölöslegesen.

Hosszan sorolta mindig – mesélte a rigó -, ezeknek semmi közük őhozzá, gyötrik a szegényeket, gyűlölködnek, lopnak hazudnak, olyannyira istentelen életet élnek, hogy csodálkozik, az Atya miért nem bocsát rájuk második, tisztító özönvizet. Eláradt a gonoszság, szennyes habjai szent lábamat mossák. Ilyeneket beszélt, mert olvasta egy ott felejtett könyvben, és megtetszett neki. Sokat szenvedett szegény, de nem a megfeszítés fizikai kínjai miatt, hanem az ő lelkében, hogy odahagyták. – Ilyen költői lett ez a csőrös hirtelen.

Tegnap meg azt olvasta egy újságban épp az orra előtt – mondta a rigó – egy kiránduló, hogy meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével, nekik mindent szabad? Ezen pedig nagyon kiakadt, mocorogni kezdett, recsegett a fa alatta. Aztán, amikor a rádióból szólt valami kappanhang, mert azt is hallgattak ezek a kirándulók, szóval szólt belőle ez az irritáló hang, és azt mondta a menekülőkről, hogy ide ne gyertek, akkor úgy elkezdett tekeregni, hogy odébb kellett röppennem. – Ezt mesélte a rigó.

Ráültem egy bokorra mellette, onnan hallottam, ahogyan nyöszörög, panaszkodik, hogy látott már ő ilyet nyolcvan évvel ezelőtt, akkor is tehetetlen volt, és szidták utána, hogy hol volt, mit csinált, hát hiányzik ez neki még egyszer? Ilyeneket beszélt a lapos megváltó a rigó szerint, sőt, azt is elmondta a szárnyas, hogy aztán, ahogyan a kirándulók elmentek, addig fészkalódott, izgett-mozgott azon a feszületen, míg le nem zuhant a porba.

Ott feküdt – mesélte a rigó -, és azt mondogatta: fekszem megadva, békén, resten, s néz rám át a hangtalan esten, tűnődve sorosomon az Isten. Ilyeneket hadovált össze, pedig aznap nem is ivott olyan sokat. Aztán recsegve föltápászkodott, és imbolyogva elindult kelet felé. Annyit mormogott magában, hogy ő innen elmegy, nem száj ő ezeknek a füleknek, és azt, hiszem, pityergett. Ekkor láttam utoljára, mesélte nekem a rigó, s követelte a kenyérhajat.

Hát ez történt velem meg ma hajnalban drága polgártársak, még mielőtt átmentem volna a piacra. Érdekes eset, meg kell hagyni, és aki nem hiszi, az meg járjon utána.

Én kicsi pónim

Rossz hírre ébredt tegnap Kolumbán Örs István Sepsiszentgyörgyről, és Fatima, a ló, kiderült ugyanis, hogy a Nemzeti Vágta nevezetű eseményen doppingoltak a dicsőség érdekében. Illetve hát, Kolumbán Örs István nem vett be ajzószert, mert nem ő nyargalászott, hanem valaki Fatimával, a lóval etetett meg valami szart, hogy jobban fusson. Aztán mégis a lovat és lovasát tiltották el a kiderülő turpisság után, és nem a méregkeverőt.

Tizenhárom éves ez a Kolumbán Örs István, korán megtapasztalta tehát a világ ostobaságát. Fatima, a ló, nem tudjuk milyen korú, de feltehetőleg ő nem a gonoszságon mereng el most, hanem még azon gondolkozik, mitől volt olyan furcsa íze a zabnak, amitől viszont olyan acélosak lettek az izmai, ellenben utána meg fosott, mint a murányi kuzinja. Mindenhol doppingolnak, a világ összes nyüves versenyén és sportjában, aztán vagy megbuknak, vagy nem.

De, hogy itt mért kellett, azt én nem tudom, ezért is gondolkozom el rajta. Kolumbán Örs Istvánnak még legénytoll se pehelyzik az állán, sőt, félig még a valagán van a tojáshéj, ezért is indult a Kishuszár Vágta nevezetű versenyszámban, ám talán jobban tette volna, ha az Én kicsi pónimat bambulja helyette a televízióban. De tudjuk, hogy a lovaglás a lövészettel, íjazással meg minden ilyen játékkal mennyire magyar dolog, olyan macsós, hogy nem lehet neki ellenállni egyáltalán.

Különben is efelé halad a kurzus, ezért járunk nomád világjátékokra Orbán Viktor magyar isten, valamint Nurszultan Nazarbajev kazah, Ilham Aliyev azerbajdzsáni, Recep Tayyip Erdogan török és Shavkat Mirziyayev üzbég államfő nagyságos színe elé. Ott hős fiaink – és lányaink – íjászkodnak, lovasbirkóznak, távlőnek és húzzák a botot. Ilyképp a Hősök terén való vágtázás beleillik a sorba, ahogyan a messzi múltba révedünk soha nem volt nemzeti nagyságunk igazolására ezen a módon.

Én nem tudom, Geszti annak idején mért találta ki ezt az egészet azon kívül, hogy pénzt keressen vele, mégpedig sokat, de mára, hogy mi lett belőle, az egy érdekes dolog. Magyarkodás. Összegyűlnek itt a népek meg a lovak, és azzal foglalkoznak, hogy magyarok. Lehet, hogy én vagyok a hülye, de ebben a vágtázásban benne van a NER összes perverziója. Még az is lehet, hogy amúgy klassz dolog, csak Orbán miatt üli meg a szarszag, a tanyasi falvédők meg a jó ebédhez szól a nóta hangulata és nívója.

Tudom, hogy genetikusan vagyok hazaáruló, ezért nem dobogtatja meg nemzetietlen szívemet az olyasmi, hogy aranysarkantyú, sorsláda, bokréta, vágtapatkó, mint a Nemzeti Vágta kulcsszavai, sőt, hogy vigyen el a ludvérc maga, még a huszárcsákó és a huszármente sem késztet alélt és pátoszos passogásra. Ezzel is azt bizonyítom csupán, hogy globalista mocsokként nem vagyok Neriába való, de erről én nem tehetek, és vigasztal az a tudat, hogy például Ady sem az ő Párisával.

Messzire jutottam, de ez már csak ilyen dolog, ellenben még mindig nincs meg az adekvát válasz a doppingolás okára és indokára. Mert az, hogy a jogtalan előnnyel Kolumbán Örs István és Fatima, a ló kaptak egy huszártarsolyt, igaz Pál Albert által készítettet, mint a Kishuszár Vágta különdíját, semmire sem magyarázat. Mi volt hát a titokzatos doppingoló mozgató rugója úgymond, ami őt hírért, sikerért szalasztotta (ha már Ady, ugye), s tán éppen ez.

A hír, a siker, hogy a kamasz kölök ott állhasson a kamerák kereszttüzében a huszármentéjében magyar férfiként, holott a csákóját és a koszorúját is alig bírja. Ámde fals szemekben ő ebben a pózban útnak indult a magyar macsók világába, a vak komondorok országába türk ősei mintájára, mint valami beavatási szertartás csúcspontján. De ettől nekem felfordul a gyomrom, nem tehetek róla, és sajnálom ez a kölket.

Nem amiatt, mert most megbukott ő is, meg a lova is. Ez csak sportbaleset, a legjobbakkal – még Putyinnal is hányszor – előfordul, hanem, hogy még becstelenség árán is milyen világ felé terelgeti az, aki terelgeti. És nem a fair play hiányára utalok, mert olyan már itt rég nincs, hanem, hogy ettől ő eljutott a magyar férfiak kétes világába, lovak, íjak, Semjének közé, tehát nerizálják, hogy alkossak megint egy új lexikát. Viszont kár érte, lehetne belőle jó ember is.

Tudatállapot

Még egy évvel ezelőtt is a kukásautóhoz órát lehetett igazítani. Minden szerdán, mindig reggel fél hatkor szuszogott be az utcába egészen pontosan. Ha úgy kelt a Nap, még a rigók is vele együtt zendítettek rá, hogy dicsérjék az urat, vagy valamit, amit épp ők imádnak. Olyan kerek volt a világ, hogy semmi nem ejtett rajta foltot, akkora volt a harmónia és a punnyadás, hogy a kígyó már készítette az almáját kísértési szándékkal, mert valami dilit akart vinni a flaszterra, történjen már végre valami ebbe’ a kurva életbe’ szándékkal. De aztán nem volt szükség a beavatkozásra, nem kellett meghekkelni az egész nyüves utcát, mert egyszer csak minden elromlott magától is.

Már nem is emlékeztek rá pontosan a lakók, mikor, de egy napon nem fél hatkor dörmögött-hörgött be a történetbe a gép a piac felől, hanem tíz perccel később. Ekkor még semmi rosszra nem gondoltak, a kukás is ember, biztosan beugrott egy felesre – így vélekedtek megengedően és tévesen. Mert aztán rendszer lett a pontatlanságból, törvény szinte, sőt, alaptörvény. Hol tíz percet, hol negyed órát, későbben már harminc percet is késett a szerdai eljövetel, és ez bár tudat alatt ugyan, de fölborította az utca bioritmusát, mindenki nyugtalan lett, izgett-mozgott a szavazómassza, mint valami kukac a kígyó almájában. Ettől fogva többet ordítottak egymással, és sokkal többet is ittak, mint addig, bár az sem volt kevés. Egy nap aztán beütött a ménkő.

Nem jött az autó sem fél hatkor, sem háromnegyedkor, aztán hatkor sem, és egész délelőtt sem érkezett meg. Tele volt túlcsorduló kukákkal az utca, úgy álltak ott, mint a napóra mutatója, és jelezték is a könyörtelen időt, ahogyan körbejárta őket az árnyékuk. Már dél volt, és az első kisiskolások is meneteltek énekelve a kukák közt, amikor Károly bácsi nem bírta tovább az iszonytató nyomást, kiállt az utcára kukásautó-váróba. Nézte a horizontot kezét a szeme elé emelve, pedig a háta mögül sütött a Nap, de így drámaibb volt mégis, mert megadta a várakozás súlyát és tartalmát, sőt, jelentőségét. Mert Károly bácsi szerint sorsfordító idők voltak ezek, és ezt elő is adta Mihálynak a szomszédból, mert egy idő után együtt vártak jobb híján.

Károly bácsi rémtörténetekkel szórakoztatta Mihályt a szomszédból, szabotázsról mesélt neki, amit szaralakok szerveztek meg miniszterelnök úr ellen, hogy nem vitték el a szemetet, úgy. Ezt Károly bácsi látta a tévében és olvasta is a konzultációs levéllel együtt, amitől így egyben módosult a tudata, tudatállapota lett neki, csak még nem tudta, milyen. Mihály a szomszédból viszont igen, mert Károly bácsi annyit mesélt neki szabotázsról meg Brüsszelről és Sorosról, hogy ez a Mihály a szomszédból is szűkölni és nyüszíteni kezdett már, mert összeszorult a gyomra neki, ahogyan érezte, hogy körüllengi őtet a világ veszedelme és mindenféle démonok, de leginkább a Károly bácsié. Ilyen halmazállapotban voltak, amikor a sarkon befordult a sárga autó, mint egy gyomorbajos teknős.

Úgy is haladt, legalább olyan lassan, amiből a Károly bácsi-Mihály a szomszédból kettős már világosan látta, hogy ezek így akarják megdönteni a rendszert, a két nyomorult kukás a nép ellensége, ügynökök, sőt, tán migráncsok is. Így lovalta magát a duó bele a tudatállapotba olyannyira, hogy, mire az autó a házuk elé pöfögött, a fülükön gőzölgött kifelé az adrenalin, a szájukon pedig a nemzeti mocsok. Ordítottak, mint a fába szorult féreg magunk közt szólván, hadonásztak, mintha legalábbis esernyő lenne a kezükben március tizenötödikén a Kossuth téren. Ebbe a cirkuszba érkezett meg a kukásautó, és megállt nagyot szusszanva, mert öreg volt már nagyon a rezsicsökkentéstől.

A két szerencsétlen kukásember fülét-farkát behúzva dolgozott volna, de a szitkok olyan áradata, a fenyegetés akkora mennyisége áradt feléjük, hogy megtorpantak, visszahőköltek szinte, és nem értették, mi van, mi a rosseb is van akkor most. Károly bácsi, aki nagyon tájékozott volt a világ folyásáról, már ott tartott, még szerencse, hogy nem ilyen brüsszeli plakátos autóval jöttek, amely miniszterelnök urat mocskolja jogtalanul, és olyan fenyegetően indult meg a két megszeppent kukásember felé, hogy azok, mint megrettent óvodások, a sofőr mellé menekültek, és magukra zárták az ajtót a veszedelem elől. Ez viszont nem múlt el egyáltalán, a mi duónk verte az autó oldalát, és ordított, hogy hol voltak eddig, hol a picsába.

Még a sofőr volt a leghiggadtabb mind közül, és kikiabálta az ablakon át, hogy nem volt benzin az autóban baszmeg, te barom, de semmire sem ment a józansággal, mert már teljesen elömlött a gonoszság. Szennyes habjai szent lábát mosták volna, ha lett volna kinek, de nem volt, mert Isten meghalt már száz éve, és még csak el sem temették. A Károly bácsi-Mihály a szomszédból duó pedig oly kitartóan püfölte a jobb sorsra érdemes autót, hogy a sofőr rendőrt hívott a mobilján, és a szervek két perc alatt csikorogva, szirénázva fékeztek is, kiszálltak a géperejű járműből övet igazgatva-húzgálva, amitől erősnek érezték magukat, s kérdezték, mi a fennforgás, és aztán rájuk szakadt a mázsás szörnyű mennybolt.

A duó ordított, hogy ezek szabotőrök, ellenforradalmárok, komcsilibsik és sorosbérencek, a fineszes sofőr pedig kontrázott, hogy látja, rendőr úr, ezek gyülekeznek ketten. Totális volt a káosz, a rendőrök kiszállították a kukásokat, odaállítottak a tomboló páros mellé, hogy legyen végre csend és rend, de nem hagyták abba, sőt, Károly bácsi beszólt az egyik rendőrnek, hogy ő csak ne pofázzon, mert látta életvitelszerűen közterületen élni. A szerv ráordított, hogy fogja be, az az ikertestvére, mire Károly bácsi megkérdezte cinikusan, hogy mi az ikertestvére. A rendőr azt felelte, történelemtanár, de valahogyan ezt tette be a kaput nála, erősítést hívott, és mind az összes embert elvitték a francba.

A sofőr még megkérdezte kezén a bilinccsel, hogy mi lesz akkor az autójával, de a rendőr már kiheverte a méltósága megtiprását, és ráordított, hogy kuss. Becsöngetett az egyik házba, s amikor kijött az atlétás Béla bá’, rárivallt, hogy tud-e autót vezetni, mire azt felelte Béla bá’, hogy igen. Megkérdezte a rendőr még, hogy van-e felesége, s erre is azt mondta Béla bá’, igen. Akkor maga lesz a sofőr, az asszony meg a kukás, kezdjék. Béla bá’ még megkérdezte, mér’, amire azt a választ kapta, hogy migrációs vészhelyzet van, azért, és a rendőrök elszirénáztak. Szüret, kiáltott Béla bá’, beült az autóba, és egy lendülettel beletolatott a saját házába. Az autó durrant, megállt és füstölgött, így lett csend egy pillanat alatt, a kukák pedig maradtak, ahol voltak, ürítetlenül.

Semjénség csóró nyugdíjasoknak

Én nem tudom, nem vagyok otthon ebben, de valószínűleg még nem kezdődött el a szarvasvadászati szezon, ezért a tesztoszteronjait a népekre eregeti Semjén elvtárs ezekben a napokban. Aktív, buzog, ilyképp kártékonysága nem lineárisan, hanem hatványozottan működik, hogy cseszné meg. Pár napja még azt tudtuk meg tőle, hogy a pártja voltaképp nem létezik, csak bokréta Orbán kalapján, szotyola a vezér zsebében, az elvadult eszmék hordozója csupán, és most is a falak mögött kajánkodva akar betenni a választópolgároknak, hogy ne lehessen nyugodásuk egy csepp sem.

A nyugdíjtörvényt írná át Semjén elvtárs, erről nyújtott be aljas javaslatot. Így közbevetőleg, kitetszik, hogy erre tartják őket, ezért kapják a kosztot és a kvártélyt, hogy az aljasságokat a nevükre vegyék, lévén, nem veszíthetnek így szavazatot, hiszen igazából amúgy sem kapnak egyet sem. Nos, ezúttal úgy tenné könnyebbé, jobbá és szebbé Semjén elvtárs a csóró nyugdíjasok életét, hogy egyszerűbb legyen elszedni a pénzüket. Ha adósok és tartozásuk van, a semjéni módosítás után gyorsabb és egyszerűbb lesz a nyugdíjas adósoktól a pénzbehajtás, mert a nyugdíjfolyósító járhatna el ezekben az ügyekben.

Lefordítom: a postás már ki se hozná azt a nyüves pénzt, központilag nyúlnák le. Ha még ez sem elég Semjén elvtárs szívbéli jóságának bemutatására, akkor azt is hozzáteszem, amit ez a görény javasol, hogyha a nyugdíjból nem, vagy csak lassan térülne meg a követelés, akkor a nyugdíjas keresetéből is levonható lesz a tartozás. Hadd hulljon az annyit is ér férgese. Az meg már csak hab a tortán, hogy a szülőtartásra bárki kötelezhető bíróságilag, akinek a családjában az egy főre jutó lóvé 71250 (hetvenegyezer kétszázötven) forint. Ideális esetben tehát a csóró, nyugdíjas szülőtől központilag nyúljuk le a lovettát, majd azzal a kölökkel tartatjuk el, aki önmagában is éhen hal.

Csinálok olykor meggondolatlan dolgokat. Most is, amint hírül vettem az újabb semjénséget, mondom, nézzük, mit mond erről az aljapárt honlapja, mégis csak első kézből jó az információ, hátha adnak valami ideológiát, magyarázatot arra, amire amúgy nem lehet. De nem fáradtak ilyesmivel, nyoma sem volt. Ellenben a nyitó oldalon az egyik bekezdésben szó szerint ez állt: “A szolidaritás jegyében felelősséget érzünk a társadalom leszakadó rétegei és eladósodott családjai iránt.” – úgy véltem ekkor, és ez most sem változott, hogyha van nekik istenük, amiben állítólag hisznek, akkor nagyon meg fogja verni őket. Ezt remélem legalábbis.

Viszont, ha lúd, legyen kövér alapon végignyálaztam az alapszabályuk paragrafusait és bekezdéseit is, mert úgy látszik, vannak bennem mazochista hajlamok. Arra jutottam az önsanyargatás után, ha az abból áradó ájtatosságot, valamint a Semjén, Harrach meg az összes többi jó elvtárs seggéből lengedező böjti szeleket kiiktatjuk, ezek még saját maguknak sem felelnek meg. Nálam valahogyan nem fér össze, hogy nemrégen harsonaszóval avattak új végrehajtókat, aztán ezek az új semjéni vágyálmok a nyugdíjasok kisemmizéséről azzal a mondattal, amit szintén ezeknél az istenteleneknél olvastam, hogy küzdenek az adósságcsapda és a végrehajtói visszaélések ellen.

Számolatlanul születnek a dolgozatok arról, ezek mennyire keresztények, és mindig megállapítást nyer, hogy semennyire. Én ezt jóváhagyólag aláírom azzal a toldással, hogy szavazásra bocsátom, ezek mennyire gazemberek. Alja-söpredék módon, vagy csupán mezei-egyszerűen. Hogy a döntést segítsem, elmesélem azt is, hogy az új semjénség lehetővé tenné, ha úgy vélik, valakinek rosszul állapították meg a nyugdíját, akkor visszamenőleg is elvehetnék. Ez is cuki dolog, ez is azt segíti elő, hogy a népek soha ne nyugodhassanak meg, még öregen és betegen se, hogy mindig utolérhesse őket a már mindent beszövő fasiszta állam. Hogy csak a halál maradjon, mint menedék ezek elől.

Mindeközben persze Kósa elvtárs nyolcvan éves anyukája zavartalanul motorozik, a Szijjártó szülők százmilliókkal stafírozzák ki a kölküket, Orbán apuka bányái pedig térkövekkel borítják be az egész ország összes terét, és lassan már az erdőket is. Ebből is látszik, hogy gondoskodnak ezek az öregekről, főleg, ha az övék. A többi ott fordul fel tőlük, ahol csak akar. A legszebb az egészben pedig az lesz, ha ez a semjénség megvalósul, és a nyugdíjastól végrehajtásilag szedik el a pénzét, kifacsarják, mint egy rossz citromot, akkor karácsony táján, ha kap Bözsit tízezerért, ínszakadva rohan kezet csókolni a vezérnek. Mert ilyen egy elcseszett világ ez, benne a megvezetett, ostoba emberekkel.