Ősz húrja

Tegnap délután fél négykor a szobámba beszökött az ősz. Nem kúszott, és lassan, suttyomban vette birtokba a plafont meg a sarkokat, hanem plattyant, toccsant egyet, s ott volt. Egy méh ődöngött az ablakban a függöny mögé kerülve, s holott nyitva volt neki az út kifelé, de nem akaródzott mennie. A nyárral jött be ugyanis, és visszanézve látta riadtan, hogy odakint ősz lett hirtelen, átlépte a határt, de nem a térben, hanem az időben. Nyarat talált a kis butus idebent, míg odakint ősz lett, úgy vélte, belépett az örök nyár birodalmába, és ennek vélhető és látható isteneként a fejem körül zsongott. Pedig én éppen akkor vettem le azt a karkötőt, amit csak nyarakon hordok, és őszbe kerülve nincs helye már rajtam.

Gyerekes, egyben öregesnek nevezhető szokás, mánia, de pogány rítusnak is mondható talán, ám őszinte, nem mint a méh, aki azt hiszi, azzal, ha nem néz szembe a függöny mögötti valósággal, az nincs is. Pedig nem ő dönt, hanem sokkal hatalmasabb erők, az, hogy épp hol tart a Föld nevű bolygó, amelyen élnünk adatott – a méhnek is, nekem is – merre jár épp kerge száguldásában egy fortyogó csillag körül, ami út minden évben kilencszázhuszonnégy millió kilométeres. Az épp megfelelő sebességgel, mint valami gyorshajtó eszelős, úgy százezer kilométerrel óránként iramlik, ami arra alkalmas-elég, hogy ne rántsa magához a böhöm csillag a sártekét. És ezen az úton van egy pont, amikor egyszer csak ősz lesz idelent hirtelen, mint tegnap is.

Minden a nagy rohanásnak köszönhető, az irgalmatlan száguldásnak, amely ha nagyobb volna, sutty, kiröpülne a végtelen, sötét és jéghideg űrbe lakhelyünk. S ha másképpen dőlne vagy sehogyan, akkor sem volna ősz, és a méh csak nézhetne ki a fejéből velem együtt természetesen. És nem írhatta volna meg Verlaine bácsi sem soha hogy mi jajong és busong a fákon, és nem ontotta volna a bút semmi sem konokon és fájón. Így viszont ontja, ömlik belőle a bú, pedig a nap süt, de másképp, valahogyan derékbe törve, amit elandalodva fátyolosnak lehet nevezni, mert tejföl ül a peremén, mint ahogyan majd pár nap után az utcákat is borítja ködnek hívva azt. De mi lesz akkor a méhvel, mi lesz ővele, kérdi az ember, holott magára gondol csakis.

Hányszor ilyen kilencszázhuszonnégy millió az élet, hogy az időt a térre vetítsük, mennyi rohanás körbe-körbe, visszatérni ugyanoda mindig másképp valahogy, mígnem vége lesz. Hogy nyúlik meg az orra, terül el a talpa és szaggatnak az erei, mocorog és indulni erőtlen a suhanás közben, s míg idejut, a méh donog, várja a választ kintre tekintve, ahol épp akkor indul útjára az első levél olyan lassan inogva, hogy azt gondolná az ember, még megfontolja, s visszaszáll, De csak holt avar lesz, mit felkavar a rossz szél. Brubeck, golden brown, elzengett az őszi, boros ének, megfülledt már hűse a pincének, mert immár ősz és tavasz között vagyunk visszavonhatatlanul. Már őszül is, az ősz is itt felejt még, a dajkahang, hogy nyugodj, hiszen csak este van.

Elkezdtem köhögetni egyszer csak, mint a szelíd öregek, és hozzájuk hasonlóan jóságos módon döntöttem úgy, elhúzom a függönyt teljesen, kitárom mintegy a világot a méhemnek. Ezzel kényszerítem színvallásra, menni akar vagy maradni, engem szeret vagy a szobát, s ha szívből, igazán, akkor kaptáriasítjuk a szobát. Ahol én fekszem, az lesz az ágya, ilyenek, de boltba ő jár, megtölti reggelente kiflivel a kis kosárkáját, mint Maja, én pedig mosok rá, ilyenek. Efféle házassági szerződést kínáltam neki, és néztem, mi lesz. Tárva az ablak, rajta az út szabad kifelé, de, ha azon kilépsz, ide többet be nem teszed a lábad, mondtam neki ujjamat feddőn felemelve. Egy kört tett meg a szobában a maga módján inogva, majd szó nélkül, búcsú nélkül röpült bele egyenesen a napba.

Hálátlan és hűtlen. Maradunk akkor a kedves pókokkal itt, akik soha nem mennek sehová, ágyat szőnek maguknak a sarokban, és együtt sóhajtoznak reggelente velem, ahogy ropogtatom a csontjaimat, és mormolom karkötő nélkül már az ősznek, hogy eresszen. És a pókok röhögtek a sarokban meg a szekrény mögötti birodalmukban, a fal repedéseiben, hogy már megint spleenezik a hülye, néztek a nyolc guvadt szemükkel, sőt, kacsintottak is. Sőt, mondták kórusban, hogy útra kelünk, megyünk az őszbe, mire válaszoltam, ne má’, de igen, mondták, és egyikük fölült az ökörnyálára, hogy utazik, beszállás, jegyeket, bérleteket, ezt kiabálta a pókhangján. De egy lágy szellő visszalendítette a szoba közepére, én pedig bezártam az ablakot. Együtt csináljuk végig tavaszig – mondtam neki –, együtt vagy sehogy.

Crusade

Az első keresztes hadjáratot a históriák szerint II. Orbán pápa hirdette meg, ami folyományaként 1096 augusztusában indultak a seregek visszaszerezni a Szentföldet, mert viszketett a tenyerük nekik. Nyergeltek-fordultak, vagy, ahogyan a mai Orbán írta lehengerlően hülye dolgozatában a Magyar Nemzetben: „Itt az ideje szedelőzködni, hogy a megfelelő pillanatban kilovagolhassunk. Nagy ütközet vár ránk 2022-ben. Készüljetek.” És most képzeljük el, midőn a seregei készülődnek.

Lehetne jóízűen mosolyogni, hogy terhelt az ürge, mert tényleg elég erős stichje van, és csurig az agya lázálmokkal meg mesés víziókkal. Viszont láttuk már azt is, hogy bűzös eszméi és gyűlöletre buzdítása nyomán kendős nőket, bronzosabb bőrű férfiakat vertek meg villamoson vagy napsütötte utcák közepén, mert a bájosan egyszerű, éjsötét híveket feltüzelni nagyon könnyű. És Orbán most is épp ezt teszi. Hajszolja bele az országot egy, a lehetséges bukása utáni polgárháborúba, ez egészen bizonyos.

Visszatérve ugyanis erre a II. Orbánra, azt is feljegyezték a krónikák, hogy mielőtt a hivatalos seregek Krisztus nevével az összes ajkukon elindultak volna gyilkolászni 1096 augusztusában, a feltüzelt parasztok és egyéb közrendűek a „szegények keresztes hadjáratán” külön indultak el a Szentföldre és útközben zsidók elleni pogromokat tartva, fosztogatva értek el a szeldzsuk határig. A világ azóta sem változott, a mai parasztok és egyéb közrendűek ugyanilyenek. Olvasni talán tudnak már, de ez sem biztos.

Ami delírium elkezdett bugyborékolni ebben a mi Orbánunkban a mesés dolgozat írása idején, az kitartott a tegnapi parlamenti mókáig is. Jobban meggondolva permanensen ebben az állapotban leledzik a kedves vezető, csak nem minden alkalommal jön elő belőle ilyen töménységben. Tegnap azonban húszra is képes volt lapot húzni, és valahonnan minden összefüggés nélkül ez jött ki belőle: „Készüljünk fel arra, hogy még a mi életünkben nagy számmal fognak ide érkezni keresztények Nyugat-Európából.”

Ez mindenféle mélázasokat generál az emberben. Látja, midőn állnak a határon ezek a Nyugat-európaiak várva a bebocsátást az ígéret földjére, s ott a határőrök, rendőrök, a helyileg illetékes plébános, plusz esetleg Semjén Zsolt kikérdezi őket kereszténységből. Tudnak-e kellő ájtatossággal nézni, utálják-e a liberálisokat egészen mélyen. Majd legvégül a beugratós, volt-e Szűz Máriának menstruációja a szeplőtelen fogantatás után. S ha ezekre derekul válaszolnak, kiutalnak nekik egy lakást, házat, egyebet.

Ezeket pedig pogányoktól vagy más felekezetűektől rekvirálják el, de ez csak gonosz feltételezés. Azt is megtudtuk azonban, hogy a mélyen keresztény Nyugat-európaiak nem az életszínvonal, hanem az életminőség miatt óhajtanak letelepedni minálunk, ami azt takarhatja, hogy itt talpaik zavartalanul egymásra léphetnek, és megírhatják, hogy kinyílott a pitypang. De mondjuk – s mint tudjuk – a Kaleta nevű is mélyen keresztény, aztán meg hogyan járt. Na, ugye.

A dicsőséges százharminckettő, akik kiröhögték mindeközben Kocsis-Cake Oliviót, mert harmadjára is megkérdezte, miért nincs ingyen tesztelés, azonban a nagy hitükben teljesen meghasonlottak. A KDNP frakcióvezetője, Simicskó István zárta a reagálásokat alányalván: ő nagyon hálás a magyar kormánynak és Orbán Viktornak, a kormány tevékenységét pedig óvó-védő tevékenységként írta le, az ellenzéket pedig azzal vádolta, hogy az állam elhalása a célja.

Ez a Simicskó tehát, aki szintén derék és szügyig keresztény, eltévesztette az évszámot és a helyet is. Valahol a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemen járt Lenin apánk tanainál épp, az Állam és forradalom tanulmányozásánál, amelyben fejtegeti az állam elhalását, úgyhogy nem tudható bizonyosan, ez a Simicskó mit akart. A buksicirógatáson és apanázson kívül valószínűleg semmi egyebet. Nem jelentős dolog ez, csak egy kis mutatvány, milyen fortyogások vannak elitünk fejében.

Visszatérve azonban kályhánkhoz, hogy ez a mi Orbánunk szedelőzködni és lovagolni szeretne, az emberben az a nehéz érzés kezd megtelepedni, hogy ez a faszi keresztes háborúra készül a saját népe ellen, amiről momentán nem eldönthető, röhejes vagy félelmetes. De, ha belegondolunk a néhai II. Orbán felhívása nyomán megindult pogromozó csőcselékbe, ha ez így folytatódik ezer évvel később is, semmi jó nem néz ki az elkövetkező időszakban. Meg kellene állítani Arturo Uit.

Brecht a darabjának eredetileg a Das Leben Hitlers: Reichstagsbrand und der Prozess címet adta, amiből a hülye is tudja, miről szól a példabeszéd, de mindez csak emlék. Mert Vidnyánszky uralma alatt ilyet a magyar színházak játszani nem fognak. S ha most úgy tűnne, egészen messzire kerültem a kilovagló orbáni csőcseléktől, sajnálattal kell közölnöm, egyáltalán nem. Már mórok és muszlimok vagyunk a saját hazánkban, akiknél a betelepülő ájtatos bajor paraszt is többet ér. Nem fáj ez mindannyiunknak? Csak kérdem.

Crusade

Az első keresztes hadjáratot a históriák szerint II. Orbán pápa hirdette meg, ami folyományaként 1096 augusztusában indultak a seregek visszaszerezni a Szentföldet, mert viszketett a tenyerük nekik. Nyergeltek-fordultak, vagy, ahogyan a mai Orbán írta lehengerlően hülye dolgozatában a Magyar Nemzetben: „Itt az ideje szedelőzködni, hogy a megfelelő pillanatban kilovagolhassunk. Nagy ütközet vár ránk 2022-ben. Készüljetek.” És most képzeljük el, midőn a seregei készülődnek.

Lehetne jóízűen mosolyogni, hogy terhelt az ürge, mert tényleg elég erős stichje van, és csurig az agya lázálmokkal meg mesés víziókkal. Viszont láttuk már azt is, hogy bűzös eszméi és gyűlöletre buzdítása nyomán kendős nőket, bronzosabb bőrű férfiakat vertek meg villamoson vagy napsütötte utcák közepén, mert a bájosan egyszerű, éjsötét híveket feltüzelni nagyon könnyű. És Orbán most is épp ezt teszi. Hajszolja bele az országot egy, a lehetséges bukása utáni polgárháborúba, ez egészen bizonyos.

Visszatérve ugyanis erre a II. Orbánra, azt is feljegyezték a krónikák, hogy mielőtt a hivatalos seregek Krisztus nevével az összes ajkukon elindultak volna gyilkolászni 1096 augusztusában, a feltüzelt parasztok és egyéb közrendűek a „szegények keresztes hadjáratán” külön indultak el a Szentföldre és útközben zsidók elleni pogromokat tartva, fosztogatva értek el a szeldzsuk határig. A világ azóta sem változott, a mai parasztok és egyéb közrendűek ugyanilyenek. Olvasni talán tudnak már, de ez sem biztos.

Ami delírium elkezdett bugyborékolni ebben a mi Orbánunkban a mesés dolgozat írása idején, az kitartott a tegnapi parlamenti mókáig is. Jobban meggondolva permanensen ebben az állapotban leledzik a kedves vezető, csak nem minden alkalommal jön elő belőle ilyen töménységben. Tegnap azonban húszra is képes volt lapot húzni, és valahonnan minden összefüggés nélkül ez jött ki belőle: „Készüljünk fel arra, hogy még a mi életünkben nagy számmal fognak ide érkezni keresztények Nyugat-Európából.”

Ez mindenféle mélázasokat generál az emberben. Látja, midőn állnak a határon ezek a Nyugat-európaiak várva a bebocsátást az ígéret földjére, s ott a határőrök, rendőrök, a helyileg illetékes plébános, plusz esetleg Semjén Zsolt kikérdezi őket kereszténységből. Tudnak-e kellő ájtatossággal nézni, utálják-e a liberálisokat egészen mélyen. Majd legvégül a beugratós, volt-e Szűz Máriának menstruációja a szeplőtelen fogantatás után. S ha ezekre derekul válaszolnak, kiutalnak nekik egy lakást, házat, egyebet.

Ezeket pedig pogányoktól vagy más felekezetűektől rekvirálják el, de ez csak gonosz feltételezés. Azt is megtudtuk azonban, hogy a mélyen keresztény Nyugat-európaiak nem az életszínvonal, hanem az életminőség miatt óhajtanak letelepedni minálunk, ami azt takarhatja, hogy itt talpaik zavartalanul egymásra léphetnek, és megírhatják, hogy kinyílott a pitypang. De mondjuk – s mint tudjuk – a Kaleta nevű is mélyen keresztény, aztán meg hogyan járt. Na, ugye.

A dicsőséges százharminckettő, akik kiröhögték mindeközben Kocsis-Cake Oliviót, mert harmadjára is megkérdezte, miért nincs ingyen tesztelés, azonban a nagy hitükben teljesen meghasonlottak. A KDNP frakcióvezetője, Simicskó István zárta a reagálásokat alányalván: ő nagyon hálás a magyar kormánynak és Orbán Viktornak, a kormány tevékenységét pedig óvó-védő tevékenységként írta le, az ellenzéket pedig azzal vádolta, hogy az állam elhalása a célja.

Ez a Simicskó tehát, aki szintén derék és szügyig keresztény, eltévesztette az évszámot és a helyet is. Valahol a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemen járt Lenin apánk tanainál épp, az Állam és forradalom tanulmányozásánál, amelyben fejtegeti az állam elhalását, úgyhogy nem tudható bizonyosan, ez a Simicskó mit akart. A buksicirógatáson és apanázson kívül valószínűleg semmi egyebet. Nem jelentős dolog ez, csak egy kis mutatvány, milyen fortyogások vannak elitünk fejében.

Visszatérve azonban kályhánkhoz, hogy ez a mi Orbánunk szedelőzködni és lovagolni szeretne, az emberben az a nehéz érzés kezd megtelepedni, hogy ez a faszi keresztes háborúra készül a saját népe ellen, amiről momentán nem eldönthető, röhejes vagy félelmetes. De, ha belegondolunk a néhai II. Orbán felhívása nyomán megindult pogromozó csőcselékbe, ha ez így folytatódik ezer évvel később is, semmi jó nem néz ki az elkövetkező időszakban. Meg kellene állítani Arturo Uit.

Brecht a darabjának eredetileg a Das Leben Hitlers: Reichstagsbrand und der Prozess címet adta, amiből a hülye is tudja, miről szól a példabeszéd, de mindez csak emlék. Mert Vidnyánszky uralma alatt ilyet a magyar színházak játszani nem fognak. S ha most úgy tűnne, egészen messzire kerültem a kilovagló orbáni csőcseléktől, sajnálattal kell közölnöm, egyáltalán nem. Már mórok és muszlimok vagyunk a saját hazánkban, akiknél a betelepülő ájtatos bajor paraszt is többet ér. Nem fáj ez mindannyiunknak? Csak kérdem.

Egy mondat a zsarnokságról

A Magyar Nemzet online már tegnap rohadt büszke volt, hogy a mai printben írást közöl egyenesen Orbán Viktor tollából, amely az őszi politikai évadot köszönti. Ennél fontosabb dolga nincs, minden flottul megy az országban, süt a nap, a gyerekek az udvaron játszanak. Egy pöccentést nem érne meg az egész, ismerjük már a manust kívül-belül. Irritáló figura, és voltaképp az is lényegtelen, miket irkál, sőt, a Magyar Nemzet nem a Kossuth, a Magyar Nemzetet meg nem veszik. Ezt a nyomdaipari terméket úgy nagyjából az ott dolgozók családtagjai olvassák, vagy ők is almát csomagolnak bele inkább, mert jön a tél meg a hó. Vagy nem.

Megtudhattuk egyébként az izgatott előzetesből, arról lesz szó a fogalmazásban, hogy a kereszténydemokraták számára a legnagyobb kihívást és ellenfelet ma újra a liberálisok jelentik, miközben folyamatos támadás alatt állnak legfontosabb értékeink, mint például a nemzet, a család és a vallási hagyományok. Jé, nem gondoltam volna, bár, ha visszaemlékszem, tegnap is megettem két ministránst, három keresztény kisdedet és nyolc nagycsaládot reggelire, de az utolsó összeszerelő jómunkás apuka egy kicsit inas volt. Ismerjük a fideszisták valóságát is a matyóhímzéses alsógatyájukkal, velőspacallal, turullal, puskaporszaggal és szenteltvízzel együtt.

Szól majd az ellenzékről is, örvendezett a Magyar Nemzet online, és kiragadott a míves gondolatok közül egyet, ami miatt voltaképp most nekem írnom kell, ami viszont nem az én választásom, hanem mindenféle közlési kényszereké. S most, hogy ezt is tisztába tettük, hallgassuk – olvassuk – a kedves vezető szavait, amelyek ezek: „A magyar ellenzék olyan, mint a kolbász, be van töltve és meg van darálva.” – Nem kell hozzá különösebben érzékeny lélek, hogy észrevegyük ebből azt a lenéző, lesajnáló, megvető attitűdöt, amivel az ellenzék, s azon túl természetesen az ővelük szimpatizáló milliók iránt viseltetik ez a mi tahónk. Mintha a seggéből rángatta volna ki őket.

Ebben az egy mondatban benne van az egész rendszer. Ez a zsarnokság maga, és bizonyság arra, hogy Orbán Viktor immár valami másik dimenzióba képzeli magát, elemelkedve mintegy az alantas tömegektől lebeg valahol ég és föld között, míg hozzá nem segítjük, hogy érje őt is a gravitáció kicsit. Csak egészen kicsit. Ez a nívó egyébként a libernyákok nívója is, ami megnyilvánulásokkal a kedves vezető kijelöli a helyét kis társadalmunkban, és besorolja magát a söpredék közé, akiknek az élén kivont karddal menetel a nagybüdös nihilbe. Csak épp sodorja magával az egész országot, amely így is már olyan sötét, hogy valami nagy-nagy tüzet kellene rakni a közepén.

Ha én azonban Magyar Nemzet lennék – ami szerencsére nem vagyok –, akkor a közlés előtt megkérdezném a jeles szerzőt, hogy dolgozatát milyen minőségben óhajtja publikálni. Mert, ha pártelnökként, akkor még védhető a sutyerákság, ha és viszont miniszterelnöki köntösben, akkor egyáltalán nem. Felvilágosítanám a szerzőmet – ha Magyar Nemzet lennék –, hogy gondolatait úgy szervezze az írásműben, amelyből az tükröződik, az országnak van miniszterelnöke, nem a miniszterelnöknek országa. De tudjuk, Neriában párt, kormány, ország és Fidesz végzetesen összekeveredtek, hogy már közpénz sincs, sőt, ha akarják, az utolsó zsömlédet is elveszik.

Visszatérve azonban a hangnemre, hogy az ellenzék – s így mi magunk is – ledarált, betöltött, megsemmisített izék vagyunk, ne csodálkozzunk Orbán sajtójának hangnemén, látjuk, honnan veszik a mintát és egyben biztatást is. Én és te is kedves olvasó, ezeknek még csak piszok sem vagy a körme alatt – így vélik –, már nem is ember, hanem eltaposni való féreg. Ha a pénzedet elszedték, nem zavart. Ha elhülyítenek, az sem. Hogy a gyerekedet rabszolgájukul szánják, az sem. De, hogy már szinte a létedet tagadva ledarált kolbászként jellemeznek, csak kiveri a biztosítékot. Vagy ez sem? Akkor én kérek elnézést.

Kampec dolores CIII. – Eszmélet

Iszonyú, mérhetetlen idők óta gubbasztott Béla a fán. Ha meggondoljuk, eltelt a kozmikus év, s ahogy röpült körbe-körbe a galaxis közepén ásító, habzsoló fekete luk körül, ami falta be az időt és a tereket, csámcsogta el a kárhozó és megdicsőült lelkeket, Béla fölfedezte benne a mérhetetlen hatalmú Istent. Bosszúállót és kegyetlent, de jóságot nem lelt benne sehol, mert hogyan lehetne olyanban, aki maga a végtelen idő, és minden terek kicsiben és óriási hatalmasban. Így hát fölfedezve önmagában a féregszerű létet, a tavasz közeledvén izgulnia kellett, hogy föl ne falják őt a rigók, meg ne früstököljék vagy dugiszálják épp csupasz, ordító kölkeik torkain a másik, belső végtelenbe, föloldódni rigóbelekben, placcsanva terülve el aztán alant fehéren és folyósan. Ha elmélázunk ezen, ez maga a lét rettenete, a rigó bendőjében látni meg Isten mindent megemésztő szemét.

Tavasz elején rekedt Béla a fán, de nem is volt ez igazán rekedésnek nevezhető, ha az önszánást is figyeljük, mert amikor alant futkorásztak a népek – a duplagyűrűsök, olajos hajúak és a bánatos szeműek, protkósok és a műanyag dömperesek, sőt, még a bádogbános is a szoknyájában, várva majd fogadva a megváltó maszkokat mint Krisztus likacsos és puha testét, benne maradt az érzés hatalmasan, ahogyan tapodták a sarjadó füvet, és Béla érezte, hogy a fa meghőköl a segge alatt, megtorpannak benne a nedvek, sőt, vissza is fordulnak, s ahogyan a maszkosok jártak-keltek a flaszteron pöckösen, mint a teremtés koronái, úgy hitték mindeközben, hogy visszatért az élet, pedig épp menekült. A fönnmaradás tehát nem csak a pillanat miatt, hanem az örökkévaló módján történt. Béla úgy lakott a magasban az ágon, mint moha vagy gomba, spórákat prüszkölt, kacska gyökereivel szítta a vizet, ha fröccsöt nem lehetett.

Ismerte már a fenti világot. Az állandó lakos rigókat, az alkalmi vendég macskát, aki olykor Behemót alakját és végtelen hatalmát öltötte magára, és mind az összes apró jószágokat, akikre azt mérte a sors, hogy egész életük itt teljen, míg föl nem falódnak, vagy le nem jár az idejük a Föld nevű bolygón. A zsebében laktak ők aztán, beköltöztek a haja bozontjába, majszolgatták, szürcsölték a vérét, ahogyan Béla a fa nedveit. Egymásra voltak utalva már teljesen, míg ott lent, a többiek hajkurászták az életet, Béla meglelte a fában, ahogyan eggyé vált vele, és ővele meg minden férgek és csimaszok, ott ették meg, akárha a földi koporsóban, hogy Béla megérezte magában az atomokat, és teremtőjét, édes egy szülőjét, a csillagokat, amint fölrobbanva szertesugározzák Béla építőköveit, mintha lego volna rossz műanyagból. És ekkor látta meg a világ elejét, észrevette a végét, a kör bezárult a fa tetején ülve.

Fán léte elején a fröccsök ura hívogatta őt még a lenti világba, borokkal, vodkával kecsegtette, mint a feledés gyilkos nedűivel, mondta neki, hogy várja a szék, rajta a kiült segge nyoma, az abroszon a foltok őérte epednek, neki szól a harang és neki kel fel a nap, hogy minden őérette van ezen a csalfa világon. De aki elterült a nyugalmas ágon, majd már eggyé is vált vele, az hogyan is mehetett volna, ha nem mehetett. Mert és ugyanis nem a szánás és nem a vágyás volt az akadály, hanem a képtelenség, meg, hogy mocorog de indulni erőtlen, és nincs is hová. Mert aki a mohák és gombák szemén át látja a világot, az ismeri a halált, és abból nézvést az élet ilyen szeletek, az idő különálló rétegei egymásra pakolva, egymásra halmozva a totyogó Bélát, a dömpereset, a serkenő bajszút és a deresedőt, amelyek mind ugyanazok de egészen mások, és a díszletek is másmilyenek, csak a fa örök.

A falu is úgy volt előtte szeletekben, egyszerre nyárban, őszben, télben, a harang folyton zúgott és hallgatott, a népek ahogy születtek, azonmód hanyatlottak el, a film gyorsítva pergett és állt, félbeszakadt sírások, sikítások és hányások, ezüstös fejszesuhogás. És akkor, az egymásra torlódó valóságban vagy valótlanságban tisztán hallotta fekete luk istenből a szirénhangot, ami fuvolázott neki, hogy elefánt voltam, jámbor és szegény, hűvös és bölcs vizeket ittam én, a dombon álltam s ormányommal ott megsimogattam a holdat, a napot, és fölnyújtottam ajkukhoz a fát, a zöld cincért, a kígyót, a kovát, most lelkem: ember, mennyem odavan, szörnyű fülekkel legyezem magam. És tovább: a küszöbön a vashabú vödör, szeresd a lányt, ki meztéláb söpör, a szennyes lé lapulva árad el, tajtékja fölgyűrt karján szárad el, én is bádoghabokba horpadok, de kélnek csengő és szabad habok s végigcsattognak tengerek lován a lépcsőházak villogó fogán.

Aztán fülelt a csend, Béla pedig arra döbbent, hogy egy hete csak a mamára gondol. Fölkereshetné ifjúságát, gondolta, kiszakította moha és gombagyökereit a fából, nyújtózkodott, hogy a csontjai úgy roppantak, mint gazella gerince az oroszlán foga alatt. És nem törődve azzal, hogy izmai már lazulnak, ahogyan a rigóktól tanulta még valaha, startot vett a lábával hajlítva, nyújtva szökellve, ezzel együtt meglendítette a karját széles méltósággal, és nem azért hullt alá, mert ez a mozdulat a sasoké, és nem senkiházi rigóké, hanem, mert bár harmadnapja nem evett, mégis ólomból volt a segge. Ezért bucskázott alá szégyenszemre, pattogott az ágakon, amelyek recsegtek-törtek alatta, és már nem is volt tudható, melyik a zajosabb, Béla vagy a fa pusztulása, és ekkor eszébe jutott Urbino doktor. Ám a földre érkezvén nem Fermina Daza arca volt fölötte, hanem a fröccsök uráé, aki azt kérdezte tőle aggódva: jól vagy? Nem egészen, válaszolta Béla, ahogyan visszatért belé az élet.

A Felcsúti Per

Kásler sámán ismét nyugtalan. Ilyen röneszánsz embernek véli magát, aki mindenhez is ért, a magyarok eredetkutatása mellett most átment Andy Vajnába, és történelmi, a nemzet múltját bemutató, a nemzeti tudatot erősítő, valamint nemzeti filmek forgatásáról tárgyal, miközben tombol a járvány. Igaz, azt egy rendőr igazgatja, moderálja, a kórházak élén pedig katonák csücsülnek. Kásler, mint tudjuk, állítólag onkológus volt, míg Orbán testmelege el nem vette az eszét, meg nem perzselődött mintegy a csillag közelségétől. Így a magyar oktatás első embereként tátott szájjal nézi, hogyan hülyülnek el nemzetünk gyermekei, valamint nemzeti.

Külügyeinket egy futsalos irányítja, külügyeinknek gerosan és nicoflex szaga van, és úgy ordibálnak benne, mint részeg nézők a lepusztult pálya szélén. Igazságügyeinkért egy bírósági segédfogalmazó felel, akinek két érdeme van, hogy csattog a foga, és jól tud dekázni. A hadügyekért egy elbutult könyvtáros felel, főzni állítólag tud, de csak ólomnehéz, zsírtól tocsogó ételeket. A keresztény párt vezetője egy vérgőzös vadász, aztán van egy műgyűjtő, unortodox bankosunk, a magyar gazdaság legnagyobb szereplője pedig egy ostoba gázszerelő, aki a hamut is mamunak mondja. Ezek az elitünk, aki alá dolgozik a dicsőséges százharminchárom.

Ami már csak százharminckettő. Őket pedig egy kretén pedellus igazgatja a té házban. Ilyenek között könnyű királynak lenni, mert az összes hasonszőrű, és akkor képzeljük el, mi van az alsóbb szinteken, a sufniban és a kamrában, miféle párttitkárok meg verőlegények, valamint nemzeti. Mindezt azért kellett fölskiccelni újólag, hogy meglegyen az alap, a nemzeti baromfiudvar az irányultság miatt, hogy értsük a kritika élit. Mert ugyanis ennek a díszes bagázsnak a kakasa, ez az Orbán tegnap megint nekilátott hörögni, hogy a baloldal, amely, mint tudvalévő ráuszul mintegy permanensen a nemzetre, aki ő. Mármint a kakas.

Ezt a nemzetáruló baloldalt arra kérte most a baromfiudvar királya, hogy ha már “nem lehet rájuk számítani” a védekezésben most sem, akkor legalább a járványügyi szakembereket ne támadják hátba, mert az országot támadják meg ezzel. Ez a Kossuthon volt megint és szokás szerint, ahol eddig kérdés nem hangzott el, most viszont igen, hogy nem jelenti-e fel a szaktárca ezeket a baloldalokat. Emlékszünk még az újságírás első ormára, hogy: nem perel elnök úr, nem perel? Ez volt az Obersovszky Schmitt páros, akik ketten lefektették az alapokat, ez volt a leendő KESMA újságírás első leckéje máig visszhangzóan. Viszont ma már van rosszabb.

Erre a mostani felszopásra nagy bölcsen felelte a kedves vezető: „A jogászok meg fogják vizsgálni, hogy a rémhírterjesztő baloldallal szemben mit lehet tenni a jog mezején, de most a védekezés elsőbbséget élvez.” Akkor szólj csezmeg a miniszterednek, hogy ne történelmi filmekről ábrándozzon ilyenkor. Viszont nem tudom, érezzük-e a kiskakas sunyi aljasságát, amikor a rémhírterjesztő baloldalról állítja, a járványügyi szakembereket támadja, holott csak azt a szemétdombot, amit fentebb megmutattam Káslerestől, Pintérestől, Rezsiszilárdostól, hogy ezeknek így együtt a kiskakassal egyetemben halovány fingjuk sincs a teendőkről.

Illetve van, mától megint visszatér nyunyóka a képernyőre. Sőt, hadikórházak is lesznek, és nem ártana egy-két kivégzés, hogy példát statuáljanak apukával, de nem lehet minden tökéletes, csak a kakasunk. Az ő szemétdombja pedig úgy van berendezve, hogy Iványi gyermekeit pedig épp megfagyásra ítéli kikötvén náluk a gázt. Ez a magyar szegény holokauszt, ami a szemünk előtt zajlik. S ha már adjon Isten, akkor fogadj Isten is, a jog mezeje akkor is tárva-nyitva lesz, amikor a kiskakas és hordája háborús bűneit kell megvizsgálni, amelyekből bőségesen akad. Ez lesz majd a Felcsúti Per vérbő történelmi analógiák alapján. Mert elégtételt fogunk venni, hogy a kiskakast idézzem újólag és végül.

Kormányunk ormányoz

Tegnap két hír föstötte rózsaszínűre a tajtékos egemet. Most, hogy a kórházakat utolérhetetlen szakmaisággal smasszerek, fakabátok vagy zupás őrmesterek dirigálják parancsnoki minőségben, a lehető legjobb minden. Ez okozhatta, hogy kettő közülük, a Korányi és a Szent László elkezdett SOS jeleket küldözgetni, akárha Titanic, hogy nincs elég orvos, ápoló, ha máshonnan küldenének hozzájuk, SOS. Máshol sincs, veszett fejsze nyele. Még ennél is szebb, hogy ugyanők azt is mesélték a szikrázó távírójukkal, nincs elég lélegeztetőgépük, nem tudják oxigénnel ellátni az arra ácsingózó betegeket, ami delikát.

Mivelhogy lélegeztetőgép nagyhatalom vagyunk. Vettünk – állítólag – háromszáz milliárdért tizenhatezret, de ezek csak úgy hömbölöghetnek Isten szent ege alatt valahol. Ugyanis kormányunk két és félmilliárdért készül nekik raktárat építeni, hogy legyen hol porosodniuk, mint a Dájcstomi belépetőinek. A Korányiban és a Szent Lászlóban rosszkor fuldokolnak a népek, nincs honnan vételezni lélegeztetőt, mert nincsenek raktárban. Majd, ha ott lesznek, a raktáros ki tudja utalni, addig pedig a nyavalygó betegek tárják szélesre az ablakot, onnan is lehet oxigént nyerni bőséggel. De ezek el vannak kényeztetve.

Csak a gép, csak a könnyebbik út. A stramm magyar dolgozzon meg a zoxigénért, nem csak elvárni, hogy a szájába röpüljön, mint a sült galamb. Én kérek elnézést, de módfelett felhorgadós lett a lelkem, mert és ugyanis még a fülemben cseng a kedves vezető diadalmámora, miszerint: „Állig felfegyverkezve várjuk a vírus második hullámát, okosabbak vagyunk, mint voltunk, mert van tapasztalat. Márciusban csak néztünk ki a fejünkből, hogy mifajta vírus ez, honnan jött. Most már azért sok hónapnyi tapasztalat is van a hátunk mögött, meg van egy nemzeti konzultációnk is.” – Anyád nuniját, fogalmazhatunk igen visszafogottan.

Egyébként a konzultációjából tegnap Hadházy és csapata épített falat az erkélye alá, amiket fáradságos munkával cipeltek fel oda, hogy aztán kukásautóba tegyék, kijelölve így is túlbecsült értékeit. Most, amikor az említett kórházakban gép híján fuldokolnak a betegek, tegyük fel a jámbor és helyénvaló kérdést, kinek a zsebében van a gépekre a dolgozóktól elvett háromszáz milliárd, és kiébe kerül a raktározásra megcímkézett kettő és fél. Valamint, hol vannak a gépek, ha vannak, és ha mégis léteznek netalán, nem akad egy elcseszett logisztikus a tábornokok között, aki ne a határon túlra küldözgetné ezeket ajándékba, hanem esetleg a magyar kórházakba is juttatna.

Mindenki megnyugodhat: ha elkapja ezt a betegséget, meg fogjuk gyógyítani – jelentette be Orbán szerdán, azután, hogy előző nap nyolcan haltak bele Magyarországon a koronavírus-fertőzésbe. Orbán kormányzásáról ez a két, tegnapi lélegeztetőgépes hír mesélte el nekünk a lényeget. Megmutatta, milyen is: semmilyen. Folytatjuk, lopunk. Ilyen. Eleddig nem vagy átvitt értelemben került ez emberéletekbe, most már konkrétan és tevőlegesen is. Egy nyár nem volt elég a várható második hullámra felkészülni, iskolák, kórházak, mentők állnak tanácstalanul vagy gebednek bele a munkába, kormányunk pedig küldözgeti a győzelmi jelentéseket.

Ha volt nap, ami megmutatta, Orbán és a kormánynak nevezett seggnyalói alkalmatlanok, akkor a tegnap az volt. Az ország pénzügyileg, gazdaságilag, egészségügyileg, oktatásilag, kulturálisan és morálisan romokban hever. Németh Szilárd a kerítésnél szaval a migránsokról, Szijjártó újabb vasutakról álmodik, Rogán pedig a volt nejének utal hetven milliót a pénzünkből. Ezek is az elmúlt huszonnégy óra történései, s mindeközben arra képtelenek, hogy egy nyüves lélegeztetőgépet fuvarozzanak a kórházba a fuldokolva haldokló magyarnak. A rezsim elérte a legalját, bár ilyet kijelenteni felelőtlenség. Lesz még lejjebb.

Semjén stiklijei

Úgy általában: Semjén ül hosszú méla lesben, és várja, hogy jőjenek a kereszténység ellenségei, akik, illetve amik (a tuggyukkik, összeesküvések, sorosok és rézfaszú baglyok) támadják a vérbő hívőket mindig is és egyfolytában. Neria maga a pokol a keresztények számára, mint tudjuk. Semjén ontológiailag keresztény vadász, akinek vannak stiklijei. Például helikopterről puffantja le más keresztények házi rénszarvasát, s ha ez szóba kerül, akkor vértanúnak képzeli magát, akit Gyurcsány épp az oroszlánok elé vet. Semjénhez képest Micimackó a tiszta ész bajnoka, és magunk közt szólván csinosabb is.

A KDNP frakciója Máriapócson zarándokolt a napokban, ahol is a párttagok nem Isten, hanem Semjén Zsolt felé fordultak figyelmükkel, szellemükkel, aki erkölcsi útmutatót tartott-adott nekik, egyben felhívva a figyelmet a mindenütt jelen lévő ellenségre is. Szónoklatában (prédikációjában) arra hívta fel Krisztusban testvéreit, ha egy kereszténydemokrata politikusnak vannak stiklijei, akkor az nemcsak a pártjának, de magának az evangelizációnak, az evangéliumnak, a kereszténységnek is árt. De nem tudjuk, mit ért stikli alatt a pártelnök, miniszterelnök-helyettes, ilyképp azt sem tudjuk, ő árt-e a pártjának.

Nekünk mindenképp. Apró kis stikli, hogy Semjén Zsolt, amikor a parlamentben tárgyalták a trafikmutyi 2.0 törvényt, Orbánnal együtt fölzabálták az esdeklő tüntetők csokiját, velük, kéréseikkel nem törődtek, a törvényt megszavazták, szabad utat adva a lopásnak. Ha mindezt szóvá teszi az ember, támadja a keresztényeket, mert Semjén a zarándoklaton megemlítette tettestársainak, “az, hogy valakit támadnak, nem azt jelenti, hogy valóban erkölcsi stiklijei vannak, hanem azt jelenti, hogy annyira hatékonyan képviseli a keresztény értékeket, hogy a kereszténység ellenségei ellenségnek tekintik, és ezért támadják.”

Megtudtuk egyébként, hogy a sajtó mindenféle kitalált dolgokkal molesztálja a szent életűeket. Ilyen volt az is, amikor pár éve hivatalosan a KDNP két politikusa Oroszországban járt, a delegáció azonban öt tagból állt: Semjén Zsolt, Semjénné Menus Erzsébet Gabriella, Harrach Péter, Harrach Péterné Nagy Csilla, Ujvári Sándor. A családi kirándulást közpénzből finanszírozták, amennyiben a konzul pénze, amit a „delegációnak” adott, közpénz. Az, csak elpárolgott efféle jellege. Nem tudjuk, ez stikli-e, vagy csak a kereszténygyilkosok szerint elítélendő cselekedet.

Illetve bizonytalan, hogy szintén a keresztények ellenségei tekintik ellenségnek Borkait és Kaletát, vagy csak a tetteiket ítélik el, azok is stiklik-e, vagy sem, ordenáré immoralitások vagy játszási csupán. Bűnösök-e ők akkor vagy ártatlan bárányok, akiket a kereszténygyűlölők pécéztek ki maguknak és találták ki a róluk szóló históriákat. Nem ártana megvizsgálni Isten előtti jóságukat akképp, ahogyan a Gyalog galoppban állapítódik meg a bűn boszorkány, fa, kacsa kontextusban, s hogy mi lebeg a vízen. Ekkor kiderülhet, hogy kitalált dolog-e a stikli vagy sem. Ilyen egyszerű az eljárás, ősrégi és megbízható.

Viszont a szent életű bevetette párttársainak a nagyágyút, miszerint “Isten előtt tisztességesnek kell maradni egy keresztény politikusnak”. Semjén téved, Isten előtt en bloc minden embernek tisztességesnek kell, kellene maradni, különben elkárhozik a veszendő lélek, de a legjobb, ha maga előtt marad az, amit a köznapokban úgy hívnak, bele tud nézni a tükörbe. „Mint elárvult pipere-asztal, mint falnak fordított tükör, olyan a lelkünk, kér, marasztal, valakit, ki már nincs velünk…” – írta a hitetlen istenhívő Ady Lédának, amikor szakított vele (Valaki útravált belőlünk). Csak úgy képként ide Isten, tükör, kép összefüggésekben.

Hogy Semjén Istent és a tisztességet egy lapon említi, abból a tetteit nézve folyományok fakadnak, úgymint: vagy hitetlen, vagy tisztességtelen, vagy pedig nem keresztény. Vagy mindhárom egyszerre. Régen – vagy soha – nem volt olyan, hogy Semjén pártelnök, miniszterelnök-helyettes értelmeset mondott volna, de ez a mostani a bokréta a hülyeség kalapján, ezzel a keresztények ellenségeinek az ellenségeivel, ami már majdnem dialektika. De nem a nemesebb fajtából. Egészen köznapi szavakkal is tudnék ítéletet és értékelést adni róla, de akkor meg azt mondaná a publikum, hogy mocskos a szájam, és igaza is lenne. Ezért az átkokat ráhagyom a nyájas olvasóra.

A szabadság részeg mámora

Balázs Péter a színészet Nagy Ference. Mert míg utóbbi azt jelentette ki, hogyha az uraság rendel tőle zenét jó pénzért, akkor ezt el kell fogadni, a színész pedig – mint emlékezhetünk – ennek oly jó része lenni lefetyeléssel sündörgött a hatalomhoz. Mindketten feladták a személyiségüket, egy csavar lettek Orbán gépezetében, és innen már nincs megállás. Ha zsebre teszik a júdáspénzt, azt meg is kell szolgálni, s ha esetükben nem lenne röhejes ez a kifejezés, akkor azt mondhatnánk, meg is szolgálják becsülettel az utolsó sestersiusig.

Így csúsznak egyre lejjebb a mocsárban. Ezek ketten saját magukra rakták fel a bilincset – és még mennyi ilyen önkéntes van –, és ugrándoznak a ketrecükben. Hogy jól érezik-e magukat, az egyéni lelkiismereti probléma. Az élni akarás vagy a jól élni akarás erősebb ösztön ezek szerint, mint a morál parancsa, habár esetünkben az látszik, hogy az immorális hatalom normáit teszik magukévá. Hogy ez gúnya vagy meggyőződés, az okozhat még dilemmákat, de olykor már gondolkodni sem kell ezen. Balázs Péter például egyértelműen megnácult.

Lehangoló nézni, hová jutott a nagy ho-ho-horgász, bár karakterszínészként könnyű cserélgetni a személyiségeket, ebben a legutóbbiban azonban, az Orbánéban teljesen megrekedt. Sőt, csúszik egyre mélyebbre. Amikor jól tartja őt a hatalom, és a pénztárhoz járul, már szólni sem kell, hogy egyszer majd kérnek tőle valamit, a szervilizmus fölzabálta azt az organizmust, amelyet Balázs Péterként anyakönyveztek valaha. Önként, dalolva, mondhatni kéjesen felel meg az elvárásoknak, amit mutatott már a hajdani oly jó része lenni elalélás is.

Manapság Vidnyánszkynak van itt az ideje. A mellette való kiállás a ki nem mondott kérés, és igyekeznek is a kis latrok becsülettel vagy becstelenül, ez nézőpont és erkölcsi alapállás kérdése csupán. Balázs Péter minden eddiginél messzebb ment, „bizonyos közéleti parazitáknak sikerülhet durva konfliktust generálni”, jelentette ki, és máris itt vagyunk a keresztény társadalom testén élősködőkön, ami szóhasználat a nyolcvan évvel ezelőtti zsidózás, És ma is az. Vidnyánszky is zsidózott, a kedves vezető pedig életterezett régebben. Ezek tiszta beszédek, ha sötétek is.

Aki így nyilvánul meg, tisztán beleáll egy eszmerendszerbe, és nem hajtogatja, hogy szabad. Mert érzi talán, hogy aljas eszmék fogja, bár ezt így bevallani soha nem fogja. Vannak viszont a szervilis hülyék is, mint tegnap Benkő Péter, aki ifjú korában oly jámboran és tiszta szívvel küzdött Jumurdzsák ellen. Más érdemeit nem nagyon találni a szakmájában, és ezek is elmúltak már. Benkő Péter ma egy szánni való öregember, aki boldogan ábrándozhatna a régi dicsőséges időkről, ehelyett a rezsim mellett tesz hitvallást ő is, és bár saját érdekében ne tenné.

Sok minden más mellett ez volt hallható tőle: „Fehér vagyok, heteró, és hiszek Istenben. A liberalizmusban nem. Én most érzem magamat szabadnak. Free Magyarország!” – Hogy valaki fehér, nem érdem, hanem állapot, hogy heteró az sem különösebben küzdelmes eredmény, hanem gének kérdése. Hogy ezzel kérkedik azonban, azzal megkülönbözteti magát mindenki mástól, aki nem ilyen. Benkő Péter kirekeszt, de nem tudja. Hisz Istenben: igyekszik még ezzel is kiválóságát igazolni, amiről ha gonosz volnék, megkérdezném, mikor kezdődött, nem véletlenül az elmúlt tíz évben-e.

Idáig szimpla seggnyalás, amit hallunk, a delírium csak ezután következik. Nem hisz a liberalizmusban a lelkem. De nem is kell, sőt, nem is lehet. A liberalizmus ugyanis nem hit kérdése, hanem létállapot, maga a derengő szabadság, a nagylelkű szemlélés és elfogadás, a megértés és a tolerancia, a segítés és gyámolítás, a szeretet. A liberalizmus a hit és Isten nélküli kereszténység, a nem kikényszerített, hanem belülről fakadó jóság. Benkő Péter ezzel szemben Istenben hisz, ezek szerint az ő útmutatásai szerint él, és ilyen ketrecből kiabálja, hogy szabad.

Benkő Péter egyáltalán nem tudja, miket beszél, de mondja. Hogy miért mondja, azt is tudjuk, beleült Orbán ölébe, és onnan, annak szorításából kiabálja a végtelen szabadságát. Ez rosszabb, mint Nagy Ferenc, aki bevallotta, pénzért nyalja a fenséges segget, Balázs Péter szintén, de pátosszá emelve a szolgaságot. Benkő Péter viszont önmagából fakadóan állítja be magát a NER-rel egynek lévőnek, valahogyan a kézcsókos öregasszonyok szintjén, ami már megvetést sem ér, csak sajnálatot. És akkor Esztergályos Ciliről még nem is beszéltem. – Úristen.

Raktármesék

Na, gyerekek, ki keres a raktárkoncerteken? A zenészek vajon? Kicsit ők is, de csak azok, akik jók voltak. Mert aki nem lép egyszerre, nem kap raktárkoncertet estére. Ismerjük ugyanis Nagy Ferenc Csótány téziseit a gazdáról, rendelésről, fizetségről, és még mennyi ilyen van nekünk: udvari muzsikusok, kintornások, zenebohócok, ha ezzel a bohócszakmát meg nem sértjük. Nos, ők raktárkoncertelhetnek, és mehetnek aztán haza a családhoz, hogy na, ki adta el a lelkét, hát az apuk, aztán egy-egy szárnyat, combot nyújtanak a kicsinyeknek.

Mert nem lehet mindenki hős forradalmár, mint a színészpalánták. Sajnálatosan. És most, hogy belekerültünk a történelembe szügyig, nézzük ezt a raktárkoncertes szeletét neki, miszerint ilyen címen hogyan köp a társadalom arcába a kedves vezető és bájos csapata. A nagy válságban 5,3 milliárdot szán a pénzünkből arra Nagy Ferenc Csótány öribarija, hogy a zenészeket megmentse (nótát rendeljen) úgymond. De, mint felskicceltem, nem mindenki részesül a kegyben, kézcsók kell előtte, illetve muszáj kitölteni egy nemzeti konzultációs ívet miheztartás végett.

Nem úgy van az, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, ahogyan a népi bölcsesség tartja. No most, ebből az 5,3 milliárdból (vérünkből és verítékünkből) 1,5 milliárd illeti az udvari dalnokokat, és akkor ott marad még 3,8 milliárdocska, hogy az kinek jut csirkeszárnyra, az a pöttyös labdát érő kérdés. Nos, hát perszehogy a cimboráknak, akik bonyolítják a dolgot. Ilyen NER-közeli cégek gyarapszanak ekképp. Építünk kétméteres kilátót, és rögzítjük telefonra a Csótányok óbégatását alkotmányos költségekkel terhesen, miközben szeretett népünk éhen veszik.

Mindez nem nóvum, nem is szenzáció, hanem a szutykos rögvaló, ahogyan a király menti meg a gazdaságot álnéven szabadítja el az inflációt, dönti hanyatt a GDP-t, extremizálja az államadósságot és más cuki kurvaságok, mert a család minden előtt. Megazisten. Ezt dobta nekünk a szerver, ami leállt a választáskor, és, hogy megnyugodjunk, ez a 3,8 milliárd ez bolhafing, ez egyáltalán nem is tétel, ami miatt megjegyzést érdemelt az a méterekre kilógó lóláb, hogy a megmentett muzsikus a harmadát kapja annak, mint az őt megmentő. Ez tankönyvi eset.

De hadd meséljem el a HVG esetét, ami orgánum, illetve újságírói egészen nagy naivan tudósítani szerettek volna egy ilyen raktárkoncert felvételéről, hogy mégis miként mennek ott a dolgok. Kíváncsiak, hamar megöregszenek tehát, de a NER tesz róla, hogy ez ne történhessék meg: „A vírushelyzetre tekintettel a raktárkoncertek zárt ajtók mögött zajlanak, azokon kizárólag a zenekarok, valamint a felvételen dolgozó szűk technikai stáb lehet jelen…a fentieken túl csak olyan sajtóorgánum vehet részt, akivel kizárólagos médiapartneri megállapodás született.”

Ezt a választ kapták, ezt vágták a képükbe, ami már olyan, mint a parlamentben, ahonnan számos orgánumok ki vannak tiltva, mert mindig a baj van velük, hogy egyfolytában csak kérdeznek-érdeklődnek. Hogy ne okvetetlenkedjenek, be sem mehetnek, így kell ennek lenni. A raktárkoncertet is, ahol a megfizetett bohócok húzzák a kedves vezető nótáját, csak a kiválasztottak, origók, prostisrácok, ilyenek láthatják, egymásra lépnek talpaik, kinyílik a pitypang és nélküled. Senki más ne nézze, hallja, mire és hogyan verik el a pénzét. Ez is egy szint, de a legalja.

Ebből a történetből megtudtuk tehát, minden zenész egyenlő, de vannak egyenlőbbek, a 888-as újságíró (bérnyalonc) vírusa másképpen – vagy egyáltalán nem – fertőz, mint a HVG-sé, és különben is mindenki bekaphatja. Nagyjából ez a viszonya a társadalom többségét kitevő mintegy nyolcmillió emberhez a NER-nek, a nevéből fakadóan így működve együtt, tehát sehogy. Kedveseim, ki vagyunk tiltva a saját hazánkból, és csak egy paraszthajszál választ el attól, hogy el is űzzenek. Én maradnék azért, mert van még dolgom a világ ezen elátkozott szegletén. Ellenállni a gonosznak. Az.