Kurd zászló

Karácsony, friss, ropogós főpolgármester tegnap kitűzte hivatalára a kurd zászlót, amivel – mint mondta – békepártiságát és a kurdok melletti kiállását szimbolizálta. Karácsony, friss, ropogós főpolgármester ezzel szembement a nemzeti érdekkel. Mert, mint emlékezhetünk, Erdogan öldöklése Szíriában az Szíjjártó külügyes szíves közlése szerint. Következésképp Karácsony főpolgármester hazaáruló. Hallatlan, pedig még meg sem melegedett a valaga a karosszékben.

Innen már csak egy lépés, hogy beteljesítse ördögi tervét, és migráncsokkal ültesse be a nemzeti emlékezés gödrét, és mecsetté tegye a bazilikát. Ja, nem, az az Orbán, aki iszlám iskolákat nyittat keresztény kultúránk közepén azzal az Erdogannal, aki háborús bűnöket követ el Szíriában, civileket gyilkol, hogy már százezren el is hagyták az otthonukat. Íme, a nemzeti érdek, hátha föltűnik egypár a határon, lehet visítani és Karácsony főpolgármesterre mutogatni, hogy na, ugye.

Hozza a migráncsokat. A prostisrácok is megírta tegnap, hogy míg Erdogan kaszabolja a terroristákat, ez a Karácsony élteti őket és a zászlajukat hurcolássza-limbálja ahelyett, hogy üldözött székely zászlókba burkolózna, az uniósat pedig fölgyújtaná, ahogyan az böcsületes magyar emberhez illik. Ebből is látszik, hogy ez a Karácsony nem magyar, idegen hatalmak zsoldjában áll, a tuggyukkikében. Ilyen is volt olvasható róla, pedig még egy hete sincs hivatalban.

Mégis elképesztő dolgai vannak, leállítja a kilakoltatásokat meg barátkozik. Hogyan lehet barátkozni a vérzivatarban, ezt nem lehet ép ésszel fölfogni. Meg október 23-át is meggyalázza, semmi fennkölt sóhajtozás, összevont szemöldök, Dózsa László 1942-, se Mariska és komcsik szidása, ruszkik hazazavarása és keresztény szabadság, hanem buli a városháza parkolójában a Quimbyvel. Buli, cseszmeg, hát milyen romlott lelkű liberális az ilyen? Meg kell a szívnek szakadni.

Mindemellett dicséretes dolgok ezek, az ember kezdi érezni a szabadság illatát, ami furcsa és veszélyes is egyben. Nincs meg benne a rend, a bakancsok csattogása, a talpak egymásra lépése, ami nélkül a NER-ember elveszettnek érzi magát, mintha ingoványon járna. Nem mondják meg neki, mikor kell tapsolni, és azt sem, kell-e épp kakálnia, a NER-ember így nem élhet, tenni fog ellene bizonyára. Már tegnap is sétáltak Salvinit éltetve, 23-án majd tojással dobálják meg Karácsonyt.

Volt már rá példa, Demszky is kapott a képibe, Göncz Árpád pedig nem tudott beszélni a füttyszótól. Erősek bírnak lenni a keresztények, ha sokan vannak, autókat is föl tudnak gyújtani, TV-székházat romba dönteni és más ilyen cukiságok. Egyáltalán, nehezen viselik a vereséget, mint ahogyan a választás óta eltelt héten is megmutatkozott, ott tesznek be a legyőzőjüknek, ahol csak tudnak. Képzelhetjük, mi lenne, mi lesz itt egy országgyűlési választási vereség után.

De az még odébb van, ha lesz egyáltalán, momentán ezzel a mostanival kell kezdeni valamit. Azt tapasztalhatni, hogy szerte az országban a hatalomhoz jutó ellenzék gesztusokat gyakorol és úriemberkedik a hétpróbás gazemberekkel. Ennek így kell lenni normális országban, ámde a miénk nem az. Azok, akik és ahol alkalmasint legyőzettek, Isten, ember és a Btk. minden törvényét megszegték, ráadásul kegyetlenül irtották az ellent, aki most békejobbot nyújt.

Hát, nem tudom. Ha fordul a kocka, ezek kitekerik a nyakukat, a családjuk írmagját is kiirtják, mert nem ismernek kegyelmet. A szívemmel érzem, hogy jámbornak és megbocsátónak kell lenni, az eszemmel viszont tudom, hogy ez öreg hiba. Csapdahelyzet ez, hogyha az ember hű önmagához, akkor később kitörik a nyakát, ha ésszerűen cselekszik, akkor megkapja, hogy ez sem különb azoknál. A háborúkban mindig vannak ilyen dilemmák, és az erős szokott győzni.

Nem a humánus. Az ilyen úri passzió békeidőkre szól, most pedig még mindig háború van. Mert bármennyire is szép gesztus, hogy Karácsony, friss és ropogós főpolgármester kitűzi a kurdok zászlaját, attól még Erdogan gyalogol végig rajtuk a tankjaival, Orbán pedig élteti. Érezzük az aljasság ellentmondását, és mégis tehetetlenek vagyunk. Nem intés, csak magamban való mormogás, hogy mind az összes friss győztesek vigyázó szemüket Demszkyre vessék azzal a tudattal: ami most van, csupán egy sóhajtás. Levegőt majd évek múlva lehet venni, ha egyáltalán.

Kampec dolores XCV. – A megváltás reménytelensége

Ahogyan a macska befejezte a vetítést a kocsma falán, és mind a népek látták esendő-hülyeségüket, ahogyan kiment belőlük az ember és beléjük költözött a kampány, s éppen ezért véres aggyal napraforgókat kaszaboltak, de úgy, ha ember lett volna, az sem áll meg előttük, és belsőségekben úszott volna a határ, azt hihettük volna, hogy jobb belátásra térnek, de rossebeket. Mind az összes népek, az olajos hajúak, a bánatos szeműek, a duplagyűrűsök és a protkósok, de még a műanyag dömperesek is élték tovább az életüket zavartalanul, a kétségek szikrája sem költözött beléjük, semmiféle gondolat, csak a kirántott hús, fröccs, futball szentháromsága, igazi, kiképzett és reménytelen állampolgár volt az összes, és a macska mondta is Bélának: – Látod, erről beszéltem. – Pedig nem is mondott ilyesmit.

Bélában viszont kevés volt az élet ahhoz, hogy mindezt számon kérje rajta, sőt, hogy ezt megelőzze, a macska fennhangon megint kijelentette, hogy ájn, cváj, dráj, csettintett a mancsával valahogyan, és azonmód kiszállt a szeméből az értelem, alamuszi macskaszeme lett, és Béla ott maradt magára a kocsma közepén beszélgetőtárs nélkül, mert, valljuk meg, a napraforgó-gyilkosokkal nem volt miről diskurálnia, a bádogbánossal sem, a két közmunkással sem, a szentháromság szobor meg mindig is hallgatott. Így, mivel a fröccsök ura vitte a boltot erősen, mert száguldott az üzlet, vedeltek a népek, mintha világvége közeledne, és addig mind a föld összes borát és pálinkáját meg kellene inni, ezért a kocsmáros is kívül esett az emberi számításokon. Kívül került az időn az egész nyüves falu, ott imbolygott a Föld lapos peremén, készen az ismeretlenbe zuhanni.

Béla fogta magát hát, kicsámborgott az udvarra, a jól megszokott menekülő helyre, mert arra volt reménye még, hogy egy rigó megszánja, ha már a macska odahagyta. Beszélget vele, sakkozik kicsit, így foltozgatja zaklatott lelkét, mert azt még Béla sem tudta, hogy akkora a baj, olyan nagy a lyuk és a hasadás azon a lelken, hogy helyrehozni már nem lehet, és cafatokban lóg ezután, míg a gazdája hordozza, s nem engedi útjára másik testbe, másik életbe, a csillagok fölé vagy a Nirvana nihiljébe, mert ebben még bizonytalan volt. Csak azt tudta, hogy innen el, ám nem volt hová, ezért, mint régebben már annyiszor, s mivel a rigó maradt játszótársul, így stílszerűen is, maradt a fa teteje, mint a világ közepe és ideális távolság a világ, s benne az emberek ostobasága ellen. Csak hát, magas volt az a kurva fa, pedig ezt eddig észre sem vette.

Ott állt Béla a fa alatt, pörögtek a levelei, ahogyan bámult fölfelé, a két ág találkozásához, ahol annyit ücsörgött valaha, amíg bírt ücsörögni, s nem utolsó sorban el tudta érni az ücsörgés csábító helyét. Kilátástalanul hosszú volt az út odáig, tele göcsökkel, göbökkel, ködtől iszamos kéreggel, nem Mennyország volt ez, ahová érdem nélkül jutni lehet. A fa tetején imbolygó megváltás volt az igazi kihívás, nem a bádogbános csalfa és ellenőrizhetetlen meséje. Jónak lenni könnyebb, mint megtalálni a jóság helyét, a hosszú utat odáig, főleg és leginkább, hogy a kocsmában fölhangzott a tuctuc, s hogy ezt ellensúlyozza elűzze az ördög csábítását mintegy, a sekrestyés elkezdte verni a harangot, így borult egy csokorba a falu, mulatós és halleluja, meg az eltátott szájak.

Ott állt Béla a fa alatt, és úgy vágyott a csúcsaira, mint még sohasem, mint utolsó és végső menedékre, de rá kellett jönnie, hogy öreg ő már ehhez. Izmai meglazultak és a füle is lekonyult, alig látott fel a csábító ücsörgő helyig, a két ág találkozásához. Ha ősz szakálla lett volna hosszú, fehér lobonccal elegyest, elsőáldozós kifestőkönyvbe kerülhetett volna prófétának, de annak se lett volna jó, mert elakadt a szava is. A rigó, a drága rigó látta azonban szorultságát, egyet rikkantott és ott termett még száz másik madár, aztán tanakodtak, és mindahány Béla ingét megragadva emelték volna a magasba, vitték volna fel, de nem sikerült. Már félúton jártak, Béla inge kicsúszott karmaik közül, a megmenteni óhajtott pedig nagy puffanással terült el a fa alatt. – Bocs. – Mondta a rigó, és mind az összes többivel tovaröppent. Béla pedig elcsodálkozott, hogy mikor tanult ez meg beszélni? Így, s ezért tért vissza bele az élet, csak nem tudni, mennyi időre.

Buborék

Kövér László, mint valami mindenható Isten, tovább szigorítja birodalmában az újságírókkal való bánásmódot. Alig lehetnek ott, ha ott vannak, se kérdezhetnek, nem fényképezhetnek, mozgóképet alig készíthetnek. Ha szóba áll velük netán-esetleg, leereszkedik hozzájuk egy nagyságos képviselő, de rosszul érzi magát a kérdésektől, akkor joga van szó nélkül elmenni. Egyáltalán, a képviselő azt csinál, amit csak akar, az újságíró meg örüljön, ha luk van a seggén, netán szagolhatja a nagyságos képviselő Pitralonját, és ne nagyon kérdezgessen.

Mindenféle fontosságok vannak a kajla világon pedig. A lányok pólója az első tavaszi napsütésben, nagykabátja és csizmácskája jegekben, a véres köhögetés és a zokogások a kórházi váróban, a kukásautó a sarkon és a koldus a padon, egy kutya jóságos szeme meg a macska csapodársága. János bácsi bütyke, meg, hogy kilukadt a fazék, omlik a vakolat, odavannak a vetések, vagy döglenek a nyulak. Mind életbe vágóan lényeges dolog, Kövér László ellenben nem az. Egyáltalán nem. Nem fontos, kosz a köröm alatt, kitömött páva huszárgúnyában, kifeslik belőle a vatelin, abból potyognak kifelé a szavak.

Kövér László és mindenfajta tótumfaktumok meg képviselők ott lebegnek a valóság fölött egy arasszal, de nem mint Isten létének bizonyítása Nicanor atya által Marqueznél, hanem annak igazolásául, hogy ótvarosok. Ez rögtön ki is derül, amint a lábuk csöppet súrolja az anyaföldet, ott állnak Borkaiként csupasz seggel, köröttük tuccog a mulatós. Mindez mutatja nem az esendőségüket, mert akkor az orruk csöppenne el, hanem a romlottságot, amit az okoz, hogy valami tévedés folytán kiváltságosnak érzik magukat szolga helyett, elfelejtik, ki küldte oda őket, kit kellene képviselniük és kinek a pénzén élnek. A miénken.

Ehhez képest leereszkedve krumplit osztanak, amit nem megköszönni kellene, hanem pofán vágni őket vele, a zsákkal, hogy visszatérjenek a valóságba, ahol már régen nincsenek. S ezzel, hogy Kövér László még jobban ketrecbe zárja őket, buborékot épít úgymond közéjük és az istenadta közé, még jobban elidegeníti őket a való élettől, fingjuk sincs mi folyik a képviselői álomvilágon kívül. Pártban gondolkoznak, mandátumban, bizottsági helyekben, egymás csesztetésével, ilyenek. Külön kaszt lettek harminc év alatt, a nyelvük is más, a szaguk is, de ehhez a naftát mi adtuk nekik, mi tettük őket ilyenné, s a mi dolgunk lesz orvosolni is a bajt.

Az újságírók is, amikor a képviselő urak – és hölgyek – elemelkednek az anyaföldtől, nekiállnak rezegni, s akkor érzik magukat fontosnak, ha valami kis kapcsolódásuk van ehhez a degenerált kaszthoz, és a megalázkodásig futnak a semmirekellők után, hogy utána annyit halljanak: boldog karácsonyt, vagy nőügyekkel nem foglalkozom. Hovatovább abból áll a sajtó kies hazánkban, melyik nagyfejű mit mondott, milyen ökörség csúszott ki a száján nagy kegyesen, holott akkor járnánk jól, ha azt sem tudnánk, hogy ezek egyáltalán a világon vannak.

Ha most úgy tűnne, pikkelek a képviselő urakra – és ritkábban hölgyekre – akkor igaz lenne, mert teljesen fölösleges állatfajta, csak a napot veszik el más elől. A bolti pénztáros lánynak igazoltabb a létezése, mint akármelyik képviselőnek, hogy államtitkárokról, miniszterekről, és magáról a prime ministerről ne is beszéljünk. Ha van értelmetlen organizmus a földön, ami a különös véletlenségek folytán kialakult, mert a Planck-állandó egy kicsit félrenézett, az ő. Na, őneki semmi köze az élethez, de vigasztaljon bennünket az a tudat, ahogyan vége lesz.

Neki már szólni sem mernek, ha hülye, az érinthetetlenség buboréka van körötte, ahogy Hitler körül is volt. A D-nap is túl korán, pitymallatkor kezdődött, s nem ott, ahol várták. Tiporódott az egész náci vezérkar, mi legyen, de mire délelőtt a Führer méltóztatott fölkelni, hogy parancsokat osztogasson, már mindegy volt, a szövetségesek partra szálltak, és elkezdődött a hosszú és kínos vég. Ami aztán odáig fajult, hogy a vezér már nem létező csapatokat dirigált a bunkerjából, mielőtt főbe lőtte magát. Ide vezet, ha a képviselők nem állnak szóba az újságírókkal, de nekem mindegy.

Részeg dajdajozásokon – és ahogy azt láttuk Borkai nyomán, ez nem idegen képzelt és beképzelt nagyjainktól – rendre a székely himnuszt tutulják Fekete Pákóval elegyest, s olykor, ha már az okádás küszöbén vannak, előkerül Petur bordala is: “Gondold meg és igyál!/ Örökké a világ sem áll;/ Eloszlik, mint a buborék,/ s marad, mi volt, a puszta lég./ S marad, mi volt, a puszta lég.” S az a legszebb a dologban, hogy még csak nem is tudják, saját magukat éneklik meg, mint ahogyan a kedves vezetőt is látjuk rendre eltorzult képpel az erkélyén nótázni. Ilyenkor veri a szögeket a koporsójába.

Mindenki hülye

Hoppál képviselő jó katona. Nem egy Borkai, aki méltatlan a sárga mezre, hanem az a harcos, aki a bajban is kitart az utolsó töltényig, majd belegyalogol az ellenséges ágyútűzbe. Hoppál képviselő megfejtette Budapest bukását, a fővárost a butaság és irigység buktatta meg vélekedése szerint. Hogy mit irigyeltek az ellenszavazók, azt nem lehet tudni, ám, mivel buták voltak, minden bizonnyal Hoppál képviselő eszét, esetleg a szépségét.

Ő egyébként ezzel lazán lehülyézi a nem Tarlósra szavazókat. Ezzel sincs gond, ők is, mármint a karácsonyisták is ezt gondolják az ellenérdekelt félről, sőt, aki meg nem ment el szavazni, arról közösen gondolják ugyanezt. Ez a rendszertani besorolás országos szinten is érvényes. Már eleve az volt a vélekedés, hogy csak az ostobák szavaznak a Fideszre meg az gyengeelméjűek, ha megfordítva is működik, akkor bízvást állapíthatjuk meg, hogy egy nagy tébolyda az ország.

Ez sem újdonság, rengetegen érzik így már évek óta, csak még az volt a bizonytalan, ki az ápolt benne, s ki az ápoló. A jelek szerint, s Hoppál képviselő szíves felfedezése nyomán az is hülye, aki nem rájuk szavaz, a többiek szerint meg vica versa, tehát mindenki hülye. Indiáni szempontból – akik tisztelték az eszementeket – áldott állapotban van kies hazánk, keresztényi szemmel pedig ez maga a Mennyország, mert, mint ismeretes a lelki szegényeké ez a jutalom.

Közkeletű ez a félreértés Máté 5:3-12 nyomán (Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa), amit mindenki úgy értelmez, hogy a félkegyelműek eleve a megváltás állapotában leledzenek. Nem erről van szó, és ezt elsősorban az überkeresztények miatt emlegetem föl, hogy mért nem részesülnek kegyelemben majd, ha eljön annak az ideje, és mért emészti majd őket a gyehenna tüze, és más ilyen cukiságok.

Mert, ahogyan a szegény, nincstelen ember teljes mértékben rá van utalva mások szeretetére, jóságára, irgalmára, úgy a lelkiségünkben nekünk is teljesen a Jóistenre utaltan érdemes élnünk. A lélekben szegény mindent Istentől kér, mindent Istentől remél, mindenben Istenre számít, minden dolgát Isten elé viszi. Semmit nem tulajdonít magának, amit elér; nem önmagában bízik, nem magára büszke, nem magával elégedett, ha valami sikerül.

Ennek ellentétpárja a lelkiekben öntelt. Az ilyen ember önmagára büszke, ha valami sikerül; mindent saját magától vár; amit elért, azt magának tudja be. Olyannyira önelégült, hogy nem nagyon marad hely a lelkében a hálára Isten iránt. Az ehhez kapcsolódó ígéret, miszerint övék a mennyek országa (mármint a lelki szegényeké), azt jelenti, hogy a lelkileg Istenre utaltságban élő embereké a mennyei királyság, a mennyország, vagyis Isten uralmának birodalma.

Ilyen egyszerű, nem a hülyék üdvözülnek, hanem a jámborak, következésképp fideszes egy sem. Ez nem matematikai, hanem teológiai logika, hiszen a makáriosz szó, amely a lelki szegényekre utaló görög eredeti, áldottat, szentet, üdvözültet jelent, tehát nem vidámot vagy elégedettet. Így és ennyire hülyék a Tarlósra – és mind az összes hasonszőrűre – nem szavazók, ez a kereszténydemokrácia diszkrét bája. Más kérdés, hogy az ezzel kurválkodóknak fingja sincs ilyesmiről, de ez az ő nyomoruk.

Visszatérve azért még a víziónkhoz, miszerint a kollektív és közös lehülyézés mit takar, képzeljünk el egy birodalmat, ahol a csecsszopóktól az aggokig mindenki degenerált, azzal az elválasztó különbséggel, hogy folyik-e már a nyála, tehát imbecillis, debilis vagy idióta. Most, ha körülnézek, ez a Bosch-fajta vízió nem is áll annyira messze a valóságtól, és még az is igaz, hogy nem a mennyekben, sokkal inkább a Pokolban érzi magát az ember.

Minden klappol tehát, viszont bohózat nincsen csattanó nélkül, ami az, hogy Tarlós meg kijelentette, szereti őtet a Jóisten, hogy ilyen körülmények között nem nyert. Tessenek elengedni a felelősséget tőlem, hogy ezen megint nekiálljak morfondírozni, hogy ki a hülye, aki kire szavaz, s emiatt ki nyer és ki veszít, mert egészen elképesztő megállapítások jönnének ki belőle. Maradjunk annyiban, legyen elég annyi nekünk, hogy Hoppál képviselő okos. S ha így van, bajunk már nem eshetik.

És lőn setétség

3. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.
4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.
5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap. – (Mózes I. 1.)

Mindeközben Szijjártó Péter külügyes futsalos azt mondta biztatásul a véres kezű Erdogan diktátornak, hogy az ő kis szíriai kalandja a lemészárolt ártatlan emberekkel magyar nemzeti érdek. Úgy hozzávetőleg ebben az időben megtartották a Puskás Stadion világításpróbáját, amitől a környék sötétségbe borult (setétség), amit az Isten nevezett el így. Pedig hívhatta volna gumicukornak is, csak akkor még nem volt Haribo, ez is az imperialisták támadása nemzeti kisdedeink fogazata ellen.

Kásler miniszter erősen keresztény ember némi sámánista beütéssel, így hát tudhatná, hogy az Isten (JHVH) vagy Manitu, esetleg Siva (etc.) – gusztus, korszak és születési hely szerint – szeret üzengetni a halandóknak. Ha nagyon tele van a töke velük, akkor sáskajárást celebrál, vérré változtatja az ásványvizet, dögvészt meg jégesőt küld, ilyenek. Szereti a szimbólumokat az Isten, olyannyira, hogy egy bazi nagy szimbólum maga is, de ennek most ne álljunk neki. Kásler miniszterre azonban ma már senki nem hallgat, még az orvosok sem mosnak kezet, így ő az ősmagyarokba merült bele, a csodaszarvas valagában keresi az Urat.

És ennek ellenére vagy éppen ezért, ahogy láttuk, Isten – vagy a fizika törvényei – tehát setétbe borították a Puskás stadion környezetét, ami azt mutatja, hogy ezt is elbaszták, vagy tényleg haragos a mindenható, esetleg a kettő együtt. Pedig, ha belegondolunk, ez a mi köpcösünk élete fő műve. A nagy piramis, ami őrzi a nevét és emlékét, amikor az összes zsírját fölfalták már a férgek, szétfeslett a teste és csak a halvány emléke él, ha nem lesz addig sivatag az egész nyüves bolygó, és nem lesz olyan sem, aki emlékezne arra, hogyan sercent a szotyolahéj a foga alatt valaha.

Ősi nevén Hufu, nekünk csak Kheopsz – mert görög-római a kultúránk – sem sajnált időt, pénzt, vért és verítéket, hogy elkészüljön úgy ötezer évvel ezelőtt az ő nagy piramisa, és még ma is mindenki azt bámulja. Az a kétszáz (háromszáz, ki tudja ebben a kuplerájban) milliárd, amibe a Puskás került, nem elég ilyen hosszú életre, a jelek szerint még arra sem, hogy momentán hiba nélkül működjön. Hiába, bonyolultabb, mint egy térkő, vagy az emlékezés nemzeti gödre.

Ha nem is Isten, de a technika alkotott nekünk egy szimbólumot, üzenetet küldött az áram, hogy mi a fontos a nyüves Magyarországon, gyucsányiul: kurva. A Puskás a fontos, a környezete az le van szarva, akár meg is rohadhat nyomorúságában. Ahogyan Győrben is a Fidesz – s így áttételesen és természetszerűleg a kedves vezető – érdeke volt az elsődleges, a proletároké meg egyáltalán nem, szóba sem került. Másutt is így van ez, csak nem ennyire látványos, nem ennyire pőre-csupaszon pofátlan.

Orbán Viktor Mihály egy elfuserált, félrement manus, és ezt ő is tudja. Élete értelme, egyetlen célja, amit az apja belevert, hogy magasba emelhesse a világkupát. Tari János írta meg ezt a hamis álmot a “Pettyes labda a világkupában” című regényében, amiben Bokányi Feri, a pattanásos kamasz eljut a világhírig, és egy egész stadion tombol neki a világraszóló győzelem után. Szép álmok az ilyenek, csak aztán az ember fölnő. Csajok után koslat, olvas, iszik, aztán elfelejti a kamaszregényeket.

Viszont, ha benne ragad, akkor ilyen defektes alak lesz, mint ez az Orbán. Focistának tehetségtelen volt, embernek is az. Világhíres akar lenni, mint a Bokányi Feri, de nincsen neki pöttyös labdája, pedig, ha nem első, akkor beledöglik. Most is, amit összedelirált a Türk Tanácsban, attól az embernek ég a képén a bőr, hogy egy nyelvet beszél vele. Úgy jelent meg ott, mint Európa ura, Azerbajdzsánnak partnerséget, a tömeggyilkos Erdogannak együttműködési tárgyalásokat ígért, meg szórta kölcsön formájában a magyar adófizetők pénzét.

Tavasszal még Európában mondta, hogy vezér lesz, aztán Salvini meg Strache megbukott, mert normálisabb országban kekeckedtek, mint ez a miénk. Omló álom maradt az európai uralom, de azért a sztyeppékig szaladt, hogy a nimbuszból valamit megőrizzen a messziről jött fehér ember, akinek otthon szakadozik a gúnyája, ezek között meg a hatalmas sápadtarcú. Remélhetőleg tüzes vizet nem vitt magával vagy üveggolyókat, hogy elkápráztassa a nomád lovasokat. Ennél messzebb és ennél lejjebb már nem nagyon lehet menni.

Roman Arkagyjevics Abramovics is focibuzi. Ő a leggazdagabb orosz, megvette a Chelsea FC-t, ott bambul minden meccsen, habár nem szotyizik. Neki is vannak politikai ambíciói, de beéri a csukcsföldi kormányzósággal majd parlamenti elnökséggel, a Kremlről nem is álmodozik. Ha ilyet tenne, ha megfordulna a fejében, nem biztos, hogy élne, viszont ott a messzi vidéken azt csinál, amit csak akar. Mindenkinek le vannak osztva a szerepek, Orbán Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Törökország hülyéi előtt villog, mint európai.

Itthon meg előadja, milyen királynak tartják másutt. Nagyon beteg szegény, ha érdemel egyáltalán szánalmat, de ezt a jogát már régen eljátszotta, azt hiszem. A fizika, az áram, az ELMÜ vagy egyenesen az Isten üzent neki a stadionja világítása kapcsán, hogy ez így tovább nem megy. Viszont annak is ki kellene derülnie végre, hogy kies hazánk Csukcsföld-e vagy Európa. Focibuzik játszótere vagy valami más, krumpliba ájult ugar, netán haza. Mert, mint Károli nyelvén emlékezhetünk: “És látá Isten, hogy jó a világosság.” – Ennyi csak az egész csupán, de nem épp semmi mégsem.

Borkai és a Fidesz együtt köpi arcon a győrieket

Várhatóan ma délelőtt Borkai Zsolt, a nagy természetű, kurválkodó, kokózó és korrupt, ámde ennek ellenére újra megválasztott győri polgármester azt tudatja a nagyvilággal, hogy kilép a Fideszből. Ezt ajánlották neki menekülési útvonalként, mint Hitler a ciánt Rommelnek, hogy vagy ráharap arra a rohadt kapszulára, vagy kivégzik. A Fidesz ezzel azt demonstrálja, illetve óhajtja bemutatni, hogy a párttagságra méltatlan a manus, tehát szaralak. Polgármesternek azonban megjárja. Szép ki história ez.

Habár pár napja még magánügy volt a hedonizmus, mára azonban közüggyé vált, a Fidesz fölvette az elsőáldozós hófehérjét, és szendén nézeget. Röhej, de mélyebb aljasságok is vannak benne. A színjáték háromszereplős, a végén mindenki veszít, de a legtöbbet a győri választópolgár, aki a történtek ellenére Borkaira szavazott, ami döntésnek megvan a maga logikája, ha erkölcsi oldalról nehezen érthető is. De a NER-ben éthoszról beszélni szinte már fölösleges, ez olyan fogalom, aminek a jelentése a múlt ködébe vész, de azért mégis.

A színpadon tehát három hős ácsorog, Borkai, a Fidesz és a honpolgár. Mind a három karaktert külön nézzük meg, hogy aztán együtt értsük meg őket, és fejtsük fel a színjáték mélyebb rétegeit, hogy kiderüljön, miért rossz az előadás, és mért marad el a katarzis. Elsőként itt van a bávatag nép, aki Borkaira szavazott minden cirkusz ellenére. Lehet, nem is hallott róla – előfordulhat – ami ugyan nem bocsánatos bűn, de elképzelhető mégis a mai viszonyok közt. A környezetemben is csudálkozva fedezem fel olykor, hogy a kedves népek annyit tudnak a világról, amennyit a Fidesz óhajt.

S éppen úgy, ahogyan a Párt érdeke kívánja. Ez nem újság, csak mellbe vágó valóság, ami minden egyes alkalommal elképeszti az embert. Így hát, az is játszhat a sztoriban, hogy úgy szavazott valaki Borkaira, hogy azt hitte, egy földre szállt angyal ő, a hős, aki a győrieknek él, érette s általa. Vagy pediglen önös érdekből, mert azt akarja, hogy szeretett városa virágozzék. Mert emlékezhetünk – s ezt most ebben a sztoriban nem is árt hangsúlyozni -, a kampány arról is szólt, azért kell a Fideszre és a fideszesre szavazni, hogy el ne záródjanak a pénzcsapok.

Hogy az ilyen zsarolás menyire aljas, és nem demokráciába való, azt nem kell különösebben és bővebben ecsetelnünk. Viszont gondoljunk bele, ha a megfélemlített polgár azért szavazott Borkaira, mert fideszes, s hogy hiányában ne váljék sivataggá szeretett városa, most mit érezhet. Hogy hiábavaló volt minden, vége a világnak, már nem fideszes a város első embere, többet egy árva térkövet sem kapnak. Az ilyen polgár ott áll majd ma délután kétségek közt az öngyilkosságot fontolgatva, mert értelmetlenné vált az egész élete.

Aki pedig tudta is a történteket, és ennek ellenére erkölcsi aggályok nélkül szavazott Borkaira, mert az ő kutyájának kölke, s ha Orbánnak jó, nekem is jó felkiáltással ikszelt, azzal most mi lesz? Meghasonlik az is szegény, ha Orbán után megy, a városa lesz idegen neki, ha Borkaival – a kitaszítottal – tart, ő is méltatlanná válik a Párt szeretetére és bizalmára. Győztes lépés ebben a helyzetben nincsen. Az lett volna, ha vasárnap nem szavaznak az erkölcsi és politikai hullára, és akkor kedden nem lenne ez a dilemma, hogy mi lesz velünk, nagymama?

A győri polgár tehát mindenképp vesztes, mert képen köpte őt a Fidesz és Borkai is. A Fidesz, ha pártként és nem szektaként működne, már vasárnap előtt kizárta volna a bűnöst, névleg elveszített volna egy várost, de visszakapott volna valamit a jó híréből. De nem. Neki az kellett, hogy vasárnap este mutogathassa, a Fidesz megnyerte Győrt, ami ezek szerint kedd estére már nem lesz fideszes, hanem egy pária fogja vezetni. Fölvetődik tehát a kérdés, akkor ezek után, az elkövetkezendő öt évben ellenzéki városként viszonyulnak a rábásokhoz, vagy hogyan.

Mindezen nem kellene gondolkodnunk, ha normális országban élnénk, de nincsen ilyen szerencsénk. A Fidesz, ha Borkai nem lép ki, kizárja. Itt tartunk azzal az indoklással, hogy az újraválasztott győri polgármester méltatlanná vált a tagságra, és rombolja a közösség tekintélyét. Még egyszer, s most már a fentieket is figyelembe véve kérdezem: a Fidesznek szaralak Borkai, de a győrieknek nem, nekik így is jó? A Fidesz szerint igen. Mi következik ebből a logika szabályai szerint? A Párt előrébb való, mint a nép. Ezt eddig is tudtuk, de ilyen tisztán még soha nem látszott. Jó reggelt.

Új nap van-e?

Reggelre kelve félősen lestem ki az utcára, függöny mögül orbáni módon, hogy elözönlötték-e a várost már a migránsi hordák, ahogyan azt heteken át hallottuk miniszterügynök elvtárstól és bájos csapatától. Hogyha az ellenség nyer akárhogy is valahol – visítozták -, ránk zuhan a bazi nagy Afrika, ellepi szeretett és sokat szenvedett hazánkat meg pláne nemzetünket, armageddon lesz minimum, vagy legalábbis földrengés, árvíz, sáskajárás vagy ilyenek.

Mondok Kázmér, pislatva a csipás szemeimmel a kerek világot a függöny mögül, mondok tehát, na, megtudod anyád szegény, kicsi fia és mahomet vénember egyben, hogy eljött e világnak a vége, hogy itt van-e már. De sehol se volt. Miniszterügynök elvtárs nem szavatartó ember tehát, se a bájos csapata, mert az utcában nem toszták a migránsi hordák a szüzeket keresztény kultúrát ropogtatva közben és a munkánkkal a hónuk alatt, hanem Shakespeare-i köd volt, meg a csönd.

Ismerjük a ködbéli csöndet. A lámpák glóriával a fejük körül remegnek, kutyavonyítás hallik és közeli lépések, koppanások, tompa puffanások, vonatfütty, káromkodás vagy okádás zubogása. Minden közel van s egyszersmind távol, miközben miniszterügynök elvtárs izzadtan a másik vastag oldalára fordul, a szövőnő cukros ételekről álmodik, a kurvák már pihenni térnek, és felzúg az első kukásautó a kanyarban. Ilyen volt az utca, migránsi hordák viszont sehol.

Pedig minálunk is az ellenség győzött, felszabadítva a föld e kis szegletét, hídfőállást szerzett a vérzivatarban, és más tájakon is akadt ilyen furcsaság. A népek csűrdöngöltek vagy zokogtak gusztus szerint, ami feltehetőleg máma is folytatódik, ha fölkel a nap és fölszívja a ködöt. Itt áll majd nekünk a vadonatúj világunk, és csalás nélkül könnyedén kell szétnézni benne, hogy milyen is. Kínál-é másfajtaságokat, villant-e szebb jövőt, vagy ez káprázat csupán.

Árnykép a barlang falán. Miniszterügynök elvtárs éjfeli szózatában önmagát és bájos csapatát a legerősebbnek titulálta, nem sírdogált a városok nagyjának elestén, hanem köszönetet mondott a Mariska néniknek a falvakban és a tanyákon, meg a városok peremén. Nekik játszott voltaképp, nekik szólt a sziréni hang még délután is, ahogy bájos csapata közzé tett egy képet, amelyen marcona katonák járőröznek a drót előtt, hogy megvédik a Mariska nénit a migránsi hordáktól.

Persze és természetesen, ha miniszterügynök elvtárs, valamint bájos csapata győz, és szaggatja cafatokra a célszalagot. Viszi mind az összes közbeszerzést tovább, kurvákat, jachtokat meg a mulatós tuctuccot toszás közben, és folytatódik a keresztény szabadság kiteljesedése. Mind az összes vidéken győzött is, néhány város van, aprócska szigetek az általános tébolyban, pár öntudatos polgár a lebutított országban, akik ott állnak most magukban, idegenül a hazájukban.

Mert ne ringassuk már magunkat vaníliás ábrándokba, az országgyűlési szarakodáson majd három év múlva nem lesznek szigetek, más lesz a szisztéma, a mostani részsikert lehetetlen lesz teljes diadalra fordítani, ahogyan néhány ábrándos lélek azt képzeli. A krumpli, a félelem, az ostobaság és a plébánosok nagyobb hatalmak mindennél, az elvakult hit meg pláne. Tegnap a szomszéd Józsi előadta, hogy Orbán Viktor a legnagyobb király úgyis.

Volt Olaszba meg Franciába – így a Józsi -, azokat is meghódította, malacszemeivel ez a Józsi egy Napóleont látott, dőlt belőle a cefreszag, és Gyurcsány kurva feleségét szidta, hogy ordítva kellett elküldenem a picsába. De ez őt különösebben nem rengette meg. Ha ilyenek vannak a győzelmek közepén, akkor másutt mi lehet, ez nem tudható, ámde erősen sejthető, és semmi jót nem ígér a jövőre nézvést. Ilyeneket mutattak a ködök, és még egy józanító felismerést.

Tóta W. tegnap a diadalok közepén sallernek nevezte, amit a bájos csapat kapott, és abbéli reményét fejezte ki, hogy ennyi várost nem lehet szopatni. Szép idea, valószínűleg nem is teszi miniszterügynök elvtárs, hanem inkább köröttük még jobban építgeti a sötétség birodalmát. Eddigi egybites üzenetei tovább csupaszodnak, hogy a drága vidék segítségével három év múlva megtarthassa a nyüves koronáját. És meg is fogja. Így köszöntsük hát az új napot, ha az egyáltalán.

Legalább gatyát vegyél

Az öreg, rövidlátó hangya megébredt, fölült az ágyán és krákogott, mert szétdohányozta már magát. Pilincka lábaival keresgélte a mamuszát de nem találta, a csápjai össze-vissza álltak, izgett-mozgott, hogy a felesége is megriadt. Magára húzta a paplant, amit az ura a hajnali tornamutatványai során lecibált róla, és ott folytatta, ahol az este abbahagyta. Hogy szakkanna le a mennybolt, – mondta rövidlátó hangyáné sipító hangon -, hogy dőne össze a világ, amelyik ilyen férjeket ad az asszonyoknak, hogy alig is pirkad, sőt, sehogyse, minden csupa köd, de ennek már csetlik a béle, kocsmába indul ahelyett, hogy misére menne, hogy mért nem a kabócához ment ő hozzá, vagy a tücsökhöz.

Ilyeneket sipárított a paplan alól, hadonászott, hogy a rövidlátó hangya, bár megszokta már a zsörtölődést, de ez már neki is sok volt. Úgyhogy megkereste a szemüvegét a protkója mellett, orrára illesztette, amitől nyugalmazott, ámde lökött professzor kinézete lett, s amint a köhögés első rohama megengedte neki, nagy hangon – amiről azt hitte, hogy sztentori, de csak sóhajtás volt – előadta évtizedes sérelmeit, hogy ne jöjjön már neki azzal a tücsökkel, aki lop, csal, hazudik, a szarvasbogár haverja, úgy könnyű, sorra nyeri el a közbeszerzéseket, amit aztán leoszt, lefölözi a pénzt, és hegedül. Úgy könnyű, hegedülne ős is napestig, ha lenne hegedűje, de még az sincs, a becsületes ember éhen döglik ebben a kurva világban. – Így a rövidlátó hangya tőle erősen szokatlanul.

Felesége is elámult, hogy mit képzel ez, hogy gondolja a feleselést, miféle bátorságok telepedtek meg benne, mivel beszélték tele a fejét a kocsmában a szúnyog, a lepke meg a darázs. A haverjai, akik csak dönögtek, fény körül köröztek, más vérét szívták, semmirekellő banda, hogy rohannának meg. Így óhajtott az ura fölé keveredni rövidlátó hangyáné, de azt máma megszállta a szentlélek, s ahogyan végre megtalálta a mamuszát, belebújtatta a pilincka lábát, azzal a lendülettel állt föl, mit fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, ott tornyosult a szoba közepén, az ötujjas kesztyűben. A molyrágta, dohos, düledező ötujjas kesztyűben, és szívének minden fájdalmával nekiment az öregasszonynak, kinyitotta a száját negyven év után, a sarkára állt, szemüvege rezgett, csápjai billegtek, ahogy szónokolt, mint valami hős hadvezér, hogyha rövidlátó hangyáné nem ügyelt volna, beleszerelmesedett volna újra, s megint.

Választás lesz máma, mondta a vén hangya, szavazás és népítélet. A nap, amikor egyenrangú lesz a tücsökkel, mert hiába van neki kacsalábon forgó palotája, jachtjai meg mindene, hiába vehet meg mindent, máma csak annyit ér, mint ő, rövidlátó hangya Károly, édesanyja kisfia, felesége hű férje, gyerekeinek gondos apja, és unokáinak pajkos barátja. Cseszheti a tücsök a birodalmát, sok hangya tücsköt győz, és a kör négyszögű. Ezt nem tudni, mért mondta, de meggyőző volt, mint ahogyan az is, ahogyan lobogó csápokkal, remegő, de egyenes lábakkal, tűzben égő szemekkel dalolta rövidlátó hangyánénak, hogy holnaptól minden más lesz, új fény gyúl a köd mögött. Hogy ezért megy ő, s oda megy. Indult is, de a felesége utána szólt siettében: – Legalább gatyát vehetnél. – Így fordult vissza a hangya az ajtóból, és így nem történt semmi sem.

Gruevszki választ

Ausztrália is egész normális ország lett kétszázharminc év alatt, és Claire is megkapta végül azt a rohadt stoptáblát. Nem vagyok hülye, de mindjárt önkormányzati választás lesz, és ilyenekkel vigasztalgatom magam azután, hogy kiderült, Nikola Gruevszki is jogosult szavazni holnap az V. kerületben. Ez pedig egyértelműen jelzi, milyen ocsmány színjátékká tette a Fidesz ezt az egészet, amit Claire apukája, bizonyos Jay Pritchett a demokrácia ünnepének nevezett a Modern családban.

Hogy a nép kinyilvánítja akaratát, mondta ez a Jay, aztán elszaladt az urnától, mert ott egy hajdani nője segédkezett, akit csúnyán elhagyott, és fontosabb volt, hogy ne kelljen a szemébe nézni, mint hogy a lánya tanácstag legyen. Nikola Gruevszki Orbán cimborája, akit a börtön elől szöktetett az országba, mert ilyen barátai vannak ennek. Ha majd Erdogan a mostani kis szír afférja miatt, és emberiség elleni bűntett vádjával kell megjelenjen Hágában, őt is bemenekítjük, és szavazhat majd a barátjára az I. kerületben.

Gruevszkinek lakcíme nincs, de lakcímkártyája van, ezért voksolhat Orbán jelöltjére az V. kerületben, ami megmutatja nekünk, miért szavazhatnak szintén magyarul sem tudó ukránok nem csak Szabolcsban, hanem bárhol az országban, ahová százasával be vannak jelentve a disznóólba. Ez már, ilyen dolgok számtalan esetben kiderültek, de senki a füle botját sem mozgatja az igazságszolgáltatásnál, amiből az következik, hogy az és ott szavaz, akit a Fidesz jónak lát, és akit le tud fizetni, meg tud venni. S mivel nála van a közpénzkassza kulcsa, lehetőségeinek száma végtelen.

Ahogyan a német adófizető pénze Mészáros zsebében landol, ugyanúgy a magyaré pedig krumplira konvertálódik, hogy szavazat szülessen belőle. A körözött bolgár bűnöző szavazhat, a hajléktalan nem, például olyanra, aki tenne arról, hogy ne legyen üldözött hajléktalan. A Londonban dolgozó magyar nem szavazhat, ellenben a muszlim egyetemista meg igen, ha van ilyen kártyája, mint a Gruevszkinek. Ezzel nekem nincs bajom, csak ne nézzük egymást hülyének, és legfőképp ne zárjuk ki a szent magyar nemzet tagjait abból, hogy beleszólhassanak, mi történik a szülőföldjükön.

Illetve a Fidesznek tetsző beleszólhat, a neki ellenszenves nem. S míg Jay Pritchett azt mondta, ez a demokrácia ünnepe, a nép kinyilvánítja akaratát – midőn ment voksolni, hogy a lánya tanácstag lehessen, de aztán elmenekült, mint emlékezhetünk -, ami itt folyik, az meg a paródiája, és akkor még visszafogottan minősítettem. Születnek itt komoly felmérések, hümmögések esélyekről, lehetséges kimenetelről, holott már a kiinduló tétel hamis, és akkor a logika szabályai szerint a végeredmény vagy végkövetkeztetés sem lehet helyes. Ennyit a holnapról, de azért a lelkesedést ne veszítsük el.

Kerekké téve azért ezt a Modern családos történetet, Claire azért indult el a választáson, azért szeretett volna tanácstag lenni, mert egy stoptáblát akart az utcája végibe. Keményen küzdött, hogy megválasszák, tévévitán vett részt – pedig csak kerületi tanácsról volt szó, igaz, Los Angelesben -, de ilyen minálunk egyenesen elképzelhetetlen. Mégis vesztett, ám meglepetésére legyőzője gesztust gyakorolt felé, ahogy búslakodva bandukolt az utcájában, egy nap arra lett figyelmes, hogy ott az a nyüves stoptábla, rajta egy piros masni, és egy levél, hogy tessék, itt a tábla, amit annyira akart.

Az ember ne nézzen hülye amerikai sorozatokat, mert megcsömöllik a tobzódó demokráciától, és attól is, ha belegondol, nálunk ez hogyan zajlana. Itt a győztes fideszes – ki más -, ha a szoci stoptáblát akarna valahová, akkor ott ő megnövelné a kötelező haladási sebességet. Mindegy mi a jó a polgárnak, csak az ellenség szopjon. Erről szól a magyar választás, ha lehet egyáltalán még annak nevezni. Ausztrália meg azért jutott eszembe, mert ott is a betelepített fegyencekkel kezdték 1770-ben, aztán mégis kialakult a dolog. Nálunk sem reménytelen az ügy, mire itt is kenguruk ugrándoznak a Hortobágyon, minden rendben is lesz. Csak addig kell kibírni.

Gulyás G. miniszter hisz

Azt mondja Gulyás G. miniszter, nincs oka nem hinni Borkainak. Szíve joga, sőt, templomban így kell ennek lenni. Mari néninek sincs oka nem hinni Istenben, csak a józan ész lenne, de az meg nem szerepel a kelléktárban. Viszont és ellenben én meg Gulyás G. miniszternek nem hiszek, mert nincs rá okom, sőt, tovább megyek, mert méltatlan rá. Játszhatunk ilyet, hogy “Miben hisz, aki nem hisz”, mint Umberto Eco és Carlo Maria Martini, Milánó érseke, akik a nagy nyilvánosság előtt, levélformában közölték erről szóló gondolataikat a Liberal című folyóiratban, majd lett belőle egy klafa könyv.

Most képzeljük el, midőn minálunk meg mondjuk Kis Rigó László püspök levelez Nádas Péterrel a Magyar Nemzetben. De ilyet elképzelni nem tudunk, sőt Liberális című folyóiratot sem, egyáltalán párbeszédet sem, mint látjuk, itt megingathatatlan hitek vannak. A kételynek még a szikrája is halálos bűn, amit pedig Oroján Sándor, egri Fidesz-harcostól tudunk: az elhajlók ellenségek, a hitetlenség tehát bűn. Készen van a szekta, pont, pont, vesszőcske. (Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske. Kicsi nyaka, nagy a hasa, készen van a magyar basa.) Így valahogy, ez az élet Neriában, Kis Rigó méltóságán alulinak tartaná, hogy egy Nádassal levelezzen.

Esterházy meg idegenszívű, ellenben Borkai törzsökös magyar lehet, neki tehát hiszünk. Orbánnak is, sőt, Orbánban, ami azt mutatja, hogy a fideszes hit nem szakrális, hanem nagyon is racionális, ilyképpen hazug. A fideszes nem hitt Istenben, sőt, egyenesen tagadta azt, amíg érdekei úgy kívánták, Borkainak is addig hisz, amíg a nagyvezír ki nem adja rá a kilövési engedélyt, utána még az emlékét is eltörlik. Így alakulnak emberi sorsok, Borkai ma még nem szaralak, holnap viszont már pusztítandó vasút vagy gyárüzem. Hitünk a párt érdeke, a kérdés tehát az ezek után, hogy érdemes-e így élni, vagy csak terhes kötelesség lehangoló véggel.

Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem. (Bármit teszel, jól tedd, és tartsd szem előtt a véget.) – Nevezhető ez tán kedvenc mondásomnak is Tolsztoj apónak köszönhetően, de, ha már idekeveredett az öreg, az ő hite meg arra int, hogy megalkuvás nélkül sem megy, mert az ember elmenekül Jasznaja Poljanából, és egy idegen állomásfőnök lakásán kell meghalnia. Nehéz dolgok ezek, Borkainak és Orbánban hinni nem ennyire megterhelő, viszont úgy meg nem érdemes élni, bár az élet mindenképpen halálos játszma, csak általában későn jön rá az ember. Van, aki sohasem, az ilyenek visítanak a leghangosabban a halálos ágyukon általában.

Gulyás G. miniszter abban is hisz, hogy tudna újságot írni. Úgy vélekedett Borkai kapcsán, hogy: „Ha én lennék a főszerkesztő, én sem foglalkoznék ezekkel az esetekkel, amíg nem érintenek politikai kérdéseket.” Hogy mit tart az ember politikai kérdésnek, az is hit dolga. Én úgy hiszem, hogy a közpénz ellopása ez a kategória, Gulyás G. miniszter nem hiszi. Mari néni a feltámadásban hisz, Pataky Attila az UFO-kban, a szomszéd Józsi semmiben, én magamat agnosztikusnak tartom, de ezen is lehet vitatkozni, és akkor eljutunk oda, hogy a valóságot egyáltalán meg lehet-e ismerni, vagy érdemes-e egyáltalán. S ha már Tolsztoj, akkor Füst Milán mért ne, ugye.

“…Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs…”

Ilyen bajok is vannak, amiből kétségek sokaságai keletkeznek. Most például az a nagy dilemma, hogy választások lévén érdemes-e olyanokra szavazni, akik úgy hisznek – mindenben: Istenben, emberben -, hogy az nekik jó legyen, másnak ellenben véletlenül sem. Továbbá, érdemes-e szavazni azzal a bizonyossággal, hogy bármikor elcsalhatják az eredményt, ez is nagy dilemma. Amiből meg az következik, amit egy újabb klasszikus, az AE Bizottság tánczenekar mesélt el örökérvényűen, hogy aszondja: “Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.” Ha ez az eszünkbe jut végül, káromkodunk csak, és fütyörészünk.