Zaubergarten

Emlékszünk még Hans Castorpra talán, aki meg-, és felérkezett a hegyre, hogy az élet féltett gyermekeként merüljön el a burokban végül is azért, hogy tanulmányozza a világot. Bármilyen ellentmondás is ez. „Sokat tanultam itt a fentiek között kicsapongás és a józan értelem terén. Mindent tudok az életről…” Így kezdi delirálását a hóviharban, hogy aztán visszatérjen a síkföldre minden bölcsességekkel vértezetten. Borkai Zsolt, Orbán féltett gyermeke meg-, és leérkezett a kertjébe, hogy elmeneküljön a világ elől. Ő a kintiek közt tanult sokat a kicsapongásról, hogy józan értelemről is esetleg, az nem egészen bizonyos.

Borkai elszenvedte azt a bukást, amit az összes fideszes elszenved majd, és a sorsa is azt példázza, hogyan képzelik el ezek az életet hatalom híján, ámde minden földi javaktól vértezetten, amit addig összeloptak. Borkai felvette a megbánó, vezeklő szerzetes attitűdjét, aki hajnalban kel csirkéket etetni, elvonultan a világ zajától, mintha már megfelelt volna a bűneiért és megkapta volna a feloldozást, holott egyik sem történt meg. Hans Castorp a nagybácsik jóvoltából és a saját pénzén, míg ellenben Borkai a miénken vonult önkéntes száműzetésbe sokorópátkai birtokán, elfeledve azt az egy kérdést, az miből van.

Mindemellett, hogy egy jachton kurvázott, az másodlagos, de el nem felejthető. Beégett mintegy az ember agyába a lottyadt segge, amit Borkai szavaival a „balliberális média habosított fel”. Borkai – és minden fideszes – azt felejti el, nem az a baj, hogy akkora kanok, hanem, hogy közpénzből azok. Mint ahogyan bizonytalan eredetű a birtokának, ennek a varázskertnek az eredete is, amelynek burkából most bűnbánó szentként nyilatkozza, hogy ő már az olimpiai bajnokságával letett valamit az asztalra, és azt már soha, senki el nem veheti tőle. Egyrészt ki akarja elvenni a nyüves bajnokságát, másrészt pedig mi köze van ennek a kurvákhoz.

Borkainak kár volt megszólalnia, emellett jól tette, hogy megtette, mert elibénk rakta ezeknek az ostobaságát, akik azt hiszik, a kisebb bűnök elfedik a nagyobbakat. S ha már embernek és közembernek megbuktak, mert szaralakok, akkor olimpiai bajnokok lesznek, futballisták, és jólfésült elsőáldozók. Borkai azt hiszi, ha most elvonultan gyomlálgat a birtokán, akkor már csak az számít, száz éve dicsőséget szerzett a szaros lólengésével, és ami a kettő közt – gyomlálgatás és lengedezés a lovon – történt, az nem számít. De, számít, sőt, az számít csak igazán, mert azért gyomlálgathat a kertjében, és nem kéreget az aluljáróban.

Hogy közben kurvázott, az a hab a tortán, de voltaképp csak a katalizátor, ami a „habosítást” elindította, mert föl lehetett tenni a kérdést, miből és hogyan. Minden fideszesnek megvan a maga kurvázása, csak idő és rendszerváltás kérdése, hogy napvilágra kerüljön, mint Borkai segge. És jó lenne, ha nem hinnék azt, majd elvonulnak a saját zaubergartenjükbe a világ elől, és élvezik az őszi napsütést. Ezt azért nem árt tisztázni, mert momentán a kollégisták azt hiszik, úgy legyalultak mindent, hogy a madár örökké nekik fütyöl. Pedig elégtételt fogunk venni, hogy egy nagy klasszikust idézzek, mert Polt sem örök, csak annak tűnik.

Vannak az életnek olyan szakaszai, amikor a sose halunk meg filozófiájával csűrdöngöl az ember, mint Borkai a jachton, de előbb-utóbb jön a fájdalmas józanodás, a katzenjammer, ami nagyon szar bír lenni. Az egyiptomi mitológiában Anubisz megméri a halandó már holt szívét összehasonlítva az igazság tollának súlyával, s ott dől el, hogy Maat fölfalja-e a szívet vagy sem. Illetve, amire Ivan Iljics figyelmeztet: Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem. Azaz, bármit teszel, jól tedd, és tartsd szem előtt a véget. Ha mindezt kiegészítjük J. A. intésével, miszerint, tudod, hogy nincs bocsánat, akkor láthatjuk, hiába a gyomlálgatás, Borkai – és a többi – el fog kárhozni.

Minszki libernyákok

Ma reggelig nincs arról hír, hogy Orbán Viktor gratulált-e Lukasenkának a világraszóló győzelemhez, holott a hasonszőrűek, ezen kívül cimborák, tehát Erdogan és Putyin már rég megtették. Orbán fél felköszönteni és fél elítélni ami Minszkben folyik, Orbán fülét, farkát behúzva lapít, s ha már kitisztulnak a viszonyok, mond valami ordas baromságot. Orbán, az „államférfi” volt az utolsó uniós vizitáló Minszkben, ahol majdnem vérszerződést kötött. Lukasenka dalra is fakadt, nincs még egy olyan ember, aki annyira megértené őt, mint Orbán. Magyarországról és Belorussziáról beszélt, de kettejükre gondolt. Az ilyesformák mindig országokról mesélnek, de csak önmagukról szólnak.

Az ország és ők egy és ugyanaz, innen látszik, hogy valami szétment az agyukban, amit helyre kellene tenni, megfoltozni, ha még lehet. (Nem lehet.) Hogy Lukasenka is megrogyott elméjében, az mutatja, több mint nyolcvan százalékot hazudott magának. Ha beéri kevesebbel, lehet, nem tör ki a balhé, ami miatt most Orbán zavartan hallgat. De nem érte be, és dili van. Az ilyesfajta diktátoroknak van valami fura igényük arra, hogy szeressék őket azok, akiket elnyomnak, és ezt demonstrálni is igyekeznek, ha utálják őket, akkor is csillogó boldogságot prezentálnak. Van ebben valami visszataszító perverzió, mert nem tiszta hatalmi játszma az efféle.

Itt minálunk arra várunk, mikor derül ki ilyen origókból és prostisrácokból, hogy Soros, amit majd ezekre hivatkozva az M1 meg a Kossuth is átvehet, hogy bambítsa a magyar népet. Ezek a csatornák és lapok meg sem rezegtették a választási csalás lehetőségét, irányba vannak állítva úgymond, amitől újabb ukázig nem térnek el. Orbán viszont hallgat, mint tapasztaljuk. Minden oka megvan rá, mivel Lukasenka nyolcvan százaléka olyan, mint az ő kétharmada, azzal a különbséggel, hogy a magyar libernyákok nem vonultak miatta az utcára, holott megtehették volna. Akkor sem mentek, amikor hivatalos papírok születtek a csalásokról, akkor is mindenki csak nézett ki a fejéből, és a Facebookon hörgött.

Talán azért, mert a magyar libernyáknak még teli a hasa szemben fehérorosz kollégájával, vagy csak ilyennek született. Nem tudható bizonyosan, mint ahogyan az sem mondható, hogy vigyázó szemetek Minszkre vessétek, mert az sem ismeretes, a magyar rendőrök, TEK-esek, tűzoltók és katonák hogyan viszonyulnának egy olyan parancshoz, hogy törjék el a magyar tüntető lábát. Dudálásért már büntetik, hajnalban elviszik, így nem zárható ki az sem, minden szívfájdalom és irgalom nélkül esnének neki, mert így vannak dresszírozva hosszú évek óta.

Minden csak idő és megszokás kérdése. Az agresszivitás is, a belenyugvás is, és soha nem tudható, mikor pattan el egy húr, mikor csordul túl a pohár. Amerikában azóta áll a bál, amióta rendőröktől nyakra térdelve meghalt George Floyd. Nem nézett ki kevésbé brutálisnak, amikor a TV székházban Varju képviselőt vonszolták a földön a fogdmegek, azzal a különbséggel, hogy ő nem halt bele. Cserébe viszont ő lett rabosítva. Érdekes dolgokra képes az öntudat és annak teljes hiánya, így különös kísérlet az is, meddig mehet el Orbán minden következmény nélkül. De ha az országra nézünk, arra kell rádöbbennünk, a végtelenségig, és még tovább.

A cselekvés szintjén ugyanis minden hidegen hagy mindenkit. A nem is olyan távoli jövőben kíváncsi leszek arra, hogy a Belorussziára már nemcsak kacsingató – mint most – hanem netán baráti segítségnyújtás okán azt bekebelező Putyint megállítja-e majd a nemzetközi libernyák közösség. Hogy a választ megleljük, elég csak a Krímre és annak sorsára utalni, és egyből rájövünk, a gonosz úgy nagy általánosságban és különösen manapság győz. És máris előttünk van az egész nyüves magyar történelem. A bús magyar sors, amire azért nem jut kellő figyelem és energia, mert olyan sűrű a világ, mint egy túlfőzött velőspacal. Mindmeghalunk.

Félig részeg, vagy tán egészen az

Tegnap hajnalban itt minálunk, az utca végi piacon eltörték egy ember orrát. Mindennapos, szóra sem érdemes eset, tudni is csak azért tudunk róla, mert kicsit ismertebb figura volt. Ha ilyen noname Bélákat vágnak pofán úgy, hogy eltörik az orruk, senki nem kapja föl a fejét, most meg országos lapok sopánkodtak, hogy én édes Jézusom, hová jutottunk. Nem jutottunk sehová, éppen ott vagyunk, ahol már nagyon régóta vagyunk. Közkeletű, hogyha megkérdezzük a lángososnál, sorba tetszik állni, vagy nem, akkor eltörik az orrunkat. Istenem, viszketett a tenyerük, mint az utcai harcos miniszterügynök elvtársnak.

A piaci lángosos ilyen hajnali órán egyébként különös alakok gyűjtőhelye, akik egyenesen a részeg éjszakából érkeznek ide. Szemük tűzben ég, lábuk inog, ordibálnak, nagy szélesen sokkal több teret töltenek ki, mint ami indokolt volna, s ami nekik járna, és néha pofán vernek egy-egy embert. Úgy telepszenek a piacra, mint a kollégisták az országra, hangosak, gátlástalanok és bunkók. Nem érdemes ezen sokat lamentálni, amikor miniszterügynök elvtárs bokszoló pózban fotózkodik lejárt szavatosságú filmsztárokkal, és az üzenete a kép szerint a pofon, akkor ne csodálkozzunk, ha a piacon beverik a pofánkat és eltörik az orrunk.

A magyar tudatban a hősök ilyenek. A malomkövet hajigáló Toldi, a léha Kukorica Jancsi, aki, míg csajozik, elvész a nyáj, aztán lekardozza a fél világot. Az utcai harcos miniszterügynök elvtársnak született egy fiú unokája, aki most – az ő szavai szerint – még Kukorica Jancsi, de majd János vitéz lesz. Kisdedeken nem élcelődünk, a kölök nem tehet róla, ki a nagyapja, rajta viszont annál inkább. Hogy Orbán Viktornak eddig terjed a horizontja, az az ő baja és áttételesen a miénk. Viszont ha ismerné a mesék működési mechanizmusát, tudná, hogy a János vitézek mint toposzok épp az olyanok ellen küzdenek veszettül, mint ő. A népet sanyargató királyok ellen.

Mert királyoknak szoktak ilyen dzsemborit csinálni a közrádióban, ha gyarapszik a család, mint amit Orbán kapott, hogy előadhassa ezt a János vitézes sztorit, meg azt, hogyan nevelte saját lábon állásra a lányait. Hogy fingja sincs arról mi zajlik az országban, mutatja, azt sem tudja, milyen pejoratív értelmet kapott a családjában saját lábon állás, és csak pofázik a degeneráltak vagy a részegek teljes felelőtlenségével. Faék vagy falvédő egyszerűségű a manus világképe, de Márai is megjósolta, „ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt, sunyi parasztok”. Emellett ez a miénk még ráadásul ilyen harcias kiskakas is.

Nem a háborús retorikájáról van most szó, hanem a lángososnál orrot törő habitusról. Viszkető tenyérről, kokiról és sallerről, meg arról, hogy Goodfriend ügyvivőnek is megüzente, ha férfi lenne, kiállna ellene szemtől szembe, kard ki kard. Mondja ezt a függöny mögé rejtező. De ma épp nem a gyávaságáról, hanem a tajparaszt gondolatiságáról elmélkedünk, bár lehet, a kettő szervesen összefügg. Illetve biztos, hogy így van ez. Az ország tragédiája viszont az, hogy ez a nívó a viszonyítási pont vagy zsinórmérték. Csak rá kell néznünk a sajtója nyelvezetére, s abban elmerülve semmi csoda nincs abban, ha a piacon beverik a jámbor emberek orrát.

Ugyan nincs ok okozati összefüggés, de az országot megülő militáns takonyban nem is meglepő egyáltalán. Illetve mit is várhatnánk a permanensen testnevelő, lőtérre járó, futballozó, hazafias nevelésben részesülő ifjúságunktól, mint, hogy eltörjék az orrunkat. Ha félrészegen, ha józanul, egyre megy, a minőségen nem változtat. Nem csak elhülyül, el is vadul az ország, de ez sem nóvum, csupán elkeseríti az embert. Ma még. Aztán majd azt sem. Káromkodás lesz meg fütyörészés, miközben nyílik kifelé a pitypang. Szó nincs arról, hogy élni így nem lehet, de azért megkérdezi az ember: minek? No most, itt tart jelenleg kipcsakká válásunk. Jó utat.

Emlékező mód

Tegnap hosszú órákon át hallgattam Cseh Tamást. Nem hűtlenségből hagytam oda őt a mostani években, és nem is a feledés volt az oka annak, hogy nem engedtem közel, hanem az élet, amit olykor sorsnak is lehet nevezni. Kutyafuttában nem lehet őt hallgatni, mert, ha belékezd az ember, akkor elmerül valami óceánba, ami nem a múlt, hanem az érzések végtelen vize. Habzó nyálú olykor József Attila módján, egyszerre van benne a reménytelen utca vége a piaccal, a bölcsőde és a halál, a csillagok és a göncölök tehát, aminek az elviseléséhez kell bizonyos ismeretlen erő. Mert előjönnek belőle mindenféle lányok és az anyánk hangja, katonás indulók és végtelen szomorúságok.

Az ember viszont féltőn őrizgeti a szomorúságát, mert az az élete. Van ebben valami titok, és a hangja is ott van még mindig, ahogyan savanyú bort kér, és ez már maga a dal. Az abban tükröződő kávéskanál-csörgés, a felespohár koppanása, habzó sörök meg mindenféle elvtársak rosszul szabott öltönye és elvetélt szabott gondolatai a cigifüstben. Ők itt vannak most is. Csak illatosabban és harsányabban, határozottabban és legfőképp módfelett aljasul. Az ember, amikor Cseh Tamást hallgat, akkor a sírással játszik, vele néz farkasszemet, nyeli vissza a taknyos életét a gyomrába, és nem tudja, miért: hogy Fjodor Mihalovics, Vizi a poharával vagy Lee van Cleef, én azt nem tudom egyáltalán.

Külön létforma ez, összekeverednek az igeidők és módok, így valami új minőség alakul, és ez az emlékező mód. Mint iskolákban soha nem tanított különös nyelvi és létbeli állapot, aminek párás a szeme. Az emlékező módban nem létezik a többi, a kijelentő, feltételes vagy felszólító, de legfőképpen nincs benne idő. Sem múlt, sem jelen, sem jövő, hanem mind az összes egyszerre, ami voltaképp a megvilágosodás pillanata szentté vagy istenné válás nélkül. Emlékező módú az élet, egyszerre pereg le előre és hátra, a szívünkben tátongó féreglyukon mászkálunk ide-oda, ki, be, benned a létra, alattad a föl, feletted az ég, és te vagy a toldás maga, színes tintákról álmodva.

Mint kitűnik ebből, az emlékező mód nem nyelvi alak tehát, hanem létállapot, az aeterno modo, az örökkévalóság módja, amikor koraőszi napon kanálcsörgés hallatszik vasárnap délben a felhők fölött lebegő hanggal, hogy kihűl a leves. És a de profundis meg a dobszó, hogy 498-as Petőfi Sándor Úttörő Csapat vigyázz, fogadás jobbról, zászlónak tisztelegj. Lampedusa litániája meg vérszag a csónak kotyogásában. Az emlékező módban harcolni nem lehet és viszont, aki harcol, nem kerülhet emlékező módba. Neki csak múltja van, ami nem egyéb, mint félárbócon lévő országzászló, kappanhangú ünnepi beszéd és kokárda. Trottyos gatya.

Meg hajszolt jövője van reszkető jelennel függöny mögé bújva. Az emlékező mód a Füst Milán-i nagyvonalúság, az unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon megbocsátó és elveszejtő gesztusa. Az elengedés, ahogyan nagyanyánk paskolja a koporsót útjára bocsátva az öregjét, hogy te vagy aptya, jóvan aptya. Amiben benne van az első, száz évvel azelőtti tétovázó csók a szénakazalban, a hat gyerek és a soha be nem következő viszontlátás tudata. Mert akkor tudja, hogy Isten, ha van, csak ámít az ilyesmivel, mikor szétfeslik csillagporból összeállt teste, mit összerágtak a molyok. Kitetszik, mily üres dolog a lét türelme.

Innen van az, hogy semmi sincs, illetve az a minden, hogy volt egy-két este. Talán. Meg a micsoda utak. Ilyenek. A föltámadás szomorúsága, hogy elefánt volt az ember, jámbor és szegény. Most hajnalban a piacon a lángosos már izzítja az olajat, lisztezi a tejfölt a részeg éjszakából hozzá enyhületért betérő piszkos gatyás bamba társaknak, akiknek ismerem a vérben úszó üres szemét. Máma meccs lesz, tegnap is az volt, így zajlik az élet a stadionban az örökös jelenben kedves Irén. Fél éves koromban a legendárium szerint kint felejtettek a babakocsiban éjszakára, annyira csöndes kölök voltam. Azóta nézem onnan a csillagokat, és gondolkodom ezen az egészen.

Örök konzultáció

Orbán Viktor e heti szeánszán a Kossuthon kihirdette a nemzeti konzultáció meghosszabbítását augusztus 31-ig, akárha a kisvasutat Bicskéig, a migrációs vészhelyzetet pedig záróráig. Ebbe az utóbbi buliba beszállt Müller Nyunyóka is megjelenvén a kerítésnél, aki így végleg elvesztette a jogát a tiszteletre, de ami ennél is rosszabb, azt, hogy komolyan lehessen venni. Müller Nyunyókát is meghosszabbította Orbán a kaspójától a határig, valószínűleg őt is a szabadságolásokra tekintettel, mert a konzultációt névleg azért. Mivel az összes magyarok a Balatonnál vannak, vagy egyszer látják épp a tengert, hacsak nem elfogyott a büdös csirkelábuk.

Ilyesmiről azonban nem kérdezi őket a kedves vezető, nem érdekli a nyomoruk. Helló röfik – mondja, majd előmászik a disznóólból, hogy kézcsókra nyújtsa a kezét Bözsi néninek. És ami a döbbenetes, ő meg is csókolja azt. Így épít magának miniszterügynök elvtárs alternatív valóságot, hogy ki sem lát belőle, illetve nem is akar. Egyáltalán nincsen szándékában ilyesmi. Úgy hajlítja a világot, ahogy neki tetszik, közben a népét, híveit, párttársait és olykor saját magát is pofán köpi. Nincs egy fix elem, amin meg lehetne állni, az alaptörvény már-már patchwork, reggel más az igaz, mint este, elveket, eszményeket szaros gatyaként cserélgetünk, semmi sem az, aminek látszik.

Minden hamis. Vagy: minden hazug, mindent szabad, ahogyan a szifiliszes Nietzsche tételezte, a kedves vezető azonban nem ilyen filozófiai alaposságú. Ő egyszerűen szaralak. Meghosszabbítja a konzultációt augusztus 31-ig – mondja a szeánszon –, hogy olyan intézkedéseket hozhasson, amelyeket az emberek is pártolnak. Vagy a röfik, esetleg. Majd közvetlenül emellett kijelenti, lesznek járványügyi bevetési egységek olyan eszközökkel, mint amilyenek a szellemirtóknak voltak. Jött ki azokból a varázsizé, és hullottak meg menekültek a szellemek, mint most a vírus is fog. Így menti meg a világot a kedves vezető, miközben konzultál kifulladásig.

Eljutunk végül a soha véget nem érő, permanens és szakadatlan nemzeti konzultációig. Miniszterügynök elvtárs koviubi recepteket kér a hívektől, megkérdi, mi a teendő, ha fickósan ébredt, cserébe gyerekcsinálási tanácsokat osztogat, és mint fodbalista, totótippeket ad. Így teljesedik ki az atyasága, valamint él és uralkodik örökkön örökké, ámen. Ez az egész azonban korántsem olyan mókás, mint amilyennek tűnik vagy tűnetem, hanem gyalázatosan siralmas. A járványügyi bevetési egység „jól néz ki, tudományos-fantasztikus filmekben látható felszerelésük is van”. – mondja az ország miniszterelnöke, és meghosszabbítja a konzultációt Bicskéig.

Mint amikor a kisvasutat bántották a libernyákok. Egyébként 1,4 millióan küldték vissza az íveket, mondta még a kedves vezető, de a fentiekből fakadóan ezt sem hisszük el. Szeptember elsején lehet, mutatnak majd dobozokat, hogy az mind csurig van a visszaküldött levelekkel, de lehet, ezek ugyanazok a dobozok lesznek, amelyek eddig maszkokkal vagy lélegeztetőgépekkel voltak tele. Azokat sem látta senki, a leveleket sem fogja, senki nem lát és tud semmit, elérkeztünk a tiszta hit világába, sámánokkal, turulokkal, lebegő rémalakokkal van tele az ország bús düledékein Husztnak romvánál. Nehezen lehet ép ésszel kibírni, ami itt folyik, nem is nagyon tudják a népek.

Kijárási tilalmat is elrendelhet a tudományos fantasztikus bevetési egység, a határon parádézó Müller Nyunyókának egy szavába kerül, és máris jöhet a rendeleti kormányzás. Orbán szervilis hülyéknek osztja le, hogy bízzák meg őt a diktatúra maradéktalan gyakorlásával. Beszari alak, a felelősséget sem vállalja, tovább keni, a felszínen már nem dönt, csak végrehajt olyasmit, amit a Nyunyóka-féle szakemberek és a tudományos-fantasztikus csapata neki elrendel. Fölösleges a terelés, tudjuk, hogy ő az egyszemélyi felelős. Ha meghosszabbítja a konzultációt, ha nem, ha Nyunyókát tolja maga elé pajzsul, vagy sem. Nincs menedék. Mindent tudunk, és semmit sem felejtünk.

Winkler mi vagyunk

A valaha szebb napokat látott Winkler Róbert – úgy is mint indexes – videót készített arról, hogy ezentúl csicska lesz. Szó szerint: „További kérdés, hogy nem kellett volna-e nekünk is felmondanunk. De, szerintem fel kellett volna mondani. De én is inkább a csicskasorsot választottam.” – Azóta tipródok itt, hogy kezdjek-e valamit ezzel a vallomással, hogy ez derék dolog-e vagy aljamunka. Egyáltalán, meg kellene határozni az egyén és a hatalom viszonyát, újságírói attitűdöket a NER-ben, az ellenállások és behódolások rendszerét, a forradalmár-kollaboráns, haszonélvező-partvonalra tett, meggyőződéses-számító ellentétpárokat, és eljutottunk ide, a tűrt tiltott, támogatott eszmékig és alakokig.

Nem jó dolog, hogy ez van, de ez van. Winkler vallomása bár ugyan szükségszerűtlen magyarázkodás, de katalizátor legalább, vagy lakmusz, segít tisztábban látni. Eddig a pontig fiatal volt, szellemes és laza, innentől öreg lett, megkeseredett, és még rá sem rakták a bilincset, de már csörgeti. Mindezt azért teszi, mert továbbra is élni akar, sőt, jól élni. Hogy kiáll a porondra, széthúzza az ingét színpadiasan, de csak annyit tesz, hogy bejelenti, ezentúl Geréb lesz, mit sem ér. Hogy J. A.-t hívjuk segítségül: „A bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed…” – De milyen érdekes, hogy ez a „Tudod, hogy nincs bocsánat”-ból van, pedig nem is akarok én ítélkezni, hanem csak megérteni szeretnék.

Amit most Winkler elszenved, azt sok száz újságíró elszenvedte már, az Index sorsát is átélte már ugyanennyi lap. Olyan is rengeteg volt az országban, mint az Index tiszteletre méltó nyolcvanja, akiknek volt erejük, merszük és tartásuk nemet mondani. Írástudók százai vagy ezrei keverik a maltert, hordják a pizzát, vagy vannak épp munka nélkül, s innen nézve az, hogy Winkler bejelenti, ő a húsos fazekat választja, más fénytörést kap. Hogy lelkiismeret-furdalással mártogatja a kakaóba a kalácsot, vagy pityeregve járul a pénztárhoz, innen nézve teljesen érdektelen. Megtörtént a coming out, bevallatott, hogy szaralak nem vagyok, csak gyenge. Ha mindez azért adatott elő, hogy utána tükörbe tudjon nézni, fölösleges volt.

Nem állt át, csak megbékélt, ez az ő nagy kiegyezése. A hatalom legitimizálása, a belesimulás, a pőre túlélés, s ha ugyan nem – sőt egyáltalán nem – emiatt, de látjuk, ahogyan szépen lassan épül az orbánizmus, hogy itt maradjon, amíg maradni bír. Winkler a hányingerrel tanító, de tanító tanár, Winkler az otthon kiköpő hivatalnok, Winkler az undorral felesküdő rendőr, és ő a meghunyászkodó közmunkás. Winkler mi vagyunk, az élni akaró csinovnyikok, ledarálva, megtörve és megalázva, de élni mégis. Az a kevés – mint a fölálló nyolcvan indexes – a hős, akikről csillogó szemmel mesél a csinovnyik, de egy porszemet odébb nem tenne, hogy megmentse őket, s velük együtt önmagát is.

Szomorú történet ez, de nem most kezdődött. Ezek itt csak a látványos hullámai, és még csak nem is az utolsók. A forradalmárok magukra maradnak mindig. A fekete ruhás nővér, a zöld dossziés ember, Ángyán, és majd hamarosan Hadházy is. Csicska vagyok, mondják a többiek lesütött szemmel, és merítenek egyet a kondérból. Egy egész társadalmat megvetni emiatt nem lehet, Winklert külön sem, ő csak arra bizonyság, hogy gyenge, és az az aura, ami körülötte lengett, illékony buborék volt, amit az első szellő elfújt. Kár érte, lehetett volna jó újságíró is, mégsem az lett. Kár értünk, lehettünk volna normális ország is, de eljátszottuk az esélyt. Voltaképp ennyi az egész, de ennél keserűbb – pedig volt néhány – írás még nem jött elő belőlem. Befelé sírok, ha van ilyen.

No most, Takaró Mihály?

Áruló van a NER-ben. Ennek ékes bizonysága, hogy nem Wass Albertet ajánlotta a művelt európai publikum figyelmébe valaki – nahát –, hanem Szerb Antalt. Az történt ugyanis, hogy nyári unalmában az Európai Unió arra kérte a tagállamok állandó képviseleteit, ajánljanak egy könyvet hazájukból, amit szerintük minden európainak érdemes elolvasnia. Az „Európa olvasói” nevű felhíváshoz tizenhat tagország csatlakozott, kies hazánk pedig tegnap fedte fel kártyáit. A mi ajánlatunk Szerb Antal Utas és holdvilága, amitől én magam meghasonlottam, Takaró Mihály pedig szerintem sírdogál a sarokban.

Hallatlan. Bár lehet, kényszerítő szükségszerűség volt, mivel Szerbet olvashatni majdnem egy tucat nyelven, míg ellenben fénylő Albertunkat meg csak erdélyiül. Ez egyrészt azt mutatja, hogy a nyugat még nem értette meg a magyar falvédő nívójú irodalmat, vagy nagyon is. Ugyanakkor nem érthető annak a késztetése sem, aki Szerbet ajánlgat olvasásra a nyugati ifjaknak, amikor a magyarokat épp most próbálják leszoktatni róla. Olyannyira, hogy még a NAT-ból is kikerült. Ez az Utas és holdvilág ilyen érthetetlen nyavalygás, semmi erő benne, semmi hazaszeretet, se egy Trianon, ebből úgy tűnik, a magyar európai nép.

Pedig mi jól tudjuk, hogy nem az. Én pikkelek Takaró Mihályra, mert ő cseszte szét a NAT irodalmi részét, és száműzte belőle az ilyen Szerb Antal féléket. Soha nem feledem, hogy mint valami dedós óvodás, aki megkapta a nyalókáját, a járványos távoktatás alatt minden nap fennakadt szemekkel és csöpögő pátosszal beszélt a tévében Wass Albertről, a magyarságról, mint erkölcsi próbatételről és más ilyen baromságokról. Ezt kínálják fogyasztásra a magyar fiatalnak, diáknak, míg ellenben a nyugatnak, Európának a befelé megvetett és elhallgatott Szerb Antalt. Ennél nagyobb öngól és beismerő vallomás nem létezik.

Olyan ez, mint a pártfiókák külföldi egyetemre küldése, a VIP egészségügy, ez az akinek nincs semmije az annyit is ér metódusának kiterjesztése nem csak az anyagi javakra. Ezek itt el akarják hülyíteni a népet, hogy Wass Albertig terjedjen a horizontja, a többit eltitkolják előle. Olyan ez, annak az útnak az első állomása, amelynek a végén Göring jelentette ki a meghódítandó szlávokról, elég, ha a nevüket le tudják írni, meg, ha megértik a parancsokat. S ha azt vetnék a szememre, túlzok, tévedni tetszenének. De az Utas és holdvilág ajánlgatása kifelé, befelé pedig eltüntetése az irodalomból az aljas képmutatás újabb bizonyítéka.

Illeszkedik abba a sorba, amelyben parlamentáris demokráciát hazudnak, amikor a választások tisztaságáról hazudnak, amikor a sajtó szabadságáról hazudnak, most meg már olyan irodalmat is hazudnak maguknak, amit amúgy megvetnek. Vagy, ha nem, akkor a göringi képlet az igaz, és egyik sem jobb a másiknál. Én pedig most elvárom a gerinces Takaró Mihálytól, hogy verje az asztalt, borítsa rá a külügyre, Káslerre, akárkire, akinek ehhez köze lehetett, hogyan képzelik ezt a skandalumot, hogy Szerb Antalt ajánlgatnak Wass Albert, Szabolcska Mihály vagy akár Tormay Cécile helyett. Így lenne tökös-magyaros, de nem lesz így.

Az, hogy kifelé valami egészen más képet mutatnak, mint amit befelé művelnek, azért van, mert kell a lóvé. Illetve talán még, mert egy kicsit, egészen kicsit szégyellik, hová jutottak. Nem kell izgulni, el fog múlni ez is. Előbb-utóbb bekerülnek majd a stábba olyanok, akik Takaró Mihályon nőttek fel. Később már csak olyanok lesznek benne. Ők már be sem szállnak ilyen játékokba, velőspacalt fognak kotyvasztani a Le Quartier du Centre-ben, éneklik a Nélküledet miközben talpaik egymásra lépnek. Mi pedig mit is tehetnénk, mint iderakjuk az Utas… záró sorait utolsó reményként: „Életben kell maradni… És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

Ürgeluk és sulibudi

Nem nagyon akarnak a népek iskolaőrök lenni, ezért a rendőrök attól tartanak, iskolákba vezénylik őket gyerekeket hajkurászni, azt pedig nem szeretnék. Ha rendőrök lennék, nekem sem fűlne a fogam ehhez. De tovább megyek, ahhoz sem volna, hogy a határon ürgelukakat nézegessek, ádventkor páncélozott izékkel furikázzak a téren, dudálókat büntessek, szerencsétleneket cibáljak ki a lakásukból, mert nem bírtak törleszteni, vagy hajnalban elmenjek az ellenzéki emberért a lakására, hogy bevigyem. Sok mindent nem tennék, ha rendőr lennék, illetve rendőr sem lennék egyáltalán. Mindenféle egyenruhát rühellek, aki ilyet magára ölt, azt attól függően, mire használja az abból eredő hatalmat.

Mindenkinek van egy pont az életében, amit nem szívesen lép át arc-, önérzet-, jellem vagy akármi éthosz elvesztése nélkül. Van, aki ölni is bír, más ütni sem, aki viszont rendőrnek áll, az tudja, hogy egy erőszakszervezet felesküdött alkalmazottja lesz, annak minden morális terhével. Nem mindegy, hogy kit szolgálunk, a dolgozó népet vagy a királyt, szegények gyámolítója leszünk vagy gazdagok őrei, ezekkel mind szembe kell néznünk, mielőtt valamire fölesküdnénk. Vagy majd az okoz bennünk törést, amikor a hatalom olyat kér, amitől a saját erkölcsi mércénk iszonyodna. Utólag ilyenkor szokott előkerülni a „parancsra tettem”, de tudjuk, hogy Isten előtt ez semmit sem ér.

A magyar rendőröknek nem okozott erkölcsi dilemmát a hatalom kiszolgálása, volt az akármilyen abszurd is. Ott fotózkodtak a határon az ürgelukak mellett, békés tüntetőket vegzáltak, kilakoltatásokban vettek részt és hajléktalanokat hajkurásztak, ez mind belefért az erkölcsi világukba, iskolaőrök viszont nem akarnak lenni. De tovább megyek, úgy általában nem akarnak iskolaőrök lenni a népek, ezért óhajtják a rendőröket odavezényelni, mert mindjárt becsöngetnek, és nincs ki a megálmodott létszám. Gengszterfilmekben is szokott olyan törés bekövetkezni, amikor a a kijelölt gyilkos a bandavezér képibe vágja, hogy gyerekeket nem ölök.

Ezzel – mielőtt hörögne a nyájas publikum, hogy ne má’ – a dilemma mineműségét ábrázolom, és nem azt mondom, hogy az iskolaőrök elsősöket lőnének halomra. Csak bilincselhetnek, csak paprikasprézhetnek és csak a végtagokat püfölhetik gumibottal a regula szerint, de a jelek szerint ez az a vonal, amit mégsem lépnének át szívesen és önszántukból, ami valami halvány napsugár a tajtékos égen. De ne legyenek kétségeink, minden ocsmányság el lesz végezve, ha kell, tenyésztenek hozzá végrehajtót. Nem, mintha egyenes párhuzamot látnék – dehogynem –, de a Harmadik Birodalomban is az volt az ív, hogy Hitlerjugend, SS, lágerőr meg a továbbiak.

A Fidesz évtizedes uralkodása alatt az ország morális állapota mocsárrá vált, nem utolsó sorban az uralkodó réteg, a Párt, a haszonélvezők és a sajtójuk miatt. Egyáltalán semmiféle gát vagy fék nem létezik az általános züllésben. S talán épp emiatt meglepő, hogy most a rendőrök tiltakoznak, nem akarnak iskolaőrök lenni, mert ezek szerint ők is úgy vélik, ez aljamunka. Vagy más kifogásuk van, de azt nem kötik a nagyvilág orrára. Mindez a tudósításokból nem derül ki, csak annyi, hogy ez a szőlő savanyú. S innentől fogva a rendőri vonal már nem érdekes, hanem az inkább, miféle hatalom, amelyik ilyet kitalál. És hát, ilyen, mint ez a miénk,

Egyre inkább militáns, ami viszont nem a kedves vezető karakteréből, hanem felépített rendszeréből fakad. A soviniszta nacionalizmusból, a bolsevizmus és a liberalizmus elleni harcból, a többségi demokrácia, a többpártrendszer teljes elutasításából és a vezéri elv alkalmazásából. Továbbá jellemzi még a materializmus-ellenes, spiritualisztikus világnézet, amely elveti a haszonelvűséget és az élvhajhászást, ehelyett pedig a hősi életszemléletet hirdeti. Ha ezekben az elemekben a NER-re ismerünk, az azt mutatja, hogy évek óta igazam van, viszont ez tragédia. Mert ezek a kritériumok a szakirodalomban a fasizmus jegyeiként sorakoznak. – Ennyit az iskolaőrökről.

Minden napra egy

Hollik képviselő tegnap megint formában volt, midőn kijelentette, az OLAF vizsgálódik az elhíresült kamuvideó ügyében, mert a műalkotás megvalósította az uniós pénzekkel való visszaélés tényállását. Mégpedig – így Hollik képviselő –, mert készítője uniós fizetést kapó alkalmazott, s mint ilyen nem végezhet pártpolitikai célokat szolgáló feladatokat. Szerintem meg szabadidejében azt csinál, amit akar, s ha hülyeséget, mint ebben az esetben, az nem pénzügyi, hanem morális kérdés, és ahhoz az OLAF-nak az ég egy világon semmi köze nincsen. Ha pedig mégis, akkor az a rendszer is rosszul működik.

De sokkal valószínűbb, Hollik képviselő hazudik és uszít, ami a kijelölt feladata neki a struktúrában. Egyébként a plafon sem szakadt le, amikor ezeket mondta, sőt, még akkor sem, amikor megkapta a kérdést, igaz-e, hogy Mészáros gázszerelő most meg osztrák futballcsapatot akar beszerezni a gyűjteményébe. Erre Hollik képviselő annyit mondott, hajrá, és senkinek a díszes kompániából eszébe nem jutott ezen a ponton az OLAF – holott kellett volna –, hogy honnan az anyám retkes valagából van Mészáros gázszerelőnek pénze osztrák futballcsapatokra. Bár ez nem OLAF-i, hanem ügyészi kérdés, de ez is elmaradt.

Viszont nem is erről elmélkedek máma, hanem erről a papagájrendszerről, hogy Hollik képviselő mostanában mindig vasárnap osztja az észt, és például Rétári elvtárs meg nem, holott a vasárnap régebben az ő reszortja volt. Emlékezhetünk, a hetedik napon mindig megjelent Révári elvtárs ábrándos-aljas szeme, hóna alatt egy zsák krumpli, és mondta az örömhíreket, mennyire rohadt jó immár minden. A nyugdíjasok nála mézzel zuhanyoztak, virágszirommal törölték a szaros seggüket, sajtból volt a Hold és minden házacska mézeskalácsból. Olykor más korosztálynak is jutott nála a képzelt gyönyörökből, ám az ilyen örömhírek mára elapadtak.

Illetve miniszterügynök elvtárs közli őket péntekenként, mint most is az európai nívójú egészségügyről, máskor háton cipelt libernyákokról, és annyi képtelenségről, hogy az ember szájtátva nézi, hallgatja. Mindaközben pedig azon tépelődik, nem is vett jegyet, és mégis az első sorból élvezheti a kabarét. Pénteken orbánost, vasárnap hollikost, és még ki kell figyelnem a sormintát, bár a témák adottak. Novák nacsasszony szül, a rezsiember katonáskodik, Szijjártó kurvaanyázik vagy maszkokat számol, Varga ügyvédbojtár meg jogfilozófiai előadásokat tart arról, mért nem diktatúra a diktatúra, hogyha meg mégis az.

Minden napra, sőt, minden órára, percre jut ilyen taknyos okosság, a permanens ordítás nyomja el a mélyben megbúvó iszonyatot. Mindezen azért mentem így végig, mert egyrészt zavar a kereplés, másrészt viszont az is foglalkoztat, mit lehetne tenni a lebutító, permanens agymosás ellen, és momentán egy gyógymód jut csak az eszembe, miszerint ordítani szükséges. És itt nem a hangerőről beszélek, hanem az előadásmódról, tehát, hogy mit sem ér a csodálkozás, miszerint nahát, teremtuccse, már megint levágták egy lábujjamat, lárifári miniszterelnök úr, ahogyan Gyurcsány tette ezt annak idején a televízióban, mint emlékezhetünk.

Ma már vagyonelkobzással riogatta Vidnyánszkyt, ami nem szép dolog, és az ilyen Origo-félék már vonyítanak, hogy is van ez. Hát, így. Gyurcsány nem csak Vidnyánszkyról beszélt, amikor ezt mondta, és most tessenek morfondírozni azon, jól mondta-e. De a lárifári már akkor is röhejes volt, most pedig egészen az lenne. Nem olyan időket élünk, ahogyan Aureliano Buendia, leendő ezredes utalgatott a mélyben fortyogó történelemre. De megint játszik velem a képzeletem, ahogyan két macska vagyok. Reggel a boltba menet olyan mélylila felhők mutatkoztak a horizonton, hogy azt hittem, rögvest itt a világvége. Aztán meg semmi sem lett. Ezen tessenek elmélkedni most.

Böfiszag

Mindeddig megvolt az emberben az a kínzó érzés, ami a hiánnyal jellemezhető, hogy valami nincs meg, vagy valami fájón elveszett, amitől félsódéros az ember. Hogy hiába a teremtés koronája és mégsem egészen az. Mostantól ez megszűnt. Immár teljesen tudjuk, mivégre vagyunk a világon, hogy megalakul a Nemzeti Szoptatási Bizottság, aminek balázspéterileg szintén oly jó része lenni. A grémium összetétele még nem ismeretes, de én férfi elnököt ábrándolok az élire, sőt, a tagok is mind hímek volnának, mert mit tudhat a szoptatásról egy nő, akinek a konyhában a helye.

Novák Katikát mutatóba bevenném azért a kvóta kedvéért, aki a hidakon csattogó családok-évés zászlók tövében családi kisbuszban, családi mosollyal, családilag magyarázná a magyar anyatej magyar előnyeit, valamint magyar (meg pöttyös is). Illetve családi. Nemzetünk erős lesz nagyon. Olyan értékekkel, mint Svejk hülye tábornokának hadserege, amelyik este megeszi a gulyást, kikakálja magát, majd aludni tér. Reggelre kelve pedig nincs erő, ami neki ellenállna. A magyar anya is csak egyet szoptat, és már indul is az összeszerelő üzembe GDP-t gyarapítani.

És ennyi az első szusz vagy felindulás. Viszont többet én a szoptatás aktusán élcelődni nem akarok, mert ez, és, hogy bizottsága van meg pláne nemzeti, csak a tünete annak, hogy ránéz az ember a Novák Katikára, és Lebensborn érzete van, meg Ratkó beütése, s, e kettő elegye a NER családügye és szaporítási buzgalma. Számok vannak pátoszba csomagolva, fönnakadt szemekkel családoznak, most már szoptatnak, hogy a kedves vezetőnek kilegyen a létszám az autógyárban, illetve legyenek most már kis katonái is neki. Viszont családi autóért és CSOK-ért egészséges ember nem csinál gyereket.

„…Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel…” – Remélem felismerjük e végtelen bölcsességben Füst Milánt.

És nem azért idéztem őt, mert ez a heppem, meg, hogy dicsekedjek, hanem, mert a szülőség és szülővé válás minden gyönyöre és gyötrelme benne van ebben Ezeknek a soroknak babahintőpor, popsikenőcs és gügyögés illatuk lengedez, míg viszont a CSOK-nak, a családi autónak meg állott, használt pelenka szaga van, amely súlyosan megüli az országot, beleivódik az orrba. Nemhogy a gyerekcsinálástól, az élettől is elmegy az ember kedve, de, hogy most már a szoptatásnak is van bizottsága, s pláne nemzeti, az arra bizonyság, hogy ezek degeneráltak.

És főként gonoszak. Egy élet keletkezése vagy elvesztése csak a vad romantikában nemzeti ügy, amúgy erősen magánjellegű gond, öröm vagy borzalom, ha pedig statisztikává teszik, aljasság. Mert, azt lehet mondani, hogy egyél, nekem nősz nagyra szentem, de, hogy a hazának vagy pláne Orbánnak, az nemcsak a ritmusa miatt nem jön ki, hanem a filozófiája miatt sem. Amikor vezényszóra toszat a hatalom, akkor elveszi az alattvaló személyiségét. A NER-katona biztosan tud a családi adókedvezményre gondolva szeretkezni, a többieket nem tudom.

Az a szaporodási kézikönyv, amit ezek a gondolataikkal kiadtak, fasiszta-kommunista, amiben meglepő semmi sincs. Nem adhatnak mást, mint mi lényegük, s jelenlegi kilátástalan helyzetünkben egyebet nem tehetünk, mint a képükbe röhögünk. Mert képzeljük el azt az abszurdot, amikor Németh Szilárd is beszáll majd nagy csinovnyik buzgalmában a szoptatás örömeinek reklámozásába. Akkor mondhatjuk majd el, hogy megálljunk, mert ez itt a Kánaán. De addig munka van: verejtékes hazáért kefélés de úgy, hogy a talpaink mindeközben egymásra lépnek. Ez a magyar Káma Szútra.