Bayer és a rohadékok

Nem igazán foglalkozna az ember Bayerrel, ha nem olvasna Origót, és nem olvasna Origót, ha nem lenne Bayer. Olyan igazság ez, ami előtt meg kell hajolni a téma kiválasztásakor, és főleg akkor, amikor szembesülünk a jobboldali erkölcsi és intellektuális fölénnyel, mi, rohadékok. Vasárnap délután, amikor bágyadtan süt be a koranyári nap, és az ember azt látja, takarítani kellene, mert erre hívják fel a figyelmét a fotonok és az általuk kirajzolt porok, egyebek, mégis csak arra jut (az ember, aki rohadék), hogy él még a halasztás, amit télen adott magának a takarításra, mondván, majd tavasszal, ami még nem telt le.

Nem kell időpontot módosítani, hogy majd nyáron, így az (ember) nem érzi magát rohadéknak, míg Bayer annak nem nevezi. És most, hogy elmeséltem, miért láttam neki Origót olvasni (hogy halogathassam a takarítást, azért), így elmondom a dolgot a nálam szorgalmasabbaknak, akik vagy nem odázták el a házimunkát mondvacsinált indokokkal, vagy undorodnak az Origó olvasástól, amit az ember megért, és el is fogad. És itt jövök én a beszámolómmal, hogy elmeséljem, milyen a világ arrafelé, és azt kell mondjam, különös. És most épp nem olyan írásművekkel foglalkozik (az ember), amelyek e lap – és az összes többi hasonszőrű – sajátja, hogy tutulva uszít valami vagy valaki ellen.

Hanem, amikor elterülve fejtik ki azokat az eszméket, amelyek miatt azt gondolják, hogy náluk van a bölcsek köve, plusz az erkölcsi fölény, ezt el ne feledjük. Lesz ez a jobboldali dzsembori itt Budapesten, a Konzervatív Politikai Akció Konferenciának (CPAC), amelynek az a feladata, mint olvashatta (az ember), hogy megmentse a Nyugatot. Ezt a nemes ideát Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ vezetője említette, s na, gondolta (az ember), ez már döfi, nézzük meg, miért gondolja a Nyugat megmentése letéteményesének a magyar jobboldalt ez a jóember. Persze válasz is van, ő, és az intézménye Orbántól pénzelve és az ő alfeléből szemlélve értelmezi a világot, és innen jut egészen érdekes dolgokra, mint erre is.

De ezen túl még azt is megtudjuk, hogy „A liberális mainstream éppen a háború farvizén azt igyekszik ocsmány módon elérni, hogy éket verjen a formálódó, nemzetek közötti jobboldali összemozgás küllői közé”. Ez az összemozgás ez igen, és ezen túl még az is, hogy „Nyugaton más jobboldali erők is küzdenek és érnek is el részeredményeket, de a magyar stabilitás, az, hogy idehaza a legintegratívabb, azonosulásra leginkább alkalmas politikai közösség a magyar jobboldal, párját és pártját ritkítja.” Integratívan mozognak össze a fiúk, és a slusszpoén: „Ha mi, magyarok mindezt nem meséljük a történelmileg ez esetben most nálunk szerencsétlenebb helyzetbe került barátainknak, akkor a nyugati konzervatívok még oly méltányolható erőfeszítéseik ellenére is legfeljebb csak ideiglenes sikereket tudnak hozni.”

Illetve plánesőt: „A rendezvény fő szónoka Orbán Viktor lesz, és több régi-új kormánytag – például Varga Judit és Gulyás Gergely – is beszédet mond, ahogy reményeink szerint Kövér László házelnök is.” Szánthó még, hogy bebiztosítsa helyét a farpofák között, elalélva mondja: „Szerintem ők egyenként is „elvinnének” egy hasonló rendezvényt, idehaza és külföldön egyaránt.” – Nem véletlenül citáltam ilyen hosszan a fiatalembert, bár megérte, hanem, mert nyomát sem láttam annak, hogy az újságíró kérdezett volna valami olyasmit, hogy mégis hogyan gondolja mindezt

Egyáltalán olyan hangulat lengte be az egészet, mint Orbán kossuthos „interjúit” a kérlelhetetlen M1-es megmondóemberek ábrázatát, egyáltalán az újságírás, mint szakma megcsúfolását látta (az ember) itt, de tapasztalhatja a nagyérdemű is már tizenkét éve az összes fideszes sajtófelületen. És akkor most mondom el, hogy ehhez képest vagyunk, illetve a független újságírók ehhez képest rohadékok. És az is érdekes, hogyan jutott erre az aranytollú madárka (Bayer).

Nos, mint az Ötös Tagkönyv előadásából megtudjuk, „amikor a magyar kormány befagyasztotta az üzemanyagok árát, a 444 meg a többi ballibsi gazember a propagandista szekcióból hosszú cikkekben értekezett annak feleslegességéről, értelmetlenségéről és ártalmasságáról. Mikor az előző, jobboldali szlovén kormány tette ugyanezt, szintén hosszan értekeztek Orbán barátjának rossz intézkedéséről. Szlovéniában új, balos, Soros seggevége kormány van, valahogy hirtelen olyan érték semleges, sőt, kívánatos és helyes intézkedés lett az üzemanyag árának befagyasztása. Olvashatják alább, hogy változott a hangnem. Hiába, ezek tényleg mind, kivétel nélkül, megbízhatóan rohadékok és elviselhetetlenek.”

Az a zavar támadt az erőben, hogy a 444 és a ballibsi gazemberek egy MTI hírt hoztak le. Ennyi a dolog, a másik a hangnem, mint Tagkönyv elvtárs kifogása. A Szánthó hülyeségeit azért idéztem oly bőségesen, mert az ottani újságírók voltaképpeni hallgatása a megfelelő hozzáállás, az az intellektuális fölény – pláne erkölcsi –, míg viszont, ha az ellenoldal egy MTI hírt hoz, ami nem kedves az erkölcsi fölényeknek, akkor viszont „ezek tényleg mind, kivétel nélkül, megbízhatóan rohadékok és elviselhetetlenek”.

Voltaképp nem is akarnék többet, csak még egy kis emléket közlök: „amikor 2016-ban puccsszerűen bezárták a Népszabadságot Bayer Zsolt a következőket írta: a Népszabadsággal a Kádár-rendszer egyik legutolsó, legaljasabb műhelye tűnik el talán örökre. A bezárt újság olvasóit pedig rohadt, tetves komcsiknak nevezte, akiknek majd „szét kell cseszni” a fejét. – A tiédet is, én nyájasom, úgyhogy így szemléld a világot.

Töltőtollünnep

Mintegy a csudálatos nap végpontjaként, mikor is az eszme célt ér és a tanítás beteljesedik, a bávatag, rajongó népek (vö.: mimagyarok) megtekinthették, hol lakik a Katika. Helyesebben a mi Katikánk, ahogyan egynémely szájakból el is hangzott, akikkel előtte elnök asszonyunk, mi egyetlen örömünk szóba ereszkedett, nem feledve honnan jött (popsitörlős ablakpucolás), és nem véve tekintetbe hová igyekszik (a fellegek közé, sőt, fölé). Levitálása ekkor sem ért véget teljesen, ez az állapot azóta tart nála, mióta a gazda kijelölte arra, hogy őt meg fogják választani minden kétséget kizáróan. És így is lett.

Kérdések, bizonytalanságok akkor és azóta sem merültek fel senkiben, az élet azóta olyan rohadtul szép, hogy alig lehet elviselni. Nos, ezekbe a boldogságokba engedett bepillantást a tegnapi nagy ünnep kicsúcsosodásaként a mi Katikánk otthonának megtekintése, ahol majd ezután ablakot pucol a popsitörlővel, és ezzel párhuzamosan államfők, királyok, hercegek és grófok róják majd a palota (vö.: Sándor) lépcsőit, ahol a Katika, a mi Katikánk lakik. És a panelproli is bebocsátást nyert ez alkalommal, sőt, még csak belépti díjat sem szedtek tőle egyáltalán az ájult örömökért. De mindezeket megelőzően ökumenikusan megáldották a nacsaszonyt, mint valami épületet.

Felszentelték őtet, hogy a pátoszok meglegyenek, és azok voltak is olyannyira, hogy szügyig jártunk a pátoszokban, tocsogtunk mintegy benne, és ez okozta aztán, hogy elöntött minket az undor. De fizikailag, akárha Roquentin úr lennénk Bouville-ben, aki megfog egy szaros, nedves papírdarabot, vagy meglát egy lila nadrágtartót. Innen jön az összegzés, hogy nem pikkelünk mi a nacsassszonyra, hanem herótunk van tőle, iszonyodunk attól, ami álcát azonmód öltött magára, amikor még meg sem választották, de már elnökasszonyként kezdett viselkedni, belé költözött a jóságos nemzeti egység, ennek lett hirtelen a papnője. De ez a gúnya hamis.

Persze az sem érthető, hogy tegnap az ellenzéki pártok nyilatkozatokat adtak ki (ehhöz értenek nagyon, nyilatkozatokat kiadni), amelyekben aggódtak, hogy Novák Katalin nem alkalmas a nagy és pátoszos nemzeti egység kifejezésére és kiteljesítésére, ami rossz origó. Téves kiindulópont, mert ilyen állapot nem létezik a Kárpátok alatt, itt egymás torkát átharapni óhajtó, a másikat földbe taposni vágyó csoportok léteznek csupán, ez itt antagónia, illetve a NER, amelyen vagy belül van az ember, és akkor a lelke elveszett, vagy kívül, amikor pedig ellenség. Novák nacsasszony a NER virágszála, és hiába locsolták meg szenteltvízzel, attól még Orbán szaga van.

Viszont tudtuk ezt, még csak sejtenünk sem kellett, annyira biztosak voltunk benne, ezért most az a föladat, hogy a tegnapot, amit szervezésileg és küllemében valami felemelő boldogságnak, az erő szépségbe csomagolt megmutatásának terveztek a tervezők, csak olyan nyáltól csöpögős giccs lett. Mintha augusztus 20-a volna, vagy szent szánkók a téren adventkor, csak most egy zongorát raktak oda, meg táncosokat, illetve a Rúzsa Magdit jó pénzért. És mit ünnepeltünk, illetve ünnepeltek ők, az a föladat, ennek behatárolása, és hát, a fentiekből fakadóan nem egyebet, mint Orbán töltőtollának kicsomagolását, ilyképp a felkent aktus töltőtollünnepnek is nevezhető.

Mégpedig bízvást és kétségek nélkül. De mondom, tudtuk ezt és más irányú reményeink nem is voltak, mert nem is lehettek, így ami miatt az írás kényszerének falát ez az egész avas szagú búcsúi áradat (ringlispíl nélkül) átütötte, az csupán annyi, de ez mindennél jobban, hogy mint már szóban volt, meg lehetett tekinteni a Kati, a mi Katikánk új otthonát. És a népek özönlöttek is, ki nem hagyták volna a lehetőséget. Én nem tudom, miből van a magyar alattvaló, de ezek szerint leginkább alattvalóból, ez a DNS türemkedik ki az arcára az imádattal elegyeset, és ez mutatja országunk vesztének okát. Mindezt pedig látván Orbán az erkélyén eltelten heverészett, és szélesen göcögött.

Orbán kerete

Doktorminiszterelnök urunk, úgy is, mint örökös ebbéli minőségében és beosztásában, keretet hirdetett. Leendő minisztereinek névsorát adta közzé így, akárha futballedző, és nagy valószínűséggel azt hitte, szellemes. Nem az. Mögöttünk van tizenkét év ebben a stílusban, előttünk négy és még ki tudja hány. Mert míg az eddigi ilyen kerethirdetéseket azzal a bizakodással röhögtük pofán, hogy fél lábon is kibírjuk, amíg ezek működnek, mint a bábok a színpadon, ma már ilyen reményeink nincsenek egyáltalán. Az eddigi három alkalomnak volt valami mérföldkő, jelzőkaró szerepe, amiként kijelölte az időben valaminek a kezdetét azzal az ígérettel, hogy egyszer majd úgyis vége lesz.

Most már ilyesmiben bízni dőreség, és nem az optimizmus hiánya, hogy az ember nem debil. Vagy őrült, amiről tudvalévően Einstein, mármint az őrültség definíciójaként azt adta meg, az a helyzet vagy történés, amikor valaki mindig ugyanazt csinálja, és más eredményt vár. Ilyenek voltunk eddig, és ebből a szemszögből visszanézve olybá tűnik, eddig voltunk őrültek, most viszont úgy hull reánk a józanság, olyan iszonytató mellbevágással, hogy kóválygunk csak a saját életünkben, és azt firtatjuk napra nap, hogyan lehet ezt majd túlélni, ha lehet egyáltalán. Nem azért, mert a köznapok változnának meg látványosan, a nap sütni fog, az eső esik majd ezután is.

A villamos is csikorogni fog, meg a madarak is dalolnak, de mégsem ugyanúgy. Elnézem itt a mindenféle sajtókat, akik végzik a dolgukat, közzé teszik dokorminiszterelnök urunk keretét, és latolgatnak, kitől mi várható, egyáltalán kinek mi a dolga, mintha nem lenne teljesen mindegy. Ahol egy miniszterelnök a minisztereiről úgy ejt szót, hogy Varga I. meg Varga II., mintha tényleg egy degenerált futballcsapat tagjai volnának, ott sok mindenről beszélni nem igazán szükséges. De hát, ezt is tudtuk, ez sem új, ebben a közegben telik a sivár életünk, de mint mondom, most már azzal, hogy ennek tényleg sosem lesz vége. Csak egy módon, amiről most nem beszélünk.

Mert amikor nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell, ahogyan napkeleti bölcsek tanítják nekünk, vagy napnyugatiak, ez is teljesen mindegy. Hanem a miniszterek, akik szerepelnek a keretben, hogy úgy emberként, a seggükön lukkal élő organizmusként miként élik meg ezt a csapatosdit, azt delikát volna tudni, de ilyen örömeink sosem lesznek már nekünk. Akik itt szerepelnek, ebben a mancsaftban, hogy beleálljunk a stílbe, lopni már nem igazán akarnak, vagy nem olyan sokat, mert csurig vannak így is. Ugyan a NER-nek köszönhetően, de így miniszterként páran tiszta lappal indulnak valami eszme szolgálatára, amit szintén nem részleteznénk.

Tovább építik a fasiszta kereszténydemokráciát, illetve inkább az arcukat és a nevüket adják hozzá, mert dönteni olyan sok mindenben nem fognak. Nagy valószínűséggel ezzel már most is tisztában vannak, főleg így, hogy kerettagok lettek, helyzetük tehát az a valóság felől nézvén, hogy beálltak bohócnak. Viszont ettől ők elemelkednek az anyaföldtől, és jól fog esni nekik, amikor suttogják mellettük a talpasok, hogy jujj, jön a miniszter úr, csak össze ne csináljam magamat, aztán mégis megtörténik a szolid rotyi. Nem baj, az asszonka majd kiöblögeti a pelenkákkal együtt. Hogy képünk ennyire karcos lett, arról én nem tehetek, láttam ilyet közelről eleget.

Együtt erő vagyunk, tette még hozzá a keret meghirdetéséhez doktorminiszterelnök urunk, és odabiggyesztett egy bicepszes emojit. Most mit lehet ehhöz hozzá tenni, semmit se, mert emlékszünk a fütyilevágós plakátokra, rajtuk a szomorú, lefelé görbülő szájú sárga fejekkel. Úgy tűnik, most már egy kormány sem ér többet annak bemutatásakor, és valljuk meg, ebben azért van valami igazság. Sőt, csak ez az igazság, egy sárga muszkli ez az egész, erő vagyunk, vazze, Varga I., meg II., sőt, Nagy I., meg II., hogy meg kell a szívnek szakadni, s ha a magaméra gondolok, lassacskán úgy is tesz. Meg fölöttem csattog és ver. Hallom is nagyon.

Bátorak tábornok

A Honvédelmi Minisztérium csinovnyikja feladatot kapott, miszerint alkosson ösztöndíj-pályázatot, amely csali a szép magyar vitézek, gyönyörű leventék soraiba csábítja-vonja a magyari ifjúságot, illetve, sőtnetán, hogy tábornokok legyenek, ha nagyok lesznek, generálisok meg ellentengernagyok, de semmiképp sem pocakosak, mert azt nem szereti a vezénylő tábornok, akiből viszont csak egy van, de az bazi nagy darab. Megnyálazta tehát a ceruzáját csinovnyik elvtárs, kihegyezte az ujjait és papírt tett maga elé, fehéret, nagyot, hogy megalkossa azt a nyüves ösztöndíj-pályázatot a magyari fiataloknak, hogy tóduljanak aztán „feltölteni a magyar honvédség személyi állományát”.

Valami hidegséget érzett ekkor a minisztérium szobájában, valami nyirkos szellőt, és meg is nézte, a takarító személyzet nem hagyta-e nyitva az ajtót-ablakot, hogy lengedez ott a hűvös tavasz lehelete, hogy még fölfázzon szegény. De nem, a takarító személyzet gondos volt, nem volt nyitva semmi, sőt, ha jobban körbe nézett, egyáltalán nem volt takarítva sem, mert a porcicák, sőt, pororoszlánok ott görgetőztek a hűvös fuvallatban, aminek az eredőjét még mindig nem lelte. Gondolta lukas a fal, vagy túlszelel a kémény. Csak egyre nem gondolt, hogy Freud bácsi kikelt végső nyughelyéről, megigazította a szakállát, és nekilátott lengedezni a minisztérium falai között.

Sőtmitöbb, egyenest a csinovnyik elvtársba költözött, hogy irányítsa a nyálas ceruzáját neki, miközben ő erősen szuszogva és nagy odaadással fogalmazta az ösztöndíj-pályázatot a magyari fiatalok csábítására. Mert valljuk meg, mert nem merte igazán elismerni senki, hogy nem nagyon özönlenek az ifjak honvédnek lenni, ki érti ezt, senki sem egyáltalán. Régi dicsőségekre gondolt csinovnyik elvtárs, amelyek késnek az éji homályban – mert volt irodalmas műveltsége dögivel – meg pásztortüzekre, amelyek fölragyogtatják neki őszi éjszakákon, messzi pusztaságon valaha volt és újra kívánatos nemzeti nagylétünk dicsőségeit, és Mészárosra gondolt.

Elsőként Lázárra, aki Bem apó és a többiek oldalán küzdött-harcolt a szabaccságért. Aztán megbicsaklott a megnyálazott ceruzája, és Lőrinc lett belőle, hogy a gázszerelő volna, akiről elneveződik az ösztöndíj-pályázat, amivel a magyari fiatalságot elcsábítják, de nagyon, hogy „feltöltsék a magyar honvédség személyi állományát”, hogy kívánjanak sőt, óhajtsanak ágyútöltelékek lenni. Illetőleg, ha nagyon okosak, netán életük ki-, és beteljesedvén tábornokok, generálisok, sőt, egyenest ellentengernagyok fehér lovon tapodva vöröskatonák (vö.: Gyurcsány) vériben egészen szügyig. Hogy hogyan lett Lőrinc a Lázár egészen kitartóan mind a nagy papíron végig, ez a titok.

Bár nem egészen az. Csinovnyik elvtárs ugyanis korunk tájékozott és olvasott hőse volt, naponta tanulmányozta a KESMA kiadványait, amelyek rendre, reggel, délben meg este számoltak be történésekről, mert más igazán nem is van nyüves, kis, lángoktól ölelt honunkban, hogy Lőrinc ezt a közbeszerzést nyerte el meg azt. Minden napra jutott ilyen hír egy, alkalmasint több is, így az vesse a csinovnyik elvtársra az első követ, akinek a feje nincsen tele a Lőrinccel egészen, az ő lénye bennünk minden lényegest kitölt. Nincs menedék, hacsak ki nem szúrja az ember az önnön szemit, vagy nem csorgat ólmot a saját fülibe bele, hogy serceg az a fülzsír, akárha rosseb.

Így megy, ez ilyen. Plánesőt, még a Lőrinc – mint magasztos – szózata is benne rezeg az emberben ha csinovnyik, ha nem, amellyel a jó Lőrinc a fiatalokhoz szólt ércesen, hogy aszondja, „legyetek bátorak”. Hát ez mi a rosseb, ha nem hadvezéri habitus és tartás, emberségből példa és vitézségről forma – mert volt a csinovnyiknak irodalmi tájékozottsága, ezt el ne feledjük –, így hát végleg és egészen Mészáros Lőrinc ösztöndíj került a papírra, aztán bele a számológépbe, onnan a drótokba, és az egész nagyvilág láthatta, hol is élünk. Micsoda karakán és túlművelt csinovnyikok ülnek a nyakunkon, de mindeközben, hogy el ne feledjük, Freud bácsi szelleme, mint fényes fejsze, csendesen mosolygott.

Az élet szép

Bő egy hónappal a választás után kies hazánkban a többség úgy érzi, jó irányba mennek a dolgok. Elsőként az a meghökkentő, ha a választás előtt azok voltak többen, akik szerint Orbán útja nem megfelelő, miért győzött mégis a Fidesz, de erről többen értekeztek már eddig is köteteket, és mégsem lettünk okosabbak semennyivel. De az az igazi mesébe illő fordulat, hogy a választás után nem történt semmi az ég egy világon, amitől az ember úgy érezhetné, hogy a feje fölött kevésbé van borulat, és mégis úgy érzi, másképpen süt rá a nap.

Hogy mitől lett jó abból, ami előtte rossz volt, ez olyan titok, amit soha, senki nem fog megfejteni, hiába jönnek most az okosok a győzteshez húzás elméletével mint lehetséges ok és indok, ez kevés. Enni kell. A lakosság eszik is, és mindeközben azt veszi észre, hogy lassacskán semmire sem elég a pénze, a hivatalos megfogalmazás szerint a lakosság (vö.: panelproli) huszonkét százalékos inflációt érzékel, míg a KSH egészen mást magyaráz neki. A lakosság (vö.: választópolgár) nem tudja most megvenni azt, amit januárban esetleg meg tudott, viszont úgy érzi, a dolgok jó irányba mennek.

Hogy milyen dolgok, azt természetesen nem tudjuk, mert dolgok többfélék vannak, sőt, milétük is bizonytalan, ha a Brian élete prófétájára gondolunk: „És hatalmas zűrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a dolgok, és senki nem fogja tudni, hová lettek azok a kis bigyók, meg az a fura kis izé… raf… raffiakötő állvány, amihez hozzá voltak erősítve, és akkor majd a barát elveszíti a barátja kalapácsát és a fiatal nem fogja tudni, hogy hol vannak… már azok a dolgok, amiket apáik birtokoltak, mert apáik csak előző este rakták oda este nyolc körül.” És kedveseim, ilyen megközelítésből rózsaszínű a világ.

Gondolkozom én, tűnődök erősen, miért marad az ember magára, aztán rájön, hogy kitartani nehéz. Lám, Márki-Zay sem tartott ki, meg a többi sem, és az sem meglepő, hogy abból a felmérésből, amiből kiderült, a népek szerint ma már jó irányba mennek a dolgok a raffiakötő állványhoz erősítve, ma a Mi Hazánk a legnépszerűbb ellenzéki párt, és ebből a szempontból is szép az élet. Mert ők azok, akik lefoglalták a buzik elől az utcát, egyikük parlamenti alelnök, az, amelyik könyveket darál, az élet tehát maradéktalanul csodaszép.

Csak két kósza oldalpillantást vetettünk gyönyörű hazánkra, és két olyan dolgot találtunk az állványhoz erősítve, amitől az ember füle lekonyul, kedve lelohad, s ha kicsit érzékenyebb a piciny lelke, az élettől is elmegy a kedve, a miénk azonban a nagy egészet nézve egyáltalán nem. Mi több, a vizsgálatok szerint ettől kivirulunk, ami olyan lélektan, ami nincs még egy a föld kerekén, csakis itt. Itt mifelénk diktátornak lenni is felhőtlen öröm, erőfeszítést nem igényel, régi időket idézve mondhatnánk úgy, népünk önként és dalolva hajtja fejét az igába.

Más szemszögből egy Bud Spencer film ötlik az eszünkbe, mikor is a bunyós jelenetben Terence Hill jámboran megjegyezte a barátjának: a hátadon töri szét a széket. És valóban ott törte szét a nyomorult támadó, de hősünk mit sem törődve vele mélázott bele a világba tovább és zavartalanul. Az ő filozófiája az volt, ha van elég hagymás bab vagy más hasonszőrű eledel, akkor ez a világ a lehetők legjobbika. Ezt is megértjük Bud Spencer filmbéli maga módján, ám ő legalább akkor lázadozott, ha éhes volt. Ezek a mi jámboraink, mint kitetszik, akkor sem.

Mindebből túlságos messzeringó következtetéseket levonni nem kell és már nem is lehet, mert fölösleges. Igényeink tizenkét év alatt minimalizálódtak, s ha valaki szóba hoz demokráciát, sajtószabadságot, néznek rá elkerekült szemmel, hogy nem érteni, mit mond az idegen. Enni sincs már nagyon mit, de azért kiszorítjuk a farhátat a költségvetésből. Az ország szétrohad és atomjaira hullik, nem baj, úgy néznek ránk már, mint valami elszabadult barbárokra, kit érdekel. Itt a Viktor, aki rendbe hozza a dolgokat a raffiakötő állvány mellett, mert ugyan meggebedünk, de jó irányba haladunk. Dögöljek meg, ha értem.

Orbán és a tengerek

A horvát külügy bekérette a zágrábi magyar nagykövetet. Megesik az ilyen a legjobb családban is, pláne a miénkben, ahol a családfő hajlamos arra, hogy ökörségeket beszéljen. Orbán Viktor ilyen alak, és annyira dörzsölten csinálja a dolgokat, hogy alkalmasint nagyon nehéz eldönteni, amiket delirál, azt komolyan gondolja, vagy csak kicsúszik a száján mellékesen és zabolátlanul, illetve azt sem tudja mit beszél. A horvát külügy azért kérette be a magyar nagykövetet, mert a főnöke a Kossuth rádióban fölsóhajtott hajdani nagylétünket siratva, miszerint: „Magyarországnak is lenne tengere, ha nem vették volna el tőle”.

Az olajszállítás miatt sóhajtozott a kedves vezető, de mindez momentán lényegtelen. Szomorkodhatott volna a tengerek kapcsán amiatt is, hogy ha lenne tengerünk, lehetne tengeralattjárónk és anyahajónk. Kies hazánk és a tengerek kapcsolata sok kontextusban sóhajtozható lenne, de éppen most azért érdekes, mert örökös miniszteres urunk szavai arra utalnak, hogy volt tengerünk, de valaki rossz emberek elvették tőlünk. Orbán ezzel burkoltan trianonozott, üzent a hülye híveinek, viszont a horvátok magukra értették, hogy ők a rossz emberek, akik elvették sokat szenvedett hazánk tengerét és annak tajtékos habjait. Ezért kérették be a nagykövetet, akinek nem igazán lennénk a helyében.

Nem sajnáljuk őt, mert nem kötelező nagykövetnek lenni a NER-ben, ez a vonal mélázásunkban tehát itt véget is ér. Node miniszteres urunk és az ő sóhajtozásai. Elsőként is a hely, a terep, ahol mindezeket rend szerint megejti, azaz a Kossuth és az ő étere. Tudjuk, mert be nem vallják, de arra lett ez kitalálva, hogy a bávatagok, lásd Mari nénnye a konyhában a stelázsi mellett, pláne műanyag otthonkában és cikóriába mártogatott kiflivéget majszolgatva a fogatlan szájával, a szeánszok által mintegy megvilágosodjon, hitében megerősödjék, és vonzalmai miniszteres urunk, következésképp a NER irányában lemélyüljenek, egészen a feneketlen debilitásig.

Hanem az éter és az ő hullámai. Midőn a rádión sugárzott szózat túlhalad a stelázsi hatókörén, és eljut ellenőrizhetetlen helyekre is, most épp a horvátok fülibe, és akkor jönnek az ilyen kalamajkák a velük, a kis dilik. Ők úgy fordították le maguknak a magasztos szózatát, hogy kies hazánknak burkolt területi követelései volnának velük szemben. Támadtak ilyen rossz érzések másokban régebben is, amikor a kedves vezető a mimagyarok Kárpát-medencei életteréről szőtt omló álmokat, és ezt a fura magyar szót (élettér) nem átallottak Lebensraumnak fordítani, amiből szintén fura következtetéseket vontak le miniszteres urunk különös eszméiről az ő busa fejében.

Mostani háborús viszonyaink közt pedig, amikor olyan kósza, de kellően meg nem alapozott állítások is terjednek mindenfelé, hogy a mi atyuskának kiegyezett volna az oroszok atyuskájával Kárpátalja birodalmi státuszának megváltoztatásáról, különösen érzékeny még ráadásnak tengerekről is ábrándozni. De ilyen ez a mi Orbánunk, így szeretjük őt most már mindig és újra beszavazva a hatalomba korlátlan lehetőségekkel, amitől úgy megborul a tudata, hogy nekilát összevissza beszélni zöldségeket. Erőlködnie sokat nem kell, szavait értelmezni sem nehéz azok után, hogy a horvátokkal már volt afférja Trianon miatt, és nem is olyan régen.

Mert emlékezhetünk, 2019-ben a horvát miniszterelnök, Andrej Plenkovic azért pöccent be, mert egy olyan adventi fotó került ki Orbán közösségi oldalára, amelyen egy méretes Nagy-Magyarország térkép is látható. Ebből is látszik, hogy amit mi siratunk az másnak is fáj, csak másképpen, illetve Plenkovic miniszterelnök nem ismeri a mélymagyarokat sem igazán, akik rendszerint szlovák rendszámú, de Nagy-Magyarország matricával ellátott autókkal furikáznak, ami viszont arra utal szelíden, hogy a területi revízió ideája egyáltalán nem áll távol a fideszes nagyvadaktól. A tengerek utáni sóhajtozás tehát nem új idea, hanem a nem is annyira tudat alatti vágyak manifesztálódása.

Egyébként meg van tengerpartunk, vettünk magunknak Triesztben, hogy ezt se feledjük, de az másképpen sötét sztori. Viszont egyet se féljünk, ha van nekünk egy Menczer Tamásunk, aki képes mindenre rákontrázni. Erre is. Az egyik ilyen, hogy olvasatában már megint a sajtó csinálja a cirkuszt és nem Orbán, a másik, hogy szerinte az atyuska történelmi tényt említett volna csupán. Erről pedig csak annyit Magyarországnak nem volt tengerpartja. Horvátország nem volt a része Magyarországnak, „csupán” a Magyar Szent Korona egyik országa volt. Horvátországgal perszonálunióban volt Magyarország, ez pedig államközösséget jelentett, nem pedig közös államot.

Ennyit a valóságról és történelemről, igazról és hamisról, ami a Fidesznél mindig illékony és a gusztusuk felé hajló, viszont másokat meg zavar ezek szerint. A horvátokat most épp, és ebben a helyzetben egyéb dolgunk nincs is már, mint elképzelni a magyar nagykövetet Zágrábban, midőn magyarázkodni kényszerül miniszteres urunk miatt. Tehetné, hogy széttárja karjait Orbánra utalva, miszerint hülye ez, ne tessenek vele foglalkozni, de nagykövet ilyet nem csinál, nagy valószínűséggel tehát elkezd kínosan magyarázkodni, hogy Orbán nem is úgy gondolta, amit gondolt, pedig az igazság az, hogy de, igen: úgy gondolta.

A Huxit Párt

Szinte elveszik a háború, az embargó és más cuki kurvaságok okozta hírek tengerében Volner János újabb nagy kalandja, amikor a saját magáról elnevezett Volner Pártot átnevezte Huxit Pártra kijelentve azt, hogy mostantól azért dolgozik, amit ez jelent, azaz, Magyarország Unióból való kilépéséért. Ki ez Volner, és mit akar, mit hőbörög magában, kérdezheti a nyájas olvasó, mert tudja, hogy Volner nem került be a parlamentbe, így azt hiheti, nem sok vizet zavar. Utolsó emléke tán annyi, mert ezt a bulvárlapok is megszellőztették, hogy ez az a Volner, akit Orbán médiájának fotósa a csalitosban kapott lencsevégre, ahol is egy leánnyal/nővel huncutkodott.

Abban az időben – legalábbis a bávatag nagyközönségnek előadva – Volner a Fidesz tántoríthatatlan ellenfele lett, ami később annyira megszelídült, hogy nekilátott Orbán szekerét tolni. Ennek volt a látványos eredménye, hogy egy napon lehetett homofób-népszavazni és országgyűlési választásosat játszani. Volner volt ugyanis az, aki a Szabó Tímea által felvetett ezen törvényjavaslatot addig farigcsálta, míg valósággá nem vált. Szabó Tímeával mint igazi ötletgazdával ezért még nem számoltunk, de momentán Szabó Tímeának ez teljesen mindegy. Szabó Tímea (és pajtásai) a választási eredményükkel elmentek a levesbe, és ott most halkan fődögélnek.

Volner sem büszkélkedhet önmagával, de ártani a parlamenten kívülről is tud, és mint kitetszik, nem is rest. Ha Pelikán csalódott börtönőre volnának, akkor lemondóan legyintenénk mi is, rámutatva Volnerre és a hatalmon lévőkre, hogy egy brancs maguk, a gombócot is megzabálják és föl sem kötik őket, de mindezt azért, hogy az idézett jelenet kerek legyen. (Tényleg csak azért.) Visszatérve erre a Volnerre, aki a csalitosból visszatérve a politika mezejére látványosan meghülyült, az a viszonyunk hozzá, azt a kérdést kell feltennünk, tud-e ő ártani nekünk ezzel a Huxit Párttal, mert a jelek szerint akarna. Csak épp nincs hozzá ereje, de olyan neki nem is kell.

Volner ezzel a lépéssel átment abba a lakmuszpapír-szerepbe, amit a Fidesz régebben eljátszatott a Jobikkal majd a Mi Hazánkkal, hogy a szájukba adott mindenféle borzalmakat, felmérte, hogy ezekre hogyan reagál a nagyközönség, majd ami ezen a szűrőn átment, beemelte saját elképzelései közé, éjszaka Semjén beadta, reggel a frakció megszavazta, és a világ pöfögött tovább a NER építésének mocskos útján. (Kádári kiejtéssel.) És most, hogy Volner bejelentette, hajlandó ilyen bohóc lenni, rá is ez a közvéleménykutató szerep vár, csak az a kérdés, mennyiért vállalta, amikor nem is olyan régen még egészen más véleményen volt, de az idők változnak.

A nézetek is, ha van az a pénz. De mindez bár szomorú, ám egyáltalán nem érdekes, mert most egyetlen igazán fontos kérdés van, mi lesz ennek a kísérletnek a vége, és fenyeget-e az a veszély, hogy még a mi életünkben kinépszavaztatják az országot abból az Unióból, amelybe oly nagy várakozással és örömmel lépett be, de, mint látjuk, mára kezd antagonisztikus ellentétbe kerülni vele lopás-, és jogállam ügyében. Ezek miatt megy a nem is olyan halk cirkusz, és a kedves vezetőnek is volt olyan kijelentése, mint emlékezhetünk, hogy az Európai Unión kívül is van élet. Ez kétségtelen, de nem mindegy, milyen is az, és hová vezet.

Volner egyébként – minő váratlan egybeesés – ugyanazokkal a kifogásokkal él az Unióval szemben, mint Varga Judit jobb óráiban: birodalomépítés, nemzeti szuverenitás elvesztése, és anyagi – bár nehezen értelmezhető – kifogások. Ebből is kitetszik a Pelikán hasonlat igazsága, tényleg egy brancs ezek, ma még két fejjel. Megindul hát a bávatagok szondázgatása, óvatos terelgetése és cukkolása, s ha ugyan éppen most és a közeljövőben az a veszély nem fenyeget, hogy Orbán kilépteti az országot az Unióból, abban a pillanatban, amikor a távozástól remél hasznot, meg fogja tenni, és képes is arra, hogy megtegye. Látva április harmadikát.

Itt tartunk, ilyen mélyáramok határozzák meg életünket az elkövetkezendőkben, ami azonban a jelenben is elég kilátástalan. A jövőről gondolkozva, és tudva azt, hogy a magyar társadalom többsége az Unión belül képzeli el a saját és a kisonoka életét, afelől se legyenek kétségeink, hogy Orbán propagandagépezetének fél év sem kellene, hogy ezt ellenkező előjelűvé változtassa. Szomorú azt látni és tudni, hogy demokráciába csomagolva tesz meg velünk azt, amit csak akar, és, ha ezzel tisztában vagyunk, akkor kell a helyén kezelni az ilyen Huxit Pártokat, Volnereket, és mindenkit, aki Orbán kinyújtott karjaként akarja földúlni az életünket. Résen kell lenni nagyon.

A seggnyalás metafizikája

Nagy Ferenc nem is olyan rég szinte felháborodva horkant fel, engedjék meg neki, hogy azt a segget nyalja, amelyik neki tetszik. Mindezt annak idején azzal a melankóliával és megengedéssel vettük tudomásul, hogy természetesen azt a valagat tisztogatja fényesre, amelyiket csak akarja, ezzel párhuzamosan viszont föltettük azt az általunk lényeginek ítélt kérdést, egyáltalán mi szükség van bármely ülep nyelv általi ápolására. Ez a dilemma a szabadság igényének meglétéről vagy hiányáról szól voltaképp, így az is kiderül, aki segget nyal, annak ilyenje nincsen, mozgása korlátozott, gondolatai pedig determináltak. Ez a seggnyalás metafizikája.

Mindezt elöljáróban azért kellett rögzítenünk, mert legújabban a Gyurcsány képét annak idején a színpadon köpködő Fábry mondta el magáról ugyanezt. Igaz, tudtuk róla, hogy szintén zenész, de míg Nagy Ferenc láthatóan némi karcosabb érzéssel magyarázkodik, miért lett Orbán kurvája, Fábrynak ez természetes, nem seggnyalásnak fogja fel, amit művel, hanem a létezés természetes állapotának. Innen nézvést tehát károsabb mint Nagy Ferenc, aki tisztában van azzal, amit tesz, undorító, míg Fábry pedig azzal a tudattal éli semmit érő életét, hogy jól van az úgy. Egyáltalán nincsen, de ez már olyan ontológia, majdhogynem teremtéstörténet, aminek a mélységei elriasztanak.

Nagy Ferenc érti a vele meglévő bajt, és bátran vállalja a gazemberséget, míg viszont Fábry azt hiszi, az ő élete és értelmezhetetlen létezése árnyaltabb, és bevallása szerint nem is igazán érti, ami vele történik. A pénzt azért természetesen zsebre teszi, s ha a seggnyalásnak anyagi okokat keresünk, akkor ebben az egyben megtaláljuk, míg viszont a magasabb szempontúak, amelyek viszont alantasabbnak tűnnek, a lélek mélyén lapulnak olykor vulkánként törve fel onnan. Mint volt az, ahogyan említettük, amikor a színpadon Fábry köpködte Gyurcsány képét, ami nem annak a nagypolgári létformának a megnyilvánulása, amire múltjából annyira büszke, és amit a komcsik elvettek.

Ez utóbbi mondatunkban benne van Fábry egész eddigi élete és ténykedése, és szóba sem kerülne világunkban, ha nem mutatná meg mindig és újra, miért van ott, ahol, és miért lesz része lassan a feledés. Mert az lesz, ahogyan egyre opálosabb, amit művészetként előad, ami természetes sors annak, akit kordában tartanak, mert működése behatárolt. Fábry interjút adott, amiből kitetszik, látja ezt, viszont nem érti, ami az ő személyes nyomora, és nem is foglalkoznánk vele, ha nem nyitotta volna ki a képletes bicskát a zsebünkben, pedig ezt tette. És megint csak Gyurcsány, akiből nem tudjuk, mikor kopik ki a Fidesz, de a jelek szerint csak akkor, ha Orbán elszenderül.

De addig napirenden lesz, mindegy, hogyan. Fábrynál most úgy, hogy ebben az interjúban elmondta, Gyurcsány – szerinte – besúgó volt, amire bizonyíték nincsen, de azt beszélték – így Fábry, amire azt tudnánk mondani, hogy amire bizonyíték ugyan nincs, de beszélik, ha azt mi mind úgy és annyiszor mesélnénk el, akkor naponta kellene több kötetet írnunk, és ki sem jönnénk a bíróságról a perek tömkelege miatt. Ami ugyan nem lenne akkora nagy baj, csupán arra utaltam, hogy tán Fábryra is ráférne némi bizonyítási kényszer, hogy ne pofázzon – és köpködjön – következmények nélkül azt, akit/amit csak akar, de a jelek szerint kiváltképp Gyurcsányt.

Mert az ellenkező irányban vannak korlátai, amit bevall, de nem ért. Mint például „érdekes félelem lengi körül a miniszterelnök úrral kapcsolatos megnyilatkozásokat…”, a bántó, sőt humoros (!) megnyilatkozásokat „igyekeznek velünk elkerültetni”, és „néha rejtélyes módon aggályaikat fejezik ki bizonyos vendégekkel kapcsolatban, amit én nem is értek.” – Íme, hölgyeim és uraim Fábry gondolkodásának foglalata megfejelve még egy Nagy Ferencre hajazó bölcsességgel: „amit nálunk gyakorta elfelejtenek, hogy aki adja a pénzt, az rendeli a zenét”, és a végső summázat: „ez engem olyan rettenetesen nem zavar”. Ezen a ponton Fábry megszűnt önálló entitás lenni, innentől ő maga nincsen is, szócső csupán, annak is a legalja.

Tudhatná ugyanis, hogy ha és amennyiben azt művészetnek nevezzük, amit ő csinál vagy csinált valaha, az innentől nincs, nem létezik, ezt hívják vegytiszta seggnyalásnak, amit én emelkedettebben e művelet metafizikájának neveztem, mert Fábry előadásában körüllengi a direktívákat valami ködös misztikum. Innen nézvést – fura ezt kimondani – Nagy Ferenc egyenesebb és gerincesebb. Beleállt abba, hogy ő szaralak. Fábry viszont ezzel a Gyurcsányról ezt hallani, ellenben a miniszterelnök úrról szóló megnyilatkozások félelmeit hangoztatva meghatározhatatlan állagú organizmus, akiről már csak múlt időben lehet beszélni. Kár érte, valaha ígéretes humorista volt. De már nem, és nem mintha fájna.

Orbán, a beépített szépség

Most képzeljük el, midőn Orbán Viktor az ő determinált alkatával áll ugyan kevlárban, de bikiniben mégis a kifutón, és akárha Sandra Bullock a Beépített szépségben sok minden másra gondolva, de mégis csak kiböki azt, amit a nagyközönség hallani akar, hogy legyen világbéke. Ilyen szinten van ez a mi atyuskánk, ezzel nyerte meg a választásokat. Hogy ő az, aki a békét, biztonságot, a rezsicsökkentést garantálja a nagyérdeműnek, és ennyi éppen elég is volt. Hogy mindeme rózsaszínű, de a valóságtól mégis meglehetősen messze álló tartalmaknak milyen morális hozadéka van, illetve, hogy ez az aspektus milyen fájdalmasan hiányzik belőle, az derült ki tegnap, bár nem okozott mellbe vágó meglepetést egyáltalán nekünk.

Ha megterhelő is, mert úgy nagyjából az M1 szintjén van, de érdemes Orbán Viktor atyuska Facebook oldalán olvasgatni a kommenteket, és megismerhetni azok lelkét, akik rá szavaztak. Minden külön értesítés helyett az orosz-ukrán háború kapcsán megtudhattuk innen, hogy ebben a háborúban (sic!) az amerikai demokrata kormány az agresszor, és ilyen ismeretek birtokában már nem is volna érdemes tovább írni, hanem csak tehetetlenül széttárni a karunkat. Igyekvésünk azonban immár évtizede nem az, hogy az idiotizmust megértsük vagy gyógyítsuk, mert nincsen hozzá készségünk a’la kakukk és az ő röpülése a fészkére, hanem feltárni a mélységes kutat, amiből mindez táplálkozik, és ami/aki nem más, mint miniszterelnök elvtárs maga.

Ő vonzza a hülyéket, mint kupac szar a legyeket, és ez ellen minden és mindenki tehetetlen. Ők így együtt a NER. Mindemellett nem vagyok önsanyargató alak, aki időnként meglátogatja Orbán oldalát, hogy attól rosszul érezze magát, hanem azért kell odamenni, mert ott éli az életét a manus. Fölfedezve az itt megbúvó hatalmas lehetőségeket és az ebben meglévő erőt, itt, ezen a felületen kormányoz, jelent be dolgokat, mert a közrádió és köztelevízió kevés. Az ottani szeánszokat csak az igazán kényszeresek nézik és hallgatják, míg ellenben a Facebookon minden hülye elérhető az összes ökörséggel, ez a téveszmék terjesztésének mennyországa, és Orbán él is vele alaposan. Az vesse rá az első követ, ugye.

Hanem nem a mód, sokkal inkább a tartalom, ami miatt ez az egész érdekes. Ami miatt megtudhattuk, hogy Amerika – ezen belül persze a demokraták – az agresszorok, az azért lehetett, mert a háborúról fejtette ki nézeteit miniszterelnök elvtárs kiindulva abból az alaptételből, hogy „ennek a háborúnak nem szabadott volna elkezdődnie”. A feltételes módok múlt idejéről sok mindent lehetne mesélni, így azt is, hogy Orbánt nem szabadott volna megválasztani, de ahogyan Isten csapása ő a magyar hazára, akképp Putyin is az övére, amelyet Oroszországnak hívnak. És ilyen feltételes módú múltban raktározzuk el azt is, mi lett volna, ha Orbán Putyin érdekében nem vétózgatott volna egyfolytában, de ez túl messzire vezetne.

Ám nem ezért vagyunk itt most, mondjuk el újólag, hanem a hamis és hazug ábrándokat leleplezni, és rámutatni arra, ez a mi kedves vezetőnk egyáltalán nélkülöz minden olyat, amit másban erkölcsnek hívnak. A halottakat, megkínzottakat, megerőszakoltakat, megalázottakat, megnyomorítottakat és elhurcoltakat ez ember sajnálja, ha emberből van, és, ha más eszköze nincsen, legalább szót emel érettük. Ezt hívják erkölcsi minimumnak, de Orbán még ennek is híján van, amit történelmi köntösbe csomagol. Azt adja elő, hogy az az ő nagy államférfiúi bölcsessége, hogy egyik oldalra sem áll, hanem csak álláspontja van. Ezzel nem kevesebbet mond, mint azt, semmi nem érdekli, csak a saját sorsa, amit az országéval takar.

Orbán békevágya annyi, hogy az oroszoktól jöjjön az olaj és a gáz, az Uniótól a pénz, és mehessen minden úgy tovább, mint eddig, összefoglalva, semmi ne zavarja meg a lopás zavartalanságát. A békevágy esszenciája ez ami pontosan pedig így szól: “Vannak országok, néha Magyarország is ilyen volt a történelem során, amely ilyenkor oldalt választ, valamelyik fél mellé áll. De az én felfogásom az, és szerintem a magyar történelmi tapasztalat és a magyar észjárás is azt mondja, hogy nem oldalt kell választani, hanem álláspontot kell választani. Nekünk van ilyen álláspontunk, ezt úgy hívják, hogy a béke. Mi nem egyik vagy másik háborúzó fél oldalán állunk, mi a béke oldalán állunk.” Ezt mondja Orbán Viktor, és ezért sandrabullockoztam le, elnézést kérve a művésznőtől.

Mert ez így nem megy. Ez így csak a rajongóknak teszi meg, akik a Facebookon azért imádkoznak, hogy a magasztos szózatot fordítsák le mindenféle nyelvekre, hogy az egész világ hadd olvassa, mert ilyen államférfi nincs még egy a földtekén. Szerintünk sincs. Nem akad még egy ilyen simlis, nyálas és gerinctelen, így jobb volna azt a fordítást mellőzni, de most már késő. Most már mindenki tudja, akinek eddig kétségei voltak, azok is, milyen ganyé, kétszínű alak ez a mi miniszterelnökünk, hogy emberségnek, erkölcsnek és nem utolsósorban emberi tartásnak még csak a halvány nyomai sem fedezhetők fel benne egyáltalán. Emberi formája van, ennyi az egész: innen jöjjön az olaj, onnan meg a pénz. Ez az álláspontja. Ennek tapsolnak. Köpni kell.

Orbán harcos kormányt szeretne

A harc folytatódik. Miért is fejeződne be, a fasizmus lényege ez, s ha valaki is azt hihette volna, esetleg és netalán olyan ringatózásai támadtak a májusi orgonák alatt, hogyha a mű készen van (mert áll teljes pompájában), akkor egy kis nyugalom költözik a Kárpátok alá, csalódnia kell. Tévedni tetszettünk ebbéli ábrándjainkban. A harc nem szűnik, sőt, fokozódik is. Sosem lesz vége. Kormányalakítás előtt áll doktorminiszterelnök úr, és a pénteki szeánszon a Kossuthon bejelentette, olyan kormányt kell alakítani, amelyik a veszélyekkel szemben képes megvédeni Magyarországot. És itt el is dőlt az elkövetkező négy év.

Mivelhogy azt is elmesélte doktorminiszterelnök úr, hogy sok új arc jelenik majd meg a kabinetben, ezek azonban a fentiek tükrében mind ilyen hadvezérek lesznek. Tábornokok, vezérezredesek, akik hadonásznak a macsétével. Más irányú szakértelem nem lesz szükséges. Értsen a puskához, kardhoz, el tudjon vezetni egy tankot, már miniszter lehet, bár Kásler után éppen olyan mindegy minden. Megtudtuk a leselkedő veszélyeket is, amelyek az elkövetkező négy évben nemzetünkre törnek, akárha baloldal. Ezek a veszedelmek pedig a következők: migráncsok, vírusok, háborúk. Ezek mind velünk lesznek most már örökre.

Ők lebegnek majd tajtékos egünk fölött, és határozzák meg a harcos kormány szerkezetét. Hogy a kisonoka megtanul majd olvasni két hittanóra között, az még nem bizonyos, de ilyen készségek a permanens harcok közepette nem igazán szükségesek. Sok kis katona kell. Más irányú elvárásaink nem igazán vannak a jövőre nézvést, folytatják. Illetve doktorminiszterelnök úr folytatja, mert beigazolódott, hogy a népek ezt igénylik, ezt szeretik. Béke legyen, rezsicsökentés meg farhát. A többit doktorminiszterelnök úr csapatai élén elintézi. Lehangoló, de ez van. Hogy ezt kell-e szeretni, mindenki döntse el saját maga.

Egyébiránt a tegnapi szeánszon az is kiderült, jótevőnk azt sem tudja, hol van, merre jár. Nem a gonoszság mondatja ezt velem és az irányában érzett erős megvetés, hogy emiatt én őtet rossz színben akarnám föltüntetni, a rossebeket. A saját szájával mondott nekünk ilyeneket ugyanis: „Az erdő közepében vagyok, nem látok teljesen tisztán se vissza, se előre, de tudom, hogy miért vagyok ott, ahol vagyok ebben a munkában”. Mit lehet ehhez hozzá tenni, tán annyi elég, hogy aztakurva, vagy esetleg szevasz röfi. Netán föltenni a kérdést, hogy akkor most mi van, de nincsen nekünk ehhez már erőnk semennyi sem.

Annyit tudunk, hogy a kardok csörögnek. Esetleg a láncok, majd kiderül, mert most a létrejövés állapota van, és ezt sem az ujjamból szoptam. Egyetlen, drágajó doktorminiszterelnök úr mondta, miszerint „a kereszténydemokrata nemzeti kormányok úgy jönnek létre, hogy megpróbálják megérteni a következő négy év kihívásait”. Harcos kormányunk tehát nemzeti lesz meg keresztény, és ott áll majd az erdő közepén a legfőbb hadvezérrel, csatázva a kijelölt ellenséggel kifulladásig. Innen is látszik, a főnöknek fingja sincs arról, mit is akar, annyi van, hogy harcolni fogunk. Ez vár ránk négy évig megint és újra, hogy csak elfehéredik egyszer már a szájunk.

Nem fog. Nem tudom, észlelték-e, hogy doktorminiszterelnök úrnak olyan hangja van, mintha fakanál volna a hangszálai helyén. Vagy vasalódeszka. Nem gondolnám, hogy mindannyian a rádión csüngtek pénteken reggel/délelőtt, ezért ezen a hangon kérem elképzelni újra a tételmondatot, miszerint „az erdő közepében vagyok, nem látok teljesen tisztán se vissza, se előre, de tudom, hogy miért vagyok ott, ahol vagyok”, és tessenek csomagolni a bőröndbe. Ebben benne van az elmúlt tizenkét év kormányzása, amit tapasztaltunk. Illetve az eljövendő négy is, úgyhogy kerüljön a bőröndbe meleg ruha is, mert sokáig kell távol lenni, míg hazatérhetünk.

Ehhöz képest, amíg egyetlenünk az erdő közepén téblábol, és nem tudja, miért is van éppen ott, kies hazánk kirablása zavartalan. Momentán ügyvezető kormányunk van, amelynek arra azért akadt gondja, hogy az új, harcosabb megalakulásáig is ömöljenek a súlyos milliárdok Mészároshoz és a hasonszőrűekhez. Kell valami folytonosság a világban, hogy az ember otthon érezhesse magát benne, és nálunk ezt a lopás tölti be. Nincs mitől félni, a NER olyan lesz, mint tizenkét évig is volt, de, hogy nekünk milyen lesz benne, az bizonytalan. Ilyen apróságokkal azonban Orbán nem foglalkozik. Nincs alku, ő hadd legyen boldog, fordítom ki J. A. szavait, aki ezért talán majd megbocsát.