Zord bűnös, azt hiszem

Hétszázezer forintnak megfelelő pénzbüntetést kapott Erna Solberg norvég miniszterelnök a koronavírus-járvány miatti korlátozó szabályok megsértése miatt. Solberg ugyanis február végén egy hegyi üdülőhelyen tizenhárom fős családi összejövetelt szervezett a 60. születésnapja alkalmából, miközben éppen kormánya tiltotta be korábban a tízfősnél nagyobb rendezvényeket. Több hasonló szabálysértés is történt az országban, de a rendőrség a legtöbb esetben nem szabott ki pénzbüntetést, a kormányfő azonban a korlátozások betartatásának frontvonalában dolgozik, ezért példát kell mutatnia, nem esik azonos megítélés alá az átlagpolgárral – mondta Ole Saeverud országos rendőrfőkapitány.

Ilyenkor ez ember elábrándozik Pintér Sándoron mint belügyminiszteren, a magyari rendőrök főnökén, Varga Juditra gondol, mint az igazságügyek urára Neriában, és persze Orbán Viktorra magára. Ez utóbbira ebben a kontextusban akképp, hogy hányszor láttuk a malacképét maszk nélkül például az előírások ellenére, ahogyan ő is példát mutatott az ő népének. Varga Judit dekázós alakja azért sejlik fel, mert nem bírt még megbirkózni a jogállamiság definíciójával, egyfolytában az Uniót kérdezgeti, azt hogyan lehetne meghatározni. Nem kell, ez a norvég eset mutatja: abban például a törvények mindenkire vonatkoznak, s hogy ilyen eset fordul elő a fjordok népével, s ezen mi csodálkozunk, jelzi, milyen állapotban van ez mifelénk.

Nyomai sincsenek. Másrészt ilyen mértékű büntetést a mi minielnökünkre ki sem lehetne szabni, hétszázezret nem bírna kifizetni, lévén teljesen vagyontalan. Mehetne közmunkára, mint a dudálás bűntettét elkövető Széll Bernadett. Az a tizennyolc éves lány viszont, akinek az esete a Facebookon került elém, gond nélkül kiperkálja azt a százezret, amit a kijárási tilalom megszegése miatt rótt ki rá a magyar rendőrség, mert este nyolc után túl messzire ment a szülei házától. Mint kiinduló tételünk mutatja, a norvégok a köznépet nem büntetik halálra, ha járványbűnözik, ellenben a miniszterelnököt igen. Elképesztő egy ország lehet, Erna Solbergnek valószínűleg még egy nyavalyás erkélye sincs, nem is lesz soha Európa ura.

Európa – illetve az egész nyüves Univerzum – vezére csakis olyasvalaki lehet, aki kívül esik a közemberek számára fenntartott téren és időn, a természet, a társadalom és Isten törvényei rá nem vonatkoznak, így be sem kell tartania azokat. Csakis így lehet ez, mert és ugyanis Orbán nagyvezér ezek közül már annyit megszegett, hogyha a Karma felől nézzük, nincs olyan alacsony létforma, amelyben újjá tudna születni, mert ilyen mocskos lélek még egy papucsállatkának is sok, kilöki magából azt a matéria. Ám Sziddhartha felől nézve ez maga volna a beteljesülés, hiszen újjászületés híján Orbán a Nirvánába jutna, ami viszont buddhaságot tételez. No most, tudjuk, hogy minielnök elvtárs és a megvilágosodott egymástól távolabb nem is állhatnának.

Főleg azért, mert ez a mi organizmusunk kereszténynek mondja magát. Mondani sok mindent lehet, de az Orbán névre hallgató sejthalmaz ilyen ismertetőjegyekkel nem rendelkezik, ugyanis akkor volna lelke, ami a jelek szerint nincs neki. Ezt is be tudom bizonyítani. Ha volna neki ilyenje, összeroskadna az elkövetett bűnök súlya alatt, mint Shakespeare elborult agyú gyilkosai, akiknek a bűntudat veszi el az eszét. De hozhatnánk példának Ágnes asszonyt és az ő véres lepedőjét is, ám jól láthatóan Orbán nem mosogat a patakparton, se nem diskurál boszorkányokkal, s ami a legfőbb, egyáltalán nem fél semmilyen büntetéstől. Illetve lehet, hogy retteg, de azt a TEK és a kevlár eltakarja, és véreres szemeiben sem látunk nyüszítést, csak végtelen ürességet.

Azon kell elmerengenünk viszont bűn és bűnhődés dialektikus, viszonyában, hogyha Isten valóban meghalt Nietzsche óta, s ebből fakadólag nincsen sem pokol, sem Gyehenna tüze, de még Nirvána sem, s ha földi hatalom sem képes – vagy akarja – ezt a mi bűnösünket, akinek a záloga a kezünkben van, számon kérni és kiróni rá a megérdemelt büntetését, sőt, lelkiismeret híján annak ítélőszéke elé sem kell állnia, szóval, lehetséges-e az, hogy mindama galádság, aminek pedig a tanúi voltunk a saját szemünkkel és fülünkkel, büntetlen marad? Minden jel arra utal, hogy igen, mert ez a világ rosszul van berendezve. Hacsak nem jön Fekete-Győr királyfi a fehér lován, s ha mint ígéri, végrehajtja az elszámoltatásnak nevezett programját. Ez nem kampány a Momentum mellett, hanem a lélek alapvető parancsa.

Novák árja Magyarországa

Nagyon reménylendő, hogy Novák Katalin nem tudja, mit beszél, mert, ha igen, akkor elég nagy a baj. Örvendezett a minap ugyanis, hogy a magyar termékenységi adatok is legalább olyan jók, mint az ojtakozásé, köszönhetően Orbán Viktornak, illetve a Fidesznek. Amióta a családok gondját viselik, szaporodunk. Vagy nem, de ez az összképen nem változtat, úgyis azt beszélnek, amit csak akarnak. Kitalálnak valamit, aztán hozzá igazítják az adatokat, gyártanak hozzá grafikont és szakértők is elmagyarázzák a tévéjükben. „A magyar termékenységi adatok immár második éve jobbak az Európai Unió átlagánál” – mondja nekünk az ablakpucolás nagymestere. Brüsszel csak leshet, a nyugat hanyatlik, Kipcsákia pediglen felvirágzik.

Mindezzel még baj nem lenne, az ember megtockolja a néni fejét, ügyes vagy Katika, kész a házi feladat, eridj játszódni a térre. Ezt a mi újabb diadalunkat azonban olyan toldással egészítette ki a szaporodási nagymester, ami miatt elengedő jóindulatunk elillan, és itt jön, hogy nem azt mondta, vagy nem ezt akarta mondani csak így sikerült, azt azonban cseszheti, hogy krisztusian elnézők leszünk vele, hogy bocsássunk meg neki, mert nem tudja, mit beszél. És itt jön a kiinduló tétel, ha viszont igen, akkor morcosan lefasisztázzuk az ablakpucolás nagymesterét arra figyelmeztetve, hogy erősen nácul is már a néni. Sőt kérdésünk is van, hogy erre az irányra gondolt-e eszméi fejlődésében, vagy csak pofázik összevissza.

Novák Katalin, miközben a mimagyarok szaporodási diadaláról tudósít, egyben árja, fehér és keresztény Magyarországot is vizionál, amikor afelett örvendezik, hogy ahol Nyugat-Európában a győzelmes magyarnál jobbak a termékenységi mutatók, ott ezt nem a „honos” népesség gyarapodása, hanem a más országokból érkezett anyák szülései okozzák. Itt migránsozik a lelkem. Ez olyan, mint Lázár bécsi videója, vagy Bakondi napi hörgései az M1-en. És még fokozza is, amikor kijelenti, „Nyugat-Európa egyes országaiban már minden harmadik újszülött bevándorló gyökerekkel rendelkezik”, ergo szaporodnak a barnák, zöldek meg kékek, elvész a keresztény kultúra, ott már mindenki turbánban jár, és mecsetté alakították a kis, falusi plébániákat is.

Ebben a vészben kies hazánk a fehér és keresztény sziget, itt, ha más nemzetiségűnek számolja az újszülöttet az Eurostat, az is, idézem: „e körben jegyzi azokat a magyar nemzetiségű anyákat is, akik határon túl születtek, de utána Magyarországon letelepedve adtak életet gyermekeiknek.” – Ebből a vízióból, amit Novák idedelirál nekünk, nincs jobb szó rá, egy árja Magyarország képe rajzolódik ki, amely nem keveredik más fajokkal. Itt a fehér anyák szorgalmasan szülik a hófehér kisdedeket, akiknek már a fogantatása is keresztény, a népek a Te Deum ütemére kefélnek, és a Miatyánk szól a családi autóban, miközben misére igyekeznek. Attól, ami Novák szavaiból árad, engem elfog az iszony. Itt mindennek dohos szaga van.

Meg a szóhasználat, hogy a „honos” népesség nem szaporodik nyugaton, míg itt meg igen. Megkérdeném, hogy mi a népesség ezek szerint, egy fafajta, páfrány vagy gyom, és a „honos” népesség menyiben különbözik a nem „honos”-tól, legalábbis Isten színe előtt, ha már keresztény. Novák nem tudja, mert ostoba, de egy lépésre áll a fajelmélettől, és ez is arra utal, valójában egyik fideszista sem tudja, milyen borzalmak vannak a fejében. A kedves vezető is élettérről álmodozott annak idején, s amikor felhívták a figyelmét, hogy kultúrnépek ezt az ismert előzmények miatt nem használják, akkor a védekezés az volt, mér, nem azt mondta, hogy Lebensraum. Olybá tűnik mindebből egyébként, tényleg nem tudják, miket beszélnek.

Ők csak mondják lelkük éjfekete tartalmát, ami aztán hogy, hogynem, korrelál mindenféle fasiszta és náci eszmékkel. Aztán, hogy ők nem azt mondták, nem úgy gondolták, ők nem antiszemiták, és rajonganak a romákért meg a melegekért is. Az a legdelikátabb, még az is lehet, tényleg nem úgy gondolják, avagy csak, ami ebből következik, azt sem tudják, hogy úgy gondolják, csak jön elő belőlük a sok mocskos idea, de ösztönösen. Nem ezt tanulták, mégis ilyenek lettek. Menthetetlenek, mert a lényegükké vált a romlás, és észre sem veszik. Ez nem felmentés, hanem az a szomorú megállapítás, hogy megtörtént a nagy átváltozás, a pillangóból kialakult a büdösbogár, és rátelepedett az életünkre. Beköltözött a szobánkba.

Magyar vircsaft

Szívünk minden fellelhető irgalmával láttunk neki tegnap Petry Zsolt szánásának, mert nem elég, hogy kirakták a munkahelyéről némi látens homofóbia miatt, még az is kiderült, milyen barátai vannak. A magyar nemzeti, keresztény oldal sajtóstól, kormányostól olyan visítva ment neki a Herthának és rajta keresztül az egész böhöm Németországnak, olyan megaherccel, hogy a denevérek irányba álltak, a kutyák pedig sorban vetették magukat a Dunába az elviselhetetlen kín miatt, vagy pediglen csendben és behúzott farokkal ment el az eszük.

Ez a jelek szerint a magyar nemzeti és keresztény oldallal már nagyon régen megtörtént, sunnyogva, csöndben, hogy most, amikor vagy a vesztüket érzik, vagy pediglen beleringatták magukat abba a csalfa képzetbe, hogy ők az összes napkeleti bölcs, sőt, és ráadásul a világ urai is, Petry kapcsán egyszerűen végleg elveszítették azt a csekélyke kognitív muníciót, ami volt nekik, ha ugyan volt valaha is. Hogy Novák Katalin meg a többi ordít, megértjük, ha fel nem is foghatjuk, a címet, rangot pénzt meg kell szolgálni, hiszen semmi sincs ingyen.

S ha mindezt a Fideszben azért osztják, ha hülyét csinál magából az ember, az belügy. Mert ugyan nehezen érthető, hogy így is megéri, ellenben, ha szívből fakad, az sajnálatos. Varga igazságügyes egyenesen Vera Jourovának tutult, majdnem azzal, hogy na, most legyen nagy a pofád, amikor a libsijeid diszkriminálnak, ami folyományt ez ügy kapcsán egyszer már pedzegettem. Viszont a Hertha BSC magáncég, s ha úgy tartja, hogy nem alkalmaz látens homofóbokat, megteheti, legfeljebb a Felcsút büntetésből nem importál tőlük fodballistát.

S ami bajt ez a Hertha fel sem bír fogni, nem is ad el nekik bőgatyás, karikás ustoros magyari akadémistát. No, az imperialisták ekkor megismerik a magyarok haragos istenét, meg a többit. Ámde, hogy Gulyás főovis egyenesen Uniót és hetes cikkelyt emleget az incidens kapcsán, az már annyira magyar, hogy szégyellni való. Ráadásnak, mert hogyan is lehetett volna másképpen, Szijjártó emiatt bekérette a német külügyi ügyvivőt, amivel olyan teljes lett a kör, hogy körzővel sem lehetne szebbet rajzolni, totális volt a magyar vircsaft.

Nem tudható a nagyvilág minderre hogyan reagált, én azt bírom elképzelni, hogy eltátott szájal figyelték a hülye bunkóság tombolását, mert erre jobb szavakat nem nagyon lehet találni, vagy esetleg cifrábbakat. Banánköztársaságokban láttunk mi már futballháborút, ez itt közelíti a nívót, ilyet a klubban nem nagyon láttak ezidáig, de megérték. Hátra van még, ha ez a Petry templomba járó, akkor lassan keresztényüldözés is kinéz, vagy hadüzenet, lerohanjuk őket a frissen vett német tankjainkkal. Azt hihetnők így első olvasatra, hogy ez humoros, hát, nem az.

Értjük már, bár eddig is tudtuk, miért zárta ki az Európa: Színházi Iskolák és Akadémiák Szövetségének bizottsága tagjai közül a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemet. Ezért. S bár azt hinnéd, a kettőnek nem sok köze van egymáshoz, dehogynem. A civilizált világ már nem sokat tud kezdeni a tomboló, parlagi magyar vircsafttal, hanem elfordítja a fejét. Nincsen köze az ilyenekhez és ezekhez, ám sajnálatosan ezek közé mi is beletartozunk immár, hogy ámulva figyelik, miként lehet, hogy egy nép ennyire elhülyült.

Ekként. Visszatérve a kiinduló okhoz, ehhez a Petryhez, esetleg felhorgadó sajnálatunkat annyiban módosítjuk, hogy eltekintünk tőle. Az, aki egy Magyar Nemzettel mint sajtóipari termékkel szóba áll, akármit is mond vagy nem mond neki, nem érdemel irgalmat. Meg itt a nagyon magas szintű magához ölelés miatt ebből kinéz egy kapusedzőség Felcsúton, később pedig egy lovagkereszt is talán vagy egészen biztosan. De összefoglalva – az öngyilkos kutyákon kívül – egészen jó kis napot szereztek ezek ezzel a visongással. Komolyan.

Adattorlódás

Müller Cecília nem egy nyelvi zseni. Nincs meg benne Arany szókincse, Karinthy játékossága, József A. képalkotó készsége vagy Ady monolitikussága. Müller Cecília csak van, s amikor valamit le akar tagadni, el szeretne titkolni, akkor tipródik, és nem találja a szavakat, de nem a meghatottságtól. Emlékszünk a Hadházynak félkézről elküldött e-mailre, amelyben azon fészkalódott, hogy nincs-e valami jobb szövegük arra, miszerint nem akar válaszolni a képviselő kérdésére, de a kollégáinak nem volt. Ilyen panelek vannak, hogy csak, vagy a kérdés veszélyezteti a védekezést, esetleg az oltástagadó baloldal, ezek pedig mind fölérnek egy „boldog karácsonyt”-tal, ami lexika eufemisztikus kifejezése annak, hogy a kérdező akár be is kaphatja.

Most képzeljük el nyunyókát ilyen mosdatlan nyelvvel, ami még csak nem is lenne annyira fölháborító, mert tartalmazná az őszinteség morzsáját vagy gyökeit, míg viszont a folyamatos szókeresés az elfödési szándékra utal, de kínosan szerencsétlenül, hogy sajnálnánk is ha bírnánk. Illetve legfőképp, ha nem veszítette volna el a sajnálatra való jogait végképp. De megtörtént ez a baj, mégpedig gyógyíthatatlanul. És ugyanígy az a baleset is megesett, hogy semmit sem hiszünk már abból, amit naponta a képünkbe mázolnak, a hatalom szavahihető képessége huss, eltűnt, és ennél rosszabb vele nem történhetik, csak a hatalom ezt még nem tudja. De majd rájön. Miután a Hadházynak történő hazudáskor fölmerült az új szöveg igénye, dolgoztak is rajta erősen.

Tegnap soha nem volt csúcsot döntött a halottak száma, háromszáznál több honfitársunk hunyt el egy nap alatt a vírustól, ami tragédia viszont egybe esett az örömhírrel, hogy nyitunk. Nagy valószínűséggel nem csak én érzem a két tény közt a kínzó ellentmondást, ezért a talpasjobbágyoknak valahogyan meg kellett magyarázni, hogy ez most mégis hogy. És a jobb szöveg, amit Müller annyira keresett Hadházynál, itt az lett, hogy a halottak számba vételénél adattorlódás történt, jelentsen ez akármit is, vagy akár semmit sem. Az adatok ilyenek, állnak sorban, mint a mimagyarok az ojtásra várva az utcán, úgy össze vannak torlódva, mint a múlt J. A.-nál, és még az is igaz, hogy „mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ”.

De megint beszippantott a szavak gyönyörűsége és hatalma, amikor ennél sokkal érdekesebb az, hogy ugyanekkor, szinte másodpercre kiszámolva, s szinte abban a pillanatban, hogy megtörtént a két és félmilliomodik ojtás, máris szólt a diadalmi jelentés, hogy Orbán győzött, két vállon a vírus, kies hazánk világbajnok ojtakozó, minden nagyon szép, mindennel meg van elégedve. S legfőképp szüret, lehet labdarúgó Eb-t rendezni, az akadályok elhárultak. Csak úgy merengve elgondolkoztam azért, hogy az ojtások számában mért nem keletkezett adattorlódás, lévén és sőt, hogy sokkal nagyobb adathalmazról van szó. Két és félmillió szurit hiba nélkül összeszámolnak a fiúk, háromszáz halottat viszont nem bírnak, és ezen az ösvényen nem is haladok tovább.

Fölösleges ezredszer is elmondani, hogy most már semmi sem hihető, amit delirálnak ezek. Ám, amíg Sorosról, Brüsszelről, Gyurcsányról és a baloldalról adnak elő elképesztő meséket, abba emberek nem halnak bele, míg viszont most ebbe a partiba pedig igen. Sajnálatosan mocskos játék ez, aminek az a legnagyobb hibája, hogy velünk játsszák. Ennek a járványnak egyetlen előnye, ha lehet ilyenről beszélni, hogy a király immár teljesen meztelen. Feketén-fehéren kiderült, hogy a Fideszt, élén a vezérével egyáltalán nem érdekli az emberek sorsa, egészen profánul, ott döglenek meg, ahol akarnak. Lopni lehessen, uralkodni, minden más magasról le van szarva, majd valamit a képükbe hazudnak, oszt jónapot. Csak csendben jelzem, ez a mocskos szlogen már az életünkre megy.

Viszont senkit nem zavar. Jó napot, boldog karácsonyt, s ki tudja még hány és mi módon okádta szembe az egész országot következmények nélkül Orbán, de most húszezernél is több a halott, és ez azért már egy kisváros. Itt torlódnak a halottak, hogy nem bírják összeszámolni őket, a következők után: ez csak egy kis influenza, a migráncsok hozzák be, mindenkit meggyógyítunk, a halottak számában mérjük a sikert. Húszezer. Tessék mondani, ez akkor siker? A jelek szerint igen. Nincsen baj, csak az adatok torlódnak, majd holnapra kiigazítjuk, nyesünk belőle, hogy passzoljon a permanens diadal előírásaihoz. Kezdem azt hinni egyébként, hogy mindez a mocsok senkit nem érdekel addig, míg maga is bele nem hal. De akkor már késő lesz.

Petry és Hrutka

Petry Zsoltot, a Hertha BSC magyar kapusedzőjét kirúgták, mert, mint az indoklásban Carten Schmidt vezérigazgató kijelentette, a Magyar Nemzetnek adott interjúja nem összeegyeztethető a Hertha értékeivel. Petry Zsolt ebben az interjúban Gulácsi Péternek, az RB Leipzig kapusának a szivárványcsaládok melletti kiállását kritizálta mint a nemzeti oldal képviselője. Hrutka János, volt válogatott futballista ezzel szemben kiállt Gulácsi véleménye mellett hetekkel ezelőtt, ezért pedig őt a TV2 kebelébe tartozó Spíler TV-től rúgták ki indok nélkül, de mindenki tudta, miért. A Spíler TV nem hivatkozott a saját értékeire a döntése után, de ezek szerint valamilyen mégis csak van neki, ha az vacak is.

„Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.” – Ez a liberalizmus tételmondata a véleményszabadságról (nem Voltaire-től), ami a jelek szerint szép idea, de annyit ér, mint árnyképek a falon. Petryt és Hrutkát egyazon ügyről vallott ellenkező előjelű véleménye miatt tették utcára, és abban a zavarodott helyzetben vagyunk, hogy mindkét kirúgást el kellene ítélnünk ugyanazzal a vehemenciával. „Harcolnunk” kellene Petry véleményének szabadságáért, viszont jó szívvel mégsem tudjuk megtenni, mert zavarok támadnak bennünk. Nem vagyunk ezek szerint jó liberálisok. És emiatt kell kivizsgálni ezt a dilemmát.

Hogy holnap is kétségek nélkül nézhessünk a tükörbe. Mimagyarok szemmel Petry kirúgása a libsik lelepleződése, hogy csak a hasonlóakat tűrik meg maguk között, liberalizmusuk tehát álságos, és formailag úgy van igazuk, hogy mégsincsen igazuk. Ennek az egésznek (Petryvel és Hrutkával) intellektuális, morális és emocionális oldalai vannak, viszont akik ítéletet, véleményt mondanak pro és kontra, ezeket nem igazán vizsgálják meg és gondolják végig. És valljuk is meg, kies hazánkban mostanában kevés igény mutatkozik erre. A liberális, akit hazájában tövestől akarnak kiirtani, a háborús helyzetben – mivel nem szent – elveit feladva küldi el az ellenoldalt az anyjába.

Ha ragaszkodik a vegytiszta eszmékhez, megfojtják, és ott tartunk, hogy elnézést kell kérnie, ha visszaüt. Viszont a kiinduló tétel, a szivárványcsaládok védelme és a homofóbia elítélése ahogyan az egyik oldal számára a legalapvetőbb erkölcsi mérce, a másik oldalnak viszont maga a világvége, az emberi természet ellen való bűn, s innen nézve senkinek az igazságát megállapítani nem lehet. Mivel ilyen – igazság – abszolút értelemben nem létezik, ahogyan a jó is viszonylagos. Intellektuális, ha úgy tetszik, filozófiai szemszögből nem eldönthető, hogy ennek vagy annak van igaza, mert mindahány a sajátját tekinti az egyedül üdvözítőnek és helyesnek.

Mégis, mért van úgy, hogy legbelül érezzük, ebben az összevetésben a tiszta szellemi – üveggyöngyjáték – megegyezés ellenére mégis Hrutkának van igaza, Petrynek nem, s míg az egyik kirúgása miatt bánkódunk, a másikat az észérvek ellenére mégis helyesnek tartjuk a véleményszabadság szentsége ellenére? Ez pedig csakis az éthosz, a morálnak az a szelete, amely embertársainkat legyenek bármilyenek is bőrük színében, vallási meggyőződésükben vagy nemi irányultságukban, egyenlőnek tekinti. Ez, ha úgy tetszik, Isten akarata és útmutatása, és mégis rá mutogatva szegik meg. A hitetlenül, érdek nélkül jónak lenni legmagasabb erkölcsi mércéjét pedig nem ismerik.

És éppen emiatt kerül elő egyetlen vezérlő eszmeként mindennek az emocionális oldala, hogy ott tartunk kietlen életünkben, legszívesebben egy kanál vízbe fojtanánk bele az ellenérdekelt oldal képviselőit. Ám, míg az úgynevezett nemzetiek ezt nem szégyellik, sőt, hangosan hirdetik is, hogy a rajtuk kívül állókat el akarják törölni a föld színéről, ha bennünk is ilyen érthető vágyak támadnak velük kapcsolatban, akkor azonnal a képünkbe dörgölik: lám, ezek a liberálisok, ilyenek. Az életünkre törnek, kiirtani őket tehát önvédelem és jogos. Egészen képtelen csapdát állítottak nekünk, és belesétáltunk. Eszméink miatt nem engednek visszaütni, miközben kéjekkel kínoznak. Most pedig ezt végig gondolva legyél okos, ha tudsz.

Időszámítás

Van egy fekete karkötőm. Nem kincstári darab, csupán egy fekete gumi vagy műanyag karika, még az is lehet, hogy gyakorlati célra készült, de nem tudom mire. Tömítés, akármi, annyira értéktelen vacak, hogyha az utcán hömbölögne a flaszteron, még belerúgni sem volna érdemes, nemhogy lehajolni érte. Úgy nagyjából harminc éve van meg, valami züllött éjszakán kaptam egy ismeretlen alaktól, de nem tudom miért. Talán örök barátság pecsétjéül és zálogául, holott a nevét sem tudom, viszont az arcára világosan emlékszem, de azóta sem láttam. Nem az ő emlékére viselem, hanem csak. Ugyanolyan lenne az életem, ha nem lenne rajtam, mint amikor rajtam van.

De nem mindig. Hogy korosulok, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hülye szokásaim vannak, amelyek közül az egyik a karkötő felöltése május elsején, és ünnepélyes fiókba zárása szeptember végén, amikor ugyan még nyílnak a völgyben, etc., de már hó takará, és a többi. Boldogult úrfikoromban viseltem egyszerre nyolc-tíz karéket is, mint valami afrikai törzsfőnök lánya, vénségemre maradt ez az egy, de csak az általam nyárnak ítélt időszakban. Másképpen szemlélve, ha a karkötő rajtam van, akkor nem töröm ki a nyakamat az utcán, s nem azért, mert varázsereje volna, hanem, mert akkor viselem, amikor nagy bizonyossággal nincsenek befagyott tócsák az utakon.

November elsején gyújtom meg a barlangomban az első mécsest, de nem a halottak miatt, mert ők mindig velem vannak reggel délben és este is, de legfőképpen éjszaka. A mécses énnálam november elsejétől február végéig ég kitartóan, ezek az én teleim, legyen odakint akármilyen idő is. Hogy tél van, az mutatja, ég a mécses, hogy viszont nyár, azt a karkötő a karomon, de ebből is kitetszik, három hónap minden évben kiesik a naptáramból, ezek a köztes idők. Mindez a sok feleslegesség azért jutott az eszembe éppen ma, mert hajnalban a boltba menvén hullott a hó. Holott emberi számítás, a karkötő és a mécsesek iránymutatása szerint nem szabadott volna hullnia.

És ez nem az öregség nyüszítése bennem, hogy mért ver minket az Isten, hát sose lesz már tavasz, hanem annak a nyugtázása, kizökkent az idő, ennek nem így kellene lennie, hogy valami baj van itt. Egy karkötős és két mécseses idő óta van velünk a járvány, de mintha öröktől fogva itt volna, és soha nem akarna véget érni. Engem nem igazán zökkentett ki. Ugyanúgy a barlangból – akárha J. A. a hosszú esőt – szemlélem a kajla világot, konszenzusok, ünneplési vagy szomorkodási kényszerek nem zavarnak, a magánynak megvannak a határozott előnyei. Ha hajnalban a boltoskisasszony rám mosolyog, már szép napom van, elvagyok vele szürkületig.

Viszont két mécseses és egy karkötős idők óta mosolyogni nem tudnak rám, vagy ha igen, a maszk eltakarja. Ezt a kórság kezdetekor még a szemek csillogása pótolta valamelyest, de mára azok is eltompultak. Fölemészt minket az idő. Úgy történnek a dolgok benne, mintha nem is velünk történnének, mint egy idegen film, úgy pereg minden, amiben adatok zakatolnak reggeltől estig életről, halálról, oltásról. Olyan ünnepek vannak benne, amelyek nem történnek meg, vagy, ha igen, máshol. Ez már Camus, de még inkább Sartre világa. A barlangom Bouville-ben van, és elokádom magam egy lila nadrágtartótól, vagy Orbán bamba képétől.

A múlt héten meghalt két ismerősöm, ötvenhét éves volt az egyik, ötvenhárom a másik. Mindkettő fiatalabb volt nálam, egyiküket a rák vitte el, a másikat a vírus, és úgy van előttem az arcuk, mint a karkötős emberé. Züllött éjszaka az egész életünk, amiből halvány emlékek maradnak a végére, homályosan felsejlik, hogy valamikor talán jó volt, de ez sem egészen biztos. Az viszont kétségek nélkül bizonyos, hogy ami most van, az a nyüzsgés és a halottakon csűrdöngölés a győzelmi jelentésekkel, amit most elszenvedünk, méltatlan. Ez a legjobb jelző, amit találni lehet az embertelenségre, amibe szép lassan belefárad az ember, és arcára merevül a megvetés.

Ami mosoly marad benne, azt a boltoskisasszonynak tartogatja, és nem valami különös kedvelés okán, hanem mert ő az egyetlen lény, aki valahogyan a barlangon kívüli világhoz köti. És a hovatovább elhalványuló arcok, így valahogy: „Amikor a beszélgetés végéhez értek, Gerineldo Márquez ezredes kinézett a néptelen utcákra, a mandulafákon csillogóvízcseppekre, és úgy érezte, hogy megfojtja a magány.„Aureliano – kopogtatta szomorúan –, Macondóban esik.” – Így hullt ma a hó a barlangomon kívül, és így vagyunk itt a holnap elérendő két és félmilliós győzelemmel, amitől nem fog változni semmi. De ezt úgysem érti senki sem.

Az ojtás költészete

Az volt a baj, hogy a baloldali médiafölény nem bírt magával, és szerte a birodalomban fotózta, filmezte az ojtást, meg ami körüle van. Alkalmasint sorokat és lerohadt ojtóhelyeket. És abban a permanens diadalban, ami a birodalmat megüli, hogy na, mindjárt meglesz a két és félmillió, már csak kettőt kel aludni, zavarta a baloldali médiafölény a héroszi ojtakozási munkaversenyt. Az ojtási termelést. Igazából nem tudható, mi lesz, ha két és félmillió lesz, mitől válik a mennyiség minőséggé épp ezen a bűvös határon, hacsaknem az, hogy a kedves vezető egy óvatlan pillanatában ezt mondta, s most már tenni nincs mit, ehhöz van az igazodás, mint a bekövetkező megváltáshoz.

Hogy a magyari népek állnak a startnál, s midőn honfitársuk, a két és félmilliomodik megkapta a maga adagját, dördül a pisztoly, és mindenki rohan úgy élni, mint elfeledett békeidőben, holott rossebeket. A kedves vezető is úgy belehergelte magát a saját hülyeségébe, hogy tegnap már összemosódott nála Krisztus urunk föltámadása, meg az ojtajkozásból fakadó szabadság, ahogyan szuszogva szakralizálta a saját nyomorult szerepét a tébolydában, holott olyan neki nincs egyáltalán. Annyi csupán, hogy dől belőle a debilitás. De ez nem nóvum, a kedves vezető annyit tagadta a valóságot, hogy végül teljesen elveszítette azt, ücsörög az álomdombján, és onnan küldözgeti a győzelmi jelentéseit.

Valószínűleg többször van orgazmusa is mindeközben, amikor pedig talán két nap múlva meglesz az a nyüves két és félmillió, egyenest fölszáll a levegőégbe, és csak azért nem az atyának jobbjához, mert oda pogányok nem ülhetnek. Ebben a tripben élünk, amibe belerondít a baloldali médiafölény úgyannyira, hogy intézkedni kellett, és intézkedve is lett. Egy zalai újságíró, amikor sorra került az ojtási gyönyörökben, szerette volna megörökíteni a saját megszúrását, hogy bemutassa a köznek buzdító szándékkal, vagy csak hazavinni a fényképalbumba, betenni a tárcájába örök időkre. De azt mondták neki: nem. Majd hangsúlyosabban is, hogy: nem.

Ergo, nem tudja majd a kisonokának mutatni, hogy látod, kis aranyom, így ojtották a papát a vészterhes időkben, és mesélni neki erről sárkányokkal meg szegénylegényekkel fűszerezve, de nem viszem tovább az álmodozást, hanem megvizsgálom, miben élünk. Nos, abban, hogy az Országos Kórházi Főigazgatóság egyik fura ura rendelkezett, miszerint az ojtakozási munkákról az egész birodalomban ezentúl kizárólag az MTVA készíthet álló vagy mozgóképet, cserébe viszont a kiváltságért majd ingyen adja azokat. Leegyszerűsítve a történetet tehát: mindenki, az összes médiafölény és ennek olvasói azt láthatnak ezután, amit engednek nekik odaföntről.

Ez nem cenzúra, mert az a valóság módosítása csupán, ez a valóság komplett letagadása, hogy majd az MTVA mutatja, amit jónak lát és engedélybe kap. És, ha fotoshop? Kérdezhetnők, ha már húsvét, hitetlen Tamás módján ujjainkkal sebeikbe benyúlván, a helyzet azonban korántsem ennyire mókás. Ez egy új szint, ez a valahai szovjet laktanyák szintje, amelyek környékén mindig nagy táblák hirdették: fényképezni tilos. Nem tudtuk a borzalmat, ami odabenn van, csak sejtettük, és láttuk a boldogtalan, hóttrészeg kiskatonákat, amikor nagy ritkán kiszabadultak a lágerükből. De elragadtak az emlékeim megint, hiába, öregszem. Már konyul le a fülem.

És ezen a ponton kap erőre a költészet, Arany és József A. küzdelme igazzal, valódival vagy annak égi másával, sőt előttem áll Francisco, az ember is a Száz év magányból, aki véget nem érő versekben mesélte el, mi történik Macondón kívül. Viszont az élet nem irodalom, a szomszéd Józsi sem részeges bölcsész, hogy ezzel foglalkozzon. Neki az adatik, hogy mit mond a Kossuth, meg mit mutat a híradó az emmeggyen. Hát, ezt fogja, Orbán kiszínezett álmait, de, hogy aki nem Józsi, már az sem láthatja, mi is van, nos, ez már igazán új szint, mégpedig egészen lent. Hogy minden őszinteség zavarja a kedves vezetőt népének megmentésében. Ez már delikát.

Meghalol, hogyha ránézel

Tap Lóránt ücsörgött a konyhájában a hokedlin, forgatta a lapot a győzelmi jelentésekkel, hogy állunk a stadionban az oltási dobogón, nyakunkban az aranyérem, kezünkben a kupa, fejünkön babérkoszorú, és a százezernyi közönség ütemesen tapsol és ordít, hogy Vik-Tor, Vik-Tor, Vik-Tor, a sapkák pedig röpködnek a levegőben. A vezércikkben Gyurcsányné lepleződött le, hogy összefertőzte a világot, miközben az ura nem elég, hogy ellopta a nyugdíjasok tizenharmadik haviját, meg az egészségügyet verte szét a vizitdíjjal, most meg rohangál az országban, és tépi ki a fecskendőt az orvosok kezéből, dobog a patájával és kénkőszaga van.

Amúgy idilli volt a világ, az ablak nyitva, csácsogtak a madarak, a macskák nyávogtak, a rádió megnyugtató montonon mondta a híreket, ugyanazt, mint a Tap Lóránt kezében lévő lap is. Tap Lórántné, született Bun Kornélia pucolgatta a krumplit, főtt a káposzta, a gőz a kontya alá ütött, és ő is a híreket hallgatta. Hány százezermillió vakcina jön épp most, hogy bár húsvét van, de a Viktor dolgozik hajnalhasadástól napnyugodásig, fogadja a vakcinákat a reptéren, nyitásról, zárásról beszélget gondterhelten professzor urakkal, szóval annyira szép volt minden, hogy Tap Lórántnét (született Bun Kornélia) elöntötte a szerelem, és megszólalt halkan, hogy te, Lóránt.

Ezt azonban egyáltalán nem kellett volna, mert az ura úgy nekilátott ordítani, mint a féreg, aki fába szorult, hogy nem megmondtam, hogy ki ne nyisd a pofád, fölállt, mit fölállt, fölugrott, hogy a hokedli elborult, kitépte a hűtő ajtaját, sört rántott elő belőle, megpisszentette, és úgy, ahogy volt, atlétában, suhogós gatyában meg strandpapucsban rohant ki az udvarra. Bun Kornéliából egycsapásra elszállt a szerelem, vakargatta a krumpliját, pityergett kicsit, de csak egészen kicsit, a vak komondor pedig elégedetten nyújtózott a sarokban. Tap Lórántot az udvaron már várta a barátja, akivel a világ folyását okosan és határozottan szokták megvitatni, levonni a tapasztalatokat, ilyenek.

Ő volt Kereszt Elek, a filozopter vasutas, templomi kórista és megrögzött agglegény. Hallotta a barátja ordítását, és azon gondolkodott, milyen jó is neki egyedül, hogy nem kell női dolgokkal foglalkoznia, s ahogyan Tap Lóránt kiért mellé a virágzó cseresznyefa alá, kisüstivel kínálta, amit a konyhájában főzött. Olyankor az egész házat megülte a cefreszag, amit ő azzal kompenzált, hogy mindenkinek adott egy üveggel az alapvető élelmiszerből. Mi bánt Lóránt – várta a barátját a kérdéssel és a felé nyújtott alapvető élelmiszerrel a fa alatt, amin csácsogtak a madarak. Tap Lóránt pedig meghúzta az üveget, sörrel kísérte le, és mesélni kezdett a gondjairól.

Hogy ez a Kornélia meg akarja őtet ölni, mert a Viktor világosan megmondta neki tegnap, a rádióban mondta meg, hogy ne hallgasson baloldalra, mert belehal. Erre ez a Kornélia belemotyog a bal fülébe, belebeszél egészen, hogy ki kell rohanni előle. Mit csináljon, dugaszolja be a bal fülét? Kereszt Elek megértően és jóságos türelemmel elmesélte a barátjának, a Viktor nem azt mondta, hogy baloldalra, hanem a bal oldalra ne hallgasson, ami nagy különbség, mert nem ugyanaz. A kérdésre pedig, hogy mi az a baloldal, szintén a bölcsek nyugalmával mondta el, hogy az a Gyurcsányi, a Gyurcsányiné, a Soros meg a sorosisták és Brüsszel. Hogy ezekre ha hallgat, akkor hal meg a Lóránt.

Sorosné és Brüsszelné nem? – kérdezte Tap Lóránt, mire a barátja az felelte neki, hogy róluk még nem hallott, de a Gyurcsányi a legveszélyesebb, mert ő kilövi az emberek szemét. Tankkal lövi ki vagy rakétával, meg légvédelmi ágyúval. Ezért van az, hogy a magukfajta még soha nem is látta a patájával, csak plakátokon mutatja a Viktor, hogyha megpillantja az ember, meneküljön, ki merre lát, mert lövi a szemeket. Sok bajtárs halt meg emiatt. Akinek meg nem találta el a szemét, az sóbálvánnyá változott. Következésképp – így a filozopter Kereszt Elek – nemcsak abba hal bele a mi magyar emberek, ha hallja, hanem, ha látja is. Meghalol, hogyha ránézel, összegezte a vasutas, és ebben maradtak.

A rokkantak arculverése

A magyar fideszkormány, plusz KDNP 2011-ben elvonta a rokkantnyugdíjak egy részét. Olyan bájosan, ahogyan csak a fideszkormány, plusz KDNP (a továbbiakban aljas rohadédok) tudja. Mégpedig keresztényileg, hogy a rokkantnyugdíjakat állapotjavulásra hivatkozva úgy csökkentették akár ötven százalékkal is, hogy a nyugdíjas tényleges fizikai állapotában javulás nem következett be. Emlékszünk a NER történetének erre a fejezetére, amikor az első társadalmi csoportot hagyták az út szélén. Illetőleg nem is, inkább belerúgták az árokba. De a társadalom nagy többsége „nem vagyok rokkantnyugdíjas” felkiáltással rendezkedett be a saját túlélésére, s amikor ő került sorra, érte sem ejtett egy csepp könnyet sem senki.

De ez organikusabb, majdhogynem néplélektani probléma (lásd Kertész Ákos), és ezen a szép nagyszombaton nem azért gyűltünk össze, hogy önmagunkat ostorozzuk, hanem, hogy az aljas rohadékok gazságát bemutassuk megint és mint máskor is, mindig és egyfolytában. Úgy mellékesen jut eszembe, mutatok pár Boris Vian regénycímet, és mindenki válassza ki a szívének kedveset, mi ötlik fel benne, ha mondjuk Semjént látja – mert főszereplő lesz ő máma – a galeriből. Íme a címek: “Tajtékos napok”, “Venyigeszú és a plankton”, “Köpök a sírotokra”, és végezetül “Öljünk meg minden rohadékot”. Ennyit az irodalomról közbevetőleg. De nézzük inkább a nagybüdös életet, ami minket felemészt, illetve naturálisabban, fölzabál, mint valami húsevő baktérium.

Mivel az aljas rohadékok ritkán hoznak olyan törvényt, amely megfelel a humánusan bevettnek, másképpen fogalmazva megfelel az európai normáknak, mert ők ilyen kipcsakok, nos, ez a törvény a még amúgy legyalult Alkotmánybíróságnak is sok volt. 2018-ban mondták ki a talárosok, hogy ez a törvény alkotmánysértő, mert nem felel meg az Emberi Jogok Európai Egyezményének. Így az aljas rohadékok 2019. március 31-ig kaptak határidőt, hogy megszüntessék az alkotmánysértő helyzetet, ami természetesen nem történt meg, hisz mint nagyon jól tudjuk, a törvényeket nem szeretik betartani, az ítéleteket vonakodnak végrehajtani az aljas rohadékok. Az ítélet arról szól köznapian, hogy a rokkantaknak ki kellene fizetni azt a pénzt, amit nem fizettek ki nekik.

Sok év, sok pénz, a vadászkiállítás meg rohadt drága. Mert hogy, hogynem, fölbukkan nekünk a sztoriban Semjén rohadék is, aki éjszakánként terjeszt be mostanában mindenféle aljas törvényjavaslatokat, mint ahogyan most is, mint ahogyan ebben az esetben is. Mégpedig azt, hogy a rohadékok nem kártalanítják teljes körűen a rokkantakat, hanem odadobnak nekik egyszeri ötszázezer forintot, holott jóllehet, az eltelt évtized alatt milliókkal lopták meg őket. Egészen profánul arról van szó, hogy vagy elfogadják az ötszázezer forintot, amit meg is kaphatnak nagy duzzogva, vagy még akár évekig is várhatnak, hogy hozzájuthassanak az alkotmánysértő módon tíz éven át elvont rokkantsági járandóságukhoz.

Ha viszont nem fogadják el az ötszázezer forintot, ki kell várniuk, míg egy újabb felülvizsgálattal megállapítják, hogy egészségi állapotukban történt-e változás a 2012 előttihez képest. Ha a vizsgálat eredménye az lenne, hogy az érintett fizikai állapotában nem történt javulás, akkor újra megállapítanák a korábbi rokkantsági nyugdíjuknak megfelelő összeget, és utólag a korábban elvont különbözetet is megkapnák 2012. január 1-jéig visszamenőleg. Summázva: ha az érintettek nem fogadják el az egyszeri ötszázezer forintot, és nem mondanak le az Alkotmánybíróság döntése alapján őket megillető kompenzációról, akkor még évekig is várhatnak arra járandóságra, amit 2012. január óta alkotmánysértő módon elvettek tőlük.

Mert és ugyanis, ha a rokkantsági ellátásra szoruló nem fogadja el az állam által most felajánlott ötszázezer forintos kompenzációt, akkor újabb állapotfelmérés vár rá, amit neki kell kérelmezni 2022. június 30-ig, és a Semjén rohadék által jegyzett törvénytervezet szerint a felülvizsgálatot majd csak 2023. június 30-ig kell elvégezniük az orvosi bizottságoknak. E mocskon túl a szokásos késedelmi kamatról, az infláció figyelembe vételéről szó sem esik a Semjén rohadék által benyújtott szövegben. Az ilyesmit a köznyelvben – hogy a Józsi is értse – zsarolásnak szokták nevezni, hogy vagy elfogadod a morzsát, vagy pediglen megdöglesz. Íme az aljas rohadékok újabb keresztényi gesztusa szeretett népük felé. És a 133 ezt is megszavazza majd.

Viszont a vadászkiállítás nem véletlenül jutott az eszembe pár sorral előbb, ha így ránézésre demagógnak is tűnik. Az arra elcseszett pénzből lehetne kártalanítani a rokkantnyugdíjasokat, míg a más értelmetlen szarságokra elszórtból és pláne az ellopottból fel lehetne virágoztatni az egész nyomorult országot. De, mint kitetszik, az aljas rohadékoknak ilyen a fejében meg nem fordul, eszébe nem jut, s ha jutna is, elhessegetik. Je suis rokkantnyugdíjas, je suis meleg, je suis színinövendék, je suis roma, je suis menekülő, je suis az egész nyüves ország. Amíg ez nem lesz meg, és csak az internet miatt világítanak a népek a telefonjaikkal, az aljas rohadékok azt csinálnak, amit csak akarnak. Nem olyan nehéz ezt belátni, és mégsem megy. Boldog húsvétot.

Rendezett sorokban

Valamikor kollégiumi nevelő is voltam halványuló emlékeim szerint. Nohát, az volt ám a móka és kacagás. Így visszanézve, akárha Hans Castorp a hóviharban, én is elmondhatnám, hogy „sokat tanultam itt a fentiek között kicsapongás és a józan ész terén, mindent tudok az életről”. Mert ha ugyan nem is varázshegyen, de egy kis dombocskán állott az épület, ahol laktunk mi a fiúkkal, külön az iskolától és a nagyüzemszerű igazi kolesztól. Vacsorázni, meg reggel iskolába úgy kellett leballagni, át az utcákon, keresztül a csábos külvilágon, és hát, az én kedveseim úgy vonultak mint a kamaszfiúk, azaz, akár valami disznócsorda vagy legalábbis egy hömbölgő hódító hadsereg.

Egy bazi nagy naplóban kellett dokumentálni, mit is csinálunk mi ott fönt a dombon, és az ilyen utakat a suliba úgy rögzítettem az utókornak és az igazgató bácsinak, hogy rendezetten, fegyelmezetten, jól fésülten, frissen és illatosan, szolidan, mozgalmi dalokat dudorászva haladtunk a reánk váró étkezésre vagy felemelő iskolai feladatok elvégzésére. Azt mégsem tűrte volna a napló, hogy az én drágáim bagóztak, csajokról dumáltak ordenáré stílben, és minden olyat elkövettek, amit kamaszfiúk el szoktak úgy általában. A napló mást mutatott, és mindenki boldog volt: igazgató bácsi is, hogy komoly nevelő munka folyik a dombon, és a fiúk is.

Mert nem nyektették őket, amikor egyébként semmi rosszat nem tettek. Jó gyerekek voltak amúgy, de megvoltak a domb szabályai, mit lehet, mit nem, és soha nem lépték át a Rubicont. Csakhát az a napló. Ami arra való volt, hogy elfödje az igazat, és úgy mutassa a világot, mint valami idilli kifestőkönyvet, amelyben az élet olyan, akár decens illemórákon vagy vecsernyén a lebukó nap csalfa fényeinél. Permanens és általános, ész és érzelem nélküli bambaság tükröződött belőle, amit azonban így követelt meg a rendszer. Minden bizonnyal azt is tudtuk a rendszerrel, hogy egymás képébe hazudunk, az élet pedig máshol van, nem a bazi nagy naplóban.

Ilyen képzetek ültek meg, amikor tegnap az operatív törzs termelési jelentését olvastam halottakról és haldoklókról, vezérünk héroszi munkálkodásáról, a vírussal küzdésről, kard ki kard, és hát a rohadt nagy győzelmekről szünet nélkül. Egészen pontosan ezt írta a törzs: „Az oltási program rendben, ütemezetten zajlik, Magyarország a második az uniós oltási ranglistán.” Ettől a rendtől meg ütemezettségtől szálltam vissza én a koleszba, illetve annak naplójába és az útjainkhoz a fiúkkal az iskolába, mert egyértelmű volt, hogy ilyen nyelven csak hazudni lehet. És hazudnak is. A rend és ütemezettség szellemében kígyózó sorokat lehetett látni megint, mint mi a fiúkkal az utcán.

Nem megy ez nekik sehogyan sem. Hiába kapnak tippeket, hogyan lehetne jobban és veszélytelenebbül, oda se neki, csak terelik a népeket, mint a birkákat, s ami a delikát, a népek terelődnek is. Állnak ott rendezett sorokban, pofon ritkán csattan, a káromkodások is halkak, várnak az utcán a sorukra, kórházban ágyra, lélegeztetőre, s ha nem jut, csendben megboldogulnak. Akinek van szíve és emlékei még az emberi éthoszról, kavicsokat rakosgat sorba a Margit-szigeten, azokon számok, ami maradt egy-egy életből. Kora, születésének, halálának dátuma, mint a cipők a Duna partján. Ezek a mindennapjaink, miközben „az oltási program rendben, ütemezetten zajlik”.

Ennél nagyobb vádirat nem kell, ennél jobban semmi nem mutatja, hogy a hatalom számára csak egy számhalmaz vagyunk. Legyen meg a két és félmillió oltás, pipa, szüret, a sorba rakott kavicsok pedig nem zörögnek. Az operatív törzs kitölti a naplóját, benne azzal, amit látni óhajt az igazgató bácsi, de ennek semmi köze a valósághoz. Mi, a kollégista fiúkkal tudtuk ezt, ergo a napló jóságos takarásában éltük az életünket, de az csak játék volt. Ez viszont egyáltalán nem az, ez életre-halálra megy, mostanában leginkább az utóbbira, aminek a naplóban nyoma alig van. Húszezer, az unió a hibás, ugorgyunk. Rendben, ütemezetten. Nem lesz ennek jó vége.