Atrióta, patrióta, hórukk

Örömmel tudatom, hogy az első adag popcorn kipattogott, és a cola is kellően lehűlt. Bár magam inkább tonicos volnék, de kicsire nem adunk. Honnan is kezdjük el. Talán képünktől, amit fentebb (vagy alább, tördelés kérdése az egész) közreadtunk, s amelyen Meloni asszony néz oly különösen a mi fiunkra. Hogy mit takar a megörökített arckifejezés, azt mindenki döntse el maga, abban azonban közös nevezőre juthatunk, hogy semmiképpen sem szerelmet.

Inkább ilyen válás előtti, mindjártfejbeverlekafazékkel feelingje van a dolognak, pedig milyen szépen indult minden. Emlékszünk még, amikor az olasz győzött az országában, a mi fiunk pedig üdvözölte őt a csapatában, most viszont már teljesen más mezben játszanak, pedig nem is telt el olyan túl sok idő. Itt Meloni tán annak az utálatnak ad arcizmos kifejezést, hogy O. V. ellopta tőle Le Pent és népes csapatát a patrióta frakciójába, és egyből helyben is vagyunk.

Hétfőn alakult meg az Orbán kezdeményezésére összegrundolt patrióta frakció. Tegnap péntek volt, de már azt lehetett olvasni a lapokban, hogy „áll a bál a Fidesz új frakciójában az egyik alelnök miatt”. Mondom, ekkor tettem a kukoricát a mikróba, hogy kezdődik az amúgy előre látható mozi, a dili, ahogyan ezek a nácik és fasiszták fölfalják egymást, mert jellegükből adódóan nem tehetnek mást. Elkezdődött tehát a belháború. Meg a külső viharok is.

De menjünk sorjában. Ezek a patrióták a frakciójukban közfelkiáltással választottak elnököt meg alelnököket. A maga és pártja (Fidesz) legnagyobb dicsőségére Gál Kinga is alelnök lett, de ő ma minket egyáltalán nem érdekel, hanem egy bizonyos olasz Vannacci tábornok (ez is de szép és milyen jellemző) szintén alelnökké avanzsálása. Ő pediglen olyan látványosan homofób, hogy kiverte a biztosítékot Le Pen egyik emberénél.

Ő Jean-Philippe Tanguy névre hallgat, és azt óbégatta, hogy ezt az egészet felül kellene vizsgálni, a tábornok nézetei e téren ugyanis tarthatatlanok, pedig ő is milyen jó patrióta. Amúgy nem igazán lehetett mást várni, mert a patrióták közös jellemzője, hogy amúgy mindenkit utálnak, s hogy ki mit vagy kit jobban önmagán kívül, az élénk súrlódások táptalaja lesz, aminek ím, a szemünk előtt megszületett az első bimbaja.

A Fidesz tizenegy képviselője, élükön ezzel a Gál Kingával kussol az ügyben, pedig igazán megnyilvánulhatnának úgy, ahogyan idehaza szokott a pártjuk, s akkor kiderülne, hogy a tábornokkal vannak egy nézeten. Ez még mindig csak egy kis nüansz azonban, lesznek itt még más komoly kurvaanyázások is, a magunk részéről tehát elégedetten – popcornt majszolva – nézegetjük a fasiszták nyomorát, ami viszont ennél sokkal nagyobb.

Kiderült ugyanis mindeközben, vagy ezzel párhuzamosan, hogy Orbán frakciója büdös az EP-ben. Szaga van, de olyan penetráns, hogy a nagy többség máris fogja be az orrát, s azon dolgozik, hogyan tegye őket teljesen a partvonalra, hogy szét ne verhessék a közösséget, amely semmiféle együttműködést nem szeretne „ezekkel”. Sőt, teljesen el akarják szigetelni őket, hogy az egész bagázs úgy működjön, mint amikor Orbánt kiküldték kávézni.

Történelmi léptékkel is érdekes indoklások és viták zajlanak, amelyek egy részét nem árt megmutatni. A legszebb, hogy a demokráciák teszetoszaságának megfelelően akad olyan álláspont, hogy ez a (patrióta) tömörülés Európában mégis csak harmincmillió embert képvisel, tehát engedni kellene őket „dolgozni”. Egy bizonyos Alex Johnson (a zöldektől) azonban tisztábban lát. Ő mondta, hogy a szélsőjobbosok nem demokraták (köztük a Fidesz).

Ebből fakadóan pedig (így Johnson képviselő) „náluk egy kicsit más megközelítésre van szükség”. Ez a „más” lehet, hogy Orbán frakcióját karanténba zárnák, mint ahogyan annak idején az ID-t, semmilyen tisztséget nem kapnának az EP-ben, mert „nem akarják, hogy ilyen EP-tagok képviseljék az intézményt”. Delikát. De ennél is lehangolóbb az említett Johnson képviselő egy másik gondolata: „nincs időnk újrapróbálni veszélyes és idejétmúlt ideológiákat”.

Tessenek eldönteni mire gondolt a költő, nagy valószínűséggel arra, mint önök is. Innen is kitetszik, ez nem egy sikersztori, sokkal inkább Orbán (és a Fidesz) szempontjából az út vége. Ez pedig a liberálistól a konzervatívon keresztül vezetett a legszélső jobbra, ahonnan már nincsen hová menni, mert a következő lépés már a történelem szakadéka, ahová a mostani szemétdombról fognak aláhullani a magyar patrióták.

Két dolgozattal ezelőtt már csak úgy magamban morfondíroztam azon, hogy a fideszesek ezt akarták-e ifjú álmaikban, amire a választ nem nekem kell megadnom, hanem nekik. Illetve a szavazóknak, akik azon tépelődhetnének, hogy erre adtak-e felhatalmazást, s nekik kettejüknek kellene egymás szemébe nézni. Aztán eldönteni, mennek-e tovább a mocsokban, illetve elválnak csendben. Vagy hangosan. Ez vérmérséklet és gusztus kérdése. Nem egyébé.

Védjen meg téged a Peszkov

NATO nyilatkozat született arról, hogy visszafordíthatatlan Ukrajna euroatlanti integrációja, ami a szövetséghez való csatlakozást is magában foglalja. Ezzel szinte párhuzamosan, mintegy szimultán Szijjártó külügyminiszter a maga szokásos lehengerlő módján jelentette ki, hogy Ukrajna NATO tagsága továbbra sem jöhet szóba. Ugyanekkor, és ezek szerint egy másik univerzumban Orbán Viktor enkezével írta alá az említett nyilatkozatot, ami érdekes.

Figyelemre méltó, mégpedig azért, mert a felvezetések szerint Orbán részvétele a katonai szövetség csúcstalálkozóján a „békemisszió” része, s hogy aláírta ezt a papírt, azzal egy laza mozdulattal köpte szembe saját magát, azt, amit az elmúlt napokban a vakegér röpködésével tett, és ami miatt partvonalra került soros elnökként az Unióban. Ilyen sem volt eddig, de most már igen, és meg kellene fejteni, miért. Annyira egyszerű, hogy alig is vehető ki.

Úgy szervezésileg azért arra ügyelhetnének a fiúk, hogy a miniszterelnök és a külügyminisztere (bár ez a kapcsolat a futsalban köttetett és olyan is), legalább látszólag képviseljenek azonos álláspontot, és ne homlokegyenest ellenkezőt. Bár meg kell jegyeznünk, momentán és ebben a partiban Szijjártó a gerinces, és Orbán a meztelencsiga, a külügyes következetesen képviseli a maga degenerált álláspontját, míg a főnöke felköpött és aláállt.

A „békemisszó” nagy valószínűséggel véget ért, Orbán is, Putyin is megkapta, amit akart, a mi fiunk azt az illúziót, hogy tényező, az orosz pedig azt a hazugságot, hogy maga az Unio járt nála békéért könyörögni, amit azonban ez utóbbi tagad. Voltaképp mondhatnánk azt ezen a ponton, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, csak Orbán megszokott ámokfutásának egy újabb fejezetét láthattuk, ha meg nem szólal a Kreml maga. A szóvivője.

A Peszkov névre hallgató. Az ő tirádái mellett is el szoktunk menni, mert hülyeségben csak a Medvegyev vetekszik vele, ezúttal azonban föl kellett kapnunk a fejünket, mert a mi fiunkkal foglalkozik behatóan, a mi egyetlen vezérünkkel. És az embernek az egész megszólalás végén az a sanda gyanúja támad, olyan a benyomása, mintha a mi fiunk nem is a miénk volna, hanem valahogyan az övék, és ez új kontextusba helyezi a „békemissziót”.

Peszkov et. ostorozza a NATO-t, amelynek az ő szemszögéből (vö.: Orosz birodalom) csak egyetlen hasznos tagja van, Orbán Viktor et., akit emiatt a szövetségben üldöztetés ér, de érdemes idézni a szóvivőt, hogy egészen tisztán lássunk. Nos tehát, a következőket olvashatjuk a Kreml előadásában: „Látjuk, hogy vannak (Nyugaton) olyan vezetők, akik józanabb, előremutatóbb nézeteket vallanak. Látjuk, hogy milyen nyomásnak vannak kitéve”.  

De tovább is van, mondom még: „Nem elég, hogy teljességgel eltagadják a jogköreit, de általában véve megkérdőjelezik ezen utazásainak legitimitását, és szinte már-már arra készülnek, hogy semmissé nyilvánítsák Magyarország jelenlegi elnökségét az EU Tanácsában”. – Illetve: „Látjuk, hogy micsoda nyomásgyakorlás történik, ezért természetesen a józan hangoknak nagyon nehéz áttörniük a konfrontatív érzelmek ilyen koncentrációján”.

No most, ebből az egészből nem egyéb derül ki feketén-fehéren, csak annyi, hogy a faló lebukott, ami Moszkvának fáj. Viszont nem árt elgondolkoznunk a deszkákból ácsolt négylábún magán, aki a Moszkvának ellenséges környezetben igyekszik képviselni az oroszok „józan” hangját, amiből az fakad, hogy nem egyéb ő Magyarországon, illetve Európában, mint Putyin gauleitere, aki tevékenységét viszont korlátozni akarja a megtámadott.

Ugyanis sem az oroszok, sem Orbán „békemissziós” előadásában egy rohadt szó nem esik arról, ki az agresszor, hanem csak azt halljuk, ők milyen feltételekkel lennének hajlandók befejezni ezt az egészet, ami nem más, mint az ukrán kapituláció. Ennek a pápája Orbán is, ám ez nem fér össze azzal, amit az a közösség képvisel, aminek állítólag ő is a tagja. És itt jön képbe a NATO dokument aláírása, amivel meg Putyint csalta meg. Nem lesz ennek jó vége.

Hogy igyekszik valamiképp ezt az aláírást is elsunnyogni, az mutatja, hogy a NATO csoportképén nem szerepel a hősünk, de ez csak annyi, mint amikor a piros szemű elefánt igyekszik elbújni a cseresznyefán. Jobb helyeken ezzel a kettősséggel valahogyan el kellene számolni, de a gombák idehaza a NATO csúcsról csak ezt az üzenetet kapták egyetlenünktől: „Békét akarunk”. – Hogy ott mi történt, mit írt alá, egy rohadt szó nem esik.

Kémfilmekben az ilyeneket szokták kettős ügynöknek nevezni, míg vagy az egyik, vagy a másik oldalon le nem buknak, és golyó általi szomorú véget érnek. Ez azonban nem film, hanem a rögvaló, és most jönnek azok a napok, amelyeken kiderül, lesz-e olyan tökös az egyik fél, hogy megállítja, vagy a másik unja meg előbb, és ott is mehet a süllyesztőbe a kettős játék miatt. Nem film, mint mondottuk, de egy zacskó popcornt megér. Izzítom a mikrót.

Számolás, mérés

Itt, az utóbbi napokban teljesen lekötött minket Orbán et. globális ámokfutása, aminek az a folyománya, hogy partvonalra került Európában. (Bár eddig sem volt a közepén.) Ugyanakkor azt se feledjük, bármennyire is nézzük a természetes szégyen mellett bevallottan elégedetten, ahogyan sorban kapja a maflásokat, azt azért nem árt felidézni és aztán alaposan az eszünkbe vésni, hogy nem az Unio választotta meg őt sorozatban négyszer – állítólag – kétharmaddal, következésképp nem is ő tudja leváltani.

Hanem mi magunk. Ahhoz pedig, hogy ez cirka másfél év múlva megtörténhessék, nagyon sok mindennek kellene megváltoznia, de korai még ezeket csokorba gyűjteni. Helyette foglalkozzunk csak a szavazatok leadásával és összeszámolásával, mert Vitézy et. ámokfutása egy valamit biztosan megmutatott itt a permanens újraszámolásokkal, hogy valami alapvető baj van a rendszerrel, de azt is, hogy a Fidesz egy választást sem tud korrektül megrendezni. S ezen a ponton azt el is feledjük, hogy lehet, nem is akar.

Most nem elevenítenénk fel a főpolgármester-választás összes lehangoló mozzanatát, mert azt mindenki ismeri, aki nem a Hold túlsó oldalán lakik. Érjük be azzal a biztos tudattal, hogy ahányszor újraszámolják, annyiszor jön ki más eredmény, és derül ki az, hogy már elsőre is meglehetős szabadossággal bántak a szavazócetlikkel. Úgy rakosgatták ide-oda, az egyik kupacból a másikba, mintha sajtcédulák volnának, így az emberben óhatatlanul fölvetül, ugyanezt az egész országban megtehették, nem csak most, hanem mindig.

Eddig is és ezután is. Ha sommásan akarna az ember fogalmazni, azt is mondhatná, úgy csalnak, ahogyan csak akarnak, ráadásul a szakavatottak szerint (meg szerintünk is) már maga a rendszer is csaláson alapul, amíg a honpolgár eljut a fülkébe, majd kitámolyog onnan. Innen fakad az embernek az az egyre inkább igazzá váló érzése és meggyőződése, hogy ezeket választáson legyőzni nem lehet, de próbáljuk meg túltenni ezen magunkat, próbáljuk elhinni, hogy mégis, és a mostani cirkuszt intő példának tekinteni.

Hogy lehessen tanulni belőle. Nem állnánk neki most fennhangon sorolni, hogy ellenzéki oldalról milyen égető szükség volna embereket (megfelelő számút és mindenhová) delegálni a szavazatszámláló bizottságokba, mert ez most sem sikerült. Ugyanakkor ebből az a következtetés is levonható, hogy az a társadalom, amely még erre sem képes, nem is akarja annyira azt a változást, de javítsanak ki, ha ebben tévedek. Mindenesetre itt van előttünk a kehes állatorvosi ló, amely állapotából tanulni lehet.

Momentán olybá tűnik, még az is lehet, Karácsony jobban nyer, mint eddig, de még ez is a rendszer tarthatatlanságára utal, és kérdőjelez meg minden eddig lezajlott választást. Bár voltak más furcsaságok is régebben a leálló szerverekkel, de a tanulság ebből nem először az, hogy nem elég a Fideszt simán legyőzni, hanem totálisan el kell verni, hogy biztos lehessen a szavazópolgár a változásban. De, mint a tapasztalat mutatja, akkor is csak a békétlen átmenet garantált, esetleg zavargásokkal terhelt, kockakő-feltépős.

Mert hogy-hogynem, szerte a földtekén az mutatkozik, hogy a jobboldal (szélsőjobb) a vereségbe belenyugodni nem nagyon tud, sőt, már előre is tud fenyegetőzni, mint Orbán nagy barátja, Trump, aki azzal traktálta az amerikaiakat, hogyha nem ő győz, akkor lángokban fog állni a hazájuk. És mint a Capitolium ostroma is mutatja, nem rest ilyen irányba terelni a dolgokat, ugyanakkor még csak meg sem lehet büntetni érte, ami szintén a demokrácia lomha tehetetlenségét mutatja. Meg kellene tanulni az autokratákkal bánni.

Ha úgy vélnék, messzire jutottam az újraszámolástól, akkor tévedni tetszenének, csak igyekeztem rendszerben látni a dolgokat, és azon mélázni, miből mi következik, és hová vezet a jóindulatú tehetetlenség. Oda, hogy le leszünk győzve mindig és mindenkor, mert nem látjuk, hogy vannak a történelemnek olyan pillanatai, amikor nincs helye a lányregények stílusának, mert azzal semmire nem lehet menni. Orbán sem a tehetsége, hanem a gátlástalansága miatt lett az, ami, de még mindig kesztyűs kézzel bánnak vele, s helytelenül.

Visszatérve azért a kiinduló tételünkre, erre a Vitézyre, nem árt emlékeznünk arra, hogy már az első újraszámlálás előtt azt mondta, bármi lesz is az eredmény, abba belenyugszik. Nem így történt, mint ismeretes, de a legszebb az egészben, hogy a mostani átnyálazás előtt azt mondták nekünk, ezután már jogorvoslatnak helye nincs, aztán mára kiderült, mégis van. Ahogyan kinéz, itt addig számlálgatnak, míg el nem kopnak a lapok, vagy míg számukra megfelelő eredmény nem születik. Így a meccs esetleg soha nem ér véget.

Teljes siker

„A tegnapi tragikus és szörnyű támadás Kijevben azt bizonyítja, hogy félelmeink jogosak voltak: ahogy az előre látható volt, az orosz-ukrán háború brutalitása új szintre lépett. Pontosan ezért indítottunk kilenc nappal ezelőtt békemissziót.” – mondta Orbán Viktor a kijevi gyerekkórház romba döntése után, amivel minden bizonnyal kiírta magát a civilizált emberek köréből. Bár olyan nagyon eddig sem tartozott közéjük.

A politikai haszon megszerzéséhez ukrán gyerekek holttesteit használja – hullarabló. Megmondta, hogy ez lesz, ezért indította a békemissziót. A háború brutalitása új szintre lépett – mi ebben a történetben csak Putyin brutalitásának növekedését látjuk, bár azt sem nagyon lehet már fokozni. A legszebb az egészben azonban, hogy a Magyar Nemzet arról ír, az ukránok lőtték saját magukat, és ez a Fidesznek megfelel.

Ők amúgy más lapokat akarnak egrecíroztatni, mint akik háborús propagandát folytatnak, az ő mércéjük szerint az orosz propaganda tolása, mint amin most a Magyar Nemzetet rajtakapták, nem az. De fölsorolhatnánk az összes KESMA kiadványt a „közszolgálati” tévéket, rádiókat, amelyek mind Putyin igéit hirdetik, mint ahogyan Orbán is. Egyetlen dolgot viszont jegyezzünk meg, mit is minősít a Fidesz független oldalról háborús propagandának.

Azt, ha a valóságnak (morál, jog, igazságérzet, empátia) azt a szeletét mutatja a lap, amellett áll ki, hogy Ukrajnának – mint megtámadottnak – joga van a területi integritáshoz és az önvédelemhez. Orbán mindezt tagadja, s ahogyan Pressman nagykövet fogalmazott, ő kapitulációt akar, amit viszont senki épelméjű rajta kívül nem. Békemissziója a saját efféle, máshol nem tolerálható megoldást kínál, ha egyáltalán.

Hogy nagyon unják már, amit a magunk részéről profánul szarkavarásnak minősítünk, az is jelzi, néhány uniós emberben fölvetült, el kellene venni Orbántól ezt a soros elnökséget addig, amíg visszafordíthatatlan károkat nem okoz Európának. Ám ez is csak olyan megkésett álom, mint amikor arról volt szó, hogy oda sem kellene adni neki, de mindkettőtől berzenkednek a demokraták, hogy ilyen eddig még nem volt. Ez mélyen igaz.

Mint ahogyan az is, hogy olyan ámokfutás sem, amit Orbán itt előad a világ legnagyobb elképedésére, holott azt is tisztán látják, és meg is fogalmazták, ez nem egyéb, mint belpolitikai haszonszerzés, mert az uniós választás erősen megrengette a renoméját, amit ellensúlyozni kell a nagyformátumú politikus képével. Hogy milyen ez a forma, azt fentebb slágvortokban láttuk, úgy nagy általánosságban nélkülöz minden emberit.

Ukrán gyerekek holttestein csörtet előre, ebből is politikai hasznot akar húzni, ám nem csak emiatt, de olybá tűnik, ha eddig nem, most már a nagypolitika színpadán Orbánnak teljesen vége van. Bő egy hét elég volt, hogy kiakasszon mindenkit, és újabb egy hét sem kell, ennek az ámokfutásnak már csak az undorító emléke marad meg, de ne legyenek kétségeink, a stigma most már ott van a magyar vezér homlokán, s nem csak ezért.

A jelentéktelen, de neki összegrundolt frakciója miatt is. S ha volna köztük gondolkodó egyed – ami nincs -, akkor a fideszeseket megkérdeznénk csendben, ezt akarták-e, hogy a vezérükkel és a pártjukkal együtt a legszélebb jobboldalon találták magukat. Olyan nyesedékek között, akik máshová már egyáltalán nem kellenek, hogy ez volt-e az álmuk, amikor politikára adták a fejüket. Vagy csak a pénzszerzés, mert akkor kérdésünk tárgytalan.

A legérdekesebb azonban, hogy ilyen körülmények között, a fentiek figyelembe vételével Török Gábor „politikai elemző” arra jutott feltehetően rengeteg gondolkodás után, hogy „ami most történik, az Orbán Viktor első igazán látványos nemzetközi sikersztorija”, mert – így az „elemző” – „kihasználva a soros elnökség kínálta figyelmet és fontosságot, három villámtalálkozón tudja éppen elmondani azt az egész világnak, ami neki politikailag fontos”.

Próbáljuk itt a fentiek után keresni a sztoriban a sikert, de elbújt nagyon. Európa szégyene lenni nekünk nem tűnik annak, de ízlések és pofonok, min tudjuk, különböznek. Számunkra az, hogy a három találkozón azt mondta el voltaképp, hogy ő a tömeggyilkos agresszor oldalára állt, nem tűnik éppen annak. Ezen kívül pedig siker akkor volna, ha ez a jövés-menés akármilyen eredménnyel járna, de leginkább semmilyennel nem fog.

Hogy az uniós elnökséget meg arra használja, hogy ezzel terelje magára és az ordas eszméire a figyelmet, az egyfelől szánalmas, más szemszögből undorító, ám, ha a gátlástalanságot megint sikerül összekeverni a tehetséggel, akkor az „elemzőnek” a maga módján igaza van. Kevés ilyen elvetemült alakja van a történelemnek, és még az is igazol minket, hogy a Time magazinnál 1938-ban Hitler lett az év embere. A következő éveket meg ismerjük.

Fokozódó téboly

Megvan a frakció, mint tegnap konstatáltuk. De, hogy miféle, az már ma bimbózni kezdett, ugyanis kiderült, a cseh Filip Turek, az Eskü és Motorosok képviseletében szintén tagja a szövetségnek. Ő pediglen náci relikviákat gyűjt, karlendítéssel üdvözöl, azaz, minden adott ahhoz, hogy máshol szalonképtelen legyen, de ide jó lesz. Mondtuk, hogy a selejtesét vakarták össze, hogy meglegyenek nyolcvannégyen, ami, bár hiába hangoztatják, hogy a harmadik legnagyobb, mégis csak uszkve tíz százalék.

Hangosak lehetnek, befolyásosak nem, illetve amúgy is elharapják előbb-utóbb egymás torkát. Kitekintve még a világba azt tapasztaljuk, egy nappal Orbán moszkvai béketárgyalása (missziója) után Putyin cimborája lakóházakat meg óvodákat rakétáz. Ez ragadtatta arra a cseh külügyminisztert, hogy hasznos idiótának nevezze a magyarok miniszterelnökét, egy bizonyos Helmut Brandstätter osztrák liberális EP-képviselő ennél is keresetlenebb szavakkal illette őtet, s nagy valószínűséggel véleményével nincsen egyedül. 

„Egy bohóc vagy. Putyin gyerekeket gyilkol, alig egy nappal azután, hogy találkoztál vele. És te a békéről beszélsz? Nézd meg a képeket a kijevi gyermekkórházról és fogd be!” – Magunk sem mondhattuk volna szebben, ám nem a mi évtizedes Orbán-undorunk a mérvadó, hanem Európáé, amely szintén alakul. Ugyanis azt is fejtegették, hogy régebben még földühítette őket ez az alak, most azonban már csak megvetően nézik, ahogyan kavarja a szart ilyen cseh nácikat bevonzva, akárha tyúkanyó az ő kis csibéit a baromfiudvarban.

Ha mégis lehetne szavunk, akkor azzal a kifogással élnénk, Moszkvából már csak egy ugrás lett volna Phenjan, ahol Kim cimborát megpróbálhatta volna rávenni a béke érdekében, ne szállítson már tonnaszám lőszert Putyinnak, mert az is a háború végéhez vezetne. Más kérdés, hogy nem olyan kimenetellel, ami a mi elvetemültünknek kedves volna. Ez ügyben tehát nem tesz lépéseket, abban azonban igen, hogy magyar lapokat minősítgessen háborúpártinak, mint ahogyan az a kormányinfón kiderült, hogy majdnem elhányta tőle magát az ember.

Gulyás Gergely, aki ez alkalommal Orbán szája volt, háborúellenes akciótervnek nevezve jelentett be elképesztő dolgokat, s mindezek után az a sanda gyanú támadt mibennünk, hogy a nagyvilágban való röpködés is csak arra szolgál, hogy az itthoni ganyét és tébolyt igazolja. Mert minek is volna nevezhető, amikor Gulyás olyasmikről számol be, hogy fel akarják venni a harcot a „háborúpárti propagandával”, de nem a naponta világháborút vizionáló Origóra (meg a többire) gondol mindeközben, hanem a független sajtóra.

Ezeket kötelezni akarják arra, hogy tegyék nyilvánossá forrásaikat, az igazságügyi miniszter pedig kidolgozza, hogy aztán az ő segedelmével vissza kelljen utalni a pénzt a feladónak, ha nem nekik tetsző helyről érkezik. Putyin szelleme már régóta lengedez, most azonban már erősen lobog, egy lépésre vagyunk attól, hogy külföldi ügynököt kiáltsanak annak minden fenyegető ódiumával. Ők – a Fidesz – mint tudjuk, soha nem vetemedne arra… – és a folytatást már mindenki kívülről fújja. A helyzet azonban, mint kitetszik, egyre csak fokozódik.

Gulyás azonban arra is képes volt, mint előtte eddig senki sem, hogy ennek az intézkedésnek a Fidesz által vélt jogosságát azzal indokolja, hogy „az uniós országok blokkolták az orosz médiaszolgáltatókat és az orosz pénzeket az európai médiában”.  Itt megállunk egy kis időre, szusszanunk egyet, hogy kijelentsük, erre a gondolatra nagyon hosszan és nagyon erősen kurvaanyázva lehet csak reagálni, ettől azonban most eltekintünk. Csak odagondoljuk azzal a toldással, hogy ennek már a fele sem tréfa, azaz, nincsen min röhögni.

Pedig ez az egész kormányinfó arra szolgált volna, hiszen már a kifejezésekre sem ügyeltek. Egy olyan kormány és párt, amely ellen rendszeresek a maffiavádak, elég szerencsétlenül teszi, ha bejelenti, ezentúl „védelmi hozzájárulást” szed be, aminek így messzeringó gondolati folyományai vannak. Kezdhették volna úgy is, de szép ez a bank, kár lenne, ha valami baja esne. Mert és ugyanis egyelőre a bankok és az energiaszektor kapta meg az új elvonásokat, ugyanis kell a lóvé nagyon. Hogy ez megint odalök majd egyet az inflációnak, és mi fizetjük?

Ki törődik azzal. Ezek nem, az bizonyos. Mindazonáltal látjuk ám, hogy nagyüzem van a választások után, ha lehet, az a téboly, ami előtte volt, most még fokozódik, de csak azt nézzük érdeklődve, mikor pattan el a húr. A bankokban, lapokban és emberekben, akiknek a sorsára mindez a haláltánc a leginkább befolyással bír. De nagy valószínűséggel azt sem tudják, mi történik a falu (város) határán túl. Isszák a sörüket a hőségben, nézik a meccset, és a lányok csöcseiről diskurálnak, miközben körülöttük tombol a téboly. Ki érti ezt?

Frakció lesz, elfoglalás folytatódik

Egészen érdekes dolgot mondott Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Intézet vezetője, miszerint a Patrióták Európáért frakció ott ül majd a döntéshozatal asztalánál, és az a stratégiai cél, hogy a magyar kormányerő, illetve szövetségesei „elfoglalják Brüsszelt”, ha nem is teljesül hétfőn vagy az alakuló ülésen, de „elindul a teljesülése”. Mindebből az derül ki, hogy – miként amúgy is tudtuk – csak összejön a kedves vezető álma, a Fidesznek lesz frakciója, ahol Brüsszelben csücsülhet. Nem gondoltuk volna egy hete.

Azért mégpedig, mert nem láttuk át, mennyi országból hány, amúgy máshol nem kellő, vagy ebben a frakcióban nagyobb szerepet remélő alak kódorog Brüsszelben, de szép sorban beestek, meglesz a létszám, a kellő számú ország is. Amit Mráz Ágoston Sámuel a teljesülés elindulásának nevez, az amúgy nem egyéb, mint az, Orbánnak sikerült egy rákos sejtet létrehoznia a patrióta hülyeségével, ami egy hét alatt nekilátott burjánozni. Egyelőre nem megállíthatatlanul, de látványosan.

Csak összegyűjti a szemetet a szél. Ezek a fasiszták és neonácik egybegyűlnek, de már most látszik, nem igazán azért, hogy mosolyogva dolgozzanak együtt. Hiszen a vérgőzös nacionalistáknál ez elég nehéz, hanem, hogy a helyezkedésükkel valami kis pozíciót kaparintsanak meg, momentán még az sem biztos, ha összevegyülnek, úgy is maradnak, mert így is vannak köztük alapvető elvi ellentétek. Ha a kezdet szerelmes mosolygása közben nem is antagonisztikusak, de majd azzá válnak.

Például az oroszok dolga. Mert akik most csatlakozni kívánnak a hirtelenjében összegrundolt frakcióhoz, nagyrészt Putyin-ellenesek, tehát lesz ebből baj. Mint ahogyan már van abból, hogy Orbán azt hiszi, ő valami önjáró löveg, és mindenféle felhatalmazás nélkül röpködhet egyik diktátortól a másikig (ma épp Kínába), ami utakról az Unio (és a NATO) nem győzi aztán utólag kijelenteni, a magyar alak nem az ő nevükben tárgyal, ahhoz nekik semmi közük. Holott Orbán környezete békemissziónak nevezi a nagy utazásokat.

Olybá tűnik, hogy az uniós elnökség fél éve ilyen felhatalmazás nélküli békemisszió jegyében telik el, és csak egyetlen kérdésünk van, miért csinálja Orbán amit csinál. Hiszen annyi esze talán maradhatott vénségére, hogy a meghirdetetett cél – az általa létrehozott béke – kivitelezhetetlen. Abból, ahogyan képzeli, soha nem lesz semmi, így erős a gyanúnk, a röpködés oka nem is ez, hanem, hogy e módon is bomlassza az Unió egységét az „elindulás teljesülése” miatt, azaz, hogy hosszú távon mégis csak bevegye Brüsszelt.

Nincs új a nap alatt. Orbán most is a szart kavarja, mert, ha tehetsége valamihez van, akkor ez volna az. Ez azonban nem stratégia, csak taktika azzal is terhesen, hogy Európa mint olyan immunisabbnak tűnik a fasiszta eszmék iránt mint kies hazánk. Ezt mutatja Le Pen sorsa, aki, midőn hatalmat tudott volna szerezni, a franciák tömegestül szavaztak ellene, mert mintha nekik lenne valamelyes történelemtudatuk és emlékeik. Innen is látszik, hogy Orbán új tömörülése hangos lehet, ám befolyásos nem, de csak hadd örüljenek egymásnak.

Mindemellett azt látjuk, hogy Orbán elemében van a napokban. Álmodott egy világot magának, és azt hiszi, hogy ott áll a kapui előtt. Ilyen potyadékos frakcióban érezheti magát valakinek, illetve – legalábbis a kommunikáció szintjén – mint a világ nagy békecsinálója szerepel az önképében, pedig azt hittük ez a kiváltság csakis Trumpé. Így viszont mintha azzal az ökörrel álmodná magát egy szintre, ami kép a gombáknak és moszatoknak elalélásokat okozhat a 2026-os választásokra gondolva. Mert voltaképp minden azért van.

Fölfedezhettük azonban mindeközben Orbán egy új arcát is. Mert midőn az amúgy indokolhatatlan moszkvai útjáról készítettek vele benyalós interjút, csillogó szemekkel mesélt arról, miért ájul el Putyintól. Mert van neki robbanófeje az atomjain, sok népek és hatalmas terület ura, van neki sok természeti erőforrása, azaz, egy igazi birodalom vezetője. Így a mi fiunk, aki a valagnyalásnak csak ezt az oldalát fejtette ki, mert az igazi amúgy is titokban marad. Amúgy a most születőben lévő frakciója is emiatt fog szétrobbanni majd.

Hogy ma Kínában mit keres, ennek a fényében értendő. Gondolom, aksigyárakról nem tárgyalnak, mert több úgysem fér el az országban, a kínai rendőrök már itt vannak, az ország félig kiárusítva és eladósítva. Kínával kapcsolatban már nincsen hová menni, hacsak Putyin fényében ezt a Hszi Csint meg nem azért csodálja, mert milliárdnyi ember ura, meg milyen szép nagy fala van, ilyenek. Minden lehet és mindennek az ellenkezője is, mert valóban ott tartunk, hogy nehezen követjük Orbán kacskaringóit, pedig, mint láttuk, olyan egyszerű az egész.

Micsoda düheink vannak nekünk

Itt van az ember a „másik oldalon”, mint pejoratív szellemi meghatározás, és „iszonyú dühök” vannak benne a túlpart szerint. Ez a túlpart a „jobboldal” intellektuális és morális fölénye, ebből az oázisból szól le minket Vidnyánszky Attila, a magyar színházi élet atyaistene, akinek amúgy halovány fingja sincsen az őt körbevevő világról. Fürdik az Orbán által neki jutatott tejjel és mézzel teli kádban, s voltaképp onnan akarja megdirigálni nekünk, hogyan is éljünk.

Ezek az intellektuális és morális fölényben lévő Orbán-kitartottak már csak ilyenek, akik nem igazán tudják elviselni, ha valaki másképpen látja ezt a kajla világot, mint ők. Ez ugyan baj, de még nem bűn. Ezzé akkor válik, amikor azt szeretnék, mi több, azt akarják, hogy mindenki az ő szemüvegüket hordja, akképp éljen, mint amit ők előírnak, úgy szeressen és úgy gyűlöljön, olyan arctalan massza legyen, akivel gondja a hatalomnak nincsen.

Vidnyányszky Attilának rengeteg bűne van, de nem tud róla vagy nem akar róla tudni, a legszűkebben „csupán” annyi, hogy szétveri a hatalom segedelmével a magyar színházi életet. Anyagilag folytja meg, szellemi – saját bejáratú – hadsereget tart fenn ellene, szétcseszte az SZFE-t, a POSZT-ot, a Nemzeti Színházat, s ha csak ennyi volna, már azt is nehezen lehetne megbocsátani, de ebből a mélységből, milliárdokkal kitömve veti meg a „másokat”.

Színházról beszél, de a magyar társadalomra gondol, és ez az a pont, amikor az ember magára veszi. Sérti mintegy az önérzetét, az intellektusát és a morális énjét, amitől ő egyéniség lesz, és berág, dühös lesz arra a hatalomra, amelyik ezt meg akarja szüntetni vagy a maga képére formálni. Ez utóbbira tartják Vidnyánszkyt, csak nagy valószínűséggel nem tud róla, mert azt hiszi, ő csak színházat csinál, holott rossebeket. Ő Orbán egyik undorító csápja.

Néha azonban leomlanak a díszletek, és ez csakis Camus és nem az ő nyomorult előadása, ami miatt (baleset) most olyan élénken állt neki hazudozni, hogy ugyan eddig úgy voltunk vele, hogy Vidnyánszky a tejes vödrében kitörölheti az arschunkat, de túllépett egy határt, átgázolt a Rubiconon, tehát szólanunk kell mintegy kényszerítő erővel, aminek ezen a langyos hajnalon jött el az ideje. Bár lehetne havas, csikorgató éjszaka is.

Azt mondja a direktor elvtárs vergődve a hazugságaiban, hogy „iszonyú düh van a másik oldalon, mert a Nemzeti Színház betölti a szerepét és sikeres”. No most, innen veszük, hogy ezen az oldalon meg lettünk szólítva mintegy, de nem azzal kezdjük, határozná már meg módszeres alapossággal Orbán főigazgatója, hogy mit ért a „másik oldalon” alatt, mert megtesszük helyette, hogy ne kelljen fáradnia: mindenki, aki nem ő (ők).

Ha már így kettészeltük az országot jókra és rosszakra, erkölcsösökre meg gonoszakra, keresztényekre meg más, alacsonyabb rendű hitűekre, urambocsá’ hitetlenekre, heterókra és buzikra, magyarokra és idegenekre, akkor elérkezett annak az ideje, hogy elmeséljük ennek a direktor elvtársnak, ennek a kitartottnak, hogy az ő oázisán kívül is van élet. Mi több, az oázis jellegéből fakadóan másutt van csak igazán. Ott a többség, ha éhezik és szomjazik is.

Egyetlen dolgot lát jól az éles szemével az Orbán-színházak atyaistene, hogy az általa „másik oldalként” lenézett mibennünk, akik többen vagyunk (sokkal), dühök munkálnak, de, hogy mifélék, miért és mekkorák, arról neki halovány fingja sincs. Nevezhetnénk akár iszonyúnak is, de leginkább lehajtott fejű tehetetlen indulat, és nem a Nemzeti Színház miatt, ami egyáltalán nem tölti be a feladatát – ha van neki ilyenje egyáltalán -, sőt, egyáltalán nem sikeres.

Bár az a kérdés fölvetül, hogy a mézesbödönből mi számít sikernek, de ebbe ne menjünk bele, ugyanis ott tartunk az elbeszélésben, hogy direktor elvtársat, így rajta keresztül a benne (is) manifesztálódó hatalmat szívesen felvilágosítsuk arról, hogy micsoda düheink vannak nekünk, amit el sem bírnak képzelni, mint ahogyan azt sem, hogy ez épp szellemi és morális fölényünk tudatában munkál bennünk itt, az oázison kívül eső sivatagban.

Ebben a kontextusban arra kell rámutatnunk, hogy direktor úr földughatja magának a színházát, mert egyáltalán nem arról van szó, hanem kiindulásképpen a borsodi falvakról. A bennük rejtekező nyomorról, ami más kiadásban szerte másutt az országban is megtalálható, és ennyit a fizikailag megfogható okokról, mert a többi a lélek terhe, amely leginkább az elnyomatást szenvedni, amikor a Vidnyánszky-félék, demeterek dirigálnak a világról.

Hogy mit kéne gondolni róla, mit nézzünk, mit olvassunk, mit hallgassunk. Mi a tiltott, mi a támogatott meg a tűrt, vagy mi az „entartete Kunst”, ha még ez eddig így ki nem lett mondva, és a könyveket is „csupán” fóliázzák, és egyelőre még nem raknak belőlük máglyát. De Vidnyánszkyt elnézve azt is megtenné, és a bajaink azért növekszenek, mert egyre több a Vidnyánszky, ahogyan a hatalom is egyre durvább.

Az ő nyomorult szavaival élve, nem azért vannak bennünk „iszonyú dühök”, mert a színháza szar, hanem amiatt a sötét felhő miatt, ami abban és az ő személyében manifesztálódik, de ezt inkább undornak és megvetésnek nevezhetnénk, hogy jobban értse. Ennyi volna a mai evangélium, hiszen vasárnap van, és a pirkadattal csácsognak a madarak, akiknek annyit jelent Vidnyánszky, mint nekünk. Valami különös, nagydarab organizmus, ami el akarja takarni a napot.  

A magyar Hess titokzatos útja

Miközben Orbán Viktor pénteken a Kossuth rádióban szónokolt, a nem is kormánygép már melegített Ferihegyen, hogy elvigye őt az állítólagos békemisszióra Moszkvába. Az út még az indulás előtt is annyira titkos volt, hogy a riporternek álcázott mikrofonállvány sem merte megkérdezni elindul-e a főnök vagy sem. Ez e békemisszió valami nem is annyira kerülőutakon eszünkbe juttatta Rudolf Hess bácsit a Harmadik Birodalomból, aki szintén békét csinálni röpült titokban. Róla még esik szó, de előtte a mi fiunkról.

A gép még alig is emelkedett el a ferihegyi flaszterról, már megjelentek azok a tudósítások, hogy Orbán minden bizonnyal élete legnagyobb diplomáciai botrányát okozza. Holott okozott már eleget, egyik hangosabb volt mint a másik, de most mintha megszállta volna a szentlélek vs. Belzebub ihletése, és nekiindult a levegőégnek akár valami világtalan föcske. Hogy miért is, azt Menczer elvtárs magyarázta el nekünk a maga utolérhetetlen módján, miszerint „amit Orbán Viktor csinál, az békemisszió”. – Itt ugrott be Hess bácsi.

Menczer azonban kibővítette mondandóját azzal, „aki azt mondja, hogy a tűzszünet és a béketárgyalás nem lehetséges, nem létrehozható, az egészen egyszerűen hazudik”.  A helyzet az, hiába szeretné Menczer et. rákenni valakire a hazugság ódiumát, ilyesmit senki sehol nem mondott, mi több, az igazság ezzel szemben az, hogy az általuk háborúpártinak titulált közösségben mindenki egészen élénken szeretné a békét. De nem úgy, ahogyan Orbán képzeli, s amely idea éppen korrelál a Putyinéval.

No most, a soha nem látott diplomáciai botrány oka éppen ez, hogy megtudva Orbán állítólagos békemisszióját, az EU illetékesei egy emberként horkantak fel, hogy a magyar alaknak ilyenhez Európa nevében joga nincs, holott az Anadolu török állami hírügynökség jelentése szerint „Putyin orosz elnök azt mondta Orbán magyar miniszterelnöknek, hogy várja tőle az EU álláspontját Ukrajnával kapcsolatban”. Ezen a ponton kezdődtek az élénk visítások, amelyek közül szemezgetünk kicsinyt miheztartás végett.

Kaja Kallas, az Európai Unió kinevezett külügyi főképviselője, jelenlegi észt miniszterelnök úgy fogalmazott: „Moszkvában Orbán Viktor semmilyen módon nem képviseli az EU-t vagy az EU álláspontjait. Az EU-elnöki pozíciót kihasználva zűrzavart szít”.  Olaf Scholz német kancellár arra hívta fel a figyelmet, hogy az Európai Tanácsot Charles Michel képviseli a külpolitikában. „Az EU álláspontja világos: elítéljük az orosz agressziós háborút. Ukrajna számíthat a támogatásunkra”. A NATO részéről is elhangzott, Orbánnak semmire sincs felhatalmazása.

Továbbá, és a legvilágosabban Gitanas Nausėda, Litvánia elnöke is elítélte az utazást. Az X-en azt írta, hogy „ha valóban békét keresel, nem fogsz kezet egy véres diktátorral, hanem minden erőfeszítésedet Ukrajna támogatására fordítod”. Itt térnénk vissza Menczer elvtárs bölcsességére, aki szerint „politikusok bizony hozhatnak döntést, hoznak is, eldönthetik, hogy melyik irányba szeretnének menni”. Fején találta a szöget a sportriporter, mert ugyan Orbán nem most hozta meg a döntését, viszont jól megmutatta mindenkinek az irányát.

Oly alaposan, hogy mint hírlik, az Európai Bizottságban komolyan felmerült, lemondják a még csak tervezés alatt álló, szokásos testületi látogatásukat a magyar miniszterelnök moszkvai útja miatt. Innentől ők a fideszes narrációban minden bizonnyal háborúpártiak lesznek, illetve még inkább, mint eddig, olyan tutulás lesz itt, hogy a madarak is riadtan elrepülnek. Sok mindent nem értünk Orbánban, ezt az egészet viszont végérvényesen nem, és nem véletlenül vetült föl bennünk Hitler helyettese, aki szintén ilyen önjáróan röpült Angliába.

Ő legalább maga vezette a gépét, de ugyanúgy nem volt semmilyen felhatalmazása, de értelme sem a magánakciójának, Hitler őrültnek nyilvánította, az angolok meg bezárták a dutyiba. Ehhez hasonlatos végkimenetelt ma nem várhatunk, pedig az egész feelingje éppen olyan, mert ép ésszel tényleg föl nem fogható, mire jó ez az egész, s így csak az a magyarázat marad, amit tegnap is pedzegettünk, hogy ez bizony raport volt békemissziónak álcázva. Így azonban még annál is rosszabb, mint amilyennek kinéz. Elképesztő.

Budapest-Moszkva

Orbán és Szijjártó a magyar külügy újabb fényes fejezeteként ma állítólag Moszkvába utazik. Feltételes módot azért kell használnunk, mert ugyan kiszivárgott a tervezett kirándulás, azt szinte tényként kezeli mindenki, de sem a külügy, sem a Karmelita nem válaszol az élénk érdeklődésre, hogy akkor ma irány a Kreml, avagy sem. Nem mindegy. Terelésként azt dobták be a köztudatba, hogy türközni megy a magyar nagyvezír, nem mintha ez sokkal jobb volna.

Nem csak azért, amit már évek óta nem ért senki, hogy mi a jó francot keresünk mi a türkök között, hanem, mert éppen akkor történik ez az út, amikor Orbánnak amúgy az EU soros elnökeként a biztosi testületet kellene fogadnia, ahogyan az normális országokban bevett. De nem fogadja őket, türközik, illetve ezek szerint sunnyogva moszkvázik, aminek az eredőjét, okát nagyon sokan próbálják megfejteni, a köznép szerint raporta hívták Kijev miatt.

Rosszindulatúak ezek a feltételezések, mégis van valóságalapjuk, amire Orbán politikája szolgáltat okot. Illetve, a legutóbbi látogatáskor is láttuk, a Kremlben egyáltalán nem egyenrangú partnerek ültek az asztalnál, miközben Orbán rángatózott. Láthatóan már akkor is nagyon rosszul érezte magát, éppen ezért jogosan merül fel, minek megy oda, ha erre senki nem kényszeríti, de, ha muszáj neki, akkor miért. Ez az, ami soha nem fog kiderülni.

Már a kijevi utat is nehezen értettük, illetve okát abban leltük meg, hogy Európa oroszellenes fasisztáinál szerezzen jó pontot a nyomorult frakciója miatt, ugyanakkor az ukránok reakciói a távozása után fényesen mutatják, milyen békeajánlattal ment. Olyan volt az, mintha Putyin mondta volna a saját szájával, és ez az, amit uniós tagként, most pedig mint uniós soros elnök meg nem tehet. Azaz, már az elnökség első napjain olyan, mint az elefánt a porcelánosban.

De inkább, mint valami szőrehullató rágcsáló. A moszkvai útban az a legszebb, hogy a magyar sajtónak, így értelemszerűen a magyar népnek is tagadják, ugyanakkor fél Európa már fölháborodott rajta, azaz, hiába hallgat a külügy, valami van vagy lesz, ez ma majd kiderül. Ugyanakkor ennek a fele sem tréfa, ugyanis Charles Michel, az ET elnöke keményen üzent ennek a mi egyetlenünknek, ha már személyesen nem tud vele beszélni.

Mert nincs időpont. De ugorgyunk, Michel elnök azt írta ki az X-re (lánykori nevén Twitter), hogy „Az EU soros elnökségének nincs felhatalmazása arra, hogy az EU nevében tárgyalásokat folytasson Oroszországgal”.  Egyértelmű az intés, és azért születhetett, mert a címzett a jelek szerint nem értette meg a belga miniszterelnök soros elnöki átadáskor hozzá intézett szavait, nehogy azt higgye, hogy ebbéli minőségében ő lesz Európa ura.

No most, vagy mégis azt hiszi, vagy folytatja a kisded játékait bizonyos kényszerekkel terhesen, miszerint, ahogyan a pórnépek vélik, bármikor Moszkvába ránthatják egy kis eligazításra. Ezt egyébként az is bizonyítani látszik, hogy miközben Kijevben tárgyalt, Szijjártó azonmód hívta Lavrovot. Most pedig kettecskén utaznak is, hozzák-viszik az infókat igazolva azt, hogy semmit sem változtak, de miért is változtak volna. Aki romlott, az is marad.

Egyébiránt nem csak Michel elnök szólalt meg, hanem Donald Tusk is, aki egy kérdést szegezett Orbánnak: „A moszkvai látogatásáról szóló pletykák nem lehetnek igazak, vagy mégis?” – De választ ő sem kapott. Ugyanakkor az „elemzők”, akik látják a jövőt, azzal számolnak, hogy Orbán all-int játszik, és abban reménykedik, hogy néhány hónapon belül elindulhat egy olyan folyamat, amelynek végén a „nagy béketeremtő” szerepében tetszeleghet majd.

Egyébiránt, ha all-in, ha nem, a játszma nem tiszta, esetleg cinkeltek a lapok, azaz, Orbán most sem ad mást, mint ami a lényege: sunyi kis szarkavaró. Ugyanakkor, ahogyan nemrégiben fölsóhajtottunk miatta, miszerint ennek az alaknak többnyire szerencséje van, így most is, ami abban nyilvánul meg, hogy a sors odalökte neki ezt az elnökséget, hogy kicsit még nagynak képzelhesse magát. Különben már a süllyesztőben lenne. De a baj más mégis.

Ez mi vagyunk, illetőleg a nyomorult életünk, amelynek a kereteit és feltételeit mégis csak országunk fura és nyomorult ura határozza meg. Mert most sem látunk egyebet, mint azt, ez az egész kétszínű sündörgés nem egyébről, mint saját magáról szól, hatalomról, esetleg a történelmi szobor farigcsálásáról, hogyha az ország belegebed, akkor is. Így várjuk kíváncsian a híreket, hogy akkor elment Moszkvába vagy sem. Bár szinte már ez is tökmindegy.

Semmi sincs egészen úgy

Édesek ezek a walesiek. Mintha valami kisdedóvó középső csoportjában játszódnának a tiszta ideával, miszerint a politikusoknak törvényben tiltanák meg a hazudozást. Azt kell tételeznünk, hogy a javaslat előterjesztői egyáltalán nem járatosak az emberi faj történelmében, vagy fogalmuk sincsen arról, mi az a politika, amely voltaképpen természeténél fogva mindig is a hazugságon alapul, mert, ha mindenki mindig kimondaná az igazságot, akkor nagy valószínűséggel összeomlana a civilizáció.

Úgy játszásiból azért bele lehet gondolni, mi történne, mi történhetne, ha egy ilyen törvény megszületne, aztán valami lobogó humanizmusból fakadóan általánossá válna a használata, és kies hazánkban is alkalmaznák. Illetve betartanák, mert tudjuk, hogy kormányzó pártunk a törvények közt úgy mazsolázik a számára kedvezőket kiválogatva, másokat a kukába hajítva, ahogyan Hamupipőke válogatja a lencsét a mesében. Tehát már az alapok sincsenek meg a társadalmi scifihez, álmodozni azonban mindig jó.

Gondoljunk bele, ha itt a hazugság kiiktatódna a mindennapokból. Orbán (és az összes haverja) meg sem szólalhatna, szükségtelenné válna Rogán minisztériuma, nem lenne mit mondania az összes újságjuknak, tévéjüknek és rádiójuknak, megszűnnének a sajtótájékoztatók, nem jönnének tőlük a degenerált e-mailek, egycsapásra ugyan üresebb és csendesebb, de jóval szebb is lenne a világ. Ám nagy valószínűséggel képtelen is volna működni. Sőt és mi több, társadalmunk jó része számára megszűnnének az értelmet adó jelzőkarók.

Gondoljunk bele, hogy Mária néni a sparheltnél nem tudná, kitől kell félni, ki menti meg őt, nem lenne miért krumplit kapnia, a Kossuth csak magyarnótát sugározna, az M1 vicceket mesélne, a megyei lapban tényleg nem maradna egyéb, mint a gyászhirdetés, esetleg a receptek, amiket viszont nem tudna megfőzni. De senki nem hazudná neki, azért, mert háborús infláció van, és a Gyurcsány elitta a pénzét. Olyan kietlen-üres lenne a világ, mint amilyen valójában, de senki nem állítaná róla, hogy ez a lehetők legjobbika.

S hogy mi lenne a templomokban és a papokkal, abba jobb bele sem gondolni. Meg a szent könyvekkel és iratokkal, amiből arra a következtetésre kell jutnunk, hogy voltaképp a hazugságra épül itt minden. De és ugyanakkor fölmerül a mi az igazság és igaz, ezen a mezsgyén haladva pedig eljutunk a kanti magánvalóig, annak megismerhetetlenségéig, amiből aztán Schopenhauer tata előhozakodott azzal, hogy a világ az ő képzete. Így mindeközben el is feledjük Orbán ordas hazugságait, mert játszik velünk az a rohadt asszociáció.

Pedig Orbánból indultunk el, bármennyire is a walesi utópiáról kezdtünk mesélni, mosolyogva azon, milyen naivak is ezek a kelták, hogy hogyan is képzelik ezt. Ha jobban belegondolunk, olyan ez, mint a Nyomás utána! Bud Spencer filmjének gonosz K1-e, aki felfedezte, ha az emberiség tudatából kitörli a számokat, akkor minden megbénul, ezt akarta fegyverként használni, s úgy lenne ez is, hogy a hazugság megszűntével a feje tetejére állana minden, megbénulna, ugyanakkor pedig az igazság lenne káros. Tehát semmi nem jó nekünk.

Ebben az állapotban látjuk ma reggel, hogy kormányunk idén már tizenöt milliárdot szán az augusztus 20-i ünnepségekre, így és ezzel – guruló pléh Szent István – hazudja nekünk a nemzetet, mert meg akar kábítani, illetve mellékesen, hogy a Balásy nertárs ennyivel gazdagodjék, ami már a hazugsággal szemben – ami, mint láttuk, voltaképp nem törvényi, hanem filozófiai kategória – nagyon is materiális valami, mert zsömlére lehet cserélni ellenben azzal, amit Mária néni a Kossuthon hallgat. Nehéz dolgok ezek.

Messzire szaladtunk a walesi ötlettől vagy sem, ez is nehezen eldönthető, de ilyet nem is akartunk. Hanem csak azt, tessenek elgondolkozni a világ ostobaságán, nevessenek rajta vagy ne nevessenek, úgyis megbánják Kierkegaard mester tapasztalatai szerint. De be kell lássam, nem a kelták a röhejesek, hanem én, aki ilyesmi elmélkedésre adom magam, holott tudhatnám, semmi nem számít, csak a hatalom meg a pénz, amit viszont, mily érdekes, leginkább hazugsággal lehet megszerezni, tehát olybá tűnik, hogy a kör bezárult.

Derűs reggelt, pacsirtadalos ablaknyitást kívánok mindannyiunknak innen, a barlangból azzal az intéssel, máma a fentiek tudásával szemléljék a kajla világot, és minden bizonnyal érdekes dolgokra fognak rájönni. Annak ellenére, vagy épp azzal együtt, amit Füst Milán mester állít róla, hogy semmi sincs egészen úgy, ami igaz, csak az a kérdés, ebbe belefér-e az az orbáni állítás, ha nem ő győz, a fejünkre hullik az atom, amit senki nem kért rajta számon, pedig nyilvánvaló hazugság volt. És ennyi az egész voltaképp.