Tróger vagy-e?

A szomszéd bácsi a minap opálos szemekkel érkezett meg a sarki ivóból, mert kicsit sok volt neki a hűsi. A gravitáció vonzása és az utca szélessége is incselkedett vele, de azért állta a próbákat, és becsülettel célba ért, ami az édes otthon volt maga. Mint minden utak, csavargások, szökési kísérletek visszatérő vágyálma, ahová megtérhet a fáradt vándor pihenni, hacsak a felesége ezt nem akadályozza meg szóval, tettel, esetleg hallgatással.

A szomszéd néni nem falta föl a szomszéd bácsit vétkei miatt, sodrófát nem tört rajta, nem ordított, nem átkozta az Istent, nem tépte a haját, hanem trógernek nevezte az urát szenvtelenül. Ebből is kitetszik a nyelv dinamikája, mert a szomszéd bácsi nem hordár és nem is becstelen ember, hanem csak részeg volt. Viszont mondták már Orbán Viktor Mihályra is a tróger hangsort, pedig részeg sem volt, se nem hordár, akkor viszont csak becstelen lehet.

Boldogult úrfikoromban egy naiv leány arra az emberre, aki napi szinten fetrengett a saját hányásában, s nem gyomorrontás, hanem a hűsi túlzott élvezete miatt, kerek és ártatlan szemekkel a linkóci jelzőt akasztotta eléggé eufemisztikusan, mintha az ovi homokozójában csücsülnénk, és nem az élet zajló sűrűjében. A nyelv nem egyszerű játék, a hangalak és annak jelentése kevés kivételtől eltekintve (hangutánzó szavak) konszenzus kérdése, ezért is beszél millió nyelven elátkozott fajunk, és senki nem ért senkit, hiába hiszi is azt.

Nem mindegy, linkóci, részeg vagy tróger valaki, esetleg buzi komcsi. Mostanában engemet pedig többnyire lebaloldaliznak, meg még sok sorstársamat. A nevükben nem beszélhetek, én viszont nem kérek belőle. Ha a mai ellenzéket összefoglaló néven nevezik annak – mert annak nevezik a nácikon kívül az összest -, ez a gúnya nem rám való. Mint ahogyan a jobboldali hacuka meg nem passzol a kormányzó hordára, amiből kitetszik, hogy minálunk elég erős ideológiai katyvasz alakult ki.

Káosz, mondhatni, bár erről már sok dolgozat született. Viszont, sajátságos módon ez az eszmei zűrzavar, amikor minden hagyományos értékek és fogalmak átértékelődnek, és voltaképp filozófiai tohuvabohu telepedett kies hazánkra, ez mégis magával hozott egy erkölcsi letisztulást, ha megtisztulást nem is. Nincsen egyéb menedékünk. Ennek mentén elvált vagy elválhat az ocsú a búzától, az epe a májától, az orbánista az embertől éles cezúrával vagy-vagy helyzetet alakítva ki.

Nem parkolókon, zöld Budapesten, kátyús utakon és nem is Orbán vagy Európa ellentétpáron lehet bemutatni a szomszéd bácsinak, ha kijózanodott, hogy mi közül választhat ha választani akar egyáltalán, hanem le kell ásni a kérges lelke mélyére. Le a migráncsok, a félelmek és megfélemlítések mögé és alá, valami valláson, hiten, szenvedésen túli ősi éthoszig – amit olykor tízparancsolatként adnak el és úgy nem tartják be -, ha még maradt benne valami a vérzivatarban, és kérdezni csupán.

Megkérdezni, milyen ember az, aki csal, milyen aki hazudik, és milyen az, aki lop. Hogy illő dolog-e szegényeket, nőket nyektetni, árva gyerekek sorsát tönkre tenni, nagy nyilvánosság előtt embereket mocskolni. Komilfó-e gyilkosokat elengedni, bűnözőket rejtegetni. És még sok mindent fölhozhatnánk elrettentő példaként, hogy a szomszéd bácsi ítélje meg maga, milyen ember az ilyen, s megengednénk neki, hogy a tróger jelzővel illesse, mert ennek olyan jó a zamata.

Mondhatna szaralakot is, gecit is, ha követi a divatot. Aztán megkérdezhetnénk a szomszéd bácsit, milyen ember az, aki egy trógerre szavaz, és engednénk neki levonni a következtetést, hogyhát, tróger az is. És föltehetnénk neki a kérdést végül, akar-e tróger lenni maga is. S ki akarna? Linkóci esetleg, szaralak nemigen, mert a népekben önérzet az van, ha olykor rossz irányba buzog is. Viszont, ha föltesszük neki a kérdést, tróger vagy-e, azt vágja rá, semmiképp.

A csapos az igen, én nem, ugyan és hogyan. Könnyű hatni az elemi ösztönökre, mint Orbán Viktor Mihály azt nagyon jól tudja, az ellenérdekelt oldal viszont egyáltalán nem, pedig ide jutottunk. Ez nem program, nem tanács, csak ábrándozás, a fuldokló felnyúló karja, amikor tudja, hogy a munkát a pártok helyett kellene elvégeznie, akiket pedig kitart és saját zsebből fizet meg bőségesen és fölöslegesen. Viszont én sem vagyok teljesen hülye.

Kicsit igen, de nem nagyon. Tudom, hogy a szomszéd bácsi, miután megküzdött a gravitációval és az utca széltével-hosszával, majd asszonya letrógerozta őt, ezt bájos simogatásnak veszi és érti, mert a szavak jelentése el is kopik. Megfakul, hogy a végén ne is maradjon belőle semmi. Ezért ért a nép a füttyökből és trombitaszóból csupán, ahogy a marhát terelik a vágóhídra, míg meg nem érzi a vérszagot, de akkor már késő. Mindezt elmeséli nekünk a kép, midőn a szomszéd hazatántorog, és Baudelaire-i nyugovóra tér.

Hogy emlékezzünk: “Boldogabb nálam a leghitványabb barom: irigylem, amiért nehéz álmába dőlhet, olyan lassan pereg orsaja az időnek!” (De profundis clamavi) – Hát, ja.

Húsvéti tavasz a Jeli Arborétumban

Húsvét igazi tavaszi majdnem nyári hangulatban, minőségben érkezett. Ezt a szép időjárást nagyon sokan használták ki és töltötték a szabadban.

További fotóim ide kattintva láthatók.


Hatalmas családi programok ideje volt . A tavasz ezer színével kényeztetett a gyönyörű napsütésben. Egy kis közeli kirándulás, sok fotóval a Jeli Arborétumból. Igazán rég vágytam oda hisz gyerek korom óta nem jártam ott. Nem csalódtam, a természet igazi csodájának kertje a hely. Fotókon mutatom a húsvéti tavaszt.  
      

  

  

További fotóim ide kattintva láthatók.

 

 

De vajon ki zörget?

Özv. Kántásné ura két éve halt meg, és nagyon siratta őt. Gyerekük nem volt, és mégis, vagy tán éppen ezért úgy éldegéltek, mint valami gerlepár, netán romantikus elbeszélés sosemvolt alakjai. Illetlen, felhőtlen békében és boldogságban. A falakba a pipa, kávé és forró csokoládé illata mellett beleolvadt, mintegy beléivódott a szerelem, forró nyári estéken az csordogált és párolgott, teleken az csikorgott, és ősszel az lengett be az ablakon, át a függöny alatt köd álruhában.

Megállt az idő Isten két kiválasztottjának, de két éve kiderült, hogy a mindenható irgalma is véges. Vagy szándékai nem is őszinték, esetleg Kántásnéra bocsát próbát, hogy lássa, mire megy, ha megszorongatja az élet. Mindenesetre két hét alatt ment el az ura, úgy fogyott el, mint a gyertya, csak fájdalmaktól kipréselt káromkodásokkal, a pipa, kávé és forró csokoládé illata mellett megjelent a lakásban a gyógyszerek keserű szaga, ez ülte meg az urát, ahogy fakult a szeme, míg egy tavaszi napon, – két éve – elszállt belőle a lélek, ki, a függöny alatt.

Kántásné így maradt magára teljesen egyedül, kapta meg az Özv. előnevet, és szokatlan méltósággal viselte is. Nem töpörödött bele a bánatba, nem görbült meg tőle, nem sivalkodott és sírdogált minden jöttment vállain, sőt, olyan keménynek mutatkozott, hogy az utca kezdte kibeszélni. Hogy nem is szerette sohase az urát, többen már sejteni vélték, hogy csalta is, a szomszédja arra kezdett emlékezni egészen tisztán, hogy olykor – amikor az ura dolgozott – látott is besurranni hozzá valakit.

De csak Kántásné, immár az Özv. előnévvel, a plafonon át kémlelődő ura, a kifakult falak és a jóisten tudta, hogy mennyire siratta, hogyan rágcsálta a párnáját éjszaka forgolódva, miként gyújtott pipára, gőzölgetett kávét, hogy elvegye a gyógyszerek keserű illatát és a halál édeskés bűzét. Két évig viselte a gyászt, hogy ezért is kibeszélték, két évig járt talpig feketében, és két évet várt, hogy visszataláljon beléje az élet, de most is csak az ura unszolására enyhített a szorításon, aki a plafonon át kérlelte őt, hogy térjen észre.

A húsvétot jelölte ki önkényesen, hogy virágos otthonkát ölt megint, hogy ajtót tár a madarak szavára. Függönyt mosott, ablakot pucolt, hogy a szivárvány beférjen az üvegen át. Tojásokat festett és kalácsot sütött, sonkát főzött, sőt, kétszázas érméket rakosgatott félre, ha jönnek a locsolók ismeretlen kölkek formájában, akkor legyen mit adni nekik. Régen is így volt, és nem volt oka feltételezni, hogy megváltozott a világ, amíg ő a gyász miatt kizárta magából azt.

Így jött el a hétfő, és úgy érkezett meg a reggel, hogy Özv. Kántásné két év óta először sírdogálás nélkül aludt, mert nem kereste az ura szemét a plafonon. Sőt, úgy ébredt, hogy a lába átlógott a széles ágy másik oldalára, az ura kihűlt helyére, és nem fájt neki, lefőtt a kávé és már nem két csészét készített neki, mindközönségesen Özv. Kántásné a száműzetés után készen állott arra, hogy szembe nézzen a világ ostobaságával, belesimuljon mintegy a konformitás langymelegébe.

Ennek jegyében rendezgette el a konyhaasztalon a hímes és csokitojásokat, zörgette otthonkája zsebében a kétszázasokat, és úgy állt ott a kockaköveken, mint romantikus regényhős a bűnös város felett, hogy akkor ők most meg fognak küzdeni egymással. Így telt közben az idő kérlelhetetlenül, Özv. Kántásné azonban csupán a locsolókat várta, hogy segítségükkel értse meg újra a rigók szavát, és újra elhitesse magával, hogy értelme van annak, aminek amúgy nincsen.

A locsolóknak azonban nem akarózott jönni. Így potyogtak ki a vekkerből a percek és az órák, és Özv. Kántásné már föladta volna a várakozást, amikor úgy, olyan hangon szólalt meg a csöngő, mint a végítélet, és mégis ettől költöztek virágok az özvegy szívébe. Tojást vett magához, így nyitott ajtót, de nem maszatos képű gyerekek álltak ott bambán vigyorogva, hanem két éltes alak, és nem kölni volt náluk, hanem papírok, hogy Özv. Kántásné írná alá a hét pontot.

Nem szólt semmit az özvegy, csak ujját emelte fel várakozásra szólítón, benyúlt az ajtó mögötti tartóba, elővette az ura fanyelű esernyőjét, majd sietség, indulat és további hangok nélkül kezdte darabokra törni az aláírásgyűjtők hátán, hogy alig is bírtak elmenekülni. Épp, hogy szuszogott, amikor eliszkoltak vinnyogva, s amikor a szomszédok kitódultak, hol van disznóölés kíváncsisággal, látták az egyoldalú küzdelmet, és megállapították, hogy Özv. Kántásnénak a gyász elvette az eszét.

Ő viszont azt tapasztalta, soha jobban nem érezte magát, karjai acélosak voltak, mint negyven éve, és az ura is elégedetten kacsintott a plafonon. A rigók is annyira rázendítettek, mintha muszáj volna nekik énekelni, olyan tavasz lett, hogy ihaj, csak az esernyőt sajnálta az özvegy, de azzal nyugtatta magát, van még egypár az ajtó mögött, és most már valóban igazi regényhősként állt a kockaköveken, hogy megküzd a világgal, amely ott morajlott alatta. És meg is nőtt hirtelen, de ez nem egészen biztos.

Szüret

Na, hála Istennek. Ezt mondhatta Szijjártó futsalos, amikor hírét vette a Srí Lanka-i robbantásoknak. És nem azért, mintha bárminemű köze lenne hithez és az univerzum számtalan istene közül egyhez is, hanem csak úgy megszokásból. Mint bevett szófordulat, amikor arról jön hír, hogy a nagypapa hosszú szorulásos napok után végre tudott kakálni, és a család felsóhajt, hogy hála Istennek, holott csupán a hashajtó dolgozott végre.

Úgy kellett ez a robbantás, mint egy falat kenyér, mint annak idején a menekülők sokasága, amire – úgy néz ki – egy életet föl lehet építeni, egy világnézetet, vagy csak hazugságot. Gusztus és filozófiai megközelítés dolga az egész, illetve az aljasság foka, mint embertelen tényező is szerepet játszik a viszonyokban, minálunk viszont mindent eláraszt a gonoszság. “A kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon.” Ez szakadt ki a halálokat látva a futsalosból, és nem az, hogy uram, irgalmazz.

Ezek képesek minden tragédiából, gyászból és rettenetből kampányelemet fabrikálni, s ennek voltunk tanúi, midőn a futsalos megszólalt. Hamarosan Nógrádi “szakértő” fogja levezetni az M1-en, hogy a távoli barbárság miként fenyegeti a lajosmizsei szüzeket és reszketeg fejű szépkorúakat, ami veszedelem ellen az egyedüli gyógyír, ha Orbán Viktorra szavaznak, és visznek magukkal még három embert. Láthatjuk, hová vezet, ha Brüsszel diktál. Mondják majd.

Mi pedig, akik látjuk ennek az egésznek az alávalóságát, ugyanúgy tehetetlenek leszünk, mint eddig, mert az elemi ösztönök ellen nincs orvosság. Orbán Viktor és a bandája eljutott oda ugyanis, hogy a népek tudatalattiján zongorázzon a hatalom óhajtása érdekében. Hosszú volt az út, az ész, erkölcs és emberség feladása vezetett oda, hogy kellően züllöttek legyenek ehhez, de, ha kies hazánk állapotjára pillantunk, ahogy fekszik ezek előtt kiterítve és tehetetlenül, minden bizonnyal megérte.

Ha az ember képes föladni a lelkét és a jellemét, akkor a lehetőségek végtelen tárháza nyílik meg előtte. Láthatjuk Orbán útját a világos fogalmaktól – szabadság, demokrácia stb. – a polgár már ingoványosabb szubsztanciáján át a spirituális kereszténységig. A kacskaringó végén pedig a fasizmus bizonytalan okkultizmusa lebeg turulokkal meg rovásírással, mint Himmlernek a germán mitológia. Ma még csak a kereszténységig jutottunk, viszont abban szügyig vannak az elvtársak.

A Notre Dame égése nyomán Semjén próféta próbált meg világvégét és égi jeleket vizionálni, de nem jött ki belőle túl jól. Ki is jelentette, hogy nem pártelnökként és miniszterelnök-helyettesként hülye, csak saját használatra. A Notre Dame, mint lehetséges kampányelem, befuccsolt, de Srí Lanka, az már döfi. Ezzel lehet riogatni, sőt, pénzt is küldeni oda, hosszú az út addig, millió mérföldek tele útba eső bizonytalan hátterű bankokkal. Dupla haszon, mondhatni, szüret.

A futsalos viszont téved, de legalábbis hazudik, amikor a kereszténység legfőbb üldözöttségéről beszél. Tudnának ehhez hozzátenni valamit az Új-zélandi muszlimok és a tibeti buddhisták is. Ezen túl, azok az organizmusok, akik éppen most keresztényeket robbogattak, ugyanezt teszik Buddha szobrokkal vagy a saját hittársaikkal is, ha azok nem kellőképpen fundamentalisták. Következésképp nem keresztényekről és muszlimokról van szó, hanem emberekről és állatokról, ha ez súlyosan hangzik is.

Így a futsalos akkor nyilvánulna meg helyesen, ha ennek nem a vallási, hanem a bűnüldözési oldalát hangsúlyozná, mint ahogyan kies hazánkban – ha lenne, de nincs – az illegális migráció sem világnézeti, hanem idegenrendészeti kérdés. De, mint tudjuk, kampány van. Sőt, permanens kampány van, kilátásaink tehát lehangolóak. Mint látjuk, a kajla történelem valahogyan mindig ezeknek dolgozik, ami lehet véletlen vagy pediglen nem.

Annyi még azért idekívánkozik, hogy emlékszünk, a művelt közönség milyen fölhorgadással fogadta, amikor terrorista elemek gyermeket a kezükben tartva léptek ki a golyózáporba, illetve, ha iskolákból ágyúzták az ellent, mintegy pajzsként használva a kisdedeket a gyalázatukhoz. Így ránézésre a mi rezsimünknek sem más ez a kereszténység. Álca, ami eltakarja a bűnöket, de annál alávalóbb. No, ennyi, mára a boldogságból, iramodjatok fehérnépeket öntözni.

Semmi sincs egészen úgy

Hogy olcsó a krumpli vagy sem, azt néhány honfitársunk szerint az dönti el, lehet-e szobát foglalni Zalakaroson húsvét előtt, illetőleg még, hogy hánymilliós autók csillognak a tavaszi napsütésben az utakon. Ez közgazdaságilag nonszensz, emberségből pedig példátlan, és jól egybecseng kormányzatunk azon kijelentésével, miszerint kies hazánkban megszűnt a szegénység, mert nem beszélünk róla, vagy, mert betiltjuk az ételosztást. Amit nem tud az ember, az nem fáj, viszont attól még létezik.

Jó dolog ez a Facebook, a maga pőreségében mutatja meg a valóságot, és azt, hogy mért fog elpusztulni az ország. Tegnap megosztottam egy posztot, amely ironikusan arra intett, inkább újkrumplit kellene húsvétkor pingálni, ha rongyot akarna rázni az ember, mert darabra átszámítva drágább, mint a tojás. Ebben az a sikoly volt benne, hogy a krumpli köztudomásúlag a pórnép, ezen belül is a nélkülözők fő eledele volt, legalábbis eddig, s ha már az sem marad, az egészen elképesztő állapotokat jelez a XXI. században Európa közepén.

Erre jött a Zalakaros, jól mutatva azt, hogy akinek az a gondja, hogy nem tud szobát foglalni, eszébe sem jut, föl sem foghatja, hogy másnak meg az lehet, hogy nem tud krumplit venni. És, hogy segítsem a megértést, amit a NER lepukkant és lélektelen szellemisége akadályoz, ezt szimbólumként is lehet és kell értelmezni, függetlenül attól, hogy az – is – a tiltakozók baja volt, nem is annyi a krumpli, kevesebbért is van, ne hazudozzon a posztoló, hogy mindenben csak a rosszat látja a Kánaán közepén. Kelti itt a hangulatot, mert más a politikai nézete neki.

Még a kézivezérelt KSH szerint is van közel kétmillió szegény az országban, reálisabb számítás szerint sokkal több, és Zalakaros mégis tele van. Ez úgy lehet, hogy míg valaki a seggét áztatja pár napig, és nem lát ki a gyógyfürdő gőzéből, sokan az életükért küzdenek, és a szintén kézivezérelt sajtó miatt nem is tudnak egymásról. A permanens győzelmi jelentések elfedik a nyomort, aki pedig mégis látja, hangulatot kelt, zavarja a sokaságot abban, hogy felhőtlenül jól érezze magát a hazugságban.

Ma, aki látja a szegénységet és az országot megülő sötétséget, más véleményen van, rosszabb esetben sorosista, legújabban bevándorláspárti, ami azt mutatja, akinek Orbán elvette az eszét, annak elvette teljesen. Ha elvakultabb, kurvaanyázik, majd pedig az ünnep szentségére hivatkozva csendre és mélaságra int, aminél nagyobb alávalóság nem létezik. A jámborabbak, mint tegnap is, mentik a menthetőt, és igyekeznek a józan ész felé terelni a diskurzust, és ettől szügyig esnek a saját csapdájukba.

A drága krumpli kapcsán ugyanis elhangzott, aki megveheti, vegye, attól a szegénynek még nem lesz rosszabb. Csudálatos ez a farizeusság, ez a habitus vezet oda, hogy elfordulok, ha valakit vernek az utcán, illetve félre nézek, amikor a fasiszták elvisznek egy embert. Ez az empátia és irgalom totális hiánya. Nem én voltam, tárja szét karjait – rajta a krumplival terhes neccel – a polgártárs, felőlem jó is lehetne neki, mi közöm hozzá, ha nem az. Cinikus igazságok ezek, amelyek a lelkiismeret altatására valók csupán.

Lehet így is élni, viszont elítélni emiatt azt, aki komplexebben látja az életet, ostobaságra vall, ha még nem is lelketlenségre. Mert olyanok is vannak. A többség Orbán seggéből szemléli az életet, idvezülten majszolja a szart, s aki efféle örömökből nem kér, pusztítandó ellenség, s ez a gyakoribb. Innen is látszik, hogy az ország menthetetlen, a népek egydimenziósak (Marcuse), kurvaannya van és halleluja, gondolkodni felesleges, ha a rezsim tálcán tárja elénk a létértelmezéseket. Nincs éhezés, nem lehet, mert csurig vannak a szállodák.

A Föld lapos, mert különben leesnénk róla, a Nap kering köröttünk, halál Giordano Brunora, nem lehetek részeg, mert vezetek, egy az Isten. “…Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. – Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad…” – Füst Milán kezdi így Hábi Szádiját, s minden külön értelmezés helyett gondoljuk ezt végig a NER-től sújtottan.

Viszont a másik öngólt sem hagyhatom szó nélkül ebben a krumplis afférban, amikor az egyik elégedetlen – mármint a krumpli árát szóvá tevő poszttal elégedetlen – jóember úgy próbálta menteni a saját mundér becsületét, hogy azt kezdte mondogatni, máshol még sokkal rosszabb, illetve itt is lehetne az. Csodálatos ez a következetlenség, föladja az embernek a magas labdát, és még csak sokat tűnődnöm sem kell, hogy ennek a visszásságát megmutassam, mert Örkény már megtette egyszer, mégpedig zseniálisan.

“…A pogány Süttőfia Süttő gondolatai, miközben Vencellin, abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták (Megjegyzés: A prépostság négy kimustrált kancát adott a szaggatáshoz. Emiatt a művelet csak a negyedik rugaszkodásra sikerült.) – 3./ A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok…”

Egyébként húsvét volna meg épp vasárnap, és ma még nem csöngetett be egy koldus sem – mint két hete – egy kis apróért, hogy zalakarosi welnessre szedje össze a pénzt. Sőt, még krumplira sem, s ha épp fröccsre, hogy csináljon ricsajt, akkor legyen az Isten segedelmével. Mert három napja a Jézus nevű nem azért feszíttette meg magát, hogy a milliós autósok ma a zaftos sonkától böfögjenek, hanem a piás koldusért is. Elsősorban őérte. És ezért van igaza a krumplis embernek, ha ezerkétszáz kilója, ha nyolcszáz. Lényegtelen. Üdvözlöm tehát jámbor és lelketlen keresztény testvéreimet.

Legenda a nyúlpaprikásról

– Elvtársak, elvtársak, nyugalom, ne ugráljatok! – hangzott fel a téren egy vékonyka hang a hangszórókból. A zsinórokat követve a hangszóró egy zsinórban folytatódott, amely egy emelvényen álló mikrofonba kúszott, és, ami mögött végül ott állott a Nyúl.

A Nyúl maga, fehéren, vörösen izzó szemekkel, fején tányérsapka, csak a füleinek volt két hasíték, hogy meredezhessenek. Meredeztek is, hogy ne vessenek árnyékot a fehér műszőrrel borított kevlárra, amely a Nyúl hasát takarta, és kitüntetésekkel volt tele: “A szocialista munka hőse”, “Béke és barátság érdemrend”, ilyenek, viszont a nyakában lógott egy vastag aranylánc, azon bazi nagy kereszt, és mellette ökumenikus nyulak álltak füstölővel, hogy teljes legyen a harmónia.

– Elvtársak… – mondta még egyszer a Nyúl nyomatékot adva mondandójának – elvtársak, ti vagytok a kiválasztottak, az élcsapat, az überhase, csak nézzetek magatokra. – A nyulak pedig magukra néztek, és valóban, mint egy hadsereg, fehér volt mind, piros volt az összesnek a szeme. Albínó nyulak voltak, de ezt nem tudták, azt nevelték beléjük az iskolában és a cserkészeknél, valamint a lövészeten, hogy ők az igazi nyúlfaj, keresztények és magyarok, hogy talpaik is egymásra lépnek, meg, hogy nekik nyílik az összes pitypang, amit aztán megírnak.

– Holnap eljön a nap, elvtársak… – harsogta a Nyúl -, holnap eljön a nap, amikor nyúl-létetek értelmet nyer, ti lesztek a nyulak nyula, mint mondtam már, az überhase. Midőn sorsotok beteljesül, és embergyerekek játszószerei lesztek, értelmet visztek értelmetlen életükbe, ugráltok nekik, hogy sikongjanak, bambán bámultok rájuk, rezgetitek az orrotokat. Nyúlnak ennél nagyobb dicsőség nincs. Ma este még elvtársak, ma este még tojást festetek, pirosat kéket, sárgát, holnap pedig szerteiramlatok. Mindenki megkapta a célpontot, kitartás, és most imádkozzunk.

– Imádkozik a tököm. – ez hallatszott az első sorból, egy fiatal nyúl szájából, aki egy sípot is a szájához illesztett, hogy megzavarja a közös áhítatot, de nem sikerült a terve. Egy csapatnyi teknyúl zúdult a nyakába, kitekerték a mellső lábait, megbilincselték, fejére zsákot húztak, s ahogy vonszolva őt hátsó tappancsa csíkokat húzott a porba, azonmód hangzott fel a hangszórókból a Te Deum, és megcsapta az orrát a tömjén és lábszag.

Betuszkolták egy autóba, amely hosszan és kacskaringósan haladt vele, amiből azt következtette ki, hogy a várba viszik. S valóban, ahogy kiszállították az autóból, lépcsőkön húzgálták, és, egy friss, mészszagú szobába értek vele, a Nyúl hangját hallotta, aki ezt mondta:

– Dobjátok, kérlek, a földre le. – ledobták, lecibálták a fejéről a zsákot, és ott feküdt a földön, fölötte tornyosult a Nyúl, s innen lentről be lehetett látni a golyóálló mellénye alá. Óriási hasa volt, és ez a has most megszólalt a fogoly feje fölött.

– Azt ugye tudod, hogy mindenképpen eladunk nyúlpaprikásnak, csak rajtad múlik, hogy Semjén Nyúl egy golyót ereszt a fejedbe kegyelemből, vagy elevenen nyúznak meg. Ki a megbízód? Soros? – kérdezte a Nyúl.
– Anyád. – válaszolta neki a fogoly a földről, a teknyulak belé rúgtak, hogy felnyögött.
– Na, idefigyelj, lipsinyúl. – kezdte a mondandóját a Nyúl – Dolgozhattál Mészáros Nyúl káposztaföldjein, kaptad a répautalványokat, a CSOK-ot, hogy szaporodhass, meccsre járhattál, mi kell még?
– Szabadság. – nyögte halkan a rab – A teknyulak megint belerúgtak egyet, de a Nyúl intésére leálltak.
– Ugyan, szabadság, mi az? – kérdezte a Nyúl – A szabadság szolgaság, a tudatlanság erő. Látod, a haverjaid milyen boldogok, már festik a tojásokat, és holnap mennyei örömökkel ücsörögnek egy emberházban a bambák.
– Tavaly kidobtak egy út mellett, két hétig kóboroltam. – élénkült meg a rabnyúl – Senkit nem hagyunk az út szélén, ugye? Aztán hontalan nyúlnak néztek, lecsuktak és elégették a takarómat. Éheztem húsvét után. Ebből elég. – most már csillogott a piros szeme neki nagyon.
– Nem érdekel a nyomorod. – böffentette oda a Nyúl – Kapsz egy lehetőséget, hazamész tojást festeni, aztán jelentesz Ilyen kis megfigyeléseket teszel, mit gondolnak a nyulak rólam, mit beszélnek. Akkor nem leszel nyúlpaprikás.
– Soha. – mondta a fogoly.
– Dobjátok a földre! – kiáltotta a Nyúl, és a teknyulak fölemelték majd leejtették megint, hogy csak úgy nyekkent. De a földről megszólalt megint a lázadó.
– Tojásfestés, mi? A tyúkokat abortuszra kényszeríteni, aztán azzal kurválkodni. Ez megy neked. – tegezte le már meggondolatlanul a Nyulat a rab. Ezért őt újra a földre dobatta a Nyúl, és az arca fölé tornyosulva, a magasból szólt hozzá, mint valami égi hang.
– A tyúkok migráncsok, örüljenek, hogy luk van a seggükön. Még jó, hogy nem engedem szaporodni őket, elvennék a keresztény kultúránkat, a kakasok nyulakat erőszakolnának, lerombolnák a szent katrocokat. Mit akarsz? Így meg örülnek az emberkölkek, meg én is jó pénzt kapok értük, meg a haverjaidért. Mit gondolsz, szerencsétlen, mi a lényeg? Überhase, ja. Barmok. – így szólta el magát a Nyúl.
– Állat. – hallatszott a földről csikorogva.
– Hazamész festeni és jelenteni vagy paprikás lesz belőled. – ezt harsogta a Nyúl a rab fölött, aki fölköpött, de a nyál a saját arcába hullott vissza.
– Barom. – mondta a Nyúl – Nyúzzátok meg elevenen. – adta ki a parancsot, a teknyulak röhögve vitték a rabot, a várbéli templom harangja pedig megkondult, hirdetve a szeretet végtelen igéjét.

Legenda a nyúlpaprikásról

– Elvtársak, elvtársak, nyugalom, ne ugráljatok! – hangzott fel a téren egy vékonyka hang a hangszórókból. A zsinórokat követve a hangszóró egy zsinórban folytatódott, amely egy emelvényen álló mikrofonba kúszott, és, ami mögött végül ott állott a Nyúl.

A Nyúl maga, fehéren, vörösen izzó szemekkel, fején tányérsapka, csak a füleinek volt két hasíték, hogy meredezhessenek. Meredeztek is, hogy ne vessenek árnyékot a fehér műszőrrel borított kevlárra, amely a Nyúl hasát takarta, és kitüntetésekkel volt tele: “A szocialista munka hőse”, “Béke és barátság érdemrend”, ilyenek, viszont a nyakában lógott egy vastag aranylánc, azon bazi nagy kereszt, és mellette ökumenikus nyulak álltak füstölővel, hogy teljes legyen a harmónia.

– Elvtársak… – mondta még egyszer a Nyúl nyomatékot adva mondandójának – elvtársak, ti vagytok a kiválasztottak, az élcsapat, az überhase, csak nézzetek magatokra. – A nyulak pedig magukra néztek, és valóban, mint egy hadsereg, fehér volt mind, piros volt az összesnek a szeme. Albínó nyulak voltak, de ezt nem tudták, azt nevelték beléjük az iskolában és a cserkészeknél, valamint a lövészeten, hogy ők az igazi nyúlfaj, keresztények és magyarok, hogy talpaik is egymásra lépnek, meg, hogy nekik nyílik az összes pitypang, amit aztán megírnak.

– Holnap eljön a nap, elvtársak… – harsogta a Nyúl -, holnap eljön a nap, amikor nyúl-létetek értelmet nyer, ti lesztek a nyulak nyula, mint mondtam már, az überhase. Midőn sorsotok beteljesül, és embergyerekek játszószerei lesztek, értelmet visztek értelmetlen életükbe, ugráltok nekik, hogy sikongjanak, bambán bámultok rájuk, rezgetitek az orrotokat. Nyúlnak ennél nagyobb dicsőség nincs. Ma este még elvtársak, ma este még tojást festetek, pirosat kéket, sárgát, holnap pedig szerteiramlatok. Mindenki megkapta a célpontot, kitartás, és most imádkozzunk.

– Imádkozik a tököm. – ez hallatszott az első sorból, egy fiatal nyúl szájából, aki egy sípot is a szájához illesztett, hogy megzavarja a közös áhítatot, de nem sikerült a terve. Egy csapatnyi teknyúl zúdult a nyakába, kitekerték a mellső lábait, megbilincselték, fejére zsákot húztak, s ahogy vonszolva őt hátsó tappancsa csíkokat húzott a porba, azonmód hangzott fel a hangszórókból a Te Deum, és megcsapta az orrát a tömjén és lábszag.

Betuszkolták egy autóba, amely hosszan és kacskaringósan haladt vele, amiből azt következtette ki, hogy a várba viszik. S valóban, ahogy kiszállították az autóból, lépcsőkön húzgálták, és, egy friss, mészszagú szobába értek vele, a Nyúl hangját hallotta, aki ezt mondta:

– Dobjátok, kérlek, a földre le. – ledobták, lecibálták a fejéről a zsákot, és ott feküdt a földön, fölötte tornyosult a Nyúl, s innen lentről be lehetett látni a golyóálló mellénye alá. Óriási hasa volt, és ez a has most megszólalt a fogoly feje fölött.

– Azt ugye tudod, hogy mindenképpen eladunk nyúlpaprikásnak, csak rajtad múlik, hogy Semjén Nyúl egy golyót ereszt a fejedbe kegyelemből, vagy elevenen nyúznak meg. Ki a megbízód? Soros? – kérdezte a Nyúl.
– Anyád. – válaszolta neki a fogoly a földről, a teknyulak belé rúgtak, hogy felnyögött.
– Na, idefigyelj, lipsinyúl. – kezdte a mondandóját a Nyúl – Dolgozhattál Mészáros Nyúl káposztaföldjein, kaptad a répautalványokat, a CSOK-ot, hogy szaporodhass, meccsre járhattál, mi kell még?
– Szabadság. – nyögte halkan a rab – A teknyulak megint belerúgtak egyet, de a Nyúl intésére leálltak.
– Ugyan, szabadság, mi az? – kérdezte a Nyúl – A szabadság szolgaság, a tudatlanság erő. Látod, a haverjaid milyen boldogok, már festik a tojásokat, és holnap mennyei örömökkel ücsörögnek egy emberházban a bambák.
– Tavaly kidobtak egy út mellett, két hétig kóboroltam. – élénkült meg a rabnyúl – Senkit nem hagyunk az út szélén, ugye? Aztán hontalan nyúlnak néztek, lecsuktak és elégették a takarómat. Éheztem húsvét után. Ebből elég. – most már csillogott a piros szeme neki nagyon.
– Nem érdekel a nyomorod. – böffentette oda a Nyúl – Kapsz egy lehetőséget, hazamész tojást festeni, aztán jelentesz Ilyen kis megfigyeléseket teszel, mit gondolnak a nyulak rólam, mit beszélnek. Akkor nem leszel nyúlpaprikás.
– Soha. – mondta a fogoly.
– Dobjátok a földre! – kiáltotta a Nyúl, és a teknyulak fölemelték majd leejtették megint, hogy csak úgy nyekkent. De a földről megszólalt megint a lázadó.
– Tojásfestés, mi? A tyúkokat abortuszra kényszeríteni, aztán azzal kurválkodni. Ez megy neked. – tegezte le már meggondolatlanul a Nyulat a rab. Ezért őt újra a földre dobatta a Nyúl, és az arca fölé tornyosulva, a magasból szólt hozzá, mint valami égi hang.
– A tyúkok migráncsok, örüljenek, hogy luk van a seggükön. Még jó, hogy nem engedem szaporodni őket, elvennék a keresztény kultúránkat, a kakasok nyulakat erőszakolnának, lerombolnák a szent katrocokat. Mit akarsz? Így meg örülnek az emberkölkek, meg én is jó pénzt kapok értük, meg a haverjaidért. Mit gondolsz, szerencsétlen, mi a lényeg? Überhase, ja. Barmok. – így szólta el magát a Nyúl.
– Állat. – hallatszott a földről csikorogva.
– Hazamész festeni és jelenteni vagy paprikás lesz belőled. – ezt harsogta a Nyúl a rab fölött, aki fölköpött, de a nyál a saját arcába hullott vissza.
– Barom. – mondta a Nyúl – Nyúzzátok meg elevenen. – adta ki a parancsot, a teknyulak röhögve vitték a rabot, a várbéli templom harangja pedig megkondult, hirdetve a szeretet végtelen igéjét.

Beszív, sűrít, gyújt, kipufog

Egy kábé negyven éves férfi az MSZP-Párbeszéd Móricz Zsigmond körtéri sátrához ment tegnap, egy női aktivistát valami piros löttyel locsolgatni kezdett, a palack kiürültével pedig hozzávágta azt, miközben kurvaanyázta az MSZP-t. A lelocsolt nő védelmére sietett egy férfi párttársa, akit a támadó földre vitt, megharapta, majd a kabátjával fojtogatta. Ezután szedték szét őket a járókelők meg a többi szoci, és a szájkosár nélküli ember jól végezvén dolgát, elegánsan távozott.

Vannak ilyen hétköznapi hősök mindkét oldalon. Mint emlékezhetünk, nemrégiben Miskolcon egy fideszest ruháztak meg, Pécsen pedig a Momentum ajánlóívét firkálta össze egy harcos, aki védte a hazát a migráncsoktól. Ha sok M1-et néz az ember, akkor óhatatlanul meghülyül, de elég hozzá bármely más, a Kesma bűvkörébe tartozó médiatermék fogyasztása is, van belőlük dögivel. Olyan négyszáz a baloldali médiaterror jegyében, amelyek hazafiakat nevelnek, akik pedig rettenthetetlenek.

Jellemző ez az emberi fajra. Caius Mucius Scaveola, mint tudjuk, a karját csontig égette szisszenés nélkül, miközben csevegett Porsenna, etruszk királlyal, aki ettől úgy beszart, hogy elvonult Róma alól. Sőt, nekünk meg Dugovics Tituszunk van, aki Nándorfehérvárnál egy törökkel bungee jumpingolt, hogy az ne vegye el a munkáját, ne erőszakolja meg asszonyát és ne gázoljon bele a keresztény kultúrájába. De áldozata hiábavaló volt, ő is meghalt, meg a török is itt maradt később, tehát minden viszonylagos.

Aki Miskolcon megverte a fideszest, aki Pécsen a Momentum papírjait piszkította össze, józan ésszel és alapos megfontolással tette ezt, arról lévén meggyőződve – mint a Titusz -, hogy küzdelme győzelemre viszi őt és sorsosait. Ezek megtervezett akciók, kigondoltak és előre megfontoltak, mint egy anyósgyilkosság. A harapás és fojtogatás viszont elemi ösztön, a jungi lélektanban az “árnyék”, amelyet morális, etikai, esztétikai vagy más alapon elvetünk és elfojtva is tartunk, miközben eltartott kisujjal diskurálunk az időjárásról

Olykor azonban előtör az emberből a vadbarom, és harap. Vannak híres harapások a történelemben, mint például Mike Tysoné, aki egy bokszmeccs hevében tépett ki egy darabot ellenfele füléből, vagy Louis Suarezé, a tömzsi futballistáé, aki szintén játék közben mart bele a védőjébe. Ebből is látszik, hogy a harapás valami ősi-emberi, illetve állati, a gének halovány emléke még abból a korból, amikor szőrös elődünk a dinók elől bujkált föld alatti járatokban. Régi, szép idők, férfias élmények, kard ki kard.

Vannak viszont egészen köznapi harapások is. Ilyen például Lilyé a “Modern család” című sorozatból. A kislány olyan három éves kora körül elkezdett boldog-boldogtalanba beleharapni, és apukái csak abban bíztak, hogy majd kinövi. Ilyen minálunk elő nem fordulhatna, hogy egy meleg pár Vietnámból fogad örökbe migráncskölket, hogy aztán itt harapdáljon bennszülötteket. Ilyet Novák nacsasszony családtámogatási rendszere nem ismer, morálisan túlfejlett társadalmunk pedig kitaszítja magából az ilyes elfajzásnak még a gondolatát is.

Neriában az ilyen aberráció ismeretlen, az olyanok számára, akik MSZP-seket harapdálnak és fojtogatnak, sőt, vasvellával űznék el őket messzire. Ez is ősi, magyar mentalitás és virtus. Például, amikor Kukorica Jancsi közmunkás súlyos hibát vétett, a nyáj pedig odalett, akkor korának fideszes földesura ekképp nyilvánult meg: “…Vasvillát, vasvillát!… hadd szúrjam keresztül!/ Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!/ Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…” Nem ám, hogy üljünk le János, elégedett-e a munkakörülményekkel, ilyenek. Hanem neki a gerincének.

Orbán Viktor Mihály is ilyen avas szagú parasztudvaron szocializálódott, olyan is lett Isten segedelmével. Mint ősei, ő is szemtől-szemben, férfiasan áll ki, meg viszket a tenyere függöny mögül, valamint tokáig golyóállóban. A mi utcai harcosunk általában összehugyozza magát, a hülyéi viszont ezt nem tudják, és azt gondolva, hogy a vezér napi háborúit vívják hozzá hasonlóan, harapnak és fojtogatnak – egyelőre -. Egy beszari geci így militarizálja az országot, hogy már mindenkinek habzik a szája és csattog a foga.

Mindez azonban a csürhének nagyon tetszik. Legfőképp akkor, ha nem ők az elszenvedői az atrocitásoknak, ilyenkor jóváhagyólag és vigyorogva bólintanak, hogy rendben, pusztuljon a férgese. Mert, hogy visszatérjünk a Móricz Zsigmond körtérre, miközben a szocit harapta és fojtogatta a NER valódi utcai harcosa, a mellette lévő Fidesz-stand közönsége és személyzete nemhogy a segítségére sietett volna, hanem elégedetten, böfögve nézte az egészet. Sőt, egyikük megjegyezte, ide vezet, ha beengeditek a feketéket. Nincs több kérdés, Magyarország elveszett.

Lakosai úgy működnek immár, mint a robbanó motor, amely beszív, sűrít, gyújt és kipufog. Itt a népek a gyűlöletet szíják magukba, mint lassú mérgeket, sűrítik majd gyújtják, de, hogy a kipufogásból mi lesz, harapás, fojtogatás, akasztás vagy a gyilkolás más módja, az már nem azon múlik aki ezt az egészet generálja és életben tartja. Őfőméltósága ugyanis nagy ívben tesz rá, amíg így és ekképp gyűlnek a szavazatai, miközben háborítatlanul növesztheti a potrohát a várában. Itt tartunk, emberek, nem épp sehol.

Beszív, sűrít, gyújt, kipufog

Egy kábé negyven éves férfi az MSZP-Párbeszéd Móricz Zsigmond körtéri sátrához ment tegnap, egy női aktivistát valami piros löttyel locsolgatni kezdett, a palack kiürültével pedig hozzávágta azt, miközben kurvaanyázta az MSZP-t. A lelocsolt nő védelmére sietett egy férfi párttársa, akit a támadó földre vitt, megharapta, majd a kabátjával fojtogatta. Ezután szedték szét őket a járókelők meg a többi szoci, és a szájkosár nélküli ember jól végezvén dolgát, elegánsan távozott.

Vannak ilyen hétköznapi hősök mindkét oldalon. Mint emlékezhetünk, nemrégiben Miskolcon egy fideszest ruháztak meg, Pécsen pedig a Momentum ajánlóívét firkálta össze egy harcos, aki védte a hazát a migráncsoktól. Ha sok M1-et néz az ember, akkor óhatatlanul meghülyül, de elég hozzá bármely más, a Kesma bűvkörébe tartozó médiatermék fogyasztása is, van belőlük dögivel. Olyan négyszáz a baloldali médiaterror jegyében, amelyek hazafiakat nevelnek, akik pedig rettenthetetlenek.

Jellemző ez az emberi fajra. Caius Mucius Scaveola, mint tudjuk, a karját csontig égette szisszenés nélkül, miközben csevegett Porsenna, etruszk királlyal, aki ettől úgy beszart, hogy elvonult Róma alól. Sőt, nekünk meg Dugovics Tituszunk van, aki Nándorfehérvárnál egy törökkel bungee jumpingolt, hogy az ne vegye el a munkáját, ne erőszakolja meg asszonyát és ne gázoljon bele a keresztény kultúrájába. De áldozata hiábavaló volt, ő is meghalt, meg a török is itt maradt később, tehát minden viszonylagos.

Aki Miskolcon megverte a fideszest, aki Pécsen a Momentum papírjait piszkította össze, józan ésszel és alapos megfontolással tette ezt, arról lévén meggyőződve – mint a Titusz -, hogy küzdelme győzelemre viszi őt és sorsosait. Ezek megtervezett akciók, kigondoltak és előre megfontoltak, mint egy anyósgyilkosság. A harapás és fojtogatás viszont elemi ösztön, a jungi lélektanban az “árnyék”, amelyet morális, etikai, esztétikai vagy más alapon elvetünk és elfojtva is tartunk, miközben eltartott kisujjal diskurálunk az időjárásról

Olykor azonban előtör az emberből a vadbarom, és harap. Vannak híres harapások a történelemben, mint például Mike Tysoné, aki egy bokszmeccs hevében tépett ki egy darabot ellenfele füléből, vagy Louis Suarezé, a tömzsi futballistáé, aki szintén játék közben mart bele a védőjébe. Ebből is látszik, hogy a harapás valami ősi-emberi, illetve állati, a gének halovány emléke még abból a korból, amikor szőrös elődünk a dinók elől bujkált föld alatti járatokban. Régi, szép idők, férfias élmények, kard ki kard.

Vannak viszont egészen köznapi harapások is. Ilyen például Lilyé a “Modern család” című sorozatból. A kislány olyan három éves kora körül elkezdett boldog-boldogtalanba beleharapni, és apukái csak abban bíztak, hogy majd kinövi. Ilyen minálunk elő nem fordulhatna, hogy egy meleg pár Vietnámból fogad örökbe migráncskölket, hogy aztán itt harapdáljon bennszülötteket. Ilyet Novák nacsasszony családtámogatási rendszere nem ismer, morálisan túlfejlett társadalmunk pedig kitaszítja magából az ilyes elfajzásnak még a gondolatát is.

Neriában az ilyen aberráció ismeretlen, az olyanok számára, akik MSZP-seket harapdálnak és fojtogatnak, sőt, vasvellával űznék el őket messzire. Ez is ősi, magyar mentalitás és virtus. Például, amikor Kukorica Jancsi közmunkás súlyos hibát vétett, a nyáj pedig odalett, akkor korának fideszes földesura ekképp nyilvánult meg: “…Vasvillát, vasvillát!… hadd szúrjam keresztül!/ Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!/ Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…” Nem ám, hogy üljünk le János, elégedett-e a munkakörülményekkel, ilyenek. Hanem neki a gerincének.

Orbán Viktor Mihály is ilyen avas szagú parasztudvaron szocializálódott, olyan is lett Isten segedelmével. Mint ősei, ő is szemtől-szemben, férfiasan áll ki, meg viszket a tenyere függöny mögül, valamint tokáig golyóállóban. A mi utcai harcosunk általában összehugyozza magát, a hülyéi viszont ezt nem tudják, és azt gondolva, hogy a vezér napi háborúit vívják hozzá hasonlóan, harapnak és fojtogatnak – egyelőre -. Egy beszari geci így militarizálja az országot, hogy már mindenkinek habzik a szája és csattog a foga.

Mindez azonban a csürhének nagyon tetszik. Legfőképp akkor, ha nem ők az elszenvedői az atrocitásoknak, ilyenkor jóváhagyólag és vigyorogva bólintanak, hogy rendben, pusztuljon a férgese. Mert, hogy visszatérjünk a Móricz Zsigmond körtérre, miközben a szocit harapta és fojtogatta a NER valódi utcai harcosa, a mellette lévő Fidesz-stand közönsége és személyzete nemhogy a segítségére sietett volna, hanem elégedetten, böfögve nézte az egészet. Sőt, egyikük megjegyezte, ide vezet, ha beengeditek a feketéket. Nincs több kérdés, Magyarország elveszett.

Lakosai úgy működnek immár, mint a robbanó motor, amely beszív, sűrít, gyújt és kipufog. Itt a népek a gyűlöletet szíják magukba, mint lassú mérgeket, sűrítik majd gyújtják, de, hogy a kipufogásból mi lesz, harapás, fojtogatás, akasztás vagy a gyilkolás más módja, az már nem azon múlik aki ezt az egészet generálja és életben tartja. Őfőméltósága ugyanis nagy ívben tesz rá, amíg így és ekképp gyűlnek a szavazatai, miközben háborítatlanul növesztheti a potrohát a várában. Itt tartunk, emberek, nem épp sehol.

Notre-Dame a szoknya alatt

Egy bájos honlap tegnap a székletről – közkeletűbben szar – adott tudományos igényű ismertetőt a magyarok számára az univerzum összes pontjain olvashatóan. Kivétel Németország, ahol Dózsa László mamája – lánykori nevén Schmidt nacsasszony – szerint még kőbaltával vadásznak, így az ottani magyarok tudatlanok maradnak szar-ügyileg net híján, ami veszélyes az egészségre.

Éppen időben jött egyébként a felvilágosító dolgozat, hiszen, ahogyan az úr mondta Jónásnak Ninivébe küldve őtet Babitsnál “Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák…”, hasonképp kies hazánkban is zubog a mocsok, hogy ne lányregényszerűen beszéljünk róla, hanem komoly-felelősségtudóan: mindenhonnan ömlik a szar. Nem mindegy tehát, mi mindent ismerünk a lét végső, de korántsem jelentéktelen szubsztanciájáról.

Mint megtudjuk az írásműből, nincs ideális szar, számos formája létezhet, állaga, színe, szaga nagyon változatos, a legfőbb kitétel – mondja a dolgozat a Bristol Stoll Scale-re hivatkozva -, hogy nem szabad lebegnie. És itthon is vagyunk Pilhál Tamásnál meg a prostisrácoknál, akik huzamosabb ideje lebegnek itt nekünk, következésképp baj van velük, és de még mekkora nagy. Szegény Jónás Neria falai előtt még jobban meghasonlana, sírva kérné a Xanaxát, de az Úr nem adna neki, mert csak.

Ennek a prosti Pilhálnak, mint azt mindenki tudja úgyis, az ifjú forradalmár Nagy Blankával volt afférja, hogy befényképezett a szoknyája alá, és közzé tette az alábbi szavakkal: „Trágárka villant – A magyar Sharon Stone, avagy Elemi ösztön a Szemkilövető pártban.” Erről már szakdolgozatok születtek, magam csupán a kályha-szerep miatt elevenítettem föl, mintegy fogódzóként, hogy lássuk, hol is élünk.

Nagy Blanka válaszolt is a lebegő – következésképp egészségtelen – alaknak, miszerint: “Ma este kérlek öleld meg nagyon a kislányodat és mondd neki, hogy szereted és mindig vigyázni fogsz rá és ha bárki ilyet csinál vele akkor elkapod a grabancát az illetőnek. Az én édesapám már sajnos nem teheti meg ezt.” – ettől ez a Pilhál elérzékenyült, és keblére ölelte mintegy a megtévelyedettet.

“Kerülgethetem a forró kását, de minek. Oda akarok kilyukadni, hogy hiába öltözöl és ülsz ügyetlenül (majd megtanulsz), hiába mondasz döbbenetes szamárságokat, hiába irtózom mindazoktól, akik téged most beraktak a politikai inkubátorba – sajnálom, hogy kitettem azt a fotót és hozzá azt a szöveget… Töröltem. Egy rossz vicc volt. Bocsánatot kérek!” – Ezt írta ez a Pilhál.

S ami miatt én is untatom már a nyájas olvasót, az nem az, hogy elmeséljem ennek a Pilhálnak az alávalóságát, megtette ezt már más és a Bristoll Stoll Scale is, hanem, mert ez így együtt sajátos képet fest a NER becstelen szolgájáról. Ő ugyanis a butaság bátorságával, egy próféta öntudatával éli az életét, ezért dolgozik a prostisrácoknál, és még azért is, mert sötét szegény, mint az egyenlítői éjszaka.

Pilhálnak halovány fingja nincs az írásról és a szöveg mibenlétéről, ugyanis, az a két Nagy Blanka mondat, amitől ő meghatódott, nem megbocsátás, hanem annak a képes beszéddel előadott változata, hogy bunkó vagy Pilhál, egy tahó paraszt. Bár, aki csatadalokat ír meg győzelmi jelentéseket, attól nem elvárható a finomságok értése, nem ilyesmire tenyésztették őket, hanem harapni. De hát, ilyen ez a NER, ilyen egydimenziós manusok vannak a galeriban, ők kapják a lovagkereszteket.

Meg még próféták is vannak, mint a Semjén, aki a Brian életéből lépett elő, szorongatja az ő tökeit, vagy kifordult szemmel szórja az átkokat, egyre megy, ő sem tudja mit beszél, de azt legalább ordítva mondja. Ezt is már mindenki ismerheti, most csupán az újszülöttek kedvéért idézem ide, meg, hogy lássuk, hol is élünk:

“Az a Franciaország, amelyik megtagadta – mint az egyház legidősebb leánya, úgy hívták régen Franciaországot – saját történelmét, megtagadta önmagát, megtagadta saját kereszténységét és hitét, ez az égő templom valahogy kifejezi azt az apokaliptikus értékvesztést, aminek a nyugati világban tanúi lehetünk. Adja Isten, hogy ez a tragédia egy olyan jel legyen, ami felrázza a francia nemzetet és nem csak a templomnak az újraépítése tekintetében, hanem a saját nemzeti önbecsülésük, a saját történelmük, a saját franciaságuk, a saját kereszténységük tekintetében.”

Ehhöz sem kell különösebb kommentár, s csak azért raktam így egybe ezt a két eheti eseményt, mert rímelnek egymásra, ahogyan az ostoba szolgálja az eszementet. Pilhálnál szemkilövető elemi ösztön, ami J. A.-nál “hajad az ujjamé a szoknyád alatt”, Semjénnél meg hitevesztett apokalipszis, égi jel egy tűzeset, amellyel egy nemzet tagadja meg önmagát. Szép egy csapat ez, meg kell hagyni.

Viszont ezen a ponton a szarvas bánatosan néz körül a helikopteren lógtában, és Pilhál is megveregeti a saját vállát bugyogóban matatva, és ezek így ketten, mint a NER alfája és ómegája, holnap már magasztos ájtatosságban fetrengenek keresztényi hitükben. Mert megfeszítették Jézust, akinek szintén be lehetne fényképezni az ágyékkötője alá, hogy lássuk, minek örült Mária Magdolna. Mindezt, csak hogy fokozzam az amúgy fokozhatatlan tébolyt, meg, hogy elgondolkodtassak a végtelen mibenlétéről. Azért.