Anyahajót veszünk talán

Bazi nagy hajó az USS Gerald Ford. Háromszázharminchárom méter hosszú, száztízezer tonna, és elfér rajta Felcsút apraja-nagyja két és félszer, a magyar légierő összes Gripenje háromszor, és annyi bomba, amennyivel a középkorba lehetne rombolni fél Magyarországot. Most képzeljük el, midőn ez a jószág a Rákos-patakon lavíroz, végez mutatványokat fedélzetén egy ellentengernaggyal fehér lovon, miközben szól a Nélküled. Akinek ilyen hajója van, az a világ ura, vagy legalább azt hiheti.

Kicsit drága, tizennyolc milliárd dollár, de egy lebutítottat vagy kis gyári hibásat jóvanazúgy felkiáltással tizenkettőért már csak adnak. Maximum motor nem lesz benne, és eretnekek, filozófusok, valamint elfajzott költők hajtják majd lapáttal, ami dupla haszon: a hajó halad, és nem lesz erejük gondolkozni, amiből csak a baj van mindig. Háromezer milliárd forint jó árfolyamon tizenkét milliárd dollár, ezért vélem, hogy futja rá így, mert a rezsim venni akar valamit, csak azt nem árulja el mit és kitől.

Ülésezett nemrégiben ugyanis az országgyűlés Honvédelmi és rendészeti bizottsága, amely aktusról Harangozó Tamás (MSZP) és Vadai Ágnes (DK) úgy menekült el, mintha valami szörny üldözte volna őket, hogy vissza sem néztek. Megértők vagyunk velük, magunk sem lettünk volna vitézebbek olyan helyen, ahol Németh Szilárd bármikor fölbukkanhat. Biztonságos helyre érve számoltak be arról, hogy milyen képtelenségek történtek velük a gyűlésen, hogy látni, hallani sem bírták tovább.

Az egyetlen napirend az volt – mesélték a rémülettől még mindig vacogva –, hogy háromezer milliárd forintnyi vásárlást akarnak a fiúk közbeszerzés nélkül abszolválni. Kérik a pénzt, de nem árulják el, kitől, mit, mikor, mennyiért és hogyan vesznek. A gyűlés célja annyi volt, hogy a lóvé zsebben legyen, s onnantól a pofád befogod. Nem újság ez Neriában, itt így mennek a dolgok, viszont az ellenőrizhetetlen pénzek kezdenek olyan irdatlan mennyiségűvé válni, ami már elgondolkodtatja az embert.

Hogy hová is jut végül, amivel senkinek nem kell elszámolni, milyen földek, kastélyok, szállodák, miegyebek manifesztálódnak belőlük, amikor egy ilyen bizottsági gesztussal a közpénz jellegük huss, elillan. Hol van már a ne mi nyerjük a legtöbbet szégyenlős mosolygása, hol a szép emlékű nokiás doboz mint mértékegység. Markológép van és dömper, csurig rakott kamion ponyvával letakarva, és az első gondolat, hogy mennyi az a billió, mert ilyesmi mértékegységgel nem szoktam gondolni, de lehet, kellene.

Megnéztem, az ezer milliárd a billió, így tehát egyszerűbb a dolog, bár tizenkettő nulla van benne, ami már neccessé teszi. De ebből három az fix, ennyit loptak el a nyugdíjmegtakarításból, és vélhetően most nem azon óhajtanak fegyverkezni, hanem egy másik tizenkét nullásból, a pénz tehát tizenkét nullás jellegéből fakadóan folyik el, illetve szublimálódik távoli, ellenőrizhetetlen bankszámlákra. Ez a tendencia az utóbbi időben látványosan felgyorsult, évtizedekre válnak titokká a dolgok ugyanis.

Belgrádi vasút, Paks II., és más apróságok költései soha meg nem tudhatók, amíg a rezsim él és virul, azaz, beláthatatlan időkig. Tudjuk ezt és tudtuk is, és mégis mindig és újra meg tudnak lepni minket a fiúk, ahogyan az arcátlanságuk fokozódik, és lassan nem ismernek gátakat sem egyáltalán. Mert ugyanis erre a bizottsági ülésre sem a miniszter, sem egy nyüves államtitkár be nem ment, csak kiadták az ukázt, ennyi kell, ennyit kell megszavazni, ami így aggályos azért. Meg másképpen is.

Mert ugyanis a két menekülő elmesélte azt is, szavazni erre azért sem lehetett, mert messziről bűzlött róla, hogy ennek egyszer büntetőjogi vége lesz, és jobb akkor már nem szerepelni azon a listán, amely elfogadta, tehát felelős érte. Ez is szép, az viszont nem, ha már most ennyire bűzlik, akkor mégis miért így. És hát, ezt is tudjuk, pével kezdődik, olttal végződik, és soha nincsen vége. Nem vigasz, csak naturális tény, hogy szaglik az egész rendszer anyahajóstól vagy anélkül, de még tartja magát. A kérdés a meddig. Több nincs is.

Sötét oldal

Kaleta, volt perui nagykövetnek azért volt közel húszezer pedofil képe az ügyvédje szerint, mert megkísértette őt a sötét oldal. Mindemellett mélyen vallásos, és rendszeresen gyakorolja a hitét. Ezt büntetését érintő enyhítő körülményként adta elő ügyvéd úr, de túl sok szükség nem volt rá, ugyanis az ügyészség, úgy is, mint vádló, gondoskodott róla, hogy ne kapjon túl szigorú ítéletet. Nem hagyták őt az út szélén, de adott időben, a végső harsonaszókor vagy rendszerváltás esetén mindenki elszámol majd az életével Isten vagy egy másik bíróság előtt.

Hogy ez a Kaleta húsz évet kap, ötöt vagy életfogytot, esetleg ejnyebejnyét, mint most, az engemet máma éppen hidegen hagy. Sokkal jobban fölfigyeltem – nagyon – ügyvéd úr érvelésére, mert azzal bizonyítottan megérkeztünk a középkorba, a strigák, démonok, ártó szellemek, bukott angyalok közé, bár Kásler miniszter egynémely megnyilvánulása már előre vetítette, hogy ez lesz. És ez is lett, mint vasaló Daraboséknak a hülye reklámban. Hogy Kaleta ugyan pedofil, de emellett mélyen vallásos, az arra utal, hogy a vallás és az erkölcs nem férnek meg egymással.

Ezt nem én mondom, hanem a logika, és Kaleta ügyvédje, bár nem tud róla. Kaleta ügyvédje sok mindent nem tud, annyit tanult meg csupán, hogy ennek a rezsimnek a hitet kell emlegetni, az előzőnek a munkásosztályt, ha jót akarunk vagy akartunk. A bűn ettől nem lesz könnyebb, viszont látjuk, hogy már a kisdedek megrontását is lehet külső hatalmakra fogni, olyanokra, amelyekkel szemben védtelenek vagyunk, bár csak a képzelet szülöttei. Ha ezt a Kaletát megszállta a gonosz, akkor el kellene vinni őt egy kis exorcizálásra, az lenne csak a móka és kacagás.

De azért haladjunk tovább: azt is megtudtuk az ügyvédtől, hogy a pedofilkodás közben a hazát szolgálta, és mindeközben mintaértékű jogász életet élt a vádlott. Hogy milyen az a jogász élet, pláne, ha mintaértékű az bizonytalan, de kitetszik, hogy ez a Kaleta – legalábbis az ügyvéd szerint – minimum skizofrén volt. Az egyik fele kirakatba illő kifestőkönyv, míg a másik mélytengeri mocsok, amiről viszont nem tehet, mert megkísértette őt a sötét oldal. – mondta az ügyvéd, amiből az mutatkozik, hogy vagy hülye, vagy Star Wars rajongó. Magunk közt szólván egyik sem jobb a másiknál.

De ott tartunk a védekezés szerint, hogy a sötét oldal a bűnös, amit viszont ez a Kaleta alkalmanként, amikor pedofilkodott, elfogadott. A Star Warsban viszont bizonyos Freedon Nadd arról értekezik, hogy „Ha egyszer elfogadod, a sötét oldal veled lesz örökre.” Sőt, Ood Bnar szerint „Azok, akik elsajátították a sötét hatalmat, maguk lettek a sötét hatalom. Szabadjára engedték a pusztítást, semmilyen más okból, mint önző nyereségvágyból. Kifosztottak nemzeteket, elpusztítottak egész civilizációkat.” – Most ehhez képest felfüggesztettet kapni maga a megbocsátás.

Vagy nem tudjuk, mire gondolt ügyvéd úr. Mert az kevéssé feltehető, hogy olvasta volna Origenes Adamantius gőzeit az Isten köreiről, amelyek közül a legalsó a démonoké, akik, ezek szerint megszállták Kaletát, és akkor megint eljutunk az ördögűzésig, mint lehetséges gyógymód. Mégsem ez a lényeges ebben, hanem az: mindent elmond a NER mineműségéről, hogy annak jogi rendszerében előfordulhat olyan érvelés, miszerint a bűnös ugyan gazember, de szereti a jóistent, ezért nem kell őt karóba húzni. Sőt, talán nem is tehet az ocsmányságairól, mert azt nem ő tette, hanem a beléje költözött gonosz.

Mindez mutatja nekünk a tízparancsolattal gyógyítás, a szent szánkók, a vasárnapi boltzár és az életre kelő démonok szerves egységét, és egyúttal azt is, miért szitokszó a világosan gondolkodó liberális. Itt már sötét gomolygások vannak, misztikum és tömjénfüst, teljesen új középkor vagy épp Halálcsillag gusztus szerint. Mindegy, egy a lényeg, a tiszta tudás és józan érvelés elveszett, és ebből érthetővé válik az Orbán média, az új kultúrbasák és az összes degenerált nyelve is. A fennakadt szemeik meg a vonyító pátosz. Ide jutottunk, nem épp sehová.

Nagy, nemzetközi konferencia

Jó, hogy van ez a XXI. század. Ha nem volna, zötykölődni kellene ide-oda, hogy szidjuk a kurvaannyát az EU-nak, Tusknak, vagy, akit a politikai gusztusunk és alávaló érdekeink kívánnak. Most a dolgozóban csak bekapcsoljuk a gépet, éppen csak a csipát töröljük ki a bedagadt szemünkből, és máris megválthatjuk a világot, lehetünk annak ura. S miközben mindezt a Facebookon közvetítjük a bávatag híveknek, duci ujjainkat áztatjuk a húggyal teli biliben, magyarán, belelóg.

Online nemzetközi konferenciát tart majd a kedves vezető egy hét múlva „Európa cenzúrázatlanul” címmel a szerb Vucic-csal, a szlovén Jansával, pedig ezek egy ugrás csak, mint a Sugár annak idején vagy a centrumhétfő. Pláne nem is kormánygéppel, ami még föl sem száll, már ereszkedik is lefelé, a virslit meg sem lehet enni, tehát elindulni sem érdemes ezek szerint. Viszont az irány, hogy volt eddig a keleti nyitás, most meg van a déli nyomulás, tehát minden mindegy is, csak ne nyugat legyen, ugye, ez azért érdekes.

Viszont onnan jön a pénz. De ne feledjük, meghívásunk is volt, mármint a kedves vezetőnek, hogy fáradjon oda, és mondja el a véleményét az Unió szemébe, de nem ért rá, szkafanderben szaladgált a kórházakban ugyanis. Viszont, mit ád Isten, ha jól emlékszem, amikor Európába nem ért rá elmenni, ehhez a Vucichoz meg igen, aki szép egy firma szintén, tessenek utána nézni a teteleinek, de hülye lehet ez is. Csak gondoljuk meg, Szerbia az Unióba óhajtozik orbáni támogatással, most meg majd közösen fogják ekézni.

Ehhez is kell egy jellem, illetve annak teljes hiánya. Épp erre utal Orbán egyik folyománya, Novák családügyes is, aki mindehhez a bevezető pörformanszt tartotta elképesztő dolgokat állítva. Például, hogy Európa nem szokott hozzá a nyers, egyenes beszédhez, ám mégis inkább – meglátásom szerint – ahhoz, hogy tőle több száz kilométerre nagy pofával szidják, mert szembe nem merik a nyers, egyenes beszédű gerincesek. Az lesz a szép, ha ezt a Vucicot így fogadják be, Orbánt pedig így nem rúgják valagba.

Pedig nem fogják, így ennek az egésznek, amit irkálok, az ég egy világon semmi értelme nincsen azon kívül, hogy a dühömet a klaviatúrán vezetem le. Illetve, hogy valami nyoma azért marad annak, mi folyt a Kárpátok alatt ebben az időben, amelyet vizsgálva majd erősen hümmögnek a jövő történészei. Érthetetlen, írják majd a tanulmányaikban, hogyan eshetett meg mindez Európa közepén, s pláne úgy, hogy még pénzelte is ezt a tébolyt. S csak úgy nem értik, mint mi manapság München 1938-at, illetve dehogynem.

Sokat dumálok már erről az egészről, ami a felét sem érné, csak annyira ironikus, hogy a kedves vezető most egy videókonferencián üzeni meg Európának, hogyan is kellene működnie, hogy neki is tessék. Ez a budi mögött pusmogás, a függöny mögül nézgelődés, boldog karácsonyt mondás újabb, minősített esete, s hogy V4-es partnert nem talált hozzá, keresett másokat. Szánalmasan nevetséges ez a mi tökéletes államférfink, hogy egyre újabb terepekre kell mennie nagyságát igazolandó, mert mindenhol kitelik a becsülete.

Csak a saját hazájában nem, ami elgondolkodtató jelenség. Viszont egy gondolat még a leendő nagy, nemzetközi konferencia mineműségéről, amit egy kommentelőtől csórtam, de legalább én bevallom. Ezt írta a drága alak az egyik portálon: „Hogyan ismered fel a kommunistát, 35. rész: Soha ne menj olyan helyre, ahol mások is vannak eltérő véleménnyel. Csak a saját disznóóladban add elő forradalmi marxista nézeteidet.” – Ezt magamévá, s egyben közzé is teszem, mert frappáns-töményen rejlik benne az egész, elcseszett orbáni jellem.

No meg, az összes csicskájáé is, minden helytartóé és takarítónőé, s egyben az is benne leledzik, milyen a viszonyuk a valósághoz, az ellenvéleményhez és ahhoz, vetemednének-e arra, hogy elhallgattassák azokat. Nem. Mert és ugyanis meg sem engedik szólalni a másikat, ami nagy különbség, de nem a jellemes irányba mutató. Még hatot kell aludnunk, hogy követhessük majd a csodát, ahogyan a kolostor hűvös falai közt kardozva küldi az anyukájába Európát Orbán, miközben a hívek sikongatnak a drót túlfelén. Szép lesz nagyon.

Messze, messze

Tegnap láttam egy videót. Nem volt különös, madártávlatból mutatott egy kikötőt, amelyen jachtok sorakoztak, ilyen milliomos-milliárdos játékszerek, kotyogott a szelíd tenger a tövükben, csillogott a nap a vízen, majd kisbusz érkezett a parthoz. Kiszállt három nő, akiket a kapitány, matróz vagy hajószakács puszival üdvözölt, mint jól ismert vendégeket, aki beszálltak abba a jachtba. Olyan békés és olyan távoli volt a kép, hogy az embernek kedve támadt valami sírós zenét keresni a jutyubon, beüzemelni azt, majd fönnakadt szemmel nézegetni a légyszaros plafont az élet értelmén merengve.

Engemet a tenger látványa, szaga, hangja leginkább melankóliára késztet, ahogyan látszik a meggörbülő horizont, és alatta érezni a végtelent. Érteni vélem Lévay-Mikes mormolását, futó szelét, annak zúgását, és nem harántcsíkos strandlabda nekem a tenger távolból hallatszó kacajokkal, hanem J. A. vad, habzó nyálú vize annak falatjaként. De ez az én nyomorom. A három nő Mészáros Lőrinc különgépén röpült oda, a Mészáros tulajdonolta vagy bérelte jachtba száll be, és útra keltek a való világtól még messzibb vidékre, Brac szigetéhez, mint a média azt nyomon követte.

Nagyjából akkor történt ez, amikor Hollik képviselő teli, fröcsögő szájjal szidott és mocskolt mindent és mindenkit, akik nem ők, s akiknek nincs joguk beszállni abba a jachtba, mert nem haverok és cimborák. Későn ugyan, és nem is nóvumként, de egybeállt a kép, hogy voltaképp ez a célja, értelme, mozgató ereje és rugója a reánk zúduló tébolynak, hogy ez a három a csillogó tengeren ringatózó jachtba szálljon, és elhajózzon nyugalmas szigetre, el a mindennapok elől, ami mi vagyunk az összes fájdalmunkkal és a mi szépségeinkkel csakis.

Ők hárman a nemzeti tőkésosztály, hovatovább az új burzsoázia vagy kékvérűek, most festegeti nekik a kedves vezető intravénásan. És azt is tudjuk, alias Borkai, milyenek ezek, hogy nem a Törökországi levelek ugrik be nekik Brac szigetén a parton ülve, hanem a Gucci meg a Dom Perignon pezsgő, palackja három millióért. Sopánkodásom nem a nincstelené és nem is magamért sírok, akárha Babits – elnézést kérve a méltatlan összevetésért –, hanem, bármily meglepő, a szomszéd Józsiért, akit pedig mindig élcelődve szoktam ábrázolni. De Józsi csakúgy, mint a három jachtra szálló alak, most más.

Szimbólumok ők mindahányan, és eszköztáramban arra valók, hogy megmutassam világunk tökéletlenségét, kiábrándító valóságát, hogy látszódjék – bár ezt sulykolják –, egyáltalán nem a lehetők legjobbika, sokkal inkább a legalja, s ha kérdés van, az csak egyetlen egy: hogyan bírjuk ki benne anélkül, hogy fölkötnénk magunkat. Honnan van az a kiismerhetetlen élni vágyás, hogy benne maradjunk, holott értelme nincsen semmi, hogy Madách-csal szólván a küzdés volna a célja, ez nem aláírható forgatókönyv, romantikusoknak való ámítás csupán.

Mert mindaközben, amikor a három ismeretlen alak elhajózott a maga paradicsomába, magam napra-nap látom és tapasztalom az én Józsimat, akinek a nyugdíja arra elég, hogy két hétig éljen. S míg négy hét (egy hónap) után megkapja a következő ellátmányt, sündörgés és kéregetés az élete, ami megalázó, méltatlan napi küzdelem az értelmetlen életben maradásért. A helyzet sem új, Tiborc is panaszolkodott hasonképp a Bánk bánban, de az a Tiborc az nem a mostani Tiborcz volt. Így változnak a szereplők a végtelen időben, csak a helyzet marad ugyanaz.

Hogy ez így van, az nekem fáj. És az leginkább, hogy a nemzet, haza, Isten, család, valamint a mindezekről való vonyítás arra szolgál, hogy ezt elfedje. Az új gazdagok úgy is, mint újgazdagok menekülnek a repülőjükön meg a jachtjukon abból az országból amit nekünk ideszartak. A politikusaik pedig, mint janicsárok kegyetlen és alávaló módon gyaláznak mindent és mindenkit, akinek ez nem tetszik. S azért, hogy az a három zavartalanul hallgassa a tenger mormolását, holott fogalmuk sincs arról, az mit is jelent. Ez végtelenül lehangoló. Ahogyan látom, hogy a negyven fokban bugyborékol odakint az aszfalt.

Hollik malacperselye

Nézzük Hollik képviselő lelkét, amit tegnap tárt elénk már nem először. És bár azt hittük, ismerjük setétségét és minden titkait, megtudhattuk mellbevágóan, hogy egyáltalán nem. Próbáljuk tehát rekonstruálni az ügyet, a bűncselekményt kezünkben nagyítóval, fejünkön pörge kalapocska, bajszunk hegyes, szívünk vidám. Hiszen csácsognak a madarak, és a kukásautó is elment már. Tegnap vasárnap volt, és közelítőleg negyven fok. Ilyenkor és így az emberek pihegnek, strandra vagy misére vágynak, esetleg klopfolják a rántott husi anyagát. Illetve fölteszik egyet rottyanni a farhátat, száraz zsömlét tördögélnek a cikóriás kávéba.

Ehhöz képest Hollik képviselő feladatok súlyától rogyadozva ébredt a feltehetően selyem pizsamájában. Konstatálta, a mise meg a strand máma feledős, mert várja őtet a megterhelő szolgálat ugyanis, a munka, ami a nemzet megmentéséből áll. Érettünk él képviselő elvtárs csakis, és azt hiszem, elsőre rosszul mértem fel, a szolgálat neki nem megterhelő, hanem szívbéli öröm és gyönyörűség. Így hát, midőn selyem pizsamájában a mosdóba fáradt, elégedett, de kissé csipás ember nézett vissza rá a tükörből, amit rendbe kell szedni, fényképezés lesz, netán kamera, veszik őt, midőn a nemzet érdekében végzi a föladatát.

Az asszonyka néha morog, hogy vasárnap is csak a munka, hol a pihenés, játszódás a gyerekekkel, akik ím, most is zsivatolnak, míg Hollik képviselő nézi magát a tükörben, illetve bőségesen, elégedetten vizel. Még nem válik szét sok apró ágra a sugár, gondok tehát nincsenek. Mondom, neki is süt a nap, neki is csácsognak a madarak, és érzi, most annyira jó, hogy ezt a jóságot meg kell menteni mindenféle veszélyektől, veszedelmektől, mint a migráncsok és a baloldal, amely, illetve akik rárontanának most is, ha nem lenne zárva a fürdő ajtaja. A gyerekek csivitelnek, az asszonyka a konyhában csörömpöl, Hollik képviselő pedig beretválja magát.

Makulátlannak kell lenni máma – is –, összeszedettnek kívül belül egyaránt, s ahogyan szánkáztatja az arcán a pengét, egyúttal végig is gondolja mondandójának magvát. A vezérfonalakat összegzi mintegy, még egyszer memorizálja, begyömi a homloklebenyébe örök időkre, hogy soros, migráns, baloldal, hazugság, idegen hatalmak, bevándorláspárti, víruspárti, kamuvideó, álhír, ilyenek. Gyömi bele a homloklebenybe ezeket, borotválkozik, hinti magát arcvízzel, s közben már kúszik be a kávé illata, csilingel a villamos és kóricál a napsugár. Ekkor érzi a legjobban, van mit védenie, kivonni a kardot, és kaszabolni az üres levegőt.

Fölveszi a pöttyös nyakkendőt, lesimítja haját, megissza a kávét, asszonykája még megigazgatja az öltözetét, féltő gonddal engedi ki oroszlánját az arénába, a gyerekek cuppanós puszit adnak a papának, s ahogy lép ki az ajtón, hallja ám, hogy életének társa utána szól, hogy hazafelé vegyen kenyeret, mert fogyóban van. Szívében így eltelve harmóniákkal megérkezik a dolgozóba, ahol riporterek hada várja, a pulpitushoz lép, a gyerekekre gondol, meg, hogy el ne felejtse a kenyeret, és nekilát. Mondja. Ránézésre ez nem okoz semmiféle gondot, nem hasonlik meg közben, sőt, a szeme sem rebben, érzi, hogy most ő a fontos, ahogyan menti meg a reggeli idillt.

Azt mondja: „a járvány megmutatta a baloldal és a Soros-hálózat gátlástalan hazugsághadjáratának működését…olyan baloldali bábkormányt akarnak ültetni hatalomba, amely kész kiszolgálni az idegen hatalmak érdekeit, és kész betelepíteni a migránsokat…azért támadják Magyarországot, mert nemzeti elkötelezettségű kormánya van, ami zavarja a haladó liberálisok és a baloldal érdekeit…hazugsághadjáratot indítottak az alaptörvény, a magyar gazdaságot védő és a bevándorlásellenes intézkedések miatt…a járványt is felhasználták a támadásokhoz, telihazudták a nemzetközi sajtót, hogy megrendítsék a bizalmat a védekezésben részt vevő szervezetekben…”

Ilyeneket ad elő, és távozik, a kenyérre gondol, hogy vinni kell. Ám, mivel oly jól végezte a dolgozót máma, fütyörészik széles jókedvében, és meglepetésként csokit vesz a gyerekeknek, az asszonykának szál andalító virágot. Hazaér, mindenki a nyakába ugrik, apu-apu, örülnek neki felhőtelenül, gőzölög a húsleves, és annyira szép a világ, hogy az elmondhatatlanul leírhatatlnan. Bekapcsolják a tévét, ahol apu látszik, ahogy mondja, az asszonyka büszke az ő urára, aki biztonságot és jólétet ad az egész kis családnak, s mindeközben Hollik képviselő előveszi a malacperselyt, aztán egyesével rakosgatja bele a harminc ezüstöt, mert gondolni kell a rosszabb napokra is.

Karom erős, szívem vidám

Valaki szólhatna a kedves vezetőnek, hogy jöjjön vissza a fényből, ahová elmerülni készül, s hogy meg ne riadjunk, ez nem az a fény. Másik. Tudtuk, hogy egyszer szét fog csúszni a manus, de nem gondoltuk volna, hogy ilyen gyorsan, a szemünk előtt, kamerák kereszttüzében és lapok által dokumentáltan hatalmasodik el rajta az infantilizmussal elegyes demencia. Nem tudom, érződik-e, ahogyan keresem a szót meg a hangot, hogy valamiképp formáját találjam annak az elborzadásnak, ami tegnap telepedett rám, midőn megláttam, hallottam azt az újabb pörformanszt, amit egyetlenünk celebrált az NKE tisztavatóján.

Valaki szólhatna neki, hogy nem kellene ez, de ki akar kiesni a pikszisből, ugye, még úgy járhatna, mint Simicska, akit annyira fejbe vágott a valóság, az O1G, hogy ezeket föstögette utcaszerte, ezt mondogatta minduntalan, és a helyét el is foglalta a gázszerelő. Tőle nem kell tartani, hogy megvilágosodna, egyáltalán semmilyen gondolati teljesítmény nem remélhető tőle, ő csupán egy beszélő pénztárca, alig különb azoknál, mint amiket falusi búcsúkban lehetett céllőni, és miniszoknyás nénik kacsintgattak rajta. Eszembe jut viszont egyetlenünk első országlása, amikor a főszerkesztőm állva pisált érte, mondván, de annyira okos.

Nem értettünk egyet. Abban azonban biztos vagyok, ha ma látná, amit én már akkor is tudtam, hogy ki ez az alak, milyen silány minőségű organizmus, nem kellene annyit vitatkoznom vele. Viszont az ilyenek – mint amilyen ő is volt – a bűnösök abban, hogy itt tartunk, ahol. Valakinek csak szavazni kellett rá azért, s hogy minémű minőség talál egymásra Orbánban és a bázisában, arra volt bizonyság a tegnapi szereplés, amikor, nem tehetek róla és bocsánat érte, a drága Süsü, és az ő Bodrogi hangján való danászása jutott az eszembe, mint valami hasító megvilágosodás. Akképp. Ez, amennyire röhejes, annyira lehangoló is, de ne legyünk telhetetlenek.

Ismerjük a kappanhangú ordítozást már, felemelőnek, olykor tréfásnak, máskor fenyegetőnek gondolt hangsorok előállítását. A tegnapi hömbölgésben, amikor is nehezen volt kivehető, mit szeretne közölni a kedves vezető fenyegetett és megalázott egyenruhásokról, zűrzavarról, meg, hogy őket sem hagyja egyedül – mostanában ez a heppje -, egyszer csak kibökte az aznapi tutit: “Mi, magyarok, feketeöves válságkezelők vagyunk, bármekkora is körülöttünk a zűrzavar, nálunk a fejekben rend, a karokban erő, a szívekben lojalitás uralkodik.” – Én nem tudom, mi történt akkor az illékony valósággal, de a ködökből Süsü materializálódott elő, és dalra fakadt.

“Én vagyok a jó királyfi/ könnyű engem megtalálni,/ itt vagyok és amott vagyok,/ hol nagyok a gondok-bajok!/ Erdő, mező, hegy és berek/ azt nézem hol segíthetek/ Karom erős, szívem vidám,/ nincs is több ily királyfi tán!/ Emitt sírás? Amott bánat?/ Ott termek, s a könny felszárad!/ Mosoly nyílik és dal fakad,/ bú, baj, bánat messze szalad!/ Én vagyok a jó királyfi,/ könnyű engem megtalálni!/ karom erős, szívem vidám,/ nincs is több ily királyfi tán!”
– Ezt énekelte Süsü bennem, miközben Orbánt láttam, és nem tudtam hirtelen, dedóban vagyok, diliházban, vagy ez a magyar valóság, a bús, magyar sors, amit tetéz, hogy ilyen miniszterelnöke van.

Ott állt a totyakos, akinek a fejében rend, karjában erő, szívében lojalitás lakozik, bár ilyesmit szívben még nem láttam, de az is mindegy. Süsü azonban csak múló pillanat volt bennem, mert a hasonítás is sértő a sárkány számára, s jött is a feloldozás: “Mi azt a világot szeretjük, ahol rendezettség van, ahol a józan ész uralkodik, ahol a törvény az ártatlanokat, és nem a bűnözőket védi, ahol megvédjük magunkat a migrációtól, ahol az erőforrásokat a családok és a gyermekek jövőjébe fektetik.” – így bunkózta le a mesét a rendezett fejű, erős karú, lojális szívű, s bár ugyan értelme ennek is alig van valami, előnye annyi, hogy ezzel vége lett. Tegnapra legalábbis.

Mert különben folytatódik, és soha nincsen vége azzal a letaglózó ráismeréssel, hogy ez már nem is hazugság vagy politikai költészet, hanem egy olyan elhajlított párhuzamos világ vagy univerzum, amiből kijárat nincs. Ott tartunk, hogy Orbán mélységes, sötét űrje ez. Addig-addig játszotta az ostobát, hogy úgy maradt, s mindebben az a tragédia, hogy ez a beteg illúzió lett a viszonyítási pont, és mindenki kiesik belőle, akiben még maradt némi józanság. Mindez egyébként magyarázza azt is, hogy milyen minőségű alakok kerülnek vezető szerepbe – most szigorúan név nélkül –, olyanok, akik ennek megfelelnek. Ezért fogunk megdögleni.

A levélháború frontja

Hirtelen nagyon megnövekedett az értéke a kedves vezető szívhez szóló levelének, amellyel a gyűlöletet, hülyeséget vagy a rajongást, és nem utolsósorban a reá szavazási buzgalmat igyekszik szinten tartani, s amit mindközönségesen nemzeti konzultációnak nevez a rezsim. Háború is van a papírok körül, legalábbis fideszi szemszögből, mert most jöttek rá arra, hogy ugyan sok következménye nem lenne, de mókásan venné ki magát, ha az M1 beszámolna szokás szerint a teljes és lehengerlő sikerről, miszerint 15.187.616-an küldték vissza helyeslőleg és rajongással az íveket, közben meg Hadházy mutatná, hogy nála van az összes.

Ez nem szimpla választás, ahol lefagy a rendszer, meg jönnek az ukránok a disznóólakból támogatni a nemzeti kormányt, hanem ez az élet, amelyben le is lehet bukni. A színjáték, amely arról szól, hogy lehengerlő társadalmi támogatottsága van a kollégistáknak, amelyre mutogatnak mindenfelé, hogy itt diktatúra nincs is, mert minden magyar őket akarja. Aztán ott állna Hadházy a sok levelekkel, mutatná, hogy neki többet küldtek, mint a Viktornak. Abban a pillanatban vesztené el az amúgy sem létező legitimitását a maffia, mert látszana is, milyen sokan és mennyire utálják. Tehát, ami csípőgyakorlatnak tűnt, az már nem tréfadolog.

Ebbe, ha bele nem is, de azért elég nagyot lehetne bukni, egynémely illúziók elillannának, odalenne az érinthetetlenség varázsa, és lehetne akár ez Orbán Sztálingrádja, ahol megfordul a háború menete egészen a végső bukásig. Ez mind benne van abban az akcióban, hogy gyűjtsük össze a leveleket, ne a szemétbe dobjuk vagy a seggünket töröljük ki vele. Ez új. Ezzel nem tudnak mit kezdeni, visítanak tehát és fenyegetőznek, gyártják a történeteket, hogy most a levelek vannak veszélyben, mint annak idején a szánkók, borzalom. Nekik. Nekem móka és kacagás, mert tehetetlen vagyok az ügyben, hosszú évek óta nem leveleznek velem, rajta lehetek valami listán.

„Az elmúlt napokban a baloldal teljes támadást próbált indítani a nemzeti konzultáció ellen.” – Így írja háborús jelentésében az origo, amely most a konzultációs „bűncselekményekről” kezdett el meséket gyártani, de érdemes bővebben is, hadd röhögjünk kicsit: „Egy szolnoki ház postaládájából lopta ki a nemzeti konzultációs íveket egy nő – derült ki az Origo birtokába került videofelvételből. A nőről lapunk birtokába került több kép is, amelyen baloldali politikusokkal kampányolt közösen a tavalyi önkormányzati és EP-választáson. Ennek során a jogszabályok sem zavarják őket.” – Első reakcióm ezt olvasván az volt, hogy aztakurva, bár meg nem lepődtem.

Másodjára a nyelve vágott mellbe ennek a dolgozatnak, ez a Szabad Népre hajazó, imperialista kémekről tudósító, rákosista nyelvezet, ez a házmester diskurzus, aztán, amit mondani igyekszik. A táncra egyébként Gulyás miniszter adta ki a felhívást, mert ő említette a kormányinfóján csütörtökön, hogy illetéktelenek nem gyűjthetnek nemzeti konzultációs íveket, mert az bűncselekmény. Péntekre az origo meg már le is leplezett egyet. Megvan az íve és tempója a trutymónak, viszont én azért megkérdeném – mielőtt mindenkiért eljönne a fekete autó –, hogy aztán mért, aranyom? Gulyás minisztertől kérdezném, mire alapozva fenyeget.

Hogy akkor mi a jogi státusza annak a levélnek, személyi okmány, imakönyv, nemzeti ereklye vagy mi a franc. Továbbá, hogy a borítékból kivéve milyen személyes adatok vannak azon, amelyek védendők, mert szerintem semmi sem, de ez fölösleges. Cél csak egy volt, elrémiszteni a népeket attól, hogy a Hadházynak adják a leveleket a fentebb vázolt következmények miatt. Hogy hasadás keletkezne az óriási támogatottságról hazudott monolit képen, kocsmai nyelven, szar kerülne a propellerbe, és fröcsögne az a képükbe bele, ami kellemetlen, viszont sajnálatosan túlélhető. De, hogy lesz még pár ilyen origós történet a nyár végéig, az is bizonyos.

A nyüszítés ennek ellenére nehezen értelmezhető. Ha nem kapnak eleget vissza, nyomatnak pár milliót még és azt mutogatják. Hogy mi is áll azokon, hány péniszt vagy szívecskét rajzoltak rájuk, eddig sem nézte senki, ezután sem fogja, mivelhogy színjáték az egész, éspedig rohadt drága. Mégis, ha már rajtunk kívüli okokból így alakult, akkor mókázzunk velük – már akit megtiszteltek az érdeklődésükkel, mert engemet, mint említettem nem –, és ne budipapírnak használjuk az íveket, mert annak kicsit kemény és érdes, hanem adjuk oda az ellenzéki gyűjtőknek, és várjunk, mi kerekedik ki ebből az egészből. Lesz-e Sztálingrád, vagy csak babazsúr az egész.

A levélháború frontja

Hirtelen nagyon megnövekedett az értéke a kedves vezető szívhez szóló levelének, amellyel a gyűlöletet, hülyeséget vagy a rajongást, és nem utolsósorban a reá szavazási buzgalmat igyekszik szinten tartani, s amit mindközönségesen nemzeti konzultációnak nevez a rezsim. Háború is van a papírok körül, legalábbis fideszi szemszögből, mert most jöttek rá arra, hogy ugyan sok következménye nem lenne, de mókásan venné ki magát, ha az M1 beszámolna szokás szerint a teljes és lehengerlő sikerről, miszerint 15.187.616-an küldték vissza helyeslőleg és rajongással az íveket, közben meg Hadházy mutatná, hogy nála van az összes.

Ez nem szimpla választás, ahol lefagy a rendszer, meg jönnek az ukránok a disznóólakból támogatni a nemzeti kormányt, hanem ez az élet, amelyben le is lehet bukni. A színjáték, amely arról szól, hogy lehengerlő társadalmi támogatottsága van a kollégistáknak, amelyre mutogatnak mindenfelé, hogy itt diktatúra nincs is, mert minden magyar őket akarja. Aztán ott állna Hadházy a sok levelekkel, mutatná, hogy neki többet küldtek, mint a Viktornak. Abban a pillanatban vesztené el az amúgy sem létező legitimitását a maffia, mert látszana is, milyen sokan és mennyire utálják. Tehát, ami csípőgyakorlatnak tűnt, az már nem tréfadolog.

Ebbe, ha bele nem is, de azért elég nagyot lehetne bukni, egynémely illúziók elillannának, odalenne az érinthetetlenség varázsa, és lehetne akár ez Orbán Sztálingrádja, ahol megfordul a háború menete egészen a végső bukásig. Ez mind benne van abban az akcióban, hogy gyűjtsük össze a leveleket, ne a szemétbe dobjuk vagy a seggünket töröljük ki vele. Ez új. Ezzel nem tudnak mit kezdeni, visítanak tehát és fenyegetőznek, gyártják a történeteket, hogy most a levelek vannak veszélyben, mint annak idején a szánkók, borzalom. Nekik. Nekem móka és kacagás, mert tehetetlen vagyok az ügyben, hosszú évek óta nem leveleznek velem, rajta lehetek valami listán.

„Az elmúlt napokban a baloldal teljes támadást próbált indítani a nemzeti konzultáció ellen.” – Így írja háborús jelentésében az origo, amely most a konzultációs „bűncselekményekről” kezdett el meséket gyártani, de érdemes bővebben is, hadd röhögjünk kicsit: „Egy szolnoki ház postaládájából lopta ki a nemzeti konzultációs íveket egy nő – derült ki az Origo birtokába került videofelvételből. A nőről lapunk birtokába került több kép is, amelyen baloldali politikusokkal kampányolt közösen a tavalyi önkormányzati és EP-választáson. Ennek során a jogszabályok sem zavarják őket.” – Első reakcióm ezt olvasván az volt, hogy aztakurva, bár meg nem lepődtem.

Másodjára a nyelve vágott mellbe ennek a dolgozatnak, ez a Szabad Népre hajazó, imperialista kémekről tudósító, rákosista nyelvezet, ez a házmester diskurzus, aztán, amit mondani igyekszik. A táncra egyébként Gulyás miniszter adta ki a felhívást, mert ő említette a kormányinfóján csütörtökön, hogy illetéktelenek nem gyűjthetnek nemzeti konzultációs íveket, mert az bűncselekmény. Péntekre az origo meg már le is leplezett egyet. Megvan az íve és tempója a trutymónak, viszont én azért megkérdeném – mielőtt mindenkiért eljönne a fekete autó –, hogy aztán mért, aranyom? Gulyás minisztertől kérdezném, mire alapozva fenyeget.

Hogy akkor mi a jogi státusza annak a levélnek, személyi okmány, imakönyv, nemzeti ereklye vagy mi a franc. Továbbá, hogy a borítékból kivéve milyen személyes adatok vannak azon, amelyek védendők, mert szerintem semmi sem, de ez fölösleges. Cél csak egy volt, elrémiszteni a népeket attól, hogy a Hadházynak adják a leveleket a fentebb vázolt következmények miatt. Hogy hasadás keletkezne az óriási támogatottságról hazudott monolit képen, kocsmai nyelven, szar kerülne a propellerbe, és fröcsögne az a képükbe bele, ami kellemetlen, viszont sajnálatosan túlélhető. De, hogy lesz még pár ilyen origós történet a nyár végéig, az is bizonyos.

A nyüszítés ennek ellenére nehezen értelmezhető. Ha nem kapnak eleget vissza, nyomatnak pár milliót még és azt mutogatják. Hogy mi is áll azokon, hány péniszt vagy szívecskét rajzoltak rájuk, eddig sem nézte senki, ezután sem fogja, mivelhogy színjáték az egész, éspedig rohadt drága. Mégis, ha már rajtunk kívüli okokból így alakult, akkor mókázzunk velük – már akit megtiszteltek az érdeklődésükkel, mert engemet, mint említettem nem –, és ne budipapírnak használjuk az íveket, mert annak kicsit kemény és érdes, hanem adjuk oda az ellenzéki gyűjtőknek, és várjunk, mi kerekedik ki ebből az egészből. Lesz-e Sztálingrád, vagy csak babazsúr az egész.

Keresztény tervgazdaság

Gulyás miniszter az infóján lélegeztetőgépekről értekezett, amely készségek máma a valuta a világban, mint megtudhattuk, kies hazánk kormánya pedig ebben a felállásban a gonosz szatócs. Az a fajta, amelyben Füst Milán Hábi Szádija kegyetlenül csalódik, de erről majd későbben. Gulyás miniszter egyáltalán nem gondolta végig, miket beszél, de ez nem újság, ezek ilyenek. Nos, kiindulásként megtudhattuk, ártunk és ormányunk háromszáz milliárdot vert el lélegeztetőgépekre. Ez sok pénz nagyon. Például háromszáz évig lehetne belőle világra szóló tűzijátékot rendezni a Duna fölött, kijönne belőle másfél kisebb stadion, vagy húszezresekkel ki lehetne tapétázni az aranyozott budit.

Arra gondolni sem merek, hány Lánchidat újíthatna fel ebből a summából Karácsony főpolgi, mert ilyenen mélázni maga az istentagadás. Mintha hangzókkal töltenénk ki a JHVH szemlesütött szimbólumát, amiért minket hegyes és lapos kavicsokkal meg kellene kövezni. Hogy mért szórt el ennyi pénzt ártunk, arra az a farizeus válasz, hogy az emberélet mindennél szentebb, ilyenkor nem nézünk pénzt, nem garasoskodunk, hanem két marokkal hajigáljuk a húszezreseket az ismeretlenbe. Még Gulyás miniszter előtt egy másik mókamester azzal szórakoztatott, hogy a libsik évtizedek óta lélegeztetőgépért visongtak, tessék, most megkapták, be lehet fogni a pofát.

Hát, nem igazán. Mert ugyanis nem smakkolnak a számok, amiket Gulyás miniszter meggondolatlanul előadott. Azt mondotta csillogó szemüveggel, hogy tizenhatezer gépet ügyeskedtek össze. Ha és viszont tudjuk, az a gép, amiből most minálunk Dunát lehet rekeszteni, a piacon három, három és fél milla, akkor vagy négyszeres áron vették, és akkor hülyék, vagy Gulyás miniszter hazudik, vagy pediglen valaki zsebre rakott uszkve kétszázötven milliárdot. A járványt egyébként arra használta ártunk, hogy tényleg mindenféle kontroll nélkül lehessen lopni annak leple alatt, s ha valaki ezt szóvá teszi, akkor víruspárti és ki akarja nyírni a nemzetet. Meg még sorosista is, ezt se feledjük.

Így működik a keresztény tervgazdaság, de vannak más ismérvei is. A kommunisták, amikor megváltották a világot, leírták a papírra, lesz tíz malac meg három talicska szén, két zsák krumpli, valamint öt lavór, és a munkásosztály máris ott van a paradicsomban. A butaság bátorságával igyekeztek meghódítani a világot, és tudjuk, mire jutottak. A keresztény tervgazdaságban ezzel szemben nem írják elő a föladatokat, hanem Brüsszel pénztárcájában kotorásznak, miközben szidják a kurva anyját. Ez az elképzelés, hogy adhatol ám, és épp ez a habitus az, ami miatt a sorosisták csecsei nélkül öt perc alatt állna fejre minden, addig viszont, míg utalnak, dizsihavaj.

Ehhez nem kell közgazdásznak lenni, Matolcsynak sem, elég a galeri metódus, ellenben az ország bánja majd, hogy ezek ostoba tolvajok, mert nincs működő gazdasága. A Mészárosok, Tiborczok nem ismernek piacot, ha szembe jönne velük az utcán, föl sem ismernék. Ők ilyen lélegeztetőgép-módon gyarapodnak, ezt a trutyit leönti nekik a párt keresztény és nemzeti maszlaggal, ami most kiegészült az emberéletekkel nem játszunk toposzával. Miközben dehogynem, ha belegondolunk az üresen ásítozó kórházi ágyakba, amelyekből az utcára rakták a kómában lévő betegeket, amiből kitetszik, nem a Mariska a lényeg, hanem a statisztika. Nem az élet, hanem a számok.

Viszont ezekkel rendszerint baj van. Most sem passzol össze a tizenhatezer gép azzal a nyolcvan beteggel, aki használta is, mire Gulyás miniszter kitalálta, hogy akkor majd eladjuk azokat a rászorulóknak. És itt jön Füst Milán csalódása a kalmárokban, amikor hőse rádöbben, hogy nem szívbéli jóságból fáradozik érettük a boltos, hanem a haszonért, és összeomlik ekkor minden idea, az összes pátosz meg rózsaszín kifestőkönyv. Mindemellett még visszatérve a mi gépeinkhez, egyáltalán látta azokat valaki, ahogyan a százmillió maszkot, meg a többit, vagy csak papíron léteznek, ez sem tudható, pedig jó lenne, mert mi csak ilyen hitetlen Tamások vagyunk.

Ujjunkat a kedves vezető sebeibe mélyesztenénk bizonyságul, csak eltakarja azokat a kevlár. Az ellenzék egyébként vizsgálóbizottság felállítását szorgalmazza a lélegeztetőgép-mutyi ügyében, a szerencsétlen. Játszani lehet ilyenekkel akár évekig is, aminek a végén nemzetbiztonsági ügy lesz belőle titkosítással, és valakit árulónak titulálva beperel majd akármely fideszista galeritag, mert a keresztény tervgazdaságban így mennek a dolgok. Közöd, mondják majd, és térdepeltetve osztják a körmöst, mert ugyanis nagy itt a baj, eláradt a gonoszság, hogy Jónás Babits-féle istenének szavaival éljünk, míg meg nem halunk.

Keresztény tervgazdaság

Gulyás miniszter az infóján lélegeztetőgépekről értekezett, amely készségek máma a valuta a világban, mint megtudhattuk, kies hazánk kormánya pedig ebben a felállásban a gonosz szatócs. Az a fajta, amelyben Füst Milán Hábi Szádija kegyetlenül csalódik, de erről majd későbben. Gulyás miniszter egyáltalán nem gondolta végig, miket beszél, de ez nem újság, ezek ilyenek. Nos, kiindulásként megtudhattuk, ártunk és ormányunk háromszáz milliárdot vert el lélegeztetőgépekre. Ez sok pénz nagyon. Például háromszáz évig lehetne belőle világra szóló tűzijátékot rendezni a Duna fölött, kijönne belőle másfél kisebb stadion, vagy húszezresekkel ki lehetne tapétázni az aranyozott budit.

Arra gondolni sem merek, hány Lánchidat újíthatna fel ebből a summából Karácsony főpolgi, mert ilyenen mélázni maga az istentagadás. Mintha hangzókkal töltenénk ki a JHVH szemlesütött szimbólumát, amiért minket hegyes és lapos kavicsokkal meg kellene kövezni. Hogy mért szórt el ennyi pénzt ártunk, arra az a farizeus válasz, hogy az emberélet mindennél szentebb, ilyenkor nem nézünk pénzt, nem garasoskodunk, hanem két marokkal hajigáljuk a húszezreseket az ismeretlenbe. Még Gulyás miniszter előtt egy másik mókamester azzal szórakoztatott, hogy a libsik évtizedek óta lélegeztetőgépért visongtak, tessék, most megkapták, be lehet fogni a pofát.

Hát, nem igazán. Mert ugyanis nem smakkolnak a számok, amiket Gulyás miniszter meggondolatlanul előadott. Azt mondotta csillogó szemüveggel, hogy tizenhatezer gépet ügyeskedtek össze. Ha és viszont tudjuk, az a gép, amiből most minálunk Dunát lehet rekeszteni, a piacon három, három és fél milla, akkor vagy négyszeres áron vették, és akkor hülyék, vagy Gulyás miniszter hazudik, vagy pediglen valaki zsebre rakott uszkve kétszázötven milliárdot. A járványt egyébként arra használta ártunk, hogy tényleg mindenféle kontroll nélkül lehessen lopni annak leple alatt, s ha valaki ezt szóvá teszi, akkor víruspárti és ki akarja nyírni a nemzetet. Meg még sorosista is, ezt se feledjük.

Így működik a keresztény tervgazdaság, de vannak más ismérvei is. A kommunisták, amikor megváltották a világot, leírták a papírra, lesz tíz malac meg három talicska szén, két zsák krumpli, valamint öt lavór, és a munkásosztály máris ott van a paradicsomban. A butaság bátorságával igyekeztek meghódítani a világot, és tudjuk, mire jutottak. A keresztény tervgazdaságban ezzel szemben nem írják elő a föladatokat, hanem Brüsszel pénztárcájában kotorásznak, miközben szidják a kurva anyját. Ez az elképzelés, hogy adhatol ám, és épp ez a habitus az, ami miatt a sorosisták csecsei nélkül öt perc alatt állna fejre minden, addig viszont, míg utalnak, dizsihavaj.

Ehhez nem kell közgazdásznak lenni, Matolcsynak sem, elég a galeri metódus, ellenben az ország bánja majd, hogy ezek ostoba tolvajok, mert nincs működő gazdasága. A Mészárosok, Tiborczok nem ismernek piacot, ha szembe jönne velük az utcán, föl sem ismernék. Ők ilyen lélegeztetőgép-módon gyarapodnak, ezt a trutyit leönti nekik a párt keresztény és nemzeti maszlaggal, ami most kiegészült az emberéletekkel nem játszunk toposzával. Miközben dehogynem, ha belegondolunk az üresen ásítozó kórházi ágyakba, amelyekből az utcára rakták a kómában lévő betegeket, amiből kitetszik, nem a Mariska a lényeg, hanem a statisztika. Nem az élet, hanem a számok.

Viszont ezekkel rendszerint baj van. Most sem passzol össze a tizenhatezer gép azzal a nyolcvan beteggel, aki használta is, mire Gulyás miniszter kitalálta, hogy akkor majd eladjuk azokat a rászorulóknak. És itt jön Füst Milán csalódása a kalmárokban, amikor hőse rádöbben, hogy nem szívbéli jóságból fáradozik érettük a boltos, hanem a haszonért, és összeomlik ekkor minden idea, az összes pátosz meg rózsaszín kifestőkönyv. Mindemellett még visszatérve a mi gépeinkhez, egyáltalán látta azokat valaki, ahogyan a százmillió maszkot, meg a többit, vagy csak papíron léteznek, ez sem tudható, pedig jó lenne, mert mi csak ilyen hitetlen Tamások vagyunk.

Ujjunkat a kedves vezető sebeibe mélyesztenénk bizonyságul, csak eltakarja azokat a kevlár. Az ellenzék egyébként vizsgálóbizottság felállítását szorgalmazza a lélegeztetőgép-mutyi ügyében, a szerencsétlen. Játszani lehet ilyenekkel akár évekig is, aminek a végén nemzetbiztonsági ügy lesz belőle titkosítással, és valakit árulónak titulálva beperel majd akármely fideszista galeritag, mert a keresztény tervgazdaságban így mennek a dolgok. Közöd, mondják majd, és térdepeltetve osztják a körmöst, mert ugyanis nagy itt a baj, eláradt a gonoszság, hogy Jónás Babits-féle istenének szavaival éljünk, míg meg nem halunk.