Halálunk oka

A mi utcánk gyönyörű. Ha benne lakik az ember, mint annak része, észre sem veszi ezt, csak olykor és akkor, ha valami tér-, és időbeli távolságba kerül tőle, mint most is, amikor búcsúzik, nem tudhatva azt, elkapta a kórt avagy nem, jön-e érte a megváltó halál, vagy csak a többiekért. Ez okozza, hogy a kívülálló szemével képes látni az ember, mintha vendég volna itt, mint Kosztolányi hajnalban a Logodi utcában, esetleg mintha tényleg távoli vidékről érkezett volna ide, s meg, és riadtan vár, de egyedül. Málló aszfalt, villanyoszlopok, légvezetékek, mint amerikai filmekben egy elhagyatott kisváros, kopott házak meg kukák a járdán, ilyen az én utcám.

De egy napon – mint már elmeséltem, de ezt nem lehet megunni -, szóval egy napon, egy hónapban egyszer, kivirulnak benne az emberek, amikor nyugdíjfizetés ideje van, és különösen lehet várni a postást. Máskor is, de akkor nagyon. A népek otthonkában könyöklenek az ablakban, a férfiak sem kocsmába mennek, hanem díszbe öltöztetik a szívüket, hogy majd lehet kocsmába menni, a tekintetek északot, az utca végit pászmázzák, ahol a lehangoló panelek tövében fel kell tűnnie az zöld alaknak, táskájában pénz, szívében vidámság és a többi szép dolgok. Előőrsök vannak, akik elmennek a horizontba bele, jobbra fordulnak meg balra is, hogy jön-e már.

Végtelen idők vannak ilyenkor, az előőrsök olykor visszairamlanak, hírt hoznak, hogy ugyan még nem látszik, de két utcával odébb mintha feltűnt volna, aztán visszamennek a megfigyelő helyre, szemüket tenyerükkel ernyőzik, akár az indiánok, mígnem dél körül, mindig csak dél körül a diadalmi üvöltés is hallatszik, hogy jön már. Látom is, mindjárt itt lesz, s egyszer csak valóban itt is van. Amennyire szórakoztató, annyira lehangoló is ez a kis színdarab, de végül is, ez az élet, ha megalázó is. Merthogy a Józsi. Ő a szomszéd, az írásaimban csak olykor feltűnő, de állandó szereplő, aki a várásban előőrs szokott lenni, különben meg engem keserít napra-nap.

Amikor megjön a nyugdíj, tán egy hétig is elvan, de aztán háromig meg nem. Pár nap teltével jön a kuncsorgás, hogy egy cigit meg kétszáz pénzt, két cigit, egy ezrest, hogy aztán, mire újra lehet menni a postást nézni a sarokra – s innentől érthető is a buzgalom –, összegyűljön annyi, hogy törlesztve újra lehessen kezdeni az egészet, mint egy örök körforgás, aminek soha nincsen vége. Ezzel csak azt akartam elmesélni, hogy alig kap nyugdíjat ez az én szomszédom, a létezés peremén tántorog, s ha a tudata nem is ettől szűkült be teljesen, de alig van átmérője, hogy át bírjon férni rajta a valóság, és nem is nagyon sikerül. Viszont szereti az Orbánt.

Rajong érte úgymond, migráncsozik, gyurcsányozik, komcsizik, teljes a készlete az orbánizmusból, hogy olykor gondolom is, nem érdemli ez a cigarettát, jó szót se nagyon. Ám mivelhogy mérhetetlen nagy szeretet lakozik a hitetlen szívemben meg pergő cimbalom, csak néha utasítom ki őt, amikor már fizikailag fáj a sok baromság, amit a Kossuth rádióból merítkezve összehord. Hétfőn, amikor Orbán bejelentett, csűrdöngölve jelent meg, hogy na, ugye, tizenharmadik havi, hogy milyen csodákat tett vele ez az ember, hogy majd lehet várni még a postást pluszban a sarkon, hogy a mérhetetlen örömök.

Meg a Gyurcsány kurvaannya, meg az enyém, valamint migráncsok természetesen. És ezzel párhuzamosan hogy milyen végtelenül bölcs az ő vezére, jóságos, népét szerető, róla mindenek felett gondoskodó aranyember. És ekkor mondom neki, várjon februárig, és kap egy hetet, mire ő, nem lehet, s mondom neki, de bizony, s mutatom. És még hozzá teszem, köszönje meg álmai emberének ezt, de mondja, arról ő nem tehet, mert nem ő határoz ilyenről. Hát kicsoda? – kérdem tátott szájjal. A professzorok, tanácsadók, rengeteg szakember, aki körbeveszi őt. Ő csak aláírja az ilyet, így képzeli ez. Professzorok, mondom, na igen, s nevetek. Csak cserepes a szám, de nagyon.

Köménymagos leves

Ilyen sem fordult elő vele az elmúlt hatvan évben, hogy elfogyott volna zsír a kamrából, hogy ne lett volna a bödönben – bár ott már emberemlékezet óta nem volt –, ne lett volna a kis zsírosfazékban, se csak úgy a bolti papírjában, hogy ne lett volna sehol se. Most ebből fakadólag Mária néni, mint az szokásában volt az összes hajnalokon, nem tudott köménymagos levest főzni ébredés után, amibe aztán a világ legszárazabb kenyerét is bele lehetett áztatni, és nyammogni rajta aztán akár fogak nélkül is. A köménymagos leves minden napok origója, a bélmozgató és kedvcsináló, gyomormelengető áldás, isteni kegyelem és Jézus irgalma.

Mária néni tehát elveszetten ténfergett a konyhában, odakint sütött a nap és viribültek a madarak. Indulhatott volna, de nem lehetett, mert hiába volt fényes napvilág, a kilenc óra mégis messze volt, amikor utcára mehetett, mint a dolgát végezni katonásan kiengedett kutya, amióta életbe léptek ezek a fura szabályok. Azóta, ha csak a portörlő rongyot rázta is ki az ablakon, ferde szemekkel néztek rá, hogy majd kilenckor rázogassa, egyáltalán, kilenc előtt a dél után ne is legyen. Sőt, olykor az az érzése volt, hogy azt szeretnék, ha egyáltalán nem is volna, pedig ilyet a szemébe soha nem mondtak, csak gondolták. Illetve ő gondolta, hogy gondolják. Körbe volt gondolva minden.

Nem volt messze a bolt, de Mária néni sem volt egy atléta, így hát kilenc előtt tíz perccel útra kelt, hogy épp odaér majd, mire bemehet, és nem kell szégyenszemre toporognia a bolt előtt. Indulhatott volna akár fél órával később is, de máma sürgős volt a köménymagos leves óhajtásából és szükségszerűségéből kifolyólag. A leves kényszere volt, hogy illetlen időben az utcára lépett, fütyültek is utána a suhancok, mint hatvan éve is, de egészen más felgondolásokból. De épp a fütty miatt tán fürgébben lépett, vagy nem tudni, hogy lehetett, de hamarább ért a bolthoz, viszont nem tudta, úgyhogy az ajtóból vissza is fordították, hogy semmi keresnivalója odabenn.

Pedig senki sem volt, aki vásárolt volna, de már olajozottan működött a rendszer, mintha ki lett volna írva, mint másutt, máskor, hogy white only, esetleg cifrább dolgok, de nem, csak a feeling mégis, meg az érzetek. Ott toporgott hát Mária néni, mígnem szabadott mennie a maszkabálba be. Mert sem Irénkémet, sem a huncut Józsit, a hentest nem lehetett fölismerni, csak szemek villogtak hol gonoszon, hol pedig kétségbe esve, világítottak, mint a foszforok, vagy az atombomba pokla, eltűntek az emberek. Hogy nem Irénkém és nem a Józsi volt az ott, abból volt tudható, utánasziszegtek, hogy élősködő meg tizenharmadik havi, így inkább menekült.

Füttyögtek megint a kamaszok, míg vitte a zsírját a leveshöz, meg búgatták az autót, parkoltak veszettül ingyen, tolattak ide-oda, mert nem tudták, hány hét a világ, a bolondok. Csipkelődött a szíve, míg iramlott, az ajtóban kis légszomja volt, de célhoz ért azért. És föltette a tűzre a fazokat, bontotta a zsírt meg készítette a lisztet, paprikát, de megfordult vele a világ, hogy le kellett rogyni a stokira, belenézni a szemből sütő napba, mint a fénybe. S ahogyan a köménymag pergett a földre a keziből, valami másik élete jött elő, mert soha nem látott szavakkal gondolta: ironikus – így vélekedett –, ironikus, hogy most kap infarktust, amikor már készül a leves, és a kórt sem kapta el.

Mélygarázs

Gyurcsány polgártárs bekattant úgymond, mondhatni, elvesztette az önkontrollját, és keresetlen, de egyszersmind míves szavakkal mondta el véleményét Orbán Viktor Mihályról, miután az bejelentette, miként menti meg a komplett nemzetet enkezével. „Itt áll előttünk egy kicsinyes gazember. Politikust játszik. Államférfiúi szerepben tetszeleg, közben csak egy görcsrángatta útonálló.” – Ilyeneket mondott Gyurcsány polgártárs, s ami elsőre feltűnik, hogy ez már nem a „lárifári, miniszterelnök úr” negédes nexusa, s hogy itt már nem is politikáról van szó, ez az utolsó, elnyújtott, rekedt ordítás, hogy életre-halálra, dögölj meg, rohadék.

Pedig ekkor még nem is tudta a vasárnapi örömöket Gyurcsány polgártárs. Ezt a parkolósat, ami a gépjárműadó elvétele után újabb gyomros volt az önkormányzatoknak, s ami után Soproni, momentumos polgármester polgártárs így fakadt ki: „Undorító, nincs jobb szó rá”. Nem tudhatni, a rendeletre értette vagy magára Orbán Viktor Mihályra, mint organizmusra, de nem volt vele egyedül, ordítottak mind a polgármester polgártársak, hogy menne az annyapicsájába ez az Orbán Viktor Mihály. Egybehangzó ez a vélekedés, mert az érintettnek valószínűleg elment az esze, vagy csak lehullt az álcája, ami mindegy is. Mindenképp úgy viselkedik, mint egy eszelős.

De, ami a legérdekesebb, mint egy hidegen számító eszelős, ami kombinációt pszichopatának mondanak véres thrillerekben. Lehet, hogy megvan a diagnózis, de sokra nem megyünk vele, ugyanis teljhatalma van a manusnak, és nem fél használni. Tegnap is rendeletet alkotott, kihirdette és alá is írta egy személyben, ami aktusról posztolt is – szerintem erekciója volt közben spontán magömléssel elegyest –, szóval ezzel a szentháromsággal (törvényalkotás, kihirdetés, hatályba léptetés) megmutatta a diktatúra működésének lényegét. Már csak az kellene, hogy végre is hajtsa, így önmagába visszafordulva el is tűnhetne körüle a világ.

De, hogy mire használja a végtelen hatalmát, az nem mindegy egyáltalán. Tegnap is az jutott az eszébe, hogy a vírus elleni küzdelem egyik sarkalatos pontja, hogy az alattvalók ingyen parkolhassanak. Ilyentől a világ valamennyi vírusa zokogva rohan el, hogy vissza se néz. De leginkább arra jó ez a rendelet, hogy még egy kis zsetont kiszedjen a polgármesterek, kerületek, városok zsebéből, nem véletlenek tehát az illetlen szavak, amiket emiatt kapott. Ez már direkt szopatás, hiszen a bevétel elvétele mellett még káoszt is kialakít, ugyanis ismerjük a magyar mentalitást, miszerint, ha ingyen van, akkor szüret. Mindenki indul parkolni, egy elcseszett mélygarázs lesz az ország.

Olybá tűnik, most, hogy Orbán Viktor Mihály megkapta, amire évtizedek óta várt, teljesen belerészegült a beteljesülésbe, legalábbis ezt mutatják az első tünetek. Persze kisvasutakkal meg stadionokkal mi mást is várhatna az ember, de ezzel, hogy tényleg azt csinál a faszi, amit csak akar, egészen veszélyes vizekre tévedtünk. Mert nem tudható, milyen gyerekkori álma vagy sérelme kerül elő, s most elérkezettnek látja az időt, és módja is van rá, hogy a beteljesületlenségeket kiélje, illetve bosszút álljon. Habitusa most a Faludynál megjelenő recski börtönőr, aki gyermeki örömmel vágta le a szalamandra farkát, és tátott szájjal nézte a vért.

Viszont meg kell hagyni, ez az ingyenes parkolásos húzás ez zseniális abból a szemszögből, hogy egy gesztussal köpi pofán az ellenségnek tartott polgármestereket, s tűnik fel egyben a nép megmentőjének és jótevőjének szerepében. De végül is, ha belegondolunk, Nérótól kezdődően ilyen képességekkel az összes hasonszőrű alak rendelkezett és rendelkezik, de még egyik Arturo Uit sem sikerült megállítani, és ezt a miénket sem lehet. Lám, csak pár napja hirdette ki magát Cézárnak, és máris mennyi örömöt bírt szerezni nekünk, alattvalóknak. És ez így is van. Tegnap, ahogy kiderült, lehet parkolni orrba-szájba, népünk egyként sóhajtott fel: megmenekültünk, csak ez hiányzott hozzá.

Tarvágás

Amikor tegnap Gulyás G. miniszter a cinikus, jóllakott ministránsképével bejelentette, hogy kormányunk, így természetszerűleg Orbán Viktor Mihály kiket akar megsarcolni a járvány elleni védekezés ürügyén, mintegy kétezerhétszáz (2700) magyar település polgármestere kapott a szívéhez, miszerint mi lesz velünk nagymama, éhen fogunk dögölni, mielőtt elvisz minket a kórság. Az önkormányzatoktól olyan harminc milliárdot vár jótevőnk a közös kasszába, mégpedig úgy, hogy elszedi a gépjárműadójukat. S mivel rengeteg olyan magyar falu, község, etc. van, ahol ez az egyetlen bevétel, az történik velük, amit az elébb fölvázoltam nagymamailag.

Ezt az akciót tehát bízvást nevezhetnénk hullarablásnak is, de legyen inkább tarvágás a neve, ezt a budilakó gumicsizmás OVM jobban érti. A nagyobbacska települések ugyan nem válnak működésképtelenné, de elindulnak a lélegeztetőgép felé, hogy nekiálljanak vegetálni. Ez a harminc milliárd ez egy hatod Puskás Aréna, egy vizes világbajnokság töredéke, ennyit Mészáros Lőrinc egy hét alatt, három közbeszerzésen megkeres, így ugyan értelmetlen megnyomorítása a magyar városoknak, falvaknak, de ez oka világos. Mivelhogy soha nem látott balhé lett volna abból, ha szintén a járvány ürügyén elveszi a polgármesterek jogait, a számlát ekképp egyenlíti ki OVM.

Mondván szuszogva, hogy akkor is azt csináljátok, amit akarok, ha lepotyognak is a csillagok az égből, mert, ha erre is azt mondják az elfajzott polgármesterek, hogy azért nem kéne kimelleszteni a városukat, akkor víruspárti sorosisták lennének kapásból. Itt keccsölök értetek éjt nappallá téve – mondaná a kedves vezető –, véremet hullatom, szívemet alélatom, ti meg erre nem vagytok képesek. Ez lenne, és ennél cinikusan aljasabb dolgot nehéz elképzelni is, de OVM-nek sikerült ez is. Az önkormányzatok már régóta a bögyében vannak, a járvány elhozta azt az időt és lehetőséget, hogy különösebb feltűnés és visítozás nélkül le lehessen számolni velük, nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk.

Hasonképp birizgálják a beteges fantáziáját ennek a mi megváltóknak az áruházláncok, ezeket is szereti szopatni, s ha régebben némi erkölcsi és jogi megfontolások aljasan beteges ösztöneit és szándékait kordában tartották, most a vírusra mutogatva minden fék megszűnt, tehát szüret. Ezek is fizetnek, mint a katonatiszt, no, és a pártok. A felére lesz vágva a büdzséjük, hogy csak kipurcannak 2022-ig. Mert ugyan a Fidesz is kevesebbet kap, de ez csak elméleti lehetőség és veszedelem, mert Pártunk és az állam kasszája átláthatatlanul összefonódott, mint ahogyan OVM zsebe is az adófizetőkével, ahogyan közpénz jellegek vesznek el, és szaporodnak a kastélyok.

Íme, nyájasaim, ekként aggódik a kedves vezető szeretett népe nyüves életéért, és még fog is aggódni hasonképp, ameddig a gusztusa tartja. Ilyen hátsó és alantas szándékok olvashatók ki a drámai hangú bejelentésekből, mert miközben a népek az életükért reszketnek, jótevőjük azon morfondírozik, régi, elmaradott számlákat hogyan rendezzen le, s mindeközben gyalulja magának az utat 2022 felé. Az ilyen bűnösökkel cifra dolgokat szoktak csinálni a magukról megfeledkezett alattvalók, viszont ezt az irányt nem viszem tovább, mert a magyar az nem olyan, az olyan sülthal-bávatag. Meg vasárnap is van. Igaz, hogy semmiben sem különbözik akármelyik szerdától vagy péntektől, de azért mégis. Áldás, békesség.

Az idő pénz

Mint tudjuk, az idő pénz, nemzethyül tájmiszmáni, és erről Soros Gyuri bácsi, mint vezérkapitalista tudna előadást tartani Orbán Viktor Mihálynak. De nincsenek manapság olyan nexusban, hogy ez megeshessék. Orbán Viktor Mihály elég kevesekkel van olyan viszonyban, hogy diskuráljanak egy jót, mostanság leginkább ilyen türkökkel, bíborosokkal, tábornokokkal áll szóba, különben meg levelez. Írt egy bensőséges hangulatú küldeményt Antonio Lopez-Isturiznak azonban, az Európai Néppárt főtitkárának is, mert épp ki akarják vágni őt és az egész nyüves pártját a közösségből, ugyanis nem ütik meg az ott elvárt nívót.

„Minden tiszteletem az Öné, de nekem erre nincs időm!” – ezt vetette papírra ez a nyikhaj, mintha a valagából rángatta volna elő Lopez-Isturiz elvtársat, s ha másért nem, ennyiért is tökön lehetne rúgni, csak a diplomácia és politika ennél bonyolultabb és őszintétlenebb dolog. Orbán Viktor Mihálynak egyébként azért nincs ideje diskurálni fasiszta álmairól, mert épp egy személyben menti meg a nemzetét, parancsokat, vezényléseket fogalmaz, katonákat rak ide, rendőröket oda, tankokat emide. S ezért gyengéden utal arra, nem hiszi, hogy bárkinek volna ideje „fantáziálni” más országok szándékairól. Téved.

Ez a Lopez-Isturiz elvtárs egyébként, ha lenne vér a pucájában, válaszlevelében elküldené Orbán Viktor Mihályt a búsba, hogy szórakozzon a kedves anyukájával, és azzal levelezzen ilyen kioktató hangsúlyokkal, mert ez itt nem a kollégium, ő pedig nem Dájcstomi De ilyen nem történik, Lopez-Isturiz elvtárs ugyanis vélhetően levegőért kapkod, hogy mit képzel magában ez a gumicsizmás kis pöcs. Viszont felettébb sajnálatos módon ő politikus, így ilyen gondolatai nincsenek, ezért is fog elpusztulni Európa, s benne és vele együtt mi magunk is. A Lopez-Isturizok bávatagon nézik, ahogyan ilyen Orbán-féle alakok mindenféle gátlások nélkül működnek.

Ilyenhez nincsenek szokva a szalonban, ez a malomalja-fokos stílus nóvum, de csak neki. Más politikusok, újságírók és portások tudnának mesélni Kovács levelező, Varga miniszter vagy Novák államtitkár habitusáról. Ezek mind úgy néznek a kerek világra – eltanulva vezérüktől a fentebb stílt –, mintha rajtuk kívül mindenki kapcarongy volna vagy szolgálólány. Megfigyelhető egyébként ez az übermensch szemlélet a hívekben is, az összes kommentjükben, megnyilvánulásukban az tükröződik, hogy aki rajtuk kívül áll, az minimum nem ember, ha pedig véletlenül mégis, akkor legalábbis degenerált, nyálacsorgató organizmus.

Jó nekünk, hogy helikopterekkel vagyunk körbevéve, de még az időről nem is beszélgettünk, ami elég különös egy valami. Annyit tudunk, hogy Orbán Viktor Mihálynak momentán nincs belőle, mert a gumicsizmája az egészet kitölti. Pedig, mint tudjuk, az idő – a tér mellett – az anyag létezési feltételeinek egyik szelete, legalábbis ezt tanították a marxista esti egyetemen. Azt már nem, hogy fénysebességnél, vagy annak közelében lelassul, van belőle Bergson-féle szubjektív, amiről Hans Castorp mesélhetne, illetve, hogy az istenek számára meg nem létezik, mivel az örökkévalóban az idő fogalma értelmezhetetlen.

Ehhöz képest nincs belőle Orbán Viktor Mihálynak. Ha most belegondolunk abba, hogy – mint Lopez-Isturiz elvtársnak írta – azért nincs neki, mert minden idegszálával és szuszogva menti az életeket, s ebbe elsőként az tartozott bele, hogy Schmidt Mariskának házakat adjon vagy megkönnyítse a földek elzabrálását, akkor értelmet nyer a tájmiszmáni alapvetése. De, hogy épp emiatt ne legyen öt perce arra, hogy meghallgassa, miszerint, ha továbbra is ilyen dúvad lesz, akkor elköszönnek tőle, ez érdekes. Vagy pedig nem. Már egyáltalán nem érdekli. Bekaphatjátok, ezt üzeni hajdani társainak, és ez az országra nézvést elég súlyos üzeneteket hordoz. Itt tartunk, illetve tart ő.

Mumus, a mi mumusunk

Orbán Viktor Mihályt, úgy is mint diktátor, mindenféle alakban ábrázolják ezekben a napokban idegenszívű sajtótermékek a világ összes tájain, riogatva olvasóikat, hogy lám, van egy ország, ahol ilyenek történhetnek még mindig. Ilyen emberek teremnek, ilyen hülye népek vannak, hogy hagyják, sőt tapsikolnak neki. Se szeri, se száma az elriasztó sajnálkozásoknak, például nem tudom, hollandul miképp hangzik az édes, jó teremtőm mit tettél te velünk, de biztosan valami kattogó zakatolás, mint amikor készül fölrobbanni a kotyogó.

Mi benne élünk az édes, jó teremtőmben, míg pedig azok, akiknek ezek a sajtótermékek írnak, rajzolnak az egzotikus magyari országról, elriasztó képet föstve erről a különös, barbár népről, meg nem. Most látjuk, milyen érzés tudósítások tárgya lenni, egy polcra kerülni tábornokok irányította banánköztársaságokkal, s nem azért, mert le vagyunk sajnálva – mint sivalkodik a NER színe-virága –, hanem, mert benne élünk egészen szügyig. Rólunk, velünk, a mi sorsunkkal mutatják meg a civilizált világnak, mivé fajulhat az ember, ha nem gondozzák megfelelően.

Ettől azonban, hogy tankönyvi anyag lettünk, sorsunk jobbra nem fordul, csapatok segítségünkre nem sietnek, a civilizált világ kényelmesebb és hülyébb annál, mintsem kivágja a voltaképp benne leledző fekélyt. Emlékezhetünk, az ostoba angol trakoristáknak is azt mutogatták, ez az Orbán hogyan lopja el a pénzüket, amire nem az volt a reakció, hogy elhajtják ezt az Orbánt, hanem inkább kiléptek az unióból. Olybá tűnik, ez az unió ez ilyen, inkább lerohad a seb körül, mintsem meggyógyítsa azt, mutogatja lakosainak az elrettentő, gonosz embert, miközben meg pénzeli.

Mumus Orbán már, de a miénk egészen, a mi mumusunk, másoknak viszont csak tankönyvi anyag és egzotikum. Olyan, mint Mohamed a Charlie Hebdonak, ami következtében, mint emlékezhetünk, néhány szélsőséges iszlamista szarrá lőtte a szerkesztőséget, a művelt nyugat pedig je suis-eset játszott. Ha most Németh Szilárd megindítaná a tankjait a vétkes szerkesztőségek ellen, akkor sem változna semmi, sóhajtoznának és rajzolgatnák tovább ezt az Orbánt mindenféle patásnak, a német kőműves meg beletúrna az orrába, fölhajtaná a sörét fejét csóválva, hogy milyen különös is a világ.

Kovács levelező szerint megint boszorkányüldözés folyik. Úgy tíz éve már egyfolytában egy komplett Gyalog galoppot delirálnak ide, állandó a szembeforgalom az autópályán, karambol viszont soha nem történik. Most is, hogy az EU Bírósága elmarasztalta a Fideszt – mint Magyarország szinonimáját – a kvótaperben, a Fidesz igazságügyi miniszterének első szava az volt, hogy szarunk rá. Ez amúgy hallatlannak volna nevezhető, de minálunk mindennapos, mint ahogyan az is, hogy két kézzel gyömjük zsebre a pénzt, és már eközben tagadjuk, hogy kaptunk volna.

Ehhez képest készülnek decens karikatúrák, amivel a művelt nyugat csakúgy, mint a szolgasorban senyvedő magyar népek kitörölhetik az arschukat. Unalomig emlegettem már a München 1938 szindrómát, ami akadálytalanul és folyamatosan működik. Ez azt mutatja, hiába van szép öltönyük, hülyék ezek, vagy ha nem, tesznek rá, mi történik egy néppel a szövetségükön belül. Vagy, ha tennének is valamit, de kötve van a kezük, akkor a szövetségük működésképtelen és megérett a pusztulásra. Nem vagyok EU-szkeptikus, de a tiszta logika erre a következtetésre juttatott.

Hogy jobb érzésű újságírók ugyanott lukadnak ki mint én, annak néhány haszontalan karikatúra az eredménye. Az olvasottság talán nő, viszont a gyalázat marad, a Charlie Hebdo sem változtatott meg semmit, csak köldöknézés közben előidézte a saját halálát. A gonosz mindig könnyebben győz mint a jó, a tagadás könnyebb mint a bizonyítás, lopni egyszerűbb mint dolgozni. Tudnék még ilyen falvédős bölcsességeket sorolni, de maradjunk annál, ami azt hiszem, Erdogan látogatására született, miszerint: édes babám nem mék haza ne várj most, lezárták az egész kurva belvárost. Ebben benne van az összes nyomorunk.

A gauleiterek alkonya

A nemzetiszocialista, egészen illiberális Németországban a gauleiterek egy-egy tartomány, körzet, kerület vezetői voltak. A vezér meghosszabbított keze, mindenható atyaistenek, élet és halál urai, ilyenek. A nemzetiszocialista, egészen illiberális Németországban is felhatalmazási törvénnyel irányította az egész mókás birodalmat a tuggyukki. Sőt, ez a tuggyukki a korlátlan hatalmat is egészen hasonlatos módon kaparintotta meg, mint a mi kedves vezetőnk, és még annyi párhuzamot meg egyezést tudnék sorolni, hogy azt hihetnők, ez a miénk a tuggyukkitől tanult módszertant és irányító eszméket.

Erről már hosszú évek óta irkálok, ma viszont csupán olyan nagyjából húsz óra történetét mesélném el, aminek a végén ki fog derülni – amit egyébként enélkül is tudunk –, hogy amit ezek művelnek, az kormányzásnak nem nevezhető, eufemisztikusan eszement kapkodás inkább, másképpen mondva lószar. A felhatalmazási törvény egyáltalán nem a járványról szól, és ez kiderült már az első napján is. Semmi méltóság nem volt ezekben, hogy kicsit vártak volna, rögtön az volt a legfontosabb, hogy Schmidt Mariska kapjon két ingatlant ingyen, meg, hogy könnyítsék a földek ellopását is. Sőt, hogy a közbeszerzések is zavartalanul folyhassanak.

Ezen kívül, ahogyan a kedves vezető ígérte akkor – mármint, hogy elégtételt fog venni –, úgy érezte eljött az ő ideje, és felülírhatja az októberi választásokat. A renitens, szakadár városokba gauleitert delegál, hogy véletlenül se történhessék ott más, mint amit ő akar, ugyanakkor ez szimbolikus lépés is volt, láthattuk, mire számíthat az ország a veszélyhelyzet végtelen idején. Hogy akármi eszükbe jut, máris szuszogva igyekszenek azt megvalósítani még a józan ész ellenében is. Orbán a gauleiterek kinevezésével puszta erőfitogtatásból emberek életét sodorta volna veszélybe, de nem ez zavarta, nem ezért vonta vissza az egészet.

Gondoljuk meg ugyanis, hogy egy városban, településen villámgyorsan kell dönteni valami járvánnyal kapcsolatos dologról, amit a polgármester egy perc alatt megtehet, a gauleiternek öt napja lett volna rá, míg megkonzultálja a kedves vezetővel, hogy mondjuk Pécsen vehetnek-e WC papírt, mert erről lett volna szó. Meg igazán az ellenzéki oldal szopatásáról, ha beledöglik a lakosság, akkor is. Mert ugyanis néhány gauleiter vesztes fideszista polgármester lett volna, akit odaültetve a legyőzője nyakába, hogy neki dirigáljon, na az lett volna csak a mókás felállás.

Aztán nem telt bele egy nap – mondom, kábé húsz óra –, és vissza is vonták (vonatta a kedves vezető). Ennyi idő volt szükséges ahhoz, hogy kiszámolják a duci kis ujjaikon, ez mekkora népszerűség-, ergo szavazatvesztéssel jár majd, ha egyáltalán lesz még szavazat valamikor a büdös életben. S miután kiderült, hogy naggyal, mert azon túl minden egyes halál közvetlenül kapcsolható össze a kedves vezetővel, máris nem volt annyira fontos ez a egész. Így mennek a dolgok Neriában. Nem kormányzás van vagy a veszélyhelyzet kezelése, hanem a szavazatok maximalizálása az ellenzék szopatásával elegyeset.

Minden más le van szarva. A széles nagyvilág is, amelyik úgy tűnik, most egyként kezdett el ordítani, hogy mi történik az ő kebelében, és annak is a közepén. Ez a Donald Tusk is azt mondta, most már elég, majd a járvány után leszámol a Fidesszel, így hát ez a Tusk is röhejes egy alak. Fenyegetése olybá tűnik, mint Svejk búcsúzása Vodickától, hogy majd a háború után este hatkor találkoznak, ami így aranyos. Viszont ebben olyan reménytelenség tükröződik és fejeződik ki, mint az elevenen felfalt báránygida szemében, amikor egészben nyeli le őt a kígyó. Nem több ez és nem kevesebb, tehát nem kell csűrdöngölőst járni, hogy visszavonta.

Nem belátásból, nem erkölcsi megfontolásból vagy jófejségből, hanem pragmatikus okokból, amelyek között az utolsó volt az, hogy ezzel így irányíthatatlanná válik az ország – ami már a megfogalmazásakor látszott –, hanem kizárólag matematikai műveletből levezetve, hogy ez hogyan hat a kedves vezető renoméjára. Ez a zsinórmérték ugyanis, nem a te nyomorult életed, nyájas olvasó. Ez vár ránk az elkövetkező kilátástalanul hosszú időben. És most, hogy így elmeséltem a múltat, jelent és a jövendőt, megreggelizek. Tegnap óta harminc forinttal drágult egy liter tej a bótba, most jöttem meg. Egyszer erről is beszélgetünk.

Jónás a halban

Azt mondta Adorno bácsi annak idején, hogy Auschwitz után verset írni barbárság. Én pedig azzal áltattam magam, hogy József Attila után meg nem lehet, illetve teljesen fölösleges. Egyikünknek sem volt igaza. De, míg Adorno bácsinak történelmi értelemben, nekem csak azért, mert nem sikerült fölmentést adni magamnak, mért nem vagyok koszorús költő, ücsörgök a Parnasszus ormain lanttal a kezemben és babérkoszorúval a fejemen. S míg én csak nyavalyogtam, Adorno bácsi arról mesélt, hogy cezúra keletkezett az emberiség történelmében, amit Ady mondott ki legszebben, pedig nem is hallott Auschwitzról, hogy miszerint: minden egész eltörött.

Most is ilyen törések közepén, egy cezúrában vagyunk épp a járvánnyal, ami után semmit nem lehet úgy csinálni, mint előtte. Egyes ábrándozó lelkek arról delirálnak, ez majd megváltoztatja az emberiséget, megjobbul úgymond fajunk, megtisztul bűneitől és valami tökéletes harmóniában születik újjá. Ha Gyurcsány frappánsságával ellenkeznék, azt mondanám, lófaszt, mama, a magam erejéből csak annyira futja, ugyan már királylány. Mivelhogy járványok jönnek mennek, volt az a mellbevágó spanyolnátha az előbb, korábban pestisek, meg amiről még nem is tudunk, emberi fajunk pedig maradt, ami volt. Romlott, gonosz, istentelen organizmus.

Körülöttünk csillagok gyúlnak és kihunynak, lassan utazunk a Marsra, de az ember ugyanaz, mint volt Babilonban, Egyiptomban, Rómában, az Etelközben és Horthy meg Rákosi alatt. Pedig az évezredek alatt átélt már számos utolsó figyelmeztetést a két lábon járó állat, mindig megvolt az esélye, de soha nem élt vele. Lehet, a génekben van a hiba, hogy nem passzolunk sem egymáshoz, sem pedig ehhez a bolygóhoz, ami pedig létrehozott bennünket. Nem ártana viszont végre haza is érni a kalandozásokból 2020. április elsejébe, mikor is csapkod az istennyila és arat a járvány a Cinege utcában csakúgy, mint Kiskundorozsmán vagy Vépen.

Bajban ismerszik meg az ember, tartja a külvárosi magyar bölcsesség, és van azért benne valami. Mert míg például Orbán még azt is letagadja, hogy pénzt kap arra, mentse meg a népét, ősellensége meg egymillió dollárt ad ugyanerre a célra a sajátjából minden érdek nélkül. Vannak olyan készségei az emberi fajnak, amelyek a tudaton kívül megkülönböztetik a papagájtól, és ezek az irgalom, a szolidaritás meg ezek folyományai, amit nagy általánosságban és összefoglaló néven éthosznak nevezünk. És nem árt, ha van belőle, mert, ha nincs, bekövetkezik Auschwitz, aztán nem lehet verset írni többet. Igaz, futballozni minden gond nélkül meg igen.

Míg van olyan, aki segít a bajban, más a szobrát építgeti, s holott nem tudja, de illik rá Nietzsche elgondolása az erkölcsről, miszerint az csak arra szolgál, hogy a tömegeket féken tartsa. Ebből fakadóan a felül levőknek nem annyira kötelező betartani annak parancsait, és megint ott vagyunk Auschwitznál. Mindig ide lukadunk ki. A járvány is efféle cezúra, van az előtte és utána lévő állapot, amiről szép lelkek azt hiszik, más lesz, vagy utána jobb. Nem. Sőt, a gazdag még gazdagabb lesz, a szegény még szegényebb, a nyomorult egészen az, amire elég egyetlen bizonyíték, hogy a fideszisták még most is a maszkokon nyerészkednek, és változatlanul lopnak.

Így hát azt tételezni, hogy ami velünk most történik, az valami purgatórium, dőreség, inkább a pokol maga. Mindig ez volt, mindig is ez lesz, soha nincsen vége. „Nagy ott a baj, eláradt a gonoszság, szennyes habjai szent lábamat mossák”, mondta már Babits Istene is Jónásnak, és mégis, annak is az lett a vége, hogy a próféta ücsörgött a tök alatt, míg Ninive meg élt és virult tovább. Ebből is kitetszik, hogy menthetetlenek vagyunk, s ha valakiben az a pőre remény pislákolna, van esély arra, hogyha túléli a bajt, majd valami szebb világban ébred újra, akkor csúnyán becsapja magát. Igaz, hogy válaszvonalhoz érkeztünk, de mint annyiszor, most is sikeresen folytatjuk majd ott, mint előtte addig, ami romlásba vitt. Elég csak Orbán véreres szemeibe nézni.

Kinyílott a pitypang

Mivelhogy a lélek, belátás, empátia, irgalom és intellektus nélkül magát tengető, kisebbségben lévő, de mégis magának többséget csaló álkeresztény troglodita horda tegnap elfogadta a Hitler-törvényt, mától elméletileg őket bíráló dolgot írni nem lehet, mert még föl leszünk jelentve, mint a lakosaiért igazán aggódó mohácsi polgármester, hogy a nép ellensége vagyunk, imperialista libsibolsi kurvaanyánkkal egyetemben. (Nem akartam tovább proustozni a mondatot.)

Nos, hát, hogy az alapokat leraktuk, szívünk teljes melegével adunk hírt arról, hogy kinyílott a pitypang, ahogy arra a néhai Kerényi Imre intette azokat, akik a rohadtul nemzeti Magyar Krónikába szerettek volna irkálni. Ez az irány ma különösen aktuális, s a Hitler-törvény éjfeli életbe lépése után egészen az. A nemzeti sajtótermékek ugyanis túl fognak csordulni a járvány elleni héroszi küzdelemről szóló dolgozatokkal, gumicsizmában és katonákkal, rendőrökkel természetesen.

És ugyanakkor azzal, hogy Gyurcsány és társai, mint a nemzet ellenségei és hóhérai, úgyis mint víruspártiak, egyesével köpnek bele minden szittya magyar szájába, hogy terjesszék a halált közöttük, fogyjon a magyar DNS, hiába a CSOK, Novák elvtársnő minden nemzetszaporító buzgalma, meg a lukas kotonok. Ezért örülünk a pitypang nyílásának, hogy nem fojtódik belénk a nyüves szó, sőt, mitöbb, azt is elmesélhetjük a drága olvasónak, hogy Orbán miniszterügynök elvtárs az nem is olyan.

De, olyan mégis. Midőn trottyos alakjára és véreres tekintetére gondolunk, eszünkbe ötlik Leonard Penny felé intézett szava Sheldonnal kapcsolatban, amikor a lány ellágyult volna a félnótás fizikus irányában, és esdve magyarázta Leonard, ne higgy neki, nagy szemei vannak, de nincsenek emberi érzései. Így nem hiszünk magunk sem annak, hogy a korlátlan hatalmat jóra használja majd, aki rendelkezik vele, mert neki ugyan vérben úszik a szeme, viszont emberi érzései nincsenek egyáltalán és szintén neki se.

De akkor mije van neki, ugye, meg milyen ez azon túl, hogy olyan. Nem árt tudni most már arról, aki egy pöccentéssel irányíthatja az életünket, emelhet föl vagy taposhat el, tehát azon gondolkodjunk el, mi is irányíthatja őtet a szaros életében. Hogy vajon népének boldogsága-java, országának virágzása-üdve, ezekért való szívbéli jóság és szerelmetes eltökéltség, és arra kell jussunk, lófaszt mama, a kismaci kunkori farkát, illetőleg bakfitty, ha már nemzeti.

Alaposan végignézve Orbán Viktor Mihály életében nyújtott teljesítményét, amivel majd a mennyország portája előtt el kell számolnia, hogy bemehet vagy sem, vagy egyiptomi módra a szívét a mérleg egyik felére rakva megmutatkozik, van-e elég súlya a jó cselekedeteknek, szóval ránézve a potrohára arra kell jutnunk, három alapattitűdje van a manusnak, amely a tyúkszaros életét meghatározza, és minden más csak ezekre épül és ezekhez viszonyítható.

Ezek pedig a hatalom akarása, a szerzés buzgalma és a bosszúvágy vagy szomj. Egész eddigi életét ezek irányították, ami tegnap ért a csúcsra, mivel az ország – már ma nem is élő – gyűlésében nem jelent meg, ezért az erkélyén élvezett el valami bíboros társaságában, vagy valahol egy függöny mögött biztosan. Voltaképp az a helyzet állott elő, hogy elérte önmaga korlátait, ennél följebb már nem mehet, ennél többet el nem érhet józan ésszel, és a diktátorok természetrajzát ismerve tudható, hogy ezen a ponton szokott elszabadulni a totális téboly.

A három alapattitűd kiélését már semmi nem akadályozza, az eddigi módszerbéli korlátok megszűnnek, így Isten irgalmára van bízva, hogy mi történik és történhetik az országgal és a benne lakókkal. Sok jóra ne számítsunk, mert, mint tudjuk, ennek érzelmei nincsenek, még, amikor a karácsonyfája mögül kukucskált családi körben, akkor is csurig volt sunyisággal a szeme. Egészen sajátos módon indokolatlanul hosszú élete során egyszer láttuk olyannak, mintha ember lenne.

Ez pedig épp a pitypangos Kerényi temetése volt, amikor is vizsgálati alanyunk bömbölt, mint valami dagadt óvodás a sarokban. Bár ez két másik okból is előfordulhatott, mint valódi érzések előtörése, ezek pedig, hogy sok volt a hűsi vagy kevés a bogyó. Egyik sem jobb a másiknál. És most, hogy tudjuk, éjféltől, fogva egy narcisztikus, hatalommániás, kapzsi és gonosz ember kezében van az egész életünk, de teljesen, az maradt valóban, hogy örüljünk, kinyílott a pitypang. Bár még egyet sem láttam.

Ma ontják véredet

Ma délután majd, amikor a kihalt városban, a néptelen tereken és utcákon olyan élesen süt a nap, ahogyan csak Sartre-nál tud Bouville-ben, Németh Szilárd kézfejével megtörli velőtől zsíros ajkait és állát, majd elégedetten böffent: megcsináltuk. Még tán azt is mondaná, Oszikám vagy kérlek alássan. És mind az összes fideszista és kereszteslovag elégedetten néz ki az ostoba, aljas fejéből, hogy megcsináltuk, azaz bevégeztetett, kivégeztük az országot, juhhé. Ki lehet teljesíteni a fideszizmus építését, amely út az orbánizmus felé, ami maga a tökéletesség, abban majd elhal az állam, és életre kelnek a démonok.

Addig is haladunk a fideszizmus útján, Kádár apánk módján ejtve, külön hangsúlyozva a „t” és „j” hangokat, pattogva egymás mellé téve azokat, mert mi nem bunkó, felcsúti parasztok vagyunk. Nem ám, gumicsizmás világpolgárok a szalonban, és nem azt mondjuk, úttyán, akár egy kocsis, hanem eltartott kisujjal beszélünk. De ez mellékdal, viszont mégis elvezet a következő fejezethez, hogy a felhatalmazási törvényt elfogadva milyen zavartalanul is épülhet a fideszizmus, hogy ez mi is, hogy miben kell élni majd ezentúl, bár eddig is. A fideszizmus, az a falusi fasizmus, ez a budiszagú terror, másképpen a parasztok tobzódása.

Mert nézzünk rá csak Németh Szilárd zsíros szájára, aki organizmus ikonikus alakja a fideszizmusnak görög-római műveltséggel, Kósa a kupakjaival, Kásler a tébolytól lázas szemeivel meg a koszos körmével, a gumigatya szagú Novák nacsasszony, a kotkodáló Szijjártó meg az összes többi. Ezek előtt megszűnnek a gátak, ír egy cetlit holnaptól, és annyi. Lefoglalja a boltodat a válság nevében, börtönbe dug a válság nevében, zaklat az utcán a válság nevében, egyáltalán, azt csinál, amit csak akar, s miközben életlen késsel metéli a torkodat, azt súgja a füledbe kéjesen, hogy csak érted teszem, a bűnös lelkedért. Megégetlek, hogy szabadulj a liberális gonosztól, ami megszállt.

Reggel még úgy-ahogy szabadon ébredtünk, mire a karanténos szobába újra ferdén süt be a nap, egy diktatúrában hajthatjuk álomra elgyötört fejeinket. És nem is ragoznám ezt tovább tisztelettel, hiszen már nem tudom, és utána sem nézek, hogy melyik bölcs ember mondta: ha nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell. Annyit azért még a jövőre nézvést, hogy jól jegyezzük meg annak a dicsőséges százharmincakárhány embernek a nevét, akik ma ezt megszavazzák. Addig is hallgassunk Pilinszkyt Hobo tolmácsolásában: „Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.”