Ecce homo

Manapság a kulináriák mennek, meg az Ottó. A Tóth Ottó. A nemzeth még meg sem emésztette a tücsköket, amelyeket Soros Gyuri bácsi tolt le a torkán, mint a libákat tömni szokás, erőnek erejével, máris itt van neki Németh Szilárd csirkeszárnya.

A rezsi őre, a nemzetbiztonság harcosa, a Szélberniölő momentán fakanállal mutatja a beléje ájult egyedeknek, hogy nem robot ő, hanem húsos, véres organizmus, ugyanúgy megverve az éhség mardosó érzésével valamint a szarás gyönyörével és keservével, mint akármelyik csonthéjú nyugdíjas.

A Csepeli Hírmondó című nyomdaipari termékben, amely fogantatásától a komcsik basztatására és egyetlenünk csodatételeire alapozva írja a sajtótörténet rongyos lapjait, ámde arany pennával, állandó rovata van Németh Szilárdnak, „Így főzök én” címmel.

Az e heti számban csirkeszárnyból varázsol, vonszol elő mintegy elmondhatatlan kéjeket, alapozva arra, hogy ez a madárvégtag a lábával együtt a nyugdíjasok steakje. Ez az ő mannájuk a szürke köznapokon, amikor nem olvashatni és láthatni Németh Szilárdot, bár az ilyenek viszonylag ritkák, sőt, voltaképp nincsenek is.

A mesterséf ott követi el a hibát, hogy libazsírral operál, ezzel buktatva le magát, mert ilyet nyugdíjas sohasem látott, és keveri a gépolajjal. „Mivel a szárny viszonylag zsírtalan és rövid ideig főtt a levesben, libazsírral oldom meg, hogy az ízek, zamatok, vitaminok kioldódjanak.” – így az ínyesmester, és csak csettinthetünk.

Vannak még Michelin csillagos ötletei, már tavaly ősszel is egy füstölt nyelves pacallal vágott vissza a menzareformról kérdező „sznob és cinikus libsi sajtónak”. A pacalról akkor elmondta, „ha még kerül bele egy kis velő, akkor az isteni és mennyei tud lenni, és szerintem egészséges is”.

Ezen lehetne vitatkozni, de az vesse rá az első követ. Ellenben azon merenghetünk csöppet, hogy itt a disznó agyának élvezetére buzdít, amely bizonyos kultúrkörökben legalább annyira bizarr, mint Fazekasnak a szöcske, tehát voltaképp nincs miről beszélni.

Továbbá, ha ezt az egészet a filozófia-fizika-kémia elefántcsont tornyából nézzük, akkor érdektelen is. Még Sheldon, tőle szokatlanul totál máttósan tette fel a kérdést hallgatóságának, hogy mi a világegyetem, és természetesen választ nem várva ritmikusan elkezdte sorolni a periódusos rendszer elemeit, és milyen igaza volt.

Ilyen szupernova robbanások után az űrben szétszóródott anyagból áll minden, az egész nyüves életünk. A rohangászó elemek pedig teljesen váratlan molekulákat adnak ki, az egyikből szöcske lesz például, a másikból meg Németh Szilárd. És ez is érv a kreacionizmus ellen, hiszen a teremtő akkorát nem hibázhatott, hogy ilyet alkosson, hacsaknem sok tablettással hűsítette magát.

Az étrendre visszatérve még: nem véletlen, hogy a rezsidémon rajong a velőért, a rozsomák is ezt teszi. A menyétfélék e legnagyobbikának olyan erős a fogazata és a harapása, hogy a csontot is kettéroppantja, és idevezülten hörböli a velőt, míg például a bamba medvék korgó gyomorral hajkurásszák a jávorszarvasokat.

Más szemszögből azt is tudjuk, hogy az emberré válásban is nagy szerepe volt a másik élőlény agya megzabálásának, hiszen a fehérjében és zsírban gazdag velő segítette a cro magnonit, hogy az ő diónyi agya is növekedjék.

Viszont, ha ebbe belegondolunk, az elkövetkező pár millió évben jó esély mutatkozik arra, hogy a velőzabáló rozsomákból is ember legyen. És lehet, már meg is történt, ahogyan Németh Szilárdra tekintünk, midőn fakanállal a kezében mosolyog. Képüknek ezt a címet is adhatjuk: „Ecce homo”.

És tényleg, a NER által kitermelt organizmusok ilyenek, akik létük lényegét kolbásztöltésben, pálinkázásban, szotyolázásban, gumicsizmában flangálásban, malacólak meglátogatásában vélik megtalálni, így óhajtva demonstrálni, hogy ők is a nép eccerű gyermekei.

Valóban azok, megrekedve az ugaron, a malmok alján. Ilyen tenyeres-talpas manusok ők gyűrött zakóban, akik a magyar néplelket velőzabálással őrizgetik Sorostól, eközben pedig megfeledkeznek arról, hogyan hajigálják a szart a saját propellerjükbe.

Ugyanis, ha emlékezetem nem csal, nemzeti nagylétünket a muszlimoktól óvjuk, akik nemhogy tücsköt-bogarat, még csak mangalicát sem esznek. A csúszómászók és ízeltlábúak élvezete a sárga bőrű, vágott szemű emberek sajátja, velük viszont már csak a seggünkön meglévő piros pötty miatt is egyek vagyunk, ha nem tévedek.

Érti most már ezt az egészet a rosseb.

Postáskisasszony

Heréd polgármesterének, egy bizonyos Kómár Józsefnek az egyik atyafija elmerült a kampányos, szavazós és savazós cirkuszban, de szügyig. Egy Fidesz-es mikkamakkának gyűjtögetett volna a postán, ami nem tetszett a postáskisasszonynak.

Nem esztétikai okokból, lehet, hogy föss ember volt ez az atyafi, de még az is lehet, hogy nem. Ez tök mindegy, a postán nem lehet aláírást gyűjtögetni. A postán sok mindent lehet, kaparászni, agyvérzést kapni, de ezt és most, ezt a gyűjtögetést ezt nem lehet.

A postáskisasszony tökös volt nagyon, ha ez a jelző épp az ő esetében megengedett, de ez sem érdekel igazán. Szólt ennek az atyafinak, hogy ne má’. Jobb helyeken ilyenkor azt mondják a legények, hogy oppardon kisasszony, és hazamennek.

A vadnyugaton meg előkapják a hatlövetűt, és hunyorogva lőnek a fekete kalapjukban. Magyarhon se nem jobb hely, se nem a vadnyugat. Magyarhon ilyen sajátos, komcsifeudál-fasiszta kóceráj. Ezért ez a polgármester sértve érezte magát, holott ott sem volt.

Ilyen hármas áttételen keresztül, mikkamakka–atyafi-pm.elvtárs is fájt neki, hogy a fatornyosában ilyen postáskisasszonyok ellenállnak az akaratnak. Elbattyogott tehát polgármester elvtárs a postára, és lebaszta a postáskisasszonyt, hogy mit képzel magában, trallalla-trallala, vagy hogyan van az a nóta a királyfival.

Ennyi az egész voltaképp, és szót sem érdemelne, ha nem lett volna ez az én madeleinem tegnap, ahogyan szuttyog a teában. És máris láttam magam fiatalon, delin, amint az idők hajnalán hordom az újságot, és egészen furcsa dolgok történnek velem, akárha postáskisasszony lennék.

Ez annyira Orbán előtt volt, hogy még javában Kádár alatt, így végül is, akárha most. Egyelőre még úgy tűnik azonban, hogy az idő leginkább lineárisan telik, egyezzünk meg tehát abban, hogy kurva régen történt, hogy belenéztek a szemembe.

A körzetemben lakott a megyei lap főszerkesztő elvtársa is, aki a nehéz napok estéin a sarki késdobálóban pihente ki a fáradalmakat. Ez volt a közelben elterülő szovjet laktanya tisztjeinek törzshelye is, klafa kis hely volt tehát, én meg újságpénzt szedtem a bizarr nap estéjén, és szintén megpihentem főszerkesztő elvtárs második otthonában.

Úgy adta ki magát a dolog, hogy pont egy asztalnál dülleszkedtünk csöndesen, amikor főszerkesztő úr fixírozni kezdett nagyon a malac szemeivel, és kérdések özönével bombázott, ki vagyok, mit csinálok, minek élek, ilyenek. Akkor sem beszéltem túl sokat, nem válaszoltam neki. Nem szóltam egy rohadt szót sem.

Ebbe ő egyre jobban belehergelte magát, és a végén megkérdezte, tudom-e ki ő, meg kijelentette, vigyázzak, mert nagyon sokat tud ártani nekem. Így habzott a nyála, aztán csöndben ott hagytam az anyjában főni.

(Így zárójelben teljesítem ki a mesét: egy óra múlva, amint az újságpénz szedését bevégeztem, visszafelé haladtomban látom ám, hogy a kocsmától húsz méterre egy alak úszó mozdulatokat végez a flaszteron hasmánt, a kalapját meg fújja a szél, s az gurul. Perszehogy főszerkesztő elvtárs tempózott ott. Jó úttörő vagyok, hazacipeltem és nekitámasztottam az ajtónak.)

Ez a főszerkesztő elvtárs ilyen kommunista-dzsentri volt, mint a herédi polgármester elvtárs. Ez egy embertípus, amelyet megfelelő gének esetén a rendszer kitermel magából. Nem mindenütt fordul elő a világban, nálunk viszont bőven tenyészik.

’89 után volt rá esély, hogy kihaljon, de ez sajnálatos módon elmaradt. Most pedig már túlszaporodtak, burjánzanak élőhelyükön, amely a NER, és ennek sűrű és büdös levegője egyre nagyobbra növeszti az összeset. Onnan ismerhetni meg őket, hogy önálló vegyértékük nincs, rangjuk van, meg címük. Polgármester, képviselő, ilyenek, és nem tudják, hogy ez csak egy állapot, mindenféle érdem nélkül.

Viszont ezt a kommunista-dzsentri fogalmat nem csak azért találtam ki, mert oly jól hangzik, meg igaz. Hanem mert, ha a mi hülyéink szerint már van sorosista embertípus, akkor játsszuk így a játékot, és illesszük be a Brehmbe őket is, mint felettébb kártékony fajtát.

De megint csak száguldozik a képzeletem, hiszen voltaképp a postáskisasszonyról akartam mesélni, és hiszed vagy sem, de azt tettem. Becsületre méltó a merészsége, amellyel szembeszállt egy kommunista-dzsentrivel, mert ezek bosszúálló fajta, meg pitiáner is, persze. Lehet, a postáskisasszony és a rokonsága az incidens után kezdheti keresgélni a ládafiában a munkanélküliek kiskönyvét.

De más baj is eshet, ha nem vigyáz. Mert tegnap olvastam azt is, hogy vezérünk meghirdette a totális háborút, amelyben szerinte óhatatlanul elcsattan egy-két pofon. Így fogalmazott, hát, akkor nézzük!

BARÁTSÁGOS EMBEREK V. – akik megjárták a háború poklát…

A régi írások felidézésével folytatjuk sorozatunkat, míg a betegágy nem engedi, hogy újabbak szülessenek…

Beszélgettünk már sokat, sok mindenről. Az élet dolgai, a gondok, valahogy mindig előbbre valók voltak, és lesznek, mint az emlékezés. Pedig egy ideje már tudtam, az a nap mindkettőnknek fontos. Az elmúlás, a búcsú dátuma, amiért írok…

„Az ember csak akkor jön rá, hogy egész élete emlékekből áll, amikor elkezdi elveszteni az emlékeit, akárha pillanatokra is. Emlékek nélkül nem élet az élet… Emlékezetünk fűzi össze a bennünk meglevő dolgokat, emlékezetünk határozza meg az értelmünket, a cselekedeteinket, az érzelmeinket. Emlékezet nélkül nem létezünk.”      Luis Bunuel

Gyertyákkal a zsebünkben indultunk a szombathelyi temetőbe, a sírjaik felé – ő és én. Nem tudva egymás útjáról, céljáról. Vitt a lábunk, meg a lelkiismeretünk. A gyufaskatulya zörgése, a lélekharang kongása kísér mindkettőnket, próbáltuk felidézni az arcvonásaikat, szavaikat, gondjaikat, gondolataikat. Öregapám harminc évnél is régebb óta, nagyapja tizenegynéhány éve már, hogy az égi hadak útjára lépett. Ők, akik valaha együtt indultak a nagy háborúba. Úgy bizony, hiszen szinte egy faluból valók voltak, talán még a vagon is közös volt… mindketten a tavaszt hagyták maguk mögött…

002

Az én öregem után alig maradt emlékezet, az övé szinte mindent megörökített. Ha fölütöm – számomra képzelet béli, az internetnek köszönhetően mégis elérhető – könyveit, naplóit, feljegyzéseit, egy kicsit, mintha mindazt átélhetném, amit az én jóságos nagyapám is megérhetett… Magyarok voltak ők, egy ideig legalább magyar katonák, a világháború harcosai, hősei, akik megjárva a Don poklát, hazatértek építeni, családot, szeretetet adni a szűkebb pátriának.

( Jó volna elmesélni, elmesélnünk ennek a bomlott tudatú országnak, mi volt a háborúban, mit éltek meg a magyarok, a magyar katonák, mielőtt a Szabadság téri emlékműnek engedelmeskedve átírják az összes történelemkönyveinket… amíg még nem késő, mert nagyapáink emléke erre is kötelez! )

„Szeretünk bolyongani a történelemnek romjai felett, meg-meg állunk, behunyom a testi szemeimet, mereven nézek belülről kifelé… „mi az ami a kétes távolba vezet?”… merengeni mit ér?… mégis úgy érzem, hogy a jelen a múlton épül és emlékezem…

…Valahogyan ilyen… az élet. Hordoz magában örömet, bút, bánatot, reményt, kacagást, könnyet, s ki tudja még mennyi mindent, amit egy embernek el kell viselni. Hordozni kell, mint Jézus hordozta a nehéz keresztet, s a nagy súly alatt, ha földre roskadt is, újra és újra felegyenesedett, vállára emelte a durván faragott nehéz bitófáját, és indult felfelé a Golgota magaslatara… Szóval az élet tele van golgotai úttal, hol könnyedén hordozzuk az élet keresztjét, hol már úgy érezzük elesünk alatta, a fáradtság földre súlyt,… de, nem lehet összetörni, kínzó fájdalmak mellett újra és újra talpra kell állni, gondjaink, bújaink, könnyeink áradata mellett kell az élet útján csoszogni. ÉS EZ AZ EMBER, amikor nem marad a földön siránkozó, könnyekkel áztatott arccal, erős lélekkel, hittel, akarattal föl kell állni, s tovább botorkálni a reményteljes jövő felé…

001

…Amikor valaki megszületik, akkor mindenki megkapja a maga élet csomagját… /predestináció, felfogás/ amikor a Mikulás átadja az ajándékcsomagot a gyereknek, aki reszketve nyúl feléje, de óriási örömmel fogja a kezébe ezt a mikulási csomagot… vajon mi is lehet benne? Nagy kérdőjel előtt áll, és epedve várja azt a pillanatot, amikor már külsőleg teljesen végigpásztázta, leste, forgatta az ajándéknak tűnő adományt, nézzük meg mi van belülről… Boncolgatás közben rezdülnek meg benne az érzelmeknek ideghúrjai, amik a boldogságnak, a szeretetnek harmóniáját rezegtetik meg benne a kis kíváncsiság emberében…

Tehát mindenki kap egy csomagot születésének a pillanatában,.. ezt a csomagot kezdi bontogatni élet éveinek sorában, ki-ki meddig bontogathatja ez a titok, van aki csak pár évig… van aki évtizedekig bontogatja és mindig jön elő a csomagból olyam valami, aki ezideig titokzatos volt számára, és ez a csomag emberenként mindenkinél mást és mást tartalmaz.

Nincsen egyforma életcsomag, nincs egyensúlyban a javak, örömök, bánatok, ahogyan nincsen egyforma levél a fán, nem egyformák az ujjaink, úgy mindenkinek a csomagja más és más lelki testi érzelmekkel van megrakva…

Ez a jövő titka, mert senki sem tudja, mit is hoz a holnap… mi lesz az, amivel meg kell harcolni, elviselni, vagy orvosolni,… főleg ha már az ember családos, gyermekei vannak, akkor pedig a csomag tartalma nagyon is változatos lehet,… erre a biblia is felkészíti az embert. Sok fájdalmad lesz gyermekeiddel… de ez sem egyenlőképpen van elosztva… ha a történelem lapjait olvasgatjuk, hányszor kellet egy- egy szülőnek édesanyának a kereszt, vagy a bitófa tövében összeroskadni, látva fiának vért verejtékező fájdalmait… Valahogyan úgy képzelem el, hogy ha válogatás nélkül gyűjtünk, azaz már valaki által gyűjtött magvakat igyekszünk termőtalajra szórni,… ki tudja előre melyik magból résünkre hasznos vagy káros növény csirázik és nő meg.

Ilyenkor eszembe jut egy igen kedves, de ellenben érdekes történet… Sík Sándor papköltőhöz fűződik ez a megfigyelés, aki a vonaton utazik, és vele szemben ül egy boldog állapotban, szépen domborodó hassal egy nő… és Sík Sándorban ekkor fellobban a találgatásnak az ismeretlenje, ugyan mit is rejteget ez has, mi lesz ebből a magzatból? Lángoló talentum? Vagy világot felgyújtó forradalmár?… vagy az emberiség megváltója?… földi jóság, vagy akasztófavirág? Így kergeti agyában a gondolatokat a költő, persze ő maga sem tudja a jövőt, mert ha tudnánk, mint ahogyan az elültetett magvakból felismerjük a gazt, a jót, a nemest,… ki tudja előre mi domborodik ki az anyai szív alatt,… majd tán s születés után évek, évtizedek adják meg rá a választ…”

003

„Az első fiúgyermekünk születése előtt 1940-ben nősültem semminemű nagy megpróbáltatás az életemben, tán egyedül amikor 1942-ben Kőszegről elindultam egy puskásszázaddal, az orosz honba Don kanyarba, a 7. hadosztályhoz… ez nov-dec. havát jelentette… Brianski erdő rémes partizán támadásai, vonatok felrobbantása, majd vagy háromszáz km gyaloglás Bjelgorogdtól ki a 7. hadosztályhoz nyári ruházatban,… Fegyenceket kísértem vagy 160-at. Éles lövedékkel felszerelve mindegyik, hát bizony ez az út nem volt nászút… de tudva, hogy a végállomást elérve indulhatok vissza, haza… ez valamiképpen elviselhetőbbé tette az akkori nyomorúságos helyzetemet… láttam a véget, az alagútnak a végét, … habár egy ilyen menetszázad kíséretének ideje alatt is nagyon sokan elvesztek egy-egy vonatrobbantáskor sok lett a sebesült a halott.

005

…………………………………………………………………………………………………

004

Ezt az erőltetett és főleg „TÉL” tábornok /kegyetlensége engem is megostromolt, így ízelítőt kaptam az orosz télnek kegyetlenségéből, s a vele járó élet pusztító hatásáról. Hajszálon múlott, hogy nem lettem örökre foglya a Brianszki erdőnek,… épen-egészségben megúsztam ezt a kirándulást, tele tapasztalattal.”

Nagyapám tíz évvel volt fiatalabb, mégis hússzal elébb távozott. Sem ideje, sem tehetsége nem volt hozzá, hogy elmesélje, mit éltek át, együtt a nagy háborúban. /Elveszett mintegy 100-120 ezer ember. Az elesettek és fogságba esettek pontos számát megállapítani nem lehet…/ Éppen ezért az ő nevében is azt kérem, ha gond lehet rá… ha szólítja a nagyapját, mondja el neki, hogy köszönjük a rengeteg igaz történetet!

Jó volna végre olvasni a nagyszerű néptanító visszaemlékezéseit, úgy, ahogy szólt az ígéret…

„Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi “énünket”. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit “tettek” az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre.”   Polcz Alaine

Hello, röfi!

Büszke legyen az a légy! – Ezt mondta a karvezető bácsi-elvtárs, midőn a szombathelyi 498-as számú úttörőcsapat – soraiban velem – bamba kóristái nem engedték ki kellően a hangjukat, készülvén a Daloló Ifjúság nevű pörformanszra, amelyen évi rendszerességgel tekintettünk bizakodva a jövőbe.

Azon az esztendőn, amely most eszembe jutott, Fehér Klára néni-elvtársnő „Úttörőinduló” című fergeteges hip-hopjával szerettük volna tudatni az elvtárs-bácsikkal, hogy ránk lehet számítani a munka frontján, ha nagyok leszünk, és az imperializmus elleni küzdelemben is, persze.

“…Büszke név az úttörő. Viharban edzett drága név. Ha hallod a szót: úttörő, nevedre százszor büszke légy!…” – Így szóltak az első taktusok, és a karvezető bácsi-elvtárs erre a mondat végi légyre mondta, hogy legyen büszke. Összehugyozta magát gyönyörűségében, és huncutul kacsintott, milyen kurvára humoros egy bácsi ő.

Tele volt a tököm az egésszel, viszont életkori sajátosságok miatt ezt nem tudtam ilyen karakteresen kifejezni. Csak nyüszögtem magamban annak jeleként, mennyire kontraproduktív a nevelés e sajátos válfaja, meg azért, mert fogalmam sem volt, hogyan kéne úgy büszkének lenni, hogy az megfeleljen az elvtárs-bácsiknak.

Ellenben a Fidesz tudja a titkot. Kiadták azt a sorvezetőt (is), ha összegyűjtötték a nyüves ötszáz aláírásukat, amely azt bizonyítja, hogy a népek mennyire imádják őket – meg a Viktorot -, akkor arra hogyan kell verni a nyálukat, hogy bizonyítsák a bambáknak: egy az Isten. Meg, hogy cukkolják az ellenséget. Azért.

Nem mindegy azonban, hogyan. A Facebookon kell dicsekedni az alábbi módon: „Vizuális eleme lehet a bejegyzésnek egy kép a képviselőjelöltről, amint gyűjti vagy tartja az aláírásokat, vagy mellette áll csapatával, vagy, hogy épp leadja (büszke hangulat uralkodjon a képen)”. Tisztára a Daloló Ifjúság légköre ez, és legalább annyira infantilis is.

És ezek fognak kormányozni minket. A tragédia azonban, amely megüli Magyarország homokos, vizes partjait, hogy a panelprolit ennyire tartják, és csak még nagyobb, hogy jogosan. Ilyen debil játékokkal férkőznek az egybites népek kajla tudatába, és meg is ragadnak benne visszavonhatatlanul.

Orbán karvezető-elvtárs sem bíz semmit a véletlenre, járja az országot. Tegnap épp Egerben sompolygott a ravaszdi, és ide-oda becsöngetett, mint a postás. Szíve joga, mielőtt nekem ugrana mindenki, hogy a Fletó is csöngethetne, sőt, a Vona is. De még a kiskutya vérveres fasza is rákönyökölhetne a csöngőre (ezt a vásznat levédetem), szóval nem ezért fáj.

Hanem a hülyének nézés. Hogy debil óvodásnak, jobb esetben dagadt úttörő-kóristának nézik az embert, és ebben a szartengerben dagonyáznak. Ugyanúgy nyüszögő-ótvar érzésem van, mint amikor a karvezető-bácsi-elvtárs kacsintott rám, hogy legyek büszke, mint valami leharcolt, pedofil sekrestyés. De hát, kit érdeklek én, és kit érdekel az a pár millió, aki emiatt a színjáték miatt szintén szégyelli magát?

Senkit sem, zakatol a gép. De láthatóan Orbán bácsi-elvtársat sem izgatja, merre jár, ha tudja egyáltalán, hol van. Isteni szerencse, hogy nem ugrik be neki egy emlék, és az ajtót nyitó, jól kiválasztott, leszedált és lobotómián átesett polgártársat nem úgy üdvözli: hello, röfi! Darab-darab, ugye.

Ha én lehetnék az előadás rendezője, akkor spontánul dobnám fel egy jelenettel, amelyben egyetlenünk rátenyerelne a csöngőre, majd a bokorban megbújva kilesné, ahogyan a választópolgár ajtót nyit, és nem a csínytevő gyerekek kurva anyját szidná, hanem elővenné a méhében megbúvó József Attilát, és könnyes szemekkel szavalna:

„…Kinek a szeme omló könnyü,/ elmenni annak ilyen könnyü?/ Mért bántsz? Én nem bántottalak!/ Versed csengése mért pereg?/ Ugy tettél, mint a kisgyerek/ ki becsöngetett s elszaladt…”

Ennek végeztével aztán Viktorunk előugrana rejtekéből, és azt mondaná, buncili, kuccs, mint a játékos kedvű nagyanyám, aki azt hitte, hülye vagyok, és ezzel szórakoztatott, miután elvette a feje elől a párnát, és meglett. Azt a kurva életbe, ha tetszenek érteni, mire is gondolhatok.

Ennek oly jó része lenni

A valahai színész, Balázs Péter feloldódott Orbán Viktorban. Az aktus akkor történt meg, amikor egy kampányvideóban megtette a címmé emelt vallomást, és írjuk le még egyszer, hogy el ne feledjük, azért: „Ennek oly jó része lenni”. S emellett pláne, amikor kiejtette a száján a szakrális szót, fénnyé emelve mintegy: „kormány” – még hajlongott is, mint valami csámpás gésa.

Ekkor történt meg az, ami a Szellemirtókban kudarcot vallott. Ha emlékezünk, ott a kalimpáló kisded testébe igyekezett beköltözni a gonosz, hogy eggyé váljon vele s új életet nyerjen. A filmben perszehogy győzött a jó, és aztán boldogan éltek az idők végezetéig. Balázs Péternek viszont nem volt ilyen szelleműző stukkerje, így elveszítette azt, amit Enhéduanna négy és félezer évvel ezelőtt megszerzett: a személyiségét.

Ez az Enhéduanna akkád hercegnő volt, emellett Nanna holdisten főpapnője Ur városában, és sumér nyelven írt himnuszokat. A kultúrtörténet azért tartja őt számon, mert egyrészt költeményei a világirodalom legkorábbi fennmaradt emlékei, de ennél lényegesebb, hogy ő volt az első, aki aláírta azokat. Ez volt az a pillanat széplelkek szerint, amelyben az ember kiemelkedett az arctalan tömegből, és bátran szembenézett a veszedelemmel, amit úgy hívnak: én.

Erről a kiváltságról mondott le Balázs Péter, és massza lett belőle. A folyamat már 2002-ben elkezdődött, amikor az istenség veresége feletti csalódásában a polgári körök akolmelegében keresett védelmet, és bevallása szerint meg is találta. Viszont ez itt nem a „Szeszélyes évszakok”, hogy egyfolytában ő szerepeljen, csupán egy kiindulási tétel, más néven állatorvosi ló.

Rajta azt lehet vizsgálni, hogy az emlegetett főpapnő után – akit bízvást nevezhetünk az első liberálisnak, sőt, ha nem vigyáz, még sorosista is lesz ezzel a túlhangsúlyozott egóval – az emberi faj törzsfejlődése hogyan torpan meg kies hazánkban, sőt, egyenesen vissza is fordul. Az orbánizmus ideje alatt ugyanis azt tapasztalhatni, hogy az ego megszűnik létezni, és csordaszellemé változik.

Ennek élő bizonyítéka Balázs direktor, s innentől, mivel írásunkban betöltötte a neki szánt szerepet, felejtsük el, mert nincs is igazán. Ennél érdekesebb, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik az a trutymó, amelyben föloldódik kétmillió honfitársunkkal együtt. Ez ugyanis a rendszer leglényege, értük és belőlük van, mert ha jól megrázzuk és elkeverjük, akkor például kibukik belőle a putnoki polgármester, mint zsinórmérték.

Ez a Tamás Barnabás például így ábrándozott a széles közönség előtt: „Gyurcsányt a seggem egyik felére, Vonát meg a másik felére rajzoltatom és hagyom, hogy rugdossák. Maximum fájni fog, de megéri, mert oda valók. A Fidesz nyer, mert azzal azért tisztában vagytok, hogy nyer, és ha nem fideszes lesz a képviselőnk, akkor bizony szopni fogunk. Lófaszt fognak adni olyan területre, ahol nem fideszes a képviselő.”

Tavaly ősszel meg egy ünnepinek szánt beszédben akasztatni óhajtott, és ezzel voltaképp hallgatóságának legbensőbb óhajait és vágyait öntötte kéretlen szavakba. Hiszen nekik viszket a gombás tenyerük, ők fenik az esernyőiket és ők vágnának rendet a káoszban savat öntve a mai Endéhuannák képibe. Ezzel csupán azt föstöttem le, mi az, aminek oly jó része lenni.

A katyvasz másik, de kellőképpen el nem hanyagolható része a vallásos révületbe dermedt egyedek összessége, akik most már megint imaláncot indítottak, amelyet egészen április nyolcadikáig fognak csörgetni. Felhívásukból megtudhatjuk, hogy minden nap este nyolckor kell könyörögni Orbán Viktor miniszterelnökünkért, hogy a jó Istenük segítse szolgálataiban, amelyet a magyarságért vállalt.

Voltaképp ez törvényszerű. Ha belegondolunk, Hitler bácsinak is elég volt hat év hatalmon, hogy az összes germánból kihozza az állatot. Ehhez képest a mi Führerünk már nyolc plusz négy éve uralkodik, és minden jel szerint folytatja is. Ám mindebben csupán az a lehangoló, hogyha te is, drága olvasó, nem alélsz el, hogy oly jó ennek része lenni, akkor ki fognak csinálni teljesen, mert ezt követeli a diktatúra szerves fejlődése.

Mégis úgy vélem, tiéd a gyár, magadnak építed. És most engedd szabadon a képzeleted.

BARÁTSÁGOS EMBEREK IV – Sumi, akiről újra rossz hírek jönnek

Régi, kedves írásainkat felvonultató sorozatunk újabb részében a Forma-1 császárára emlékezünk. Betegágyból küldjük egy nagybetegre emlékezve…

Talán gyermekkorunk első komoly nagytakarításának „hiányaira” bukkanni volt a legfájóbb, a legnehezebb! Ahogy anyánk rettenthetetlenül zacskóba rakta a szerinte menthetetlen darabokat, a kacatnak minősített egykori kincseket, amikor ment a kiszakadt hasú álom-mackó, meg a fűrészport hullajtó similabda, darabjaira hullott matchbox, meg néhány hegyezhetetlenné töpörödött cerka… és este már csak a hűlt helyükkel szembesülhettünk!

1005834_597119597021685_1727810290_n

Rend lett a kisszoba sarkában, – ahogy édesanyánk mondta -, mi meg még hetekig kerestük kizárólag a hiányzókat. Mert lett ugyan vadonatúj alvó medvénk, mely csak valamivel volt kisebb nálunk, Jézuska rendre elhozta a legújabb verdákat, lett persze újabb készlet színesünk is, de amit nem lelhettünk többé: a soká dugdosott kincsek, a gyermekkorunk tükörszilánkjai elvésztek mindörökké…

challengerKi tudja már hány év telt el azóta? Néha még álmodom azokkal a napokkal… magam előtt látom a könnyező osztálytársaimat, meg a „feldiszített” táblát John Lennon mosolygós fotójával…

Visszaemlékszem a délutánra, amikor a Challenger űrrepülőgép néhány másodperccel a kilövés után a világ bámuló szemei előtt, hét emberrel a fedélzetén szétrobbant… amikor élő egyenesben nézhettük, amint Ayrton Senna a San-Marinoi Tamburello-kanyarban betonfalnak rohant, vagy ahogy azon a lehetetlen szeptember tizenegyedikén hitetlenkedve végigszenvedhettük a WTC ikertornyainak pusztulását.

66295

Mert a legendák elveszítése csak ahhoz a fájdalomhoz mérhető, mikor kacattá minősített kincseinket bezacskózzák, s jön a „van másik” csalóka mondata! Amikor rádöbbenünk, hogy minden, hogy mindenki pótolható, feledhető…

…hogy a példaképeink is elveszíthetőek!

200654850_e3d752ddd9Nekem is van hősöm, ahogy mindenki dédelget titkon egy eszményt. Akiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha elveszíthetem! Ő a legenda!

Akinek az édesapja kőműves mester, édesanyja egy kis büfé vezetője volt. Az apja, aki másodállásban a kerpeni Wolfgang Graf Berghe von Trips gokartpályán dolgozott felügyelőként, a fia negyedik születésnapjára gokartot ajándékozott neki, hogy fia 1975-ben – hatévesen! – érje el első jegyzett sikerét: a kerpeni gokart klub bajnokaként!

Az én hősöm 1988-ban kezdett el “igazi” autókkal versenyezni a német Formula König sorozatban. aztán hosszú út, rengeteg verseny következett 1991-ig, amikor egy eltiltott versenyző helyett beülhetett élete legelső Forma-1-es kocsijába egy Jordanbe, majd egy Benetton-Ford fedélzetén, életében először, egy legendás, esős, belga nagydíjon állhasson a dobogóra….

schumacher

Két, a Benetton csapattal nyert világbajnokság után, 1996-ban a legendás Ferrarihoz szerződött, ahol 2000 és 2004 között sorozatban öt világbajnoki címet szerzett!

Nem emlékezhetünk másra, csak, hogy abban az időben mindenki a száguldó cirkusz szerelmese lett!

Michael Schumacher miatt!!!

Számos rekordja született: ő nyerte a legtöbb világbajnoki címet, a legtöbb versenyt, ő érte el a legtöbb pole-pozíciót és versenyben futott leggyorsabb kört,aki mindmáig élen áll az összes szerzett pontok és a legtöbb, egy szezonban aratott győzelmek rangsorában. És nehéz elfelejteni azt az évet, amikor a lepukkant kommentátorok dögunalomról hadováztak a magyar televízióban, miközben vasárnaponként különleges élménnyel lettünk gazdagabbak: a sportágban egyedülálló módon, a 2002-es évad minden versenyén dobogóra állhatott…

Michael Schumacher (21)

Most vasárnap a hírt is alig akartam elhinni! Síbaleset érte a legendát. Ez lehetetlen! Egy barátunk elkeseredésében azt írta: „eddig sem értettem, de tegnap óta még inkább nem értem, mi a túróért síelnek az emberek…teljesen természetellenes közlekedni hegyről lefele csúszva egy műanyagdarabon…”

Michael-Schumacher-500x275

Az én hősöm, a mi hősünk, elhagyva a kijelölt pályát, az általa legtermészetesebben megélhető száguldás közben bukott és sziklafalnak ütközött. Azóta óránként várom, várjuk a híreket, morfondírozunk, keressük a miérteket, meg szajkózzuk egyre a „mi lett volna ha” kezdetű idióta mondatokat. A majomvilág kreténjei emlékoldalakat gyártanak, a tudni vélők, meg a mások haldoklásából is szappanoperákat készíteni képes vérszívók teszik a dolgukat. Ez van, nem is érhetne másként véget ez a nyomorult év!

Michael-Schumacher-michael-schumacher-30467059-1280-1024

Egy szó pedig egyre ott motoszkál az agyamban: gyengeség. Igen, ez a legjobb szó, ami eszembe juthat a helyzetről, róla, a példaképemről, aki éveken át nem akadt legyőzőre, aki túlfeszítve szinte minden lehetséges húrt, örökké a lehetetlen, emberileg felülmúlhatatlan teljesítményekkel tartotta lázban rajongóit.

Balesetet szenvedett a száguldás császára. A mi generációnk hőse!

Legyőzte a lehetetlen, a jobbról előző tehetetlenség, a fizika…

20131230michael-schumacher5

Aki egyszerűen nem halhat meg egy ilyen ostoba baleset miatt…!

A családok éve, ja

Még ki sem hűlt a fideszkdnp képviselő-organizmusok segge, amellyel végighallgatták vezérük náci dumáját, tenyerük még zsibbadt az ütemes tapsolástól, és testük őrizte a szervilizmus soha nem érzett, hatalmas kéjét, de már munkához is láttak, hogy boldogságba és bőségbe lökjék az egész nyüves világot, s benne kiemelten saját magukat.

Reggelig kitartott az évértékelő mámora, és katzenjammer sem mutatkozott a gyomrokban, tehát totális volt a haligali, amikor az AVM (A Város Mindenkié) csoport ideáját lökte eléjük pár nyüves, tetves ellenzéki az ország rothadó házában arról, hogy a kilakoltatástól fenyegetett gyermekes családok elhelyezése legyen kötelessége az önkormányzatoknak, hogy ne az utcán nőjön fel egy nemzedék.

Ez olyan piszok a gépezetben, amire nem érkezett meg a sorminta a pártközpontból egyrészt, másrészt pedig sorosista civilek ajvékolása csupán, akik örüljenek, hogy luk van a seggükön, nem, hogy itt esetleg megfagyó kisdedek miatt verik a nyálukat. Hová vezet ez? Leszavazták a törvénymódosító javaslatot tehát, elsősorban azért, mert nem mutatkozik hozadéka az urnáknál, meg, mert a „Családok éve” van, elsősorban azért.

Most erre a „Családok éve” rigmusra verik a nyálukat. Ennek már saját honlapja is van, amelyről megtudható, hol, mikor rendeznek ennek jegyében zsákban futást, lepényevést, hol lesz hejehuja vigalom, nyenyerészés és Barbie-babák nyalogatása, mint a rózsaszínű magyar családok időtöltésének eszenciája, valamint az ezekre szánt pénzek baráti zsebekbe lapátolása. Ez a vezérlő elv leginkább.

Még az őszön sürgősségivel fogadták el ugyanezek a képviselők, a kilakoltatási moratórium meghosszabbítását április harmincadikáig, hogy a szavazósdi révületét utcán síró maszatos, porontyok meg ne zavarhassák. Ha ez lezajlott, és eldőlt, hogy újabb négy évig dolgozhatnak inuk szakadtáig a népért, akkor már mehet mindenki Isten hírével a picsába. Még azt is megmondják neki, hogyan.

Az ilyen magatartást úri szalonokban cinizmusnak hívják, én, a magam egyszerű, paraszti módján ótvaros ganyéságnak nevezem inkább, de ahogyan tőlük sem várható irgalom, ilyet én sem adok. Lehet itt azon verni a nyálunkat, hogy mit hebegett Orbán vasárnap, totálisan érdektelen, mert ezt meg csinálja. Földönfutóvá tesz családokat, és a füle zsíros cimpáját sem mozgatja érettük.

Persze csodálkozni ezen nincs mit, az ilyen családok annyit is érnek. Nem passzolnak bele a fasiszta ideálba, amely vak komondorok árnyékában szül, anya főz, apa olajtól iszamos kézzel dolgozik, vasárnap pedig nem bótba mennek, hanem templomba, ahol a plébános nemcsak azt mondja el nekik, kire szavazzanak, hanem, hogy mikor lehet toszni, azt is.

Az alapszar 2013-as módosítása úgyis rögzítette, hogy a jólfésült, világos ballonban mosolygó egyedek, papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet elegye tekinthető családnak, mindenki más meggebedhet. A fideszkdnp szerint ezen a halmazon belül még azok is, akik rosszul osztják be a közmunkás bért, vagy mert a kósalali szerint elisszák.

Mindenki deviáns, aki kicsit is kilóg a sorból, de így volt ez Berlinben és Rómában is anno, és, amíg a fiúk Sztálingrádnál hűsöltek, a fölnyírt fejű dagadt árja utánpótlás élvezte a Párt jótékonyságát, és önfeledten pancsikolt a langymeleg húgyban. Aztán leszakadt az ég.

Itt minálunk is, aki a Párt előírásai szerint szaporodik, az a vezér kimondhatatlan kegyeit élvezheti. Nem is győzte ezt sorolni Hollik et., aki megkezdte a kampányát az V. kerületben, és máris előre mutató javaslatot tett a helyieknek. Azt kérte a belvárosi önkormányzattól, hogy a kerület megújuló játszótereire tegyenek úgynevezett baba-mama padokat, hogy kulturáltabb körülmények között tehessék tisztába kicsinyeiket az édesanyák.

Ettől viszont – már bocsánat – én szarok be, és nem a kölkek. Itt körbeértünk ugyanis, hiszen ebben a konstellációban nem lehet eldönteni, kire is gondolt a költő. Azokra-e, akik a kilakoltatás után másutt nem is tudnák kimerni a szarból a kisdedet, mert annyit is érnek, vagy a decens esztergályos főnemes elvtársakra (by: Fejes E.). A két halmaz nem találkozik ugyanis, sőt, mondhatni, rohadt messze van egymástól.

Az életre gyenge egyed nem érdemel törődést a keresztény úriemberek szerint, ezért hozzájuk csak egypontos használati útmutató jár: ne szavazz rájuk a világért sem. De télleg.

A vadász megmentette Piroskát a farkastól a jégkarneválon

Aki jelmezben érkezett a Szombathelyi Műjégpályára február18-án vasárnap délután annak szokás szerint idén sem kellett belépőt fizetni.

Sőt édességgel is kedveskedtek a beöltözött korisoknak a szervezők.
További fotók ide kattintva láthatók.


Ezúttal a farsang, a jégkarnevál nem a korcsolyasport szezonvégét jelenti, hiszen még ezután is hideg téli időszak várható. Hatalmas móka, szép jelmezek, vidám emberek, gyerekek csúszkáltak koriztak, beöltözve. Talán egy csepp visszaesés tapasztalható volt idén. Mintha kicsit kifogytak volna a jó jelmezötletek. A régi visszatérő beöltözők is elmaradoztak kicsit. De így is akadt néhány jó ötlet, és a fánkevő verseny, a vetélkedések sem maradtak el. Nagyon kicsi gyerkőcök, és felnőttek együtt szórakoztak a friss téli levegőn a szabadtéri karneválon.

Akiknek a hideg csupán szavakban jelent valamit, azok részt vettek a meztelen korizáson is, ami elengedhetetlen része a szombathelyi jégkarneválnak. Természetesen ennek megálmodója Varga Jenő sportfeltaláló is a fürdőruhás csapat élén korizott, mint minden évben.

Az ünnepi torta elfogyasztása után fényes tűzijáték, és jégdisco is várta a vendégeket.
További fotóim ide kattintva láthatók.

Toronydaru csülök nélkül

Tegnap már megint levert egy cöveket O. V. et., mint viszonyítási pontot, amely arra szolgál, hogy irányt mutasson annak, akinek erre van érkezése. A magam részéről megrekedtem a kiinduló tételnél, amikor jótevőnk egy tájképpel tette érzékletessé hazánkat, és ábrándos arccal kifejtette, „bármerre nézünk, toronydarukat és építkezésen dolgozó embereket láthatunk”.

Ekkor én végleg hazaérkeztem, mert újra átéltem ifjúságomat, amelyben Solohov et., a jeles szovjet író szellemisége volt az a cövek. Ő az „Új barázdát szánt az eke”, asszonynevén „Feltört ugar” című bestsellerében mutatta meg az ifjú magyar úttörőknek, hogy a nagy Szovjet-Oroszországban már végképp eldőlt a hatalom kérdése.

A regény jelenidejében a falu szocialista átalakításán van a hangsúly, és az ellenség szabotázsokra bujtogató beépített ügynökei révén támad. Ez annyira Orbán világa, hogy nem értem, a pitypangos ember mért nem jelenteti meg narancssárga bőrkötésben. Olyan jól mutatna az alaptörvény asztalán az üveg mögött.

Mellette kis installációt képzelek el a szovjet filmek nyitó képsora mintájára, amelyben Orbán et. átszellemült arccal, a csodás jövő ígéretével a tekintetében fordulna be talapzatán a néző felé, kezében Soros-terv lobogna, és egy lenne a világ. Ilyen szürke és kilátástalan massza, amely Rákosi pajtás álmait is idézi a vas és acél országáról, mert ő is szeretett toronydarukkal álmodni.

Hogy a daruk látványa megdobogtatja O. V. et. kis szívét, az egyáltalán nem véletlen, azt jelzi neki, hogy még csurog a német adófizetők pénze, aminek jó részét el lehet lopni. De, hogy ennek apadtával mi lesz, mi következik, azt még Delphoi papnői is félve rebegik el. Viszont egy dolog nem áll meg a mesteri ecsetvonásokkal fölskiccelt képben: térkövekhez nem kell toronydaru, de ez most mindegy.

Érthetőbbé válik az építő jószágok delírje, ha arra is figyelmezünk, hogy O. V. elvtársat testvéri látogatásra invitálta Ilham Aliyev et. Azeribe. Na, ott tényleg rogyásig állnak ezek a daruk, Bakura rá sem lehet már ismerni. Igaz, ők tényleg a saját lábukon állnak, és nem az Unió pénzével kurválkodnak. Előrébb is tartanak az illiberalizmus építésében, úgyhogy ez tanulmányút lesz.

Így gondoskodik az ő népének lelkéről egyetlenünk, de jó gazda módján, akinek a szeme is hizlalja a jószágot, van neki a sifonérban egy, a jó hírekért felelős kiscserkésze is, aki meg a Rétvári et. Tőle megszokhattuk, hogy minden napra jut egy olyan hír, amitől állva kéne pisálnunk jódógunkban. Most afelett örvendezett, hogy a nyugdíjasok két pofára tömhetik a zsömlét, akárha Móricz Kis Jánosa a gombócot.

Ez a Rétvári et. olyan, a narancssárga KSH által hazudott adatokkal bizonygatta, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, miszerint 2010-hez képest évente harminc kilóval több sertéscombot zabálhat a nyugdíjas ma (csont és csülök nélkül), és egészen pontosan hétszázharminchárom zsömlével többet mártogathat a házi főzésű pálinkába.

Amikor krumplival csalogatják a kiéhezett embereket szavazni, akkor ez teljesen életszerű. Olyan ez a Fidesz-ábránd a tökéletes világról a darukkal meg a combbal (csülök nélkül), mint Svejk degenerált tábornokának képzete a tökéletes katonáról. Ő este gulyást eszik, kiszarja magát, és pihentető alvás után fütyörészve megy bele a srapnelekbe.

Saccperkábé egyébként ennyit is ér a panelproli a Fidesz-nek, mert Balog emberminiszter et., mint előzenekar, bibliai képpel vezette fel az orbáni szeánszot, midőn magukat Noé bárkájához hasonlította, amit kezdetben senki sem ért, aztán meg mégis a hajóépítőnek lesz igaza, mert megmenti a nyüves irháját.

Tökéletesebb metaforát nem is választhatott volna áldatlan működésük leföstéséhez, mert, mint azt tudjuk, a szemét Noé csak a kiválasztottakat vette fel, a többit páros lábbal rúgta bele a habzó nyálú tengerekbe. Igaz, ő nem áltatott azzal egyáltalán, hogy senkit nem hagy az út szélén.

Ui: Csak úgy eszembe jutott, hogy Rétvári et. miért sajnálja a nyugdíjasoktól azt a nyüves csülköt. Nem akarja, hogy kocsonyát főzzenek? Ez a tegnapi történések nagy, és soha meg nem fejthető rejtélye marad.

Mókuskáink

Van nekünk ez a népi bölcsességünk. Nem bő gatyás és fokosos meg karikás ustoros ugyan, de mégis összefoglal egy, a világ lényeges eleméről való fontos tudnivalót, mégpedig így: „Mi a különbség a patkány és a mókus között? Semmi, csak a mókusnak jobb a sajtója”.

Hát nem ez jutott az eszembe, midőn Nógrádi György örökös biztonságpolitikai szagértő és fideszbérenc legújabb ámokfutásáról olvastam? Dehogynem, és én kérek elnézést a mókusoktól, patkányoktól, hogy egy lapra kerültek ezzel a holdvilágképű és legalja emberszerű organizmussal.

Ezúttal nem a beltenyészeti televízióban, hanem egy pestszenterzsébeti fidesz-szeánszon bukott ki belőle a cro magnoni, de ezt is cseszhetem, tőle is elnézést kell kérnem. Legyen elég annyi, hogy elővette a két éves agymacskáját újra, hogy keresztényi hangulatba ringassa az esernyős-savas polgártársakat, és tűzparancsról ábrándolt.

Egészen pontosan 2016-ban azt mondta: „A tűzparancs lenne a megoldás a menekültválságra. De aki ezt először kimondja, azt a liberális média szétszedi.” Most ezt a reneszánsz megoldást újra leföstötte a híveknek, mondván megint, hogy a tűzparancs kiadásától az borzasztja el őket – így, többes szám harmadikban nyílt meg -, hogy akkor nekik fog menni a sajtó.

Aztán, hogy így elültette a szeretet kis magvait a gyűlölet burjánzó táptalajára – ez is milyen kép má’ megin’ -, azzal búcsúzott a nagyérdeműtől, akárha Móka Miki, hogy eljön még hozzájuk, elhozza nekik a nyomdaszagú könyvét is, sőt, beígérte, hogy a gyöngyöző nunájú amazonok akkor majd szelfizhetnek is vele. Aztán hazamentek a legények.

Ez az egész ganyé elgondolkodtatott engemet, hogy hol is élek. Első nekifutásra felrémlett bennem ezeknek a sajtóval való meglehetősen ambivalens viszonya, hogy az a része, amelyik mókusként ábrázolja őket, mert az övék, az überfasza, bár írni azokban nem igazán tudnak. Mégis kedves a szívüknek mindahány párt-kézikönyv.

Ellenben az a szelete, amely megmutatja, hogy ezek valójában patkányok, azzal meg csak a baj van. Hogy nem győznek tutulni, reagálni, cáfolni, mert minden, ami a Habony-Mészáros hatáskörén túl leledzik, az csak báncsa a Viktorot. És nem a szórványszerű belhoni partizánokra gondolok most épp, hanem amelyek a vasfüggönyön kívülről mutatják meg az itteni barbie-világot.

Ilyen The Times és New York Times, meg Washington Post, vagy FAZ, de még sorolhatnám a végtelenségig, ki mindenki cimborál az ördöggel, mert nem érti az illiberalizmus és az unortodoxia világmegváltó erejét. Persze ezek mind Soros kottájából játszanak, sőt, mindegyiknek a Gyurcsány a főszerkesztője.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a Guardian kekeckedő tollforgatóját majdhogynem pofán nem vágják egy sajtótájékoztató keretében, ugyanis elkövették azt a hibát, hogy engedték kérdezni, mert megfeledkeztek arról, hogy kitiltsák, hallatlan.

A másik vetülete ennek a Nógrádi-habitusnak a vér íze lenne. Nem Ady módján, mint ismerhetjük, hogy „Nekem mindegy, az én fülemnek, hogy kéj liheg vagy kín hörög, vér csurran vagy arany csörög…”, hanem az egyszerű savas ember, meg az esernyővel kardozó nyugdíjasok egyszerű óhajtásaképp, hogy nem ártana, ha fröcsögne.

Ez ilyen keresztényi habitus, amely mélyen gyökerezik a nemzeti lélekben. Meg a viszkető tenyér, ilyenek. Hogy ütne az a jámbor lélek, meg rugdosódna, mint a mélymagyar Petra asszony, csak visszatartja, hogy még meglátják, meg, hogy mi lesz, ha megírják. Hogy elolvad az a kurva demokrata máz.

Pedig őszinte igény lenne a lövöldözésre a határon, főleg majd, ha a stopsorost is elfogadják, és maga a vezér dönti el azt is, hogy belülről ki mehet a közelébe, meg ki nem. S ha az a nyüves civil nem ért a szép szóból, nem fizette be a határvédelmi illetéket, meg még élni is mer, kaphat egy kósza sorozatot a fejébe.

Itt tartunk polgártársak, pedig voltaképp a kampány még el sem kezdődött igazán. Most lusta vagyok kiszámolni a nudli ujjaimon, hány hét még a világ, de nem túl sok. Viszont azt nagy örömmel venném, ha ennek a Nógrádinak már nem nyílna módja szelfizgetni a rajongó hölgyekkel, mert nem lenne, aki erre megbízást adna neki, ha tetszenek érteni, mi lenne az én szívem kósza vágya.

Viszont éppen ezzel nem sokat szokott törődni az a kajla Isten.