Száll a kakukk fészkére

Mint talán tudjuk, Magyar Péter bejelentette, hogy feljelenti Orbán Viktort. A jogi formulát is közzé tette, miszerint „aljas indokból, nagy nyilvánosság előtt elkövetett, jelentős érdeksérelmet okozó rágalmazásért” teszi meg ezt a feljelentést, mégpedig Orbán (és a Fidesz) permanens, minden gátat nélkülöző, minden hangot elnyomó, elementáris „háborúpárti” tutulásáért, amibe mindenki beletartozik.

Még mi is azok vagyunk, mint emlékezhetünk, akik nem a Fideszre szavazunk. Viszont nem lennénk magyarok, és nem Magyarországon élnénk, ha a közlés után rengetegen ne kezdetek volna el fanyalogni, hogy semmi értelme (Polt, ügyészség, szólásszabadság, etc.). Adódik akkor azonban a kérdés: azok szerint, akik úgy vélik, és mondják is, ez teljesen felesleges, vajon mit lehetne tenni, hogy ez az aljas tutulás befejeződjön.

Nem hülye az ember, és azt is tudja, hogy nagy bizonyossággal ettől nem hagyják abba. Mi több, bíróságig sem jut el az ügy, akkor tehát ezek szerint meg sem kell próbálni. A Fidesz nem ma kezdte ezt a fajta rágalmazást, eddig azonban olybá tűnt, akikre ezt a billogot rá óhajtották sütni minden eszközzel, annyit tettek csupán, hogy látták, hallották, aztán egy kavicsot rúgogatva eloldalogtak, hogy jó, én háborúpárti vagyok.

Az is világos – mint ahogyan Magyar erre az aktusra csípőből megkapta -, hogy ez kampányelem. Itt azonban megkérdezhető, mi nem kampányelem egy kampányban, vagy a közvélekedés is azon a szinten van, mint a Fidesz kommunikáció, hogy az ellenzék csupán aljas módon meg akarja szerezni a hatalmat, és nem csak tapsikol a NER-nek élő és jól bejáratott díszletként. Ez a vád már amúgy is régi, hogy az ellenzék így minek.

Az eltelt közel tizenöt év módjában ugyanis a parlementben való megjelenéssel a diktatúrát tette csupán szalonképessé, és ebben a meglátásban azért van valami. Mint ahogyan az is igaz, ha tisztában van azzal, az Orbán művek egyéb mondandó híján ezzel a háborúpártisággal, s ennek végtelen permutációjával akar választást nyerni, mert ezt teszi, akkor ez ellen kellene valamit tenni. Mert semmi másról nem szól ma Magyarország.

Nem érdekesek sem programok, sem elvek vagy erkölcsök, háborús uszítás van, és ez a kihívás. Ha ez ellen – talán, sőt biztosan eredménytelenül – a feljelentés a fegyver, akkor fel kell jelenteni, és nagy ábrándozva az ember azt is elképzeli, mi lenne, ha ezzel a jogi formulával az összes érintett elfáradna az irodába feljelentést tenni (pártok, emberek, civil szervezetek, mint érintettek), ha ilyenből több száz volna. Mi lenne akkor.

Jogilag nagy valószínűséggel semmi sem. De valami halvány mondatfoszlány azért csak eljutna Mária nénihez is – mint aki számára ez a jól megrendezett előadás folyik -, hogy azért nincs egészen rendben minden ezzel a folyamatos háborúval való fenyegetéssel. Minden párt és az összes haszonleső azzal akar minimális hatalmat, hogy ő a szent és általános, így megfoghatatlan választópolgárért óhajt dolgozni, ami szép idea, csak hazug.

Mindemelett viszont azzal sem ártana tisztában lenni, hogy érette tevékenykedni csak akkor lehet, ha ő szavazatával megbízza a delikvenst, aki viszont a jelek szerint arra sem nagyon képes, hogy önmagát megvédje a rágalmaktól. Mint amilyen az, hogy bekenik a háborúpártiság szarával, és Mária néni ezért orrát befogva fintorogva fordul el tőle. Ez egy föstmény volt, de legalább reményeim szerint érthető.

Viszont megint itt vagyunk a Magyar Péter jelenségnél, amivel senki sem tud mit kezdeni. Volt ő már – és még ma is ez a sanda gyanú – a Fidesz embere, az ellenzék ellensége, politikai kalandor és amit még el lehet képzelni, csak azzal nem foglalkozik senki, hogyha más nem is, egy tagadhatatlan érdeme mindenképpen van. Kavicsot dobott a pocsolyába, fölkavarta a possadt állóvizet, sőt, ha úgy tetszik, friss fuvallatot hozott a pállott közéletbe.

Ha képes beszéddel szeretnénk érzékeltetni, akkor utalnánk a Száll a kakukk fészkére című regényre vagy filmre – kinek melyik van meg -, amelyben McMurphy berobbant a tébolydába, ahol mindenki csak a Főnéni rabláncán fanyalgott, s tette azt, amit megengedtek neki. Ez a McMurphy viszont itatta őket, kurvákat rendelt és pecázni vitte őket, azaz, életet vitt a tetszhalottak közé. Valahogyan így vagyunk most mi is.

Odáig el sem megyek, hogy a fürdőben ugyan elbukott a bazi készség fölemelésével, de kimondta az alapmondatot, miszerint „Legalább megpróbáltam”. És arra is csak félve utalunk, hogy épp ezért aztán a néma indián végül fölkapta a cuccost, és úgy hajította ki az üvegfalon, hogy aztán kikocogjon a lukon a szabadságba. Mindezek szimbólumok, de el lehet mélázni rajta. De, ha úgy tetszik, meg tudom mutatni Marquezzel is.

„Ursulában felötlött a kérdés, hogy nem tenné-e jobban, ha egyszer s mindenkorra befeküdne a sírjába, és elföldeltetné magát; félelem nélkül kérdezte az Istent, csakugyan azt hiszi-e, hogy az ember vasból van, s elbír annyi kínt és keservet; addig kérdezte, míg fel nem szította a dühét, és fel nem támadt benne az elfojthatatlan vágy, hogy káromkodjon, mint az idegenek, hogy végre ő is megízlelhesse egyszer a lázadás pillanatát, azt a sokszor áhított és ugyanannyiszor elodázott pillanatot, amikor végre kitörülheti magát a belenyugvással, és szarhat mindenre, és kivetheti a szívéből a hegyekké tornyosult trágár szavakat, amiket egy évszázadnyi megalkuvás beléfojtott. – A kurva mindenit! – kiáltotta.”

Erről lenne szó, én nyájasom.

Miért hazudik Orbán Viktor?

Kérdésünk már megfogalmazásakor költőinek volt szánva, hiszen a választ anélkül is tudjuk. Rámutathatnánk itt emberi minőségre (szaralak), hataloméhségre (cezarománia), illetve most már a megszokásra, a bevett módszerre. Orbán Viktor már genezisében is hazudott, amikor a rég úton lévő oroszokat zavarta haza, Magyarország azonban az a hely, ahol emiatt nem küldték el a jó francba. Ha mindez akkor megtörténik, ma sokkal kevesebb bajunk lenne.

Vagy éppen semmi sem. De ezt dobta a gép. Amellett, hogy mindenki tudja, a kedves vezető akkor is hazudik, ha kérdez, vagy épp levegőt vesz, s teszi ezt immár három hosszú évtizede, azaz, ez a létezési módja, az esszenciája neki, érdekes, hogy egyik lapunk csak most kérdezte meg a Kormányzati Tájékoztatási Központot és a miniszterelnöki sajtófőnököt, miért lódít aljasul a magyar miniszterelnök. Azaz, miért hazudik Orbán Viktor?

Ám választ természetesen nem kaptak. A hazugság, ami bökte a lap csőrét, az e heti kossuthi szeánszon hangzott el: „Egy baloldali, háborúpárti elkövetővel van dolgunk, nem indokolatlanok azok a kombinációk, amelyek összehozzák a merényletet a háborúval”.  Itt a Fico-merényletre utal a költő, akiről mindenki tudja, hogy egy széljobbos, oroszbarát ipse, de ez a kedves vezetőt egyáltalán nem zavarja. Uszít a lelkem.

Mint ahogyan a papagájsajtóját sem bántja az igazság hiánya, amely ráállt erre a vonalra, s momentán a nagy vonyításban ott tartunk, hogy baloldali-liberális merénylők lepték el a világot, és keresztény-nemzeti emberekre vadásznak, ebből fakadóan senki nincs biztonságban sehol. Mária néni sem a sparhelt mellett, mert, ha az ő szemszögéből látjuk ezt a kajla világot, akkor ilyen háborúpárti öldöklők elől kell bereteszelnie az ajtót.

S ha azt kérdeztük, miért hazudik Orbán Viktor, akkor a választ is megadtuk: ezért. Mária néni, és a hozzá hasonlók tudatát szeretné letarolni, őt rettegésbe kergetni és ott is tartani azzal a hamis illúzióval, hogy ettől a pokoltól csak egy módon szabadulhat, ha Orbán Viktorra szavaz. Ha a lap kérdésére válaszolt volna a két megszólított, akkor ezt a felelet kellett volna adniuk, ilyet azonban jellegüknél fogva nem adhatnak. Tehát hallgatnak.

A „köztelevízió”, a „közrádió”, a félezer KESMA lap egyébként ebben a szellemben működik, ezt az aljasságot nyomja, s ha egyiküket – mint most a „köztévé” híradója – emiatt elmarasztalják, akkor erősen csodálkoznak, és jogorvoslatot keresnek. A Nemzeti Választási Bizottság ugyanis kimondta, hogy a híradó törvényt sértett, amikor a Fidesz reklámjának minősülő politikai tartalmat tett közzé. Emiatt a „köztelevízió” egyenesen az Alkotmánybírósághoz fordult.

Azt képzeljük el, amikor ez a „köztévé” a még Orbánnál is degeneráltabb Menczer háborús-békés-uszítós videóját adja le, mint híranyagot. De az a legszebb, hogy a „köztévé” szerint az ilyentől való eltiltása sérti az ő véleménynyilvánításhoz és sajtószabadsághoz való jogát, ami azt mutatja, a „köztévének” fingja sincs már a közszolgálatiságról, de ez is olyan régi történet, hogy már nem is nagyon érdemes vele foglalkozni.

Minden nagyon régi már a NER-ben, avas szagú a hazugságra épülő a rendszer. Mert, ha jobban megvakargatjuk ezt a monolit tömböt, akkor arra kell rájönnünk, minden hazugság, azaz, semmi sem igaz a gazdasági fellendülésről, a kereszténységről, az államadósságról vagy a hiányról, így visszatekintve az utóbbi tizenöt évre egy rózsaszín lufit látunk épp kidurranás előtti állapotban, ezért egyre hangosabb a vonyítás. Ezért veszít el lassan minden gátat.

Mert Orbán – és a nyomában utasításra lihegő propagandagépezet – mára teljes sebességre kapcsolt, és éppen azért, mert semmijük sincsen már, ami a valósághoz kötné őket. Egy kérdés azonban föltehető, hová vezet a Fidesz hergelő taktikája, amibe Finkelstein óta beleragadtak, egészen egyszerűen arra vagyunk immár kíváncsiak, emiatt mikor fog vér folyni, mert legalábbis az ő oldalukról erre élénk igény volna.

Más szemszögből, ami a miénk, az az egy kérdés maradt, mikor döbbenünk rá Nietzsche nyomán, hogy Isten meghalt, minden hazug, mindent szabad. Vannak erre utaló jelek, és ezek épp a Tisza Pártban manifesztálódnak, meg Magyar Péterben, akinek a tevékenysége ezen a porba rántáson alapul, mert az nem érdekes honnan jött, az viszont igen, hogy a misztikus térből a köznapiba húzza le Orbánt, így mutatva meg aljas emberi mivoltát.

Tisztul a kép. Világosodik lassacskán a népek elméje, hogy J. A. polgártárs sorait önkényesen sajátítsuk ki és ferdítsük el mondandónkhoz igazítva. De nem is ez, hanem az az igazán érdekes, hogy látszik, mint minden unásig szajkózott dolog (hazugság) egy bizonyos szint után kontraproduktív, és a kedves vezető (meg a pártja) eljutott erre a partra. Hogy mikor dől rá ez az egész építmény, az a kérdés, ez viszont rajtunk múlik. Kalandra fel. 

Szirénázó repülő

Az iváncsai akkugyárból elküldtek párszáz kirgiz vendégmunkást (kirúgtak két lábbal és hirtelen), akik az ettől kerekedett virágos jókedvükben szarral kenték össze a gyár mosdóit. Sajátos kifejezési módja ez a csalódottságnak, de hajlamosak vagyunk kissé elnéző szemüvegen keresztül szemlélni az eseményeket, mert ezekkel a kirgizekkel erősen ki lett cseszve. Eljönnek pár ezer kilométerre, hogy rabszolgaként életben maradjanak, és akkor így bánnak velük.

Ezt a párszáz kirgizt egyébként hazatoloncolják, dögöljenek otthon éhen elgondolással, a helyükre pedig lesz másik (valamilyen egzotikus országból), vagy pediglen nem. Mert ugyan ez az iváncsai gyár még – állítólag – próbaüzem módban van, de még az is lehet, hogy úgy marad, netán esetleg leáll. Az a baj ugyanis, hogy már most döglődik a villanyos autó ágazat, nem vesznek annyit, mint korábban gondolták, így akkumulátor sem kell dögivel.

Pedig nálunk még csak most épülnek a gyárak, most kezdünk aksigyártó nagyhatalom lenni, de még az is lehet, mielőtt azzá válnánk, kiderül, hogy rossz lóra tettünk. Hozzáértők szerint a villanyautózás jelenlegi módja nem járható út, az alapoktól kellene újragondolni az egészet, tehát fennáll a lehetősége annak, újabb kirgizeket, tatárokat, malájokat és egyéb nációt kell utcára tenni, akik szintén elégedetlenek lesznek, és kenekedhetnek szarral ők is.

Ezzel az egésszel az a gond, hogy mindez az aksigyár nagyhatalmasdi még el sem kezdődött, de már majdnem véget is ért, pedig kies hazánk fényes jövőjét ettől remélte pártunk, kormányunk és annak potentátjai. Mert el ne feledjük, például Szijjártónak mennyi útjába került, hogy ezt így összehozza, volt olyan, hogy naponta a világ különböző tájairól jelentkezett be, hogy megint egy aksigyár, aztán újra, pedig már akkor is látszott, nem lesz ennek jó vége.

De nem is ez, hanem külügy – és ebben a kontextusban külgazdasági – miniszterünk micsoda útjai. Mert az kezd látszani, hogy teljesen értelmetlenül röpködött, viszont, mint kiderült, legalább jó drágán, mert már a nem is kormánygépek sem voltak elegek számára, és mindenféle luxusröpcsiket kellett bérelni, hogy száguldozhasson a semmiért a levegőégen. Olybá tűnik, ahogyan ezzel dicsekszik, hogy ebben méri a fontosságát, mi pedig fizetjük.

Egy Kambodzsa-Thaiföld útért (ahol lehet, később majd szarral kenekedő vendégmunkásokat toborzott) száznegyven milliót fizettünk, s amikor az Átlátszó rákérdezett egy Oszaka-Tokio-Baku járat költségeire, ami szintén bérelt géppel volt abszolválva, akkor Szijjártó minisztériuma azt válaszolta karjait széttárva, erről nincsen adatuk. Viszont az sem derült ki, kinek van, de nem is ez az érdekes ebben, hanem az, Szijjártó csettint egyet, és a röpülő előáll.

Amúgy az útjainak nagy része teljesen fölöslegesnek tűnik, olyanokat intéz százmilliókért különgépen, amire egy telefon is elég lenne, de ez a mi futsalosunknak snassz. És itt lehet elbújva az ördög, ugyanis Szijjártó jellegzetesen azokat a tüneteket produkálja, mint amikor egy fiatal prosztó kap némi hatalmat, s abba legott beleszédül. A mi tarajosunk ebben az állapotban leledzik, amit más jelenségek is bizonyítanak.

Sváby András, a valahai műsorvezető készített egy videót – és töltött fel a TikTokra -, amely azt mutatja, hogy ő és a többi porbafingó alak áll vagy araszol reggel a dugóban, s mellettük elhúz Szijjártó konvoja szirénázva. Sváby szerint a külügyminiszter minden reggel így jár dolgozni, s valahol ezen a ponton érkezünk el a lélekfejtéshez. Nagy valószínűséggel, ha szembesítenénk azzal, ez az egész így nem igazán komilfó, nem is értené a bajainkat.

Mégpedig azért, mert valóban elhiszi, hogy ez neki jár. Hogy ő már akkora ember, aki nem is való igazán közibénk. Mondjuk valóban nem, de teljesen más okok miatt, mert és ugyanis csak az látszik, ténykedése, röpködése (akár szirénázó repülővel) nemhogy hasznára válna az országnak, sokkal inkább károkat okoz (ha kizárólag a gazdasági vonzatait nézzük, és a morálissal most épp nem is foglalkozunk, pedig az csak a delikát).

Mellékesen jegyezzük meg a röpködési analógiára, hogy a járvány idején is miket fürkészett és portyázott szerte a világban, aminek a következménye az lett, hogy ugyan mi úgy hullottunk, akár a legyek, de sok százmilliárdot el lehetett lopni, ilyen szemszögből pedig megvolt az értelme, amit azonban egy bírósági tárgyaláson lehetne igazán föltárni, de tartok attól, hogy ez már soha nem következik be. Mert nem lehet minden tökéletes.

Az egész alávaló történet eszenciája máshol sejlik föl, hogy kinek (kiknek) jó ez az egész tempó. Mészáros Lőrinc vagyona közelít az ezermilliárdhoz, csak tavaly megduplázta, és ezen a ponton csak egy adatot mutatok, hogy az év minden egyes percében két átlagbérnyit keresett a gázszerelő, azaz uszkve hatszázezer forintot. Illetve, hogy a nemzet veje is belépett a százmilliárdosok elit és ilyképp bunkó klubjába.

Az aksigyárak (is) ezért épülnek számolatlanul, mert bár az országnak egy szemernyi haszna nincs belőlük, de a sáp vihető belőle. Nekik az jut, nekünk pedig a szarral összekent budi, és ekképp lehetne összegezni a NER másfél évtizedes működését. Ez egyébként most ér abba a szakaszba, hogy készül összeomlani, de Szijjártó röpköd, Mészáros percenként hatszázezret zsebel be, miközben megy a háborús vonyítás. Ez is azért, hogy ez a status quo fennmaradjon. 

A legpocsékabb nemzet

Mint emlékezhetünk, 1995-ben Potocariban Mladic pribékjei mintegy nyolcezer muszlim fiút és férfit lőttek tömegsírokba. A hágai nemzetközi büntetőbíróság ezt a borzalmat 2008-ban népirtásnak nyilvánította, ami a szerb vezetőknek nem tetszik, mert szerintük ezzel az egész szerb népet „bűnös népnek” nyilvánítják. Az a gond, hogy nyolcezer ember lemészárlását mégsem lehet babazsúrnak tekinteni, így ettől függetlenül ez már történelem, és mint ilyen srebrenicai népirtás a neve.

2024-et írunk, de az ENSZ most jutott el oda, hogy a hágai bíróság után ez a szervezet is népirtásnak nevezze az akkor történteket, amiről született egy javaslat, és ez a szöveg arra is felhívná a figyelmet, hogy a srebrenicai népirtás tagadása elfogadhatatlan. Ötvenhét ország támogatta eddig ezt az elképzelést, Szijjártó Péter azonban közleményt adott ki, amelyben közölte, ezt kies hazánk nem szavazza meg, sőt – áll az MTI által kiadott szövegben – „kérjük azoktól, akik ezeket elkövetik vagy elkövették, hogy ezt fejezzék be”.

Az ez ügyben – is – harcias kiskakasként aljamunkát végző Szijjártó tagadásának és különállásának egyetlen indoka van, akit úgy hívnak, Milorad Dodik. Épp most járt Orbánnál megint, úgy és annyiszor találkoznak egymással, akárha Szijjártó Lavrovval. Ezzel a Dodikkal sok a baj európai szemszögből. Putyinista és trumpista, legutóbb pedig azzal fenyegetőzött, hogy kiszakítja a Boszniai Szerb Köztársaságot Bosznia-Hercegovinából, feltéve, ha Trump nyer. Akárha Magyarország, aki meg szintén ehhez kötötte a költségvetés elkészítését.

Ez a Dodik amúgy az ügyködésével destabilizálja a Balkánt leginkább Orbán hathatós támogatásával, irányultsága miatt pedig nem kérdéses miért. A Fidesz szívesen látná az Unióban Bosznia-Hercegovinát, kapna egy oroszbarát cimborát, tehát mindent el is követ, hogy az ő érdeküket szolgálja. Visszatérve a népirtásra, Dodik azzal fenyegetőzött, hogyha az ENSZ megszavazza, hogy Srebrenicában a nyolcezer bosnyák tömegsírokba lövése népirtás volt, a szerbek kikiáltják a függetlenségüket. Mindebből látszik, ugyanolyan hazardőr, mint Orbán.

A Fidesz Balkánon történő szarkavarása azonban ezzel jutott el a csúcsra, amikor Szijjártó a tervezett ENSZ határozatot így minősítette: „erőszakos és egyoldalú beavatkozás Bosznia-Hercegovina belügyeibe”.  Tehát nem fogjuk megszavazni szemben számos kultúrállammal, akinek a szemében a népirtás az, ami: népirtás. Mint emlékezhetünk, épp tegnap értekeztem a mélységekről, amelyeknek mindig újabb bugyrai tárulnak fel, ha a Fidesz és Szijjártó cselekedeteit vizsgáljuk a normalitás szemüvegén keresztül.

Ezzel ma megint gyalogolt külügyminiszterünk egy szintet a mocsár alja felé, s ha most olybá tűnne, hogy én pikkelek rá, hogy napra-nap foglalkozom vele, akkor rá kell mutatnom, ez téves megállapítás. Viszonyunk egyszerű, Szijjártót egészen egyszerűen és nagyon mélyen megvetem, és nagy valószínűséggel ezzel rengetegen vagyunk így. Most épp azon morfondírozik az ember, ha a politikai érdeke úgy kívánná, tagadná-e a holokausztot, mert a mostani nyüszítő bohóckodása arra utal, képes lenne rá.

Így, hogy ne érjen az a vád, hogy csak én hangoztatom mindig a gödör alját, idézem Bedő Dávid (Momentum) ez ügyben született gondolatait, mert ugyan – mint ahogyan én, úgy más szerkesztőségek is megkapták az e-mailt, de sehol nem láttam megjelenni. Így hát lássuk itt: „Egészen elképesztő, hogy még mindig tud mélyebbre süllyedni Szijjártó Péter és a magyar külügy… Szégyen, hogy a magyar külügyi kapcsolatok abból állnak, hogy autoriter, oroszbarát vezetőkkel paroláznak, és ilyen szívességeket tesznek…”

Valami különös sugallat miatt ez a magyar putyinista seggnyalás, és voltaképp az ő érdekeinek megfelelő külpolitizálás eszembe juttatja Teleki Pál búcsúlevelét, amiben ilyeneket írt, mint ismeretes: „Szószegők lettünk… A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét… A gazemberek oldalára álltunk…Hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet…” Elnézve Szijjártót és Orbánt ezeket ma is el lehetne mondani, amitől úgy tűnik, az idő nemcsak körben forog, hanem egyre gyorsuló ütemben halad visszafelé. És nem látszik a vége.

Egyébiránt mindezek tükrében még különösebb fénytörést kap a permanens békevonyítás, és az, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság egyre vadabb dolgokkal fenyegetőző elnöke most már szinte hazajár Budapestre. De megfordulnak itt más különös és kétes alakok is, kies hazánk hovatovább a politikai alvilág gyülekező és találkahelye, egy óriási tályog Európa testén, hogy szégyen már magyarnak lenni. Bár vigasztaljon minket az a tudat, hogy a rezsim minket nem is tart annak, de jó lenne, ha ezt másoknak is elmondanák. Hogy semmi közünk egymáshoz.

Fokozás

„Hódmezővásárhelyen különösen nagy a tétje a június 9-ei választásnak, hiszen itt indul Márki-Zay Péter, Magyarország legháborúpártibb politikusa… Az az ember, aki két esztendővel ezelőtt azért küzdött, hogy Magyarországot belevihesse a háborúba, és hogyha 2022-ben megnyerte volna a parlamenti választást, akkor bizony ma Magyarország nyakig lenne az Ukrajnában zajló fegyveres harcokban… Márki-Zay Péter számára tehát egyedül az a fontos, hogy Magyarországot belevigye a háborúba…”

Nem igazán jelent meg ez a szöveg az országos sajtóban, de az MTI kiadta. Szijjártó Péter külügyminiszter dumálta ezt bekapcsolódva a hódmezővásárhelyi kampányba, és így, első ránézésre az a vélekedésünk, hogy ennél mélyebbre süllyedni már nem nagyon lehet. De a Fideszről és a fideszistákról mindig kiderül, hogy nincs a béka segge alatt a gödörben az a nívó, amit ne tudnának alulmúlni, úgyhogy várjuk a folytatást. Van még bő három hét a választásokig, tehát lehet alámerülni az általuk kavart trutyiba.

Amikor kitalálták ezt a háborúpárti dumát, már akkor mindenki tudta, milyen ordas, alávaló hazugság ez az egész, arra azonban nem számítottunk, hogy lehet fokozni. Nem a vonyítást, amit művelnek, mert az soha nem ér véget és mindig hangosabb, hanem nyelvtani alakként, mint látjuk: háborúpárti, háborúpártibb, legháborúpártibb, akárha gut, besser Gösser. De van egy luk a történetben. Orbántól tudjuk, hogy mi, akik nem rájuk szavazunk, az alapfokot képviseljük a történetben, mi vagyunk sok milliónyian a háborúpártiak.

Most látjuk, hogy Márki-Zay érdemelte ki a felsőfokot (legháborúpártibb), a középfok még hiányzik, arra lehet aspirálni. Amúgy isten látja lelkemet, nem különösebben kedvelem a hódmezővásárhelyi polgármestert, de akkor sem emlékszem arra, hogy hadat üzent volna Putyinnak, vagy ilyen szándékai lettek volna. Ha most Szijjártó ezt akarja rákenni, akkor hazudik, de ezzel sem állapítottunk meg olyan túl nagy újdonságot, ez a fideszistáknál fokozhatatlan alapállapot, ők a mocsok archetípusa.

Ezzel azonban Szijjártó közöttük is az élre tör. Nem hallottuk, milyen tónusban hangzott el mindez, de elég olvasni is ahhoz, hogy fölidéződjön bennünk Goebbels tata 1943. február 18-i beszéde a berlini Sportpalastban, ahol totális háborúba hívta válogatott hallgatóságát. Valami ilyen üzemmódban van a Fidesz, akik a háborús óbégatást járatják a csúcsra. Más ebből a kampányból már nem hallatszik, és nem az a baj (dehogynem), hogy egyéb mondandójuk nincsen, hanem az, ha úgy gondolják, ez elég a győzelemhez.

És még az is lehet, hogy igazuk van. Bár olybá tűnik, hogy tizenkilencre húztak lapot, de már nem egyszer vált be ez a taktika. Buzgólkodnak a közvéleménykutatók, minden nap előállnak valami friss eredménnyel, amelyekben az a közös, hogy a Fidesz olyan negyven százalék körül billeg, azaz kies hazánk bávatag közönsége jó részének ennyi éppen elég, tehát nekik szól a cirkusz. Nekik mondta Orbán is azt tegnap, hogy „a június 9-i választásokon álljanak ki a béke mellett és segítsenek elzavarni a brüsszeli héjákat”.

Akik szintén háborúpártiak, mint maga Márki-Zay. Amúgy a brüsszeli héják és a hódmezővásárhelyi polgármester helyében a gatyáját is leperelném Orbánnak és Szijjártónak, illetve az összes többinek, akik személyeskedve háborúpártiznak. Ehelyett azonban mi csöndben kérődzve figyeljük ezt az eszement tombolást, aminek a hazugság volta abból is ki fog derülni, hogy június 10-én reggel egycsapásra fog eltűnni a kommunikációból, ám addigra véget ér a szavazás, és lesz neki eredménye vagy ilyen, vagy olyan.

Mindemellett ugyan tudjuk, de nem árt újólag fölidézni, hogy a magyar honvédség vezérkari főnöke arról ábrándozik, hogy a hadsereget immár a fegyveres konfliktusok megvívására kell fölkészíteni, illetve a Belügyminisztérium az iránt érdeklődik a szakiskoláknál, hogy azoknak a háborús időkben mire van szükségük. Ez annyira nem lepi meg az embert, hiszen a fasizmus lényege a militáns uszítás, és akkor ezen a ponton tegyük hozzá Márki-Zayt (és önmagunkat), mint akik a háborúval kelünk és fekszünk, azt szoktunk reggelizni.

És meglepve látjuk, nem passzol a történet, egyáltalán nem kerek, nincsen neki se eleje, se közepe, sem vége. Egyetlen elnyújtott ordítás van, hogy hasogat az ember füle tőle, görcsbe rándul az undortól a gyomra, és nagyon sokszor érez késztetést arra, pofán vágja egyesével mind az összes tutuló organizmust, akiknek semmi egyéb gondja nincsen, mint hatalomban maradni, ha amúgy beledöglik az ország akkor is. Ez is a Harmadik Birodalomra hajaz. Ott is az volt, hogy vagy győzünk, vagy megdöglünk, minden más lényegtelen. Így vagyunk itt is.

Szijjártó Kelemen: Magyarországi levelek

Édes néném!

Itt ülök a jakuzziban a hűvös májusi reggelen. Telefonom néma, Lavrov komám sem csörgetett meg, Viktor is alszik még a pecázás után, meg azért, mert megfeküdte a gyomrát az öt rétes, ugyanis magának vette, és nem a gyerekeknek. De ezt ne meséld el a szomszédnak, de a postásnak sem, édes néném. Rám tört a melankólia, ezért írok neked, ahogyan egyedül hallgatom a jakuzzi mormolását, és egyre egyedülebben leszek.

Mint a kisujjam, annyira, ahogyan szokták mondani. A háborút megállítani nem tudom, ami, mint számodra is ismeretes, a szomszédban zajlik már több mint két éve. Lavrov komám is azért tüntetett ki és ölelt a kebelére, hogy minden eszközömmel csikarjam ki a békét, ahogyan neki tetszik, miközben a plecsnit a lukamba tűzte, akkor is azt susogta a fülembe, hogy vétó, Peter, vétó mindhalálig, és ennek én igyekeztem megfelelni, de most már kevés vagyok.

Egyedül ülök a jakuzziban, ahogyan egyedül állok a világban, egyedül mondom a békét és egyedül vétózok, de lassan már ez sem megy, kihúzzák a lábam alól a talajt, mindenki győzni akar az oroszok ellen csak én nem. Most is, tegnap a Fidesz frakcióban mondtam a többieknek, „Tök egyedül leszünk, mindenki be van darálva”, de csak néztek süketen, és egyetlen kérdés hangzott el, hogy melyik gombot nyomjuk meg. Ezekkel még beszélni sem lehet.

Egyedül van Magyarország is. Elmeséltem nekik – bár ezek szerint nem nagyon értették -, hogy a „NATO is egyre eltökéltebb az oroszok legyőzésében”, pénzt, fegyvert nem akarnak kímélni, amit én tőlem telhetően megakadályoznék, de ott is olyan egyedül vagyok, mint a frakcióülésen, és most itt a jakuzziban, és azon töprengek, miért nem értenek engem a tömegek. Ukrajna legyen az oroszoké, és egyből mindennek vége lesz.

Ennek ellenére, ahogyan elmondtam a bátrainknak, „elementáris küzdelem várható a következő hetekben a NATO javaslat ügyében, elképesztő a nyomás Magyarországon”. Illetve rajtam, mert én vagyok Magyarország, és azt látom édes néném, hogy mindenki szembe jön az úton, az autópályán, egyre többen, már mindenki, hogy alig lehet kivárni Trump úr győzelmét, hogy elhozza a világbékét egyedül, minden kétséget kizáróan.

Meg az új világrendet, aminek az eljövetelében Viktor is bízik, de egyre inkább ő is csak egyedül. Sorsfordító napok előtt állunk, június 9-én vagy győzünk, és véget vetünk minden szenvedésnek, vagy mi szenvedünk még jobban, mint most, amikor egyre hangosabban mondjuk a békét, ahogyan mi akarjuk, de rajtunk kívül már senki sem, mert ezek meg akarják védeni magukat, ami számomra egészen őszintén teljesen érthetetlen.

Mondtam a bátoraknak, hogy „mi ezt megakadályozni nem tudjuk… de mi ebből teljes egészében ki akarunk maradni”. Azt még magam sem értem, ez hogyan lehet, de mást nem tudok, csak ezt az egy szót, béke, ami a Fidesz, ezt mondjuk a választóknak is, hogy vagy ránk szavaznak, vagy minden elveszik, nem tudjuk megakadályozni, hogy legyőzzék az oroszokat, pedig mindig mondjuk, hogy azt nem lehet, mert mi lenne akkor.

Mi következhetne, édes néném, akkor lennénk ám csak igazán egyedül, a kitüntetésemet is el kellene dugni talán, menekülni messze el, búcsút inteni a jakuzzinak, a háznak, futsalnak, a Moszkva-parti kocogásnak, ó, az az édes hajnal ott, édes néném, milyen messze van már, ahogyan egyedül hallgatom a jakuzzi mormolását, jakuzzi fölött futó szél zúgását. De minek is ez. Mondom, megszállt a melankólia, a spleen, és a hangom is rekedt.

Annyit ordítottam, rendeltem be nagyköveteket, akik már nem csak röhögnek rajtam és rajtunk, de utálnak is. Meg itthon is egyre erősebb a háborúpártiak hangja, akik olyan békét akarnak, amit én nem akarok, lassan hiába ordítok, mert elnyomja a hangomat az utálattal teli röhögés, hogy azt az érzést te már nem is tudhatod, és menekülök a mieink közé, ahol nyugalmat talál az ember, mert együtt ordíthatja velük: béke.

Édes néném. Lavrov cimborám is mondta tegnap, hogy nekik joguk van lőni a nyugatra, akik pedig mit képzelnek, hogy visszalőnek. Nos, ez a lényeg, mi is ezt így szeretnénk, ez a mi békénk, és ezt akarjuk kizárólag, de tök egyedül. Zárom soraim, júniusban újra jelentkezem, készítsd elő nekem a vendégszobát, ha úgy alakulnának a dolgok. Nos vár a helikopterem, megyek, csak megtörölközök még, csókol ecséd, Kelemen.   

Estére rétes

Orbán V., miután megtekintette kínai elvtársával a pesti felhőket, kikísérte őt a reptérre (ami még nem az övé, de majd lesz), és zsebkendőjével integetve elbúcsúzott tőle, hogy visszatérjen a kampányba, azaz, közénk. Különös ez a mostani kampány, mert soha nem tudhatni, egyetlenünk hol tűnik fel, akár egy váratlanul előtörő búvópatak, és az is többnyire meglepetés, milyen szerepet játszik. Bár mostanában hangsúlyosabb a nép egyszerű, falusi gyermeke gúnya, még a kínainak is ezzel dicsekedett.

Olybá tűnik, hogy a mi kis zsebzsarnokunk végleg letett arról, hogy a választópolgárok azon részét szólítsa meg, akik közel tizenöt évi szellemi – és egyéb – dúlás után még tudnak és hajlandóak gondolkozni. Nagyon úgy látszik, hogy az Alexandra asszonyság által képviselt nívó a Fidesz mostani kampányának közös eleme, s ez a gombáknak és moszatoknak szól. Itt már nem is csak leegyszerűsített üzenetekről van szó, hanem közelítünk az agytörzsi működéshez, büfi, kaki, pelus, elégedett szundikálás, ami elég.

Amikor elment a kínai cimbora, Orbán megfogalmazta az alaptételt, miszerint „június 9-e talán az utolsó lehetőség, amikor még visszafordulhatunk egy harmadik nagy háború felé vezető útról”, de senki nem akadt a közelében, aki ezt a képtelen állítást megkérdőjelezte volna. Orbán ilyen hermetikusan lezárt lufiban éli az életét annyi könnyítéssel, hogy van azon egy luk, és onnan olykor kiböfögi lelkének éjfekete tartalmát. Mindemellett ezt társítva a falusi parasztgyerek álcával, valami elképesztően infantilis dolog jön elő.

Mert mondom, alighogy elment a kínai, a mi hősünk beült a páncélozott géperejű járművébe, és elsőként elment pecázni. Esztergomban horgászott öltönyben, és fogott is egy kis snecit, amit minden bizonnyal békaemberek raktak a horgára. Ezen nem merengünk tovább, mert ennyi elég is, hogy megérezzük a bukolikát, csak az volna a mélázásunk tárgya, hogy mindeme tevékenység közben miért kell háborúról delirálni. Mert ez történt, és e kettő elem – sneci, ágyúdörej – elegyéből nem egyéb tárul elénk, mint O. V. alja lelke.

Ahogyan a piacon is. Mert a pecázás után oda látogatott ki a kedves vezető, mert ez is ilyen népies elem. De ezúttal nem azzal foglalkozunk, miről beszélgetett az elébe terelt és gondosan válogatott mimagyari organizmusokkal, mert egy szóba belefér (háború), hanem egy vásárlási aktust és annak párbeszédét tesszük közönségünk elé, hogy legalább annyira elborzadjanak, mint tettük azt magunk is látva és hallva a színház újabb előadását, amitől felfordul az ember gyomra. Pedig nem is annyira érzékeny az a pejsli.

Nézzük akkor a mozit. A piaci rétesesnél járunk figyelésünk közben, és azt halljuk, hogy O. V. nagyvezír azt az utasítást adja az árusnak: „vagy ötöt tegyen rá”. Nem tudni, hogy ösztönösen vagy szerep szerint hangzik ez el, hogy nem azt halljuk, ötöt legyen szíves, hanem ezt a tenyeres-talpas-bugris rendelést a pontosan meg nem határozott számú rétessel, hogy „vagy ötöt”. Nem kérek, hanem tegyen rá, ami így egyben zamatában az Ady féle piszkos gatyás bamba társak nívóján van. Már csak az hiányzik a végéről, hogy kend.

Mindez egy olyan álidill, amilyen élete ennek az embernek soha nem volt, de még képes megfejelni a magyarázattal, miszerint „nekem öt gyerekem van, mindenki egyet eszik”. Ha nem lett volna gyerekszobám, föltenném az adekvát kérdést, hogy mi van paszmek, most azt meséled, hogy az éhes siserehad otthon várja a papát a csemegével, de mindegyik csak egyet kap, elképesztő. És a saját lábuk, vagy a nemzet veje nem is kap rétest?  Vagy mi van az ősanyával, aki nem sürög a konyhában, ilyenek. Számtalan kínzó kérdés.

De tudjuk, hogy olyan színielőadás ez, mint régebben a kalbászokkal, a sonkafőzéssel meg a karmelitás ugorkával, amiből így közel másfél évtized múltán az az érzet kristályosodik ki, hogy ez az ember a belével gondolkozik, amit persze tudunk, hogy nem így van. Mert a mélyben a hatalom és a szerzés munkál, aminek mindezek csak az elemei, de az ország lehangoló állapotát jelzi, hogy azt mutatják a mérések és a számok, hogy ez kell a győzelemhez. Így talál egymásra a perisztaltikában az alavju népség és annak zsíros vezére. Ez a hazánk.

A gomolygó felhők megtekintése

Végül megtudtuk, hogy Hszi Csin-ping elvtárs és Orbán Viktor elvtárs, miután végeztek a gyarmatosítási tárgyalásokkal, „a búcsúebéd során a két vezető az ablak mellett ült, és együtt figyelték a gomolygó felhőket.” Ezt a Hszinhua, a kínai hírügynökség tálalta így a hazai közönségének, amiből is kitetszik, az MTI-nek még rengeteg tanulnivalója van keleti mesterétől, mert hazudni ugyan már profi módon tud, de romantikus képeket fösteni a mi kedves vezetőnkről még nem. Több Szabad Népet kellene olvasni gyakorlásképpen.

Amúgy szintén a kínai híriroda szerint a két vezető és házastársaik együtt tekintették meg Budapestet, és gyönyörködtek a Duna mindkét oldalát felölelő panorámában. Ez az idill, és a bűnös város állapota nagyon messze van attól a képtől, amit Szentkirályi elvtársnő mutat be a kampányában az ő gombáinak és moszatainak zebrák után sóhajtozva (és egyebek), de a hadügyminiszterné annyira nem játszik, hogy fölösleges is vele foglalkozni. Orbánnal is csak azért, mert az orrunk előtt adja el az országot szerelmetes révedezés közben.

Az ünnepi – az adásvételt megpecsételő – ebéden kívül interjút is adott ez a mi egyetlenünk a kínai állami tévének, és végignézve az ott elhangzottakat azt kell meg megállapítanunk, hogy a Kossuth rádió az kutyatöke ahhoz képest, amit itt még ellenőrizetlenebbül összedelirált a mi elvetélt futballistánk. Mert kezdjük akkor ezzel. Azt mondta a kínai kérdezőnek, hogy „a fociban, akárcsak a politikában nem az a kérdés, hol van most a labda, azt mindenki láthatja. A kérdés az, hol lesz a labda”. Igaz. Most épp Hszi Csin-ping elvtársnál.

Az ő hóna alatt pihen a bőr, mert az övé, és a grundon mindig a labdatulajdonos diktál. Egyébiránt, amikor Erdogan itt volt, akkor a mimagyarok velük voltak rokon nép, most a vendégnek megfelelően a kínaiakkal Orbán szerint, amiből kitetszik, a mi kedves vezetőnk olyan, mint egy rossz prímás, mindig annak a nótáját húzza, aki épp fizet. Viszont éppen ezért volt meglepő a közös néplélek efféle leföstése tőle: „a közös bennünk az is, hogy mi nem akarjuk megmondani másoknak, hogyan éljék az életüket”.

Sőt, de ezt csak én teszem hozzá, „mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk”. Erre a legszebb, legfrissebb példa, hogy épp akkor, amikor a két kedves vezető – és b. nejeik – szerelmetesen ebédelgettek, a magyar bíróság ítéletet hozott. E szerint a „gyülekezési törvénnyel való visszaélés” miatt Mészáros Dávid, a DK politikusa a kegyelmi botrány kirobbanása után, a kormányülés soproni helyszínének közelében kérdéseket próbált feltenni az Orbán-kormány tagjainak, s ezért közmunkát kapott.

Ez nagyon idekívánkozott Orbán trillái után, mert például tankkal is el lehetett volna tiporni őt kínai módra, vö.: Tienanmen tér, azaz, a mennyei béke tere, ami hangulatában majdnem az, mint a gomolyfelhők kéz a kézben való csodálata. Amúgy ebben a kínai állami tévének adott interjúban az is elhangzott, hogy a mi vezérünk „speciális laboratóriumként” tekint az országára, amelyben a kínaiakkal való együtt dolgozást kísérletezi ki. Önök pedig, mint valami fehér egerek, szagolhatják az akkumulátorgyárakat, és ihatják annak vizeit.

Visszatérve azonban még a felhőnéző ünnepi ebédre, a kínai kommunista azt mondta a magyar fasisztának a tudósítás szerint, hogy „nemcsak átérezte Budapest történelmi hagyományait, hanem látta itt azt a friss életerőt is, amely segített neki jobban megérteni Magyarországot”. Mindez csak azért érdekes, mert azt pedig mi tudjuk, hogy amerre járt és kelt Hszi elvtárs, arra mást nem láthatott, mint a saját honfitársait egyenpirosban kínai zászlót lengetve, s ha ez a friss magyar életerő, akkor nekünk már régen rossz. De ezt érezzük amúgy.

Azért is, mert az ebéd – és romantikus felhőnézés közben – a vendég mesélt Orbánnak a Kínai Kommunista Párt évszázados történetéről, valamint a pártvezetés és az államirányítás fontos filozófiáiról, azt viszont nem tudjuk, a mi főnökünk eközben jegyzetelt, vagy ez fölösleges, mert neki is a kisujjában van a diktatúra üzemeltetése. Ami viszont még hiányzott a tökéletes idillhez, hogy Orbán azért érti Kínát, és az is közelebb hozza őket egymáshoz Hszivel, hogy mindketten faluról származnak. Mondjuk ezt nem kellett volna, igaz az egészet sem.

Nem történt egyéb amúgy, mint a gombáknak (vö.: alavju népség) való rózsaszín lufi fújdogálása. S ha ez a múlt század ötvenes éveinek stílusában sikerült, hát mit lehessen tenni, ha egyszer annyira közel áll az a módi mindkét kedves vezető habitusához. Ám, és ezt el ne feledjük, ez csak a nagy közös ünnep, ezután következnek a szürke, dolgos hétköznapok, amelyek során Kína kolonizálja hazánkat, s mint kitetszik, trombitaszóra és ütemes taps közepette. Mondjunk hazaárulást? Az is fölösleges.

Atomvillanás, békeácsorgás

Mondhatni, szerencse, hogy a Magyar Nemzet nevű nyomdaipari terméket alig is olvassák, mert aki viszont igen, az komoly mentális és kognitív fenyegetéseknek van kitéve. Mint ahogyan Budapest is Putyin atombombáinak, ha nem győz Orbán. Ha most azt tetszenének gondolni, hogy ennek a Kázmérnak elment az a kevés, maradék esze is, protestálni volnék kénytelen, rámutatva az egy igazságra: nem nekem. Én is csak áldozat vagyok.

Kampány van. Ez onnan is tudható, hogyha az ember megnyitja a csapot egy kis víz után vágyakozva, akkor abból háború ömlik elő. Ez – úgy vélik – olyannyira bevált 2022-ben, hogy most négyzetre emelték, ami tébolyból a Magyar Nemzet névre hallgató izé akképp veszi ki a részét, hogy részletesen bemutatja, mire lenne képes Budapesttel egyetlen putyini atom, miként lógnának a fákról a belek, mert nem győzött Orbán Viktor.

A legérdekesebb az egészben, bár nem meglepő, hogy ez a cikk egy szóval nem említi, hogy ki kezdte a háborút, ki támad és ki védekezik, mindezek a tények egyáltalán nem érdeklik a Magyar Nemzetet, csupán az, hogy szerintük ennek az oka (mármint a háborúé) a „háborúpárti” nyugat, a „háborús uszító” Macron és követői, köztük, mint annak idején Orbán utalt rá, mi magunk is, akik háborúpártiak vagyunk, mert a „baloldalra” szavazunk.

De nem is ez az érdekes igazán, hiszen sajnálatosan mondhatjuk, hogy ezt megszoktuk. Nem vagyunk mi Orbán Magyarországára valók – szerinte -, szűk itt a tér. A Magyar Nemzet előadásában azonban felfedezünk egy új szintet, egy kendőzetlen csodálatot a nagy orosz birodalom és annak hadserege iránt, amikor ilyeneket olvasunk: „A szovjet örökségnek köszönhetően Oroszország rendelkezik a világ legnagyobb nukleáris arzenáljával.”

Ehhez képest ízlelgessük a dolgozat címét, miszerint: „Egyetlen rakéta képes lenne elpusztítani a fővárost + videó”, amiben az alkotói buzgalom térképeket rajzol, miszerint a fővárosban milyen területen mennyien pusztulnának el, ha nem győz Orbán, mert a „háborúpártiak” miatt a drága Putyin kénytelen volna megatomozni minket. Ez a gondolatmenet a hülyeségen kívül leginkább az aljasságával dicsekedhet, de azzal hiány nélkül és nagyon.

„Az a kevés túlélő, aki szerencsésnek mondhatja magát, az azért imádkozik, hogy bárcsak a holtak között lenne az atomháború elképesztő, brutális következménye miatt.” – Vonja le a végkövetkeztetést a Magyar Nemzet, hogy mi vár ránk, ha nem Orbánra szavazunk, és akkor képzeljük el az alavju népség, a moszatok és gombák nyüszítését, amikor mindezt a képükbe kapják. Akkor úgy gondolják, hogy ezen csak egy békemenet segíthet.

Mert az is lesz. Így döntöttek a szervezők hosszú vívódás után, de csavartak egyet a dolgon, és menet az nem lesz, csak ácsorgás. Most megint az volna hihető, hogy én vagyok a hülye, holott csak krónikás vagyok, amikor rögzítem az utókor számára a tényt, miszerint „az idei egyedülálló lesz a Békemenetek történetében, mivel ez egy menetmentes Békemenet lesz: vagyis nem sétálnak a résztvevők fel s alá Budapesten, hanem csak összegyűlnek egy helyen”.

„Az európai vezetők háborús lázban égnek. Pénz, fegyverek és harci eszközök küldése után már tervezik a katonai segítségnyújtást is. Meg kell állítanunk a háborús őrületet!”. – indokolják a békemenet szükségességét, de még egyszer: nem mennek sehová, csak ácsorogni fognak a Margit-szigeten, ahol lehet, mindent összehugyoznak, mint annak idején a Kossuth téren. Kicsit gonoszkodva kérdjük, mi lesz, ha ott sokan együtt szobroznak, és akkor jön a baráti atom.

Mindez azért érdekes azonban, mert az is látszik, hogyan lovalják bele magukat mind jobban ebbe a háborús őrületbe. Azt is mondhatnánk, hogy a Fidesz kiengedte a szellemet a palackból, és már nem nagyon tud vele mit kezdeni. De az is lehet, hogy nem is akar. Mert koronának a mostani nagyon szomorú összefoglalónkra itt van nekünk még például Németh Szilárd is, akiről mostanában oly keveset hallottunk. De él és virul.

Olyannyira, hogy épp Bácsalmáson fórumozott, és mivel mással, mint atomháborúval, emellett pedig fölszólította a híveket, hogy „utcai harcosok módjára védjék meg a kormányzás eredményeit”. Ők pedig ilyenek után szoktak „baloldali” aktivistákat verni, asztalokat borogatni, és más cuki kurvaságokat elkövetni. Még régebben vetettük fel, hogy a Fidesztől még egy polgárháború sem lenne idegen. Nos, itt látjuk annak az előkészületeit.

Szűk egy hónapunk van még hátra ebből az őrületből, de ne tessenek föllélegezni, a tébolyda azért velünk marad. Mert tudjuk, hogy a kampány soha nem ér véget, így az év második felében majd, amikor érkeznek a brutális megszorítások, azt is rá kell kenni valakire, és a fentiekből kitetszik, ki, illetve kik lesznek azok. Maximum még az elmúlt nyolc év játszik, mint az örök és megunhatatlan mantra, de, hogy belehülyülünk, az is valószínű.

Micimackó és a szuverenitás

Amikor Tompos Márton (Momentum) a kínai diktátort az Erzsébet hídra tűzött EU-s zászlókkal akarta üdvözölni, egyensapkás kínaiak vették őt körül. Ezek a kínaiak aziránt érdeklődtek, milyen zászlót akar odarakni, mert ha az netán tibeti vagy tajvani volna „az nagyon nem kedves dolog” lenne, de arról nem beszéltek ezek a sapkás kínaiak, mi történne a nekik nem kedves zászlók kitűzésekor. Hogy Tompost azonmód, onnan a hídról hajítanák-e a Dunába, vagy másképpen jeleznék, hogy átvették a hatalmat.

Annak idején Erdogan fogdmegjei magyar embereket vertek, de az is rendben volt, mint ahogyan kormányzati szinten ezzel sincsen semmi baj. Hiszen, amikor Gulyás Gergelyt megkérdezték a jelenségről a kormányinfón, hogy is van ez a hídon dirigáló kínaiakkal, azt felelte: „Tompos szavahihetőségére nem lehet kristálypalotát építeni”. Azaz, a magyar ember hazudik, holott videó is van a történtekről, de Gulyás ezzel azt mondta, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Plusz lehazugozta Tompost.

Hogy vázoljuk azért az alapállapotot, Magyarországon magyar állampolgárokat kínai aktivisták zaklatnak, amivel a magyar rendőrség nem törődik. A magyar rendfenntartók ugyanis azzal foglalkoznak, hogy a Micimackónak öltözött emberek se mehessenek a Kínai Kommunista Párt elnökének közelébe, mert neki egy régi ügy miatt herótja van tőle. Mindemellett az a kérdés is feltehető, hogy kies hazánkban kínaiak mi jogon vonogatnak kérdőre bármi miatt is magyar állampolgárokat, hacsak nem gyarmat lettünk, csak egyelőre titkoljuk.

Amúgy a Karmelita közelébe nem mehetett a magyar Micimackó, ezzel ellentétben azonban a kordonokon belül több száz egyensapkás, egyenruhás, kínai zászlót lobogtató kínai üdvözölhette az ő kedves vezetőjét. Akinek az az érzése lehetett, hogy a várban is otthon van, mert a magyar kormány tagjainak pofázmányán kívül európai arcot alig is láthatott. Teljes volt a siker, sorra jelentették be a gazdasági együttműködés új és még újabb elemeit, amit egészen egyszerűen úgy fordíthatunk le, hogy Kína kilóra vásárolja föl az országot.

Orbáni szemszögből erre égető szükség is van, hiszen miközben folyt a magyar-kínai parádé, kijöttek a friss államadóssági adatok. Áprilisra teljesítette kies hazánk az egészéves hiánycélt, irdatlan összegek hiányoznak a büdzséből, amire csak annyit lehet mondani, hogy recseg-ropog az ország. Az ázsiai pénz ezen segít ideig-óráig, de egyszer fizetni kell, vagy, ha nem, ezek a kínaiak viszik a hazánkat tokkal-vonóval. Hírlik, hogy békemenet készül júniusban, akkor javasoljuk a decens felvonulóknak, hogy vegyék elő a nem leszünk gyarmatos molinójukat.

Vagy nem fogják, vagy nem vonulnak, illetve, ha igen, akkor Brüsszel ellen fognak visítani, mert nem akarnak körülnézni. Ha megtennék, azt látnák, hogy a szuverenitás inog, de nem azért, mert Magyar Péter nagygyűléseket tart, holott arra szeretnék ráhúzni. Meg amúgy a szerencsétlen ellenzékre, hogy idegen érdekeket képviselnek, hazaárulók és nemzetellenesek, amiben az a delikát, hogy Orbán meg az orrunk előtt adja el az országot. Ennek a módja nagyon sok mindenkinek nem tetszik, de mindenki Soros kottájából játszik.

Szerintük, és takarózásképpen. Mindemellett ez csak a fecsegő felszín a Micimackókkal meg a hídon intézkedő kínaiakkal, ami ennél sokkal lényegesebb, hogy a mai cirkuszt az unokáink, illetve az unokáink unokáinak unokái is fizetni fogják, ellenkező esetben megszűnik az önálló Magyarország. Mindebből pedig az fakad, hogy ami cirkuszt most itt látunk harsonaszóra, az nem egyéb, mint nettó hazaárulás, aminek megvan a megfelelő büntetési tétele. Bár 2006-ban is megvolt a demokratikus államrend megdöntésének kísérletéért járó.

Akkor hagytuk, most is hagyjuk. Vietnámi, Fülöp-szigeteki munkások, kínai rendőrök, orosz titkosszolgálat, ez mind jelen van honunkban, így, ha volna értelme – ami nincs – rámutatnánk, hogy Lánczi elvtárs Szuverenitásvédelmi Hivatalának mely irányokban kellene szimatolnia, de ilyesmit ő nem fog tenni, mert nem azért hozták létre. Lehetne még ezt kerengetnünk és az igazunkat bizonygatnunk a végtelenségig, de semmi értelme nem lenne, mint ahogyan a jelen dolgozatnak sem sok van. Csak megmutattuk az újabb szöget hazánk koporsójában.

Látjuk szájtátva, ahogyan Orbán kalapálja bele – ha már a képes beszéd mezsgyéjére tévedtünk -, és tehetetlenek vagyunk. A fentiekről szóló írások alatt is olvasgatja az ember a kommenteket, az elemi felháborodást a jobb érzésű emberektől, akik azt is megvitatják a kibertérben, hogy ki kellene már végre menni az utcára. Aztán ebben kiegyeznek, és irkálják egymásnak tovább a bejegyzéseket, így eresztve ki a bennük felgyülemlett gőzöket. Mint valami rossz kuktafazekak, akik sípolnak, hogy fel ne robbanjanak.