Télbe zárva, rajz és álarc készítő verseny

A “Télbe Zárva” meseillusztrációs rajzversenyre született alkotásokat, valamint farsangi maszkokat, álarcokat állítottak ki immár hagyományosan a Dési Huber Általános iskola aulájában 2019.február 21-én.

A rajzok elkészítéséhez egy történetet hallgattak meg az óvodás gyermekek, majd hatalmas fantáziával készítették el alkotásaikat.
Képgalériám ide kattintva látható.


A maszkokat iskolás és óvodás gyerekektől várták. A beérkezett 176 alkotásból 60 látható az iskola kiállítóterében. A megmérettetésen idén öt óvoda, és hét iskola gyermekei vettek részt. A kreatív alkotások díjazására is e napon került sor.

Képgalériám ide kattintva látható.

Romlottság kifulladásig

A Fidesz, a kormány és a gúla, akárha piramis, hegyes csúcsán Orbán Viktor Mihály maga – végül is, csakis ő – úgy nagyjából háromszáz venezuelai menekültet fogadott be, amely ország, mint tudvalévő, egy Orbán Viktor Mihályhoz hasonló eszelős miatt süllyedt bele a totális káoszba. Mert a történelem nem tréfadolog, mint arra majd egyszer a mi trottyosunk is rá fog döbbenni, amikor majd neki, de legfőképp nekünk is késő lesz, midőn gyermekeink kis kullóval húzgálják át a határon életük cafatos maradékait, kifelé egy ország füstölgő romjai alól.

És most, hogy láttuk ezt a mosolyokkal terhes képet, nézzük, miből élünk máma. Szép dolog ez, lovagias gesztus, hogy Pártunk, kormányunk és ezek ormain maga OVM a megalázottak és megnyomorítottak ölelő pátyolgatására siet? Hát, hogy a rossebbe ne volna az. Minden nyamvadt úttörő és kisdobos ezt tenné, mert ezt követeli a megfontolás, és nem utolsó sorban az ember bozontos lelke is. S tán éppen ezért furcsa, sőt, bizarr, hogy Pártunk…etc. a kódexnek megfelelően működik, mert nem vagyunk ilyenhez szokva tőlük. Ők pofán szokták rúgni a kiszolgáltatott népeket úgy általában.

Most vagy van lelkük, azért különcködnek, vagy érdekből teszik ezt is, mert nem Kantok ők, de mennyire, hogy nem. És így is van. Venezuelai magyarokat kerestek ugyanis, hogy legyen nekik fehér és keresztény munkaerő, míg a szülőgép beindul. Viszont csak hetedíziglenit találtak, hogy a nevük sem volt jóskapista, mukkot sem tudtak aranyul, józsefattilaul meg pláne, csak a vérükben maradt egy kis kokárda, ilyen gyűrött maradék. Szép azért a hátsó szándék ellenére, ha fogcsikorgatva is, de kipréseltek magukból egy kis humánumot? Perszehogy, móka meg kacagás, valamint piros pont a fekete könyvben.

Csakhogy, és sőt. Ezt az egészet, hogy üzemszerű úttörők ők, titkolják. Olyannyira, hogy a kimenekített vérükben magyarokat is szépen megkérték, egyáltalán ne beszéljenek a befogadásról. Ekképp előállt az a sajátlagos helyzet, hogy egyszer tesznek valami jót, de szégyellik, takargatják vagy csak kénytelenek. S ilyenkor föltolamlik az emberben, hogy ugyan miért és milyen megfontolásból, miféle hátsó szándéktól vezetve válik abszurddá a világ. Aztán végig gondolva a folyamatot és a történések logikáját, fölfedezi ebben az egészben a Fidesz, mint vallás működésének törvényszerűségeit, s egyben kudarcát is, mert egyszer úgyis minden kiderül.

A fideszegyház a hitre épül, mint azt valamennyien tudjuk. Ennek a hitnek az alapja, a fundamentuma, hogy a világ veszélyekkel terhes, minden fűszál bujkáló orgyilkos, az összes organizmus és ásvány a mimagyarok életére tör, az egész világ a mi munkánkat akarja elvenni, és mindenki foga a mi szüzeinkre fáj. Mindeme apokalipszis ellen az egyetlen gyógymód, lelkünk, nyamvadt életünk kizárólagos őrizője maga Orbán Viktor Mihály, a végvári hős, a munkálkodó arkangyal és istenkirály. Nélküle minden elveszett, és nincs értelme semminek sem.

Orbán Viktor Mihály viszont ezt a héroszi szerepet egy lapra – sorosmigráncs – feltéve játssza már csak, egy migráncs se soha, életünk, vérünk összeszorított foggal, meg a kerítés, valamint reszketések. Így és ezért, ha az elvakult és elbutított hívek csak egy csöppet belelátnak a kártyákba, hogy cinkeltek a lapok, magyarán átverik őket, összezuhan az oltár, ledől a katedrális, és netán tökön rúgják az Istent. Élni így lehet, csak fölösleges. Másrészt pedig fölfedi a fideszvallás mélységes romlottságát és gonoszságát, hogy híveinek a gyűlöletet ígéri, ezzel toborozza őket, és semmi emberséget már meg nem engedhet magának, mert akkor véget ér a történelem. Pácban van az egyház nagyon.

Ez, amennyire skizofrén állapot, annyira lehangoló is, elkeserítően aljas. Viszont olyan spirál, mélységekbe vivő biztos út, amiből menekvés nincsen, mert a végén ott tátong a halál. Ennél nagyobb bűnt hatalom el nem követhet. Mert a nem hívők látják a végtelen romlottságot, viszont tehetetlenek, a rajongó-elvakultak pedig, akik ilyen diabolikus játékok miatt olyanok, amilyenek – ne jellemezzünk -, hatalomban tartják a gonoszt. Az ébredés nekik lesz fájdalmasabb, de ez sovány vigasz. Íme, hölgyeim és uraim, ezt meséli nekünk a venezuelai ősmagyarok befogadásának eltitkolása. Nem egy lányregény, bár már szokva vagyunk a mocsokhoz.

Szerda esti akusztikban Manoyával

Február huszadikán ismét egy kellemes női hang járta át a szombathelyi Agora művelődési ház auláját.

A szerda esti akusztik sorozat vendége Hodosi Enikő, Manoya.
Képgalériám ide kattintva látható.


A dalszerző-énekesnőt a NEO-ból ismerhetik a legtöbben, de számos élő és rögzített vendégszereplést is maga mögött tudhat. Ezúttal egy gitár kisérettel érkezett. Dalai melankolikusan vagy pergősebben de beivódtak a közönség agyába. A különleges színpadi megvilágításban még érzelmesebb lett az este.
Képgalériám ide kattintva látható.

Pézsmapocok vagy nem pézsmapocok

Semjén Zsoltnak fáj az igazság, hogy Annika Strandhäll svéd szociális miniszter – aki nem egy Novák államtitkár egyáltalán – megjegyezte, “riasztó, ami Magyarországon történik”. Ez korrekt, tudja minden épelméjű ember, viszont ez a Strandhäll asszony a mimagyarok számára egészen szokatlanul meg is indokolta, miért mondja, amit mond, kifejtve, hogy OVM azt akarja, több igaz magyar gyerek szülessen, és ezt az egész tébolydát a náci Németországhoz hasonlította ez a Strandhäll miniszter.

Mint kitetszik, neki vannak történelmi ismeretei, Semjénnek viszont csak szenteltvízzel locsolgatott puskája van, ami nem egy fix tudásbázis. Így a bunkóságba ojtott butaság minden bátorságával “szegény, beteg teremtménynek” nevezte a svéd minisztert, mondanivalóját pedig “aberráció”-nak, mert hallotta ezt a szót valahol, és megtetszett neki, hogy nem magyarul van, és valami csúnya lehet a biztosan. Az oviban használják így a nyelvet a kis manusok, hogy fingjuk nincs, mit jelent valami, mégis ismételgetik rogyásig.

Ám a kis hugyosok nem miniszterelnök-helyettesek egy csöppet sem, hanem anyuci pici kis maszatos fiai, és ez nem mindegy egyáltalán. Az aberráció ugyanis legáltalánosabban szexuális beteges hajlam értelemben használatos, de jelentheti az optikában a lencse vagy a tükör hibás leképezését, esetleg a csillagászatban egy égitest látszólagos eltérését a valóságostól. De, hogy Strandhäll miniszter lefasisztázta a mi kedves rezsimünket, az melyik értelmezésben “aberráció”, azt csak Semjén tudja.

Másrészt a diplomácia alapesetben – nem a Szijjártó-féle kurvaanyázós iskola szerint – a finom mellébeszélés tudománya. Itt a hamut is mamunak mondják, megvannak a finom kódok, utalások és hümmögések, és mégis mindenki ért mindent. Míg a mi diplomáciánk napjainkban valóban leképezi a Váncsa-féle megállapítást és tételt, hogy a nagyvilág úgy néz már a mimagyarokra, miszerint beengedtük ezeket a klubba, de belehugyoznak a zongorába.

Mindennek az ámokfutásnak az lett a vége, hogy a magyar nagykövet raportra megy Stockholmban, a svéd pedig Szijjártótól kapott sorszámot. Ezek után, most már talán megnyugodva mondhatnánk, hogy a bunkóság elérte célját, nincsen itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. De ez a Semjén még rá bírt tenni egy lapáttal a tébolyra, amikor annak a reményének adott hangot, a svédek majd földig hajolva esedeznek bocsánatért, és fölajánlanak még egy rénszarvast kilövésre, helikopteres szállítással.

Hát, nem. Vannak ugyanis különbségek, ami bemutatásához minden titkok örök tudóját, azaz Svejket hívom társamul és segítségemül egy kis fogdavagonos jelenettel: “Látja, káplár úr, mi lehet egy ilyen apró és jelentéktelen félreértésből, ami szóra se érdemes. Okrouhlicében is volt egy polgár, és ez megsértődött, amikor Nĕmecký Brodban azt mondták neki, hogy tigriskígyó. Még sok ilyen szó van, ami egyáltalában nem büntetendő. Például, ha magának azt mondanák, hogy pézsmapocok. Azért már megharagudhatna miránk?”

Az öreg baka ezzel a példabeszéddel arra tanít minket, máma finoman utalni arra, hogy egy állam eszeveszett intézkedése rossz történelmi emlékeket ébreszt, az nem ugyanaz, mint ezért aberráltnak, szegény, beteg teremtménynek nevezni azt, aki mondta. Az előző a svejki példa alapján csupán pézsmapocok, a második viszont méretes taplóság, és nemcsak a diplomácia, hanem az általános emberi szemüvegén át is. Mindezek után adja magát, ha én mindezekért tajparasztnak nevezem a fővadászt, akkor megsértődhet-e rám.

Ez gesztus és sajtóper szempontjából is figyelembe veendő. Hogy ez csupán vélemény, így szabadon hangoztatható, mint az is, hogy Matolcsy lop, vagy pediglen súlyosabb megítélés alá esik, és ezért engemet nagy nyilvánosság előtt megégetnek, miközben imádkoznak a lelkemért. Az én kilátásaim tehát számosak és változatosak, sajnálatos módon azonban a Semjéné meg nem. Ő a világ érzékenyebb része számára az marad, ami valójában is, és itt mindenki tegye oda a szívének kedves jelzőt.

Viszont, hogy emiatt az összes magyar népekre úgy tekintsenek, mint most őrá, az helyrehozhatatlan kimenetel, amit viszont éppen most szenvedünk el, és ezen a ponton újra Váncsa mester megállapításával sütkérezek, miszerint: “…Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik…”

Yess.

Popzene

Polt Pétert igen nagy szeretettel és a legmélyebb tisztelettel meginvitálták Brüsszelbe, hogy meséljen nekik arról, mi is folyik a Magyarország nevű földrajzi egységben, ahol ismeretlen erők, földöntúli hatalmak működése nyomán lába kél annak a pénznek, amit ők postáznak a t. címnek, hogy ott emberibb élete legyen az embereknek, ámde nem lesz mégsem. Hanem más történik ott, európai aggyal érthetetlen dolgok, a pilisi szívcsakrától megbolondulnak a műszerek, és fába szorulnak a férgek.

Már kikészítették a teát, leporolták a széket, hogy kezdd el a mesét szépen, ámde azt hiszik, ellátogat a fatornyos Brüsszelbe ez a Polt? Á, dehogy. Mint valami nyüves kígyó, úgy csúszott ki a baráti ölelésből, mondván, ő nem, az ő szűzi teste és lelke nem politizálhat, éspedig ez az lenne. A soroskampány része, s ha azon ő megjelenne, akkor elkárhozna, kénköves tűzön égne ő, és most az egész nagy Unió néz ki a fejéből bután és röhejesen, míg pedig ez a Polt csak göcög magában meglehetősen gonoszul.

Ketzalkóatl (Tollaskígyó) az azték mitológiában a tudás istene volt, Kleopátra ölebként tartott pár jószágot, mert őnála az ureuszkígyó a védelem szimbólumaként fungált. A mi, Németh Szilárd által besorolt és meghatározott, más diszciplínák számára azonban ismeretlen zsidó-görög-római és még keresztény kultúrkörünkben a gonoszság szimbóluma a lábatlan jószág, olykor maga a Sátán, ami kritériumnak a fiúk meg is felelnek, és képtelenség bármit is kezdeni a nyúlós-nyálkás, gonosz és undorító testükkel.

Erre a Poltra visszatérve azonban még egy pöttyet, mint az egyik vezérkígyóra, arra lettek volna kíváncsiak a tehetetlen uniósok, hogy miért van az, ha az OLAF átadja a bizonyítékokat a lopásokról, azok a NER útvesztőiben szublimálódnak, vagy, ha nem, értéküket vesztik, fiókok mélyén tűnnek el, ilyenek. És egyáltalán, a már az első bekezdésben emlegetett nem evilági dolgok történnek velük, ami előtt érthetetlenül állnak a bürokraták, akik joghoz vannak szokva, és nem mesterséges káoszhoz, ilyen vadkeleti posványhoz.

Tudatlanok is maradnak, valamint tanácstalanok. Még az esélyét is elveszik tőlük, hogy a cinkelt lapokba lássanak, mert, ha már – mint a nemzet veje lámpás ügyében is – tarthatatlan a helyzet, akkor a fiúk lemondanak a kinti pénzről, és nem az Unióét lopják el, hanem a tiédet. Ez ellen Brüsszel tehetetlen, korai volt tehát megint az öröm. Csak házon belül kell megoldani a tolvaj karjának levágását, vagyonának elkobzását, s minden olyat, amit a feudális jog a jobbágyok számára egy parasztlázadás keretében lehetővé tesz és megenged.

Ez az Unió egy rakás tehetetlenség, ha arról van szó, nevezhetnénk egy kupac bélsárnak is, csak sok a finnyás ember. Mert a másik végéről meg a Polt főnöke, amúgy pedig cimborája és tettestársa elkezdett politizálni nagyon. Szidja az uniót, mint a rosseb, miközben azért a lehető pénzeket, amiket az OLAF szabadon hagyott, rendíthetetlenül, nagy szuszogások és nyögések közt lapátolja zsebre, ami így együtt oly mértékű romlottságot és züllöttséget mutat, amivel szemben ilyen töménységben szintén védtelen minden jobb érzésű ember.

Megint választás lesz, megint indul a mandula, így “A kormány tájékoztató akciót indít a bevándorlást ösztönző brüsszeli tervekről. Mindenkinek joga van tudni, melyek azok az aktuális javaslatok, amelyek alapjaiban veszélyeztetik Magyarország biztonságát.” Jönnek a plakátok újra, amelyeken a kormány arra fogja felhívni a figyelmet, hogy Brüsszel be akarja vezetni a kötelező betelepítési kvótát, gyengítené a tagállamok határvédelmi jogait, és “migránsvízummal” könnyítenék meg a bevándorlást.

Ilyen koncentrált, összerázott hazugságra nincs mit mondani, Natasha Bertaud, az Európai Bizottság szóvivője is csak hápogott, és ennyit bírt kinyögni: „A Jean-Claude Juncker vezette Európai Bizottság hitet tett amellett, hogy harcol a dezinformáció és az álhírek ellen, és ez az eset sem kivétel. A magyar kormány kampánya egyszerűen hihetetlen a számunkra. Sokkoló, hogy egy ilyen nevetséges összeesküvés-elmélet ilyen mértékben elérte a politika fősodrát.” – És folyik tovább a takony zavartalanul, az elhülyítés és lebutítás.

A sűrített jellemtelenség, a napon érlelt romlottság ellen védtelen mindenki. Hogy az állampolgár egymagában, az nem vaszisztdasz, de, hogy egy egész kontinens is, hogy a XX. század, München 1938 után is, az legalábbis érdekes. Ilyenkor az emberen eluralkodik a Nirvana nélküli nihil, ha festő lenne, Bosch lenne, így azonban csak dudorászik a bibliai átkok helyett, és pediglen Menyhárt Jenőt, akitől tudhatjuk, hogy : “Élni és visszaélni vele, nekem minden egyformán popzene…” – Ezek mennek, meg az Ottó, a Tótottó.

Lyaly

Temetni jöttem Kunhalmit, nem cikizni. Mint mindenki tudja már, látta az eredetit vagy a fonákját, helyesírási hibát vétett a Kunhalmi-Bangóné duó a mentelmi bizottság ülésére menet (folytani, így írták), alkalmat adva arra, hogy kiröhögje őket az internet kegyetlen közönsége. Ezen túl egy adut nyomva az olyan macsók kezébe, mint amilyen Illés képviselő volt annak idején – aki azóta már szintén belecsömöllött a Fideszbe, mint a Pelikán gyerekek a töpörtyűbe -, szóval Illés képviselő azt vágta a saját maga csúcsain Széll képviselő asszony képibe, hogy: “Attól még, hogy ön szép, nem következik, hogy ön okos.” – Ezt mondta betűről betűre.

Ettől, hogy rossz helyre tette azt a nyamvadt elipszilont, még lehetne okos a Kunhalmi-Bangóné duó, hiszen Kassák is útja kezdetén mással tetette át helyesírásba a szövegeit. Ámde ez a mi duónk nem Kassák, és Kassák sem volt az Országgyűlés oktatáspolitikai kérdésekért is felelős Kulturális Bizottságának alelnöke, míg viszont Kunhalmi meg az. És az ilyenekkel szép lassan elveszti a jogát arra, hogy a szenteltvíztől csöpögő Káslert elküldje az anyjába. Eljátssza a jogait apránként, mint Estragon és Valdimir Godot-ra várván. Mert voltaképp erről lenne szó, és nem arról a nyamvadt elipszilonról, mint a lét értelme és eredője.

Persze arról is kicsit, a betűről. Bár mindenki hibázhat lázas sietségében, ám a mi duónk gondosan megtervezte és legyártotta a szöveget, a fess táblácskákat, csodájára jártak sokan, nézték és gratuláltak, hogy ez az, most aztán megkapják a szemetek. És, bár baj, hogy egyik forradalmárnak sem tűnt föl a hiba, s a magyar nyelv, valamint az irodalom hajdani tanáraként persze, hogy vérzik a kicsiny, kajla kis szívem, de mégsem ez a legnagyobb gond. Hanem, hogy ezt forradalomnak képzelik ők ketten, és mind a többi, aki helyeslőleg és jóváhagyólag az útjára bocsátotta őket, és egy sem akadt, aki szólt volna, hogy ennek így semmi értelme.

Mert ez háború, ahol megfőzik, ledarálják, megeszik és – Isten bocsássa meg – kiszarják őket táblácskával, elipszilonnal és gondosan belőtt séróval együtt, csak még mindezek után ki is röhögik, ami nagyon bír fájni. A csatatér másik szegletében ugyanis, míg a mi duónk az elcseszett táblácskákkal bíbelődött, sorstársukat, Demeter képviselő asszonyt épp vonszolják a vágóhídra, mindenhonnan kirakják, már a nép ellensége, és egy centi választja el attól, hogy rabláncon mutogassák a vérre éhező közönségnek, mint valami táncoló medvét. A küzdelem ilyen szinten és ilyen módszerekkel folyik, nem holmi irgum-burgum feliratokkal ugyanis, amit ráadásul el is rontanak.

A háború irgalmatlan koncentrálást tételez és követel, a legkisebb hiba is az életébe kerül a harcosnak. Mindezek után a mi duónk ki lesz téve annak, hogy egy Németh Szilárd, az ő összes hatalmas tudásával és lehengerlő intellektusával, miután valaki fölhívta rá a figyelmét, hogy ezek elcseszték, szóval ezek után egy napkeleti bölcs felsőbbségével oktatja majd ki őket, nagy lenézőn. Az ilyen origók meg prostisrácok meg majd évek múlva is ezen lovagolnak, mert ezek nem felejtenek, és profik is a mocsokban, mint az tudvalévő. Így vész el a forradalom hamvassága, és hever majd nekünk a sárban dolgavégezetlenül. Ennyi az elipszilon hozadéka, és ez sem semmi, illetve ez már valami, ez már majdnem döfi.

Nekem kölökkoromban volt egy könyvem – de nem emlékszem a címére -, amelyben cuki módon verték az ember fejébe a jé és elipszilon dichotómia titkait. Volt abban a könyvben rajzolva egy hajó meg egy uszály, és a szavak a maguk jéjével és elipszilonjával a nekik megfelelő járgányon utaztak. Ha sokáig nézegette a kölök, ragadt rá azért valami. Ezen kívül azt is javasolják azért a szakemberek, hogy kurva sokat kell olvasni, az is segít. Írásról nem ábrándozok – direkt ragoztam így -, látjuk, hová vezet, ha egy képviselő irkálni kezd, annak nincs jó vége sohasem. De nem is ezért vannak ott, ahol. Másért, és még csak azért sem, hogy a Suzukiba menjenek gyárlátogatásra, aztán be sem jutnak természetszerűleg.

Kitetszik, hogy semmi nem jön össze nekik, egyszerűen semmi sem sikerül, a Németh Szilárdok meg hatalmasan röhögnek rajtuk, és általuk rajtad is, én proletárom. És erre, nem arra a nyüves táblára mondom, hogy lyaly. Bizony, lyaly.

Bálint gazda stigmája

Elemi szintű lélektani törvényszerűségekkel nincs tisztában a fideszcsürhe. Azzal, hogy egy egészséges ember alapjáraton az elesettekkel, a megalázottakkal, a szegényekkel és kitaszítottakkal szimpatizál, őket szereti. Voltaképp magát látja bennük, mert megtapasztalta már az életet, de ösztönösen is. Az aprónépek sem a sárkánynak és a gonosz királynak szurkolnak a bábszínházban harsányan, hanem a szegénylegénynek, és ennyi gyerek mindenkiben megmarad haláláig, hacsak nem fasiszta, fideszes, torz tudatú senkiházi.

Hogy annak idején gyűjtést szerveztek Isaurának, az annak a bizonyítéka, hogy akkor sem volt tökéletes az oktatási rendszer. Hagyott lukakat az agyakban, ám mindemellett ez az elemi ösztön, a gyengék védelmének kényszere megmaradt a népekben. Evolúciós szükségszerűség ez, a főemlősök csapatban élnek, mert a közösségtől remélik a védelmezést az életben maradáshoz. Csupán az ember képes annyira elaljasulni, hogy például egy gyerekével a kezében menekülő apát forgórúgással földre küld, utcára ráncigál kisgyerekes anyákat, vagy pedig tarkón lövi embertársát a Duna partján gondolkodás nélkül.

Ilyenkor győz az eszme a lélek fölött, ám, hogy ez az idea milyen, az egyáltalán nem mindegy. Itt, minálunk a fideszcsürhe úgy általában kezd elaljasulni, és nem arra kell gondolni elsősorban, hogy nyugdíjas tagjai esernyővel hadakoznak, hogy úgy általában lopnak, hanem, hogy kiválasztottnak érzik magukat, Orbán gyermekének. Hogy mit ne mondjunk, árjának, másfajta fajnak, akinek Isten kizárólagosan teremtette a világot, s ebből az alapélményből táplálkozva kiveszett belőlük az irgalom és a jóság, ami miatt ember lett az ember, bár sokan a hüvelykujjra és a beszédre esküsznek.

De az csak biológia, nem pedig a lélek dolga, és ezzel haza is értünk. Bálint gazda száz éves lesz, s emiatt, meg persze és főleg az életműve miatt valakinek eszébe jutott, hogy legyen díszpolgára a XVI. kerületnek. Ezzel nem csak őt ismerték volna el, hanem saját magukat is, hogy lám, egy közülünk, a miénk, mi, itt a XVI. kerületben ilyen derék embereket nevelünk és adunk a hazának. Az ilyen általános emberi megfontolásokat azonban felülírja a gyűlölet, ami szintén a fideszcsürhe attribútuma. “Nyerjetek választást, akkor az lesz díszpolgár, akit akartok” – mondta egyikük, s ebben minden benne van.

Hogy az elismerés nem teljesítmény, hanem párthűség kérdése, s innentől érthető az ötös számú tagkönyv keresztje, meg még sok fura kitüntetés, de ez nem nóvum, ezt tudtuk eddig is. Hanem mi a kizáró ok, ami miatt a fideszcsürhe kiköp egy életműre – mert ezt tette -, és ráteszi a stigmát egy emberre, hogy ez nem közülünk való, szóra sem érdemes alak. Ez az út eleje a tarkón lövéshez, ugyan nem közjogi, hanem lélektani oldalról, amit mutat a nagyon lelkes Vincze Ágnes fideszluvnya kijelentése is: „Lehet kiakadni meg személyeskedni, ebben a döntésemben az sem hatna meg, ha száztíz éves lenne Bálint György.”

Megkérdeném, ha százhúsz, akkor elgondolkozna vajon? Fölösleges dilemma, tudható, hogy nem, mert az ősbűnt elkövette Bálint gazda, miszerint “balliberális múlttal rendelkezik”, s mint ilyen, nincs helye az élők közt a csürhe szerint. Azt tudtuk eddig is, hogy az ő komcsijuk jó komcsi, de, hogy a valahai SZDSZ-esek közül is csak az övék – lásd Tarlós – méltó az életben maradásra, ez új, viszont egyáltalán nem meglepő. Ma ott tartunk Magyarország hanyatlásában, ha valaki nem tapsol velük együtt ütemesen, azt leköpik. Későbben majd falhoz is állítják, így nem csoda, hogy egyre több a kollaboráns.

Ámde a partizán is egyre több, mert midőn a gyalázat napvilágot látott, alternatív és igazi (Cserdi) díszpolgári ajánlatok keltek életre, és úgy általában is az óvodás kollektív tudat, az ős-emberi kibomlott az ország népében, és kiállt a legkisebb fiú mellett, ahogyan keblére ölelte Isaurát is. Így készül Bálint gazda szobra a népek lelkében, mert az igazság általában győzni szokott a mesékben, amit nevezzünk ezúttal is karmának. Hiszen tényleg igaz, hogy míg Vincze Ágnesre már talán két év múlva sem emlékszik senki, Bálint gazdára ellenben igen, és ez lesz a fideszcsürhe legnagyobb büntetése egyébként, amibe bele fognak dögölni.

Hogy míg most valakinek hiszi magát egy tébolyult hatalom kegyei okán, ki fog derülni, hogy valójában senki. Piszok a köröm alatt, vagy az sem, és az ilyesmibe bele szoktak rokkanni a narcisztikus hatalommániás egók, akiknek másuk sincs ezen a kajla világon, mint a hitük és a szolgalelkük. És még tán toldásként azon is mosolyoghatunk kajánul, amikor azt hiszik, most megbüntették Bálint gazdát a múltja miatt, valójában egy szöget vertek a saját koporsójukba, amikor a megalázott ember mögött a népek összezártak. Ez nagyobb közösségépítő erő bármely kétmilliós nagygyűlésnél, mint majd ki fog derülni. Egyszer, valamikor biztosan.

Egypercesek

Neriában ne nézzen az ember közszolgálati tévét, ha kedves az élete. Olyan alapvetés ez, mint a kétszer kettő józansága, és mégis megteszi – az ember -, ha ott közvetítik csakis a kosárlabda Magyar Kupa döntőjét, és látni óhajtja – az ember – a csapatot, amelyért kis szíve nagyot, remegve dobban úgy gyakorta, egyfolytában meg néhanap. Ha közszolgálati sportot néz – az ember – Neriában, akkor a szünetben kapkodva és gyorsan-hamar kapcsoljon el, ha jót akar – az ember -, vagy különben magára vessen, ha agyvérzést kap, mert az élet nem habostorta Pelikán.

Voltaképp mindent elmeséltem, a létezés összes használati útmutatóját, az életben maradás receptjét és a napkelet valamennyi bölcsességét, viszont, ha – mint gulyásminisztertől tudjuk – morálisan magasan fölöttünk álló szuperújságírók részeltetnek abban a kegyben, hogy munkájuk gyümölcsét elibünk tárják, s kezünk nem volt villámgyors a távkapcsolón vadnyugati módon, akkor meghajol – az ember – a végzet előtt. Nincs menedék, egypercest kell nézni, míg el nem fehérül a száj is. Az egyperces híradó egy gyors beöntés az agyba egyébként, hogy onnan minden alkalmatlanságot kipucoljon, és a megüresedett térbe orbánizmust pumpáljon bele.

Tegnap is megtudhattuk az egypercesből, hogy Frans Timmermans, az Európai Szocialisták vezetője az MSZP-nél bohóckodott. Másnak nagyon nem lehet nevezni a diszkófényes pörformanszt, és úgy vélhető, ez nem Timmermans bűne, hanem a mi szocialistánkéi, akik nemcsak politizálni nem tudnak, de a látványelemekhez sem értenek. Egyáltalán, fingjuk sincs a XXI. századról, s bár ez amennyire az ő, annyira a mi bajunk is, viszont esetünkben mellékszál. A morális újságíró keresztbe tett harisnyás lábbal fasisztázott és nácizott tegnap ugyanis, viszonylag összefüggő mondatokban Timmermans kapcsán, majd, mintegy különálló gondolattestként odavágta a végire: Timmermans Soros embere.

Ott laffogott ez a mondat funkciótlanul, hacsaknem Catot irigyelték el, az ő monomániás lezárását mindig – Carthaginem esse delendam -, de nem Rómában vagyunk, és ez nem szónoklat volt, hanem állítólag hír. Erről minden utolsó slapaj tudja, micsoda, hogy aszondja: mi, mikor, hol, kivel, hogyan (esetleg miért) történt. Bálint György forog a sírjában, de ezek a morálisok leszarják. Ez a “Timmermans Soros embere”, ez nem a hír része, ez a morálisoktól egy minősítés, besorolás, megbélyegzés, hogy ez a Timmermans szaralak, a nép ellensége, migráncsbarát komcsi, ilyenek. Ezt sugallja az egypercesen böfögő Józsiknak, csakhogy ez nem újságírás, még, ha morálisan felsőbbrendű is.

Ez ganyé. Ilyet mindenki tud, szakmányban és számolatlanul lehetne előállítani ilyen híreket Orbán Viktor Mihály háborús bűneiről, miszerint: Orbán Viktor tegnap Putyinnal vacsorált az egyik Moszkva melletti dácsában. (hol, mikor, kivel) Két pirog és három vodka elfogyasztása után eladta neki az országot kilóra, mert fél tőle, mint a rosseb (mi, miért). És kész a hír. Ha azzal zárom le: Orbán Putyin embere, az nem tartozik hozzá, csak sugallom, hogy Orbán rongyember. Ilyet én nem teszek, mert nem vagyok morálisan felsőbbrendű. Én leírom: Orbán rongyember, egy utolsó szemét, és még csak keresztbe sem kell tennem a harisnyás lábomat a kamera előtt. És tudok ilyet gyártani Erdogannal, Hszi Csin-pinggel, vagy akármilyen türk hatalmassággal is.

Ez egyáltalán nem kunszt, viszont nem is újságírás. De, hogy ezt most mért meséltem el, azt én nem tudom egyáltalán, hiszen azok, akik ezt elolvassák ugyanúgy tudják, mint én, mi van itt. A bőrükön tapasztalják, ugyanúgy forog a gyomruk, meg ilyenek. Mégis – az ember – azt hiszi, vannak újszülöttek, akiknek nem árt elmesélni, hogy nem hülyének nézik őket, hanem még emberszámba sem veszik ezek a morális istenek. Csak egy megdolgozandó agytekervény ők, formálható idegkapcsolatok, amelyeket egészen aljas módon próbálnak meg átprogramozni, s ha így nem megy, akkor majd elektrosokkal vagy lobitómiával mindenképp.

Ilyképp ez a dolgozat egy kósza intés, hogy óvakodj a törpétől. Nem több, nem kevesebb, viszont ennek maradéktalanul meg is felel. Hogy oldjam csöppet a drámát, elmesélem, azt hiszed, győzött a csapatom? Francokat. Sőt, a morálisan felsőbbrendű szpíker, a szép emlékű “Jó estét, jó szurkolást” – Jenő édes pici fia közszolgálatilag még pártatlan sem tudott lenni, a sportban sem, és, amikor a csapatom ellenfele alaposan vezetett, ez az ifjabb Jenő “Mi”-ként beszélt az ellenről, mondván, húsz ponttal vezetünk. Közszolgálatilag. Hát, meg kell a szívnek szakadni, és ehhez jött a morális egy perc, amitől az ember menekült volna innen, ha tudott volna. De nem tud, itt fog megdögleni – az ember -.

Busók és jelmezesek űzték el a telet Bucsuból

A nagy siker hagyományt kovácsolt a bucsui busójárásból. Negyedszerre igazán tavaszi időjárás csalogatta a tömegeket Bucsu község utcáira a nagy télűző Busófesztiválra.

A maskarások a hamisítatlan mohácsi csapat tagjai voltak ismét.
Képgalériám ide kattintva látható.


A mókás esküvői jelenet jelmezes résztvevői pedig a helyi és környékbeli népek voltak.

A jól szervezett programon ismét vonulással, kis műsorokkal, zenével, tánccal, ijesztgetéssel, fotózkodással, kiszebáb égetéssel, szórakoztatták, finomságokkal kényeztették az érkező vendégeket.

Képgalériám ide kattintva látható.

Audiencia a külügyben

Öten ültek a folyosón, öt riadt tekintetű ember, négy öltönyös-elegáns, meg egy melegítős. Ilyen rulettos melegítő volt rajta nemzeti színekben, és egy nejlonzsákot szorongatott. Viszont mind az öt egy ajtót nézett, amely mögül valami éktelen üvöltés volt hallható, fejhangú ordítás és tompa puffanások sikolyokkal fűszerezve, mígnem egyszer csak nagy csend lett.

Föltárult aztán az ajtó, és egy félig eszméletlen, vérző fejű embert vonszoltak ki a szobából. Fekete cipője orra csíkot húzott a járólapra veres vércseppekkel fűszerezve. A folyosó végén kinyitották az utcára nyíló ajtót, a két fogdmeg pedig, aki eddig húzgálta az ernyedt testet, meglóbálta azt, és kihajította, csak úgy puffant. Az egyik öltönyös elborzadva súgta oda a másiknak, hogy alig is hallatszott.

– A holland nagykövet volt az. – és néztek egymásra, mi van itt, mi történik, hová kerültek.

Közben takarítónő érkezett vödrével csörömpölve, sikálta a fekete csíkot és a vércseppeket, csinos otthonkája kurta volt, kilátszott a térde kalácsa, s ahogy ránézett az öltönyösökre, merészen kigombolta azt az otthonkát ott felül. Hívogatóan riszálta a farát, úgy sikált, de ezeket nem érdekelte egyáltalán, csak azzal törődtek már, mi vár rájuk az ajtó mögött, milyenféle borzalmak.

– Magának mi a bűne? – súgta oda félve az egyik nagyon finom öltönyös a mellette ülőnek, akinek pipafüst és csokiszaga volt.

– Írt valamit a Twiterre az egyik miniszterem. – súgta vissza ez – Hogy nem tetszik neki, ami itt folyik.

– Az enyém pedig interjút adott hasonló tárgyban a New York Times-nak. – idáig jutott a sugdolózásban a finom öltönyös, amikor a takarítónő nagy csörömpölve elvonult, az ajtó mögül pedig éles kiáltás hallatszott.

– Következő.

A finom öltönyös meg a csokiszagú udvariaskodtak, hogy te jöttél előbb, te ülsz közelebb. Látszott, hogy nem akaródzik bemenni egyiknek sem, amikor fölpattant az ajtó, egy mahomet ember kilépett, megragadta a legközelebb ülőt, aki a csokiszagú volt, és behajította a szobába.

Ott pedig kezdetét vette a látogatás, amiből a folyosóra mondatfoszlányok, szavak hallatszottak ki, hogy Soros, migráncs, ENSZ, magyarok. És a tompa puffanások megint, a sikolyok, de még ez sem volt elég, föltűnt egyszer csak egy ember, karikás ustorral a kezében, aki kérdés és kopogtatás nélkül lépett be a titokzatos szobába, ahonnan csak annyi látszott ki, hogy a csokiszagú fekszik a földön, föléje hajolva meg egy szemüveges alak ordít. Aztán az ajtó bezárult, hallatszott az ustorpattogás, a takarítónő pedig készenlétbe helyezte magát a vödrével. Még egy gombot kigombolt a mellénél, és csókokat küldözgetett a várakozóknak, akik azonban ügyet sem vetettek rá szorultságukban, kivéve a melegítőst.

Ő vette a lapot, nem látszott rettegni, és kacsingatott a takarítónőre, aki megkérdezte tőle.

– Mit csinálsz itt, aranyom? – és csókot fújt felé a kezéből.
– A futsalos mezeket hoztam a mosásból. – felelte a melegítős, és ő is csókot fújt.

Odabent azonban, az ajtó mögül most már úgy hallatszott, mintha nyúznának valakit elevenen, és az elfojtott ordítás, a magyarokkal, Sorossal. Ezek itt, a külügyben már megszokhatták az ilyesmit, mert, amint az ustoros ember bement a szobába, egy másik ajtóból hordágyat hoztak elő, odakészítették, várták a sorukat, ami el is jött, az ajtóból kizuhant a csokiszagú, de már nem volt csokiszaga, hanem vér meg veríték, és úgy hevert ott a földön. Összenyalábolták, rárakták a hordágyra és eltüntették a folyosóról.

Ekkor feltűnt az ajtóban a szemüveges, törölgette izzadt homlokát, igazgatta a felgyűrt ingujját, de meglátva a melegítőst földerült a képe, és harsányan szólt oda.

– Szevasz Jenő, hoztad a mezeket? Gyere be! – Jenő bement, vitte a nejlonját, még visszakacsintott a takarítónőre, aztán eltűnt az ajtó mögött, ahonnan harsány röhögés, pohárcsörgés hallatszott, és az, hogy rázendítettek a Székely Himnuszra, csak úgy harsogott.

A három, aki még a folyosón maradt, csak nézett ki a fejéből rémülten, és a nagyon finom öltönyös praktikusan csak annyit szólt.

– Meneküljünk, uraim! – és menekültek, szaladtak volna az utcára, de útjukat állta három vak komondor, mint valami cerberusok, csattogott a foguk és fröcsögött a nyáluk. Visszahőkölt ez a három tehát, telefonáltak volna, de nem volt térerő. Ott kellett maradniuk, hogy megkapják a büntetést, a takarítónő csörömpölt a vödrével, rúdtáncolt nekik a felmosófával, s ahogyan teljesen kétségbe esve várták a halált, az ajtó mögül harmadszor hangzott fel a vonyítás: ki tudja merre, merre visz a vééégzet, és ekkor megdördült az ég.