Ha

Ha én fideszes lennék, akkor épp bamba-tanácstalanul néznék ki fejem bugyraiból, hogy most mi van? Hogy istenem-mindenem itt hagyott magamra, mert felfüggesztette magát, míg én szívem szerint mást akartam volna. Maradni, menekülni akár, viszont engem meg nem kérdezett, rám kíváncsi nem volt egyáltalán, hogy tehát úgy ment el, hogy itt hagyott magamra. Egyoldalú ez a szerelem nagyon, állapítanám meg, ha fideszes lennék – de hála Isten nem vagyok -, és pityeregnék, zsepit kérnék szipogva. És sóhajtoznék, mi lesz velünk nagymama. Viszont.

Mert ha én fideszes lennék, akkor úgy lennék vele, hogyan is érhetnék fel én ahhoz, hogy egyáltalán valamibe bele is szóljak. Nem vagyok én ahhoz szokva, hogy gondolkodjak a világ folyásán. Ha nekem azt mondják, Soros, akkor én százszor visszhangzom, mint a bércek: Soros, mindent visszhangozok én, mondják sárga, mondom én, másnap piros, látom én. Elgondolkoznék azért csöppet, ha fideszes lennék azon, hogy van olyan, miszerint párt-alapszabály, vagy hogy nevezik, meg pártdemokrácia, és én ezen nevetnék akkor is, ha cserepes a szám, úgy kacagnék.

Ha én fideszes lennék, kicsit elmerengenék azon, mivégre vagyok én a világon, és nem találnám a választ se itt, se Fokföldön se Ázsiában. Mert eszembe jutna, mi lett velem megbeszélve egyáltalán működésem során? Kérdezték, hogy akarok-e alaptörvény asztalát, stadiont, kisvasutat, hogy van-e igényem NER-re, holdingra, akármire, aminek értelmét nem látom, de szükségem erre nincs is. Nekem becsületem a hűség, eszem a hit, szemem az ellenző, szabadságom a szolgaság, a háború a béke, tudatlanságom pedig az erő. Én egyforma vagyok, ha fideszes vagyok, jó katona s egyben kisfiú.

Elgondolkoznék persze, ha fideszes lennék, mit keresek én itt, mit ad nekem a Párt, és rájönnék, mindent, feb-tagságot, igazgatósági tagságot, aprót és alamizsnát, magát az életet. Mert azt is tudnám, ha egyáltalán gondolkodni mernék, mit veszíthetnék, és rájönnék, mindent, végem lenne, ha kitagadna a Párt. Mert valljuk meg, érteni én semmihez sem értek, dolgozni azt nem tudok, hasznom semmi sincs, de ki vetne meg azért, ha enni adok a gyerekeimnek, mert családapa vagyok, szerető férj, gondoskodó fiú, drága nagybácsi, pláne keresztapa, sőt, szüleim támasza, nagyatyáink botja. Az vagyok én a családnak, mint kedves vezetőnk az országnak.

Gyámolítója, gondoskodó atyja, akitől nem kérdezünk, akit tisztelünk, félve szeretünk és reszketve imádunk. Igen – gondolnám én, ha fideszes lennék -, ez a a rend kicsiben és nagyban, hogy mindig van, aki ott ül az atyának jobbján, onnan ítél élőket és holtakat, és országának nem lesz vége sohasem. Idáig jutnék az elmélkedésben – ha fideszes lennék -, és ekkor jönnék rá, nem is érdekelhet, hogy önkényesen felfüggesztette magát, s így engem is, mert ő én vagyok, ő pedig a bölcsesség, szépség és az erő, az ómega és az alfa, a fix pont, ami segítségével kifordítjuk sarkaiból a világot. Holnapra.

Így nyugodnék meg kétségeimben – ha fideszes lennék -, elűzném a bizonytalanságomat mind, hinném a képtelent, és belenyugodnék, hogy felfüggesztődtünk, és ott laffogunk a szemétdomb fölött, amiért csakis a kedves vezető a hibás. Ilyen utóbbit én nem gondolnék, ha fideszes lennék, mert tudnám, a világ, a sorosok, a brüsszelek, a civilek és a részeges bölcsészek, a médiaterror és minden a mimagyarokon kívül csak azért él, azért van, hogy minket elemésszen. Hánynak a vészek, és mindeme káoszból egy út vezet a fényre, ha gondolkodás nélkül követjük Őt. Engedtessék meg, hogy ki se mondjam a nevét, nem merem ugyanis. (RBNVKTR)

Ilyen poklok lennének a fejemben, ha fideszes lennék, és rohadt szar lenne nekem, csak nem tudnám. Mert magunk közt szólván és egyáltalán, ilyen gondolatok sem jutnának eszembe, mert sötét lennék, mint a csillagtalan éjszaka. Eszembe nem ötlene a kételkedés szikrája sem, csak bégetnék, menetelnék és tapsolnék Érdekelne engem, hogy felfüggesztés, kizárás vagy maradás? Foglalkoztatna mások gondja, hogy szegénység, hajléktalanság, halál? Ugyan már királylány, a rendőrség és katonaság megoldja, ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot, és mindenki bekaphatja. Mondanám én, ha fideszes lennék, de hát nem vagyok az. Így és ezért adok hálát a nagy Manitunak, megáldva és leköpve mindenütt.

Kampec dolores LXXXVII. – A nagy győzelmi járvány

A fröccsök ura lóhalálában hozta a felest Bélának az udvarra, mert nagyon rossz bőrben lévőnek mutatkozott. Olyan tavaszi fáradtság ülte meg a szemét, hogy nem látszott az alja, ilyen iszapok és bugyborékolások voltak benne, a színe is odalett, csillogása pedig elveszett teljesen. Mindez az illetlenség azért történt meg vele, mert látta, sőt, hallotta, hogy amint a macska elharapta a rigó torkát, mint egy jól képzett hóhér, a madár a törött nyakával és lefittyedő fejével sem állhatta meg, hogy oda ne szúrjon gyilkosának nagy pimaszan és fennhéjazón: győsztem. Ezt mondta, ilyen pöszén, mert az átharapott torka miatt zavar keletkezett a rendszerben. Sőt, még azt is hozzá tette, egy null ide, holott a vér már mindent elborított, és a szeme opálos lett a haláltól.

A macska is annyira zavarba jött ettől a pimaszságtól, hogy először el is felejtette megenni áldozatát. Csak nézett, mi van itt, milyen illetlensége az életnek, sőt, amikor már ropogtatta a madár gerincét, püspökfalatját, a combját félre téve jutalomnak a végére, a fej, amely leválasztva a gerinctől ott hevert a kerítés tövében, egyre csak ismételgette, hogy győsztem, győsztem, amitől meg lehetett őrülni. Már csak néhány tollcafat a véres fűben, ennyi emlékeztetett arra, hogy ez valaha egy rigó volt, a fej mégis egyre csak mondta a győzelmi jelentést, hogy a macska belerúgott, vagy mit csinált, nem tudni, de a fej röpült csukott szemmel és ordítozott, hogy győzött. Ettől a pillanattól nem volt nyugvás a faluban, a győzelmi mámor vírusként terjedt, kényszeresen bizonygatta mindenki, hogy győzött, és döngette a mellét.

A kocsmában is kitört egy mindennapos verekedés vasvilla és bugylibicska segédletével, és az egyik olajos hajú, midőn a villa állt ki a bordái közül, szájából pedig bugyborékolt a vér, úgy ordította a győzelmi dalt, meg a diadalt. Sőt, amikor kis késéssel, de a rendőrök meg a mentők is megérkeztek, és a lelke már láthatóan kúszott ki a villa okozta lukon, kijelentette, baj nincs, ő kérte, sőt, követelte, hogy döfjék mellbe, hadd nézzen az ellenség szemébe, s úgy vághassa a képibe, igaz, már alig hallhatón a lélek sziszegésétől – ahogy szivárgott a lukon -, hogy ennyit tudsz csak nyamvadt komcsi? Hogy ezt ő így előre kitervelte egyrészt, hogy legyen egy kis cirkusz, meg, hogy bizonyítson az asszonyának, aki félrelépett egy másik traktoristával, így mutatni meg a cemendének, ki az úr a háznál mégis.

A hülyéje. Mert, amint visszatuszkolták belé az életet, és a mentő visított a messzi városba el, a kórházba bele, olyan vigasságot rendezett a bánatos szemű asszonya a másik traktoristával, hogy kirúgták a ház oldalát. És a duplagyűrűsök is, akik az erkölcs csőszei voltak a faluban, inkább, mint a bádogbános, elégedetten nyugtázták, hogy a megcsalt férj, vasvellával a melliben milyen elképesztően leckéztette meg az asszonyát, aki lám, épp vezekel, hogy csak úgy sikongat mérhetetlen bújában. És még a protkósok is mondogatták pöszén, direkt rohasztották szét a fogukat, mert mindenük a savanykás lehelet, amit a duplagyűrűsök úgy követnek, mint a kutya a fokhagymás kolbászt. Általános volt a téboly tehát.

Ott rohadt szét az egész falu, hámlott le a vakolat, a templom tornya megrogyott, a járdák púposodtak, fölrobbant egy gázpalack, de mindenki ünnepelte a győzelmet. Nem volt olyan borzalom, ami meg ne történt volna, a kultúr összedőlt, a polgármester pedig előmászva a romok alól kijelentette, így akartam épp. Már ott tartott a haláltánc, hogy a falu végleg elmerül a feledésben, amikor Béla észbe kapott, hogy ez vírus, cseppfertőzéssel terjed, és egyedüli gyógyszere az alkohol. Kirakatta a fröccsök urával a kocsma teljes készletét, és módszeresen itatni kezdte a falu összes lakóját, a duplagyűrűsöket, az olajos hajúakat, a műanyag dömpereseket meg a bánatos szeműeket is mind, s mire este lett, teljesen elázott mindenki, és okádva meg dülöngélve ünnepelte a vereség beismerésének áldott képességét, és a rend helyreállott.

Bölcsek kövére

Learattuk már a brüsszeli diadal minden édes gyümölcsét, és újólag megtapasztaltuk, hogy a nyüves világ a lábaink előtt hever. Annyi történt, hogy Orbán Viktor Mihály, akárha újkori Dugovics Titusz, megragadta a derekánál a lófarkas Néppártot, és magával rántotta a mélybe. Kialudván a mámort azonban, katzenjammerunk közben rá kell ébrednünk, hogy a történelem mostanság legalább annyira tömény, mintha a Comedy Centralból kúszna elő, viszont, nem mint ott, ahol móka és kacagás, hanem félelem és reszketés.

Mert jönnek a revizorok. A három bölcs, úgymint Wolfgang Schüssel, Herman van Rompuy, valamint Hans-Gert Pöttering, mégpedig azzal a szándékkal, hogy megvizsgálják, mennyire tömény a fasizmus a birodalomban. Gogol képire és mintázatára ebből jó kis jeleneteket, hacsak nem egy egész színművet lehetne rittyenteni, lehet, hogy engedek is a múzsának, de most komolyság van, a munka csakis. Különben is, ha a költő ragaszkodna a realizmus módszertanához, darab sem születhetne, mert a három revizor visítva rohanna el, ha meglátná, hová érkezett.

Ennyit a művészetről. Enélkül is szüret van azonban, mert bebizonyosodik újra az az igazság, hogy kitalálni sem lehet olyan képtelenségeket, amiket az élet, és most jelesül Orbán Viktor Mihály maga produkál. Összeállította ugyanis a fogadó bizottságot, mint mondta, az ő bölcseit, akik kézen fogják majd a vendégeket, és úgy vezetik a kietlen túrán, át a köveken bucskázva, ami ettől viszont maga lesz a móka és kacagás szürreális beütésekkel. Szegény Deák fészkalódik a nyughelyén, hogy ilyen bölcsek jutottak most a hazának, de mit lehessen tenni, ugye.

Ez van, ezt dobta a gép. Mert kapaszkodjanak meg a busz belsejében, a mi három emberünk, aki meghatározhatja Orbán Viktor Mihály, s egyúttal a Fidesz jövőjét, Varga Judit, Szájer József, és Novák Katalin, és ez utóbbi lesz a főnök közöttük, ami mindent visz. Ők vezetgetik pórázon és kockacukorral a messziről jött ítészeket szerte az országban, s ha alaposabban belenézünk ennek a három mai bölcsnek a szemébe, kiderül, hogy a főnökük tényleg ki akarja rúgatni magát. Csak, mint mindig, mással végezteti el az aljamunkát.

Kezdjük a legszíntelenebbel, Varga elvtársnővel, aki a miniszterelnökség kebelében az Európiai Unió-s kapcsolatokat ápolgatja. Mint ilyen – s azért, mert a mimagyarok soha nem kampányolt Juncker ellen – éppen őt kommunistázta le nemrégiben, sőt, bájosságában odáig elmerészkedett a nemkampányban, hogy “a brüsszeli elit teljesen elszakadt a valóságtól és az európai polgároktól“. Ugye, Varga elvtársnőről eddig tudomásunk sem volt, azt sem tudtuk, eszik vagy isszák, s lám, most itt van nekünk teljes pompájában és európaiságával.

Szájer József is jó választás a nemes feladatra. Éppen ő volt az, akit ezek a néppártosok már ki is fütyültek, amit ő tetszésnyilvánításként értelmezett. Biztosan leragadt a szocialista építőiparnál, mert ott volt szokásban, hogy a malteros munkások az állványról a csajok után fütyörésztek kifejezvén elismerésüket meg felgondolásaikat. Ezen túl, ha Szájer elvtárs meghívja egy teára az idegeneket, akkor Handó Tündével, az asszonyával közösen mesélhetnek nekik. Handó a bíróságok függetlenségéről, Szájer a baloldali médiaterrorról és a laptopon való alkotmánygyártás gyönyöreiről.

Ennek a kettőnek lesz a szellemi irányítója, a központi agya mintegy Novák Katalin, amúgy szaporítási megbízott, különben nem tudom, micsoda. Ha ezt a három revizort is a már Amerikában is csodálattal emlegetett családtámogatással, meg azzal kápráztatja el, ha ennek ellenére valaki nem szül vagy elhagyja ezt a tetves országot, akkor hazaáruló, akkor teljes lesz a siker. Íme, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ők hárman Orbán bölcsei, viszont akkor ilyen nívón ő meg ezeknek a kövére, de nem Eddye Murphy-i értelemben.

Ezt a három nyuszit sikerült Orbánnak a kalapból előhúzni, ami azt feltételezi, hogy vagy tényleg tök hülye, vagy pedig valóban arra játszik, hogy kirúgják. Egyébként tudhat valamit az Origo is, mert a tegnapi győzelmi jelentések között hoztak egy szöveget a dinókról “Csúcson voltak a Föld egykori urai, mikor beütött a katasztrófa” címmel. Ezek egyébként, mint az tudvalévő fullban nyomják a kretént, de egy ilyen cím Orbán képe mellett beszédes, megnézném, hogy kivégezték-e már a főszerkesztőt. Jó napot, jó szurkolást tehát, valamint bódottá.

Tényállás van

De tudtam én, hogy ez lesz, világra szóló győzelmi jelentés a gyalázatból. Legalábbis orbáni olvasatban. Ebből a pofáncsapás utáni sportszerű gesztusból, hogy nagy kegyesen megengedték a latornak, mondhatja azt, közös megegyezéssel lógatták fel a pártját a nihilbe addig, míg végleg kimondják róla, hogy büdös. Mert, ha a vének tanácsa, amely, illetve akik vizsgálni hivatottak, mi folyik kies hazánkban, csak egy csöppet is komolyan veszi a dolgát, a tapasztaltak után páros lábbal rúgják valagba az egész csürhét.

Voltaképp el sem kellene kezdeni ezt a matatást, teljességgel fölösleges időtöltés. Elég lenne a Sargentini-jelentést bogarászni csupán, amit mára mintha felejtettek volna, pedig az elfogadása óta csak romlott a helyzet. Egyébként Sargentini asszony volt az, aki tegnap is elmondta a lényeget: nem azon kéne megsértődni a nagyságos Néppártnak, hogy a vezetőit pellengérre állította ez a senkiházi, hanem, hogy az országában lábbal tiporják az állampolgárok jogait. Ez azonban a nagy vitában mintha másodlagossá vált volna.

Sőt, elég lett volna meghallgatni Orbán tegnapi sajtófosását, amelyben kijelentette, ő ugyan nem változtat a politikáján ezután sem, és látni lehetett, hogy ezt komolyan is gondolja. Ott, helyben, amikor még meg sem száradt a tinta a határozaton, ott hazudott mindenki képébe, hogy ő Junckert soha nem is bántotta. Hangosan pofán röhögték, ennyi gerinc volt bennük, annyi viszont nem, hogy azt mondták volna neki, tessen visszafáradni, módosult az ítélet, lehet elsomfordálni a halál lingamjára. Így lett volna korrekt.

Valami csöppnyi tartás volt azért ezekben a néppártosokban ezzel a felfüggesztéssel, a szükséges de nem elégséges elszánás, mert ezzel is kifejezték, hogy a Fidesz ebben a formájában nem része az emberi civilizációnak. Illetve igen, de csak melléktermékként. Ezt viszont győzelmi jelentésként eladni a bamba magyaroknak, az nem művészet, hanem pofa kérdése, olyanja meg Orbánnak mindig is volt. A galamb ő, akivel sakkozunk, aki felrúgja a bábukat, a táblára szarik, és kijelenti, hogy nyert.

A nálam sokkal okosabbak most majd nekilátnak disszertációkat írni arról, hogy egyrészt meg másrészt, a végén pedig összegzik, hogy viszont. Szép lesz és tartalmas minden bizonnyal, de elég lenne annyi is, hogy a Fidesz ezzel a felfüggesztéssel – ha belegondolunk – de facto Európában nincsen. Képviselői nem vehetnek részt egyetlen ülésen sem, nem szavazhatnak és nem tehetnek javaslatot jelöltekre a különböző tisztségekre, és nem is választhatók azokba. A Fidesz légüres térbe került, senkit és semmit nem tud képviselni, akkor meg minek?

Ez a vége ez csak lányos vágyálom volt. De gondoljunk bele, ha ezek után Orbán azt mondja – mert ezt fogja mondani -, hogy a keresztény értékeit meg a kultúráját és Európát védelmezi, midőn vadbarom, elég lenne a képibe röhögni, hogy nem védesz te semmit kisapám. Szavad sincsen, jogod meg egyáltalán. Ennyi tán elég is arról, hogy ezek az Uniót belülről a maguk képére formálják. Ha én ellenzék lennék, nem győzném hangsúlyozni, hogy a csürhére leadott szavazat elveszett szavazat, nem hasznosul, a képviselői ugyanis momentán jogok nélküli páriák, semmi többek.

Ezt is társítanám a győzelmi jelentésekhez, viszont, hogy bevalljam, ez az egész cirkusz engemet teljesen hidegen hagy. Énnekem mindegy, mit hazudnak, mit nem, a magam részéről azt tartom mérvadónak ugyanis, hogy mindez a dzsembori hogyan érinti a Józsikat és a Bélákat. Sehogyan sem fogja. A médiából ugyanazt a mocskot öntik beléjük továbbra is, most az Unió, mint birodalom az új rettegni való, ahogy tapasztalhatjuk, s emiatt a Bélák és a Józsik a csürhére szavaznak majd, mert a kenyér ettől lesz háromhatvan.

Bárhová fut is ki a mostani nagy felhorgadás, a Néppárt akár még ki is pucolhatja maga közül a tetveket, attól azok még, illetve a főtetű leginkább Európában és legfőképp a nyakunkon marad. Ott a levegőt rontja, a kerítésen belül a polgárok életét szívja el. Így tehát belátható, izgalmas és egyben haszontalan nap volt a magunk mögött tudható, s ha egy nagy összefoglalót akarnék adni, akkor azt mondanám, szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz és legszebb a tél. Magyarán, felfüggesztési tényállás van, de ezzel mi kitörölhetjük az arschunkat. Tessünk tehát oszolni.

Óperenciás rajz és képregény pályázat díjazása

A 11. alkalommal megrendezett meseillusztrációs és képregény rajz kiállításra idén sok sok fantáziadús alkotás érkezett.

A három fős zsűri ezekből választotta ki azt a háromszáz körüli mennyiséget ami Március 19-én az Agora MSH galériáján kiállításra kerülhetett.

A képgaléria ide kattintva látható.

 

Minden megnyitó beszédben utalás, üzenet érkezik a rendezvény fantázianevére az Óperenciásra. Talán aki nem látja ezt a kiállítást nem is érti ezt. De a képek láttán bizony nagyon is az az érzés ragadhat el, hogy ezek a kis művészpalánták bizony a képzeletükben sokszor megjárják egy rajz elkészítése alatt az utat az Óperenciás tengerig meg vissza. Sőt sokan még azon túl is haladnak, hogy aztán a látottakat papírra vessék és elhozzák nekünk bizonyítékul.

Idén megint döbbenettel álltam és készítettem fotóimat a felsorakoztatott művekről majd megérkező alkotóikról, családjukról. Valóban ezekben a kis ovisokban alsós és felsős iskolásokban ott bújhat meg egy jövőbeni grafikus, vagy festőművész is. Minden esetre ezen a délutánon a család is elkísérte még a kicsiket, hogy a megérdemelt díjakat átvehessék.

A kihelyezett rajzok száma magas a korábbi évekhez képest. Ami visszatérően észrevehető, hogy a legkisebbek nagyon alkotnak, az alsósok is még rajta vannak és forr bennük valami, a felsős korosztályból kezd kissé elfogyni a lelkesedés. A képregény kategóriában a kedvencem lett az emlékműről készült múltidéző.

Érdemes egy pillantást vetni rá. És utána hamar végignézni a teljes kiállítást ami április 11-ig látható. A megnyitó hangulatát Bujtás Ervin kedves dala is fokozta.    

A képgaléria ide kattintva látható.

 

Hova lett?

Nyitrai Zsolt tökös gyerek. Fideszes is, miniszterelnöki megbízott is, mi kell még az életben a boldogsághoz? Neki már semmise. Ha a beszélni küldi az embert a Párt, akkor beszél, ha szavazni, szavaz, ha gyilkolni küldené, ölne. Ha fideszes az ember, pláne, ha képviselő, akkor a szingularitás élő bizonyítéka. Azé az ihletett pillanaté, amikor a tudat elválik a lélektől és a testtől, egy gépbe telepszik, elnyerve az örök élet lehetőségét, s egyszersmind azonmód egyből el is veszítve azt biológiai és spirituális értelemben. És ennyi elég is a futurisztikus filozófiából, mert nem vagyunk mi furcsa Sheldonok.

Nyitrai Zsoltot ezúttal beszélni küldte a párt nem szavazni, mégpedig ünnepi alkalomból, és valami különös okból a média állapotjáról értekezett, hogy régebben külföldiek mondták meg mi a hír, mert az ő kezükben volt a magyar sajtó. Ám most már jó, mert immár mindenkinek Mészáros Lőrinc mondja meg a befutót, a tutit, elválasztva a lényegest a lényegtelentől. Hogy Balót nem hozzuk, központilag indifferens, legyen helyette diadalmenet. Mellesleg de nem mellékesen, dolgoztam külföldi tulajdonosú lapnál. Az a magyar sajtótörténet ihletett pillanata volt, lévén, a tulajdonost a profit érdekelte, le sem szarta magunk közt szólván a tartalmat. Klafa volt az az újság akkor.

Aztán minden elromlott persze, mert a Nyitrai Zsoltok mondják meg mi a hír, hogy a Nyitrai Zsoltok tündöklése például. És nem is vettem volna észre az egész bulit, mert ez a bús magyar sors, ha mindezeket az okosságokat nem gyerekek előtt mondta volna, mert mást nem érdekelt. Az ifjú magyarokat viszont odaterelték áldozati bárányul. Ez annak az ékes bizonyítéka, hogy erre az emberre ott senki nem volt kíváncsi, ezt az embert ott nem szeretik. Annyi eszmélet azért maradhatott benne, hogy ezt fölfogja, megértse, de ennek ellenére zavartalanul letolta a műsort, s amikor a tartótisztje megkérdezte, jól sikerült, Zsolti? Mégis azt felelte: nagyon szép volt, főnök.

Miféle lelke van az ilyennek, ha van egyáltalán? És milyen Kövér pedellusnak, aki harminchat ellenzéki képviselő pénzét szedte el, mert azok hevesen tiltakoztak az embertelenség ellen. Bár Kövér pedellust ismerjük, ő egy hóhér lelkiismeretével rendelkezik, neki a gonoszság jól fizetett munka. De ebben az ügyben sokkal érdekesebbek a fideszes képviselők, akik megszavazták a pénzmegvonást, mint gyalázatot. Mert, hogy Nyitrai mintájú szavazógépek, az ha nem is hagyján, de már unalomig ismert, az anyjukat is eladnák, de egy ilyen ügyben még meg is kérdezik tán: megdögölesszem? S bólintás után megdögöleszti, s röhög. Pokol lehet a szívük helyén.

Ők azok, akik majd a bíráik előtt azzal védekeznek, hogy parancsra tettem, ami soha nem oldozza fel a lelkiismeretet. De ez is kevés lesz, mert amúgy meg belemosolyognak a megalázottak képibe, nyögnek kéjesen, amikor megforgatják benne a kést. Hát milyen emberek ezek? Van-e tükrük, opálos, és van-e arcuk benne? Vagy nézzük a galeri csúcsait, akiket ma tetemre hívnak Brüsszelben. Orbán Viktor vezeti a fideszes küldöttséget, harsogták büszkén a lapok, holott ezek vagy kivégzésre mennek, vagy megtűrt kutyaként térhetnek meg, más opciójuk nincsen. Nem az oroszlán barlangjába utaznak egyáltalán, hanem lesajnált zenebohócnak utaznak.

Ezeket ott utálják, ezeknek szaguk van, életben, ha maradnak, az azért lesz, mert nem Nyitrai Zsoltok döntenek felőlük, hanem úgy-ahogy még gondolkozó egyedek. Ez maga lesz a megalázás végeredménytől függetlenül, és felmerül a dilemma, hogy ezeknek is milyen a lelke és van-e egyáltalán, ha ezt elviselik, sőt, bármi lesz is diadalittasan térnek haza? Mert úgy fognak, ha a szemétdombra száműzik őket, ha vetnek nekik még egy utolsó csontot, akkor is. És, ami a legfőbb dilemma, hogy hová lett azoknak a lelke, hová veszett, akik ezek után is rajongásuk minden ostobaságával ezeket tartják hatalomban, mert megteszik. És átnézve ezt a szarhalmot, adódik a végső összegző kérdés, hová lett az ország lelke és lelkiismerete, ha volt neki egyáltalán valaha.

Ezek az ismeretlenek ezekben a végső órákban.

Kockázatok és mellékhatások

Azt mondta Hollik kormányszócső, hogy az Európai Unió Magyarország számára kockázatot jelent. Én meg gondoltam, na, Kázmér, sok ökörséget hallottál már hosszú életed során, de ez esélyes a hangszóróra, s éppen ezért késztetés támadt bennem, hogy elgondolkodjak a kajla világ furcsa folyásán. Tudjuk, hogy Hollik elvtárs már harmad, negyedvonalbeli eresztés a csürhéből, így erősen terhelt a kontraszelekciótól, ezért többet várni tőle dőreség. Mégis, mindezek után azonban csak annyi ugrott be elsőként, ha kockázat, akkor keresse fel kezelőorvosát és gyógyszerészét, hogy közösen lássuk a fenyegető veszélyeket és a gyógyulás rögös útját.

Biztosan nem ezért – sőt, ennek ellenére -, de egyből be is szántották az Echo Tv-t, mert ott hangzott el ez az okosság Bayer vendégeként. És ez a hármas egység, Echo-Bayer-Hollik, garancia a tébolyra, ami állapot tényleg kockázatot jelent az ország számára, és mégsem történik semmi, sőt. Az Unió Hollik – illetve Orbán, aminek a szája – olvasatában a migráncsok miatt veszélyes, valamint, mert elfordult a keresztény értékektől. Magyarországi viszonylatban viszont egyik kockázati tényező sem értelmezhető, mert migráncsot csak annyit látunk, amennyit Orbán jó pénzért beenged, és keresztény értékeket sem lelünk sehol, esetleg itt-ott, néhány sorosista szívében, és ez egyáltalán nem ellentmondás.

Ott tartanak az elmeháborodottak, hogy az Unió, a Néppárt, azaz a világ normálisabb része, minden kockázat már meg veszély, és elsősorban azért, mert végre-valahára kegyeskedtek felfogni ezek ketten, és a többi is, hogy a Fidesz és annak vezére nem egyéb, mint egy handabandázó fasiszta csőcselék, és kezdenek ennek megfelelően viszonyulni hozzájuk. A The New York Times is közölt épp most egy dolgozatot, amelyben alapos indoklással állapítja meg, hogy Magyarország Putyin trójai falova az EU-ban, így az események kezdenek annyira összesűrűsödni, hogy visítás lesz a vége. Kovács levelező elküldi a picsába a NYT-t, Bayer pedig a halál faszára stílusának és a keresztényi értékeknek megfelelően.

Így csináljuk mi ezt Neriában, a lator államban. S bármennyire is fújják majd a kürtöt és verik a dobokat, a gazemberségen és a NYT igazán ez mit sem változtat, mert Hollik azt is elmondta ebben a műsorban, mert ezt írták fel neki, hogy “Nekünk az Európai Uniót belülről kell megváltoztatni.” Ebből kitűnik, hogy huszonnyolc ország ötszáztízmillió emberének kéne a csúti degenerált eszméihez igazodni, és úgy táncolni, ahogy ő fütyöl. Ez a vágy, és messziről is kitetszik, hogy ez nem fog menni egyáltalán, meg, hogy rossz vége lesz nagyon. Csak kibukik végül még a csiga-felfogású Unióban is, hogy ki jelent kire kockázatot és mellékhatást. Magyarország az Unióra, Orbán Magyarországra, és ez a környülállás nem indokolja, hogy megmaradjon a hivatalában.

Sőt, még szabadlábon sem, de ez csak a magamfajták kósza ábrándja. Momentán erősen úgy néz ki, hogy a Néppártnak és magának az Uniónak is az a maximális célja – és még ez sem biztos, hogy abszolválódik -, Orbánt az övéi, a fasiszták közé száműzik, de meghagyják mégis a mézesbödön közelében, és ekkor lesz az – ha lesz -, hogy adnak a szarnak egy pofont. Ezt az alakot, ha volna rá mód, ami nincs, örökre száműzni kellene Európából, mert, amíg szuszog, ártani fog. És bármilyen furcsa is ez, a hülye demokrácia, ami maradék azért még van, arra predesztinálja a józan magyarokat, mondhatni, az a történelmi küldetésük, hogy Orbántól egyszerre szabadítsák meg Európát és magukat is. Mint a töröktől, labanctól, ha már.

Ez pedig olyan nagy feladat, ami nem fog sikerülni. Majd egyszer, ha elpattan a húr, vagy még akkor sem, mert jól látszik az országban mindenütt, hogy teljes a letargia. Az ne tévesszen meg senkit sem, hogy vannak még megátalkodottak – velem együtt -, akik az életüket tették a változtatásra, mi vagyunk kevesebben és csak egymásnak vagyunk. Ha végignézek a környezetemen, a Józsikon és a Bélákon, az látszik, föl sem fogják, hol élnek. Erre utal az a nagy felismerés, hogy nemcsak az nem jut el hozzájuk, amiről én monomániásan hadoválok, de még a Hollik sem. Semmi, mert benne ülnek egy ingerek nélküli szutyokban. Ezer éve ülnek így, és átfolyik a fejük felett az idő meg az életük, az ilyenek pedig nem kérnek a megváltásból. Ez nem kockázat, viszont lehangoló mellékhatás, amin semmi sem segít. Ennyi. Jóccakát.

Megnyerni március tizenötödikét

De unom én ezt már. A folyamatos fegyvercsörgést meg csizmacsattogást, trombita hangját és ágyudörejt. Itt csücsülünk egy futballmeccs kellős közepén lassan már évtizede, és az éjszaka soha nem ér véget. Persze és Istenem, nem vagyunk egyformák, nem lehet mindenki olyan szép és okos, mint Németh Szilárd. Magam is korosulok már, izmaim lazulnak, szaporodik fogamban az idegen anyag, szívemben a halál, olykor csak csoszogok és a fülem is lekonyul.

Kiülnék csak a dombtetőre, esetleg csillámló sziklafalra, onnan nézni szerteszét, ehelyett hallgatom az úthengert, látom a sáskahadat, amint készül mindent letarolni, homokos füves, vizes síkot hagyva maga mögött, vagy kiégett ugart fokossal, malomaljával, lármával. A magam részéről rég túljutottam az olyan lányregényeken, hogy egy ünnep legyen emelkedett, szép, méltó, elgondolkodtató vagy akármi rosseb. Momentán ott tartok az óhajtásokban, hogy elalélok a gyönyöröktől, ha békén hagynak.

De ezt sem lehet. Az ember nem is foglalkozna már a tébollyal, mert saját örömükre csinálják, övék az ország, maguknak rombolják. De, amikor az origo, mint szavakkal foglalkozó NER-oszlop és bizonytalan testnedv az ember képibe tolja, hogy “a Fidesz nagy fölénnyel nyerte meg az idei március 15-ét”, akkor föltolul a delikvensben az érdeklődés, hogy mi van? Sőt – és már megbocsátás, de -, mi a faszom van? (És ekképp trágárkodva tovább ritmusosan.) Így hozza ki a NER az alattvalóból a szunnyadozó vadbarmot.

És még, sőt, pláne netovább és aztán a dolgok természeténél fogva ez diadaljelentés két perc alatt elterjed az egész nyüves neten. Ott vibrál az elcseszett monitoron a győzelmi mámor, hogy Fidesz-Magyarország 6:1, tízmillió néző, gólszerző Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, illetve Orbán (öngól). Ez csudálatos. Csak élni így nem lehet, az ilyesmi elszívja az ember agyát, hogy még az alufólia sityak sem segít, mert egy lépés az ütemes taps már csak, meg az ájuló elalélás.

Az volt a sporttudósítás oka és indoka egyébként, hogy valami Médianéző Központ elemezte a Facebookot, és arra jutott, hogy tarolt a csürhe mennyiségben, reakciókban, hogy az úthenger és a sáskahad jól dolgozott, ennek örvendeztek kiváltképp nagyon. Hát, hogy a rossebbe ne hengerelt volna, ha számba vesszük a holding kábé hétszáz újságját, a troll-hadsereget, és azt, hogy a reakciók számát az is erősen gyarapítja, amikor elküldik őket a kedves anyukájukba. De kicsire ezek nem adnak.

Nincs ezzel amúgy baj – dehogy nincs -, csak fárasztó a permanens győzelmi mámor, hogy az ő világuk a lehető legjobbik mind közül. A nagy Amerika könyörög a családtámogatási receptért, csodálják gazdaságunk dübörgését meg Orbán eszét, soha nem látott sikeres világbajnokságokat rendezünk, fölszámoltuk a szegénységet, a munkanélküliséget, mindenki előttünk borul le csakis, és egyáltalán minden annyira tökéletes, hogy abba bele lehet dögleni. Más már nem is vár ránk.

És még mindezt is el lehetne viselni – dehogy lehet -, ha nem lenne a Ramos-szindróma, amit én találtam ki, s ím, így, be is vezetek a szakirodalomba. Van a Real Madridnak ez a bájosan aljas bekkje, a Sergio Ramos, aki nagyon tisztátalanul játszik, mondhatni vadbarom. Egy szaralak. Mert bevett szokása, ha az ellenfelét leteríti, szétrúgja vagy csak gyengéden kitöri a vállát (Salah), akkor fölébe áll, és még le is ordítja a fejét nagy gőgösen, hogy most pofázz, nyomorult.

Így vagyunk mi is a mi fideszünkkel. Eltörte a bokánkat, letépte a fülünket, és áll fölöttünk azt üvöltve, hogy győzött, és ő is, hogy most pofázz, nyamvadék. Ezekkel vitatkozni nem lehet, ezeket elhallgattatni képtelenség, le vagyunk győzve, győzelem, ha van. Így alakul ki az emberben az undornak az a foka, amikor már csak hallgatni bír. Oldozásként vallok azért. Eddig jelöletlen fél és egész verssorok szövegbe csempészésével segítettem ki magamat, mert jól esik a játék, meg nem is tehetek róla, ha passzolnak.

A végeredmény, az aktuális létállapot bemutatása viszont: “…Fekszem megadva, békén, resten, s néz rám, át a végtelen esten, tűnődve sorsomon, az Isten…” annyira telitalálat, oly mértékig nem lehet másképp elmondani, hogy jár neki a macskaköröm, és az is, hogy a szegény, jó és szerencsétlen Tóth Árpádot és versének címét (Új tavaszig vagy a halálig) is idetegyem, mert értjük is kivételesen, mit akart mondani a költő, és ötöst kapunk a tanerőtől. Spleent akart meg melankóliát akart mondani, nem pediglen csatadalt. És jól van ez így.

A rejtelmes sziget

– Kéne egy sziget. – ábrándozott a köpcös a meccsen a stadionjában, mert semmi nem történt a gyepen, és a szotyola is elfogyott.
– Mi kellene, főnök? – értetlenkedett mellette egy kockafejű alak, aki úgy nézett ki, mintha lisztes lenne az orra, de a csálén álló szemei mutatták, hogy egész más lehet az, sőt, hülyén vigyorgott is, ami mindent megmagyarázott.
– Egy sziget. – mélázott tovább a köpcös.
– Miféle? – érdeklődött a lisztes (vagy valami más) orrú.
– Nem tudom – magyarázott az, akit főnöknek hívott emez -, emlékszem, az iskolában a padtársam, a Pityu olvasott egy könyvet, az volt a címe, hogy “A rejtelmes sziget”. Egy rejtelmes sziget kéne nekem.
– Mi volt abban a könyvben, mitől volt rejtelmes az a sziget?
– Azt én honnan tudjam? – horkant fel a köpcös.
– Nem olvastad?
– Hülye vagy? Miért olvastam volna?
– Igaz, igaz. – helyeselt a lisztes orrú – És hová képzeled azt a szigetet?
– A kert végébe, a budi mögé, a stadion mellé.
– Hogyan lenne rejtelmes?
– Nem tudom – ábrándozott tovább a főnök -, lenne rajta majom meg papagáj, esetleg strucc. És pálmafák mindenképp, meg naplemente, azt szeretem.
– A szigethez tó is kellene. Vagy tenger. – lett gyakorlatias a kockafejű.
– Az jó, a vízben lenne delfin meg bálna. – lelkesedett a köpcös.
– De nincs víz, főnök. – ébredt a valóra a lisztes orrú.
– Hát legyen! – csattant fel a másik – Fogjátok a vödröket és hordjátok. Olyan nincs , hogy nincs víz. Ha azt mondom, legyen víz, akkor lesz víz. Várom a sódert meg a kavicsot, ahogy Lenin is mondta. – tévedett nagyot megint a köpcös, de ezt mindenki megszokta már, és nem is igazították ki sohasem.
– Nincs mibe hordani, nincs gödör. – kötötte az ebet a karóhoz emez megint.
– Istenem, hát mindent nekem kell intéznem? – horkant fel a főnök – Majd kérünk a Vlagyimirtől egy közepes atombombát, letesszük, robbantunk, mindjárt lesz luk, de még mekkora luk, hogy még tengeralattjáró is mehet bele.
– Az atomból lenne egy kis bonyodalom. – vélekedett a lisztes orrú.
– Brüsszel, mi? Mindig az a rohadt Brüsszel. Akkor meg szóljatok a Szilárdnak, hozza a seregét, és azok robbantsanak ide egy gödröt.
– Azt hiszem – volt mégis józanabb a lisztes orrú -, azt hiszem, hagyományosabb módon is elő lehetne állítani azt, mondjuk markolóval, kotrógéppel.
– Az nem zavarná a futball-kollégistákat a délutáni pihenőjükben?
– Elmennének edzőtáborba addig Ibizára, tudok ott jó helyeket. – csillant fel a lisztes orrú szeme nagyon.
– Jó, eddig rendben. – lett boldog a főnök – Mégis, az a víz, hogy honnan, az zavar még.
– Említetted a vödröt.
– Igaz, de az lassú. – mélázott – Mi lenne, ha elterelnénk a Dunát?
– Hogyan? – értetlenkedett emez.
– Lenin is megfordította a folyókat – beszélt megint hülyeséget a főnök -, mi is tennének bele egy kanyart idáig, meg vissza. Lenne egy második Dunakanyarunk, hajóvonták találkozása tilos. – ezzel fejezte be, nem tudni, miért, de ez a lisztes orrút nem zavarta.
– Zseni vagy, főnök. – örvendezett – Szállodák is lennének.
– A Lőrinc majd vesz. – így akarta rövidre zárni.
– Építeni kellene.
– A Lőrinc majd épít, azt is tud.
– Odavinnénk a kisvasutat a föld alatt. – lelkesedett be teljesen a lisztes orrú.
– Lőrinc. – bökte oda a köpcös.
– Hidakat.
– Lőrinc.
– Nem kellene a projektnek egy miniszteri biztos? – lett gyakorlatias megint a kockafejű.
– Tényleg. Meg legyen nemzetstratégiailag kiemelt fontosságú a pénz meg a gyorsaság miatt. Aztán titkosított, hogy a Hadházy meggebedjen.
– Klasz lesz, főnök. – dörzsölte a tenyerét emez – A megnyitón mi legyen? Gripenek, tűzijáték, ökumenikus mise?
– Nem kell nagy cirkusz. – vázolta az ügymenetet a köpcös – Élőben közvetítse a holdingom, ahogy karakánul kijövök a budiból, és száraz lábbal átsétálok a tavon, be, a szigetre, a pálmák közé.
– Hát, ez fenomenális. – alélt el a lisztes orrú – Cseszheti a Gáspár a Jézusát.
– Ne bántsd a gyereket, megvan a maga baja. Na, menjünk, szar ez a meccs. Van egy csöpp kisüstim még a demizsonban, iszunk egyet, aztán megszavaztatjuk a projektet, hogy ne érje szó a ház elejét. – zárta le a dolgot a köpcös, és most mennek, mendegélnek, míg a világ s még hét nap.

Megemlékezés Szombathelyen a Petőfi szobornál

Nemzeti ünnepünk részeként a délelötti órákban több helyen is zajlottak programok megemlékezések.Ezek közül idén csupán az egyikről volt lehetőségem kis képes beszámolót készíti.

Itt készültek fotóim amik a ide kattintva láthatók.


A hagyományos huszár felvonulás első állomása  Petőfi Sándor szobra volt, ahol Szabó Tibor színművész megemlékezésével és koszoruzással tisztelegtünk a költő és a múlt emlékei előtt.

Itt készültek fotóim amik a ide kattintva láthatók.