blogin.hu

Rókaképű Navracsics elvtárs sajtótájékozott tegnap arról, pártunk és kormányunk a jövőben hogyan akarja elszedni az önkormányzatok pénzét. Az akció fedőneve a „versenyképes járások”, mert mindenre lehet szép köntöst adni. Annak idején, amikor ömlött az uniós pénz, volt a „modern városok” program, amivel körbehaknizták az országot, s mindenütt olyan és annyi milliárdokról beszéltek, amitől elállt az ember lélegzete, és már akkor tudta, nem igaz.

Más idők járnak manapság viszont. Navracsics et. (plusz pártunk és kormányunk) arról soha nem számolt be, a rókaképű mennyi uniós pénzt hozott haza, csak a permanens bejelentésekre emlékszünk, hogy most már aztán tényleg. A pénz azonban akkor sem és azóta sem jön, s ha melankolikusok lennénk, úgy mondanánk, most már nem is fog soha. Ugyan nem Navracsics teszetoszasága miatt, hanem azért, mert pártja olyan amilyen. Nem kell külön részletezni.

Éppen ezért volt meglepő, hogy a rókaképű most is ilyen pénzbehajtó szerepben jelent meg azzal a különbséggel, hogy immár nem az Unióét kell hazahoznia, ami az említett ok miatt kilátástalan feladat, hanem a magyar városok kifosztását jelentette be, ami sokkal könnyebben kivitelezhető. Mert fölöttük a Fidesznek van hatalma, főleg ilyen rendeleti kormányzással, amivel azt tesznek, amit csak akarnak. Amúgy is, csak így zökkenőmentesebb.

Kitetszik mára, hogy kies hazánk a közösség pénze nélkül életképtelen. A konjunktúra idején, amikor számolatlanul ömlött a pénz, lehetett hencegni az elmúlt száz év legsikeresebb tíz esztendejével, ami már akkor sem volt igaz, az ország azonban azért működött úgy ahogy, mert volt mit ellopni. Ma már nem annyira, de a lopás üteme változatlan, következésképp a pénz máshonnan hiányzik, egészen profánul az életünkből, és most elkezdhetnénk sorolni.

Nem tesszük, csak utalunk rá az egészségügyet említve és engedve elképzelni a végtelen sort, ami miatt mára egyértelművé vált, hogy az Unió sereghajtói lettünk, most már Bulgáriát üldözzük kitartóan Ausztriának álmodva azt, csak olykor belelóg az ujjunk az éjjeli edénybe. Ilyen alkalom volt Navracsics tegnapi sajtótájékoztatója is, amikor a magyar városok lerohasztásának végleges forgatókönyvét vázolta fel az iparűzési adó kapcsán.

A magyar városok a jövő évtől már nettó befizetők lesznek, ha uniós hasonlattal akarunk élni, a magyar állam ezentúl nem egyébnek, mit fejőstehénnek nézi őket, amivel abba a sorsba taszítja a településeket, amin az ország a Fidesz kormányzása miatt már végigment. Van büntető funkciója is a települések kifosztásának, ahogyan az ellenzéki városok már rég tapasztalják, ez az új pénzbeszedés annyival több, hogy az államcsőd elkerülése miatt kell.

A rókaképű azt jelentette be, hogy 2025-től a városoktól elszedik a 2024-es szint fölötti iparűzési adót, azt beteszik egy nagy, közös kalapba, amiből a kevésbé „tehetős” települések pályázat útján részesedhetnek. És innentől nem kell túl nagy képzelőerő a pénzek sorsáról, hogy ugyan lehet, kap majd valaki, ha jól viselkedik, de úgy nagy általánosságban el fog tűnni a büdzsé feneketlen bendőjében, vagy valamelyik oligarcha zsebében.

Amikor föntebb államcsődről beszéltem, az nem valami nagyzolós, riogatós kijelentés volt, mert annak is több módja van. Nem kell egyből működésképtelenséget vizionálni, hogy nem tudnak bért, nyugdíjat fizetni. Ezen a hirtelen összeomláson kívül az is az, ami itt és most éppen történik, hogy az alrendszerek (egészségügy, oktatás, etc.) lélegeztetőgépen vannak, alig is működnek és egyre kevesebbet kapnak. Látszólag léteznek, de már nem igazán.

Így rohadt le a komplett ország, ahogyan az állam mindenre rátette a kezét. Említsük meg kutyafuttában a szemétszállítást, a vízközműveket, távfűtést, és megint csak etc., hogy ugyan momentán még úgy ahogy eldöcörésznek, de bármikor fölmondhatja a szolgálatot akármi. Ebben az általános kilátástalanságban a maguk módján jelentettek némi üdítő szigetet a városok, amelyek tudásuk és pénzük szerint működtették, amit meghagytak nekik.

Most ezt a lehetőséget (pénzt) szedik el tőlük, hogy a települések is arra a sorsra jussanak, amire az ország. Voltaképp az történik, hogy a városokat is az ország szintjére züllesztik, hogy azokban is igaz legyen a nagy egész törvénye, miszerint, amihez hozzányúlnak, az szarrá megy. S közben lehet mutogatni. Ahogyan az ország vergődése miatt az Unióra, a városoknál meg a polgármesterekre, mint akik nem tudnak gazdálkodni.

Sőt, annak idején, ha jól emlékszünk, az is elhangzott, a településektől azért kell elszedni a fölös pénzüket, mert elisszák és bulizzák, helyben szédítik a lakosságot, hogy aztán is majd rájuk szavazzanak. Ezt hallgattuk valamikor a tizenöt milliárdos tűzijáték durrogása közben, ami után Orbántól már azt sem kell megkérdezni, hol a pénz, mert amúgy is tudjuk. Most pedig újabb mocskos, szédítő játszma kezdődik, de ennek már haláltánc bukéja van. Itt tartunk.

Voltaképp morális és kulturális fertőről volna szó, ami összegezve kiad egy ideológiát. Mielőtt belevágnánk, röviden annyit, az euró volt már négyszázkettő forinton is tegnap, hanyatlása töretlen, azaz, igaznak bizonyult Orbán minapi kijelentése, miszerint a pénz romlását ő megállítani nem tudja (nem akarja). Viszont azért oda tud hatni, hogy a fizetések növekedjenek, ezzel pedig bejelentette az infláció felpörgetését. Ami húsba fog vágni.

Minden, amit most és ez után elmondok, csak nyavalygás. A Lánczi fizetéséről szóló szavakat, a Nélküledet játszó útról majd alant következő mondatokat nem lehet megenni, de nem vagyunk azért még agytörzsi lények, hogy a determinált táplálkozás, levegővétel, ürítés szentháromságtól vezérelve éljük a nyomorult életünket. Bármennyire is ezt szeretné a magát NER-nek becézgető rezsim, amelynek mára egészen más név is adható volna.

Megtettük ezt már sokszor, ezért ma épp nem megyünk át tankönyvbe, hanem az életről beszélünk, ami az akciós farháton és a választási ’acskó krumplin túl van, most már valahol az Óperenciás tenger partjainál. Lánczi elvtársról már sokat értekeztünk ezeken a hasábokon, létezésének igencsak féregszerű és fölöttébb káros voltáról, amellyel egyre nagyobb pofával vezeti a mai ÁVH-t, amit az Unió is vizsgál annyi sok más mellett. Jogosan.

Támadják mintegy az ország szuverenitását óvó Lánczi szuverenitását, dupla csavar, szimpla élvezet, most azonban azt nézzük meg, mégis mennyire fontos ez az alantas hivatal Orbánnak, és kitetszik: nagyon. Ha másból nem, abból kiderül, mennyi közpénzzel tömi őt Orbán azt a csavaros helyzetet állítva elő – mint a propagandában is -, hogy a mi pénzünkből dolgozik ellenünk, magunk fizetjük tehát a hóhérunkat, ami delikát.

Mi mindannyian, ön is tehát nyájas olvasó, a befizetett tenger adójával hozzájárul ahhoz, hogy Lánzci Tamás az alábbi ellátmányt kapja teljesen felesleges, ámde annál veszedelmesebb, nyomorult életének tengetéséhez: 5 483 520 forint/hó, 500 000 forint/év ruhapénz, 411 885 forint/év SZÉP-kártya-juttatás, állami vezetőknek járó Skoda Superb gépkocsi hivatali és magánhasználatra. Ennyiért már lehet lelkes a manus, ennyiért összevérezheti a kezét.

Amúgy egyre növekvő stábjának minden tagja nagyon jól fizetett alkalmazott, nem soroljuk fel tételesen, mint ahogyan nem tesszük a számok mellé azoknak a millióknak a keresetét sem, akik amúgy az országot működtetik, adójukkal fenntartják, s akiknek nem telik kalácsra. Szemben ezzel a rezsimszolga bagázzsal. Mellőzzük a demagógiát tehát, s azt sem írjuk le újólag mi az, amire nem jut, szemben más, teljesen fölösleges dolgokra meg igen.

Túl vagyunk már az oktatás, az egészségügy, a közlekedés, a nyugdíjak és a nyugdíjasok, a családi pótlék és még oly sok minden kínjainak sorolásán, mert eddig sem mentünk vele semmire, és nem is fogunk soha már. Olybá tűnik, népünket egyáltalán nem érdekli a saját nyomora, csak az, hogy Gyurcsány vissza ne jöjjön, Magyar le ne tarolja a Fideszt. Népünknek ez a status quo megfelel, innen nézvést pedig a magunk évtizedes ténykedése is fölös.

No de, amint Füst Milán bácsi tanít minket: „Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú éltem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz”. A valami kis igaz pedig lassacskán már csak ez, hogy az ember az olvasó képibe mázolja, amit immorálisnak (Lánczi) tart, aztán innentől fogva rájuk bízza, mit kezdenek vele. A gondolkodás és a cselekvés tárháza úgyszólván végtelen, mert van szabad akarat.

Éppen ezért, ilyen megfontolásokkal, amikor azt hiszik, ennek semmi köze a Lánczi fizetéséhez, viszont magam meg azt állítom, dehogynem, mélázásra teszem például azt, hogy a 21-es út egy szakasza a gyanútlan autósoknak a Nélküledet játssza, mint zenélő út. Itt egy kis zavar támad az erőben, mert ez a giccs volna a NER új himnusza, ami hallatán föl kellene állanunk, vigyázzban viszont autót vezetni bajos. De erre is elcsesztek egy halom pénzt.

Az egész sztoriban az a szép, hogy már autózás közben is zajlana az alanyok ideológiai befolyásolása, a delikvens gyanútlanul vezet, és ezt kapja a képébe(fülébe), ha akarja, ha nem, ugyanúgy, ahogyan Lánczit is, szintén kéretlenül. Kitetszik, voltaképp valaha volt kies hazánk egy nagy átnevelőtábor, ujgurok lettünk a kipcsakok földjén, a lelkünket is akarják, amikor a vérünk már rég elfogyott. Ez tisztára Shakespeare lett.

No de, mindegy is már. Végezetül, de nem utolsó sorban megosztom az én nyájasaimmal azt, ami a Lánczi ruhapénzéről elsőre beugrott, hogy mire kell neki, netán csak nem fekete bőrkabátra, hogy stílszerűen hasonlítson elődjére, akit Péter Gábornak hívtak. Annyit, hogy az ő rémuralma is véget ért, el is ítélték, egyebek, csak, hogy lefessük a Lánczi számára általunk ideálisnak tartott jövőt. Jó lenne, ha szem előtt tartaná ezt, miközben számolgatja a millióit.

Az olaszországi Pontidában gyűltek össze Matteo Salvini feltétlen hívei, élükön Orbán Viktorral. Elsősorban azért, hogy az olasz elleni büntetőeljárás miatt tiltakozzanak, ami azért zajlik, mert még belügyminiszterként akadályozta meg a menekültek hajójának kikötését. Ez a Pontidában megjelentek szemében hőstett, mások szerint embertelen eljárás, a per folyik, a jobboldal (szélső, fasiszta) pedig tiltakozik. Ahol ilyesmik történnek, ott Orbánnak ott kell lenni, de ezen kívül is látszik, hogy valami különös vonzalmat érez a köztörvényesek iránt.

Lehetne itt sorolni a neveket, ki mindenkivel parolázott, akit már elítéltek, vagy ezután fognak, az ő szemében azonban mindig ideológiai olvasata van a dolgoknak, mint kies hazánkban is. Minket (Orbánt) azért büntetnek, mert embertelen volt a menekültekkel. Szerinte ez honvédelem és szabadságharc, s e kettő mezsgyéjén történnek aztán egészen különös dolgok, amelyek nyomán ma már nehezen eldönthető, hogy a magyar miniszterelnök röhejes, vagy nagyon veszélyes jobboldali szarkavaró alak. Gusztus kérdése.

Mielőtt azonban a pontidai hősökről mesélnénk, mintegy in medias res vágunk a dolgok közepibe, helyére téve mintegy a dolgokat, ahogy felrémlik előttünk a hős Svejk alakja. Mint emlékezhetünk, ő a téboly kitörése előtt, elébe menve a történéseknek, Müllernével utaztatta magát a tolókocsijában, s közben a mankósbotjával hadonászva ordibálta, hogy „fel Belgrádra”. Valami ilyesmit adott elő Orbán is a taljánoknak, illetve mutat be rendszeresen mind az összes széljobbos cimboráinak szerte a világon, mert odakint elvetemültebb, mint idehaza.

Ha lehet egyáltalán különbséget tenni a pörformanszok között. Továbbá úgy is működik ő immár tizenöt hosszú éve, mint a „Jöttünk, láttunk, visszamennénk” című filmalkotás egyik főhőse, a nemes Godefroy de Montmirail herceg, aki családjának idióta jelmondata, hogy „Harcra fel, győzni kell”. Sőt, ebben a filmben ő is szembetalálkozik az istentelen jövőben a szaracénokkal, és már helyben is vagyunk. Nem árt e két szemüvegen keresztül szemlélni jó Orbán Viktorunk agyamenéseit, s innen nézve tényleg röhejes a manus.

Fel, Brüsszelre, ez az ő kiáltása, ahogyan most Pontidában is, ahol egyeneset hadjáratot vizionált, amelyben ő kéz a kézben Salvinivel fogja tenni a következőket: “Nincs megállás. A küzdelem végén megfordul majd Párizs, visszavesszük Varsót és Európa legnagyobb politikai ereje leszünk. Akkor kézbe vesszük a brüsszeli politikát, és újra naggyá, erőssé, biztonságossá, gazdaggá és szabaddá tesszük Európát”. Ezt mondta a mi jó Orbánunk üdvrivalgások közepette, csak arra kell ügyelnie, hogy az olaszt addig ne dugják rács mögé.

Ahogyan annak idején leesett állal, s ajkainkon méretes vigyorral néztük Montmiral herceg kalandjait, valahogyan így vagyunk már Orbánnal is azzal a különbséggel, az egy film, ez pediglen a valóság. Ez azonban annyira abszurd vagy groteszk, hogy nevetésünk olykor sírásba vált át, jobb esetben együtt tesszük a kettőt, de könnyebb ettől nem lesz nekünk egyáltalán. Tovább megyünk azonban, mint ahogyan doktorminiszter urunk is kikerekítette a meséjét az olaszoknak, azzal bíztatva őket, hogy kövessék a példáját.

Amúgy egyébként héroszi magasságokba is emelte önnön alakját, aki olyat tud, mint a világon más senki, azaz, le tudja győzni a mitikus baloldalt, s ki is emelte: “mi már ötször legyőztük őket”. Azt várhattuk volna, hogy az olaszok, mint Brian követői fölsóhajtanak, „taníts minket mester”, de ez nem történt meg, pedig még azt is hozzá fűzte: “Sohasem adjuk meg magunkat, sohasem adjuk fel a szabadságunkat, és sohasem engedjük át az országunkat idegeneknek”. Itt, ezen a részen hangosan felsírt Orbán Balázs, de ez nem hallatszott el Pontidáig.

Akadt még megjegyzendő és felidézendő mondat – mert gondolatnak nehezen nevezhető -, miszerint: „Nem engedjük, hogy viccet csináljanak a házasságból, nem engedjük, hogy bohócot csináljanak a családjukat szerető emberekből”, majd újólag ígéretet tett arra, hogy „migránsokat” fog utaztatni Brüsszelbe. Mindebből is kitetszik az a sajátos katyvasz, ami amúgy jellemző egyetlenünk agyára, ahogyan gomolyognak benne a dolgok, és szivárognak ki a száján keresztül. Ezt azonban elég szomorú nekünk látni.

Azért mégpedig, mert hiába látszik világosan és egyértelműen, hogy ennek az alaknak most már tényleg elment az esze, ha a moszatok emiatt bálványozzák, sőt, még az ellenfelei is politikai zseninek tartják, aki az ilyen színjátékokkal viszi győzelemre önmagát. Tény, hogy nyer, sőt ötször nyert, mert ebben éppen nem hazudott, ami azonban nem az ő érdeme, hanem a mi gyalázatunk, akik engedtük és engedjük neki mindezt, mert a Gyurcsány, most meg a Magyar a fanyalgás oka. Csak közben eltelik az élet, Orbán meg él és virul.

Ha nem tudnák, kire gondolt az ember a címben, amit adott a dolgozatának, megértenénk, mert nem lenne egyszerű ilyen alanyt találni. Lop is, meg katonák élin csattog, de megkönnyítjük a ráismerést, hogy Magyar Péterről volna szó. Igaz, más összetételekkel is operálhattunk volna, ahogyan a tegnapi tévészékház előtti tüntetés hellyel-közzel megjelent a közmédiában, de talán ez e legjellemzőbb, hogy mivel etetik a moszatokat.

Mint kitetszik, az eposzi gombát lecseréltük, mert a fideszista birkatömeget eleddig ekként aposztrofáltuk, ám többen jelezték, hogy a gombának most van a szezonja, ők pedig szépek, kedvesek, s amelyik nem öl meg, az finom is. Ezért – így az intés, amit kaptunk – ne gombázzuk le a bávatagokat. Jól van, megteszi a moszat is, velünk lehet beszélni, s ha ez sem felelne meg, kiegyezhetünk akár zúzmóban is, a lényegen ez mit sem változtat.

No de, ide nekünk a közmédiát, amely ellen Magyar Péter és meghívott vendégei azért tüntettek összefoglaló szóval, mert hazudik, bővebben, mert fideszes és orosz propagandát tol, így legfőképpen nem felel meg törvényileg annak, ami az előírt feladata volna. Tüntetni ellene, követeléseket megfogalmazni tehát nemcsak indokolt, hanem hazafias kötelesség is, sőt, még az is az volna, ha a felindult tömeg elfoglalná az épületet, egyebek.

Lásd korábban Landerer és az ő nyomdája, mint a média és a háborgó tömeg, az elnyomás és a forradalom, a cenzúra és a sajtó szabadsága közti korrelációkat, de nem március 15-öt vagyunk itt ma ünnepelni, hanem a tegnapi tüntetésről elmélkedni, másképpen szólva temetni jöttünk Cézárt, nem dicsérni. De lássuk be, ez rohadt nehéz föladat fizikailag és szellemileg is. A közmédia épülete ugyanis egy erődítmény, szelleme pedig aljas.

Ha például Magyar Péternek tankja lett volna, mint a 2006-os csőcseléknek, akik aztán az összes Túró Rudit is elvitték a tévé akkori székházából, akkor sem mentek volna semmire, mert ez az épület a golyóálló üvegjeivel, a beléptető zsilipjeivel egy háborúnak is ellenálló monolit tömb, nem véletlenül van hozzá Orbán sajtósának beléptető kártyája, hogy számára a behatolást egyszerűvé tegye. Ő tehát kivételezett helyzetben van.

Más azonban nem annyira. Sőt, Magyar és meghívott vendégei is tisztában voltak a fölemlített fizikai akadályokkal, tankjuk sem volt, éppen ezért lőttek ki Orbán propaganda Maginot-vonalára nemzeti színű konfettiket, s ahogyan a papírdarabkák szállongtak az őszi langy levegőégen, úgy jött létre a közmédia újabb hazugsága, amivel a moszatokat (gusztus szerint zuzmó) táplálták 2024 elcseszett októberének elején.

Majd alább és az elkövetkezőkben mondunk pár szót a történésekről, amiket annak fényében kell szemlélnünk, mit is várunk egy olyan hírintézménytől, amelynek vezetője dokumentáltan és papírokkal igazoltan hírhamisító. Azaz, nem mond igazat, s mind az összes beosztottja és alkalmazottja is erre van trenírozva, a hazugságtól úgy csorog a nyáluk, mint Pavlov kutyáinak a csengő hangjától, velük ellentétben azonban ezeknek a szája még habzik is.

És most, hogy elmeséltük az egész nyomorult életünket, ennek kajla fényében tekintsük át, miket delirált a közmédia a tegnapi tüntetés kapcsán, amitől garantáltan nem lesz jó kedvünk, de voltaképp efféle igényeink nekünk már nagyon régóta nincsenek. Úgy másfél évtizede fagyott a mosoly az arcunkra, ilyen megmerevedett arcélű organizmusok vagyunk, s így is maradunk, amíg a regnáló hatalom el nem takarodik. Ez azonban még odébb van.

Nos tehát, Buddhában testvéreim, a köztelevízió beszámolt a tüntetésről, s e közlésben tudottan várhatóan nem volt sok köszönet, mert az alaphangját azzal adták meg, hogy “baltákkal, csákánnyal támadnák meg az MTVA-székházát Magyar Péter szélsőségesei”, „Magyar Péter rohamosztag felépítésével bízott meg valakit”, „a közmédia feletti politikai felügyeletet is visszaállítaná”. Delikát, amikor mindeközben Orbán monológjaira gondolunk.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem a balta, a csákány meg a rohamosztag, ami a moszatokban (zuzmó) azt a képzetet kelti, hogy bő gatyás útszéli horda fenyegeti a szent székházat, annak makulátlan zsoldosait, s ekkor sóhajt fel Mari néni a sparhelt mellett, énédesjóistenem, hová jutott ez a világ, esetleg, mi lesz velünk nagymama. Illetve még az jut az eszünkbe, mi lenne, mi történhetne, ha tényleg le akarná rohanni őket a tömeg.

Ha átjutva a védvonalakon tényleg a talpára állana végre, hogy ki menekülne és merre, ki tenné fel a kezét, hogy csak parancsot teljesített, de előtte az volna a leginkább érdekes, hogy a most is túlzóan nagy számban jelen lévő rendőrök gumilövedékkel mennének szemre, mint a legendáriumban, vagy pediglen élessel szívre, illetve fejre, hogy az elégedetlen tömeg meg ne sántuljon. Ez lesz a jövő igazi zenéje, és nem lesz egy Örömóda.

„Ha magasabb a bér, akkor könnyebben ki lehet fizetni még a magas árakat is. Én ezt tudom segíteni. Én nem tudom megígérni, hogy az árakat leszorítom vissza a földre, mert az tönkreteszi a gazdaságot.” – Ha nem tudná, ki mesélte ezt nekünk, az előadásmódból akkor is sejthetné, hogy egyetlen doktorminiszter urunknak ment ismét az agya. S mivelhogy péntek volt tegnap, persze, hogy a Kossuthon.

Hogy foglalkozunk az interjúnak álcázott monológgal, annak az az oka, hogy az elmúlt napokban többnyire a NER erkölcsi vonatkozásaival, helyével Európában és a világban, mintegy ideológiai jellegzetességeivel törődtünk leginkább. Pedig azt nem lehet megenni, míg a farhátat meg igen, így ez a szeánsz a gombák gyomrának szólt leginkább, ne aggódjanak, majd egyszer a jövőben kolbászból lesz a kerítés is.

Csak ki kell bírni addig száraz zsömlén és cikórián. Fölfedeztük azonban és egyébként Marquez mester alapigazságát megint az idő sajátos természetéről, aki felfedezte, hogy ez nem szubjektív jellegű, s ennek megfelelően hol gyorsabban telik, hol pedig egy helyben tapod, hanem sokkal inkább körben forog. Mindezt pedig az támasztja alá minálunk, akik pedig nem Macondo, hanem Magyarország lakói vagyunk, hogy mintha ugyanazt hallanánk ötven éve.

Nagyjából ennyi ideje loholunk Ausztria után, ami az eltelt fél évszázad alatt valami mitikus, és szinte elérhetetlen céllá vált, üldöztük őt Kádár apánk idejében, s mint kitetszik, azóta is. Azzal a módosulással – csak ezt épp senki nem vallja be -, hogy ugyan ma is a sógorokat emlegetjük utolérendő álomként, ám most már Bulgáriára gondolunk, ami viszont nem azt jelenti, hogy nekik lett annyival jobb, hanem nekünk sokkal rosszabb.

Ezek okozzák doktorminiszter urunk álmait is, amikor a stúdióban, a hangszigetelt falak között nekilát ígérni teljesen elfeledve hajdanvolt szavait. Mert mi emlékszünk rá, amikor személyesen ragadta üstökön az inflációt, birkózta le az ellent a földre, de mint nyitó idézetünkből kiderül, mára ezt a hős cselekedetet teljesen elfeledte, így ma már azt mondja, ezt nem teheti, képtelen „visszaszorítani az árakat a földre”. Tehát megkérdezzük, mi van.

Mi az anyánk nyavalyája történik itt, de be kell látnunk, csak a megszokott forgatókönyv az álmok színpadán, ezért jó doktorminiszter urunk a pénz romlása elleni héroszi küzdelmet feledve és feladva most legújabban azt garantálja, hogy akkor a fizetéseket fogja emelni. Valahogy úgy lehetett, hogy a hasára csapott, és a monológ egy másik fejezetében benyögte, hogy az átlagfizetés mindjárt egymillió lesz kereken.

Nem több és nem kevesebb. Ez egy olyan szám, amit a gombák könnyen megjegyeznek, ezt el is tudják képzelni, szemben az ellopott ezermilliárdokkal, mert arról vannak meggyőződve, hogy annyi pénz nincsen is, illetve nem ismerik a fogalmat magát, a megfoghatatlan milliárdot, mert leginkább deciben számolnak meg dekában, mint az ital és a parizer mérőmennyisége. Ezek kézzel fogható dolgok, aminek a felső határa a kerek egymillió.

És látják is magukat, miként doktorminiszter urunk a képen, ahogyan a markukban pörgetik a vastag bankóköteg darabjait, s ezen a ponton megfeledkeznek az átlagszámítás kétes és becsapós jellegéről. Arról, hogy nagyjából ez úgy jön ki most is, hogy a tűzhöz közel állók keresnek rohadt sokat, míg ő pedig alig, ennek ellenére a KSH most is olyan számokkal bombázza őket, amit a gyakorlatban el sem tudnak képzelni. Nemhogy megfogni.

Így van az, hogy jelenidőben a szerencsétlen gombák azt hiszik, amúgy mindenkire süt a nap, csak az ő egük felett van borulat, ám, ha jólneveltek és kellően odaadók, akkor elhatározzák, a jövőben még többet és még jobban dolgoznak, mint Bandi, a ló az Állatfarmban. De ő sem ment semmire ezzel, a gombák sem fognak, csak kaptak megint egy ígéretet a képükbe, hogy tudják, hová kell tenni az ikszet, nehogy visszajöjjön a Gyurcsány.

Igaz, most Magyar Péter képében. De amíg ettől rettegnek, elfelednek gondolkozni azon, doktorminiszter urunknak alig is van odahatása arra, hogy az aksigyárban több legyen a pénz, a sajátját viszont tudja emelni, s ahogyan látszik, nem is rest. Azaz, enkezével és a saját bőrével húzza fel az álombéli átlagot, hogy kijöjjön a soha nem tapasztalt végeredmény. Nem akarnánk jó doktorminiszter urunkat populizmussal vádolni, mert ez lassan annál is több.

Amúgy egyébként a józanabb mimagyarok megfejtették az egymilliós átlag elérésnek lehetséges tikát, elmondva azt, ez nagyon könnyen teljesíthető, ha az euró ezer forint lesz, ami elérése érdekében kormányunk már most is rengeteget tesz, így mindjárt kerekké válik a történet és igazzá. Nem lesz semmi látnivaló, és majd tetszünk oszolni. Egy kommentelő a hír alá írta a maga külön vágyait, hogy ő még ingyenkurvákat is szeretne. Megfontolandó.

Legalábbis a propaganda számára, amely népbutító eszköz másfél évtizede ezerrel pörög, s most a jelek szerint maga Orbán Viktor kapcsolta magasabb fokozatba. Mert abban biztosak lehetünk, most jön majd a házi médiában az, hogy ezt a képtelenséget addig szajkózzák, míg maguk is el nem hiszik, s velük együtt a törzsszavazó bázis is, akiknek eddig is mindegy volt, mi a valóság, mi a hazug és mi az igaz. Emberek, kezdődhet a mulatság meg a tánc.

Julia Gross német nagykövet régebben, amikor Schmidt Mária (Orbán egyik fő történelmi ideológusa) megkérdőjelezte hazája létezését – Németország már nincs is -, kénytelen volt felhívni a figyelmet arra, hogy még élnek. Schmidt modortalansága (mert nem akartunk durvább szavakat használni) mutatja a Fidesz viszonyát a külvilágnak ahhoz a részéhez, lásd: a Nyugat, amelyet Putyin nyomán mostanában olyannyira utálnak.

Nem tudunk erre jobb szót használni, pedig biztosan van. Most, a napokban volt a német egység napjának ünnepe, amelyre hosszú évek után először nem ment el a magyar kormány részéről senki, amire indoklást nem adtak, de a fentebb emlegetett irányvonal magyarázatot ad rá. Nevezhetnénk ezt a gyerekszoba hiányának, ám a külpolitikában ez nem játszik. S hogy Szijjártó esetében mégis értelmezést ad sok mindenre, az a lényeges.

Leginkább arra mutat rá, hogy a magyar külügyes nem politikus, hanem valami egészen más. A hosszú évek óta tartó permanens röpködésének eredménye sem hozott egyebet, mint egy plecsnit Lavrovtól, rengeteg akkugyárat, s annak idején a használhatatlan lélegeztetőgépek tengerét. Szijjártó inkább egy rossz kalmár, aki azonban ebbéli tevékenységét ismeretlen hatalmak és emberek érdekében végzi büntetőjogi terhekkel.

Abban az értelemben azonban mégis külpolitikus volna, hogy rendelkezik egy ilyennek vindikált jogokkal, ami közül a legkedvesebbike a nagykövetek bekéretése, miközben kárál és toppogat a kis futsalos lábával. Immár sok éve mondogatnak fura dolgokat nagykövetek, más országok külügyesei vagy kormányai kies hazánkról, amely a NER fogságában szenvedve egy fekély lett Európa közepén. Szijjártó tehát gyakran toppogat és kéret be.

Mint most Julia Gross német nagykövetet is, aki beszédet mondott az emlegetett német egység ünnepén, ahová magyar kormány-, vagy állami ember nem ment el. Ez több modortalanságnál, ez egyértelmű üzenet. Hogy a nagykövet emiatt mondta, amit mondott, az nem egyértelmű, viszont amit beszélt, az egybeesik azzal, amiket amúgy mostanában szerte Európában tartanak Magyarországról, Orbánról, s így egyként rólunk is.

Az elmúlt hónapokban – illetve tán már években mérhető – Szijjártó szemében ebbe a hibába estek a finnek, a svédek, akikkel NATO-ügyben lehetett mocskos kis játékokat játszani, aztán jöttek a balti államok, a komplett EU, hogy az amerikai nagykövetről ne is beszéljünk, aki immár közellenség. Sorossal egy szinten van. Felsorolásunk nem teljes, hiszen, ha úgy vesszük, a komplett Nyugat rühell minket, s erre minden okuk meg is van. Ide jutottunk.

Most éppen oda, hogy a német nagykövet az említett beszédében sorolta azokat a vádakat, amelyeket a fél világ, amit nem részleteznénk, de egy mondata mindent elmond nekünk, miszerint „az Orbán-kormány lépései aláássák a Magyarországgal szembeni bizalmat”. Ez egy enyhe kifejezése annak, amilyen vádak megfogalmazhatók lennének velünk (velük) szemben, de egy ünnepi beszédnél azért több is történt előtte, csak nem verték nagydobra.

Az mégpedig, hogy Orbán Balázs ismert és inkriminált kijelentése, az oroszoknak való behódolás eszméje miatt a német-, és Jonathan Lacôte francia nagykövet közösen fogalmazott meg demarsot, amelyben az áll, hogy amennyiben Magyarország NATO-tagállamként valóban így áll a közös védelem kérdéséhez, az ellentétes a katonai szövetség szellemiségével, és sértő a többi tagra nézve. Egy demars az nem bekéretés, az egy komoly dolog.

Ugyanakkor a legérdekesebb, hogy a német egység ünnepén elhangzott német nagyköveti beszédet Szijjártó a magyar belügyekbe való beavatkozásként (a bizonytalan állagú szuverenitás) értékelte, ezért toppantott és kérette be a beszéd elmondóját, akiről azért – mint nagykövet – annyit nem árt tudni, hogy a fogadó országban nem azért van ott, hogy a helyi rezsimet dicsőítse, hanem, hogy országa érdekeit ott képviselje.

Szijjártó, mint külügyes ezzel nem látszik tisztában lenni, ezért elővette a szokásos formulát, s kijelentette: „A hazánkban szolgáló nagykövetektől minden esetben elvárjuk a tiszteletet, ezért a nagykövet beszéde teljességgel elfogadhatatlan”. Pedig a nagykövet teljes tisztelettel mondta el – saját fordításunkban -, hogy szaralakok, ami viszont a jelek szerint Szijjártónak fáj. Nem tudni miért, amikor nem történt egyéb, mint egy tükröt tartottak elé.

Ahogyan mind az emlegetett és fel nem sorolt országok is, s ezek szerint Szijjártó beletekintve ezekbe a tükrökbe felismerte bennük fájdalmas önmagát, és nem tetszett neki, amit lát. Gogolra hívnánk fel külügyesünk figyelmét ezzel kapcsolatban, bár tudjuk, Dzsudzsákon túl eddig nem terjed a horizontja, de ő hívta fel mindenki figyelmét arra: „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde” – igaz, vele meg az is a baj, hogy voltaképp nem is orosz, hanem ukrán.

Ez csak véletlen malőr, de, ha Szijjártó ezt nem értené, tudnánk neki javasolni J. A. polgártárs sorait is: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”, de ezzel is olyan vizekre eveztünk, hogy irodalomórát kellene tartanunk a magyar külügyben, bár minket be sem kérettek. Ugyanakkor megint látjuk, mi van, mivé lett a NER, ami után káromkodni tudnánk, meg fütyörészni, de ezzel megint ott volnánk a semmire sem való költészetnél, amit ezek nem értenek.

Nagy Márton miniszter urunknak olyan a fogyasztóvédelem, a GVH, a NAV meg a többi furkósbot, mint a dagadt óvodásnak a vödör a homokozóban. Nélkülözhetetlen kellék, hogy érezze a hatalmat, meg, hogy zavartalanul tudjon játszódni. Jó miniszter urunk ahelyett, hogy tenné, ami a dolga, mostanság azzal tölti az idejét, hogy mindenre és mindenkire ráküldi a fent emlegetett hatóságokat, mert azt érzi, hogy valami nem komilfó, de nem látja be, hogy a baj vele van és a NER-rel. Látványosan handabandázik Orbán egyik kicsi ökle.

Nagy valószínűséggel mérik a közhangulatot, valahogyan úgy, mint a Svejkben a csendőrök, s ezek a mérések azt állapítják meg, hogy a lakosság hangulata mondjuk II/B, a forrongást netán meg kell szelepelni, hogy föl ne robbanjon a kukta. Így találja meg mostanság jó miniszter urunk a kereskedőket, és az általa sugallt világképből az bontakozik ki, hogy ők dolgozó népünk ellenségei, többnyire családnyúzó imperialisták, hogy az az ember kényszerképzete – ami viszont biztosan nem állja meg a helyét -, hogy Nagy et. olvasta a Hábi Szádit.

Füst Milánról volna szó, az „Ez mind én voltam egykor” című mesterműről, amelyben maga Hábi Szádi fejti ki a körülötte lévő kardkovács-filozófusoknak, gyermekkorában milyen nagyot kellett csalódnia a kereskedőkben. Eleinte – így Hábi Szádi – azt hitte, hogy a kalmárok csupa szívbéli jóságból látják el a népeket mindenféle földi jóval, s aztán mekkora kiábrándulást okozott neki az a ráismerés, hogy ezek az alakok ezért hasznot is szednek. Mintha így működnék Nagy et., pedig biztos, hogy nem olvasott Füst Milánt egyáltalán.

Sőt, még a Ryanair vezér által számára házi feladatul kiadott „Közgadaságtudomány hülyéknek” kötetet sem tanulmányozta nagy valószínűséggel, mert nem látszik, hogy ténykedése azidő óta változott volna valamit is. Illetve romlani látszik. Mert ki gondolta volna, hogy most éppen az autókereskedők a magyar családok életének megrontói, pedig megtudtuk, hogy igen, ezért rájuk küldte jó miniszter urunk a fogyasztóvédelmet, ha majd a Sparral végeztek. Ebben az egészben azonban a permanens családokra hivatkozás a leggyönyörűbb.

Ezek ezzel kelnek és fekszenek. Viszont a legszebb ebben a lehangoló históriában, hogy mindaközben, midőn Nagy et. ráuszította a szabadcsapatait most épp az autókereskedőkre, a forint bájosan benézett négyszáz fölé, ami azonban valóban semmi jót nem jelez az imádott és egyfolytában hivatkozott magyar családok számára. Mert ettől éhen bírnak dögleni, míg az autókereskedők szerződéseinek apróbetűs részeitől meg nem. Nagy et. aztán hiába csodálkozik, hogy nem fogyaszt a magyar proletár, és nem jön az ÁFA.

Sőt, bozontos szemöldjeivel hiába sugallja azt is, hogy a népség inkább megtakarít ahelyett, hogy ebédelne, ezek az álmok soha nem bizonyulnak igaznak. Helyette az viszont igen, hogy a forint szarrá menése épp az ő – és párttársai – elcseszett gazdaságpolitikája miatt történik, azaz, azon kellene változtatni a magyar családok védelme érdekében, és nem a kereskedőket nyektetni. Bár az utóbbi is inkább bevételi forrás a költségvetésnek, ha már másképpen nem megy. Így állnak össze a dolgok egy kerek egésszé az esős őszön.

No meg, úgy is, hogy nagy gonoszságunkban azt is tételezzük, hogy mivel a hiány úgy elszállt, mint lufi a szélben, megint előkerült az a módszer, hogy ezt a forint rombolásával nagyon könnyű elinflálni, ami szintén nem a proletároknak kedvező módszer a csőd elkerülésére. Amúgy ezen kívül is olyan számok láttak napvilágot, amelyek nyomán az a csoda, hogy kies hazánk még úgy-ahogy elpöfög, de ezt sem lehet a végtelenségig csinálni, mert egyszer mindennek meg kell fizetni az árát, és azok nem a fideszisták lesznek, hanem mi.

Ilyen egyszeregy-szerű történetek játszódnak kies hazánkban a gombák és moszatok elől jól elrejtve, s indulataikat, ha fölhorgadnak egyáltalán, így terelik Brüsszel, a kereskedők, a népnyúzó multik és mindenki más felé, aki él és mozog, és akiket így vagy úgy le lehet nyúlni – vagy le szeretnének – egy kis pénzre, hogy a gyalázatukat eltakarják. Nagy et. ehhöz adja az arcát, de nem azért, mert föláldozná magát a pártért meg az eszméért, hanem, mert ennyit tud. És belőle lesz majd a gazdasági csúcsminiszter. Remek kilátások.

Deutsch Tamás (Fidesz, EP-képviselő és életművész) tegnap a Facebookon jelentette be nagyon nagy hangon, hogy Brüsszelben postára megy, és rohadt sok levelet fog feladni. Ha virtuálisan is, mégis kitetszik, hogy Deutsch fideszelvtárs mit és hogyan képvisel az Európai Parlamentben, s amikor a feladandó (vagy már fel is adott) levélről mélázunk, az is ki fog derülni, hogy nem a magyar proletárok érdekeit.

Ősi történet ez, hogy a Fidesz mit képvisel, elsősorban kizárólag a saját hatalmát. Régebben, amikor itthon még ellenzékben voltak, azért leveleztek az EU-val, hogy ne folyósítson pénzeket hazánknak, ami törekvés aztán, amikor meglett idehaza a kétharmad, és olyan lett, amilyen, sikerrel is járt. Most már nem jönnek a pénzecskék, de nem azért, mert a Fidesz annak idején ezért verte az asztalt, hanem, mert a megfoghatatlan jogállam.

Illetve a kézzel fogható lopások. Mindebből csak az derül ki, hogy az Unió nem mindig táncol úgy, ahogyan a Fidesz fütyöl, illetve ismerve a mai viszonyokat éppen annak ellenére ropja, mert kiismerték a fiúkat. Így momentán az az Unió törekvése, hogy az egész brancsot távol tartsa nem csak a húsosfazéktól, hanem a döntési lehetőségektől is, mivel látják, hogy a patrióta cimboráikkal a közösség életére törnek.

Minden külön értesítés helyett a Fidesz (és a patrióta haverjai) ma épp csak megtűrt organizmusok az EU-ban, sok idő kellett ehhez, de végül rájöttek odakint, kik ezek és mit akarnak. Elég sok a baja a Fidesznek Brüsszelben, amelyek között a fent vázoltak közül a legfajsúlyosabb, hogy rühellik őket úgy, ahogy vannak, s meg is tették ellenük, amit lehet. A létezés peremére szorították a vicsorgó fasisztákat.

Amúgy a Fideszen Brüsszelben rajta van a lopás billoga (százmilliárdos billog), ezért különösen érdekes, hogy Deutsch et. levele voltaképp egy állítólagos telefonlopásról szól, amivel Polt Péternek sikerült megvádolni Magyar Pétert, s ezzel az indokkal, hogy itthon elnyerhesse méltó büntetését, Orbán főügyésze az EP-től kikérte Magyar mentelmi jogát. Illetve azt akarja, függesszék fel azt, ami után ő itthon gusztus szerint felnégyelheti vagy kerékbe törheti őt.

Valami olyan feelingje van ennek az egésznek, mint a Valahol Európában című filmben az őszinte gyermeki sóhaj és óhaj: „Felnőtt. Ellenség. Könyörgöm, akasszuk fel”. Annyira így van ez, olyan elemi erejű a Fidesz ebbéli vágya, hogy Deutsch képviselő et. emiatt szaladt a brüsszeli postára: „Az összes EP-képviselőt levélben fogjuk tájékoztatni Magyar Péter mentelmi ügyéről, a botrányos viselkedéséről, és az általa elkövetett köztörvényes bűncselekményről”.

Felidézzük, bár nagy valószínűséggel mindenki tudja a bulizós éjszakát, az – állítólag – Dunába dobott telefont (ami a lopás volna), s ami aztán megkerült épen és egészségesen, de ezt megtetézte még Deutsch képviselő egy állítással is: “Magyar Péter diszkóbotrányának éjszakáján csatak részegen kiskorú lányokat zaklatott, a lábuk között kúszott-mászott, és szexuális ajánlatokat tett nekik”. Van ludunk, és kövér is lett.

Emiatt pedig Magyar jelenti fel ezt a Deutschot “aljas indokból, nagy nyilvánosság előtt, jelentős érdeksérelmet okozó rágalmazás miatt”. No most, ezek után az a kérdés, Polt legfőbb ügyész mit lép erre, és kikéri-e vajon Deutsch képviselő mentelmi jogát is, tehát innentől fogva ez nekünk már szüret, másképpen mozi, ahol popcornnal a kézben nézhetjük az elképesztő és alávaló csatározást, hogy vajon ennek a vége mi lesz. Milyen korhatáros film.

Hátra is dőlhetnénk, de nem tesszük, mert nem erről szerettünk volna igazából mélázni, hanem, ahogyan az indításkor pedzegettük, a Fidesz, Deutsch és az európai közösség viszonyáról, illetve arról, hogy ez az egész levelezősdi kiről és milyen képet állít majd ki, vagy kiben milyen benyomásokat erősít meg a patrióta Fidesz minéműségéről, s vele együtt egész kies hazánk lehangoló állapotáról. Nem ismerjük az összes EP képviselő gondolatiságát.

Abban azonban ennek ellenére tisztában vagyunk, hogy minden bizonnyal még jobban megvetik majd a Fideszt, mert újabb bizonyítékot kapnak arra, milyen tróger banda is ez, bár ezt a gyerekszoba megléte miatt hangosan most sem fogják kimondani. De újólag látják, hogy ezeknek tényleg semmi nem számít, csak a hatalom, ami megtartása érdekében semmilyen aljasságtól nem riadnak vissza. Bár ezt is régóta tudjuk.

Ugyanakkor az a csavar a dologban, hogy Magyar már a mostani Deutsch-féle cirkusz előtt kijelentette, szívesen lemond erről a mentelmi jogról, ha Magyarország meg csatlakozik az Európai Ügyészséghez. Ennek a képtelen voltát is tudjuk, viszont ez megint egy olyan európai játszma, amiből a Fidesz jól kijönni nem tud. Örülünk ennek? Perszehogy, de boldogok lenni nem tudunk, hiszen minden ilyesmi a mi fejünkre hullik vissza. Lassan belep a guano.

Szerencse, hogy megint összegyűltek a Parlementben a honatyák-, és anyák, illetve a hazátlan bitangok, vö.: ellenzék, azaz homelessek. Mivelhogy ősz van. És bár a nyárra egyáltalán nem panaszkodhatunk, hogy uborkaszezon lett volna, mostantól minden bizonnyal nagyobb koncentráltsággal kapjuk a képünkbe a showt. Van egyrészt a falak között a Fidesz (per KDNP), akik, illetve amelyek másfél évtizede azt csinálnak, amit csak akarnak, illetve egy olyan ellenzék, amelynek már eddig sem kellett volna bejárnia, hogy legitimizálja a maffiát.

Mára viszont egy olyan ellenzék csinál úgy, mintha a létezésnek egyáltalán volna valami értelme, amelynek tagjai jelen állás szerint be sem jutnának az országgyűlésbe. Így innen nézve delikát ez az egész. Viszont azt nem tagadhatjuk, hogy mindig tudunk valami újat tanulni, vagy régi dolgokat látunk olyan új köntösben megjelenni, amitől leesik az állunk. Feltéve, ha van még valami, amin el tudunk csodálkozni, de ez a készség és képesség már egyre kevesebbünkben van meg, így többnyire mélán nézzük, mit dobott nekünk a gép.

Hát ezt. Ritka dolog és alkalom, ha doktorminiszer urunk megjelenik az ódon és avas szagú falak között, ha ott adja elő azt, amit előtte számtalan alakban mindenféle leuralt médiában. Most sem volt ez másként, s mivel a jelenlegi agymacskája a gazdasági semlegesség, amiről már születése pillanatában állapították meg a hozzá értők: olyan nem létezik, ő azonban annyira rá van pörögve momentán erre, hogy képtelen abbahagyni. Tehát tegnap is erről értekezett azzal a teherrel, senki nem röhögött e képébe, hogy hagyja abba a mókálódást.

Nincsen ehhez már sem kedve, sem ereje senkinek, a magyar országgyűlés az idők során lassan belesüppedt a totális hülyeségbe, ám innentől egyszerűsítünk a dolgon. Azaz, nem mondjuk el újólag Orbán totális sületlenségeit, hanem segítségül hívunk egy lapot, amely semlegesen akar tudósítani arról, amiről ily módon nem lehet, mégis sikerült egyetlen mondatban összefoglalnia egyetlenünk eszement agyamenését, amit amúgy ott a falak között rezignáltan hallgattak azok, akik éppen már be sem kerülnének oda.

„A miniszterelnök parlamenti beszéde a tényeket illetően érintőleges kapcsolatban volt a valósággal, helyzetértékelése már párhuzamos univerzumban mozgott, a jövőre vonatkozó tervei pedig lázálomba illők.” – Így a tudósítás kezdete, ami után a többit már el sem kell olvasni, hiszen előttünk áll ekképp is a téboly maga. De bármilyen meglepő is, a kulcsot a fölfejtéshez Kövér pedellus adta meg egy, épp az üléssel párhuzamosan megjelenő interjújában. Kövér minden szava maga a kinyilatkoztatás, ez is az volt.

Mindnyájunk kedvenc házmestere szerint: „aki államtitkári pozíciót tölt be, az ne kezdjen el értelmiségi módon viselkedni, és okoskodni, mert hibát követ el”. Ezt az intést amúgy Orbán Balázs kapta a meglehetősen élénk ordítást kiváltó ideája miatt, miszerint az oroszoknak nem szabad ellenállni, hanem szépszerével megadni magunkat nekik, viszont ezzel az a baj, hogy nem értelmiségi attitűdöt, sokkal inkább a hazaárulásét látjuk benne. Hiába magyarázkodik tehát Kövér, a baj megtörtént, viszont ez az idea, amit előadott, azért nekünk is új.

Volt már itt ilyen kijelentés: „A szakértelem ócska bolsevista trükk” (Csurka, 1991), ez azonban még annál is tovább megy, mert, ha jól értjük, arra int, ha az Orbán-kormány tagja vagy, akkor nem elég hülyének lenned, annak is kell látszanod. Nos, örömmel konstatáljuk, hogy Orbán jelenlegi kormánya megfelel a Kövér támasztotta kritériumoknak, anélkül, hogy neveket emlegetnénk, vagy ujjal mutogatnánk bizonyos egyedekre. S bár Kövér maga nem kormánytag, de eleget tesz az elvárásoknak. Mintapéldány a lelkem-virágom.

Be is mutatta az ülésteremben, amikor amúgy mindenki (még a fideszisták is) néma felállással tisztelegtek Karsai Dániel emléke előtt, a pedellus nem állhatta meg, hogy oda ne böfögje, kikéri magának a megemlékezést azok nevében, akik „a halál kultúrájával szemben az élet kultúráját képviselik”. Kövér ezzel két dolgot bizonyított: 1.) bunkó – de ezt eddig is tudtuk, 2.) fingja nincs arról, Karsai miért küzdött – ezt pedig sejtettük. Ugyanakkor ezzel bizonyságát adta annak, élen jár abban a törekvésben, hogy nem nagyon kellene értelmiséginek látszani.

Ide be lehetne szúrni egy bekezdést az értelmiségi lét mibenlétéről, megfoghatatlanságáról, de látszik, hogy Kövér a marxista tipizálást alkalmazza. Ezt tanulta, ő ez, tehát ismét visszautalva az egyik szlogenjére, miszerint „kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna”, kitetszik, hogy magától és más Orbán-kormány tagokról beszél. Ez volt a lényege az őszi ülésszak első napjának. Semmi új, minden a régi. Szerettem volna még pár szót mondani az egyiptomi halálkultuszról miheztartás végett, de beláttam, fölösleges. (Kövér miatt.)

Soha nem feledem azokat az összekovácsoló apa-fia programokat, amikor ősz közeledtével apámmal nekiláttunk beszerezni a cefrének valót. Nem volt gyümölcsösünk, a piacon sem vettünk ilyesmit, hanem inkább úton-útfélen összegyűjtöttünk minden szart, amihöz egy kis cukrot keverve alkoholos ital volt kinyerhető a konyhában. Ilyen összetákolt forralók voltak ezek megfelelő lecsapódási helyekkel, gyorsan szétszedhető készségek, ha kopogna a finánc, mert feljelentettek a szomszédok.

El nem múló emlék az gyermeki öröm is, amikor az első párlat megjelent a réztől olyan élénk, foszforeszkáló kék színben pompázva, ami valami földöntúli benyomást adott az italnak, amely aztán számos finomítás és aroma hozzá adása után úgy nézett ki, mintha emberi fogyasztásra alkalmas lenne. Pedig minden bizonnyal nem volt az. Életre maradtak meg bennem azok a melegséggel teli őszi napok a konyhán, amikor az ember fiatal és tapasztalatlan lévén azt hihette, hogy az apja valami szart kotyvaszt, holott csak ellenálló volt.

Tisztára, mint a Fidesz a genezisében, legalább olyan vehemeniciával és eredménnyel is. Apám sem tudta, hogy midőn fő a lé, amely azóta alapélelmiszerré manifesztálódott a fideszes legendáriumban, szóval nem is sejtette, hogy rendszerellenes volna, pedig csak inni akart. Élete nagy tragédiája tehát, hogy nem érhette meg Orbán Viktor második eljövetelét, ami után annyi pálinkát gányolhatott volna a konyhában, amennyi vadalmát az út mentén össze bír szedni, mert a kedves vezető ráérzett a néplélekre. Az ősi főző jussra.

Magam sem gondoltam volna még annak idején, kis úttörőként, hogy rácsodálkozva a meseszerű kék első főzetre Kádár sírját ásom, sokkal inkább tűnt úgy, bár erről annak idején nem voltak meg a kellő élettani ismereteim, hogy valószínűleg apámét. A lötty és a máj elsorvadásának egyenes összefüggése nem volt egyértelmű, de, ami a legszebb, hogy ennek ellenére az öregem nem ebbe, hanem kórházi szepszisbe halt bele, megelőzve ezzel mintegy a korát, pedig nem is Pintér irányította akkor még az egészségügyet.

Azt sem sejtette az ember akkor még, de igazság szerint még most sem igazán, hogy a mimagyarok szabad pálinkafőzésének engedélyezése nem az, ami, tehát szavazatszerő gesztus és intézkedés, hanem szabadságjog, ahogyan a hét végén Latorcai Csaba (Fidesz) volt kedves kifejteni a XV. Zempléni Szabad Pálinkafesztiválon, ahová elküldte őtet a párt, hogy beszéljen ökörségeket. Nem pont erre szólt az utasítás, de így sikerült Isten segedelmével, illetve a rogáni forgatókönyv útmutatásai alapján (egyes számú melléklet).

Illetve mélyebbre ásva a mocsárban és a kis magyar transzcendenciában, Latorcai et. emlékeztetetett arra, nemzeti kormányunk éppen tizenöt éve adta vissza nekünk a pálinkafőzés ősi jussát, ami ezekben a magasságokban már nem egyéb, mint a nemzeti kultúra szerves része. Apám tehát kultúrateremtő vagy megőrző volt a maga egyszerű módján, bár ő sem tudta, meg én sem, ahogyan viszont erről meg kellene kérdezni Kásler ősmagyarkutatót, hogyan viszonylik egymáshoz a kumisz és a fütyülős barack. Mert látszik némi ellentmondás.

Deák Bill Gyula (HBB) nótázott erről a kérdéskörről (Kőbánya blues), igaz, nem a pálinka, hanem a sör viszonylatában, de egyként ragadva meg a feledkezés lényegét, miszerint „ihatok egész nap, mindig lesz maláta”. Ez az igazi néplélek, a magyar kultúra kiteljesedése mintegy, mert amint ezen a fesztiválon Latorcai et. kifejtette a pálinkafőzés dicsérete közben, hogy mindemellett letették Füzéren egy félmilliárd forintból épülő szabadtéri színpad alapkövét is. Kérhetném, hogy akasszanak fel, ha értem, de nem szerzem meg ezt az örömöt.

Mégpedig nem azért, hogy kitoljak a Fidesszel, hanem, mert minden megvilágosodott, mintha Buddha volnék a fa tövében gubbasztva. A rendszer lényege, hogy ti főzhetitek a szaros pálinkátokat, mi meg ilyen színpadok építéséből lopjuk ki a részünket, a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad, csak a pálinka fogy megállíthatatlanul. Viszont úgy belemelankóliázik az ember abba, milyen szép is lett volna, ha apám, miközben a kék főzet cseperész, egy színpadot ácsolnak az ablaka alá, ahol magyarnótákat énekelhetett volna. Mert azt szerette.