Anyák, apák, jézusok

Papp Dániel, az MTVA vezérigazgatója, aki azzal nyerte el magas hivatalát, hogy híreket hamisított, ezzel mutatva, mennyire hasznos fogaskereke a rendszernek, úgy próbálta az érző szívű népeket a maga oldalára állítani, hogy azt visongta, az épületben, ahol a képviselők olvasni szerettek volna csupán, s ezért a folyosón heverésztek, édesanyák és édesapák dolgoznak. Ezek mennek, meg a kisjézus, valamint a szánkók.

Papp Dániel lehet, hogy a hírek fidesztestre-szabásához ért, mégis csak ostoba organizmus, mert az nem jut eszébe, hogy a képviselők, akiket aztán az utcára hajítottak, szintén édesapák és édesanyák, azok pedig pár milliónyian, akikért mindezt ezek a képviselők teszik, szintén. Csurig van az ország édesapákkal és édesanyákkal, még Soros is az, Gyurcsány meg pláne. Ezzel csak azt mutatom, milyen hamisan aljas a bagázs, amikor ilyen kártyákkal operál.

A birodalom peremvidékén sem sokkal tehetségesebbek a gauleiterek. Szombathelyen például ma este lesz háborgás, a Fidesz helyi tehetségei pedig a keresztényi vonalat vették föl. Vagy ez volt a napiparancs, vagy ennyire telik, a végeredményt tekintve tök mindegy, mert, amit összedeliráltak, azt érdemes szó szerint idézni, hogy megmaradjon az utókornak, és azért is, hogy az egész világ láthassa, a mi hülyéink sem maradnak el a ti barmaitoktól.

“…A Fidesz-KDNP szombathelyi közgyűlési frakciójának tagjaiként szomorúan vesszük tudomásul, hogy az elmúlt hét utcai erőszaka a szombathelyi ellenzéket nemhogy elriasztotta, de megihlette. Ezért a budapesti erőszakba torkolló, pusztító események mintájára keddre Szombathelyen is tüntetést hirdetnek. Ezzel a lépéssel önök, mint az MSZP vezette baloldali koalíció tagjai, jóváhagyják az utcai zavargások vandalizmusát. Az adventi készület idején önök békétlenséget hoznak a városunkba és otthonainkba. Egy héttel Karácsony előtt közösséget vállalnak a kereszténység meggyalázásával. Ezt a döntést hozták, fájdalommal bár, de tudomásul vesszük. A lelkiismeretükkel önöknek kell elszámolniuk. Arra azonban határozottan és nyomatékosan felszólítjuk önöket, hogy ne gyalázzák meg keresztény kultúránk szent jelképeit! Ne gyújtsák fel a szeretett városunk közterein felállított karácsonyfákat, ne dúlják fel a betlehemi jászolokat, és főleg ne skandáljanak trágár szavakat Jézusra!…”

Egy ideig kerestem az ideillő minősítést, és a szerencsétlen idióták összetételben találtam meg. Ha ehhez hozzárakom az aljas takonygerincűek toldást, akkor nemcsak a kép lesz teljesebb és hitelesebb, hanem az is látszik, hogy a NER mennyire leszivárgott, tehát milyen eszelősen nehéz feladat lesz megdönteni. Pedig most már más út nem maradt, éspedig törvényszerűen.

Mindkét oldal átlépte a maga Rubikonját ugyanis. A lázadók az öt pontjukkal, amelyek közül három egészen biztosan nem teljesül, mert az a rezsim végét jelentené. Ezek, ugye a független bíróság, a független közmédia és az Európai Ügyészséghez való csatlakozás. Ha az ellenzék következetes, és momentán annak tűnik, valamint a maffia is a maga törvényei szerint működik, akkor borítékolható, hogy fájni fog, illetve, hogy vér fog folyni.

Megtörténtek az első lépések a képviselők inzultálásával, ahonnan nincsen visszaút. Ha ők kitartanak, akkor a spirálnak megfelelően egyre durvább reakciókkal találkoznak, hiszen a NER minden egyes haszonélvezője a biztonsági őrig bezárólag most már ha nem is a nyüves életét, de a kenyerét félti, így előbb-utóbb nem parancsra vár, hanem önjáróvá válik, és ő is a családját védő falkavezérként ordít meg harap, és bár ne legyen igazam.

A NER a karácsonyban bízhat, hogy a művi szeretet napjai lehorgasztják a túláradó érzelmeket, ezért jézuskázik, édesanyázik és keresztényezik. Ez nettó hülyeség és elvetemültség, viszont ez is jelzi, hogy be vannak szarva magunk közt szólván, és másra nem futja. Nem hallani egyetlen érvet, hogy a követeléseknek mért ne lenne alapja, hogy a lázadóknak mért ne lenne igaza, helyette pedig megy a csürhézés, anarchistázás.

Ez azonban az álmoskönyvek szerint túl sok jót nem jelent, mert addig-addig bűnözőzik az ellenoldal édesapáit és édesanyáit, míg el nem fehérül a szájuk, és az évtizede halmozódó sérelmek és indulatok vulkánként törnek ki. Szilveszterig eldől, mi lesz ebből, de, hogy lányregény nem, az teljesen biztos. A taxisblokád idején egy veterán azt tanácsolta, induljak a boltba zsírért, gyertyáért és gyufáért, vagy még nem tudom, mi szükséges egy ostromlott várban. Ezt a bölcsességet pedig most nagy kegyesen tovább adom megfontolásra.

Aztán meglátjuk.

Rétvári mítosza (A NER és az öngyilkosság)

Ha hétvége, akkor Rétvári Bence ideokádik nekünk valami rózsaszínű boldogságot, amihöz órát lehetne igazítani. Az ilyen takonyköpülés akkor érdekes különösen, amikor elég erősen reng a föld és szállnak a légben a könnygáz-permetek, de be kell látnunk, a maffiában mindenkinek megvan az előre megírt szerepe. Rétvárinak az örömhírhozó jutott, olykor látni őt egy zsák krumplival is a hóna alatt, miközben tömjénillat lengi körül, valamint fokhagymaszag.

Ebből is kitetszik, hogy nem szeretem Rétvári elvtársat – egyáltalán ki szereti őt, ugye -, de az, amit most előadok, egyáltalán nem emiatt történik. Csak úgy elgondolkodok a világ folyásán, amiben neki annyi a szerepe, hogy rákésztet, ráserkent az agybéli tevékenységre, ilyképp tehát köszönetet is mondhatnék neki, aztán mégsem teszem. És most, hogy elmeséltem a fél életemet, lássuk, államtitkár elvtárs milyen örömöket kínált nekünk ezen a borús, nyálas, hideg vasárnapon, alig valamivel karácsony előtt.

Azt írja a tudósításunk, hogy Rétvári Bence hangsúlyozta – ezek egyfolytában hangsúlyoznak, leszögeznek és aláhúznak, egy nagy emelvény, illetve asztalosüzem az ország tőlük -, szóval hangsúlyozta, hogy Orbán Viktor Mihály áldásos országlása következtében Neriában csökkent az öngyilkosságok száma. Mondott adatokat is, de nem rakom ide, mert egészen egyszerűen nem hiszem el azokat. Mégpedig azért, mert ilyenekkel érvelt:

“A csökkenés hátterében az egészségügyi rendszer fejlődése áll, amely hatékonyabban kezeli a veszélyeztetetteket, másrészről a gazdaság élénkülésével a kilátástalanság is csökken. A növekvő foglalkoztatottság, az emelkedő bérek, a családok javuló anyagi helyzete miatt a magyar embereknek egyre inkább jó kilátásaik vannak, melyek mind az öngyilkosságok számának csökkenése irányában hatnak. Jelentősen csökkent a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitetettek aránya, ez is segít megelőzni az öngyilkosságokhoz vezető helyzeteket.”

Ez itt egy gyönyörű csomag, viszont nem igaz. Amit Rétvári elvtárs az egészségügy nagyszerűségéről, a szegénységről és a társadalmi kirekesztődésről hadovál, azt naponta cáfolják meg mindenféle nem holdingos híradások. Szép az a rózsaszín szemüveg, csak nem divatos. Másrészt az a tragédia, hogy mindezek miatt mást sem hisz el neki az ember, azt sem, hogy kevesebben öngyilkolták meg magukat, sőt, azt sem már, amit kérdez. Idáig jutottunk a párhuzamos valóságokban.

Értem én, hogy a diktatúra alapvető érdeke azt elhitetni az alattvalóval, ez a világ a lehetők legjobbika, és ezt mind Orbán Viktor Mihálynak köszönhetjük, ám ez eléggé kontraproduktív bír lenni. Rétvári elvtársnak elég lett volna a szemüvegén túl az utcára is kilátni, ahol épp bájos és hamis szavai közben csírázik a forradalom, mindjárt megszeppent volna a győzelmi jelentések közlése közben, de nem. Muszáj volt neki elmondani a hülyeségeit, amiből az is kiviláglott, halovány fingja nincs az öngyilkosság mibenlétéről, de miért is lenne.

Vannak dolgok a világban, amelyeket már tökéletesen megírtak, újjal próbálkozni istenkísértés és fölösleges. Ilyenkor idéz az ember, s mint a figyelmes olvasó felfedezhette, már a címmel is Camus Sziszüphoszára utaltam, és most meg belőle citálok, hogy lássuk a valót:

“…Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség. Nehéz tetten érni azt a pillanatot, amikor a szellem a halál mellett dönt, a tettből azonban már könnyebb levonni a benne rejlő következtetéseket. Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük… Az élet elvetése azt föltételezi, hogy az ember, ha ösztönösen is, ráébred, hogy ez a megszokás szánalmas, hogy az életnek nincs mélyebb értelme, hogy a mindennapi lótás-futás esztelen, hogy a szenvedés fölösleges… Mi hát ez a megfoghatatlan érzés, mely megfosztja a szellemet az élethez szükséges álomtól? Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne. Száműzetése végérvényes: nincsen többé elveszett hazája, melyre emlékezhetne, nincs ígéret földje, melyben reménykedhetne…”

Ezzel csak arra szerettem volna utalni, nem azért lesz öngyilkos az ember, mert elfogyott a zsír a kamrából, mint ahogyan nem is azért dönt az élet mellett, mert dübörög a gazdaság. Az ilyen magyarázatok Rétvári elvtársnak és a híveknek esetleg megteszik, megfelelnek a NER egydimenziós világképének, viszont még a Kétfarkúak örökélet-ingyensör kampányígérete is komolyabb, mint a fideszcsürhe gondolatisága, ami nincsen neki.

Most csupán gyöngéden céloztam arra, hogy bunkók ezek, csak, hogy nagyon meg ne sértődjenek. Viszont hogy még jobban megmutassam, ez a kérdés tényleg nem egyszerű és tényleg nem tréfadolog, nézzük, Füst Milán milyen példát mesél nekünk:

“…Hábi-Szádi keleti mágus egyszer így szólt fiához, Tahtúrhoz:
– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!
– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!
– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!
– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”

Egyetlen kérésem van csupán: ezeken gondolkodjunk el, miközben a rádióból Rétvári szól. Elleszünk vele estig, ezért kezeskedem.

Parlament vs. kocsma

Megszólalt a Századvég a parlamenti móka ügyében, és volt neki elítélő véleménye. Egyébként a Századvégről nem tudjuk, az micsoda. Jogilag, telekkönyvileg persze igen, de hogy miért van ezen a világon azt nem igazán. Valami olyasmi feladata van, hogy OVM leszól nekik olykor, hogy hazudjanak valami szépet, s mellé küld egy csekket pár milliárdról. Így lehetne őket elhelyezni a Brehmben.

Ezért, és ezzel a fenti buzgalommal közleményt írtak az MTI-nek a képviselői rendbontásról. Kitetszik ebből, hogy ugyanolyan szerepzavarban vannak, mint az országban még oly sok minden és mindenki. Amikor például Volner a saját bejáratú nácijaival akar rendet rakni a Kossuth téren, vagy, amikor a rendőrség a tüntetőkkel kamerába szavaltat, mielőtt elengedi őket.

A hatáskörök ilyen túllépése, amikor önjelölt barmok azt csinálnak, amit csak akarnak, az anarchia kezdetét jelenti. Viszont most nézzük meg, hogy a Századvég miként vélekedik arról, hogy az ellenzéki képviselőknek végre tele lett a töke azzal, voltaképp semmi szavuk nincs, mintha ott sem lennének, nélkülük is frappánsan gyártódnának a törvények, és most föllázadtak. – Hirtelen és váratlan.

A legjobb családban is megesik az ilyen, hát még abban a kuplerájban, ami a magyar országgyűlés. A Századvég a történéseket – zsebében a kitöltött, aláírt csekkel, ezt el ne feledjük – úgy jellemezte, hogy soha nem látott erőszakos események zajlottak a tisztelt falak között, és azt is, képviselői minimum, hogy a törvényhozási körülményeket nem züllesztik kocsmahangulatúvá és kaotikussá.

Ebből is látszik, hogy a Századvég nem jár kocsmába, az ilyen műintézményekről kényszerképzetei vannak, állításait tehát a kocsma nevében visszautasítom, több okból is. Miközben a Századvég arról ábrándozik, tisztelni kellene a kupleráj elnökét, azaz az ilyen Kövér-féléket, egy kocsmában ilyesmi óhaj fel sem merülhetne, mert, ahogyan Kövér et. viselkedik, már rég kibaszták volna, mint macskát szarni.

És továbbá azt mondja a Századvég, hogy az ellenzék a saját szavazóit sértette meg, mert semmibe vette a “magyar demokrácia egyik alappillérét, a parlamentarizmust”, ó én, édes Istenem. Magyarország még nem nyugat, mint ahogyan Helsinki viszont már az, amivel arra utalok, hogy parlamentáris demokráciákban nem szokás megfosztani az ellenzéket az élet jogától, és díszletté degradálni.

És most, hogy a marionettek életre keltek, megy a csudálkozás, meg ilyenek, de ezt már oda-vissza tudja mindenki, ezért inkább a kocsmáról mesélek. Hogy mért jobb az a parlamentnél, és mért hiba úgy beállítani, mintha negatív töltete lenne, holott, ha őszintén belegondolunk, nem az. És nem is arra gondolok igazán, hogy egynéhány képviselők amúgy is szeretik a hűsit a szavazgatás szüneteiben, hanem, hogy a kocsma vs. parlament, illetve az egész nyüves ország összevetésből a csehó kerül ki győztesen mindenképp.

Mert gondoljunk csak bele. Az lehet, hogy a kocsmában ki van írva, hogy a hitel alma, az azonban nem, hogy ne itasd a rászorulót, mint ahogyan templomaink ezen polgártársaink etetését tiltják. Az eléggé lepusztult kocsmában jól elvan a hajléktalan, senki nem bántja, itt mindenki szabadon elmondhatja a véleményét és nem büntetik meg érte, maximum kap egy pofont.

A kocsmában senki nem akarja elfoglalni a csapos helyét, mint most az ellenzék Kövérét, itt nem szavaznak a másik helyett, hogy nem olasz, hanem zöld fröccsöt óhajt a szomjazó. Sőt, a kocsmában – nem, mint most a parlamentben – nem fütyölnek az ember képibe és nem ordítják le a fejét megafonnal, az elesett embert pedig barátilag hazatámogatják.

Írhatnék még sok mindent a kocsma dicséretére, de máma nem ez a föladat, hanem, hogy bemutassam, az ilyen századvégek, a bennük dolgozó mókusok, és pláne az őket kitartó maffia mennyire nem ismeri azt az életet, amelyet aztán dirigálni akar. Közük nincs hozzá, halovány fingjuk nincs róla, ezért érik őket meglepetések minduntalan, mint pénteken is értekeztem róla, hogy jé, ez meg visszaüt.

Hát, így valahogy.

Écsi Gyöngyi – Teremtésmese előadása az Agora MSH-ban

Écsi Gyöngyi mesemondó bábjátékos látogatott el ismét a szombathelyi Agora MSH-ban.

Visszatérő kedvenc ő a gyermekek körében, hiszen ha színpadra lép igazi varázslóvá válik, szempillantás alatt bűvkörébe vonja közönségét.
További fotók ide kattintva láthatók.

Ízes palóc beszédével, egyéniségével, közvetlenségével, játékos előadásaival hamar megnyeri szívünket. Ezúttal a Teremtésmese című előadásával érkezett amit két egymást követő előadáson mutatott be az ovis közönségnek.

Láthattuk amikor az Úr úgy döntött, hogy megteremti az embert, megtudhattuk hogyan szerzett magának Ádám több földön töltött időt, hogyan kapta meg Évát és hogyan éltek. Mi és ki tette unalmasnak tűnő életüket boldoggá.

További fotók ide kattintva láthatók.

Komoly, kézzel írt (4.)

Tisztelt szerkesztőség!

Köszönöm szíves levelüket és a csomagot. Főleg az ételküldeményt, benne a kolbásszal, amelyet, mint írják, maga Orbán Viktor töltött a saját kezével. Ez, amilyen mérhetetlen öröm, akkora gond és felelősség is nekem. Biztatást ad ezekben a vészterhes időkben, megerősíti a hitemet, de próbára is bocsát, mint az úr Ábrahámot, mert ilyen ereklyét meg én nem ehetek, mert elkárhozok. Tabernákulumban a helye, Orbán Viktor fröccsöntött szobra, és a minden bizonnyal általa kiköpött szotyolahéj mellett, becsomagolva a tőle kapott konzultációs levél borítékjába, bár ez utóbbi kissé viseltes.

Így lesz, megőrzöm a kolbászt, csak félek, megpenészedik, de ez legyen az én gondom, ugye. Beszéljünk inkább a feladatról, amelyet magam választottam ugyan, mégis úgy érzem, a mindenható testálta rám, akárcsak a kolbászt. Magnót, mikrofont megkaptam, köszönöm, szükség azonban momentán nincsen rá, ezek hárman ugyanis, mint ismeretes, K. József, a hentes, J. Miklós, hajdani vasutas és M. István, volt történelemtanár, ahogyan azt tudhatják, már sportot űznek a bosszantásomból, kihasználva szorult helyzetemet. Már nem is sutyorognak a lépcsőházban, hanem ordibálva szidják a rendszert, nem is titkolva gyűlöletüket.

Sőt, csatlakozott hozzájuk Mária néni is, aki eddig nem tűrte a hangoskodást az ajtaja előtt, most azonban gyakorta közéjük áll, hallani a vércse-hangját, járókeretének kopogását, sőt, olykor ő a leghangosabb és a legmocskosabb szájú, hogy nem győzöm vetni a keresztet miatta. Orbán Viktort aljas gazembernek, tolvaj nácinak, trottyos majomnak titulálják, sőt, hájas seggdugasznak. Mi ez, ha nem felségsértés, egyszer el is pityeredtem miatta, nem bírtam tovább, és a csukott ajtón át kikiabáltam, hogy megveri őket az Isten, sírnak még, ha senki sem látja őket. De szerintem Mária néni az ajtómhoz vágta a járókeretét, mert a durranás után ő ordította, hogy kuss, patkány.

Már kocsmába sem járnak, reggel fölszerelkeznek a piacon borból, Mária néni meg a mandulalikőrjét osztogatja nekik. Ha bármely lakó elhalad, azzal udvariasak, előzékenyek, csak én vagyok a kitaszított. Úgy kell kilesnem, mikor csitulnak el, mikor alszanak kicsit, hogy az újságomért kisurranjak, valami emberi szót olvashatni sikereinkről és Orbán Viktor küzdelmeiről, amellyel minket védelmez, bennünket óv és rólunk gondoskodik szerető atyánkként. Ez tartja bennem a lelket, és híradóink, meccsek közbeni egyperceseink higgadt, őszinte hangja, olykor-olykor Nógrádi úr, Bakondi úr megnyugtató elemzései a migránshelyzetről, kerítésünk állapotáról és az úton lévő milliónyi terroristáról.

Néha szétnézek az utcában a gukkeremmel, ilyenkor Hende Csabának álmodom magam, tőle véve vitézségből formát, s ahogy ő, én sem látok semmit soha. Csak hallom az autók zaját, sejtem a szél zúgását, az emberek sietős szavait. Az utca állapota egy tízes skálán nyolcas. A szemét büdös kicsit, mert már ritkábban viszik, és a ház falán a hányások szaga sem ideális, olykor a kátyúkban kitörő bokák roppanását hallom, ebből fakadó sikolyokat és kurvaanyázást, de akkor épp a polgármesterünket szidják, az ő böcsületébe gázolnak, mert nem lehet minden tökéletes. Itt, a lépcsőházban viszont akkor tört ki a botrány, amikor a parlamentben.

Először nem is tudtam, mért ordítanak, a valahai hentes mért készül lapátkezével beszakítani a falat, Mária néni pedig mért szidja sikoltozva Kövér urat, mert a rendelkezésemre álló televízió és rádiócsatornákon csak azt hallottam, hogy a parlamentben zavartalanul nagyon fontos törvényeket hoznak meg. Csak estefelé, amikor a lépcsőházban már teljes volt a tombolás és a zűrzavar, akkor tudtam meg, hogy a sorosista képviselők puccsot terveztek, magát Orbán Viktort fenyegették síppal és csúnya nézéssel, hogy a testőrséget is be kellett vetnie, hogy Áder úrnak egyenesen kérdést tettek fel, de ő bölcsen és higgadtan, szó nélkül távozott. Így is kell ezekkel, férfiasan.

Viszont elszabadult a pokol, mert ezek valami álomvilágban élhetnek. Tüntetésekről, vonuló munkásokról, szabadságról kiabálnak, míg én annyit tudok, hogy pár anarchista készül meggyalázni a Szent Koronát, megszentségteleníteni a Kossuth téri kisjézust, támadják keresztény hitünket és meggyalázzák az Ádventet. A baloldali médiatúlsúly ezzel szemben azzal eteti őket, hogy Budapesten elégedetlenek az emberek, pedig csak részeg garázdák, mint ezek is a lépcsőházban. Söpredék, kommunistaliberális sorosimádók, sátánfattyak, idegenszívű hazátlanok. Eláradt a gonoszság áldott hazánkban, a tettek ideje van most tehát.

Az én lehetőségeim szűkösek, ezért magamhoz vettem a partvist, egy födőt pajzsul, egy fazokat sisaknak, meg egy Fa sprayt, hogy azzal vakítom meg őket, ha muszáj, mert ez már háború. Föltéptem a bejárati ajtót, és elébük ugrottam, de nem az történt, amire számítottam. A hajdani történelemtanár rám kiáltott, hogy fapapucs, amitől úgy ledermedtem, hogy elvették a partvist, a födőt, letépték a fejemről a fazokat és kiteperték a kezemből a sprayt is, majd visszalöktek a lakásba és rám csapták az ajtót. Mária néni még utánam kiáltott, hogy faszfej. Most itt állok, és már nemcsak éhes vagyok, de büdös is. Mégsem adom fel, majd jelentkezek.

Newton harmadik törvénye

Teljes az ámulat a NER-lovagok körében, szinte hápogás és levegőért kapkodás, hogy mi van itt, hogy szar került a propellerbe és a műáhitatba nagyon. Ja. Az élet nem habostorta Pelikán, ezen kívül olykor a fagyi visszanyal, illetve öntudatra ébrednek a gépek, a proletárok pedig pláne. És nincsenek nagyságos uraimék ahhoz szokva, nem úgy szocializálódtak Neriában, hogy erőből ne lehetne mindent elintézni, sőt az a tapasztalatuk is, hogy nekik fütyöl az a madár zavarok nélkül. Hát, nem, Pityu. Illetve autentikusabban: lófaszt, mama.

Cirkusz volt a parlamentben és cirkusz van az utcán, ami roppant módon kellemetlen lehet, ámde törvényszerű, mint majd természettudományosan és spirituálisan is bemutatom. Viszont az a sajátos lélekállapota a fideszcsürhének, hogy jé, ennek meg volt pofája visszaütni, ezen csodálkozik. Eddig volt az a kiváltságos életérzése, hogy vagyok én, a dömper, keresztül-kasul letarolom a világot, éspedig zavartalanul, aztán most meg hirtelen, váratlan a pofámba fütyölnek. Hallatlan, mivé lesz így a húgymeleg fideszvilág, ugye.

Az a gyászosan röhejes ebben az egészben, hogy a csürhe ésszel föl nem éri, elképzelhetetlennek tartja, hogy e világon rajta kívül másnak is lehetnek jogai és érdekei. A kényszerképzet annyi volt eddig, hogy a plebsnek annyi jut jogból, kenyérből és szabadságból, amennyit számára a kétharmad nagy kegyesen kiutal. És most, hogy a paraszt föllázadt, habzó szájjal és elborult aggyal ilyen jelzőkkel illeti a szabadságvágyó népeket, hogy sunyi, gyáva, őrjöngő vadállat.

Ezen kívül kereszténygyűlöletről hadovál meg provokációról beszél, illetve anarchistákról. Odáig jutottunk, hogy az uralkodó réteg különálló kasztnak álmodja magát, és törzsfejlődésében arra a szintre ért, most már nehezére esik fölfogni, hogy más is létezik rajta kívül a világon. És még mekkora lesz a döbbenet, ha az is kiderül, hogy a valóság az orbáni álmodások ellenére éppen az, leginkább a más létezik a világban, és az egész bagázs légypiszok csupán a Föld kalapjának karimáján.

Kilencedik éve cukkolódnak ezek, kilencedik éve követnek el aljasnál aljasabb dolgokat, kilenc hosszú éve tapossák sárba egyesével a népeket és kilenc éve hazudnak a pofánkba. Viszont nem tanultak fizikát. Tényleg, oktatnak még ilyet, vagy már a lapos Föld végiben a lábakat a semmibe lógázva merengenek a teremtésről és attól ennyire hülyék, illetőleg a hittantól, ahelyett, hogy netán más hiedelmeket is vizsgálnának, és akkor nem érné őket meglepetés, ami most viszont nagyon. És akkor mesélek.

Sir Isaac Newton az ő bájos Philosophiae Naturalis Principia Mathematica című művében, amelyet beavatottak – mint Sheldon például – csak Princípiának becéznek, szóval ebben mesél nekünk harmadik törvényéről, amely a hatás-ellenhatásról szól. Profánul: két test kölcsönhatása során mindkét testre azonos nagyságú azonos hatásvonalú és egymással ellentétes irányú erő hat. A kalapács ugyanakkora erővel hat a szögre, mint a szög a kalapácsra.

Tehát, ha belerúgsz valakibe, visszarúg, ha pofán vágod, előbb-utóbb visszaadja. Íme, drága fideszcsürhe, a világbölcsesség foglalata. Spirituálisan nevezhetnénk karmának akár, bár ez összetettebb nyavaja. Ennek törvénye szerint azonban minden cselekedetünk egy annak megfelelő következménnyel jár, vagy mesélhetnék esetleg a jin és jang dialektikájáról is. Mindezzel csak arra utalok azonban, hogy olykor hasznos dolog a Tízparancsolaton kívül mondjuk a Ji Csing-et vagy a Védákat tanulmányozni, és mindjárt szebb lesz a világ.

Mert momentán, mint láthattuk, azon megy a csodálkozás, hogy visszaütöttek, illetőleg, hogy a panelproli kinyitotta a pofáját. Pedig nem kéne annyira ámulni meg ajvékolni. Lesz még rosszabb, ha az országlás hasonló ritmusban és metodikával folytatódik, az Univerzum kérlelhetetlen törvényei szerint a fagyi vissza fog nyalni, a bűn pedig elnyeri méltó büntetését. Már csak azért is, hogy a magunkfajta lehetőleg elkerülje azt az élethelyzetet, hogy a háta mögül ilyeneket halljon: “Der springt noch auf.” – Ha tetszenek érteni, mire is gondolok.

Magatokon röhögtök

Tegnap az ország házában, amikor az ellenzéki képviselők nagy váratlanul úgy viselkedtek, ahogyan azt azok várták el tőlük, akik odaküldték őket, tehát a nép (nem fideszi értelemben), a fideszcsürhe pofán röhögte őket, aztán mégis kissé akadozva ugyan, gátolva az ő zavartalanságában, de mindent megszavazott, amit csak eltervezett.

Olyan dolgokat, amelyek ellentétesek a nép (nem fideszi értelemben) érdekével, így – bár nem tudom, abban mi szerepel szó szerint -, de megszegte az esküjét az összes. Ez volt az a pont, amikor nyíltan – sunyiban úgy általában mindig – szembefordult a választójával a fideszcsürhe, és a párt, illetve annak vezetője érdekét helyezte előtérbe, ezzel pedig átlépte a maga Rubikonját, és minden visszautat lehetetlenné tett.

Innentől, ha kicsiben is, Marx bácsi forradalmi tétele lépett életbe az ország elcseszett házában, amely szerint a tömegek már nem akarnak a régi módon élni, a hatalmon lévők pedig nem tudnak többé a régi módon uralkodni. Így tört ki a balhé tegnap, ami aztán az utcára is kiszivárgott.

Az ellenzékiek vagy szervezetten, vagy spontán módon, olyan elpattant egy húr szindrómára, és minden mindegy alapon a végsőkig tették a dolgukat, de a sok lúd disznót győz matematikai elve alapján, valamint ismét csalással fűszerezve (furcsa mód működő szavazógépek, ugye), a gyalázat beteljesült.

Két haszonnal járt azonban mégis a balhé. Amikor az ellenzékiek végső kétségbeesésükben minden épp, a kezük ügyébe eső lehetőséget megragadva küzdöttek – mert azt tették, ez nem pátosz -, és a fideszcsürhe kemény magja pofán röhögte őket, akkor azokat röhögte ki, akik ezeket odaküldték, a választóikat tehát. Így vált világossá, hogy azok – az a pár millió – ebben a történetben nem játszik, mintha nem is léteznének. Bár ez bevett fideszcsürhe mentalitás.

Másrészt világossá vált az is, hogy ezeket a hóhérokat ki lehet mozdítani a húgymeleg komfortzónájukból, amely abból áll, hogy a butaság megingathatatlan bátorságával, mint egy óvodai csoport, vagy egy galeri züllöttségével, illetve ezek sajátos elegyeként az érinthetetlenség hamis illúziójával – akár valami öntelt futballista – lakják be a világot, kiválasztottnak képzelve magukat.

Ezen a képzeten keletkeztek repedések tegnap, mert elnézve az arcokat, az előtérben harsányan röhögők háta megett, a kevésbé elvetemültek arcán valami gondolkodás-szerű és féle révület olykor felvillant, mert eszükbe jutott talán, mihez adják a nevüket és az arcukat.

Egészen profánul: mivel bűnözők érdekeit szolgáló törvényeket hoznak, bűnözőket menekítenek, bűnöket tussolnak el, az első számú vádpont a bűnpártolás. A második pedig, mivel ezekben semmiféle ideológiai és intellektuális meggyőződés nincs, így, amit képviselőként elkövetnek, a törvénysértések sora, az szimpla megélhetési bűnözés. Halmazati dolgok ezek.

Ezért, amikor az ellenzékiek kétségbeesett kísérleteit kiröhögték a biztonság illúziójában ringatózva, abba a hibába estek, mint Gogol hősei A revizor-ban, midőn olvasták a levelet, és a polgármesternek kellett felhívni a figyelmet: “Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!”, mert megérkezett közben az igazi revizor, és elébe kellett járulni. Így lesz majd a bírósági tárgyalásokon, de akkor már késő lesz, és odáig el is kell jutni.

Hadiállapot van ugyanis, és a jelenleg még hatalmon lévők eközben mindent meg is tesznek, hogy ott maradjanak a csúcsokon. Nem véletlen tehát, hogy Kocsis Máté szerint “a mindenkori parlamentben megengedhetetlen ez a tróger, bunkó, agresszív, közönséges viselkedés”, sőt, szerinte “az ellenzék agresszív viselkedése nevetségességbe torkollott, bohócot csináltak magukból”.

Ezt fűszerezve Kövér házmester már ott helyben beígért olyan szankciókat, amelyek a képviselők magánéletére is hatással lesznek. Ha nem börtönbe száműzi őket, akkor a sármos bajuszával elszereti majd a feleségeiket, vagy mi, én nem tudom. Mégis, inkább keménykedni fognak, hiszen ez a BKV-s Kocsis későbben belengette, megvizsgálják, milyen bűncselekmény történt, illetve az is elhangzott, hogy puccskísérlet történt, és ez viszont már nem tréfadolog.

Mégis, úgy tűnik, egy ihletett pillanat született, amikor az ellenzék képes volt arra, hogy kibillentse a fideszcsürhét a fennsőbbséges érinthetetlenség szerepéből, egy kis időre elillant a fenenagy cinikus önbizalmuk, és ez az ébredező újdonság kiszivárgott az utcára is, ahol a küzdelem nem volt túl hosszú és nem is nagyon véres.

Viszont kiviláglott, mégsem teljesen reménytelen minden. Az inga kilengett, amikor az ellenzék elment a falig, az elkövetkező napok feladata pedig az, hogy folyamatos nyomás alatt tartsa a fideszcsürhét, különben kihűl a melegedő pite. Már most sem tudnak mást, mint okádni, lásd a BKV-s kijelentéseit, vagy a holding tudósítását, amelyben a lázadást “Párszáz anarchista rátámadt a rendőrökre” címmel adták el.

Soknak tűnt, ami történt, de nem az. Annyi csupán, hogy az általános letargia gátjai átszakadtak, viszont a népmesei igazságos befejezés még nagyon messze van. Ezt pedig én magam nem Szabó Gyula búgó hangjában és indázó rajzvirágokban lelem meg, hanem, valami különös késztetés folytán a Sztálingrád című film azon jelenete lebeg előttem, amikor az aljas náci tiszt könyörög a nyüves életéért. Ezt tessék szimbólumként érteni. Véletlenül sem kell gyilkolászni, tökön rúgni viszont ér.

Érted dolgozik – vagy ellened

Orbán Viktor Mihályból tegnap kibukott az, amit eddig, méltatlanul hosszú élete és pláne illetlenül bőséges uralkodása alatt oly gondosan titkolni óhajtott, miszerint ő a munkásokért dolgozik, és csakis. Úgy jött ez elő belőle, mint egy szerelmes sóhajtás borgőzös kollégiumi szobák mélyin, egy fohász a magyarok Istenéhez, valamint trutymó, hogy nem szakadt rá a plafon, és azon át a mázsás, szörnyű mennybolt.

A munkásokat Rákosi pajtás dolgozó népnek nevezte, és ő is sokat fáradozott érettük, hogy majdnem bele is gebedtek a sztahanóviába a kényeztetettek. És a vége is érdekes lett annak a mesének, egy szobrot ez ügyben el is távolítanak a helyéről, nézni se bírják, kellemetlen érzeteket kelt, vagy mi a szösz. De nem vagyok én kellően képzett ideológiailag ehhez, honnan tudnám, mit is jelent a Duma bojkottja, ugye. Majd a börtönben kiderül.

Hiszen és voltaképp Orbán Viktor Mihály, amikor olyan maszlaggal eteti a malacokat, hogy a rabszolgatörvény “kifejezetten védi a munkásokat és lehetővé teszi nekik azt, hogy aki többet akar dolgozni, az többet is dolgozhasson, és többet is kereshessen. A kormány a munkások oldalán áll”, nos, akkor bájosan lódít. Mert nyilván azért hörög mindenki, mert nem ismeri fel a saját érdekét, ilyképp tehát ideológiailag oly képzetlen a mai összeszerelési szakmenedzser, mint A tanú börtönőre.

Ám, míg abban a korban – ami újra lengedez – megvolt az a kegyes hazugság, hogy tiéd a gyár, magadnak építed, máma csupán a német nagytőkés kedvéért dolgozza halálra magát a magyar rabszolga, akit Orbán Viktor Mihály annak karmai közé lök. Közben pedig azt dúdolja, hogy a népének él, érette, s általa. Így fáradozik ő rettenthetetlenül a magyar munkásért, akinek még a pofájába is hazudik, és nincs ember a magyar ugaron, aki ezért beverné a pömszli orrát neki. Na majd, s aztán.

Ugyanis Orbán Viktor Mihály az egész rühes országot a saját hitbizományának tekinti, és annyira van azért csavaros eszű, hogy tudja, ő és mind az udvartartása kivenni ebből csak addig tud (lopni tehát), amíg forog a kerék. Az Unio tejel, és a német nagytőkés is kaszál. E kettő nélkül fejre állna a királysága, így nem azon fáradozik, hogy a munkás európai bért kapjon, hanem, hogy a német nagytőkésnek megérje itt maradni, holttá zsákmányolva a keményen dolgozó kisembert.

Királykodásának vezérmotívuma csakis ez, nem érdekli sem Isten, sem ember a szerzés vágyán kívül, és ebbe nem bír belefáradni. Buzgalma ez ügyben oly erős, hogy nem átall összevissza beszélni, amit a szakirodalom hazugságnak nevez. Így lehet, hogy a mocskos multikat és a bankokat szapulja, mint valami nagy, kommunista vagy fasiszta vezér (csak nem?), s mindeközben nekik kedvez csakis, a saját szempontjából érthető okokból, az országéból kevésbé.

És nem akadt senki tegnap a közelében, valami halált megvető bátorságú forradalmár, aki a képibe dörgölte volna, hogy ugyanaznap, amikor a kamerákba belemondta a munkásokért dobogó szívét, a pártja, amely az ő agyának és karjának nyúlványa, nem szavazta meg az Európai Munkaügyi Hatóság létrehozásáról szóló javaslatot. Ez arra lesz majd hivatott, hogy védje a munkások érdekeit és kordában tartsa a nagytőkéseket, ugye. Minálunk ilyenre szükség nincs egyáltalán, itt van helyette személyesen Orbán Viktor Mihály.

Ebből is kitetszik, úgy fél attól, hogy a lapjaiba belelássanak, mint az ördög a tömjénfüsttől. Duma azonban erre is volt, mégpedig ez: “A magyar munkavállalók és munkáltatók érdekét is sértené az, ha egy uniós intézmény a helyi sajátosságok, körülmények ismerete nélkül intézkedne a nemzeti hatásköröket felülbírálva”. – Ami maga a röhej, egyrészt, másrészt pedig újabb bizonyíték arra, hogy a család és az udvartartás érdeke előbbre való, mint az országé.

Hát, én nem tudom. Egyre nyilvánvalóbb, hogy csupán egy dolog a lényeg: működjön az ország valahogyan, eldöcögjön és tejeljen, aztán ezért semmi sem drága. A munkás csak akkor jó munkás, ha kussolva robotol, ha ezt nem teszi, lesz majd helyette ukrán, a magyar pedig kifeküdhet az árokpartra megdögleni. A család is addig fontos, amíg ájtatosan lehet nyilatkozni róla. Ha a bank utcára teszi, még segít is neki az állam új és még újabb végrehajtók hadrendbe állításával.

Ne legyenek kétségeink, amikor Orbán Viktor Mihály eldöntötte, hogy gazember lesz, és ez ügyben megtette első tétova lépéseit, olyan lefelé tartó spirálon indult útnak, ahonnan – a jelek szerint – nincsen visszatérés. Kitartóan halad rajta és zavartalanul, egyetlen kérdés van már csupán, viszi-e az országot is magával, vagy sem. Egyelőre rángatja, cibálja, és addig így is marad ez, míg a munkás, a keményen dolgozó kisember, a paraszt meg a tanár be nem látja végre, hogy ellene dolgozik ez a szaralak és nem érte.

Majd levonja a megfelelő következtetést, és ennek folyományaként valagba rúgja a jótevőjét. Az a hasmenés a propellerben, hogy ilyesmire szinte egyáltalán nincsen esély, így magamat sem értem, minek irkálok itt napra-nap zárójelentéseket a betegről, amikor értelme ennek nincsen egyáltalán. Azt hiszem, áttérek a sanzonokra, szonettekre, vagy szobrot faragok és stokit készítek. Esetleg csak káromkodok meg fütyörészek. – Ez is kiderül egyszer.

Vészek és válságok

Holnap egy salátatörvényben (hogy mért nem gyümölcstál, ugye) a parlamenti őrség, vagy a takarító személyzet – országgyűlésünk jelen állapotában tök mindegy – készül elfogadni egy új, szívünknek kedves fogalmat törvényileg, amely álcája alatt minden galádság megtehető lesz, és ez a honvédelmi vészhelyzet. Aztán így frissiben, állítólag január egytől már be is lehetne vezetni mindannyiunk legteljesebb gyönyörűségére, de mindenféleképpen OVM hasznára.

Vagy mondhatnánk azt is, hogy eská fasizmusunk törzsfejlődésében a militáns szakaszba lépett, ha már nem lenne benne szügyig. Illetve könyékig Németh Szilárd honvédő velőspacaljában és rakétahordozó rezsicsökkentő atom meghajtású rollerjében úgyis. Hanem másról van szó, mert a honi haderő mind az öt röpcsijével és a többi játékszerrel csak arra elég, hogy ilyen ukrán-féle sereg a kisujja körmével pöckölje el a biliárdasztalról, és mégis rájuk hivatkozva akarnak itt elsötétítést játszani.

A honvédelmi vészhelyzet arra hatalmazza fel majd a fideszcsürhét, hogy ingatlanokat vegyen igénybe, minden korlát nélkül gyűjtsön adatokat az alattvalókról, szigorítsa az államhatár őrzését, ellenőrizze a kiberteret, alkalmasint lekapcsolja az internetet. Ez különleges jogrendi típus lesz. Ilyenből az Alaptörvény szerint jelenleg hatféle alkalmazható bizonyos esetekben, közös jellemzőjük, hogy bevezetésükkel kisebb-nagyobb mértékben rendszerszinten változik meg az állam működése, jogkorlátozások vezethetők be, sőt alapvető jogok is felfüggeszthetők.

Ukrajnában nagy a feszkó, mint az ismeretes, tíz megyében hadiállapot van életben, ez okozza a sietős törvénykezést, meg, hogy a behívott ötven éves tartalékosok kirándulhassanak a Donhoz. Bocsánat a nyegle szórakozásért, de már úgy pattog az agyam, mint egy pingpong labda. Most épp pedig arra jutott, hogy ugyan már, az ukránok, ha megindulnak, akkor kelet felé teszik azt, Moszkva felé. Mi úgy játszhatunk ebben a mesében, ha Putyin óhajára hátba támadjuk őket, kétfrontos háborúra kényszerítve a magyarutálókat.

Ebből a képtelen freskóból is kitetszik, hogy egyáltalán nem a nagybüdös helyzet, hanem Orbán görcsei indokolják az újabb törvénykezést, hogy adott esetben ne az országot védje a serege, mert ugyan hogyan is meg mivel, hanem a belső ellenség tökeire lehessen rálépni. Csak erre megy ki a játék, mert mi másra. Mert az azért tudjuk, ugye, hogy jelenleg is érvényben van a “tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet”, holott fenntartásának semmilyen törvényi feltétele nem áll fenn.

Ilyen hasraütős indokkal lehet bevezetni aztán a honvédelmi vészhelyzetet is, amikor OVM azt csinál majd a paranoiájából kifolyólag, amit csak akar. Ezeket a válságokat meg vészeket így szépen érvényben tartva egy lájtos rendeleti kormányzás is bevezethető, ha emlékezhetünk, ez mivel jár, és ki gyakorolta. Egyébiránt az ellenzékkel tegnap a parlamentben történtek is arra utalnak, efelé haladunk. Úgyis megszavaznak mindent, most már a vitát sem tűrik, és elvitetik a hangosodókat.

Szintet lépett Kövér tegnap, és a jelek szerint senki és semmi gátja nincs a tombolásának és tobzódásának. Ugyanígy semmi garancia nincs arra, hogy egy olyan hadsereg, amelynek az esze Németh Szilárd, főparancsnoka pedig – ugye – Áder János, ne keljen önálló életre. Az egyik főz, a másik pecázik, a harmadik pedig megnyomja a rakéta indítógombját. Még szerencse, hogy ilyenjük nincs, még ráküldenének egyet Brüsszelre.

Ezek itt ugyan mókásnak és abszurdnak hangzanak, aztán meg mégsem azok. Van a diktatúráknak egy szakasza, amikor teljesen irracionálisan kezdenek viselkedni, s ahogyan tegnap kezdett mind jobban összesűrűsödni az idő, kitetszett, hogy ettől nem is vagyunk olyan messze. Bármikor eszkalálódhat a felhalmozott gyűlölet és hülyeség, amiből ellenőrizhetetlen tombolás válik. Én magam jelesül nem látom ugyan, de nagyon érzem az apokalipszist.

És bár ne legyen igazam.

Elcseszett szüzesség

Herényi Károlynak büdös lett Orbán Viktor, és ebben éppen igazat is kell adnunk neki, mert a fél világ így van már vele. Megemlékezést tartanak ugyanis Antall Józsefről, de az MDF hajdani frakcióvezetője, sőt, kis időig ideiglenes elnöke ezen nem vesz részt, mert Orbán Viktor Mihály tarja a megnyitó beszédet. Mint azt Herényi levelében megírta: “Nem vállalhat szellemi közösséget egy olyan emberrel, aki szisztematikusan döngöli földbe, teszi tönkre Antall József életművét, politikai munkássága szinte minden eredményét.”

És továbbá: “Politikai ízlésem, szocializációm és konzervatív értékrendem nem teszi lehetővé, hogy együtt emlékezzem egy olyan emberrel, aki politikai cselekedeteit tekintve a keresztény-konzervatív értékrend szerint sem erkölcsösnek, sem jó ízlésűnek, sem demokratának nem nevezhető.” – Ebben téved a hajdani ideiglenes elnök úr. Orbán Viktor Mihály nem a keresztény-konzervatív értékrend szerint szaralak, hanem általános emberi mércével. Annyi erkölcs sincs benne, mint egy hirdetőoszlopban vagy hóemberben, ez utóbbiaktól elnézést is kérek a hasonlításért.

Viszont érdekes jelenségek zajlanak kies hazánkban. Azok az emberek, akik a rendszerváltáskor hirtelen fölfedezték magukban az addig megbúvó keresztény-konzervatív értékeket, és ettől egycsapásra tiszteletre méltóvá szublimálódtak, mára, mint Herényi is, megtagadják azt, akivel tíz éve még olyan szívesen cseresznyéztek egy tálból. Szép ez a megvilágosodás és bizonyos értelemben becsülendő is, jelen helyzetben azonban annyi haszna van, mint halottnak a csók, és nem feledteti azt a bűnt, hogy a hajóágyú elszabadulásában mekkora szerepet játszottak maguk is.

Orbán Viktor Mihály 1998-ban sem volt jámborabb, mint ma, akinek szeme volt, már akkor látta, mire képes, milyen veszélyeket hordoz, ez azonban éppen Herényit nem akadályozta meg abban, hogy MDF-Fidesz színekben jusson be az országgyűlésbe, és aztán tevőleges részese legyen az ott végrehajtott dúlásnak. Sőt, halkan megjegyzem azt is, amikor párttársa, Dávid Ibolya igazságügy-miniszterként a zsidózásra annyit bírt megjegyezni, hogy nem ért a focihoz, akkor sehol sem volt benne a keresztény-konzervatív úriember, ami ma viszont annyira lobog.

Szóval, szép dolog ez a divat, hogy Orbántól fintorgunk, azt azonban soha nem feledjük, ki engedte büdössé rohadni. Másrészt, mielőtt ezek a keresztény-konzervatív urak a pápához folyamodnának Antall József szentté avatása ügyében, nem árt fénylő csillagukat egy kicsit visszarakni a földre. Aki nem tett egyebet, mint amit abban a helyzetben a történelem sodra kikényszerített belőle, de még azt is sikerült elcsesznie, ne legyünk már naiv hülyék. Hogy máma ilyen világ van Magyarországon, annak Antall rakta le az alapjait, mégpedig több módon.

Soha nem feledem, újságírói szempontból milyen fájdalmasan sűrű időszak volt az, amikor az ember naponta irkálhatott gyárak, üzemek, téeszek szétrohadásáról, a máig tartó mutyik kezdetéről, pedig nem volt szükségszerű, hogy így történjen. Meg az uram-bátyám világ sarjadzásáról is mesélhetnék, de csak egy szimbolikus történetet rakok most ide. Egy hadgyakorlat VIP páholyában ücsörögtem, mint tudósító, és a frissen kinevezett Raffay államtitkár bemutatkozáskor úgy csattogtatta a bokáját, mint Noszty Feri. Már abból látszott, hogy ennek jó vége nem lesz.

Kultúrharc már akkor is volt, apák és fiúk, népiesek és urbánusok, mintha a Nyugat korába csöppentünk volna vissza. Csudálatos események televízióban, rádióban, megfejelve Pálfy G. István Híradóival és A Hétjeivel. Ráadásként Csurka meg Torgyán, nem részletezem. Viszont hozzájuk képest kellett jobbra tolódnia Orbánnak, hogy hatalomra jusson, és ez legyen belőle, ami ma itt van nekünk. Abban az időben Orbán még narancsokat görgetett a parlamentben és térdre csuhásozott, valamint éppen Antall segedelmével nem süllyedt el a történelem pöcegödrében a székházmutyi kapcsán.

Emlékeztetőül: 1992 áprilisában egy titkos kormányrendelet több ingatlant, köztük a Váci utca 38. alatti volt Tiszti Kaszinót adta oda a kormányon lévő MDF-nek és az ellenzéki Fidesznek közös pártszékházként. A két párt 1992 szeptemberében előszerződést kötött az épületek eladásáról az MKB bankkal, és meg is kapták a vételár kilencven százalékát. Ekkor egy kis kivárás után, amely idő alatt a parlament gyorsan még az áfamentességet is megszavazta az ilyen ügyletekre, 1993. január 11-én megkötötték a végleges szerződést.

Ezen a napon egy olyan szerződés íródott alá, ami gyakorlatilag kiütötte a Fidesz kezéből az 1994-es kormányzást, repedéseket okozott a tagság/szimpatizánsok és a pártvezetés közötti bizalomban, ugyanakkor megalapozta a párt gazdasági hátterét úgy, hogy túlélték az ellenzéki létet, és 1998-ra fel tudták építeni magukat a kormányzásra. És mellesleg például Orbán Viktor apjának kezébe tudta juttatni a gánti bányát. – Ma pedig már látjuk, hol tartunk, ugye, Herényi úr. Tudnék még ilyen mókás dolgokat mesélni abból a korból, de minek.

Felhorgadásom nem annak szól – hogy tisztába tegyük -, mert Herényi Károly köpedelemnek tarja Orbán Viktor Mihályt. Ebben közöttünk vita nincs, csupán arra óhajtottam rávilágítani, mennyire késő a bánat, amikor éppen ő is, ha nem is tevőlegesen, de jóváhagyólag részese volt a nyakunkba szakadt veszedelemnek. Pár napja már elmeséltem itt, hogy bennem zéró tolerancia működik, és vannak megbocsáthatatlan bűnök. Az Orbánnal való bármilyen jelen-, és múltbéli együttműködés pedig az. Így hát, kereshetik ezek az urak az elkúrt szüzességüket, az meg soha nem lesz. Sajnálom.