blogin.hu

A világért sem mondaná az ember, hogy a szilveszteri elnöki beszédek az élete közepe lettek volna. Olyan aktusok és alkalmak, amelyekre egész évben várt, miatta öltöztette díszbe a bozontos lelkét a befogadáshoz, majd pediglen hosszú időkön át majszolgatta azok tartalmát. De mégis immár hagyomány volt, ha olyan is amilyen. Hogy amikor éjfelet ütött az óra, akkor hallgatta a himnuszt, aztán a lelke és a maligánok állásától függően mondotta magában, hogy akkor lássuk, hogyan kell élnünk az intelmek alapján ezután.

Mindenféle elnökeink voltak rengetegféle mókás beszédekkel, így mindig olyan tapasztalással, az összes szerencsétlen delikvens összetörte magát azzal, hogy megfeleljen a hivatala azon írt és íratlan szabályának, az egész nemzethez kell szólnia. Kicsihez, nagyhoz, öreghez és fiatalhoz, baloshoz, jobboshoz, hívőhöz és hitetlenhez, bűnöshöz és ártatlanhoz. Egészen elképesztő és megmosolyogtató módon törekedett az összes eddigi elnök ehhez, teljesen mindegy, végül milyen végeredménnyel, de a szándék legalább megvolt.

Viszont változnak az idők, változnak az elnökök is, és ez a legújabb, ez a Sulyok névre hallgató szakított mindennel, ami bevett volt eddig, elhatározta és véghez is vitte tegnap, hogy nem szilveszterkor, hanem karácsony alkalmával intéz szózatot a szilánkokra tört nemzethez, mintha nem elnök volna, hanem valami elcseszett püspök. Ezt pedig azzal igazoljuk, hogy a karácsony születésétől fogva nem állami, hanem egyházi ünnep volna és kellene legyen, ez a mi Sulyokunk azonban egy huszáros mozdulattal hágta át ezt a határt.

Ez azonban, hogy így még a karácsonytól ihletve megengedő-finoman fogalmazzunk, necces. Elsőként azért, mert a „független” elnök nem tesz egyebet a szózatával, mint beleáll a Fidesz törekvésébe és szándékába, ami nem egyéb, mint a kereszténységet újra államvallássá tenni. Mindez pedig azon túl, hogy a távolban és az idők mélyén halkan felsír a felvilágosodás, a mai Magyarországon a kisebbség álma, de még csak nem is a hívőké, hanem a Párté, amely ezáltal is uralkodni akar még a lelkeken is. Sulyok tehát színt vallott.

Igaz, annyira nem is kellett neki, hiszen már azzal, hogy elfogadta Orbán felkérését, egyből beállt a sorba, amelyben sokféle elvárásnak kell megfelelni, s ezek közül a leglényegesebb a kétségek nélküli hűség. Olykor a Párt eszement mantráinak szajkózása, aminek ebben az esetben a mi Sulyokunk azzal felelt meg, ahogyan indokolta a hagyományok felrúgását, hogy ő azért beszél ilyenkor, mert „mi még komolyan vesszük a karácsonyt, ellentétben Európa nyugati felével”. Elnökkét, karácsonykor is rúg egyet, aminek a Karmelita tapsol.

Egyébiránt csöndben megkérdeznénk, honnan tudja ez a Sulyok, hogy a burgenlandi traktorista kevésbé veszi komolyan a karácsonyt, mint a zalai, másrészt az sem egészen világos a sztoriban, miben is nyilvánulna meg ez a komolyan vevés. Netán ennek fokmérője a Fidesz hazug és nyúlós műpátosza, esetleg valami más. Ezt elnök úrnak nem tetszett elmondani, mert a lényeg az oldalirányú rúgás volt. Mellékesen és nem túlragozva egy halk megjegyzés arról, mi van a számos hitetlenekkel, akiknek a karácsony nem a megváltó születése.

Hanem ezen kívül álló dolog.  Illetve korántsem háttérbe szorítva és most már nem is halkan tesszük fel azt a kérdést, mi van a magyar buddhistákkal, zsidókkal vagy hinduistákkal, rövidebben a más vallásúakkal, hogy akkor nekik sem szólt ez a beszéd netán. Ezek szerint nem, s mindezek után van képe ennek a Sulyoknak ebben a beszédben kijelenteni, hogy „Sose tekintsünk egymásra, a másik magyarra ellenségként”. S amikor ezt halljuk, a gazda jut eszünkbe megint a Karmelitában, mert ő mindenkit ellenségnek néz, aki nem ért vele egyet.

Ezen túl magával a beszéddel foglalkozni nem érdemes, egy Paulo Coelho összes veszett el benne, amit régebben nyálas műpátosznak neveztünk. De így egyben nem egyéb, mint egy újabb mélypont, és nem is Sulyoknak, mert ő elnökké válása óta ott van a mocsár aljában a tőzeg gyökerénél. Hanem a Fideszé, amely párt azt tette az országgal, amit ezúttal minden részletezés nélkül hagyunk, ám most még ránk szabadította ezt is, aminek egészen őszintén nem találjuk a nevét. („Hozzám már hűtlen lettek a szavak.”)

Majdnem abban a pillanatban, amikor jó doktorminiszter urunk azt jelentette ki az M1-en, hogy „kilábalunk a háborúból, karnyújtásnyira vagyunk a békétől”, Putyin elvtárs szenvtelenül közölte, hogy Kijev pusztulni fog. Nos, a két állítás között nem tudunk felfedezni olyan kapcsolatot, amikor az egyik ne tagadná a másikat, de karácsony van. Ki így ünnepel, ki úgy, a mi vezetőnk valami ringásba került, merült alá, várja a Jézuskát, csak attól fél, hogy idegenekkel találkozik a metrón. Hová vezetne az.

Elképzeljük, s ím, lelki szemeink előtt látjuk a magyarok miniszterelnökét, ahogyan hajnalban a földalattival megy a dolgozójába, és azt tapasztalja az álmos és morcos utastársakban, hogy ez nem kampánygyűlés válogatott emberekkel, nem is a Fidesz frakció a jól ismert arcokkal, következésképp vénségére arra kell rádöbbennie, a világ csurig van ismeretlen emberekkel, akikkel azonban ő nem óhajt találkozni, mert megborul a lelki egyensúlya neki. Mindenféle népek vannak a világban, és nem az összes olyan stramm árja, mint ő.

Megnyugszunk azonban a mi lelkünkben, mert abba gondolunk bele, ez a metrón közlekedés csak elméleti lehetőség. Mert ő, ahogyan harminc éve is, röpcsivel jár a budira, maximum páncélozott konvojjal, így esély sem mutatkozik arra, hogy összefusson annyit is ér emberekkel. Meg különben is karácsony van, illetve lesz vásárok is vannak ennek szellemében a városokban, ahol a TEK véd mindenkit attól, hogy összefussunk idegenekkel, olyan szép ez így, hogy alig is lehet elmesélni, de épp erre teszünk most naiv kísérletet, mint kitetszik.

Ahogyan terveink szerint tán meg is látszik, épp az ünnep miatt írásunk módozata ma babitsi, azaz, „Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas fényes, páncélos, ízelt bogarat”, tehát megengedően jóindulatú, és ez a szemüveg, az, amellyel a karácsony kapcsán előadott orbáni lengedező pátoszt vesszük ma górcső alá. De kizárólag csakis azért, hogy ne kelljen anyáznunk, ami más napokon szinte ösztönszerű, főleg az ilyen idegenekbe ojtott náci megnyilvánulások miatt. Így vagyunk mi jók.

„Érzed, hogy minden lelassul, nehézzé válik és túl kell élned az évet, az a feladat, hogy ne süllyedj el.” – Íme, hölgyeim és uraim jó doktorminiszter urunk legbensőbb bendője, mintha kijönne belőle az öregség, hogy mindjárt alélva sajnálnánk meg, csak az a baj, hogy eljátszotta a jogait, mint Vladimir és Esztragon, akik Godot várták azzal a bizalommal, ahogyan most jó doktorminiszter urunk a felszínen maradásban reménykedik. És ebből mintha fölsejlene a lehetséges vég is, a félelem meg a reszketés az idegenekkel teli világban.

Azonban mintegy nyugtatásul egyben mutatja a jövőt, az óhajtottat, ugyanis azt is megtudjuk tőle: „Mert lehet, hogy tudunk jobban élni – ezt a költségvetés elintézi, jobban fogunk élni 25-ben, mint 24-ben –, de a kérdés az, hogy tudunk-e szebben élni?” No most, ki tudja és ki mondja meg, mi a szépség, az örök filozófusi dilemma, ráadásul mint az innen kitűnik, alapvetés a jobb élet, de mi lesz a szépsége neki. Alélások és ölelések talán, de választ nem kapunk, csak a kínzó ismeretlent. De a hátország ezt is megmondja.

Például Bayer Ötös Számú Tagkönyv, akinek a szava egyenértékű jó doktorminiszter urunkéval, aki a karácsony szellemében értekezett Magyar Péterről, Orbán lehetséges elsüllyesztőjéről, és minden világos lesz, ahogyan olvassuk tőle: „Úgyhogy befogod a mocskos pofádat te rohadt szemétláda, te büdös bunkó, és eltakarodsz a búsba, ameddig megteheted. Világos?” Teljesen világos, íme hölgyeim és uraim az idegenektől mentes, szebben élő világ, amihöz már tényleg csak annyit lehet hozzá tenni, hogy boldog karácsonyt.

Ennek kapcsán ötlik itt be, az eltakarodás motívumában a Brian élete, mikor is a főhőst követte a felbuzdult tömeg, s ő szorult helyzetében rájuk rivallt, miszerint „menjetek a picsába”, de erre a tömeg szája azt kérdezte tőle, „hogyan menjünk a picsába, mester”. Viszont mi Bayertől ilyet nem kérdezünk. Csak látjuk nagy szomorún a karácsony kapujában, amikor mindjárt megszületik a megváltó, kik ezek és milyenek, bayerestől, orbánostól, az összes ismerőseikkel együtt, hogy csak nézzük őket, mi, az idegenek.

Nemzetközi sajtótájékoztatót tartott Orbán Viktor. Úgy gondolta ő meg a Fidesz, hogy így az év vége felé még egyszer előadja ugyanazt, amit amúgy is eddig permanensen hajtogatott. Összefoglalja és lepecsételi, akárha testamentum. A magunk részéről úgy véljük, nem kellett volna. S nemcsak azért, mert ha valamit annyiszor ismételnek, akkor a hallgatóságról már lepereg, de esetleg meg is csömörlik, mint Pelikán gátőr gyermeke a töpörtyűtől.

Másrészt az előadó is elfáradhat. Fénye megkopik, kappanhangja pediglen nem tud működni, akárha Cipolla, és olyan lesz, mint a TSZ-elnök szava zárszámadáskor a gumicsizmák fényében. Valami ilyesmire sikerült doktorminiszter urunk mostani megnyilatkozása, hosszan beszélt, de semmi újat nem mondott, így lett az egésznek ilyen búcsúzós fénytörése és bukéja, amikor megtudhattuk tőle, a békegalamb jelmezt most már leveszi, és a szalmahajú Trumpra hagyja.

Vége a békemissziónak, jelentette ki szó szerint, de azt is, hogy ez sikeres volt, holott eredménye a mi tényekhez szokott szemünk számára nehezen érzékelhető, hiszen ugyanúgy hullanak a rakéták Ukrajnára, miközben Putyin eltelten mosolyog. Emellett az az előnye is megvan, így, hogy Trump átveszi a stafétát a turbékolásban (vagy pediglen nem), mégis az következik, majd, ha egyszer béke lesz, azt a mi jó doktorminiszter urunk alapozta meg.

Így lehet mindig győztes játszmát kialakítani, számunkra azonban fontosabb túl ezen a sajtótájékoztatón, milyen a termés a vetés után, azaz, mi lett belőle idehaza, a hátországban és a mocskos munkát oly szívesen elvégző Orbán számára baráti sajtóban. Mint ami a gombák és moszatok gondolkodására igazán hat, s abban megmutatkozik. Elborzasztó dolgok jönnek elő. Nem biztos, hogy ismeri a nagyközönség Tóth Tamás Antal nevét, ez bizonyos.

De most már majd igen. A Magyar Nemzet névre hallgató nyomdaipari termékben ugyanis ő jelentetett meg dolgozatot Orbán békemissziójának szellemében, mintegy abból kiindulva és érkezve meg bele egyúttal egészen elképesztő tartalommal. Olyannyira unikálissal, hogy emiatt őt Tompos Márton (Momentum) fel is jelenti, bár ennek eredményét szinte borítékolni lehetne. Mégis érdemes megismerni, mi az, ami Tompost ígyennyire kiakasztotta.

Nos, Buddhában testvéreim, Tóth Tamás Antal irományának már a címe is sokat, illetve mindent elmondó, ami ez: „Zelenszkijnek felelnie kell az ukrán népirtásért”. Az ukrán elnök pedig az ő kontextusában azzal irtotta a saját népét, hogy nem fogadta el doktorminiszter urunk karácsonyi tűzszünet-ajánlatát, amit amúgy meg sem kapott. Azaz, Orbán hazugságát még tovább fejlesztette a szerző, s a szöveg alapján egészen az őrjöngésig.

A Magyar Nemzet tollnoka szerint egyébként Zelenszkij „szovjet péniszakrobata” vagy „péniszzongorista”, a „nyugat hűséges ölebe”, aki azért nem kötött tűzszünetet, „mert az emberek rádöbbennének, hogy békében élni jobb, mint háborúban”. Nem nehéz fölfedezni a lakájirkáló gondolatiságában Orbánt magát, itt helyette van végezve a piszkos munka úgymond, így könnyen inthet búcsút a békegalambnak, ha ilyen vetései keltek ki.

Így működik valaha volt hazánk. Illetve úgy is, hogy mint egy falat kenyér, úgy hullott Orbán ölébe a magdeburgi merénylet, amit ugyan egy szélsőjobbos alak hajtott végre, de doktorminiszter urunk ilyen kicsiségekre nem ad. Alkalma nyílt tehát kijelenteni a sajtótájékoztatóján, hogy: „Brüsszel Magdeburgot akar csinálni Magyarországból”. Ez is olyan, mint a békéje, hogy köze nincs a valósághoz, a hátország azonban villámgyorsan lépett.

A TEK vette át a gondolat továbbvivését, és a pécsi karácsonyi vásárba odarongyoltak páncélozott járművekkel, maszkos, fegyveres alakokkal, emelve a meghittség fényét és csöndjét, illetve félelmet igyekezve gerjeszteni. Hogy eredménnyel-e, az nem ismeretes, de a szándék is elég nekünk, illetve Orbánnak. Akinek viszont mintha elfogytak volna az adujai a paklijából, és évtizedes dolgokkal jön elő megint. Mert ilyen már volt.

Viszont kitetszik, hogy miközben a vezér bágyadt visszavonulót fújt a színpadon, tényleg ilyen megfáradt TSZ elnök szagot árasztva magából, a rendszer, amit eddig épített, zavartalanul, sőt, immár aljasabbul működik, mint eddig valaha is. Azonban tényleg unalmas amellett, hogy egyre idegesítőbb, mert másfél évtized szajkózás, uszítás, rettegésben tartás már annak is sok lehet, aki először bedőlt neki, azaz, nem véletlenül növekszik a Tisza népszerűsége. Itt tartunk.

Az Alkotmányvédelmi Hivatal (vö.: a magyar állam titkosszolgálata) a Magyar Hang három újságíróját rendelte be, kötötte poligráfra (hazugságvizsgáló), és vallatta őket, akárha inkvizíció. Vagy az ÁVH, illetve a Gestapo pribékjei. Ez a hír valahogyan elsikkadt a nagy hangzavarban, pedig ilyen eddig még nem volt a magyar demokrácia (?) történetében. Éppen ebből fakadólag fogalmazhatunk úgy, hogy Orbán rezsimje szintet lépett.

Félnek, és emiatt félelemben akarnak tartani. Az egész az Aszad bukása után elterjedt hír, miszerint szír repülőgép szállt volna le Budapesten rajta a diktátorral miatt generálódott, ami fideszi megfogalmazásban nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Még a három újságíró vegzálása előtt Kocsis Máté fújta meg a harsonát, adta ki a parancsot mintegy, az egész sztorit üvöltve kenve Magyar Péterre és a Magyar Hangra, ezzel is fogást próbálva találni rajtuk.

Kocsis, ahogyan bevett módszer ez náluk, Facebook-posztban kezdte verni a harci dobokat, megérezve a vérszagot, és mint utóbb kiderült, elszabadítva a vérebeket. Minden volt abban a posztban, olyan fröcsögés, ami még tőle is szokatlan, a legérdekesebb azonban az az elejtett félmondat, hogy az ügy kivizsgálásában „a szolgálatoknak is aktívan részt kell venniük”. És mit ád isten, részt is vettek, mégpedig a lehető legaljasabb módon.

Magyar Péterért nem lehetett elküldeni a nagy, fekete autót, őt csupán átkozódással lehet megpróbálni megfélemlíteni. Az újságírókat azonban senki és semmi nem védi, hármójukat tehát be is gyűjtötték, hogy a vegzálásukkal üzenjenek az összes többinek: így járhatsz te is, ha sokat jártatod a szád, vagy nem tetszik a képed, esetleg csupán azért, mert a füled lekonyul. Egyáltalán nem túlzás tehát az a megállapítás, hogy a hatalom átlépte a Rubicont.

Főleg ezzel a poligráfozással. De ezen kívül azzal is, hogy a kérdések nem csupán az inkriminált és Kocsis Máté által hatalmas lufivá fújt repülőgép landolásra, hanem az újságírók magánéletére is vonatkoztak, ami indokolja föntebbi hasonlatunkat az inkvizícióval és modernkori aljas megfelelőivel. Mert azt senki nem tudja, ezekből mit és mikor használnak fel ellenük, arról már nem is beszélve, hogy közük ahhoz a vallatóknak semmi sincs.

Még különösebbé teszi a dolgot, hogy a kihallgatottak nem tudhatták meg a „vizsgálat” eredményét, így arra sincs semmi garancia – ismerve a Fideszt -, hogy azokat aztán ne manipulálják, ezeket a „módosított” vallomásokat ne adják ki a házisajtójuknak aktuális lejárató kampányok segédanyagául. Összefoglalva tehát, hogy szokás szerint azt csináljanak, amit csak akarnak. És amit nem szégyellenek, bár ezek semmit sem, mint köztudott.

Amúgy olyan sok leleplezés nem történhetett ezeken a kihallgatásokon, mert akkor már teleokádták volna vele a világot, így az a feltételezésünk, hogy ez az egész csak a megfélemlítésről szólt, helytállónak mutatkozik. Viszont akkor is félelmetes, vagy igyekszik annak tűnni. A Magyar Hang arra kérte egyébként az olvasókat, újságíró kollégákat, a demokráciáért aggódó polgárokat, hogy álljanak melléjük ezekben a „furcsa időkben”.

De nem látszik a nagy nyüzsgés. Nincs tízezres tüntetés a karmelitánál, sem ellenzéki sajtóattak, voltaképp semmi sincs, a vegzált újságírók oda vannak hagyva a hatalom kénye kedvének, míg aztán majd mások is sorra kerülnek, de akkor már késő lesz. Mint ahogyan minden későn van már tizenöt éve, jószerivel csak tátott szájjal nézi a magyar társadalom, ahogyan felszalámizva, apránként semmisítik meg, darálják le.

A Magyar Hang egyébként az esetről írva azt hangsúlyozta, hogy ők mindenben együttműködnek a hatóságokkal. Tiszteletben tartva ezt a döntésüket, ide kell tennünk azt az el nem hanyagolható dilemmát, hogy a nagy egészet tekintve ez helyes-e. A kétségek pedig abból fakadnak, hogy ismerve a Fidesz működését, a hatalom megszerzésének és megtartásának módját, fölmerül a legitimáció el nem hanyagolható dilemmája.

Az jelesül mégpedig, hogy maga a Fidesz uralkodása legitim-e, mert rengetegen nem tekintik annak, mégpedig alapos jogi indoklással. S ha ez így van, akkor az Alkotmányvédelmi Hivatal működése is kérdéses, így ez az egész már nagyon messzire vezetne. Eddig még tizenöt éve ismeretlen tájékokra, de egyszer ennek az időnek is el kellene jönnie. Hogy mikor, az azon múlik, meddig tűr a társadalom, és mikor áll ki önmaga és az üldözöttek mellett.

Vlagyimir Vlagyimirovics (Putyin) év végi sajtóértekezletet tartott, amelyen megemlékezett Orbán karácsonyi tűzszüneti javaslatáról, s ha Orbán Viktor helyében lennénk, akkor azt mondanánk, bár ne tette volna. Az oroszok elnöke mosolyogva idézte meg magyar barátja szavait, s ezzel többedíziglen buktatta le. Ha akarta ezt, akkor azért, ha meg nem, akkor meg még jobban, s ha most Orbán Viktor volnánk, akkor hosszú bujdosásba kezdenénk.

„Ami a rövid távú tűzszüneteket illeti, ezzel a javaslattal fordult hozzám Magyarország miniszterelnöke, Orbán úr. Azt hiszem, Viktor nem fog rám haragudni azért, ha a beszélgetésünk egy részét nyilvánosságra hozom. Azt mondta: Mibe kerül ez Önnek? Egy napra, két napra karácsonyi fegyverszünetet kihirdetni. Az ellenség ezalatt a két-három nap alatt semmit sem fog tudni csinálni.”

Ezt mondta Valgyimir Vlagyimirovics, s ennek kapcsán onnan indulunk el, hogy alig pár napja ez a Fidesz részéről úgy lett tálalva, a karácsonyi tűzszüneti javaslat sínen lenne orosz és magyar részről is. Vö.: Putyin elfogadta, de a rohadt Zelenszkij meg nem, így ő az egyedüli oka annak, hogy kútba esett békegalambunk mesterterve, amit Putyinnal közösen már el is fogadtak, de most tehetetlenül tárják szét a karjaikat a gonosz miatt.

Mielőtt még erről elmélkednénk, nem árt Putyin szavait, az abban megbúvó nexust figyelni elsőként, a per Viktor emlegetést, ami megmutatja a keleti-, és a keletre vágyó két despota viszonyát, amit csak azért nem nevezünk szerelemnek, mert a gender. Ugyanakkor arra is fölhívná az ember a figyelmet, ez nem éppen a diplomácia nyelvezete, hanem valami más. Hogy micsoda is, azt mindenki döntse el saját maga.

De haladjunk. Mégpedig azirányba, hogy amikor ez a békekavarás megtörtént, Orbán Viktor az Unió soros elnöke volt, s ebbéli minőségében nevezte Putyinnak az ukránokat „ellenségnek”, ami már nem is illetlenség, nem is hiba. Inkább azt mondhatnánk, hogy na, ugye, kibújt a szög a zsákból, igaz, ehhez azt kellene tételeznünk, hogy egyáltalán valamikor benne volt. Belegondolva azonban ilyen soha nem is történt, a viszonyok a kezdetektől egyértelműek.

Ezek pedig abban is megnyilvánulnak, hogy Orbán meg a Mandinernek adott lepedőnyi interjúban foglalta úgy össze az évet, mint Putyin Moszkvában a sajtóértekezletén, s ebben a magyarok miniszterelnöke „Brüsszelt” Mordor birodalmának nevezte, hogy orosz cimborája sem mondhatta volna szebben, azaz, ezek ketten egy lélek két testben, ami viszont ránk nézve lehangolóbb. Már, ha az elmúlt tizenöt év után le tudnánk hangolódni.

Ugyanakkor az a legszebb, hogy ilyen körülmények között Zelenszkij minimum okkal háborodik fel, amire Szijjártó, Lavrov nagy barátja és kitüntetettje adta elő az elméleteit, kijelentve: „Jól látható, hogy Ukrajna elnöke az elmúlt napokban egy csúnya kampányt indított velünk szemben a nemzetközi térben, folyamatosan provokál minket”. Nos, itt kellene igazságot tenni, de ez a fentiek fényében nem is olyan nehéz. Szégyen. Primer vagy szekunder, mindegy.

Ugyanakkor az Unió felsóhajthat, véget ér Orbán elnöksége, amit hatalmas sikerként ad elő a Fidesz, csupán ezt tényekkel nem tudja alátámasztani. Tegnap el is búcsúztatták Orbánt ettől az elnökségtől, jól láthatóan kerülve minden kényes témát, az látszott az egészen, hála istennek, hogy vége van. Ugyanakkor Orbán interjúja szerint a szarkavarásnak nincsen, ez folytatódni fog, csak nem elnöki minőségben, így tán látványosabban.

Ami ebből az egészből kiderül, az nem egyéb ismét, mint a tömény hazugság, amiben a komplett magyar kormány részt vesz Orbánnal az élen. Hogy a béketerv már az asztalon van, csak az nem tudható, hol ez az asztal, de ami még kiábrándítóbb, hogy Putyin jól láthatóan csak röhög ezen az egészen, s ráadásnak most a csizmáját is beletörölte doktorminiszter urunkba, és ő ettől boldognak látszik. Lelke rajta. Meg az országa is.

De ez nem igazán érdekli. Megvolt az öt perc hírnév megint, és ez az az egy dolog, ami Orbánt igazán és őszintén életben tartja, minden egyéb magas ívben nem. De már annyiszor elmondtuk ebbéli keserveinket, hogy ez is érdektelenné válik, és kezdjük magunkat Nietzsche szavaival érezni, hogy gúzsba kötve táncolunk. Azaz, nem marad hátra más, mint boldog karácsonyt kívánni, ahogyan doktorminiszter urunk is szokta. (Borzalom.)

Nőnek az élelmiszerárak, mint a veszedelem. Erről most kivételesen nem Nagy Márton adta elő az elméleteit, ő nem is tehette, lévén már nagyon régen kijelentette, az inflációt a kormány úgy lebirkózta, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. Megbeszélhette volna ezt minisztertársával, a szintén Nagy nevű Istvánnal is, aki az agráriumért felel (vagy csak felelne) kies hazánkban, aki viszont a kaja permanens és megállíthatatlan drágulása miatt magyarázkodott. Tehát nem ártana tudni, ki hazudik.

A boltban kotorászva az apró után a magyar szavazógép arra saccol, a Nagyok közül a Márton lódít, mert érzi, tudja, látja a drágaságot, ami miatt lehet, korogni fog a gyomra. Ám ez nem hallatszik el az égig, de még a minisztériumokig sem, ezért most kihangosítjuk. Amúgy az agráros Nagy is furcsán kezeli a valóságot, mert ugyan a drágaságot nem tagadja, viszont egy olyan dimenzióba helyezi, ami megint csak nem ismeri el, hogy az immár több millió magyar szegény megszenvedné azt. Nem főz velük ebédet a sparhelten, ez lehet a baj.

A traktorista Nagynak van egy helyes kiindulási tétele a magyarázkodásban, amikor akárha menő közgazdász volna, azt beismeri, hogy nőttek az energiaárak, ami óhatatlanul magával hozza a kaja drágulását is. Ezen a ponton tehát adunk neki egy ötöst, illetve csak egy aprócska pirospontot, hogy túlságosan el ne bízza magát. Mert az összképet máris lerombolja azzal, itt, minálunk azért tűnik annyira elviselhetetlennek az élelmiszerinfláció, mert a kezdetekor túlságosan olcsó volt minden. Viszonyítás kérdése az egész.

Így, ha az előbb azt mondtuk, jó miniszter urunknak azért tévesek az ismeretei (vagy csak így terel), mert nem főzött együtt ebédet azokkal, akik amúgy őt is nagyon jól tartják, most arra is utalnánk, nagy valószínűséggel a boltban sem állt velük sorban kéz a kézben soha. Még a nagy drágulás előtt sem, mert akkor nem beszélne ekkora zöldségeket. Mindemellett nagy ravaszul azt is a bajusza alá dörgölték kérdés formájában, akkor mi az oka annak, hogy ugyanaz az áru odakint már olcsóbb, mint idebent, de nem sikerült rá kielégítően válaszolnia.

Talán nem is akart igazán. Hiszen elkezdett arról ábrándozni, hogy: „Szerte utazik mindenki a világban. Új impulzusokkal térünk haza, ki akarjuk próbálni és vásároljuk az importárut”. Ez ugyan szépen hangzik, de nem igaz, nem mindenki Mészáros meg Szijjártó, hogy állandóan röpködjön az „impulzusokért”, sőt emellett arra sem felelet, hogy mondjuk ugyanaz a száraztészta miért olcsóbb Olaszba’ mint itt. De elég lenne elmenni akármely határszéli osztrák vagy szlovák boltba, hogy cáfoljuk agrárminiszter urunk fura téziseit.

Viszont még ez sem indokolná, miért foglalkozunk az amúgy színtelen és szagtalan huszadrangú miniszterrel, ha nem talált volna ki még valami plusz érdekességet jelenlegi nyomorunk indoklásául. Pedig sikerült neki. Úgy látszik, ez az importélelmiszer vonal nagyon megérintette, tizenkilencre még lapot is húzott annak magyarázatával, hogy jelenleg miért lőtt ki az élelmiszerek ára, amit amúgy tagadnának, de egyre nehezebb. Bár a gombáknak be tudják adni, hogy nincs is, de nem mindenki szaporodik spórával.

Mielőtt azonban tovább haladnánk Nagy miniszter fura ösvényén, ide kell tennünk azt a tagadhatatlan tényt, hogy ezekben a napokban és hetekben például a kenyér meg a tej ára lódult meg, de nagyon. S ugyan Orbán Viktor a pálinkára mondta azt, hogy alapélelmiszer, e határtalan bölcsesség mellé odatesszük a magunk álláspontját, miszerint ez a kettő is az volna (sok egyéb mellett), és mindezek után ámítjuk el a nyájas olvasót Nagy „Agráros” István jó miniszter urunk sziporkájával minden élelmiszer-bajok okairól. S ez a divat. A kiflikifutó.

Azt állította hősünk ugyanis, hogy „a Magyarországon nem előállítható, divatos termékek árai húzzák fel az átlagárat”. Itt fújunk egyet káromkodás helyett, illetve mélázunk, mik is lehetnek azok a divatos termékek, mert a leginkább dráguló kenyér (és tej) csak tán nem lehet az. Bár ki tud már bármit is ebben a kuplerájban, mert még az is lehet, azért vesz tejet a Kovács Jóska, mert a szomszédja is azt hozott haza. Igaz, elméletünk sántít egy kicsit, mert emlékeink szerint tehenek azért még élnek kies hazánkban. Bár lehet, nincs, aki megfejje őket.

Cinizmusunk mellett azonban tényleg nem tudjuk, mire gondolt a költő, ezért csak egyszerűen annyit mondunk erre a tételre, asztakurva. Mert mást nem tehetünk. Ugyanakkor nem először utalunk ilyen témában Arthur Schopenhauerre, mint arra példázatul, hogy agráros Nagy miniszter urunknak mindezek után miért kellene hallgatnia. Azt mondta annak idején a német filozófus, akinek volt lelkiismerete, hogy ürücombzabálás közben nincsen joga a szegényekről elmélkedni. Nagy István is figyelmezhetne erre, és tán nem küldenénk melegebb vidékekre őt.

A magyar női kézilabda válogatott harmadik lett az EB-n (nem Európai Bizottság). Tizenkét év után sikerült újra érmet szerezni, ami nagy öröm a sportrajongók számára, a NER-nek pedig alkalom a sütkérezésre, mint minden olyan rezsimnek, amely a sportsikereket a saját hatalma felsőbbrendűségének óhajtja beállítani. Ezt a metódust el lehetett tanulni a hajdani „kommunista”, fasiszta (náci) országoktól, mai Orbánon kívüli despotáktól. Vagy ma már ők lesik el tőlünk, egyre megy. A módszer él és virul.

Orbán Viktortól megszokott, hogy minden apró kis sportsikert kommentál, az összesből messzeringó következtetéseket von le, mintha valami köze is volna hozzá, de ez a fentiekből fakadóan nem nóvum, hanem rendszerspecifikus. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy a kézis lányok bronzérmét is a maga kontextusába helyezte, de valami ismeretlen ok (vagy a fantázia hiánya miatt) önmagához nyúlt vissza mintegy, és a Fidesz 2002-es választási szlogenjét biggyesztette a kibertérbe, miszerint: „A jövő elkezdődött”.

Ez huszonkét évvel ezelőtt volt aktuális a Fidesz plakátjain. Megjegyzendő azonban, hogy azt a választást elveszítették, ami miatt Orbán akkor hosszú időre megnémult, eltűnt mintegy a közéletből mint emlékezhetünk, ezt elővenni tehát nem tűnik jó ómennek, mert az a jövő ezek szerint még most is tart, illetve, ha nem, akkor maximum újrakezdődik. De ne játsszunk illékony gondolatokkal. Az tetszik ki elsődlegesen, hogy itt megint egyáltalán nem a kézilabdáról van szó, a lányokat Orbán leszarja mintegy, csak kisded játékok vannak.

Ezek azonban rosszul sikerülnek. De nem is arra gondolunk elsődlegesen, hogy ehhez a szlogenhez a bukta képzete kellene csatlakozzon, hanem arra a sokatmondó, mára azonban feledésbe merülő tényre, hogy már ezzel kapcsolatban is, akkor is, ott is loptak. Mert idézzük fel azt a tényt, hogy 2002-ben a szlogenhez tartozó plakáton egy kisfiú képe volt látható, akiről utóbb kiderült, francia, és a fotót korábban egy spanyol telefontársaság reklámjában is használták. Kicsire akkor sem sokat adtak, azóta annyit sem.

Egyébiránt maga a mondat sem a „fiúk” szellemi műhelyéből való, mert mint akkoriban kiderült, a Fidesz előtt már egy barkácsgépet is reklámoztak vele. A tisztességre azonban akkor sem adtak túl sokat, mert annyit bírtak megjegyezni a dupla lopás kapcsán, hogy nem az a fontos, hogy ki van a párt választási plakátján, hanem az, hogy a mi van a képen, mit fejez ki, mit ábrázol. Erre mondhatnánk, hogy egy francia kisfiút ábrázol, azaz, nem magyar közjószágot, a jövője a két gyereknek tehát nem ugyanaz. Másképp: köze sincsen egymáshoz.

Amúgy azóta már számtalan képről, jelmondatról derült ki, hogy lopott, ilyen volt a híres előre megy, nem hátra és a többi, amivel nem is az a baj, hogy ezek a külcsínt plagizálják, hanem a hatalom megszerzésének, megtartásának módozatait is másoktól lesték el, forrásaik pedig sajnálatos módon fasiszták, kommunisták, nácik, de legfőképpen Putyin. Sorsunkra nézvést ez pedig sokkal nagyobb baj, mint egy kisfiú eltulajdonított képe, vagy, hogy Magyarország sorsa egy barkácsgéppel egyenértékű. Bár jelzésértékű az egész.

Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Fidesz szerint már huszonkét éve elkezdődött a jövő, aminek ezek szerint már itt kell lennie. S innen fakad az, hogy nekünk pedig Menyhárt Jenő, az Európa Kiadó, s tőlük is elsősorban a Mocskos idők című opus ugrik be, nem feledve a dalnok hangján előadottakat, miszerint „Mocskos idők, szeretned kéne,/
a jövő itt van és sose lesz vége!/ Mocskos idők a sarokba bújva!/ Bárhogy is volt kezdjük újra!” Bár már megint a bűnös asszociácó csapdájába esik az ember bele szügyig.

A lényeg ott volna azonban, hogy túl kézilabdán, francia kisfiún és a barkácsgépen, amúgy a mimagyaroknak is ez volt az üzenet a napokban, de immár permanesen, hogy jövőre érkezik a soha nem látott csodaév, olyan, ami eddig még nem volt. Innen fakad, hogy mi bár úgy érezzük, a kilátástalan jövő már nagyon régen itt van, míg Orbán szerint meg még mindig csak kezdődik, de erről is volt már dolgozatunk a folyamatos jövő időn és a kanyarban előzésen elmélkedve, és akkor sem támadt féktelen jókedvünk tőle.

Hogy most ebbe épp szegény kézilabdások vannak belerángatva, az az ő bajuk, és viszonyulniuk kell hozzá. Úgy biztosan nem fognak, mint a Golden State Warriors (NBA) kosárlabda csapata, akiket Trump még az előző elnöksége alatt, mikor bajnokságot nyertek, meghívott a Fehér Házba, hogy az ő fényükben fürödjön, a fiúk azonban azt mondták neki: nem. Föltartották mintegy a középső ujjukat, amit azért is tehettek meg, mert anyagilag nem függtek tőle. Ezek a szegény kézilabdások meg Orbántól igen, ami nem elhanyagolható különbség.

Lázár Jánosnak az volt a nagy ideája, hogy még szeptemberben, az EU soros elnökség részeként, mint annak egyik fénypontja, Horthy hajdanvolt, de eredeti, fényűző állapotába helyreállított vasúti szerelvényével, a Turánnal megvonatoztatja a közlekedési minisztereket. Azt nem tudjuk, mit remélt ettől az aktustól a rókaképű, hogy az EU-s emberek netán elalélnak a gyönyöröktől, de a nagy utazás nem valósult meg.

Informális csatornák szerint azért, mert az uniós emberek ismerik a magyar történelmet, benne Horthyt és kétes megítélését (minimum), és nem kértek a magyar feudális időkbe visszaringató vonatozásból. Ez fájhatott Lázárnak, aki különösen bensőséges viszonyt ápol a főméltóságú úr emlékével, „igaz magyar hazafinak” és „kivételes államfőnek” tartja, de ez a szubjektív vélemény sem magyarázza, mit akart elérni a vonatoztatással.

De nem is ez az érdekes igazán, mint ahogyan nem megyünk bele Horthy szapulásába sem, holott tehetnénk. Hanem inkább azon mélázunk, mennyire fontos a rezsimnek ez az illékony és kétes kor, ahogyan visszaálmodják magukat oda, és vezetik is az országot száz év előttre, az urambátyámos, darutollas világba. Vármegyék meg főispánok, ordas eszmék és keresztény kurzus, már csak a fehérterror hiányzik, de emiatt meg esetleg lekomcsizzák az embert.

Mindeme csudák közepette most csak annyit kell tennünk azonban, hogy megidézzük a MÁV szellemét, mint olyan cégét és ágazatét, amely azt példázza a NER tizenötödik esztendejében, ahogy nem működik semmi. Már alig is járnak a vonatok, s emellett még szét is rohadnak, bár az okot is hallottuk már, s ez Trianon itt is, azaz, megint ott vagyunk a megidézett kornál, amiből minden mai bajunk fakad, s csak egy gyönyör volt benne, s ez Horthy a fehér lován.

Ezen a ponton tesszük szóvá Lázár vonzalmait nem csak Horthyhoz, hanem a kastélyokhoz, vadászatokhoz, s ebből fakadó viszonyát a mai talpasokhoz is, hogy akinek semmije sincs az szerinte mennyit is ér. Megfogalmazásában „annyit is”, ami az ő szótárából visszafordítva a semmivel egyenértékű, amiből, ha nem is egyenesen, de mégis az fakad, fontosabb neki a hajdanvolt vonat, mint a mostaniak, azt felújíttatja, ezeket meg leszarja.

Abban őfőméltósága utazott, ezekben meg a mai panelprolik nem, mert el sem indulnak, ha meg igen, nem érkeznek meg, vagy kiszámíthatatlanul. Adódik a kérdés, mi lett volna, ha kormányzó őfőméltóságú urunk akkori vonatja, amit most Lázár újjáépíttet, bedöglött volna, és mondjuk neki is vonatpótló buszra kellett volna átszállnia a kíséretével együtt, ez a kép azonban csak azért jut az eszünkbe, mert gonoszak vagyunk.

Meg szomorúak és dühösek, amikor kiderül, mint ahogyan most is, hogy a Horthy-vonat étkezőkocsiját Lázár utasítására nem más, mint a MÁV fizette a személyszállító vasúti flotta karbantartási keretéből. Kétszáz millió volt a számla. Lázárnak biztosan megérte, nekünk nem annyira, mert ugyan azt nem tudjuk, mire lett volna elég ez a kétszáz millió a jelenlegi vonatok gyógyításában, de minimum hiányzott valahonnan. Kifogásaink azonban alaposabbak.

Ontológiaiak, ha szabad így mondanunk. Mikor is mindezek miatt ezt a Lázárt melegebb éghajlatra küldenénk, de ennek ellenére lelünk neki feloldozást is (megbocsátást viszont egyáltalán). A rókaképű ugyanis ebbéli állagában – múltba révedő, jelent leszaró – korának, a Fidesz-kornak a gyermeke, amelynek a gyökere a koronaúsztatásnál keresendő, kiteljesedése azonban még messze van, ha csak nem lesz leváltva a rezsim hamarosan.

Ezt az étkezőkocsit egyébként ekként írják le: a kocsiban kialakítottak tálalóhelyiséget, konyhát, három hálófülkét és egy nagy, faintarziás étkezőt, ahol az asztal körül tizennégyen tudtak helyet foglalni a bordó bakbőr huzatú fotelekben. A hálófülkékhez tartozott külön mosdókagyló is, a falikárpit francia selyem volt, a díszítő faberakások mahagóniból készültek. Ennek rekonstruálására kellett a kétszáz millió.

Most pedig idézze fel mindenki a mai vonatozós élményeit, vesse össze a fent leírtakkal, és döntse el, mi a fontosabb. Számunkra az ebben a lehangoló sztoriban, világosan látszik, hogy Orbán nagy királysága ilyen kisebbekre oszlik, amelyekben a mini királyok szégyentelenül tesznek azt, amit csak akarnak. Hogy ezen kívül Lázárnak ilyen különös vonzalmai vannak Horthyhoz, és erre nem sajnálja a köz pénzét, az már csak hab a barna színű, lehangoló tortán.

Onnan kellene elindulnunk, hogy kies hazánk momentán az USA szövetségese volna több okból kifolyólag. Papíron legalábbis, és most, hogy Trump nyert, még inkább az lesz, Orbán víziójában ők ketten, mint atya és fia dirigálnák az új világrend eljövetelét, amiről nem tudjuk mi. Föl sem világosítottak minéműségéről, csak az a ziher, hogy lesz. Megerősítette ezt újólag pénteki szeánszán doktorminiszter urunk is, midőn megint kijelentette: „Amint Trump hivatalba lép, a világ egy hatalmas fordulatot hajt majd végre”.

Kíváncsian várjuk az eljövetelt, de addig is élni kell valahogyan. Így az sem volna utolsó dolog, ha nem szúrnánk hátba a barátainkat, nem mennénk szembe a dolgaikkal, mert ez egyrészt illetlen, másfelől fura jellemre vall. Hogy ez eszünkbe jutott, az nem egyéb miatt történt, mint, hogy nem más, hanem az USA volt az, aki szankciókat vetett ki az orosz Gazprombankra, a nagy barátság és együttműködés jegyében viszont Szijjártó kijelentette, sikerült kitalálni, hogyan kerüljék meg ezeket, kicselezve mindent.

Hogy kontextusba kerüljön a dolog, nem árt rögzíteni, az amerikai adminisztráció nem széles jókedvében hirdetett szankciót az orosz bank ellen, hanem azért, hogy Putyinnak kevesebb pénze legyen ukránokat öldökölni. Az ukránok (és a kárpátaljai magyarok) vére azonban a magyaroknak (Fidesz) egyáltalán nem fáj, még akkor sem, ha mint most már tendenciaszerűen, amikor Orbán Putyinnal békéről egyeztet, másnap megindulnak a rakéták ide a szomszédba is, erről azonban soha egy büdös szó nem esik, csak arról, ha az ukránok visszalőnek.

Szijjártó a mostani nagy cselvetést azzal igyekszik igazolni, hogy ezt kívánja meg kies hazánk energiaellátása, de az ilyen alkalmakkor az mindig feledődik, hogy rengeteg idő lett volna leválni az orosz energiacsöcsről, ami a környező országoknak sikerült, mi azonban meg sem próbáltuk vagy próbáljuk. Helyette viszont mindig akad indok pénzelni az oroszok háborúját. Emellett még valami más sötét titok is lappang itt az elszámolások körül, a háború finanszírozása mellett hazai érdekek is felsejlenek, de minden titkos.

Arról nem érkezett információ, az amerikaiak mit szóltak ahhoz, hogy Magyarország megint szembe köpte őket, de a Fidesz már nem is tart az ejnyebejnyétől, mert jön majd Trump, akinek így is jó lesz az új világrendben. Így vélik a magyar okosok, erre bazíroznak, csak nehogy érkezzen valami meglepetés a szalmahajú beiktatása után, mert egy dolog róla biztos, teljesen kiszámíthatatlan a manus. Még a mostani hatalmas szerelem is elmúlhat. A Fidesz viszont megint egy lapra tesz fel mindent, mert gondolkozni megterhelő nekik.

Nem is akarnak, soha nem is szoktak. Ennek a jele az is, hogy amikor az USA még novemberben bejelentette a szankciókat a Gazprombank és további ötven orosz bank ellen, „hogy korlátozza Oroszország hozzáférését a nemzetközi pénzügyi rendszerhez”, a mi külügyminiszterünk ezt a magyar szuverenitás elleni támadásként értékelte, amiből a magunk részéről azt a kósza következtetést tudjuk levonni, hogy akadályozzák az orosz háború magyar finanszírozását, amit ím most Szijjártónak sikerült kicseleznie. Ha ettől lator állam leszünk, akkor is.

Külügyminiszterünk azonban erre az egészre jól láthatóan büszke. Ez a kebeldagadás viszont hasonlatos A tanú-béli Virág elvtárséhoz, aki a magyar narancs kapcsán azért örült, hogy túljárt az imperialisták eszén. Azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy mint utaltunk rá, ezek az imperialisták most épp a szövetségeseink volnának, de ezek után (is) ez a kapcsolat erősen megkérdőjeleződik. Mint ahogyan minden olyan viszony, ami minket a civilizált világhoz köt, azaz, nem történik egyéb, mint ennek újbóli megtagadása.

Ha csak nem ez lesz az új világrend esszenciája, akkor nem tudjuk, mire vélni a trutymó efféle kavarását. De íme, itt az újabb bizonyság, egyáltalán nem kell azzal foglalkozni, miket mondanak ezek, hanem csak arra kell figyelmezni, amit csinálnak. És ez nem egyéb mindent összevetve, mint az: kies hazánk ebben a sztoriban nem más, mint az oroszok csatlósa, de ezt is annyiszor bizonyították már, hogy ez az újabb Szijjártó akció már igazán nem oszt, nem szoroz, a plecsnijét már jó előre megkapta érte.

Viszont lassan kinéz egy újabb is. Vagy egy dácsa valahol a nagy Oroszországban. Mert foglaljuk össze újólag, hogy el ne feledjük: a csűrdöngölés lényege, sikerült kitalálni, hogyan verjük át legnagyobb NATO szövetségesünket, és az egész célja az ellenséggel való üzletelés. Illetve egy kis haszon netán a hazai zsebekbe, hogy ezt se feledjük. Orbán a Kossuthon tegnap megint óbégatta a békét, s amikor erről hallunk, akkor jusson eszünkbe ez is, amit itt előadtam. Hogy teljes legyen az a kép, amit tagadnak előttünk.

Enyhe szavakkal föstve le a dolgokat, úgy fogalmazhatnánk, Orbán aktuális békemissziója egyre zavarosabb. Legfőképp az a fejezete, hogy kivel beszélt karácsonyi tűzszünetről, s erre ki mit válaszolt neki, természetesen nem az ő, tegnap is idézett előadásában, miszerint: „A magyar EU-elnökség végén újabb erőfeszítéseket tettünk a béke érdekében. Javaslatot tettünk egy karácsonyi tűzszünetre és egy nagyszabású fogolycserére. Milyen szomorú, hogy ezt Zelenszkij elnök a mai nap során egyértelműen elutasította és kizárta. Mi megtettük, amit lehetett!”

Ebben csupán az a csont, illetve a zavaró tényező, hogy az ukránok is olvassák miniszterelnökünk Facebook-oldalát, ahol közölni szokta, ami a fejében gőzölög, következésképp válaszolnak is rá, ami azonban a magyar sajtó túlnyomó rezsimpárti részében meg soha nem jelenik. Ez bevett szokás, de ma már szinte azt sem mondhatjuk, hogy az egész alávaló cirkusz a gombáknak szól, hiszen ők rég túlvannak már ezeken (is), és legfőképpen azzal foglalatoskodnak, hogy életben maradjanak a nekik hazudott Kánaánban.

A bolti akciókat nézik, és nem kegyelmes urunk közösségi oldalát olvasgatják. Így nagy valószínűséggel, ahogyan ma már az sem jut el a tudatukig, hogy Orbán Viktor békegalamb jelmezben szarik a sakktábla közepére, így azzal sem foglalkoznak, hogy az ukránok csípőből cáfolják mindazt, amit Orbán és decens csapata róluk és a nevükben elmondott. Pedig éppen ez történt. „Ukrajna nem is mondhatott nemet a magyar javaslatra, ami karácsonyi tűzszünetet kezdeményezett, ugyanis egyáltalán nem kaptak ilyen javaslatot.” – Így az ukrán reakció.

Mindemellett a mimagyarok a magyar kormány kommunikációjából azt sem tudhatták meg, holott talán fontos lehetne, hogy amikor a mi békegalambunk Putyin cimborájával diskurált telefonon, ott az hangzott el, hogy a Kreml „továbbra is kizárja a konfliktus békés rendezésének lehetőségét”. Ezek után talán érdekesnek mondható, hogy az ebben a kontextusban fölbugyogó összes szart az ukránokra igyekszik kenni doktorminiszter urunk, és bár annyiszor föltettük már a kérdést ennek kapcsán válasz nélkül, miért, most megint meg kell tennünk.

Több aspektusból is. Mert és ugyanis az oroszok kihasználva Orbán bődületes hazugságát, az ő nyomán két kézzel mutogatnak az ukránokra: „Zelenszkijnek a közösségi médiában megjelent reakciójából, valamint környezetéből ítélve az ukrán fél elutasította Orbán minden javaslatát” – mondta Peszkov, Kreml szóvivő, amiben az is érdekes, hogy diplomáciában nem nagyon szoktak a Facebookra hivatkozni, mert ott sok minden megjelenhet, aminek köze sincs a valósághoz. Mint ahogyan a sánta kutya most is elszaladt, miniszterelnökünk pedig itt maradt.

Vizsgálandó lehetne Orbán és az oroszok fura szimbiózisa önös érdekből már csak azért is, mert ez az országnak sem a múltat nézegetve, sem a jelent vizsgálva, a jövőre pedig szinte gondolni sem merve egyáltalán nem jó, mi több, csak kára származhat belőle. Mint ahogyan már most is, de a jelek szerint ez sem doktorminiszter urunkat, sem a Fideszt nem érdekli, az okok azonban mindaddig ismeretlenek maradnak, amíg a Kreml nem borítja ki a gusztustalan tartalmú bilit. Amíg azonban Orbán olyan jó fiú, mint most is, ilyen nem történik meg.

Addig is az szűrhető le, hogy ez megint egy újabb alávaló színház, amelyben Orbán és Putyin, a Karmelita és a Kreml élő egyenes adásban fogtak össze, hogy belerúgjanak Ukrajnába, illetve velük együtt a világ azon (jobbik) felébe, amelynek már elege van ebből az egészből. Mindezt pedig az EU soros elnökség örve alatt, ami még visszataszítóbbá teszi az egész mocskos előadást. Vannak azonban kiegészítő elemek is a szeánszban, és ezek legalább olyan fontosak a végeredmény szempontjából, mint az eddigiek.

Orbán bizonytalan állagú személyiségéről volna szó, a narcisztikus, megalomán, hatalommániás, zűrzavarról, amely jelen stádiumában Magyarországon túllépve világpolitikai tényezőként határozná és mutatná meg önmagát, ami ebben a formában a nevetségesbe hajlik. Csak nem tudunk rajta jó szívvel mosolyogni. Ám az elborzadás és megvetés mellett megteszik ezt helyettünk azok, akik korábban kávézni küldték a folyosóra, amiből hősünk nem tanul, igaz, olyan nagyon szándékában sem áll. Feredőzik a trutyiban.

Csak minket is magával ránt a mélybe, az a baj. Meg még természetesen sok egyéb is, hogy napestig lehetne sorolni.  Összefoglalva mégis, ez az egész azt mutatja, hogy miután Orbán az egész országot a saját kis homokozójává tette, kirabolta, lebutította és romba döntötte, most már semmi egyéb nem érdekli, mint a saját zavaros és visszataszító ambíciói. Tizenöt keserves év után eljutottunk ide, hogy az ukránok kapcsán kijelentette „mi megtettük, amit lehetett”. Akkor az kérdenénk, most már vége is lesz az egésznek? Költői érdeklődés volt.