Ajakmesék

Ahogyan ülünk ott a pulpituson alsó ajkunk lefittyedvén mintegy önmagunk örökkévaló szobraként, süt belőlünk a méltóság, a tekintély, az, hogy ismerjük és leginkább megvetjük a köröttünk nyüzsgő világot, mint egy kikezdhetetlen kődarab. Az ajak ilyetén állása hosszú évek kitartó erőfeszítéseinek köszönhető. Mint a testépítő az izmait, úgy alakítjuk ajkainkat egy életen át, földi létünk ormain már az arckifejezésünk készül ítéletet mondani élőkön és holtakon. Ebben a lefittyedésben benne van az erényes ifjúság, az Isten, haza, család szeretete, a tekintélyes apa, később nagyapa, aki féltő, igazságos ítélettel gardírozza a család és a haza dolgait. Ilyenek vagyunk, örvendünk a köztiszteletnek, kapjuk a kitüntetést, enyhe szappan és hintőpor szagunk van kávé-étcsokival elegyest, öltönyünk rendezett, cipőnket asszonyunk rendben tartja.

A lefittyedő ajakban benne vannak a kérlelhetetlen elvek, az elsőáldozás és bérmálkozás, számtalan húsvéti körmenet és karácsonyi éjféli mise. Ám a fittyedésbe merevedett ajak, mint egy élet maszkja azt mutatja, hogy gazdája igazi örömöt alig is ismert, mosolyogni nem szokott, mert az árt a tekintélynek, most pedig már nem is tud. A mosoly dolgát végző izmok elsorvadtak, mert az öröm maga a restség, elvonja a figyelmet a haza dolga fölötti szünet nélküli aggódásról. Aki mosolyog, az elvtelen élvhajhász: az arc fejezze ki a hitet, szigorúságot, erényeket, méltóságot, tekintélyt, ahol nincs helye a nevetésnek, a mert a nevetés gyengeség. A szigor az erő. Önmagunkkal szemben, gyermekeinkkel, asszonyunkkal szemben. Az élet rend, a mosoly rendetlenség, az erény az arcon ül, messziről virít, az erénynek nem sáros a cipője.

Ahogyan öregszünk, az ajak úgy húzódik egyre lejjebb, lassan már a mellet veri. Ilyet látván a kutyák nyüszítenek, a postás haptákba áll, gyermekeink pedig kézcsókkal illetnek, miközben a vesztünket kívánják, hogy fordulnánk már föl. Köröttünk hangos szó, zene nem eshet, szellenteni nem lehet, nemiségről nem beszélünk, hálóingünk pedig a földig ér. Asszonyunk egy életen át vágyakozik egy mögöttünk valóra, romlott katonatisztre, káromkodó kocsisra, ilyesmiket gyón meg vasárnaponta a papjának. Asszonyunk élete a mosolygó pokol maga. És a miénk is, csak nem valljuk be, mert a szobrunk nem engedi. Egymás mellett forgolódunk asszonyunkkal az ágyunkban, csatakos izzadva a poklukban, hogy reggelre kelve ezt a mocskot lemosván térjünk meg a világba újra illatosan és görcsbe szorult gyomorral.

Ülünk a pulpituson ajkaink lefittyedvén, s ha szólni kell, méltóságunkból, korunkból, rangunkból és tapasztalatunkból utat mutatni, frázisok jönnek ki belőlünk, amelyek egyre üresebbek, és kezdünk elgondolkozni azon, mivégre vagyunk a világon. Összegezzük az utat, írjuk meg mintegy a halotti beszédünket erényeinkről, érdemeinkről, tiszteletre méltóságunkról, amikor egyszer csak meglátjuk magunkban a végtelen semmit. És nem jön Ivan Iljics feloldozása, amit úgy nyerhet el az ember, ha bevallja, hogy élete köznapi és iszonyú volt, mert a képzelt méltóságunkba merevedés mindezt megakadályozza, így lesz majd halálunk is, ahogyan létünk eddig, hasztalan. Nincs Istenünk, akihez imádkozhatnánk, hogy bocsáss el, mert hitünk nem volt soha, csak egyházunk és papjaink.

Így hát a többi lefittyedőssel, illetve a leendő csüngő ajkúakkal, akiknek a fiatalsága hasonlatos a valaha volt miénkhez, úgyannyira üres, tartalmatlan és színpadias, pártba tömörülünk, olyanba, amelynek a nevében szintén az üres méltóság és tisztesség szerepel. Pajzsként tartjuk Istent üres romlottságunk elé, takarózunk vele mintegy, mint ahogyan fityegő ajkunkkal is álcát mutatunk, takarjuk vele semmire nem való, értéktelen életünket. Lefittyedő arcunk az erkölcsünk, mert szívünkben olyan nincs, jóság pedig nem is volt soha. Iszonyú lesz majd nekünk az ébredés halottas ágyunkon, amikor asszonyunkból kitör az életen át tartó keserűség, és a pofánkba vágja: dögölj meg vén hülye. És ekkor tapasztaljuk meg a világűr végtelenségét, meg a csillagokét, ahová zuhanunk gyorsulva egyre a sötét semmibe.

Krumpligender

Végre megtudhattuk, mivégre született a nagy hirtelen összegrundolt PestiTV. Azért, hogy abban összegyűljön a NER legalja, és kiteregesse a mocskos lelkét olyképp elsősorban, hogy bármi elképesztőséget művel az elit, annak ott rögvest akadémiai alapokat adjanak Bayer stílusában. Mint annak idején, amikor Lékai bíboros magyarázta nekünk, hogy zsenge ifjú korában a hitét tudományosan megalapozták a szemináriumban, így hullatva le a leplet arról az elépesztő világról, ami a fejében gőzölgött.

Ebben a televízióban azért gyűlt össze tegnap Bayer Tagkönyv, Semjén Vadász, meg valami Szarvas Szilveszter dupla prostisrácos igazgató, hogy megvilágítsa annak az ideológiai hátterét, miért csinált hülyét magából a kedves vezető Európa előtt megint a genderezéssel, és miért kapott 4,4 milliós büntetést a jobbikos Jakab Péter. Előre is összeegezve arra jutott a három szellemi méltóság, hogy Jakab pszichopata, a gender tilalmát pedig be kellene vezetni az Alkotmányba, ami nincs, Semjén viszont mégis emlegette.

Ne feledjük, hogy Semjén de jure miniszterelnök-helyettes, így, ha ő sem tudja, hogy az alaptörvénynek van asztala, meg azt szokták foltozgatni, illetve, ha ebbéli minőségében kurvaanyázik egy televíziós műsorban, az méltatlan, mert nincs szokásban kultúrállamokban. Csak minálunk, és ezzel már minősítettük is a rendszert, amire az, hogy korcs demokrácia, még nagyon hízelgő jelző. Leginkább fasiszta trutymó, de még találóbb volna csak tébolydaként emlegetni, mivelhogy leginkább éppen az egészen.

Hogy az ember látogatóként elképedve meredne rá, viszont benne él, ezért inkább elszörnyed. Főleg ezt a hármat nézve, és belegondolva abba, milyen tripet jelent egy ilyen szeánsz a jómunkás magyari embernek, megengedően göcögve mégis, hogy nézője úgysincs, akkor viszont kár bele az adóforint. De erre a ritmusra kár a királyi tévébe is, a királyi lapokba és rádiókba, egyáltalán hogy jönnek ahhoz, hogy az én pénzemen szidják az én kurva anyámat. Ilyen is csak a NER-ben lehet, ahol lazacon tenyésztenek futballistákat.

Azt is az én pénzemen, de ez ma mellékszál csak, mert elvitt a forradalmi hevület. Onnan induljunk ki tehát, hogy pár napja Jakab Péter a parlamentben egy zsák krumplit akart átadni a kedves vezetőnek a borsodi választások szimbólumaként, s ezt a felhorkanást többek között a tévében eltelten genderező Semjén állította meg, mint valami testőr. Jakabot ezért Kövér házelnök 4,4 millióra büntette, majd itt a tévében Semjén még pszichopatázta is, ami nem komilfó, védtelen áldozatot nem rugdosunk ugyanis.

Igaz, szarvasra sem vadászunk helikopterről, a tüntetők csokiját nem zabáljuk meg, és pörge kalapban sem lovaglunk be Kézdivásárhelyre, mert előbb-utóbb a tökünkre lesz lépve. Mint most az ukránok által, akik bekérették a magyar nagykövetet, hogy a NER ne monyákolja össze az ő választásukat, amire a nagy bekérető vagy berendelő, Szijjártó visítozott, hogy nem érti a berendelést, sőt, egyenesen nonszensznek nevezte az MTI-hez eljuttatott közleményében, amelyet az sűrű nyelvcsapások közt le is hozott.

De térjünk vissza a tévéhez, a Budavári Fórumhoz, ahol Jakab mellett Hadházy is pszichopatának neveztetett, Semjén szerint meg Gyurcsány őrült és veszélyes, s hogy teljes legyen a káosz, Horn Gyulát istenítették, mert nem adta el a magyar bankokat Sorosnak. El kellene akkor dönteni, hogy Gyuszi bácsi gyilkos pufajkás volt vagy nemzetmentő hős, mert az ember nem bírja követni a nézőpontok módosulását, illetve annyit érzékel, hogy Orbán buktáinak kell módszeres alapokat adni.

Genderezni azért volt muszáj, mert Orbán az EU-csúcson mindenki megrökönyödésére ahhoz ragaszkodott, hogy egy Afrikával kapcsolatos dokumentumba ne kerüljön be a gender equality kifejezés, mert az túlideologizált. Orbán ott, az uniós csúcson tárta fel lelke sötét bunkóságát, s ha emiatt szembe röhögték volna – nem tették mert volt gyerekszobájuk –, akkor azt kérték volna ki, hogy a magyar népen ne röhögjenek. Pedig lehetne, hogy ilyen degeneráltra szavaz kitartóan egy stabil bázis.

De, hogy ezért a helyettese este a tévében már szó szerint ezt mondja, ez már delikát: “A gender tilalmát szigorúan a gyermekek védelmében akár az Alkotmányban is rögzíteni kell. Kövér László mondta a legjobb és legtökéletesebb mondatot, miszerint én is férfi voltam egy női testbe zárva, de aztán megszült az anyám”. – Ilyenkor az ember csak tátott szájjal figyel, hogy mi van itt, mi az anyám valaga. Hát ez, Buddhában testvérek, a sötét alagút, amibe iramlunk bele, nem látszik szűnni, köznapiabban: nem pislákol a fény a végében. Jóccakát tehát.

Szijjártó hangsúlyoz

Nem lennénk most Donald Tusk helyében, aki emberként is megbukott Szijjártó külügyes szerint. Tette mindezt azért, mert korcsnak nevezte a magyar demokráciát. Tévedett. Kár volt eufemizálni, nem tanult Kádár apánktól, miszerint ha krumplileves, akkor krumplileves, ergo, ha fasizmus, akkor fasizmus. Mindjárt egyszerűbb így, nem kell jelzőket használni, mert abból csak a félreértések meg a sértődés van, mint kitetszik. De rossz az, aki rosszra gondol, a korcs nem feltétlenül dehonesztáló, mert például kutyában milyen aranyos keverékek vannak, sokszor meg kell őket zabálni szinte.

Tusk viszont kétféle módon bukott meg, hogy el ne feledjük, mégpedig pártvezetőként és emberként. Pártvezetőként szerintem is, mivelhogy a Fideszt még mindig nem vágta ki, mint macskát szarni. Szeretné ő, de nem elég erős hozzá. Kisebbségben van az efféle buzgalmával, és ez meg is fekszi a gyomrát, hogy még mindig egy asztalnál kénytelen ülni például ezzel a Szijjártóval is. Az élet nem habostorta, Donald, csapásokat adunk és kapunk, ráadásul az ürgékre is figyelni kell. Emberként viszont a lélegeztetőgépek miatt bukott meg ez a Tusk, mert nem vett magának.

Manapság a lélegeztetőgép az emberség mértékegysége, ami miatt pedig a magyar ellenzék a bűnös. Addig-addig nyüszögtek, hogy ennek a stadionnak az árából mennyi ilyet lehetett volna venni, míg fogták magukat ezek, és beszereztek tizenkilencezret, most meg úgy osztogatják, mint a Mikulás a szaloncukrot. Mindebben az a delikát, hogy a magyar adófizetők pénzén boltoltak okosba, hogy tele legyen a zseb is, meg mutogatni is lehessen, milyen szépen csillognak azok a lélegeztetők. Hogy Tusk ilyet nem tett, azt inkább nem vetném a szemére, de nem vagyunk egyformák.

Nekünk a lélegeztetők okán a lopás fáj, de ezt ugyan fölfogják, de be nem vallják, valahogyan úgy, mint mikor Gulyás miniszter csavarta úgy a valóságot, hogy az SZFE diáksága érte és a kedves vezetőért tüntet. Ez ugyan egy logikai bonmot, de az aljasság szüremkedik ki belőle mégis, az eltorzult, beteg gondolat. Mert ha már lélegeztető, akkor említsük meg egy másik szívünk szerelmét, bizonyos Menczer Tamást, aki már annyira belelovalja magát a degenerációba, hogy valószínűleg nem csak úgy csinálja, hanem tényleg úgy is maradt, és végleg.

Érdemes őt bővebben macskakörmözni, annyira bájos, ami belőle kifakadt. Azt mondta ez a rossz ember annak kapcsán, hogy most épp a cseheknek postáztak el százötven lélegeztetőt, aminek a fölét már lelopták, szóval így nyilatkozott: „A magyar kormány lélegeztetőgép beszerzéseit folyamatosan támadják a kamuvideós baloldal vezetésével, de akik ezeket a beszerzéseket támadják, azoknak valójában nem fontos a magyar emberek élete és biztonsága. Ez az elmúlt harminc év legaljasabb és legembertelenebb akciója”. És ezt komolyan is gondolta.

Ez már nem is korcs, hanem demens, hogy visszakanyarodjunk a jó Donald-Szijjártó csörtéhez, mert a lengyel, aki megbukott egészen, még történelmi leckét is kapott a tarajostól, de reméljük, ezt csak a jachton delirálva hozta így össze, mert, ha nem, akkor az elég kínos. Illetve egészen az. Tusk megtudhatta tőle, hogy a magyar nép, a nemzet egész történelme során, harminc évvel ezelőttig egyfolytában a demokráciáért harcolt. Akkor tehát István királyunk is, vagy a nemesek ajkaikon Mária Teréziának ajánlott vérükkel. Illetve sorolhatnám még az alakokat bőven.

Hogy elcseszett történelmünk során ki mindenki nem harcolt még egyáltalán a demokráciáért, hanem valami egészen másért. Mindebből kitetszik, hogy ez megint csak olyan szijjártós rikkantás volt, berendelés és kioktatás két helikopterezés között, viszont a sajtó szerint ezeket ő mind hangsúlyozta. Isteni ez a dedós zsurnalista nyelv, ahol a hősök és nagy emberek egyfolytában hangsúlyoznak, nyomatékosítanak és aláhúznak, alapesetben meg csak kijelentenek. Mint valami zsinórmértékek, akiknek a szava szent. Egyáltalán nem, sőt, röhejes, mint történetünkből is látszik. Elegem van tehát, de nagyon.

Félelem és reszketés

Doktorminiszterelnök úr szombatra virradóra maszkokkal álmodott. Olyanokkal, amelyeket ő maga és bájos csinovnyikjai csupán olykor-olykor viselnek. Doktorminiszterelnök úr is elsősorban videókonferenciákon hord ilyen készséget, amikor egyedül ül a monitorral szemben, ilyenkor aggódik, hogy a taknya rá ne folyjon a gépre, és ezért maszkot ölt. Különben nem igazán. Viszont a nép elkezdett hullani, mint ősszel a mindenféle alapbetegségektől szenvedő legyek, így eszébe ötlött, hogy nem is olyan régen azt ígérte, mindenki ki lesz gyógyítva a kórból, ezt ő személyesen garantálja. Mindenki gyógyultan ücsöröghet az út szélén.

Ez viszont nem megy, ez a gyógyítás, döbbent rá álmatlanul, izzadságtól csatakosan forgolódva a dunna alatt, mint a rét egészen. Maszk, ugrott be neki aztán, ahám, a maszk, világosodott meg, hogy a doktorok ezt hajtogatják minduntalan. Így hát arra jutott, intézkedik azonnal is. Szeretett intézkedni nagyon, az intézkedés volt az élete, élvezte, hogy még ki sem mondja, ki is alig gondolja, mi volna a kedvére épp, és máris kész, előterjesztve, megszavazva, végrehajtva. Maszk lesz tehát, ült föl az ágyában tegnap korán, hogy a törzshöz siessen. Csak még egy kis könnyű früstököt vett magához, pörköltöt, kalbászt, kirántott húst ugorkával (kovi).

A páncélozott géperejű jármű röpítette őtet a setét hajnalon a kihalt, ködgomolyos utcákon, ahol előtte nap tízezrek vonultak lelkesen éltetni és dicsérni őt. Legalábbis ezt mondta neki Gulyás minisztere, és, amilyen hülye volt, el is hitte neki, illetve érezte is legbelül. Szerette azt is, ha imádja őt a népe, kezet csókol neki, a nevét skandálja kétmillióan a Kossuth téren, békemenetel érette, bemutatja a disznajának vagy megszoborloja őt. Az élet apró örömei ezek. De máma munka van, gondolta a törzs felé suhanva a páncélozott géperejű járműben a hajnalon, csak a kevlár nyomta a gyomrát kicsit. Azt az utolsó pár sült kalbászt nem kellett volna, vélekedett.

Fölsietett a lépcsőn tehát tőle telvén, belépett a szobába, ahol a törzs már várta. Olybá tűnt, a törzs élete értelme ez a várás. Hogy arra vannak. Várni őt. Egyikük az ajtóban figyelt tehát, s amint meghallotta a lépcsőn szuszogását, elrikkantotta magát, törzs, vigyázz, fogadás balról, zászlónak tisztelegj. Így lépett be a kétszárnyú ajtón, és jóindulata jeléül intett kedvesen két karral nyugtatva mindenkit, és kappanhangon szólva, hogy szagyítyesz továrisi. Ami a legérdekesebb volt, értették, rajtuk ragadt még ennyi tudás az MSZMP-ből, mielőtt ifjak lettek volna és demokraták. És megőrizték akkor is, amikor polgárok voltak, most meg, hogy keresztények, pláne.

Doktorminiszterelnök úr kifejtette hát a tervét, előadta, mire jutott álmatlan forgolódva, hogy neki kellet ezt is kitalálni, hogy népe maszkot viseljen tehát minden áron. Hogy érezzék a törődést, utasította a belügyes fiatal demokratát, hasson oda erősen és nagyon. Ám ő csak vihogott a ragyás képével, hogy fölösleges, főnök, mert az a tapasztalat, csak meglátják a járőrt, már az elég, így hát több rendőrt küld az utcára a katonák mellé Tele lesz rendőrrel meg katonával az egész nyüves ország, gyárak, kórházak, hivatalok, iskolák, utcák és az egyetemek élei, még a csecsemők is maszkban szopnak, mert be vannak szarva azok is.

Fél-e eléggé az istenadta nép, érdeklődött a ragyástól doktorminiszterelnök úr. És kapta is a választ egyből, mintegy csípőből, hogy ó, igen. Alagutak a határon, pipa, migráncsok, pipa, Soros, pipa, népet zabáló bukott baloldal pipa, meg a szemkilövető Gyurcsány is pipa egészen. A buzikat se feledjük, intett doktorminiszterelnök úr, az LMBTQ-sokat se, hogy tőlük is csak a szenteltvíz véd meg óv. Meg most már a színészek, mindenféle filozófusok, álmodozó írók és költők se legyenek feledve, meg a nemzetközi összeesküvés, a tuggyukkik. Van-e elég rézfaszú bagoly raktáron, kérdezte még, és intézkedett, hogy a rendőrök mellett azok is legyenek az utcán.

Ücsörögjenek a villanyoszlopokon, vagy inkább a járőrök vállain, onnan huhogjanak. Átnézték még a számokat, innen kihúztak, Karácsonynak beírtak pár halottat, néhány lélegeztetőgépet kiutaltak Ugandának, ahol majd templomot építenek, miután közösen aláírták az abortuszellenes egyezményt. Hívjuk meg az érseket az erkélyre, utasított még doktorminiszterelnök úr, és összefoglalta a munkás reggel eredményeit: akkor tehát maszk, ha beleszakadnak, akkor is. A ragyás még megkérdezte, a futballszurkolókkal mi legyen. Azokat hagyjuk, mondta a doktorminiszterelnök, és azon gondolkodott, mi legyen az ebéd: velőspacal a Sziszinél vagy töltött lazac a Gundelnél. Mert megéhezett.

Semmiért egészen

A Fővárosi Törvényszék úgy döntött, hogy az SZFE-n folyó sztrájk jogellenes. Erre a sztrájkolók, a hallgatók, és minden lázadó reagált, hogy nem. Nagyon okos nyilatkozatban magyarázták el, miért is, ami szövegből kitűnt, a renitens fiatalok érettebbek, higgadtabbak és felkészültebbek mint a komplett, őket bekebelezni kívánó kormány. S hogy még morálisan is messze azok fölött állnak, az nyilatkozatuk befejező, megsemmisítő mondatából világlik ki, bár eddig sem volt kétséges:

„A munkáltatói jogkörökkel való hatalmi visszaélés lehetőségének fitogtatását nemzeti ünnepnapon, amikor egy önkényes elnyomó rendszer ellen hősi forradalmat vívott magyarokra emlékezünk, nem csak ironikusnak, de méltatlannak is tartjuk.” – Innen nézvést a tegnapi összes hamis pátosz semmisnek mondható. Bár eddig is az volt, ha belegondolunk abba, Orbán Viktor Nagy Imre koporsóján tapodva kezdte meg kétséges és mára gyalázatossá vált politikai pályafutását.

Hogy ne dőlhessen hátra elégedetten böfögve sem ő, sem a talpasai, arról pedig az esti tüntetésen Vilmos Noémi gondoskodott, aki megüzente a despotának, hogy forradalmat csinálni lehetséges. Nagy valószínűséggel Vilmos Noémit a napokban ocsmány ódon fogja megtalálni az Orbán-média és a Bayer félék, mint előtte már oly sok más társát, azzal az alapvető különbséggel, hogy az SZFE – és ő – már most szabad, kívül esik a NER-en, és nemcsak azért, mert különálló tanköztársaságot alapítottak.

Nem állom meg, hogy fel ne idézzem Orbán Viktor egyik kis színesét, amit a Terror Háza avatásakor szíveskedett előadni nagy gyönyörűségünkre – ha már a kommunizmus elleni lázadás –, mikor is Szabó Lőrinc szerelmes verséből idézett a bávatag, politikai tartalmúnak vélve, vagy próbálva meg beállítani azt. „Mint lámpa, ha lecsavarom,/ Ne élj, mikor nem akarom”- csillogtatta meg akkor irodalmi műveltségét miniszterelnök elvtárs mindezzel a nép ellenségeire utalva, holott csak egy lányról van szó.

Ilyen horizonttal érthető a szotyola, a trottyos gatya meg a demizson vőmurammal, de én hajlandó vagyok belemenni ebbe a játékba, és folytatom a szerelmi vallomás társadalmiasítását. Ugyane versben (Semmiért egészen) található ugyanis ez is: „Törvényen kívül, mint az állat,/ Olyan légy, hogy szeresselek” – És íme, el is érkeztünk Neriába a képzelet szárnyain, és éppen oda, hogy az SZFE sztrájkját jogellenesnek ítélte a bíróság, kívül helyezve mintegy a törvényesség keretein az ott folyó dolgokat.

Így állít elő a rezsim Robin Hoodokat, azokat a keveseket, akik eszmélésükben eljutottak odáig, hogy a NER törvényei nem mindig érvényesek, és most nem azt értve ebben a kontextusban, hogy szabad ölni vagy lopni – bár sokaknak igen –, hanem a társadalomszervező irányelvek nem mindig tartandók be, mert a NER ezeket leginkább a társadalom ellen hozza a saját érdekében és hasznára. Eljött – vagy egyszer majd eljön – az a pont, amikor nyíltan szembe lehet vagy kell helyezkedni a káros törvényekkel.

Ezt az állapotot egyébként röviden forradalmi helyzetnek hívják, Leninnel szólván (vagy Marxszal, tök mindegy), amikor az alul lévők nem tudnak a régi módon élni, a felül lévők esetünkben meg már rég nem tudnak kormányozni sehogyan sem. A helyzet azonban, bár mókásnak tűnik, mégsem az, mert semmiféle szabadságharc nem lehet az, esetleg felemelő. Viszont épp ennek a közepén vagyunk, illetve az SZFE van ott, a nagy többség csak bámulja, még többen pedig még csak nem is hallottak róla.

Azonban majd épp ezekben a napokban dől el, a despota meddig tűri szabályainak be nem tartását, és mikor véli úgy, ez már a hatalmát veszélyezteti, és végül, ha így érzi, akkor annak megóvása érdekében meddig képes és hajlandó elmenni. Hogy hová jut mindez, az attól is függ, a többi jogfosztott, hogy úgy ne mondjam, megalázott és megnyomorított ember és réteg – van belőlük rengeteg – mikor képes vagy mikor karja felemelni a víz alá nyomott fejét. (De szép kép sikerült megint.)

Voltaképp erről szólnak az eljövendő napok, hogy a Bélák, Józsik és Mariskák belássák, ami az SZFE-n történik, az értük is van, és nem pár fiatal hőbörgése, ahogyan azt a hatalom beállítani igyekszik. Ilyen egyszerű a határvonal aközött, hogy élünk vagy megdöglünk, tessenek választani. Olyan egyszerű elmenni az erdőbe Robin Hood mellé, és élvezni azt, hogy nem minden és nem úgy kötelező, ahogyan azt Orbán és bűnbandája elképzeli. Még a reggeli testnevelés, meg a vasárnapi mise sem.

Spontaneitás és konvenció

Kövér házelnök a házban büdös bunkózott. Jakab Péter jobbikos frakcióvezetőt büdös bunkózta le, és ezt most megvizsgáljuk szenvtelen hűvösséggel. Nem a Kövér mondjon le meggondolatlan indulatával – úgysem fog –, hanem esztétikai szempontból, amelyhez a muníciót Hauser Arnold adja nekünk, aki A művészet szociológiája című alapművében egy egész fejezetet szentelt a spontaneitás és konvenció kérdéskörének. Hogy mi ezek szerepe a mű létrejöttében. A mű esetünkben Kövér házelnök a csimbókos bajuszával, vérben úszó, puffadt szemeivel, de legfőképp azokkal a gőzökkel, amelyek a koponyája űrjét kitöltik. Gomolyognak a duzzadt szeme mögött.

Kövér házelnökből kiszakadt az énje a büdös bunkózáskor. Megmutatkozott a maga pőre valójában az, amit a társadalmi megszokás, a szerep, amit kapott, ennek kötelmei, hogy például késsel, villával eszünk a klubban, taknyunkat nem a földre kenjük és más formaságok amúgy eltakarnak. Ezek a konvenció részei, amit nevezhetünk civilizációnak is, ami az évtízezrek alatt a homo sapiensre ragadt, az Orbán által ideálul állított homo christianusra viszont ezek szerint nem. Az a pillanat, midőn Kövérből a büdös bunkózás kiszakadt, a spontaneitás győzelme volt a konvenció felett, leomlottak a gátak, és ott állott előttünk házelnök úr pőrén és csupaszon.

Az ilyesmi organizmust a sarki csehóban bekhendből vágják pofán, búcsúkban és ájtatos körmeneteken vasvellával hajkurásszák, ehhez képest hősünk glóriával a fején ücsörög a házban, mint közjogi méltóság, és egyre másra kiderül, hogy bő rá ez a gatya. Kibukik belőle a vadbarom úgymond, amikor nőket aláz meg, ellenzéki képviselőket egrecíroztat a kamaszok állatkínzó gonoszságával, vagy épp, mint a múltban, amikor negédesen megkért minket, hogy fáradjunk a padlásra fölkötni magunkat. Ezek mind az ő leglényege. Hogy olykor nem bőg, mint egy rossz tulok, az a megszokásnak – másképpen konvenció – köszönhető, civilizációs gátlásoknak, ostoba formaságoknak.

Viszont, ha kiterjesztjük vizsgálódásunk körét, ugyanezeket a késztetéseket találjuk mindahány nerhuszárban. Orbán közelebbről – szotyival, pálesszel és kalbásszal – egy falusi párttitkár képét mutatja, trottyos gatyája akár a barna öltönyhöz felöltött fekete cipő, vagy szandálhoz húzott fehér zokni. Németh Szilárd, nos, ő meg Németh Szilárd, hogy például Kósáról már ne is beszéljünk. Amikor lehullanak a díszletek, mind ott áll csupaszon mindenféle érték nélkül, mert képzelt fennköltségüket csupán a hatalomból nyerik. Ha nem méltatlan, Sziddharthát is idehozom igazolásomul, aki, amikor mindenféle hercegkisasszonyokat kínálgattak neki, csak elhúzta a száját.

Mind tele vannak ők is nyakig vizelettel ér ürülékkel csak, tisztázta így a buddhaság felé menetelve a látszat és való dichotómiáját. És magunk is, amikor kövéreket, orbánokat, és nem utolsó sorban rezsiszilárdokat kínálgatnak nekünk, hogy szeressük őket, lemondóan kell legyintenünk, hogy arra ezek méltatlanok. Hogy momentán épp valami hamis és képzelt ködökben ülnek a maguk Olümposzán, az csak a véletlen és a hülye választók műve, aminek vége lesz. Semmi sem örök, még az istenek is születnek és halnak minduntalan, házelnökök és párttitkárok meg pláne, így, ha Kövérre az örökkévalóság módján – aeterno modo – nézünk, mosolygunk csak rajta.

Ebből a szemszögből ő csak egy felkapaszkodott és felfuvalkodott senki, amit az is bizonyít, hogy még csak formálisan sem tud megfelelni annak a szerepnek, amit a konvenció számára ott a pulpituson előírna. Minduntalan kibukik belőle az őstulok, de ezzel mi kezdeni semmit sem tudunk. Félreállunk, letöröljük a tölgyek alatt, ahol szeretünk pihenni. Például én azon is csak mosolygok, hogy ünnep lévén micsoda fennköltségek történnek és hangzanak el máma, és ezzel a tudással, ahogyan pőrén állnak előttünk felfuvalkodott ostobaságukban, már mindegy lesz, mit fognak mondani. Pedig el fog hangozni néhány méretes baromság. De Kövérnek – is – köszönve képesek leszünk a helyén kezelni majd.

Spontaneitás és konvenció

Kövér házelnök a házban büdös bunkózott. Jakab Péter jobbikos frakcióvezetőt büdös bunkózta le, és ezt most megvizsgáljuk szenvtelen hűvösséggel. Nem a Kövér mondjon le meggondolatlan indulatával – úgysem fog –, hanem esztétikai szempontból, amelyhez a muníciót Hauser Arnold adja nekünk, aki A művészet szociológiája című alapművében egy egész fejezetet szentelt a spontaneitás és konvenció kérdéskörének. Hogy mi ezek szerepe a mű létrejöttében. A mű esetünkben Kövér házelnök a csimbókos bajuszával, vérben úszó, puffadt szemeivel, de legfőképp azokkal a gőzökkel, amelyek a koponyája űrjét kitöltik. Gomolyognak a duzzadt szeme mögött.

Kövér házelnökből kiszakadt az énje a büdös bunkózáskor. Megmutatkozott a maga pőre valójában az, amit a társadalmi megszokás, a szerep, amit kapott, ennek kötelmei, hogy például késsel, villával eszünk a klubban, taknyunkat nem a földre kenjük és más formaságok amúgy eltakarnak. Ezek a konvenció részei, amit nevezhetünk civilizációnak is, ami az évtízezrek alatt a homo sapiensre ragadt, az Orbán által ideálul állított homo christianusra viszont ezek szerint nem. Az a pillanat, midőn Kövérből a büdös bunkózás kiszakadt, a spontaneitás győzelme volt a konvenció felett, leomlottak a gátak, és ott állott előttünk házelnök úr pőrén és csupaszon.

Az ilyesmi organizmust a sarki csehóban bekhendből vágják pofán, búcsúkban és ájtatos körmeneteken vasvellával hajkurásszák, ehhez képest hősünk glóriával a fején ücsörög a házban, mint közjogi méltóság, és egyre másra kiderül, hogy bő rá ez a gatya. Kibukik belőle a vadbarom úgymond, amikor nőket aláz meg, ellenzéki képviselőket egrecíroztat a kamaszok állatkínzó gonoszságával, vagy épp, mint a múltban, amikor negédesen megkért minket, hogy fáradjunk a padlásra fölkötni magunkat. Ezek mind az ő leglényege. Hogy olykor nem bőg, mint egy rossz tulok, az a megszokásnak – másképpen konvenció – köszönhető, civilizációs gátlásoknak, ostoba formaságoknak.

Viszont, ha kiterjesztjük vizsgálódásunk körét, ugyanezeket a késztetéseket találjuk mindahány nerhuszárban. Orbán közelebbről – szotyival, pálesszel és kalbásszal – egy falusi párttitkár képét mutatja, trottyos gatyája akár a barna öltönyhöz felöltött fekete cipő, vagy szandálhoz húzott fehér zokni. Németh Szilárd, nos, ő meg Németh Szilárd, hogy például Kósáról már ne is beszéljünk. Amikor lehullanak a díszletek, mind ott áll csupaszon mindenféle érték nélkül, mert képzelt fennköltségüket csupán a hatalomból nyerik. Ha nem méltatlan, Sziddharthát is idehozom igazolásomul, aki, amikor mindenféle hercegkisasszonyokat kínálgattak neki, csak elhúzta a száját.

Mind tele vannak ők is nyakig vizelettel ér ürülékkel csak, tisztázta így a buddhaság felé menetelve a látszat és való dichotómiáját. És magunk is, amikor kövéreket, orbánokat, és nem utolsó sorban rezsiszilárdokat kínálgatnak nekünk, hogy szeressük őket, lemondóan kell legyintenünk, hogy arra ezek méltatlanok. Hogy momentán épp valami hamis és képzelt ködökben ülnek a maguk Olümposzán, az csak a véletlen és a hülye választók műve, aminek vége lesz. Semmi sem örök, még az istenek is születnek és halnak minduntalan, házelnökök és párttitkárok meg pláne, így, ha Kövérre az örökkévalóság módján – aeterno modo – nézünk, mosolygunk csak rajta.

Ebből a szemszögből ő csak egy felkapaszkodott és felfuvalkodott senki, amit az is bizonyít, hogy még csak formálisan sem tud megfelelni annak a szerepnek, amit a konvenció számára ott a pulpituson előírna. Minduntalan kibukik belőle az őstulok, de ezzel mi kezdeni semmit sem tudunk. Félreállunk, letöröljük a tölgyek alatt, ahol szeretünk pihenni. Például én azon is csak mosolygok, hogy ünnep lévén micsoda fennköltségek történnek és hangzanak el máma, és ezzel a tudással, ahogyan pőrén állnak előttünk felfuvalkodott ostobaságukban, már mindegy lesz, mit fognak mondani. Pedig el fog hangozni néhány méretes baromság. De Kövérnek – is – köszönve képesek leszünk a helyén kezelni majd.

A lét dadog

„Morális és esztétikai értelemben megtört Orbán Viktor hatalma…még nyerhet választásokat, de a lelkesedésnek, a tiszteletnek vége. Ezer oldalon látszanak a repedések.” Ezt TGM mondta tegnap szimbolikusan a halálra ítélt Klubrádióban, de sokra nem megyünk vele. Morálisan soha nem is volt hatalmon, a lelkesedés és tisztelet pedig 2010 derekára elszállt azokban, akik a megváltót remélték benne, de csak egy despotát találtak a mózeskosárban. Akinek volt szeme, már ’98-végére, sőt, ’94 körül látta miféle alak ez, a törzsközönségben pedig a lelkesedés és a tisztelet is a régi, vagy csak a behódolást álcázzák ezzel, a végeredmény ugyanaz. Ami változott, az az agresszivitás.

Az álca végleges lekerülése, a pőre fasizmus megmutatkozása. A széplelkek számára, akik ódzkodnak a tiszta víztől, iderakom – nem először és nem utoljára – a fasizmus jellemző jegyeit, és tessenek egyenként elgondolkozni rajtuk, hogy jellemzőek-e kies hazánkra és Orbán uralkodására: vezérelv, új civilizáció építésének akarata, a hatalom kultusza, elit- és küldetéstudat, militarista színezetű mozgalom, az ifjúság dicsőítése, juvenalizmus, etatizmus, az állam szerepének abszolutizálása, a forradalmiság és a tradicionalizmus sajátos keveréke, rasszista jegyeket viselő szélsőséges nacionalizmus, antimarxizmus, imperialista, birodalom-építő hódító, terjeszkedő törekvések.

Mondhatnám, hogy na, ugye. Na, ugye. A barna köd belepte az országot, amit immár nem esztétikai, nem is etikai, hanem pőre túlélési szempontból kell vizsgálni, teljes erővel kiállva az üldözöttek mellett, mint ahogyan azt a maga is üldözött Iványi Gábor tette az SZFE oktatói és hallgatói felé intézett levelében:

„Megrendít bennünket az az egység és hűség, amellyel összetartotok, hallgatók és mesterek…Kérünk benneteket, hogy számítsatok minket is a barátaitok közé. Tanácskozva szenátusunkkal, mely az augusztusi ülésén egyhangúlag szavazta meg azt a határozatot, amellyel kiállunk mellettetek, szeretnénk felkínálni, fogadjátok el azt a szerény, de valódi lehetőségeket kínáló ernyőt, amit az átmeneti időre felkínálunk: kollégiumunkban van még valamennyi szabad hely. Konyhánk most is kész a kérésnek megfelelően 30-40 ebédet biztosítani, de ez a szám akár az egész egyetemi polgárság rendelkezésére növelhető. A Wesley Magyarországon akkreditált felsőoktatási intézmény, így teljes szabadsággal oktassatok és jöjjetek, vegyétek igénybe egész infrastruktúránkat és élvezzétek vendégszeretetünket.”

Ilyet és ezt olvasva az ember torka elszorul, mert meglátja az emberséget az embertelenségben, és a magyart az űzött magyarságban. Morális és esztétikai bukásról beszélni abban a környezetben, ahol ilyenek mellett magánszemélyek jelentik fel a diákokat, semmire nem vivő fellengzős kijelentés, és azt is mutatja, miért tartunk ma ott, ahol. Országunk elitjének az a része, amely azért volt felelős, hogy ne fajuljon idáig a helyzet, ellenzékek és megengedő, lila ködös buborékban ücsörgő filozófusok, mindenféle elemző széplelkek, akik mindemellett egészen jól eléldegélnek, mára elvesztették a jogukat az út mutatására.

Azt, hogy hogyan lehet élni Orbán rendszerében, hogyan kell élni kizárólagosan ahhoz, hogy valaha is le lehessen bontani, vagy magától összeomoljon, nem a stúdiókban nyilatkozó fennköltek és okosak, a még mindig magyarázatot és kiegyezést keresők fogják eldönteni és megmondani, mert egyet nem látnak, ami pedig a leglényegesebb: nincs alku és nincs megbocsátás, nincsenek kínos mosolyok, és hovatovább közös légtér sincsen. Hogy megértsük, annak idején Dalnoki Jenő, a Ferencváros edzője azt mondta a kevésbé képzett, ámde csupaszív és megalkuvást nem tűrő védőjéről, hogy tizenegy Vépivel végigverném az egész világot.

Ma is van Vépink, akit Hadházynak hívnak. Egyedül vívja a szélmalomharcát, az ellenzék most is magára hagyta, hogy utána majd sóhajtozzon az esztétikai és morális bukásról a jól fűtött és jól fizetett irodájából, küldözgetve a szerkesztőségeknek a felháborodott közleményeket. Százhat Hadházyval végig lehetne verni a NER-t, és egyetlen Iványival otthonossá lehetne tenni azt. Minden más mellébeszélés, minden megengedés megalkuvás, minden okoskodás fölösleges. Ahogyan Aureliano Buendia mondta, mielőtt ezredes lett, de már érezte a változás szagát: nem olyan időket élünk, hogy ábrándozzunk. És mindezek után Macondo mellett kitört a forradalom, de nagyon.

A lét dadog

„Morális és esztétikai értelemben megtört Orbán Viktor hatalma…még nyerhet választásokat, de a lelkesedésnek, a tiszteletnek vége. Ezer oldalon látszanak a repedések.” Ezt TGM mondta tegnap szimbolikusan a halálra ítélt Klubrádióban, de sokra nem megyünk vele. Morálisan soha nem is volt hatalmon, a lelkesedés és tisztelet pedig 2010 derekára elszállt azokban, akik a megváltót remélték benne, de csak egy despotát találtak a mózeskosárban. Akinek volt szeme, már ’98-végére, sőt, ’94 körül látta miféle alak ez, a törzsközönségben pedig a lelkesedés és a tisztelet is a régi, vagy csak a behódolást álcázzák ezzel, a végeredmény ugyanaz. Ami változott, az az agresszivitás.

Az álca végleges lekerülése, a pőre fasizmus megmutatkozása. A széplelkek számára, akik ódzkodnak a tiszta víztől, iderakom – nem először és nem utoljára – a fasizmus jellemző jegyeit, és tessenek egyenként elgondolkozni rajtuk, hogy jellemzőek-e kies hazánkra és Orbán uralkodására: vezérelv, új civilizáció építésének akarata, a hatalom kultusza, elit- és küldetéstudat, militarista színezetű mozgalom, az ifjúság dicsőítése, juvenalizmus, etatizmus, az állam szerepének abszolutizálása, a forradalmiság és a tradicionalizmus sajátos keveréke, rasszista jegyeket viselő szélsőséges nacionalizmus, antimarxizmus, imperialista, birodalom-építő hódító, terjeszkedő törekvések.

Mondhatnám, hogy na, ugye. Na, ugye. A barna köd belepte az országot, amit immár nem esztétikai, nem is etikai, hanem pőre túlélési szempontból kell vizsgálni, teljes erővel kiállva az üldözöttek mellett, mint ahogyan azt a maga is üldözött Iványi Gábor tette az SZFE oktatói és hallgatói felé intézett levelében:

„Megrendít bennünket az az egység és hűség, amellyel összetartotok, hallgatók és mesterek…Kérünk benneteket, hogy számítsatok minket is a barátaitok közé. Tanácskozva szenátusunkkal, mely az augusztusi ülésén egyhangúlag szavazta meg azt a határozatot, amellyel kiállunk mellettetek, szeretnénk felkínálni, fogadjátok el azt a szerény, de valódi lehetőségeket kínáló ernyőt, amit az átmeneti időre felkínálunk: kollégiumunkban van még valamennyi szabad hely. Konyhánk most is kész a kérésnek megfelelően 30-40 ebédet biztosítani, de ez a szám akár az egész egyetemi polgárság rendelkezésére növelhető. A Wesley Magyarországon akkreditált felsőoktatási intézmény, így teljes szabadsággal oktassatok és jöjjetek, vegyétek igénybe egész infrastruktúránkat és élvezzétek vendégszeretetünket.”

Ilyet és ezt olvasva az ember torka elszorul, mert meglátja az emberséget az embertelenségben, és a magyart az űzött magyarságban. Morális és esztétikai bukásról beszélni abban a környezetben, ahol ilyenek mellett magánszemélyek jelentik fel a diákokat, semmire nem vivő fellengzős kijelentés, és azt is mutatja, miért tartunk ma ott, ahol. Országunk elitjének az a része, amely azért volt felelős, hogy ne fajuljon idáig a helyzet, ellenzékek és megengedő, lila ködös buborékban ücsörgő filozófusok, mindenféle elemző széplelkek, akik mindemellett egészen jól eléldegélnek, mára elvesztették a jogukat az út mutatására.

Azt, hogy hogyan lehet élni Orbán rendszerében, hogyan kell élni kizárólagosan ahhoz, hogy valaha is le lehessen bontani, vagy magától összeomoljon, nem a stúdiókban nyilatkozó fennköltek és okosak, a még mindig magyarázatot és kiegyezést keresők fogják eldönteni és megmondani, mert egyet nem látnak, ami pedig a leglényegesebb: nincs alku és nincs megbocsátás, nincsenek kínos mosolyok, és hovatovább közös légtér sincsen. Hogy megértsük, annak idején Dalnoki Jenő, a Ferencváros edzője azt mondta a kevésbé képzett, ámde csupaszív és megalkuvást nem tűrő védőjéről, hogy tizenegy Vépivel végigverném az egész világot.

Ma is van Vépink, akit Hadházynak hívnak. Egyedül vívja a szélmalomharcát, az ellenzék most is magára hagyta, hogy utána majd sóhajtozzon az esztétikai és morális bukásról a jól fűtött és jól fizetett irodájából, küldözgetve a szerkesztőségeknek a felháborodott közleményeket. Százhat Hadházyval végig lehetne verni a NER-t, és egyetlen Iványival otthonossá lehetne tenni azt. Minden más mellébeszélés, minden megengedés megalkuvás, minden okoskodás fölösleges. Ahogyan Aureliano Buendia mondta, mielőtt ezredes lett, de már érezte a változás szagát: nem olyan időket élünk, hogy ábrándozzunk. És mindezek után Macondo mellett kitört a forradalom, de nagyon.

Másképp szeretni egymást

Dúró Dóra ledarálta Müller Cecíliát. Tegnap megjelent egy videó a közösségi térben, amelyben Dúró Dóra kijelentette, hogy az országos tisztifőorvos a buzilobbi hatása alá került, meg kell tőle védeni gyermekeinket. Ezért ott a kamerák előtt előbb apró cafatokra tépte a főorvos asszonyt, majd a darabokat belegyömte egy húsdarálóba, és módszeres alapossággal tolta át rajta a nép ellenségét. Ami különös volt, hogy a főorvos asszony mindeközben egyáltalán nem vérzett, csak csodálkozva nézett, ahogyan forogva eltűnt a konyhai készség gyomrában.

A művelet végén a négy gyermekes anyuka elmondta, mind az összes kisded meghasonlott a tisztifőorvos azon kijelentésétől, hogy: „Egy picit most másképp kell szeretnünk egymást”. Ettől furcsán szorongatták nyunyókáikat a kicsik, szivárványos lett a bőrük, a szekrényben önmagától felforrt a szenteltvíz, a falról leesett a feszület, a család macskája pedig kukorékolni kezdett. Az apuka elment félelmében zászlókat tépkedni, egyáltalán meghasonlott a világ. Vélekedése szerint – mondta a hős anyuka – a buziság cseppfertőzéssel terjed, és mindenáron meg kell állítani.

Ledarálta hát Müller Cecíliát, darabjait egy zacskóban átadta az operatív törzsnek, hogy alapos fertőtlenítés után akár újra össze is ragaszthatják, majd kijelentette, tovább küzd a buzilobbi ellen. Már beszerzett egy ipari darálót a harchoz, tűzifát a máglyákhoz, és fehér csuklyákat a szemek helyén nyílással, ilyen kis hegyeseket a sarki ősmagyar szabótól. Veres püspök üdvözölte a bátor kiállást, és látványosan, nuncsakuval tört ripityára néhány lombikot az Édes Jézus légy velünk, mi egyetlen örömünk dallamára, amitől Semjén Zsolt meghasonlott, és szarvasokat élesztett újjá szájból szájba lélegeztetve.

Mindeközben a ló meghalt, a madarak pedig kiröpültek. Budaházy csapatai élén nyunyókák után kutatott szerte az országban sikátorok mélyén és padlások homályában, s amikor Orbán Viktor kézbe kapta a zacskóban Müller Cecíliát, azon tűnődött, összeragassza-e vagy avassa szentté. De rájött, hogy akkor, amikor szólít az idő, nem lesz ki parancsba adja neki a szükségállapot bevezetését, fogott hát egy tubus technokolt, a konyhaasztalhoz ült, és nekilátott összeillesztgetni Cecíliát. Ilyen ezer részes puzzle volt a Cecília, és még a sarkai sem voltak meg.

Mélyet szippantott Viktor a technokol rapidból, és szállani kezdett akárha luftballon a levegőégen, micsoda trip, ordította a konyhaasztalnál, hogy a kis piros fazoka is beleremegett, a koviubis üveg megrepedt, és folyt a savanyú lé szerte a karmelitákban, ellepte a bazi nagy földgömböt, ömlött a massza ki az erkélyen és folyt a Dunába bele. Savanyú lábszag terjengett az egész országban velőspacal gőzeivel elegyest, és Cecília néni csak nem akart összeállni a darabjaiból, a szobában pedig, épp a Viktor feje fölött elrepült egy nikkelszamovár, aki hangosan röhögött.

És nem szerelődött meg Cecília néni sehogyan. Hívatták hát Kásler sámánt, aki megidézte Paracelsus, Agrippa és Eliphas Lévi szellemét, elmondott tíz miatyánkot, majd szárított turulszarral szórta meg a foszlányokat, amitől Cecília néni, mint egy széttörő pohár visszafelé vetített filmje állt össze újra darabról darabra, s amikor készen lett egészen, megint csak azt jelentette ki: „Egy picit most másképp kell szeretnünk egymást”. Viktorral nem lehetett mit kezdeni, mert még röpült a technokoltól, így a Habonyt kellett hívni, hogy cseréljen szalagot a főorvosban.

Sokáig tartott míg Ibizáról megérkezett, de a nem is kormánygép elhozta azért. Igaz, kicsit fehérporos volt az orra töve, meg a szemei is csálén álltak, de csak megszerelte az öregasszonyt, s épp időben, mert már jelenése volt a kamerák előtt megint. Itt valahogyan elkottyantotta, hogy az adatok hiányosak, mert rossz a szerver, ezért most őt a Pintér belügyes darálta le, mint egészségünk fő letéteményese, és Cecília néni szemei kérdőn néztek, hogy mért már megint. Látszott, hogy semmit sem ért, mert nem is értett soha, és ekkor Viktor magához tért, majd kijelentette: győztünk, Soros már nem röhög rajtunk. – Dehogynem.