Pocsolya

Tegnap volt a demokrácia nemzetközi napja. Ilyen, az ENSZ által kijelölt ünnep, megemlékezés, figyelemfelhívás vagy pediglen mementó immár. Ebben a nyüves országban senkinek eszébe nem jutott szót ejteni róla, nem, mintha hiányzott volna, de azért mégis. Másutt se nagyon gyújtottak örömtüzeket, a levegőt sem ünneplik, amiért van, ha meg nincs, akkor nincs ki ünnepeljen fulladásos elhunyás okán, belőle kifolyólag. Egyébként azt sem tudjuk, mi fán terem ez a különös szó, hogy demokrácia.

Széplelkek pipával a szájukban, selyemsálban és szemüvegben, romkocsmák mélyén ábrándoznak róla, pontokba szedik, meghatározzák jellemzőit, összetevőinek arányát, mennyi liszt, hány tojás, majd kinéznek a légyszaros ablakon, hogy mennyit látnak belőle, és sóhajtanak. Mari néni azt a szakállast küldi be a tanácsházára, mert fess ember, keresztény, meg adott kolompért, a Viktor, az meg küldi az utalványt. Plébános urunk is elmondja, kit szeret az Isten, az a szemüveges azt ígérte, lesz járda, a garbós meg azt, hogy minden lesz.

Hogy a tyúkláb kilója, aranyom? De hasogat a lábom máma. Ez az élet, nem ám a pluralizmus, a fékek meg az ellensúlyok, hanem, hogy a sarkon megkúr egy turbános. Itt állunk a szingularitás küszöbén, ez a Musk már építi egybe az agyunkat mindenféle gépekkel, boltba menet, reggel hatkor meg úgy kongatták a közelben lévő nyüves templom harangját, mintha Szűz Mária újra terhes lenne, várná a csokot meg a családi autót, hogy beférjenek az ácsszerszámok. Mondjuk, majdnem kitörött a lábam egy gödörben, az utcámban rohad szét a flaszter ugyanis.

A boltban meg, az maga a csoda. Állunk a felvágottasnál hárman, két nő előttem, meg én, a hitetlen. Az első négy szelet parizert kér olyan halkan, hogy látszik, azt is szégyelli, a világon van. Aztán műsorként, vagy a maga megnyugtatására elrebegi, hogy ennyi kell a kiflijéhez, azt viszont nem vett. Jól túljárt az imperialisták eszén, most aztán nézhetik, ahogyan az ország dübörög, a jómunkásemberek meg két pofára tömik benne az ungarische coopos párizsit, ami környezetkímélő módon fűrészporból és gépzsírból készült, élelmiszer-színezékkel pirosítva.

A második nőnek fülig ér a szája, már a reggeli ködökben olyan harsány, mint egy körfűrész, és beleordítja a légbe, hogy húsz deka valamit kér. A tatának lesz, nem baj, ha a vége belekerül, majd azt mondja neki, az az eleje. Lenyűgöző gondolatmenet, nézőpont kérdése minden és meggyőződésé, a szart is el lehet adni pudingnak, már kezdem érteni a fideszistákat. Fölnyerítek a boldogságtól, az eladó lány rémülten néz, mi van itt, olyan bávatagság van a szemében, hogy mindent meg lehetne tenni vele, talán még azt is, hogy beszervezzük forradalmárnak.

A pénztárral szemben van az újságos pult, ott szerzik be a népek a napi szellemi betevőt. Rakják ki a pénztárosnak a kincseiket, Bors, Blikk, olykor Nemzeti Sport, és a helyi Mészáros termék, hogy megnézhessék benne, ki halt meg. A celebek csöcse, Dzsudzsák csülke és Jolán néni elhunyta a szellemi betevő a kolbász végével vagy elejével gusztus szerint. Hogy a demokrácia halott, vagy soha el sem kezdődött, innen a boltból nézvést mindegy is teljesen. Mindenki megtalálja a maga apró boldogságát vagy boldogtalanságát, amit nem a hatalom okoz, hanem a fia vagy az anyósa. Esetleg a menye.

Nem Orbán a hülye, hanem a postás (rendőr, vasutas), Brüsszel nincsen, csak a tanácsházi ügyintéző a szemét. A szomszédban él Misi, aki tán ötvenes agglegény, iszik és mindig az esőt szemléli. Új munkája van, önjáró fűnyírón dogozik, ez az ő BMW-je. Minden reggel elmegy a dolgozóba, majd fél óra múlva nagy hangon, dübörögve hazapöfög a kaszálójával, leparkol cél nélkül. Látszik, hogy dicsekszik, mutogatja fűnek-fának, mily jó dolga van a Mihálynak. Most neki mit magyarázzon az ember? Semmit se magyaráz.

Amerre ő jár-kel a kaszálójával, minden rogyásig van a fideszista plakátokkal, mert itt van ez a választás. Ahogy Mihály kormányozza a komoly gépezetet a füveken, csak ezt látja, ez vésődik a kevéske agyába. A boltból kijövők is ezt látják tatyójukban a négy szelet parizerrel vagy a kolbász elejével-végével, mellette a Blikk. A demokrácia nemzetközi napja? Ugyan már, királylány. Két napja esett, de az utca árnyékos oldalán még ott vannak a pocsolyák, bár már süt a nap. Viszont Sartre-tól tudjuk, van, amikor úgy süt, hogy nem érdemes kikelni az ágyból. Most nézem, úgy süt-e.

A Dal a miénk ! 2019-ben is

Szombathely rendezvénytere szeptember 14-én hatalmas színpaddá változott pár órára. Összeállt a város legnagyobb zenekara.

Dobosok, gitárosok, fúvósok, énekesek, közel kétszázan alkották a zenekart.
Képgaléria ide kattintva látható.


Hangoltak próbáltak és délután négy órától közösen játszottak. LGT: A dal a miénk, Halott Pénz: Darabokra törted a szívem, Lóci játszik: Nem táncolsz jobban, mint én, Tankcsapda: Örökké tart című számait.

A “Dal a miénk !” névre hallgató koncertet az Agora Kulturális Központ és a Jam Music közösen szervezte immár nem először. A nagy érdeklődés és a siker nem maradt el idén sem.


Képgaléria ide kattintva látható.

Mik vagyunk?

Egészen bájos lett mostanság a fideszcsürhe kommunikációja, vagy csak az én radarom romlott el, de nem hiszem. Közeledvén így az önkormányzati választások, a fiúk azzal szembesülnek, hogy jelölteket, ellenfeleket állítanak velük szemben, ami kellemetlenséget ők módfelett rühellnek, de meg kell adni a módját, úgy kell tenni, mintha demokrácia volna. Ezért ők, bár duzzogva ugyan, de elnézik, hogy mások is szívják mellettük a drága oxigént, és pöfög belőlük a széndioxid. Viszont minden egyes ellenjelölt az oka a klímaváltozásnak, melegítik a bolygót, meg különben is vannak.

Ez kínos fideszi szempontból, de ki kell várni türelemmel, amíg senki nem zavar, és mindenütt a Hazafias Népfront jelöltjei lesznek csupán, nem sok az idő addig. Igen ám, de az ellenséget erre a kis átmeneti időre ekézni kell, amihöz gondosan kell válogatni a szavakat a szótárból, a szűkös szókészletből, ami az ilyen fideszfiúknak rendelkezésre áll. Mert valljuk meg őszintén, nem Arany Janik ezek, hanem büdösbogarak, de ez csak rendszertani kérdés, a Brehmnek sok lapja van. Amióta viszont mennek az emberek ide-oda, a pártállásuk úgy változik, mint a kaméleon bürkéje, azóta szűkül a jelzők listája.

MSZP-s ből lesz, ugye KDNP-s, LMP-s ből fideszes, fideszesből független, az ember megzavarodik, hogy ki kicsoda. S ilyenkor már az évtizedes komcsi, lipsikomcsi billogok nem érvényesek, meg valljuk be, el is koptak. Ha te, nyájas olvasó százszor fennhangon kimondod a retek szót – netán ezt -, a végén már azt sem tudod, mit beszélsz, a hangalak elválik a jelentéstől, egy paca lesz belőle a levegőben, meg luk a fejedben. A bevándorláspárti is elkopóban van, a sorosistát meg már el is felejtettük, teljesen új lesz a szótárunk, mint az EMMI alkalmazottjainak, akik a tiltás okán már olyan szavakat, mint stadion vagy szegénység, el is felejtettek.

Mostanában, ha észrevetted, az ellenérdekelt fél, a politikai ellenfél a fideszcsürhe szótárában “alkalmatlan”, “tehetségtelen” – ezek a leggyakoribbak, miközben azt visítják, hogy az ő jelöltjeik maga a tökély. Ezt példázza Németh Szilárd is, mint a fideszjelöltek archetípusa és ősapja. Ő, mint tapasztalhatjuk, momentán nagy hadvezér, egy Hannibál ante portas, előtte a rezsit értette, és mindeközben permanensen tud velőspacalt is. Kell ennél több? Aligha. És mind legalább ilyen sokrétűen tehetséges, mint a Sziszi, míg ellenben bárki más tehetségtelen és alkalmatlan. A világ megszűnne a fideszjelölek nélkül, míg mitőlünk meg magába roskad rögtön.

Ha megfigyeljük, az irány már rég ismert. Alig pár évtizede, amikor a fideszcsürhe magja szocializálódott, a Párt volt a munkásosztály élcsapata, most meg ezek, bár nem a munkásoké. A Fidesz a magyariság élcsapata, tagjainak masszív jellemzői – legalábbis így színjátékként – keresztény, nemzeti-magyar, apa/anya, család, meg a rosseb. Ezek, meg olykor a szent szánkók elképesztő önbizalommal telítik a fiúkat, és annyit hangoztatják mostanában mindenkiről, hogy alkalmatlan és tehetségtelen, hogy olybá tűnik, a rajtuk kívül állókat untermenschnek nézik, ami viszont más szót is érdemel. Ejnyét meg bejnyét.

Hovatovább már nem is élcsapat ezek, hanem elit alakulat, mint a Schutztaffel, közkeletűen SS. Ők is übermenschek voltak, a becsületük volt a hűség, és a Führer védelmezőiből lettek gyilkoló vadbarmok. Ha úgy véled, a párhuzam erős és indokolatlan, nézd meg pacalos Szilárd képét, miközben gépkarabéllyal lődöz, és rájössz, hogy a csíra benne van a manusban, és az összes többiben is. Mert mondom, a folyamatban most épp ott tartunk, hogy mindenki hülye, ők a helikopter csupán, s a csalással megszerzett hatalmuktól megrészegülve az arcuk folyamatosan növekszik, míg te meg én ilyen pondrók vagyunk nekik. Lassan férgek.

Az ember ilyenkor elmélázik, hogy ki is ő, és mivégre van a világon, van-e luk még a seggén, és méltó-e arra, hogy közös levegőt szíjon a kiválasztottakkal. Én magam is alkalmatlan vagyok és tehetségtelen, ganajozni, csavarozni még megtartanának, ám, ha már nem megy, mehetnék a Büdösbe, Sánta novellája – Sokan voltunk – módján. És mindez, amit előadtam, nem tréfadolog. Göring bácsi is, a Luftwaffe atyja, midőn csöcsörészte a meghódított ukrán lányokat, a naplójába feljegyezte, hogy dolgoznak nekünk, míg bírják, aztán fölfordulhatnak. Csöcsöm ugyan nincs, de otthon érzem magam. Mi is ennyik vagyunk ezeknek.

Tízezer gyerek és a kormánybiztos

Vecsei Miklós romaügyi kormánybiztos és Székely János szombathelyi megyéspüspök diskuráltak közönség előtt a romák szegénységéről, ahol is, a jeles eseményen igaz, s épp emiatt egészen elképesztő dolgok hangzottak el a kormánybiztos szájából. Mintha egy másik valóságból érkezett volna, és nem ismerné az M1, a KESMA világát. Sőt, mintha az örök boldogságban fetrengő, és a NER nagyszerűségét permanensen győzelmi jelentésekkel igazoló Rétvári elvtárs sem abban a közegben élne, mint Vecsei kormánybiztos, aki ilyeneket mondott:

“Elfogadhatatlan, hogy tízezer gyermek szenved ma Magyarországon a kilátástalanságtól, a nyomortól, és ebben az elképesztően lehetetlen helyzetben meg kell állnunk, hogy elgondolkodjunk: miként történhet meg mindez ott, ahol mi élünk? Meg kell születnie bennünk a döntésnek, hogy segíteni akarunk, vagy fel akarjuk menteni magunkat. A legtöbb, amit tehetünk, hogy nem adunk olcsó válaszokat ezekre a súlyos kérdésekre.”
– Nem tudható, milyen szert szívott a kormánybiztos, de, ha így folytatja, nagy valószínűséggel le kell mondania a hivataláról.

Viszont ez óhatatlan mélázásokat okoz az emberben. Elsőként és legfőképp, hogy éles meglátásait, valamint tapasztalatait megosztotta-e Vecsei kormánybiztos a főnökével, elmesélte-e két babgulyás között, írt-e róla súlyos szavakat neki, s legfőképpen, mindeközben belenézett-e a szemébe. Találkozott-e Farkas Flóriánnal, aki a tízezer gyerek elől lopott el milliárdokat, és még most is, így is a migráncsok a legfőbb gondja, cserélt-e eszmét a családok friss védőszentjével, a CSOK-ban született Novák Katalinnal. És még számos ilyen cukiságot lehetne kérdezni a kormánybiztostól, de minek.

Amellett, hogy az ember megemeli a nemlétező kalapját, hogy ilyeneket nyilvánosan ki mert mondani a sikerekbe ájult Neriában, ami egyáltalán nincsen szokásban, más oldalról azért benne motoz – az emberben – a kisördög, hogy mért csak szűk körű, jószándékú hallgatóság előtt mondja a kormánybiztos, amit mond. És mért nem veri az asztalt vagy borítja rá a kormány tagjaira, legfőképp a keresztény felére Semjénestől együtt. Ennek az utóbb emlegetettnek ugyanis a lődözés a fő gondja, s nem az irgalmasság, sőt, a boltzár és nem a gyerekek vacsorája.

Egyébiránt lehet, hogy a kormánybiztos tízezer gyereket lát, akikért tehetetlenségében megszakad a szíve – de akkor meg mért kormánybiztos -, az egyszerű földi halandó meg, mindenféle hivatal nélkül ennél sokkal, többet, s nem csak romákat. Sőt, azt is látja, mert a hivatal bazi nagy asztala nem takarja el a kilátást előle, hogy nem csak a romákat szegregálják az országban, hanem a nem narancsszínűeket is legszívesebben katrocba zárnák, elkerítenék, hogy a szagukat se érezzék.

Lám, így jutunk el a roma kisgyerek taknyos nózijától Kovács József traktorista tisztaszobájáig, a purdétól a pedigréig, Istentől Orbánig, bár lehet, ezek egylényegűek. Minderről egyébként, a kormánybiztos és a megyéspüspök eszmecseréjéről a Magyar Kurír számolt be és nem a Magyar Nemzet. Az utóbbi ezidőtájt teljesen mással van elfoglalva, Gyurcsányné hazaárulásával mondjuk, aki azért dolgozik, hogy a magyar települések közvetlenül az Uniótól kaphassanak pénzt, aminek következtében nem lehetne út közben ellopni, vagy, nem térkövekre költenék, hanem kórházra. Mondjuk.

Példákat lehetne sorolni vég nélkül, viszont kérdésünk a kormánybiztos fajsúlyos, mellbevágó mondanivalója kapcsán már csak egy maradt – visszautalva Gyurcsányné törekvéseire -, hol a pénz? Hol van az, amit a romák felzárkóztatására kaptak, hol, amit minden másra, s nem kastélyokra lesütött szemű alkalmazottakkal, helikopterezésre, röpcsizésre meccsekre, s minden ilyen úri huncutságra. Ilyenek ötölnek fel az emberben, s mindeközben teljesen feleslegesnek érzi magát, legalább annyira, mint a kormánybiztos. Az ő eldugott sóhajtozásai is csak annyit érnek, mint az enyémek, azzal a különbséggel, hogy ő közelebb van az Istenhez, mint én.

Viszont, ha így is tehetetlen, el lehet menni a hivatalból. Ha maradt benne valami, amit nem lehet kimondani. Így állnak a dolgok, nem épp sehogy.

Nincs bocsánat – undor van

Ma egy órakor találkozhat egymással a bírósági tárgyaláson Nagy Blanka és Bayer tagkönyv, mert a lányt Orbán haverja “kretén, barom állat”-nak, “nyomorult, rohadt, kis proli”-nak nevezte bájosan és aljasul. Békítős kísérlet lesz. Ez a békítgetős história valószínűleg helytálló jogi szempontból, esztétikai és etikai megközelítésből viszont egyáltalán nem. Így hát, mindenki döntse el maga, melyik a fontosabb a lelkének, amellett, hogy az aktus teljesen hiábavaló, éspedig több szempontból is.

Az első és leglényegesebb, hogy elhangzott szavakért valóban lehet elnézést kérni és kapni. Ezt nevezik tévesen de nagyon állhatatosan keresztényi megbocsátásnak, kifelejtve, hogy azok a szavak milyen maradandó károsodást okoztak a lélekben, ami nem azért nem feledhető, mert nem akarjuk, hanem, mert ott maradt a seb. A magam részéről évtizedek óta túl vagyok minden megbocsátáson, ami aktust tudvalevőleg gyűlölet és indulat előz meg. Belőlem ezek már semmi élénk érzelmet kiváltani nem tudnak.

Ilyen kisimult, ránctalan, szenvtelen és egy ütemű undor, megvetés, olykor hányinger jellemez és kerülget, ha a Bayer-félékre nézek Orbántól a CÖF-ös felvonulókig bezárólag. Ez a megvetés és undor permanens, nincsenek csúcs-, és mélypontjai. Megüli a lelket, úgyhogy ezen megbocsátás segíteni nem tud, és értelmetlen is volna, mert nincs mire bávatagon legyinteni, hogy jól van, felejtsük el, mert akkor az egész életét kellene kitörölnie az embernek, az pedig még korai.

Az ilyesmit nevezik kérlelhetetlenségnek, de helytelenül, mert nincs benne megfontolás, sem indulat, sem elszánás, ez csak van, mint a spleen, vagy az ősz húrja. A ködöktől sem várja az ember, hogy megkövesse, szó nélkül ül a csontjába, amíg a napsugár el nem oldja. Ezektől függetlenül lehet, ez a Bayer el sem megy az aktusra, s ha ott is lesz, akkor sem nyújt kezet, vagy ha netán igen, a foga között még elmormol egy kurvaanyádat ráadásnak és peren kívül.

Szépek ezek a színjátékok, de haszontalanok. Bayer tagkönyv ugyanis előre világossá tette a blogjában, hogy indulata, bár Nagy Blankán csapódott le, nem neki szólt elsősorban, hanem a magának mindent megengedő “safe space generáció”-nak. Nem tudható az új terminus technicus mit takar a tagkönyv fejében, a magam részéről úgy értelmezem, hogy mindenkit, aki nem ők, aki nem ért velük egyet, és nem tapsol nekik ütemesen.

Következésképp nem Nagy Blanka a “kretén, barom állat” és a “nyomorult, rohadt kis proli”, hanem mindenki más Bayeren és a bandáján kívül. És nem az a gondja velük, következésképp veled és velem, hogy netán illetlenül nyilvánulunk meg róla vagy az idoljairól, hanem maga a létünk szúrja a szemét. Rég nem arról van szó, hogy ki mit mond a másikról, hanem, hogy lehetetlenné vált a létezés egy légtérben, ami közeget egyelőre még Magyarországnak neveznek. Idáig jutottunk féktelen nyomorúságunkban.

Mert például a hvg készített egy interjút Molnár Piroska színművésszel, aki arra vetemedett – az írás szerint -, hogy amikor Kálomista Gábor Schilling Árpádot szidta, ekézte, ő kiállt a krétakörös mellett. Nem félt… – kérdezte a lap -, nem félt, hogy emiatt valamilyen retorzió érhetné? – “Milyen retorzió érhetne engem? Elmúltam hetven, legfeljebb abbahagyom a pályát.” – válaszolta erre Molnár Piroska bölcsen és megadóan. Ilyen dúlásért pedig bocsánat nem kérhető és nem adható. Mondom, undor van.

“Hasta la vista mr. prime minista”

Amilyen különös ez a világ, egészen váratlan dolgokra ébredhetünk benne. Hogy alvás közben lekonyult a fülünk például, szarvunk nőtt meg patáink, és megettünk früstökre két ministráns gyereket. Vagy épp szól a barátunk reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás, hogy látom, téged meg keres a rendőrség égre-földre. Bejárta a nagyvilágot a képünk, hogy el akarnak fogni, wanted vagyunk egyelőre vérdíj nélkül, csak nekünk nem szólt senki. Pedig nem is bujkálunk-menekülünk, nem rejtőzködünk a susnyásban, hanem a gyerek zsömléjét vajazzuk a konyhában.

Így járt valahogyan Komáromy Gergely is, aki énekes “Gregory G Ras” néven, valamint aktivista, aki platánokat véd, valamint utálja az Orbánt. Ez olykor veszélyes bír lenni, néhanap elfogatóparancsot adnak ki az ember ellen, s azt sem tudja, miért. Ilyenkor Kafka Josef K.-ja ugrik be egyből, aki sohasem tudta meg mi a bűne, még akkor sem, amikor ezért megölték. Mint tudjuk az irodalomtörténetből, Kafka világa a félelem, a bűntudat és az abszurditás világa, s amint ezt egy biccentéssel jóváhagyólag konstatáltuk, egyszersmind eláraszt minket az érzés, hogy otthon vagyunk benne épp most és itt.

Ébredhetünk arra is egy reggel, hogy visszataszító féreggé változtunk, vagy, mint mondom, arra is, hogy keres a rendőrség, pedig nem is menekülünk, mert úgy véljük, nincs miért. Komáromy Gergely kormányellenes tüntetéseken szokott részt venni, és őt ezért garázdaság miatt körözik. Így szokott ez lenni minálunk, a járdafestés rongálás, a buszváró-állítás perverzió, egy fa átölelése pedig agresszió. Gregory G Ras elcsodálkozott nagyon, hogy az újságból kellett megtudnia, milyen veszélyes alak is ő. Mégis örült erősen, hogy már tudja, mire számítson, és nem rajtaütésszerűen viszik el.

Így megy ez, az ilyen váratlan lerohanások, amikor fékez hajnalban a nagy, fekete autó, amikor az iskolai fogadóóráról cibálják ki az embert, nem csak a delikvensben ébresztenek kellemetlen érzéseket, hanem a bekasztlizás tanúi is behúzzák aztán fülüket-farkukat, mert ki tudja, velük is mi történhetik. Illetve szaladnak hitet tenni, belépnek a pártba vagy feljelentik a Gregory G Rasokat, hogy az ő nyomorult életük zavarok nélkül telhessen. Régi, jól bejáratott rendszer ez, valamikor rendőrállamnak hívták, ma NER a neve, és azok működtetik, akiket valaha állítólag így üldöztek. Hát, nem.

Illetve működtetik, ámde sohasem üldözték őket. Soros ösztöndíjasok voltak, meg KISZ tagok és titkárok. A kommunisták is gyűjtöttek be váratlanul embereket, Demszkyt, Kőszeget meg a többit, míg ezek a maiak a Bibó Szakkollégiumban ittak, csöcsörészték a lányokat, verték a nyálukat, hogy ruszkik haza, majd besúgók lettek a seregben, MSZMP alkalmazottak, mert már akkor is megalkuvó sunyi kis férgek voltak. Most sem különbek, csak a fazék másik oldalán állnak, megnőtt a valaha befogott pofájuk, és küldik a rendőrautókat a lázadókra, miközben két pofára tömik a velőspacalt szotyolával.

A Gregory G Rasok meg nagyon egyedül bírnak lenni a lázadásukkal, mint ahogyan az összes eddigi is magára maradt. A többségnek arra telik, hogy fölhívja, téged meg köröznek, aztán nézi a fekete autót, ahogyan elviszi a barátját. A magányos forradalmárok mindig halálra vannak ítélve, az élet féltése erősebb a lázadás ösztönénél, ezt használja ki minden diktatúra. És azt is, hogy úgy nagy általában az olajtól iszamos kezű jómunkásember nem is tudja, hogy vannak olyanok, akik érte is haragszanak, a feledés még nagyobb hatalom, mint a gépkarabély. A bávatagság mindig legyőzi a hevületet.

Gregory G Ras még belekiabálta a világba a lázadását, amikor ezt írta: “Ha egy szemfüles haver nem küldi most át ezt nekem, akkor lerángattok a színpadról a következő koncertemen, vagy a gyerek mellől a vonatról, amikor suliba viszem? Miért nem írtatok mondjuk egy emailt, pöcsfejek, hogy legyek szíves befáradni? Ennyire suták vagytok tényleg, vagy ennyire szararcok? Költői kérdés volt, tudom, hogy mindkettő…Garázdaság b.meg…az, hogy a testemmel is próbáltam védeni – persze senkire soha kezet nem emelve – a száz éves platánokat a titeket is tök hülyére vevő főnökeitek mocskos korrupt rombolásától? Vagy az, hogy nyilvánosan szoktam énekelgetni, hogy “hasta la vista mr. prime minista”? Vagy a hajam, vagy az állandó mosolygás, vagy hogy nem eszem húst? Na melyik a garázdaság, he?!?”

Mára meg azt sem tudja senki, hogy a világon van. Így megy ez.

Miben él ez a nyomorult nemzet?

Azt írja a Nemzeti Sport, hogy nem csak nyelvében, hanem futballjában is él a nemzet. Most szögezzük le azt, hogy nem pikkelek – nagyon – erre az orgánumra, csak lehangoló és mélázásra késztető, amikor így türemkedik elő a szervilizmus, szaglik, hogy csípi az ember szemét.

Felteszem, ha a kedves vezető bélyeget gyűjtene, azért lenne oda, akkor meg abban élne a nemzet. Egyébiránt meg, ahogy körbenézek, leginkább klottgatyában vagy olajos overálban meg svájcisapkában él a nemzet, sőt, ganyés gumicsizmában. Mindezt csak azért, mert unalmas már az a pátosz, amivel ezek még a seggtörlést is körbelengetik, a valagukból is böjti szelek fújnak, és kegytárgy lesz a nyüves szánkó, mert decemberben rakják ki a térre.

Viszont az a baj, hogy el is olvastam a dolgozatot, és ettől hirtelen olyan rohadt sok mondanivalóm támadt, hogy vissza kell fogni magam, rendszerezni a sorjázó kurvaannyákat, és szolid, fogyasztható állapotba hozni lelkemnek éjfekete gondolatjait, amit ez a Nemzeti Sport előhoz belőle, akárha állat. Mondanám elsőnek azt, hogy Széchenyi apánk fordul egyet a sírjában, majd pedig okádik, midőn ilyeneket olvas a Nemzeti Sportban.

Mert közkeletűleg ő mondta volna, hogy “nyelvében él a nemzet”, midőn 1825-ben egy évi jövedelmét ajánlotta egy tudományos társaságra, amit a fociban élő nemzet épp most rohaszt szét. Szerencsétlen egybeesés, és Széchenyi apánkat csak az óvja meg a holtában hányástól, hogy nem ő mondta, amit mondott.

Grétsy tanár úr derítette ki, hogy a szólás atyja egy XIX. századi, a saját korában igen jól ismert erdélyi történetíró és lapszerkesztő, bizonyos Kőváry László. A “Székelyhonról” című kötetében írja ezt: „Mert ha bémegyünk egy fővárosba s látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel. (…) Itt veszi elő az utazó csinmérőit, mert együtt találá a nemzet öregit, ifját, hölgyeit, férjfiait, tudósát, művészit, előkelőit, polgárát st. Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.”

Ezt csupán azért tartottam fontosnak konkretizálni, mert, mint majd tapasztalni fogjuk, a futball kapcsán trianonozik a decens szerző, így, amikor a nyelv dicséretét lerántja a futball porába, akkor az édes Erdélyével szórakozik.

Márai viszont sokkal szebben mondta mindezt, igaz, ő mostanában nem annyira komilfó szegény. Szerencsétlen ember, sem a fasiszták, sem a kommunisták nem kedvelik, ilyen örök száműzött pária, tán ezért annyira fontos neki a magyarsága. És szebben meg mélyebben fontos, mint ezek közül bármelyiknek, hiába van nemzeti pántlika még a tökükön is. Márai így ír a nyelv kapcsán: “Nincs más haza, csak az anyanyelv…Az ország, a nép még nem haza. A tényekből – az országból, népből – akkor lesz haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek.”

Ezzel szemben meg Neriában a futballban él a nemzet, hogy a méreg szedi szét az embert, ha meglátja, hová jutott a hazája, és azt is tapasztalja, hogyan kreálnak nacionlista, soviniszta, irredenta vallást a futballból itt, Európa közepén a XXI. században. Mert az írás, ami fölzaklatott, erről szól.

Megmutatok belőle azért egy szeletkét, nehogy az a vád érhessen, alaptalanul kívánom a jó édes anyukájába ezt a Nemzeti Sportot, ami súlyos állítás, tehát igaz. Nos, akkor előtárom a csodát:

“…Mi köze a labdarúgáshoz Mátyás királynak és a fekete seregnek? Miért olyan fontos a felvidéki magyaroknak a kettős kereszt jelképe, hogy a kereszttel ellátott egyenpólóban vonuljanak a meccsre? Hogy jön ide Trianon? Miért éneklik meglett férfiemberek egy futballmeccsen felváltva a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt és azt a kilencvenes évekbeli popslágert, hogy az Éjjel soha nem érhet véget?… Magyarországon a labdarúgás sokkal több, mint sport. Határtalan szeretettel és határtalan dühvel egyformán találkozni a lelátón, a történelemhez való hozzáállást pedig már a meccsek elején felhangzó himnusz meghatározza. Azt pedig az anyaországi magyaroknak nehéz elmagyarázni, mit jelent határon túli magyarnak lenni. Miattuk igazán fájó a vereség, de mi, magyarok, amíg élünk, remélünk…”

Ilyeneket kap a szavazópolgár a NER-ben a képibe sportújságírás címén. Először azt hittem, Szöllősi főszerkesztő jegyzi a dolgozatot, aki közkeletűleg Orbán valagából szemléli a világot, onnan akarja létrehozni az újságíró kamarát. Hogy csak ilyen tollú legények írhassanak. De mégsem, bizonyos Pór Károly irkál ilyeneket kettős kereszttel, Trianonnal, határon túli magyarokkal és labdarúgással, mint nemzetalkotó tényezővel együtt, a saját szégyenére, és a jódógos kisember nyomorúságára.

E kapcsán is annyi mondanivalója lenne az embernek, például csak a kettős kereszt ideidézi nekünk Cirillt és Metódot, Nagymoráviát, Szent István apostoli keresztjét vagy III. Béla jelvényét, de ennek is csak egy a célja, amit a “Felvidék ma” 2009-ben megfogalmazott, s így: “Már lassan egy éve annak, hogy Ján Slota, a szlovák nemzetiek elnöke kitalálta, és elkezdte terjeszteni, hogy a kettős kereszt egy szlovák szimbólum, amihez nekünk, magyaroknak semmi közünk. Szegénynek az nem tűnt fel, hogy a magyarok szívesen fogadják ezen keresztek felállítását.”

Tulajdonképpen az egész dolgozat értelmét ez adja, rúgni egyet a szlovákokba, búsongani az idegenbe szakadt hazánkfiai sorsa fölött, akik maguk száz év múltán köszönik, de egészen jól elvannak, amíg Orbán és pribékjei oda nem dugják a képüket. Ez megy körben a határok mellett – Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja -, s mindeközben Trócsányi az EU bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős biztosa lett. Röhej.

Hülyének néznek ezek mindenkit, viszont ezt tudtuk eddig is. Ez az írás sem született volna meg, ha nem zajlana mindeközben a kosárlabda világbajnokság Kínában, s nem akartam volna megnézni egy eredményt. Erre ez jön a képembe, hogy a futballban él a nemzet. Ha így van, akkor viszont vessünk rá keresztet. Kettős keresztet talán.

Dzsudzsák fölolvasta

Tegnap, még mielőtt nemzeti csapatunk kikapott volna a szlovákoktól (megint és újra), és így a kedves vezetőnek nem állt módjában egy tagolatlan mondattal, miszerint “Na, ugye!” igazolni, jóváírni és népének daccal megmutatni a száz stadion és ezermilliárdok futballba pumpálását, annak helyességét és egyedül üdvözítő voltát, fodbalistáink, fiaink, nemzetünk büszkeségeinek kapitánya, Dzsudzsák Balázs szólott a népekhez a nemzeti televízón (száz milliárd), úgymint M4, keresztül (még a nemzeti gyűlölet egy perce előtt, valamint után, tehát közötte), és azt mondta nekik, legyenek jók, ha tudnak.

A stadionban ne zsidózzanak, ne niggerezzenek-huhogjnak, ne induljon a vonat sehová, zászlókat ne égessenek, ne tótkurvaanyázzanak, mert azt az UEFA nem szereti, és összevonja a brezsnyevi szemöldjét netán. Mondjuk, ehhöz képest a Nemzeti Sport az este kilenckor kezdődő fodbalmeccs tudósítását délben elkezdte vagy húsz kiküldött – mármint utcára küldött – tudósítóval, akik magukhoz nyúltak nemzeti boldogságukban, hogy a nemzet szurkolói füstbe borították a nemzet fővárosát, ahogyan készítették a lelküket a nemzeti csapat nemzeti fellépésére. És még nemzeti is, ezt se feledjük.

Viszont nem is erről akarok mesélni, ez csak úgy kicsúszott, mert nem vagyok fegyelmezett, pedig a nyár ellobbant már. Szóval, ott tartottunk, hogy ez a Dzsudzsák, mint nemzeti csapatkapitány szólott a nemzeti szurkolókhoz a nemzeti televízióban, mert mondták neki, hogy szóljon. Ott ült a nemzetiül egyáltalán nem tudó Rossi kapitány mellett a nemzeti leplek előtt, és szép szavakkal mondta el, amit el kellett mondania. Csak olyan furcsa volt a manus, nem nézett a kamerába, s azon keresztül természetszerűleg a nemzet szemibe. Mondok, mi a rosseb baja van ennek, hogy szégyelli magát, vagy mi a franc?

És akkor, mint Buddhába a megvilágosodás, úgy hasított belém a felismerés, hogy Kázmér, cseszd meg, ez olvas. Olvassa, amit eléraktak, bassza meg. És tényleg, mondta a leckét asztalra, illetve a papírra szegezett tekintettel, hadarta gyorsan a kötelességet, még csak nem is hangsúlyozott, olyan volt, mint egy rosszul sikerült robot. Szájtátva álltam (na jó, ültem), és a boldogságtól föl-, fölkiabáltam. Viszont, mert romlott is vagyok, nem csak gonosz, kerestem a hátsó szándokot egyből, mert ez az élet. Elsőre azt hittem, dicsekszenek, mutatják, hogy nem hülye ez, olvasni is tud, amellett, hogy jól fésült, ilyenek.

De, ahogyan a mondanivalót, a nemzeti tartalmakat hallgattam, tudtam már, hogy se nem a dicsekvés, hogy milyen okos, betűismerő nemzeti kapitányunk van nekünk, se nem az ő féltése, hogy lányos zavarában meg sem tud szólalni, szóval nem ezek munkáltak a szeánszon. Hanem, hogy a nagy, nemzeti színdarab, aminek a részesei vagyunk – és ez a szerencsétlen Dzsudzsák is – ne legyen fals és disszonáns, hogy minden klappoljon és illeszkedjenek a fogaskerekek. Hát, hogy épp a szerencsétlen Dzsudzsák nyilvánulhatna meg spontánul, ha még maga a kedves vezető sem tud soha, az is olvas, nehogy baj történjék.

Ilyen felolvasás az életünk. Kommunikációs színjáték, amelynek adott időben kijelölik a fő irányait, a csapásvonalakat – rezsi, migráncs, Soros, család, nemzet -, és ebben a rézsűben még a hívószavakat is előírva folyik a mantra a nemzeti médiából, a nemzeti képviselők pállott szájából, hogy az ember nem tudja, álom-e vagy valóság amiben él, hogy mi az igaz és mi nem, mi a tény és mi a hazugság. Parancsokká és útmutatásokká egyszerűsödött a világ, csak azt kell eldönteni, részt veszünk benne vagy nem, hiszünk vagy nem, élünk vagy halunk. Ez mindenkinek a saját bejáratú nyomora azonban.

Az ellenben nem, hogy mi marad a nemzet fejiben, amikor már nem mondják meg neki, mit illendő és mit kell gondolnia. Itt áll majd üres, lukas fejű polgártársakkal a nemzet, karjai, agya mint Chaplin “Modern idők” című remekében a gépiessé váló munkás-állaté, még akkor is ugrándoznak, húzzák a nem létező csavart, amikor az már ott sincs. Munka alapú társadalom, Isten, haza, család – így gyalul le Orbán, plusz a nemzeti maszlag. Ez volt abban, ahogyan Dzsudzsák gépiesen olvasta a szöveget, ahogyan azt is felolvasta volna, hogy öljünk meg minden meleget, vagy tosszunk meg minden kecskét. Szaporodnak a jelek, kedveseim, tele vagyunk rosszra mutató jelekkel dögig. Úgyhogy, dönteni kell, mi legyen. Mi is.

Modern család

Ha jól értem a kedves vezető Kötcséről kiszivárgott áporodott gondolatait – legalábbis, amelyek az új migráncsról mint témáról, a gyerekekről szóltak -, akkor készül belefoglaltatni a gránit szilárdságúba, hogy a gyereknek joga van anyához meg apához. Ha ez így lesz, márpedig mért ne lenne így – mert Neriában minden is megtörténhet -, akkor az egész arra szolgál csupán, hogy a melegektől valahogyan elvegye, törvénnyel tegye lehetetlenné a gyermekvállalás ilyen-olyan módozatait.

Ha nem is alapvető jog ez, de biológiai és nem spirituális lényként az ember óhatatlan szükséglete lehet a gyermek utáni vágyakozás, kivéve, ha gyerekgyűlölő Csoszogi suszter vagy Küsmödi az Isten fia. Ekképp Orbán Viktor Mihály, a homofób törpe embertársaink számos tagjától óhajtja elvenni azt, amire a génjei miatt égető vágya van. Bár tudjuk, hogy a magyar kan ősgenomját OVM hordozza csakis, mégis, talán másnak is van ilyenje, ha nem is olyan festeni való, mint az övé.

Nekem személy szerint kezd nagyon tele lenni a tököm a középkorral, ami Orbán Viktor Mihályból kifolyik. Szavazatom viszont csak egy van, tankom meg nincs, ezért írok, amíg lehet. Így szeretném elmesélni azon embertársamnak, akik nem nézik a Comedy Centrálon a “Modern család” című sorozatot, hogy nagyon tanulságos dolgok vannak abban meleg embertársaink, az ő házasságuk és gyermekvállalásuk kapcsán, hogyha a fideszisták ilyet látnának, ott fordulnának le a székről.

Vagy, ami inkább lehet, látják is, a szívük mélyén még tetszik is nekik. Viszont, mivel nem akarnak éhen dögleni, inkább fölveszik a szöges bakancsot, beállnak a csürhébe és vesén rúgják Krisztusban testvérüket, valamint kiverik a fogát. Ezt momentán képes beszédként kell értelmezni, de, ha így mennek továbbra is a dolgok kies hazánkban, szó szerint is megtapasztalhatjuk, nem kell túlságosan sok hozzá. A szellem kint van a palackból, elég csak a Coca-Cola afférra gondolni.

De, hogy visszatérjek ahhoz, amit elkezdtem, ebben a sorozatban – sok más mellett – Mitchell és Cameron alkotnak egy meleg párt Lilyvel, a lányukkal, akit Vietnámból fogadtak örökbe. Természetszerűleg itt sem minden habostorta, meg kell küzdeniük az előítéletekkel, de, hogy az USA kényszeresen korrektségre törő társadalma még Trump ellenére – vagy inkább juszt is – hol tart a be-, és elfogadásban, azt az a rész szemlélteti legjobban, amelyben az aggódó apukák óvodát keresnek a kicsi lánynak.

Nos, ülnek az ovi várójában az igazgatóra várva és körmöt rágva, amikor a titkárnő megnyugtatja őket, nincs mitől tartaniuk, náluk az adu ász. Ki is fejti, hogy meleg pár ázsiai gyerekkel, ez tuti befutó. Mivel ez szitkom, kell is röhögni valamin, ezért a forgatókönyv írói túltolják a biciklit csöppet, és megjelenik a színen egy leszbikus pár ugyanott, ráadásul az egyik tolószékes, és néger a kisfiuk. Hőseink ekkor horgadnak le, hogy a maguk különösségével – meleg pár ázsiai gyerekkel – sehol sincsenek a kiváltságosok sorában a leszbi, mozgássérült, fekete gyerek kombóhoz képest.

Tanulságos mese annak fényében, ha tudjuk, ők, ott a nagy vízen túl mennyire megszenvedték a rasszizmust és szegregációt, viszont tanultak is belőle. S bár az emberek gondolkodását nem lehet megváltoztatni – ez a sorozat is azért ilyen felhőtlen a témában, mert Kaliforniában játszódik és nem Texasban -, mégis, szövetségi szinten mindent megtesz az az ország, hogy a polgárai boldogok legyenek. Törvényekkel akarja elérni, míg ez a miénk a jog erejével akadályozza meg azt.

Hozhattam volna európai példát is, csak itt nem csinálnak ilyen klafa sorozatokat, mondandóm lényege azonban így is, úgy is egy és ugyanaz. Akinek módja van rá, állítsa meg Arturo Uit, hogy kies hazánkat ne kormányozza vissza a középkorba, mert nem először mondom, hogy nekem már teljesen mindegy, a többségnek viszont reményeim szerint nem. Vagy, ha mégis, akkor bocsánatot kérek, és kiülök a kertbe a fa tetejére fütyörészni, bámulni a csillagokat, és merengeni a világ ostobaságán.

Kampec dolores XCIV. – Galaxis útikalauz sógorodnak

Mendegélt Béla Behemóttal az oldalán, s ahogyan közeledtek az ivóhoz, úgy lett egyre macskább a barátja. Annyira macska volt már az ajtóban, hogy épp dorombolni is kezdett, kifestőkönyvbe kívánkozott, s valahogyan tejfölös lett a bajusza, pedig nem is járt ilyen fehérség közelében. Egyszerűen csak cirmos vált belőle. S nem azért, mert vége lett a csodáknak, hanem másmilyenek vártak rájuk, mert a falu népe is úgy élte a nyavalyás életét, mintha nem küzdöttek volna életre-halálra a napraforgókkal, nem kaszabolták volna le az egész földet is, hogy írmagja se maradjon. Így jött el az ősz tényleg, ahogyan a pókok kiutaztak a faluból szeleik szárnyán, már legyek sem maradtak, csak néhány makacs darázs, akik viszont ott voltak mindenütt. Mindenhol ott donogtak, és a seggük volt a nap maga, így őrizték a nyarat még kis ideig.

A traktoristáknak elmúlt a dologidő, minden learatva, fölszántva, bevetve, minden barack eltéve, így a bánatos szeműek is csak nézték az időt, és a dömperek is, a gyerekek dömperei sem surrogtak a flaszteron, a duplagyűrűsök, a protkósok pedig voltak mint mindig, és lesznek, ahogyan örökké. Mindig temetnek, de jön a következő, ahogyan az olajos hajú traktoristából egy csapásra protkós válik minden átmenet nélkül, a bánatos szeműből meg duplagyűrűs, amint eltemeti az előbb még olajos hajú urát, foltos melegítőjét műanyag, virágos otthonkára cseréli, vagy csak toldja fölé, és a dömperes kiskölök már ül a traktoron, és nem a flaszter surrog, hanem az eke csörög. Így forog körben az idő, amiben mindig minden ugyanaz és más mégis. Viszont a macska örök. Macska mindig van, s hogy állandó-e, esetleg másik-új, senki se tudja.

Béla viszont igen. Ahogyan sétáltak kézen fogva, merengve a világ ostobaságán, a behemótság és cirmos lét közt imbolyogva, túl jón és rosszon, a macska, hogy elkerüljék a dúlás – mit a napraforgócsata okozott – helyreállítási munkálatait lélekben és küllemben, bájban és bűbájban, a jótét lélek megint csak annyit mondott, ájn, cváj, dráj, és minden helyre állott, csak eltűnt fél nap az emberek fejiből. Azt kezdték beszélni, hogy ufó járt itt, csak az lehetett, hogy ilyen üres a fejük meg az életük. Azok szipolyozták ki, és nem a bádogbános, aki meghallva a szóbeszédet, hogy földöntúliakat képzelnek Jézus helyibe, félreverette a harangot megint, mintha árvíz volna, vagy jönne a kutyafejű tatár, és kiszögezte a templom ajtajára mint űrkori Luther, hogy ufók márpedig nincsenek, boszorkányok ellenben igen.

Pontokba szedte a bizonyítékait, hogy a Föld lapos, rajta állunk mi, fölöttünk az Isten, alattunk a Sátán, de már fejjel lefelé, azért is gonosz. A határon túl kezdődik a semmi, abban nyugszik el a Nap, el is vész a tüze neki, mert a gonosz kiszíja, és lesz belőle sápadt Hold. De, amikor senki nem figyel, Isten kiszidolozza nekünk, hogy ragyogjon megint, a fiúisten meg föllöki az égre, mint valami atléta, a szentlélek pedig mosolyog benne, a szelek az ő lehelete, és bánata az eső. De hiába volt minden, merthogy senki nem emlékezett, mi történt abban a pár órában, ami elveszett, mindenki úgy vélte, elrabolták őket, megvizsgálták, fájt is a segge mindenkinek tőle, és borzongott az összes traktorista és duplagyűrűs, hogy olyan kalandjuk volt, hogy ihajj, viszont semmit sem tudnak róla.

Ez bánatot okozott, szomorúságokat, hogy valami gyönyörű elveszett, bár azt sem tudták, megvolt-e egyáltalán. Úgy vágytak rá, mint valami álombéli lányra – vagy fiúra gusztus szerint -, és olyan sóhajtozásokkal lett tele a falu, hogy a zsanérok beleremegtek, a templom tornya lekonyult, és megremegtek a csillagok. A macska ekkor, hogy megmutassa Behemót-létének szívbéli jóságát, beterelt mindenkit az ivóba, hogy előadás lesz. És úgyannyira vágyták az életet mind az összes falubéliek, hogy fel sem tűnt nekik, eszükbe nem ötlött, hogy egy macska dirigál nekik, csak nézték nyálcsorgatva, ahogyan a macska megint csak csettint, hogy ájn, cváj, dráj, és a kocsma falán filmként, akárha autósmozi, peregni kezd az egész szaros életük. Szájtátva álltak, és fel-, felkiabáltak.

Látták, ahogyan puccba vágja magát mind az összes, az olajos hajúak, a duplagyűrűsök, a protkósok és a bánatos szeműek. Ahogyan illegetik magukat a tükör előtt, kenik a pomádét és fújják az illatot, mert tetszeni akarnak, s látszott, ahogyan isznak-vedelnek, táncolnak meg énekelnek, folyik róluk az izzadság, igézetek gyúlnak a szemekben, elvész belőlük a fény és beleköltözik az ösztön, s látták, ahogyan eltátja a száját az egyik, hogy a foga helyén a gyomrába látni le, és ordítja, hogy migráncs. És látták azt is, ahogyan folyamként hömpölyögnek az úton. s elérve a napraforgóföldet, hogyan kaszabolják aztán mindet, ütik, vágják szívük minden keserűségével, s rogynak aztán le kimerülve. Elképedve nézték, a bádogbános annyit mondott, na, ugye. De senkinek föl sem tűnt, hogy mindezt a kocsma falán látták, és egy macska mutatta nekik.