Zsebpénz

Mint másnak a heroin vagy a kokó, miniszterügynök elvtársnak az a futball. Remegve szíja, nyomja magába, s ez az állapot már eleve romlottságot vagy betegséget tételez, és akkor a többiről még nem is beszéltünk. Most is, hogy az elvonási tüneteken enyhítsen valamelyest – úgymint a fej remegése, ajkak nyalogatása, meg más egyebek -, utánaröpült szíve szottya csapatának a messzi Bulgáriába, mert nem élhet ő a MOL Vidi nélkül, akárha muzsikaszó.

Ez is, hogyan lehet egy csapatnak a Vidi nevet adni, ilyen is csak a NER-ben történhetik, máshol sehol. Mert hogy hangozna, ha a Barcelonát átneveznék Barcikának, ugye. Bár lenne akkor egy kis nemzeti beütése, de a Manchester Unitedet se jutna eszébe senkinek Maninak hívni, bár jól hangzana a lényeget megragadva, aztán mégis szétvernék az Old Traffordot a jámbor angolok. Viszont most a pénzről fogunk beszélgetni, s nem ilyen álombéli dolgokról.

Szóval, az van, drágáim, hogy röpcsivel ment ez a bugris a meccsre, éspedig magángéppel, ami több fennforgást is von maga után. Havasi Bertalan sajtóriogató ugyanis nem átallotta azt nyilatkozni, hogy a röpködés során “közpénz felhasználására nem került sor”. – Ha egy sajtós a “került sor” kifejezést használja, akkor minden aljasságra képes, de erről sem érdemes többet gondolkodni, ezek ilyenek, mit lehessen tenni, ugye? – Így mennek neki, ezzel a munícióval Esterházynak.

Miniszterügynök elvtárs azonban nincstelen ember, ahogy azt szóban valamint írásban (és tettel meg hallgatással) – vagyonbevallás – is állította, mondván, van neki hétszázezer megtakarítása a párnacihában, egy petákkal sem több. Ez volt az év elején, azóta viszont az óvodás kalandja után és miatt kapott a Patyi nevű NVB-s cimborájától egy büntetést, aztán a futball VB-re is magánerőből röpködött, ezért merül föl az emberben, hogy most Bulgáriába akkor hogy?

Mibű? Ugye. Mert minden emberi számítás szerint már egy peták sem lehet a brifkójában, hacsak nem egy kis zsebpénz, amit az Anikó asszony porcióz neki reggelente a parizeres zsömlés tízóraija mellé. De az Anikónak sincsen semmije se, ezek a két templom egere, ahogy kiszálltak Izraelben a nem is kormánygépből is, rájuk volt írva a nyomor. A lelki legalábbis, de akkor még mindig ott marad a bolgár röpködés ügye, mint fogós, ravasz kérdés.

Szívességből is vihette egy kistafírozott cimbora, ahogyan a Semjén szarvasa is gesztusból röpködött föllógatva, és az ilyenektől, ha nem illiberális egy demokrácia, illetve magyarosan kereszténydemokrata, le szoktak mondani a vezérürük. Minálunk azonban elég annyi, hogy a Soros kurvaannyát, és ebből is kitetszik, hogy ez az ország a lehetők legjobbika, már akinek. Ezt én toldom hozzá, mert eszembe jut a tegnap félájultan kilakoltatásilag vonszolt néni képe. Azt nem tudjuk, hogy ő szereti-e a futballt.

Az is közismert, hogy minálunk a közpénz általában elveszíti az összes jellegét, ami azt jelenti a proletár számára, hogy: Közöd? Köcsög! Valahogy így, engemet azért mégis nyomaszt miniszterügynök elvtárs, valamint az udvartartása pénzhez való ambivalens viszonya, hogy kaparják-e olykor az aprót, vagy van-e egyáltalán például pénz a mi egyetlenünknél, volt-e a kezében mostanában egy bankó, vagy az már szublimálódott a közelében.

Hogy a létezés egy olyan szintjére lépett, amelyben ilyen apróságokkal törődni sem kell, hiszen minden az övé. Hogy amikor partedlivel a nyakában tömi magába a pörküttet ubival, akkor azt ki kell-e fizetnie, vagy a kocsmáros megtiszteltetésnek érzi, hogy adhatott, hogy a szotyit a meccsre veszi-e, tudja-e, hogy van ára neki. Szóval, mint egy igazi király, aki úgy van már, a létezés olyan kegyes állapotában, mint a Mohamed koporsója, hogy csak lebeg ég és föld között.

Mert a képről úgy jön le, hogy csak csettint a duci kis ujjaival, és ott a terülj asztalkám, a röpcsi, a helikopter, szántók, rétek és kastélyok. Ez engemet komolyan foglalkoztat, mert megint az agymacskám jött elő ezzel a Hitlerrel, aki szintén nyomorgott, sőt, meg sem nősült, őneki a nép volt a hitvese, és mégis csak Berghofot, Sasfészket meg minden kutyafaszát épített. Igaz, már az ő uralkodásának kezdetén is eltűnt a határ a magánvagyon és a pártpénz közül, nálunk is lett székházból bánya, ugye.

Olybá tűnik tehát, hogy miniszerügynök elvtárs és belső körei számára leomlott a fal az ország pénze és a saját pénztárca között. Ebből fakadóan arra kell jutnunk, hogy a parizeres zsömle mellé azt a pár krajcárt nem is az Anikó asszony csomagolja neki, hanem éppen az, akit tegnap ájultan vonszoltak ki a lakásából az utca kövére. Az ilyenek, amiket itt elmeséltem, jobb helyeken a Bastille ostromához vezetnének, mi pedig készülünk nagy izgalmakkal a huszadikai tűzijátékra. – Hát, lelkünk rajta.

Azt mondd meg nékem…

Tiszta szerencse, hogy nincsen még október elseje, éspedig több okból is. Elsősorban, mert az Isten szent ege alatt, illetőleg a zivatarok elől híd alá vagy aluljáróba húzódva nem fagy meg azonnal az ember, lévén, nagy a hőség baromira. Ugyanakkor az sem elhanyagolható szempont, hogy a zsandárok nem viszik el csípőből például a csecsemőt és a terhes nőt, aki így múlatja az életét tegnap óta, mivelhogy az utcára rakták, csupáncsak azért, mert annyija volt és annyit is ért.

Hatfős családot lakoltattak ki kedden a bűnös Budapest kilencedik kerületében, mert nem tudták fizetni a lakás devizás hitelét, s mivelhogy a családok éve van, akárha rosseb, továbbá Pártunk megmentette őket is. Ám ez itt nem Horvátország, ilyen tartozásokra nem mondja azt az állam, hogy vége, nem ér, és nincs ezüstérmes futballcsapatunk sem, bögyös köztársasági elnökünk meg pláne nem. Mondjuk, nem emiatt került utcára a család, viszont, hogy totyakos miniszterelnökünk van, azért viszont igen.

Ellenben a dolog nem olyan egyszerű, hogy egyből győztest lehessen hirdetni. Így meg is oszlottak a vélemények a közösségi oldalon azon tűnődve, ki a hülye, valamint a bűnös, akinek a záloga a kezükben volt, s mint népi játék, hogy mit is érdemel az. Volt, aki úgy vélekedett, így van rendjén, ez így helyes, ez volt a nemzeti vonulat, mások kitették az árverési felvásárló képét, névvel, és kilövési engedéllyel, lincselési felhívással mintegy, ettől azonban a családnak egyáltalán nem lett jobb, de a felvásárlónak sem rosszabb.

A dolog viszont természeténél fogva kegyetlen, hiszen azt mondták az utcára tetteknek, hogy összeszedhetik a személyes holmijukat, és mehetnek a jelek szerint nem létező Isten hírével, a bútoraikat meg harminc napon belül kell elhordani. Viszont azt senki nem tudja, hová. Mert ugyan Pártunk arra hivatkozva hozott hajléktalan-vegzáló törvényt, hogy mindahány elhelyezését meg tudja oldani, a jelek szerint ez mégsincs így, sőt, még inkább, ha a hatalom szakmányban gyártja őket, mint ebből a történetből is kitetszik.

Hogy mi lesz most velük és számos sorsosaikkal, azt senki sem tudja. Még maga a milliárdokat a családok zsebében hagyó Rétvári et., a jó hírek zenebohóca sem. Sőt, Novák államtitkár asszonyelvtárs, aki meg momentán a családok jótevő úrangyala, ő sem, mert ez nem a munkaköre neki. Ő azzal foglalatoskodik, hogy idvezült mosollyal gondoskodjék az óvodai keresztényi nevelésről, és szaporodásra buzdítsa a honleányokat.

Az már kívül esik az érdeklődési körén, hogy a szaporulatot karhatalom rakja az utcára. Egyáltalán, ilyesmiről nincs is tudomása, hiszen a statisztikákat is maguknak tetszetősen manipulálják, és a magyaridőknek sincs ahhoz sem érkezése, sem kapacitása, hogy ilyen – egyébként napi gyakoriságú – kilakoltatásokról tudósítson. Így hát, aki annyira szerencsés – vagy szerencsétlen, ez hozzáállás kérdése -, hogy a világot narancsszűrőn keresztül észleli csupán, elégedetten böföghet. Ilyenekből lesznek a kétmillió fideszesek.

Nekik nem gondjuk az, hogy akkor most mi lesz a csecsemővel és a megszületendő kisdeddel, az anyjával és az apjával, akik magukra maradtak a vérzivatarban. Októberig még az utca kövén, aztán nevelőotthonokban és fogdákban, hogy ne zavarják a kényes madámok finnyás orrát az egyre erősödő szagukkal, és nincs nekik menedék. A farkasoknál az öregek haladnak a sor elején, hogy le ne maradjanak, a kafferbivalyok körbefogják és szarvaikkal védelmezik a körön belül álló kicsiket és betegeket.

Az állatokban több emberség van – ha úgy tetszik -, és nagyobb a túlélési ösztön, mint az elkorcsosult emberben. Aki ma még nincsen az utcán, nem tudja, hogy ugyanolyan egyedül van, és ugyanolyan védtelen, mint a tegnapi hat. Ez ellen a közösség lehet a védelmező erő, ilyen azonban nincsen az atomjaira hullott társadalomban. Az utcán döglünk meg úgy, hogy átlépnek rajtunk, ha a kórház mosdójában száll el belőlünk a lélek, napokig fekszünk ott, mert az intézmény azzal foglalkozik, hogy a falán vonatozó Orbánt lemeszelje.

Teljes a züllés és nincs kegyelem. Miközben genderezünk és csahos kutyákra pazaroljuk a maradék erőnket, a szemünk előtt zajlanak a tragédiák olyan mennyiségben, hogy alig is üti át már az ingerküszöböt. Minden kilakoltatott, kirúgott, megalázott és megszomorított megkapja a warholi tizenöt percét, és megy a levesbe aztán nyomtalanul. Tudjuk, hogy a király tette ezt, de csak addig jutunk, hogy Cseh Tamással tesszük föl, azt mondd meg nékem, hol lesz majd…- A többit pedig úgyis tudjuk. Vége van, emberek.

Megdögölesszem?

– Dögöleszd meg. – ez volt a kimerítő válasz Lóci kérdésére egy légy sorsáról Szabó Lőrincnél, akit, mint az közismert, O. V. prime minister elvtárs oly igen szeret, hogy képes volt idézni őtet a Terror Kuckójánál, igaz, szarul – ne égj, hogyha nem akarom -, amikor szerelmi költészetből csinált kommunista ellenes jelszót, ami hülyén adja ki magát. Ilyenekkel azonban ő nem igazán törődik, nincs ott honn, nem az ő világa.

Megérhetjük még, hogy – ha már Lőrinc, ha nem is Mészáros -, “A huszonhatodik év” halottsirató mondatát: “Úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát, hátamon érzem szíved dobogását” – óvodai altatóéneknek adja el majd a hazafias nevelés jegyében. Ergo, sem neki, sem a fullajtárjainak fingja sincs szépségről – en bloc -, és mégis pofáznak, mert nem tetszik a műalkotó ember képe vagy a szeme állása. A szürkék nem viselhetik a tehetséget ugyanis.

Rombolni, azt tudnak, és még milyen aljasul. Most is, a Kampf jegyében mennek neki nehézfegyverzettel az Art Capital Alapítványnak, amely az orbáni Wölkischer Beobachter (magyaridők) szerint migránssimogató kiállításokat tart. Hogy lássuk, kik is ezek: “Amíg a kormány emberfeletti erővel küzd a migránsok távol tartása érdekében, addig a képzőművészek tekintélyes része Soros György kottája alapján azt szeretné elérni, hogy minél több afrikai éljen Magyarországon, lehetőleg minél előbb.”

Ilyeneken, ha normális az ember, akkor röhög. Máma viszont nagy időket élünk, akárha Svejk, ami nagy idők nagy embereket kívánnak, és ilyen nekünk Matolcsy az unortodox, pöttyös seggével. Az általa gardírozott műintézmény, az MNB, a forinttal már csak az elbaszás szintjén foglalkozik, sokkal inkább műalkotásokkal, de most már politikai-, és gondolatrendőrség is egyben. Fél nap alatt vizsgálni kezdték az Art Capitalt ugyanis.

“Az MNB semmilyen politikai célzatú, illetve migránstámogató kampányt nem támogat”. – Ez volt az ok és az indok, ami oly bájosan aljas, hogy jelzőt már nem is keres hozzá az ember, és mégis, voltaképp sehol sincs attól, mint ami nívót a magyaridők, és tulajdonképpen a rezsim, és az egész ország magáénak tudhat. Ez, amiben szügyig ücsörgünk, ez a morális nihil, erkölcsi mélyföld és sósivatag.

Mert milyen ország már az, ahol a bakó megkérdezi a gazdát, megdögölesszem, az rávágja, dögöleszd meg, és nekieresztik a tankot meg az úthengert. Nem a magyaridők leprás betűharcosa az, aki a duci ujjaiból szopingálja, hogy kit kell aktuálisan eltakarítani az útból, hanem felsőbb kézmozdulatok és orrfintorgások. A végső megoldásnak sem volt soha írásos nyoma, és mégis milyen flottul ment az egész.

Ahogyan a rendszer működik itt is, az valami elképesztő A magyaridők rárakja a stigmát az elítéltre, utána pedig anyagilag, egzisztenciálisan, erkölcsileg és minden lehetséges módon szíják ki belőle az életet. Ha juhász az ember és létrája van, akkor pedig egészen közvetlen módon, vak osztrák nyugdíjas képében szabadítják meg a földi élet kínjaitól. És mindenkit érhet baleset.

Egészen elképesztő állapotokba süllyedt az ország, mindent megül az aljasság. Ez sem újság, még az újszülöttnek sem. Azonban, hogy mégis kitartóan nyomogatom most a billentyűzetet miatta, az még a határtalan cinizmusba ojtott ökörség, ami miatt tegnap a sok-sok lélekvesztő történés közül volt egy, amely kimondatta velem a varázsigét, hogy szakadna már a búbánatos ég erre az egész elcseszett világra.

És ezt, gyerekek, mi más is szállíthatta volna, mint az emmeggy, amiről már tényleg nem lehet eldönteni, mi a rosseb lehet. Ebben bizonyos Gyarmati István, biztonságpolitikai szakértő, azt szakértette, hogy Németországban és a svédeknél is a lakosság morális hanyatlást érez a migráncsok miatt, akikkel, ha már a kerítésen belül vannak, nehéz bármit is kezdeni.

Erről a morális hanyatlásról mesélhetne még az MNB és a magyaridők tükrében is, illetve és hát az egész szaros országról, hogy hová jutottunk, juttatták ők, illetve jutottak ők maguk, hogy a ganyétól nem látják a Napot. De, ami inkább baj, a józanabbja sem immár. Svéd morális hanyatlás, medveanyám…Egyébként tegnap egy már belül lévő migráncs kifelé igyekezvén akadt fönn a kerítésen.

Igaz, körözött bűnöző volt, de mégiscsak röhejes, mert, ha magyaridők nívón lennék, azt írnám, innen már a gyilkosok is menekülnek. S ha azok nem is, mert épp kormányon vannak, az alattvalók annál inkább, mert már senki és semmi, még a halott sincs biztonságban. Mert bármely csinovnyik rámutathat bárki országon belüli ellenségre, és fölteheti a kérdést az urára nézve: megdögölesszem?

És ő válaszol aztán nagy kegyesen: dögöleszd meg. Így lesz vége mindahányunknak.

A gyöngytyúk magányossága

Parádfürdőn megszűnik a mini állatkert, mert módszeresen ellopták belőle az összes állatot, kivéve egy vén gyöngytyúkot. Nem egyszerre, hanem visszajárva, apránként, vittek el mindent, mikor, mit kívánt meg a tolvaj szervezete: fácánt, foglyot, récét, nyulat vagy őzgidát, mert élni kell. Az nem mindegy, hogyan, de lehet így is. Az élet célja, hogy annak fenntartása érdekében energiát tegyünk bele. Megterített asztalnál szervírozott pörküttet ubival, nyakban partedlivel, vagy nyamvadt kisnyulat az állatkertből. Kinek hogy.

A parádfürdői gyerekek már nem nézhetik bámészan a csetlő-botló, poros és bús szemű őzikét, akit nem egy medve, hanem ember evett meg, ami őneki mindegy, az álszent társadalomnak azonban nem. A medvére azt mondja, csak tette a dolgát, erre van programozva – ennek ellenére lelövi, kutyával tépeti szét -, ha az ember zabálja a Bambi combját, aljas gazember, pedig ugyanúgy éhes volt csak, mint a medve. Őt nem öli meg – bár szíve szerint megtenné -, hanem ketrecbe zárja. Ezt nevezik civilizációnak.

Viszont, hogy a gyöngytyúk mért maradt ott magában társak és pletyka lehetősége nélkül, mint egy öreg hobó, az elgondolkoztató egy dolog. Hogy ő már levesnek sem volt jó. Ha én Poirot lennék, aki a tolvaj-gyilkost keresi, első figyelmem valami irodalmárra terelődne. Ő az, aki Marquezt forgat ezekben a vészterhes napokban, és emlékezne rá, amikor Jose Arcadio Buendia a tengert keresve barangolt az erdőben, mennyire megviselte az arapapagáj kékes és fanyar húsa. Egy irodalmár ilyen megfontolásokból sem lop gyöngytyúkot, hanem inkább nyulat – ha nincs is igaza.

Nincs igaza, mert például az előző emberminiszter, a Balog nevű, akinek a gonoszságát már el is feledtük, gyöngytyúkból jó levest főzetne a Hiltonban, és libamájjal kiegészítve fejedelmi lakomát szervírozna árva gyerekeknek karácsonyra. (Tíz éves fiú jeligére.) Mostani utódjának ilyenre gondja már nincs, ezt túlhaladta az idő és a NER szerves fejlődése. Ma már okkult dolgokkal foglalkozik az emberminiszter elsősorban, a gyöngytyúkot nem zabálná fel, hanem imádkozni tanítaná, hogy elkerülje őt a köszvény.

Mert ugye, hogy ne feledjük, a parádfürdői gyöngytyúk öreg már. Így, túllépve az irodalmár-tolvaj képzetén, aki regényélmények miatt nem gyömte őt a zsákjába, azt kell gondolnunk, hogy a tolvaj csak ránézett a szakadozott tollára, a sánta lábaira, az opálos szemére, s csak legyintett. Nem elsősorban humánumból, hanem, mert tudta, az ilyenek soha nem főnek meg. Így maradt magára a gyöngytyúk a lepusztult állatkertben mementónak, azt szimbolizálva, az élet voltaképp racionális, ha momentán, s főként gyöngytyúki szemmel nem is tűnik annak.

Ez a ráció pedig elsősorban a kegyetlenségen alapul. Aki már arra sem jó, hogy megzabálják, örök magányra ítéltetik, mint a szemben lakó néni, akinek szintén egészen gyöngytyúk formája van, főleg az ünnepi otthonkájában. S ahogyan ő az ellopásra sem érdemes szárnyas, akként egy lerabolt állatkert az egész nyüves ország, amit lassan be lehet zárni lakók és érdeklődés hiányában. Ilyen parabolákat lehet írni, sőt, tanulságos állatmeséket is, de minek? Máma harci dalokra van kereslet – erősen fizetőképes -, a gyöngytyúk éneke pedig senkit nem érdekel.

Ez nem depresszió, melankólia csupán, mert jön az ősz a csalfa fényeivel és a hajnali ködökkel. S ha azt hiszed most, én nyájasom, ebből az egészből levonok majd egy forradalmi tanulságot, hogy miként kell és kívánatos ezt a mi rezsimünket elzavarni, csalódást kell okozzak. Engemet ebből az egészből csakis a gyöngytyúk érdekel, azon belül is a bozontos lelke. Hogy mit tesz most a tépett kerítések között társak nélkül, s egyedül. Ő már nem címlap, akit elvittek, nem szenzáció, nem hoz kattintást sem a téblábolása, és már megenni sem akarják, aminél szörnyűbb nem eshetik egy gyöngytyúkkal. A halál előtt elérte a halálban meglévő másik halál, a feledés. Döbbenet és iszony.

Kereszténydemokrácia – nyilván

Azon felesleges morfondírozni, hogy a gender mennyivel ideológiább, mint a vallás, ezen belül a kereszténység, és még tovább, egészen a szeplőtelen fogantatás elképesztő gondolatáig, de, ha így van, akkor meg Rétvári elvtárs az új Keresztelő Szent János. És az is biztos, ha van neki gyereke – ezt én nem tudom, de nem is akarom -, akkor még nem cserélt rajta szaros pelenkát.

Olyan érdekes és lehangoló egyszerre, amikor a féleszű, alulművelt, pszichopata valamint messiás tudatú üldözési mániás vezér kiadja az ukázt, hogy valamit töröljenek el a Föld színéről, aztán meg is teszik. És még “tudományos” magyarázatot is adnak hozzá ahelyett, hogy bevallanák az igazat: csak, meg mér’ ne. Mindjárt egyszerűbb lenne az élet, és még hülyének sem néznék az embert, de ha Rétvári elvtársnak ez így jó, akkor nincs mit tenni.

A jó hírek kifogyhatatlan szállítója a gender szak bedarálása okán szúrta tökön magát, midőn a marxizmus-leninizmushoz való hasonlítással óhajtotta indokolni a dúlást, formai és tartalmi kifogásokat emelve, mint valami napkeleti bölcs. Azt delirálta ide nekünk, hogy formailag ez csupán előadások sorozata, mintha az evangéliumok az univerzumról való minden ismeret eszenciái volnának. Másrészt pedig az volt a tartalmi kifogása Rétvári professzornak, hogy a gender állításai nem csereszabatosak azzal, mint amit a kereszténydemokrácia az emberről vall.

A világnak nagyon sok olvasata van így ezzel, hogy nem korrelál a Rétvári-féle kereszténydemokráciával. Főleg, ha rájövünk arra is, az a massza, amely ilyen címen ennek az embernek a fejében kavarog, sok mindennek nevezhető, de éppen annak nem, mint aminek állítja magát. Nem azért, mert eredendően gonosz – csak azzá tette a nyomorult élete -, hanem, mert ostoba. Ez viszont sokkal nagyobb csapás az emberiségre, s ezen belül a maroknyi magyarra nézve.

Erről a gender-dologról úgy kellene beszélni, hogy még ez a Rétvári is megértse. Leginkább úgy lehetne megragadni, hogy miként érzi magát egy apa, ha tisztába teszi a gyerekét, legózik vagy homokozik vele, leviszi a szemetet, takarít vagy rántást kavar. Hogy mennyire macsóállat akkor, és a társadalom mennyire tekinti annak. Ugyanígy, ha a törékeny asszonka autót szerel, netán céget vezet, akkor lepotyognak-e a csillagok az égről.

Mivelhogy nem a középkorban élünk, vadászni már csak a Semjén szeret, ölni sem muszáj, tehát egy nagy kavarás az élet, amiben nem árt, ha megtalálja a helyét az ember. Ha ilyeneken mélázik, akkor nem buziköcsög, a kislányoknak ettől nem nő farka, és a kisfiúk sem fognak magassarkúban rohangálni. Ellenben a papok ugyanúgy molesztálják a gyerekeket, de ez másik tészta, és mégis megérkeztünk a kereszténydemokráciához, amiről Rétvári ugyan pofázik és hivatkozik rá, de – magunk közt szólván – fingja sincs arról, mi is lehet az.

Úgy első – és második – ránézésre diametrális ellentéte annak, mint ami körülvesz minket Neriában. És az sem vigasztaló tudat, hogy ez is csak úgy épül orbáni megközelítésben, mint annak idején a szocializmus soha be nem teljesedve, és mégis célhoz érve a nihilben. Itt minálunk nincs szó perszonalizmusról, korlátozott államról és szubszidiaritásról, működő parlamentáris rendszerről meg pláne nem.

Ami pedig a társadalmi szolidaritást illeti, elég csak a hajléktalanok sorsára nézni, valamint arra, hogy éppen Rétvári képzeli úgy, hogy az éhezés ellenszere a kampányidőszakban kiosztott zsák krumpli, amiből ezek szerint négy évig meg lehet élni. Megszüntetni a gondolkodást igyekezni lehet, ájtatoskodni úgy, hogy az összes krisztusi értéket megtagadjuk és semmibe vesszük, azt is lehet, csak akkor nem tudom, minek lehet nevezni az embertelen rendszert, amit ez kiad.

Kereszténydemokráciának – nyilván.

Szakálla volt gender

– Gyerekek, figyeljetek, csend legyen! – így kezdte az óvónéni, de teljesen kilátástalanul, a rövidnadrágos, kantáros, kicsike kis szoknyás aprónép oda sem bagózott, amitől az óvónéni feje ütemesen reszketni kezdett. Gyakran megesett ez vele mostanában, amióta a nyakára jártak mindenféle nevelési felügyelők. Ez is, aki a sarokban ült, még meg sem szólalt, de már a frászt hozta rá. Ismerte még BKV ellenőr korából, de, amióta belépett a KDNP-be, bár a stílusa nem változott, mégis ájtatos képe lett neki, és egyből mindenhez értett. Most is azt nézegette, az idei almot hogyan idomítja ez a szerencsétlen óvónő, aki élő sem volt már, meg holt sem, amikor újra próbálkozott.

– Gyerekek, gyerekek! – ilyen elaléló hangja volt, ami mellé tapsolt, és csak még röhejesebb lett, hogy semmire sem megy.

– Hagyja csak, kedveském. – mondta kígyó szemekkel ez a funkci, és elbődült.

– Kuss legyen már! – úgy pattogott az ordítás a falak között, mint valami gumilabda, mégis fémesen, és egyszerre olyan csönd lett, hogy hallani lehetett, ahogyan az óvónéni koponyájában belül vízesésként zuhognak a könnyek, de még tartotta magát azért.

– Látja, kedveském, így megy ez. – mondta a volt jegyellenőr, miközben a gyerekek szája lefelé görbült, a dadus meg a nagy hasával bedugta a fejét az ajtón, mi történt, s ahogy meglátta az idegent, sűrűn keresztet vetve ki is farolt, pedig nem volt templomjáró egyáltalán.

Az óvónéni nem volt sem élő, sem holt, a feje jól láthatóan remegett, nyelte a könnyeit, de eldöntötte, hogy kibírja, akkor is kibírja, ha nyolc ellenőr ül is itt a nyakán. Elmosolyodott hát, és valószínűtlenül nyugodt hangon folytatta.

– Egy kedves mondókát tanulunk ma, gyerekek. – ezt mondta, és a kantárosok meg szoknyások valami ismeretlen erőnek engedelmeskedve figyeltek is rá. Az óvónéni ettől elmosolyodott, és rákezdte.

– Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender…- de nem tudta folytatni, mert az ellenőr a sarokban olyat bődült, mint egy fogfájós oroszlán, amitől egy kép leesett a falról.

– Gender? Gender? – ezt ordította artikulálatlanul szinte, hogy látszott a gyomra alja is – Hát buzikat nevel maga? Köcsögöket? Isten barma. – így folytatta bájosan, a gyerekek pedig pityeregni kezdtek, nem nagyon, csak egy kicsit.

Az óvónéni összeszedte az összes maradék erejét meg a cafatokban lógó méltóságát, hogy meg tudjon szólalni, mégis csak suttogás jött ki a száján, mint valami vattapamacsok.

– Nem gender, kender. – Ezt kockáztatta meg, de bár ne tette volna, mert még nagyobb bajt kavart, a hajdani ellenőr és mostani erkölcsi mindenesnek ez csak olaj volt a tűzre, és semmi nem szabhatott gátat a végtelen ostobaságnak, amikor ha lehet, még nagyobb hangerővel tett rendet a rendetlenségben, hogy megrepedt az egyik ablak.

– Most meg a drog? – így vonyított már üveghangon – Mindig csak a drog, a szipu, mi volt a maga anyja? – ezt kérdezte váratlanul és érthetetlenül, néhány gyerek már hangosan sírt. De nem várta meg a választ, hanem erős tömjén és fokhagymaszagot árasztva folytatta nagyon zajosan.

– Csak a drog, meg a szipu, meg a szex. Nézze már meg ezeket a kölkeket, kilóg mindnek a térde, hol a szürke mackóalsó, a matyó blúzocska, a betyárkalap? Soha nem lesz ezekből rendes magyar ember. – ilyeneket üvöltözött, az óvónéni feje pattogott, lötyögött benne a könny, és mégis tartotta magát, hogy meg ne fojtsa.

A dadus azonban rutinos volt és nagy mókamester. Megjelent az ajtóban egy tál süteménnyel, s mint valami öregasszonykórus a délelőtti misén, kiengedte a hangját, és énekelt.

– Édes Jézus, légy velünk, mi egyetlen örömünk…- és csoda történt, a felügyelő befogta a száját végre, a szemei pedig fönnakadtak, miközben ostya potyogott a szájából.

Az ilyen ördögűzős feelingtől viszont a gyerekek vadultak meg, elkezdtek ordítani, túrták az orrukat, és ütötték egymást, egyszóval teljes lett a káosz. Az óvónéni ezen a ponton roppant össze, s ahogyan ő zokogott, az ellenőr pedig kifordult szemmel közelített a szent orgazmushoz, egyre nagyobb lett a sikítás, a dadus meg csak fújta, egyre csak fújta.

Ekkor kerekedett a forgószél, ami fölkapta az óvodát, kitépte az alapjait az anyaföldből, az udvarral, a homokozóval, az egész várossal és elátkozott országgal együtt vitte a messze ismeretlenbe, és egy nagy, sötét luk maradt csak az egésznek a helyén, amiből még mindig hallatszott a dadus éneke.

Az óvónéni ekkor ébredt föl csatakosan és mégis boldogan, hogy csak álom volt az egész. Pistike rázogatta szelíden közölve, hogy bepisilt, de ebben a pillanatban beszólt a dadus, hogy vendég érkezett a KLIK-től, és az óvónéni halkan fölsikoltott. Belépett az öltönyös, akit ismert már valahonnan. Buszokon látta régebben karszalaggal, és akkor tényleg elkezdett reszketni a feje is.

A hanyatló nyugat ópiuma

A Hír TV munkatársai nem hordhatnak térd felett végződő rövidnadrágot vagy szoknyát, de ujjatlan blúzt sem, mert – a Csengetett Mylord Henryjének bölcsességével élve – hová vezetne ez? Megszűnne a kívánatos egyformaság, a tábori szürke, kiderülne, hogy kinek duci a térde, kinek meg göcsörtös, valamint a szexualitás gőzei megülnék a szerkesztőség katonás légkörét, és permanensen a toszásra gondolva nonszensz volna a migráncsok erőszaktevéseiről tudósítani. Meg különben is, csak.

Virág elvtárs óta tudjuk, hogy a szexualitást hagyjuk meg a hanyatló nyugat ópiumának, Gogolák elvtársnő szoknyája is kurta volt, és körbe is értünk. Igaz, Bástya elvtárs egyik komisszárjának sem volt meg az a joga, hogy a b. neje seggét naponta nézegesse a fél világ, mint most a parókakészítő hitveséét, de nem is volt Lamborghinije egyiknek sem. Volt olyan kor, amikor adtak a látszatra – szerénység, elvtársak, szerénység – de máma nem olyan időket élünk, mint az tudvalévő.

Ilyen szempontból rövid idő alatt óriási fejlődésen ment keresztül a NER, ha létezhet ilyen egyáltalán. Emlékezhetünk, hogy 2015 februárjában még takargatni óhajtották a gyalázatot, és az emberminisztérium munkatársainak megtiltották a stadion szó használatát, bevezetve a fedett sportlétesítmény fogalmát. Életidegen szavakkal azonban nem lehet elfedni a gyalázatot, és a mélyszegénység sem tűnt el attól, hogy három éve betiltották ezt a hangalakot. Így forgatja az ájtatos szemét a műanyag, felfújhatós Szűz Mária.

Mindemellett akkoriban még mintha lett volna bennük valami szégyenlősség, szűzies szemérem, ahogy ribanc voltukat leplezni óhajtották, mára azonban totálisan elkurvult és elbutult az összes rohadék. Valamint bunkók is, ne szégyenlősködjünk, ha egyszer így van. Például Virág elvtárs kijelentése “…Ezt a zakót például 1938-ban varrták. Angol szövet, nyolcvanöt százalékos gyapjú. A válla egy kicsit túl van tömve, de a reverje jó…” – mutatja, hogy a komcsinak valaha volt gyerekszobája, ezek viszont tyúkszaros udvarokról érkeztek a vezérükkel együtt.

Ezért is ilyen kérlelhetetlen gyilkosok. Már nem rettegnek a Coca Cola mámortól, tisztában vannak a hanyatló nyugat összes csábító ópiumával – főleg a Habony -, viszont az összeset maguknak óhajtják. Rosszabbak tehát a régi komcsiknál, mert ezek hit és meggyőződés nélkül azok, csak szellemi restségből és gonoszságból, persze és ugye. Valami kiforratlan katyvasz van a fejükben, a keresztény-fasiszta-kommunizmus mérhetetlen sötétsége, amelyből minden nap újabb böszmeség bukik föl. Most ez a kurtaszoknya-tiltás, holnap tán keresztlevél a munkavállaláshoz, mert semmi sem elképzelhetetlen.

Voltaképp azért nem megfogható koherensen az egész katyvasz, mert őrült ugyan, de nincs benne rendszer. Ma a miniszoknyát tiltja be, holnap az óvodásokat menetelteti, az anyákat oktatja szoptatásra, világító kereszteket állít, lőgyakorlatot tart fiatalkorúaknak és szidja József Attila kurvaannyát a szentmisén, ahol arra int, hogy a templom közelében ne etessék az éhezőket, meg huszárcsákót vesz húszmillióért. Tehát totális a káosz, mintha Caligula élné az utolsó napjait az ólomtól meghülyült övéi közt, természetesen miatyánkot zsolozsmázva.

A második Orbán-uralom kilencedik évében a NER hülyeségek rejtélyes katyvaszává vált, amin segíteni immár nem lehet, és leszavazni sem. Az eszét még valahogyan bíró népesség pedig válaszút elé került: menekül, aki bír a hanyatló nyugat ópiumába, meg amíg még lehet, megadja magát és katatón őrületbe süllyed, vagy forradalmár lesz a maga módján, ki, hogy tud. Basky-matricázással és kátyútömködéssel kergeti őrületbe a szolgákat, mert az ilyesmi sokkal jobban fáj, mint azt képzelhetnénk. Nem véletlen az egy kátyúra kivonuló öt rendőrautó. Lássuk be engedelmes szível, hogy ennyi maradt. Vagy pedig el lehet innen menni. – Hogy a klasszikust idézzük.

Az a baj

Amikor az Agymenőkben Proton professzor tátott szájjal és kerekre nyílt szemekkel bámulja Sheldon infantilis hülyeségét, Leonard nem tud mást mondani a megnyugtatására magyarázatul: – Ő ilyen. Tényleg ilyen. – És mindenki érti, miről is van szó, csak az öreg nem, mert addig nem volt benne a közepében. Mi viszont benne vagyunk.

Van nekünk – illetve hát, nekik van, a józanabbja csak a’la Proton professzor néz leesett állal, hogy mi a rosseb van itt – ez a 2rule nevű csodánk, amit már genezisében megült a rontás. És olyan elemi erejű érzelmeket váltott ki, mintha az anyukáját szidták volna a sok liberális köcsögnek, mint amilyen magam is vagyok, bármit is jelentsen ez. Most már elég annyi, hogy nem ők.

Legfőképp persze azért visított a nagyérdemű, mert a 2rule, amely bűnben fogant, mutatta a NER összeszorított fogú igyekezetét, hogy az utolsó csöppet is kipréselje a birtokba vett országból, hogy befurakszik a legkisebb résbe, akárha féreg. És nem is a lopás fáj már, mert az bevégeztetett irreverzibilis módra, hanem, hogy nem hagyják békibe’ az embert, hogy a barlangjában sincs nyugta.

Ott állnak a szájánál ilyen prostisrácok és piszkálnak be a botjaikkal, mert azt hiszik, megvédi őket a ketrec, de, ha az egyszer kinyílik, aranyapám. Ám ne szaladjunk ennyire előre a történelemben. Momentán itt van nekünk vizsgálatra ez a rulettes csoda, s nem azért, mert amúgy érne akár egy szót is, hanem, mert ez a NER eszenciája, a mocskos kivonata voltaképp.

És amikor minden jóérzésű ember ezen a szaron röhögött undorodva és sírva is egyképp, akkor a cég vezérigazgatója – de szeretik a rangokat ezek -, bizonyos Kővári Ágnes nyilatkozott az Origónak – csakis -, nem érti, miként történhetett, hogy a 2rule bevezetése ekkora vihart kavart. Együk meg a zúzáját közösen, s főleg még, hogy mindezek után nemzeti köntösbe is öltözteti a fekáliát. Pedig egyszerű ez.

Az emberek java része ugyanis – nem mindenki ugyan, de az egészségesebbje mindenképp – ösztönösen irtózik az aljasságtól. Nevezzük azt akárhogy, korrupciónak, a hatalommal való visszaélésnek vagy tartózkodó kérelemnek esetleg, mindegy. Ha szaga van, márpedig Neriában bűzlik minden, akkor a delikvens befogja az orrát és csendesen kiköp.

Vezérigazgató asszony olvasatunkban hasonszőrű, mint Sheldon, és létezésére meg viselkedésére nincs más magyarázat, mint, hogy: Ő ilyen. Tényleg ilyen. És mindenki érti is, kivéve, akire vonatkozik, hogy abban a pillanatban, amikor a nemzet strómanjának neve fölmerült a nyomorult terméke kapcsán, abban a másodpercben rákerült a stigma. És nem a liberális köcsögök tették rá, hanem maga az egyazisten Orbán Viktor a már végtelenbe vesző ténykedésével és országrontó garázdálkodásával.

Már szaga van annak, amit megérint, megemlít mint számára lényegest, az egész manusból árad a halál lehelete. Úgy vesz el mindent a közösségtől, hogy tán nem is tud róla, amikor körbehugyozza és megjelöli. Ez az egész akkor kezdődött, amikor először tört ki rajta igazán a téboly, és a kokárdát, mint a hozzá tartozás szimbólumát nevezte meg. Azóta jobb érzésű ember ilyet nem hord, vagy csak befogott orral.

És nemcsak tárgyak, hanem fogalmak, úgymint nemzet, család, kereszténység, alkotmány, magyar és folytathatnánk a végtelenségig a felsorolást, hogy mi minden vált értékvesztetté és más jelentésűvé a fideszbeszélben, hogy mára alig is maradt valami, ami az embert emlékezteti a normális életére. Mert egyetlen, nagy párttaggyűlés lett az egész szerencsétlen ország.

Vezérigazgató asszony nem érti a felháborodást, pedig csak annyi a magyarázat és az ok, hogy Orbán-, és Fidesz-szaga van. Születésekor rákerült a NER pöcsétje, és onnan azt semmi sydol vagy pronto le nem hozza. Kérdezte azt is, mi a baj, s magam azon vagyok, kikerülve a csapdát, hogy idemásoljam a Belga egész szövegét arról, hogy mi a baj, beérem egyetlen sorral: “Az, amit mondasz: az a baj.” – És talán értve leszek. Vagy nem.

Tej, vaj, vers

Rohadt meleg van, amint ezt tapasztalhatja is az izzadó, levegő után kapkodó olvasó.

Bugyborékol az aszfalt, elgörbülnek a zsanérok és a zsandárok, a madarak pedig keményre sülve potyognak alá a fortyogó mennyországból. Nagyjából odavannak a vetések, így végre, valahára van mire fogni, mivel magyarázni, mért hal majd éhen pár honfitársunk, természetesen a szokásos fagy általi elszenderülés mellett, ha eljő a jeges. Majd mindjárt.

Mert a csordogáló falak tövében szenvtelenül közlik az emberrel, hogy a hőség, a begyűrűzés valamint a maci kunkori farka mellett és miatt, mire rozsdába borul a sarki bokor és a madarak is kirepülnek, fölmegy az ára a kenyérnek, a húsnak meg a tejnek, és nem is akárhogyan. Ilyen örömökkel egészítik ki a miniszterügynök elvtárs második röpcsijéről szóló tudósításokat, valamint azt, hogy a magyar anyákat megtanítják szoptatni, egyszóval teljes a téboly.

Azt írja az újság, hogy egy kiló kenyér akár nyolcvan pénzzel is többe kerülhet majd, és a népek mégsem mennek az utcára, mint hajdan a benzin, vagy később a net miatt. Ebből arra következtethetünk, hogy a magyar utazni és pornót nézni jobban szeret, mint enni, és mégsincs ez így. Csupáncsak, akinek a kenyér ára fáj, annak nem hallatszik a hangja annak ellenére, hogy többen vannak, mint ahányan a rezsimet hatalomban tartják.

Így működik Neria, meg úgy is, hogy ezek fölött még egy életre elfeledhetjük a cirmos cica bajuszán csillogó vaj meséjét. Mert az lesz az újság, ha ezt a Károly bácsi vagy a Jolán néni borotválatlan illetőleg epilálatlan arcszőrzetéről énekeljük. Hogyaszondja: Jolán néni, haj, hová lett a vaj, ott látom a bajuszodon, most lesz neked jaj. És ezután szúrós tekintetű, ámde honszerető és bőrnadrágos óvodások meggyakják a Jolánt miheztartás végett.

Ezt a bájos jövőt sem az ujjamból szoptam. Elég csak tanulmányozni a nyáron mindent megülő kultúrkampf rezgéseit, amelyből elővigyorog a fasizmus, és nincs is több kérdés. Az írástudó Magyarország Esterházy ekézése fölött sóhajtozik, s okkal, ámde eközben megfeledkezik arról a kötelességéről, hogy a megalázottak és megnyomorítottak érdekében szót emeljen.

Itt éteri magasságokban megy a kurvaanyázás, mindenki nyalogatja a sebeit teljesen fölöslegesen. Meggyőzni egymást úgysem fogják, és az idő dönti el majd, amit el kell döntenie. Ki emlékszik már Szabolcska Mihályra és Horger Antalra a vájtfülűeken kívül, ebből fakadóan az egyetlen célra vezető magatartás, ha ezeknek a maiaknak, akik éppen szarják a spanyolviaszkot, a képibe vigyorgunk. Svejk filozófiáját javasolom gyakorlásra, aki mégis csak életben maradt.

Igaz, csak addig, míg Hasek meg nem halt. Ebből az következik, hogy az író meg a költő is múlandó, következésképp ennie is kell, illetve kéne. S amikor a rezsim a mai Szabolcska Mihályokat eteti, és igyekszik megdögöleszteni az összes többit, nos, akkor Jolán néni vajas bajusza és a költő lelke eggyé válnak, ami képtelenséggel csupán arra utalok, kijegecesedett a határvonal, hogy ki áll itt, meg ki ott, ki meg sehol.

A tejtől így jutunk el a filozófiáig meg vissza, amiből az jön elő, hogy az élet nem habostorta. Ennek a folyománya pedig, hogy még Virág elvtárs is grál lovag és nagy tudós volt ezekhez képest. Ha mondjuk Kásler professzorra nézünk, ez igazolást is nyer, ilyenkor viszont képtelen az ember fölfogni, mi a bajuk a bölcsészekkel, illetve nagyon is. Ők, a Jolánnal ellentétben artikulálni képesek az üvöltést, igaz, ez például a magyaridők és prostisrácok böfögő embereiről nem mondható el feltétlenül.

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is. Ez most vagy Schopenhauer, vagy Nietzsche, vagy Kierkegaard. Momentán nincs kedvem utána nézni, mert ebben a világban semmit sem ér, ha nem a vasalbert mondta, és nem bocskaiban ülő habzó szájú emberek tutulják a számtalan tévéjükben és újságjukban. Viszont tök fölöslegesen, mert nem tudják, hogy olyanok, mint a homokmandala, amit elsodor a szél.

Egy óvodás naplója (8.) – Gusztushusz

Örütt nagyona zibojnéni, mer ujraláthatott minket anyár után, véget értaszünet. Seholse vótam ezalatt, a zanyu vigyázott otthol miránk, a szobába jácottunk sokatmeg nésztük a tévét is mindig. A zapuva is, fociztak is benne, apu káromkodot meg ittaa sört. Néha átjött a pityu a szünetalat, ugyanaszt csináta, minda zoviba, hüjéskedet mindigmeg gunyuta a minielnök bácsit.

Tavassza vóta zoviba a minielnökbácsi még, labdát hozot meg kiskapukat, azza a bácsiva, akive régen vótunk migráncsnézőbe, csakmost televót a zovi napszemüveges bácsikka, alig fértekel, annyivót. A minielnök bácsi fölemet, puha vóta a kezeneki, meg kolbászos szagais vót, leis fényképeztek minket. Anyu az nemörűt ennek, de asztán megin visszajött, deakkor nem hozott labdátmá, csak úgy vigyorgott fétemismá tőle. De ement.

A szünet alatt apityu apukája kiföstöttea zovit, örűtis a kisböske neki, hogy mijenjó szaga vana falnak. A kiböske ojan mintvót. átlátnia fülein megmindig esirjamagát. A zibojnéni aszonta, hogymá nagyok vagyunkés ezé ebbea zévbemer jövőre mármegyünk a ziskolába, szóva ebbea zévbe mánemmindig kell aludni ebédután, hanem majdmesél nekünk sokat.

Monta is a zibojnéni, miket, csupa szencségeket, szentisván, szentmargit, ijeneketmeg katonásat sokat, aszonta, jólessz nagyon. Kiis próbátuk, aszonta a zibojnéni, hogymingyá gusztushusz, kérdeszte, tuggyuke miaz, de senkise tutta, emeséte, hogy szentistván mega zállam, meghogy keresztényesség, mega zisten. Montam nekihogy énesztudom, mer a zapu is szokta emlegetni a zistent amikó nézia meccset.

Kesztem emondanihogy miket monda a zapu, de a zibojnéni mérgeslett, hogy fogjambea szájamat mer beállitta a sarokba, a pityu meg röhögöt, a kisbözske megmegin elsirta magát, pedig nemis vele kiabát a zibojnéni. Befogtama szájamat, mermonta a zibojnéni hogy ünnepűni fogunk, és asztmajd gyakorojjuk sokat.

Kérdeszte, hogytuggyuke mi azahaza, meg szerettyüke. A pityu monta, hogyő igen, és aszonta, hogy a haza aza szobájaneki a macijáva, mer ha aszongya a zanyukájahogy mennek haza, akkó mindig odamennek a macihoz. A zibojnéni aszonta, hogy a pityuaz hüje, és a sarokba álittota, nemtom mér, dea pityunakmindeggy, csak vihogot a sarokba mostis.

Aszontaaz ibojnéni, hogy ittvana bácsi, akive ementünk migráncsnézőbe, az beszélmajd a hazáró, meghogy hogykell szeretni aszt, hát, nemtudom, mitakar mondania a pityu macijáró, de mindeggy. Nekiát ezis beszéni a szentekrő meg a zállamról. Aszt tudom, mi az, a mútkóis leestem a biciglirő és betörött a zállam, csak úgy vérzettis, anyu sikongatott, hogy szüzanyám.

Eza bácsiis a zállamról mesétmeg, szentistvánró mega szűzanyáró. Mindent értettem, a haza az, amikor leesünka biciklirő és azanyu sikongat, esetleg a pityu macija. Dehogy eszt mérünnepejjük gusztushuszadikán, aszt nemtudom, megis kérdesztem, de az ibojnéni eszörnyett és kérteaz elnézést a neveletlenségér. A bácsi is szítta afogát és kérdezte, hogyhívják a zanyut, montam, anyu.

Lilaletta bácsifeje, a zibojnéni is fehér, a pityu röhögöt, a kisböskemeg esírta magát, deaz mindig sir, énmeg unatkosztam. A dadus kacsintotta zajtóból, meg mutatta a hüvejkujját, eszt nemtudom mitjelent, de bátorlettem tölle, és döntöttemhogy megyekmer váradömperem. Fütyűteka madarakiss nagyon. Megsütött anap. Montam, vára dömperemmegyek, és mentemhaza.