blogin.hu

Hidvéghi Balázs, a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára mintegy búcsúzásképp beszólt még Fekete-Győr Andrásnak, hogy legyen óvatos a következő két évben, mert felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Ezt nem tudjuk másként, mint fenyegetésként értelmezni. Mindebből az tűnik ki, ez a Hidvéghi van annyira ostoba, hogy csípőből igazolja Fekete-Győr előtte elhangzott állítását, miszerint az ő elítélése nem egyéb mint megfélemlítés. Nem az övé, hanem a komplett ellenzéké, hogy nem kellene nagyon ugrálni.

Ez a Hidvéghi – anélkül, hogy jól pofán vágta volna valaki -, előtte még Kun Bélával, Rákosi Mátyással állította párhuzamba az elítéltet, miszerint „bolsevik tempóban, erőszakos módon akarta magához ragadni a hatalmat”, holott csak egy füstbombát dobott a rendőrsorfal lába elé, amitől maximum színesek lehettek volna, de sérültek nem. És ezen kívül államtitkár elvtárs még azzal is alátámasztotta a róla ez alkalommal kialakult képet (kérdőjeles kognitív képességek), hogy nekilátott 2006-ot emlegetni. Mint rendőrterrort.

Csak az nem jutott az eszébe, hogy akkor és ott tényleg kísérlet történt a hatalom erőszakos módon történő megszerzésére, de ez mára mintha kikopott volna az olvasatból. Ezt csak miheztartás végett tettem ide, mert Hidvéghi szerepe itt sem volt más, mint az összes többié állandóan, hogy a pökhendi arroganciát igazolja és mutassa meg, azzal fejezve be bicskanyitogató mondókáját, hogy neki nem fog hiányozni a parlamentből Fekete-Győr, és nem könnyezi meg. Nem őt kellene elsiratnia, hanem ezek után saját magát.

Hogy mivé lett anyuka pici fia. Mindez azonban már a végjáték volt a gyalázatos előadásban, ami a befejeztével Fekete-Győr és a momentumosok kivonultak az ülésteremből, míg a többi ellenzékiek meg maradtak. Pedig, ha máskor nem (de), most mindenképpen indokolt lett volna legalább a gesztus értékű tiltakozás, mert a jelek szerint azzal sincsenek tisztában, hogy bármikor sorra kerülhetnek ők is. Mintha olyasmi is elhangzott volna régebben: egyesével lesznek levadászva, de ehhez képest ott reszelgetik a körmüket gondtalanul.

Fekete-Győr megszólalása elején egyébként bejelentette, hogy „vádbeszédet” mond a kormány felett, és azt is tette, megemlítve vagy utalva röviden a Fidesz minden bűnére, amit az ország és annak lakossága ellen elkövettek. Nem sorolnánk fel az egészet, mindenki tudja, de úgy nagy általánosságban senki nem tesz ellene semmit. A kivonulás előtt azzal a végszóval búcsúzott a fideszesektől (KDNP), hogy „önök is ki fognak, csak nem önszántukból”. Nem akarnánk a helyzet tragikumát, sem a drámai befejezés erejét elvenni, de ez nem biztos.

Már csak országunk állaga miatt sem, a beidegződések és szolgalelkűség miatt sem, és azért főleg, mert ebben a helyzetben mind az összes ellenzékiek magukra hagyták Fekete-Győrt. Mint ahogyan mindenki egyedül lesz, akiket majd a rezsim ezek után fog ledarálni, mert jönnek még perek, a bíróságokat pedig egyre inkább leuralja a Fidesz. Ha másképp nem – mint ahogyan a napokban már volt róla szó -, a Kúriáig viszi az ügyeket, hogy a meccs addig tartson, amíg az övék nem lesz a győzelem. Ebben az esetben még addig sem kellett elmenni.

Fideszi szempontból tehát egyszerűsödnek a dolgok, ellenzéki nézőpontból viszont kezdenek tragikussá válni, csak olybá tűnik, még nem, illetve még mindig nem veszik ezt észre, vagy épp nem akarják. Fekete-Győr beígérte, hogy folytatja, mert a jelek szerint eljutott a szabadság azon szintjére, ahol már nincsen mit veszítenie, míg a többieknek pedig ezek szerint még mindig van, így annak megőrzését választják. De ez egy bizonyos szint után már kollaboráció, így tán ez is szerepet játszhat abban, hogy mind az összes pártjuk megzuhant.

Mégis úgy tesznek, mintha nem. Nevetséges ez a következetlenség, de majd a választóikkal – ha marad ilyen egyáltalán – elszámolnak.  Ennek ellenére ma is úgy kelt fel a nap, mintha mi sem történt volna, ahogyan tizenöt éve teszi szenvtelenül, holott nem szabadna neki. Vidáman süt, mint minden egyes temetésen, mert neki sem, a Föl nevű bolygónak meg pláne nem fog hiányozni Magyarország, amely kezd eltünedezni, csak az élénk taps hangja marad utána. Ez még egy darabig visszhangzik, aztán csend lesz ezen a vidéken.

Szombaton veszített a DVSC futballcsapata. Hazai pályán kaptak egy ötöst, amitől a „B” közép agya kollektíven elborult. Ennek lett aztán a folyománya, hogy a szurkolók levetették a játékosokkal a mezüket (hogy nem méltók rá), köztük Dzsudzsák Balázsét is. Furán nézett ki a külügyminiszter nagy barátja Lamborghini, mez és Szijjártó nélkül, ahogyan a tájékozatlan népek szerint kis női topot viselt a mez alatt, ami most kiderült.

Az összes többi debreceni láblabdás is ilyenben volt egyébként, de ez a kis top nem egyéb, mint egy mérőeszköz a gladiátorok testén, amely egy számítógépre küldi az adatokat. Maga a kép azonban, ami elterjedt a neten, nem is emiatt volt érdekes, hanem, mert a magyar futball elvetélt üdvöskéje olyan elesett volta rajta, hogy tényleg majdnem meg is sajnálta az ember. Szijjártó árnyéka azonban ezt megakadályozta.

Azonban kiderült, hogy a külügyes azért nem sietett személyesen kebelbarátja segítségére, mert éppen egy másik, hasonszőrű, vagy még rosszabb cimborájával ebédelt. A jövőre nézvést feltesszük, hogy a „B” közép vezetőjét majd berendelik a külügybe, és a probléma meg lesz oldva. Dzsudzsák karrierje ott tört ketté egyébként, mert annak idején a nyugat helyett az orosz érdekeltségű Anzsi Mahacskala csapatát választotta tenger pénzért.

Szijjártó pedig szereti az Oroszországból jött embereket. Ami azért is érthető, mert ő maga is állandóan onnan jön, s amikor épp nincsen ott, akkor milyen jó is neki, mert, ha épp itthon van, sem kell nélkülözze Oroszország Anyácska vonzásait. Mostanság azonban, amióta a háború kitört és zajlik, minimum kérdőjeles az onnan érkezők pedigréje, vagy mint mostani esetünkben esetleg szellemi állapota, de vizsgálatok nélkül nem mondanánk diagnózist.

Megtették azt az UFO-k, illetve az abban utazó kis, szürke emberkék, amikor annak idején elvitték Georg Spöttlét, aki azóta hordozza magában ezt a lelki terhet. Azt nem tudjuk, előtte is olyan volt-e, mint jelenleg, de most nagyon, ám történetünkbe nem ezért került bele, hanem, mert Szijjártó „munkaebéden” fogadta őt most, a hét végén szintén, amíg szegény Dzsudzsák a mezlevétellel szenvedett magára hagyatva nagy cimborájától.

Ez a Spöttle tehát az UFO-k óta bizonytalan állagú manus, a pedigréje pedig mostanság orosz propagandától terhes. Ő volt az – illetve jelenleg sem más -, akit az orosz védelmi minisztérium utaztatott Donbászba, Csecsenföldre, s e látogatások közös nevezője az volt, hogy hősünk onnan hamisítatlan orosz propagandát, ennek megfelelően méretes hazugságokat közvetített, ami aztán ki is derült. De ez a hírhamisítások országában nem olyan nagy vétek.

Nekik – jegyezzük meg gyorsan. S innentől már föl sem tesszük a kérdést, mit keres ez az ember a mi külügyminiszterünknél, főleg, mint tényező és komolyan veendő organizmus. Pedig ez történt, mert, mint olvashattuk Spöttle elvtárstól a Facebookon: „Munkaebéden Szijjártó Péter miniszter úrral. Volt témánk bőven az orosz-ukrán konfliktuson keresztül a Közel-Keletig…” A mellékelt képen pedig mind a ketten nagyon boldogok. Ők tudják.

Ugyanakkor Spöttle innentől kezdve nem is érdekes egyáltalán, mert terhelt emberekkel foglalkozni fölösleges. Hanem a Szijjártó, akinek eddig Dzsudzsákig és mellékesen Kis Grofóig terjedt a baráti horizontja, de mit is várna az ember mást egy futsalostól. Ez azonban mégis egy csöppet komolyabbnak tűnik, bár nagy valószínűséggel egyáltalán nem az. Szijjártó ezt az esélyét már rég eljátszotta, most csak egy lapáttal rátett.

Főleg, hogy ő maga is posztolt a Spöttlével elköltött munkaebédről, mégpedig ezt: „A világ mára nagyon bonyolult hellyé vált, megvitattuk ki hogyan látja…” – Valószínűleg több kérdésünk egyáltalán nincsen. Csak ide tesszük még, amit ez a Spöttle annak idején vallott az UFO-kkal való kapcsolatáról: „Éjszakánként a szolgálati fegyveremmel ültem az ágyamon, ha a szürke lények újra feltűnnének nálam”. Édes sztori, és egyszersmind lehangoló.

Történetünk azonban még inkább. Szijjártóról már sok mindent elmondtunk, rengeteg aljasságát megmutattuk, ez a mostani sztori azonban teljessé teszi a képet, ami eddig sem volt valami túlzottan vidám. Ez a munkaebéd azonban mindennek az alja. Ha úgy tetszik morálisan, intellektuálisan bekövetkezett mélypont, igaz, tudjuk, a fiúk képesek minden mélységnél még lejjebb süllyedni. Bár innen elég nehéz lesz, de Isten segedelmével csak sikerül ez is.

Két megnyilvánulása volt tegnap a Fidesz kommunikációs igazgatójának (Lásd: Menczer T. elvtárs). S bár külön-külön, de még együtt sem lenne ez elég arra, hogy önmagáért foglalkozzunk vele, mégis meg kell tennünk, mert ez az egész a jelenség szintjén érdekes, ahogyan rávilágít a „jobboldal” intellektuális és morális fölényére. Ezt Menczer et. már amúgy is hordozza önmagában, most azonban kibugyogott belőle a legnagyobb örömünkre.

Szombat volt tehát, átlagosnak és csendesnek tűnő hétvégi nap. Néha bágyadtan sütött a nap, az országban még megmaradt madarak csácsogtak az égen, és tán emiatt nem is emlékszünk arra, hogy Magyar Péter aktuálisan elkövetett volna valamit, ami fáj a Fidesznek, ennek ellenére Menczer et., ha jól értjük, kihívta őt a kocsma elé bunyózni, vagy mi a rosseb. Amit tehetett fölsőbb utasításra vagy önszorgalomból jóváhagyással.

Előtte még, hogy jobban megérthessük ennek a Menczernek és egyben a Fidesznek az esszenciáját, emlékezzünk meg arról, az a benyomása, az érzete a sportriporterből fideszistává avanzsáló manusnak, hogy őket (Fidesz, kormány, nem tudni, bizonytalan többes számot használt vizsgálatunk tárgya), lenézik. Hogy a „baloldal” jelentsen ez most már akármit is, „megveti” és „lenézi” a halmazukat a nemzeti konzultáció miatt.

Mások nevében jómagam nyilatkozni nem tudok, de arról biztosíthatnám – ha akarnám – ezt a kommunikációs zsenit, én már rég túlvagyok azon, hogy megvessem és lenézzem a fajtáját, mert ez érzelmi kötődést tételez. Ehelyett zsigeri tüneteim vannak, úgymint öklendezéssel elegy hányinger. Hogy másokból mit váltanak ki, azt megítélni nem tudom, de, ha lenézik őket, azon csodálkozni nem lehet egyáltalán. Tesznek érte nagyon.

Így jártatok fiúk, mondanánk nekik, de nincsen ahhoz kedvünk. Ehelyett fölfedezzük vizsgálatunk tárgyában a kisebbrendűségi érzésből fakadó agressziót, amivel egyáltalán nincsen egyedül a mancsaftjában. Most azonban, ahogyan a Magyarhoz intézett szózatát nézzük, belőle jött elő fékek és gátak nélkül, s emiatt mondtuk azt, hogy a jelenség szintjén érdekes, ahogyan az egyes (Menczer) hordozza magában az általánost (Fidesz).

Ilyen ez mind. De, hogy milyen is, ennek tisztázása céljából térünk vissza a Magyarnak címzett hörgésre, mert másnak az a megnyilatkozás nem igazán nevezhető. Viszont ezért érdekes kiváltképp. „Várlak, Peti” – így végezte be mondandóját hősünk, amiből az is következhetne, hogy egy romantikus randira virággal a lukában. De nem efféle volt az invitálás, hanem fogcsattogtatós. Mintha savas bácsi vagy esernyős matróna volna.

Pedig csak kommunikációs igazgató, aki az elébb említett bávatagoknak üzent, vagy tüzelte őket mintegy a további közelharcra, mert bővebben előadva szándékait ezt hallhattuk tőle: „Magyar Péter vonatkozásában hozzám képest Lázár János maga a megtestesült irgalom lenne”. Mielőtt megnéznék ezt az egészet, annyit kiegészítésképen és halkan megjegyzünk, aki ilyen „vonatkozásában” szavakkal kommunikál, az mindenre képes.

Ez magában hordozza a hajdani falusi párttitkárok szókészletét és gondolkodásának mélységeit, s innentől fogva nem is igazán érdekes mi hozta elő belőle az intellektuális fölényt. Ha már az erkölcsi megvan. Egyébként az, hogy nem jött össze a Magyar-Lázár találkozó valamikor már nagyon régen, de a jelek szerint erre fűzve bukott ki Menczerből a sztrítfájgter, elirigyelve tán Orbán dundi kis ökleit, ahogyan Chuck Norris mellett szorongatta.

Vagy hát, tényleg nem tudja az ember, mi jött föl belőle a mélységes árból, így az sem világos, a randin mit tenne Magyarral, amihöz képest Lázár maga az irgalom. Viszont kitetszik a kisebbrendűségi érzésből fakadó agresszió, mint már utaltunk rá, ahogyan Menczer a falkájából kifelé csattogtatja a fogait, vagy a ketrecből ki, illetve ketrecbe be, ez gusztus kérdése, de azt mutatja, hogy alanyunk gyáva féreg.

Addig ordít, míg többségben érzi magát, különben meg, mint az ideálja és istene, maga a nagy Orbán Brüsszelben, eloldalog a folyosóra kávézni, miközben veszi be épp, gyűri maga alá vagy a hátán cipeli a lipsiket. És akkor csodálkoznak, ha lenézik őket. Mert mit is tehetnének mást, ha ilyenek, s hogy milyenek, arra keressük az alkalmas jelzőt, és a szánalmas hangalakban találjuk meg. Ahogyan vergődnek a mindenféle fölényükben a szerencsétlenek.

Mondhatnánk mi is fölvéve az elibénk dobott kesztyűt, hogy várunk Tomi, illetve rakhatnánk hozzá biblikus pusztító képeket, ilyenek, de mint kitetszik az eddigi eszmefuttatásból, ilyen és ennyi törődést sem érdemelnek már. Hogy rögzítettük újólag, az a történelemnek felelősséggel tartozó krónikási voltunkból fakad, hogy megmutassuk az unokáknak, hol is éltünk, ahol majd nekik – reményeink szerint – nem kell majd. És ennyi az egész.

Ha eddig nem tudtuk volna, most már igen, hogy ugyan még létre sem jött a gazdasági csúcsminisztérium – amelynek élére az éles eszű Nagy Mártont szánja a belé valami ismeretlen ok miatt szerelmes Orbán -, de már működik. Vezetője pedig özv. Kovácsné, az ismerősöknek, rokonoknak csak Bözsi néni. Mert mint kiderült doktorminiszter urunk pénteki szózatából, addig nem látnak neki az általa kreált „semleges” gazdaságpolitikának, amíg arra özv. Kovácsné rá nem bólint. Belőle nyeri majd az erejét az idea.

Amúgy a nemzeti konzultációról lenne szó, amely jogosságát indokolta ekképp jó doktorminiszter urunk. Egészen pontosan azt delirálta az újabb levelezésről, hogy a következő nemzeti konzultációval kell megvetni a „fundamentumait a gazdaságpolitikának”, még bővebben és még kabarésabb módon: „Magyarország ki fog lőni, el fogunk tudni lépni ebben a versenyben, föltéve, ha az emberek is megerősítik ezt a nemzeti konzultációban”. – Mondjam azt, hogy delikát? Nem, túl vagyunk ezen már, mint minden jón és rosszon.

Ugyanakkor nem árt elmélázni azon egy kicsit, mi lenne, mi is történhetne, ha népünk ezen a konzultáción bölcsen azt jelentené ki, nem tartja helyesnek Orbán semlegességről szőtt elborzasztó álmait. Mert a mondatban, amit fentebb idéztünk, ott van, hogy az amúgy magát a Kánaánt elhozó gazdasági semlegesség startra kész, de, beindításának feltétele a nép egyszerű gyermekének jóváhagyása. Ha azt mondja (mondják) nem, akkor nem, arról azonban nem szólt a pénteki szózat, ilyen esetben mi a „B” terv, illetve van-e egyáltalán.

Vagy pediglen jó doktorminiszter urunk annyira biztos a bávatagok jóváhagyásában, hogy más eshetőségre nem is gondolt, s ha Bözsi néni azt mondja, nem, akkor ő lesz a hibás, mint aki nem engedte megmenteni a nemzetet. Gyurcsány válik Bözsi néniből, elmúlt nyolc év meg Brüsszel, netán Soros is, aki minden rossz oka. Ilyen veszély azonban nem fenyeget, mert ismerjük a nemzeti konzultációk metodikáját és technikáját, miszerint a levelek még ki sem mentek, de már kész a végeredmény. Ilyen körülmények között pedig hibázni nem lehet.

Viszont van egy következő csontunk is, az pedig maga az amerikai nép. Amely, ha nem lesz elég bölcs ahhoz, hogy Trumpot válassza meg, akkor Orbán fiókjában marad a „békeköltségvetés”, ami megint csak elodázza az emlegetett Kánaán eljövetelét, amire amúgy tizenöt éve van ígérvényünk, csak mindig közbejött valami. A konjunktúra idején a tolvajlás, a mostani pénzhiányban meg majd az, hogy a jenkik nem tudnak helyesen választani, így a texasi Bözsi néni tesz keresztbe Orbánnak. Vagy nincsen semmi a fiókjában.

Ez lehet amúgy az igaz. A legérdekesebb azonban, hogy jó doktorminiszter urunk, miután ezt a két alapvető feltételt megemlítette, mint a fényes jövő eljövetelének zálogait, egyből túl is lép rajtuk egy karakán aktussal, s mintha mi sem történt volna, úgy bocsátkozik jóslásba. Helyesebben nem is jóslás ez, hanem állítás, megcáfolhatatlan kijelentés, amikor azt böffenti bele a mindet elbíró éterbe, hogy „a jövő évben megindulunk”, „Magyarország ki fog lőni”, meg még pluszban, hogy „lesz nagy csodálkozás”. Ziher és hullaszag.

Hogy logikai ellentmondás leledzik az egész dumában a feltételes fényes jövőről, az őt egyáltalán, minket pedig már semennyire nem érdekel, hiszen szokva vagyunk ehhez. A hasbaakasztáshoz úgymond, ami azonban kicsit zavar most a delirálásban, annak nyelvezete, mert az embernek olyan benyomása támad, mintha valami rossz képregénybe tévedt volna annak minden lingvisztikai leleményével. Egy pillanat választ el már csak tőle.

A jelszavakat megszoktuk, a köztudatba bedobott nagyformátumú dumát a gazdaságról, amely elrugaszkodik meg ilyesmiket tesz, most azonban már mintha a kockák kedvenc szókészlete kezdene alakulni. Egy lépésre vagyunk az Orbán mint szuperhős ábrázolástól, s mellette a fttttyú, bangggg, zzzssss – és más hasonló hangalakok, amelyek érzékeltetik, ahogyan kilövünk, és mellettünk az univerzum csíkká áll össze a megfoghatatlan sebességtől. Így valahogyan, és ezzel el is mondtuk a lényeget. Alig is érne többet.

Csupán azért szentelünk neki még egy bekezdést, hogy rámutassunk, ha nem is annyira feltűnően, de jó doktorminiszter urunk újabb mélységekbe érkezett el. Oda, ahonnan már nincsen visszaút, és akkor még meg sem említettük a monológ egyéb elemeit, amelyek szintén úgy kapcsolódtak a valósághoz, mint ez a gazdaságról szóló fejezet. Azaz, sehogy. Mindez azonban csak egy dolog miatt érdekes: ha összevetjük Orbán delíriumát a rögvalóval, látjuk, semmi közük egymáshoz, így ezek után csak a diagnózis kellene. De azt is tudjuk.

Elhíresült Orbán mondása a meccsről, amely addig tart, amíg ő meg nem nyeri. Amikor ez elhangzott, akkor még nem tudtuk, hogy úgy kell értelmezni a dolgot, nem azért fog megnyerni akármilyen meccset is, mert ügyesebb, okosabb vagy kitartóbb az ellenfelénél, hanem a körülményeket alakítja úgy, hogy neki kedvezzenek. Bármi áron, kifulladásig. Amikor Magyarországon a jogállam haláláról beszéltünk és beszélünk, ott volt egy apró sziget, a bíróságok, amelyeket még nem sikerült teljesen letarolni és neresíteni.

Üdítő ítéletek születtek és születnek olykor még ma is, amelyek azt a hamis illúziót keltik az emberben, van még remény, most azonban azt kell tapasztalnunk, nem igazán. Mert amíg a bíróságok alsóbb szintjeit esetleg még megkímélték, vagy nem voltak képesek a maguk képére formálni, a Kúria, mint a perek vége már Fidesz kézben van, így a meccs ebben az esetben addig tart, amíg addig fellebbezget a delikvens (Fidesz, Orbán), míg odáig nem jut az ügy, s ott már biztosak lehetnek abban, hogy győznek. Ez elég sötét jövőt fest elibénk.

Ha csak egy hírt nézünk tegnapról, amely arról tudósít, hogy másodfokon is elveszítette sajtóperét az RTL ellen Orbán Viktor, akkor csettinthetünk, mintha minden rendben volna. A bíróság ugyanis azt mondta ki, ami helyes, miszerint a médiaszolgáltatónak nem volt lehetősége azt megítélni, hogy Hans Reisch igazat állított-e, de ez nem is volt kötelessége. Mint emlékezhetünk, Reisch úr, a SPAR vezére egy osztrák lapban állította, hogy Orbán családjából valakinek fájt a foga a bolthálózat magyar részére. Régi történet.

Ezt a hírt aztán számos magyar médium hozta, Orbán pedig mind az összeset beperelte, de ami az érdekes, Reisch urat meg nem. (Talán akkor előkerültek volna bizonyítékok.) No most, amikor az RTL tegnap boldog lehetett, a Pécsi Stop meg nem, mert őket ugyanebben az ügyben elmeszelték, mert már a Kúriáig ért az ügy. Az RTL kapcsán is megjegyezhető, még ott is tart a meccs, mert Orbán még nem győzött. Ugyanakkor a Kúria döntése a sajtószabadság szempontjából is érdekes, de erre csak tényleg azért utalunk, hogy tisztán lássanak.

Nos, a Pécsi Stopnak (a Kúria szerint) azt kellett volna bizonyítania, hogy Reisch úr tényleg mondta-e az osztrák lapnak, amit mondott, ez a felfogás pedig beláthatatlan következményekkel jár. Ad abszurdum nem lehet közzé tenni – mondjuk – egy MTI hírt, mert előtte utána kellene járni, hogy igaz-e. Ez így nem megy, egyrészt, másrészt pedig nem is ez az érdekes, mert a cél nem is ez volt, hanem, hogy Orbán győzzön. Úgy tartják, ez az ítélet dominó-effektust vált ki, tehát retteghet mindenki.

De, hogy a Kúria már mennyire a kormányzó párt és Orbán zsebében van, arra itt van egy szintén tegnapi elriasztó példa, a Líra ügye, akiket szintén ez a társaság meszelt el azután, hogy alsóbb szinteken győztek. Emlékszünk még a híres vesszős perre, amelyben az alsóbb fokú bíróság a könyvkereskedőnek adott igazat, mondván, a hatályos rendelet ilyen formában azt jelenti, hogy akkor kell a zárt csomagolás, ha el van különítve a könyv. Ha nincs elkülönítve, fólia sem kell. Egészen egyszerű nyelvtani történet volt, ötödikes szintű.

A Kúria azonban arra jutott, a rendelet értelmezése az elsőfokú bíróságnál hibás volt. Belementek egy erőltetett szövegértelmezésbe az alaptörvényig visszanyúlva, de indoklásukban nem is ez volt az érdekes, hanem, ahogyan a politikát beemelték a perbe. Ezt mondták: „Az ilyen könyveket nem lehet mutogatni, közszemlére tenni úgy, hogy bárki nehézség nélkül láthassa őket” – és ezt nem kellett volna, ugyanis a per nem erről szólt, hanem arról, hogy az akkori törvényszöveg szerint a könyvesboltnak volt igaza.

Mindez azonban kies hazánkban mit sem ér, a lényeg abban van, hogy az ügyet nyilvánvalóan csak az akkor hatályos jogszabályok szerint kellene értékelnie a bíróságnak, most azonban azt mondják az azóta beiktatott módosítás őket igazolja, hiszen minden kétséget kizár a jogalkotó szándékával kapcsolatban. Nevezhetjük ezt visszamenőleges ítélkezésnek, de itt is látszik, meddig tart egy meccs. Eddig. Ilyen körülmények között Magyarországon csak az Alkotmánybíróság marad jogorvoslatra, amit pedig ismerünk. Rosszabb, mint a Kúria.

Végső esetre ott van Strasbourg, ahol a delikvens nagyon hosszú idő után nyerhet végleges jogorvoslatot, ebben az esetben azonban arra kell rámutatnunk, az ott született ítéleteket a magyar állam semmibe veszi, nem tartja be, és itt zárul az iszonyú kör. Bízvást nevezhető ennek, mert mint látszik, eljutottunk oda, a bíróságon most már csak a Fidesz (Orbán) győzhet, s innentől fogva tényleg azt csinálnak, amit csak akarnak. Nem emlegetném feleslegesen Putyin rendszerét, pedig ez már tényleg az. Ide jutottunk.

Hogyha nem Pártunk és kormányunk, akkor az általa kitermelt (pénzelt) hátország gondoskodik arról, hogy megtudjuk, milyen degenerált és aljas világban élünk, amely létrehozásában ezek közösen és hathatósan működnek együtt. Napról-napra látjuk, mennyire nem vagyunk már Európába való civilizált nemzet, s ahogyan a Fidesz (ennek tagjai és prominensei) nem győzik ezt az Uniót teli pofával szidva bizonyítani, a folyományaik mutatják meg, miért.

Két mellbe vágó kijelentést hallhattunk tegnap az amúgy tomboló vérzivatarban, amelyeken már nem is elgondolkozni, hanem az általuk képviselt idea ellen minden erővel fellépni szükségeltetik, ha nem akarjuk a fasiszta téboly – még nagyobb – elhatalmasodását. Illetve azt, hogy ezzel párhuzamosan – vagy éppen együtt – valaha volt hazánkat a keleti sztyeppék ’isztános világába, Moszkva és Peking karmaiba lökjék a jelenleginél is jobban, ha ezt lehet.

Vannak a Fidesznek nagyon jól megfizetett ideológusai, hangadói, mindenféle kétes alakok, akik a Párt által létrehozott álcivil és áltudományos kifizetőhelyek mélyéből mondanak olykor olyanokat, amitől az embernek ketté állna a füle, ha tudna ilyet a tátott szájától. Ezekkel foglalkozni pedig azért kell, mert ők mutatják meg, mi bugyog a mélyben a felszíni permanens ordítás mögött, és elképesztő dolgok, amivel etetik a bávatagokat.

Novemberben kezdik vetíteni a televízióban a S.E.R.E.G című sorozatot, ami minden bizonnyal hiánypótló alkotás lesz. Ennél lényegesebb azonban, hogy a Magyar Filmadatbázis ajánlása szerint a nagy műben a „baloldali hajlamok” ellen küzdenek majd, hogy a megtévelyedett gyermeket visszavezessék az egy igaz útra. Tudjuk, hogy a baloldal szitokszóvá vált, egy filmnek azonban nem kellene belesétálnia abba a csapdába, amit a Fidesz állított fel.

Mert ez így biztosan jól hangzik, de egészen elképesztő tartalma van. A politikai baloldal hagyományos értelmezésben (s nem a Gyurcsány rohadt anyja felfogásban) ha úgy tetszik általános morális iránymutatás az élet elviseléséhez. Jellemzője pedig, hogy nagy hangsúlyt fektet a társadalmi egyenlőségre, a szociális gondoskodásra, az egyének szabadságjogaira, a kisebbségekre és a hátrányos helyzetűekre, etc., etc.

Ha arra lehetne kérni a nyájas olvasókat, tegye fel a kezét az, akinek ilyen „hajlamai” vannak, és szeretné, ha ezeket a Fidesz kinevelné belőle, nagy valószínűséggel nem látnék kézerdőt, ha módom volna látni. De nincsen. Azt azonban enélkül is tudja az ember, hogy itt valami olyan elborzasztó dologra történt utalás, ami mutatja azt a mérget, amit csepegtetnek az esernyővel kardozó matrónákba és savas bácsikba. Hogy kivetkeztetik őket ember voltukból.

Egyébiránt, ha már kirakatkereszténység, azzal sem ártana tisztában lenni, hogy voltaképp Jézus volt az első és legnagyobb baloldali, ehelyett pedig nekünk itt az van, hogy a templomok falára kifüggesztik, ne adakozzanak kolduló embertársaiknak. Csak arra nem kéri az egyház a híveit, ha ezeket annak lehet nevezni, hogy acélbetétes csizmával rúgjanak beléjük, pedig erre is lenne fogadókészség és végrehajtási hajlam. Itt tartunk.

Meg ott is, hogy egy bizonyos Békés Márton szerint, aki a Terror Háza úgynevezett kutatási igazgatója, Magyarország nem való a nyugati szövetségi rendszerbe. Bővebben, illetve karcosabban: „Nem jó blokkban vagyunk. Ez a blokk, az észak-atlanti blokk, az értékrendszerünk szerint, az nem a mi blokkunk”. Erre mondhatnánk, hogy delikát, de ez ennél sokkal több, ez már a vallomás maga. Bár mit várunk Schmidt nagyasszony beosztottjától.

Ahogyan viszont a „baloldaliság” morális tartalmára hívtuk fel a figyelmet, itt pedig arra kell utalnunk, hogy ez az észak-atlanti blokk a liberális demokráciák gyűjtőhelye, s ha ez a Békés Márton nem ide valónak nevez minket, akkor adott a válasz, hová. Moszkva, Peking és egyre inkább Phenjan, illetve azok a diktatúrák, akik az illusztrációnak szánt képünkön Orbánt ebbe a hacukába öltöztették, és, mint látszik, ő azt boldogan viseli is.

De nem népviseletekről szól a történet, hanem országunk sorsáról, amely a felszínen és a mélyben is fénysebességgel halad az Orbán által megálmodott világ felé. Ez pedig az illiberális, feudális, fasiszta, diktatórikus berendezkedés, amely a „nyugati” értékeket tagadja, s még így is van képük keresztény meg egyéb kultúráról és gyökerekről beszélni, amikor mást sem tesznek, mint ezt tagadják, és köpik szembe, úgymond.

Nem gondolnám, hogy olyan nagy nóvum lenne, amit itt előadtam, csak mellbevágó volt egy napon tapasztalni, ahogyan ez a két dolog együtt jön szembe erősítve egymást, nem véletlenül. Mert ebből is kitetszik, itt sokkal nagyobb bajok vannak annál, mint amit a napi csatározások mutatnak, itt a komplett nemzetet szeretnék átnevelni jurtalakóvá, már azokat, akik mindezek után itt maradnak. Ez az ország el fog tűnni a történelem süllyesztőjében. A szemünk előtt, harsonaszóra.

Az oroszoktól tanulhatta Nacsa Lőrinc (KDNP) a vörös vonalat meg a határ átlépését, mert ő is ezzel kezdte. Mint emlékezhetünk és tudjuk, a háború kitörése óta a Kreml és annak idióta csinovnyikjai számos vörös vonalat jelöltek ki, amit, ha Ukrajna (a nyugat a NATO) „átlép”, akkor ők ledobják az atomot a fél világra. Mindez csak azért érdekes, hogy honnan szedi a magyar elvtárs a szókészletét.

Azt mondta ez a Nacsa Orbán valagának védelmében, hogy az EPP (Európa Néppárt, ahonnan a Fideszt kipenderítették) megint átlépett egy határt. Hogy előtte mikor és hogyan tett ilyet, és hány határ volt, arról nem tudósított a magyar vezér egészen kicsi kakasa, de a továbbiak fényében ez nem is érdekes igazán. Ezzel csak a bukéját, mintegy a feelingjét adta meg a szócsatának, aminek azonban elég éles felütése volt.

Az EPP ugyanis nem szarozott sokat, voltaképp érdekes módon átlépte a píszít, amire eddig oly nagyon ügyelt, és egyértelmű, világos mondattal fejtette ki óhaját, mi tenne jót az Uniónak, Magyarországnak és voltaképp az egész nyüves civilizált világnak. Ezt posztolták: „Itt az ideje, hogy Magyarország újra közelebb kerüljön Európához, és lehetőséget kapjon arra, hogy kilábaljon a rossz vezetés következményeiből. Itt az ideje, hogy Orbán Viktor távozzon”.

Ez ahhoz képest, hogy olykor kiküldik a folyosóra vagy kávézni a magyar főnököt, illetve, hogy úgy húzódnak el tőle, mint akinek szaga van, határozott előrelépés, ez már egyértelmű igény, és nincsen sztaniolba csomagolva egyáltalán. Mindezek után az az érdekes, hogy csak Nacsa látott neki visítozni, és nem a komplett párt a vécésnénivel bezárólag, bár még nem értünk a végére. Nagy valószínűséggel sokan megnyilatkoznak még, akik a fazék körül akarnak maradni.

Ebben az amúgy eléggé mellbe vágó történetben azonban Nacsa további indoklása az érdekes, mert ez sokkal többet elmond erről a bagázsról, mint hogy orosz metodikát alkalmaznak bánatuk kifejezésére. Ugyanakkor az a veszély számukra, ha több vagy netán összetett mondat jön ki a szájukon, az valami észveszejtő hülyeség, aljasság, vagy ezek kombinációja lesz. Megnyugodhatunk, nem történt ez másként most sem, a világ tehát megismerhető.

Arra, hogy az EPP Orbán távozásában látja a dolgok jobbra fordulásának alapvető feltételét, Nacsának először azzal sikerült riposztozni, hogy Magyar Péter (az EPP tagja) meg telefontolvaj. Ez mára eposzi jelző lett Fidesz (KDNP) körökben, ami amúgy meglehetős ötlettelenséget mutat, az érdekes azonban az egész történetet ismerve az, mióta tolvajlás egy telefon Dunába hajítása, ami amúgy nem úriemberhez és politikushoz méltó.

De van, hogy elszakad a cérna, ezektől meg pláne. De feltéve, ám meg nem engedve, hogy ennek a Nacsának ebben épp igaza van, nem ártana a lopások mértékét figyelembe venni, mert ha Magyar lelkén egy telefon eltulajdonítása szárad, akkor Orbánén a komplett országé, ami egyáltalán nem mindegy. És éppen ennek van egy kis mellékszála, az OECD kútba esett látogatása pont most kies hazánkban, aki embereket a fideszisták nem fogadtak.

Egészen pontosan az történt, hogy a vesztegetés elleni munkacsoport azért mondta le a vizitet, mert „a magyar kormány nem biztosította miniszterek és magas rangú tisztviselők megfelelő képviseletét” a találkozóra. Akárhogy is van, ez egy komplett beismerő vallomás, ami után csak az ítélet jöhet, s erre rímel az EPP vágya, hogy ideje volna Orbán távozásának. Viszont a Néppárt szemszögéből nemcsak emiatt (tolvajlás), hanem, mint szélsőjobbos veszedelem.

És itt érünk vissza Nacsa elvtárshoz, aki a magyar vezér mosdatásában odáig ment, Magyart vádolta meg azzal, hogy Hitlert idézett, de azt elfelejtette hozzá tenni, hogy épp rájuk utalóan, őket jellemezve: „Ismételj egy hazugságot elég sokszor, és az emberek azt fogják hinni, hogy az az igazság. Ez Adolf Hitler tanácsa a Fidesz, az állampárt propagandájának, a tanítványok pedig megfogadták a mesterük tanácsát.”

Ez nem egy” heil Hitler” Magyar szájából, hanem elborzasztó utalás arra, milyen állapotban van Magyarország Orbán uralma alatt, ami szintén indokolja a Néppárt felszólítását. Mellesleg megjegyzendő, a magyar kormányzó erők (fiaik) akkor nem voltak ennyire finnyásak, amikor a Führerük életerezett és tisztafajúságról szőtt omló álmokat, hogy csak a leglátványosabbakat említsük. Nacsa tehát bement egy alagútba, ahonnan nem fog kijönni.

Azért sem, mert elővette az aduászt, miszerint az EPP ezzel a magyar választásokba akar beavatkozni, pedig ilyen belátható időn belül nincs a horizonton. Illetve még odaszúrt, hogy a magyar embereken (és nem a Néppárton) múlik, ki vezeti ezt az országot, s ebben az egyben igaza van. De azt is hozzá tesszük, olybá tűnik: sajnos, és ezért van az, hogy ez az alak (Orbán) most már tizenöt éve hatalmon van, és nem is látszik az esély, hogy eltakarodna.

Mint a gyerekek a Jézuskát decemberben, úgy várja Orbán Trump eljövetelét, amitől viszont nem tudjuk – tán még ő maga sem – mit remél. Miben bízik a nagy magyar hatalomtechnikus, ami ettől neki jobb lesz, mert az előrejelzések és elemzések szerint az országnak egyáltalán nem lesz az. Viszont ránézve a magyar külpolitika helyzetére, arra az állapotra, amibe lavírozták magukat, a csodavárás mégis érthető, mert más jószerivel Orbánnak már nem maradt.

Pedig milyen nagy remények voltak még a tavasszal, az uniós választások előtt, amikor egyetlenünk mélyen meg volt győződve arról, hogy kis, európai fasiszta cimboráival beveszik Brüsszelt, s akkor szüret. Nem jött össze, helyette maradt a megvetett és elszigetelt patrióta frakció, pedig mi pénzt ölt abba is, támogatva spanyol hasonszőrű kollégáit Le Pent, meg még ki tudja ki mindenkit nem a mi pénzünkön. Mára kiderült, semmire sem ment vele.

Így az is világossá vált, hogy semmi egyéb nem maradt, amitől a renoméja jobbra fordulását várja vagy remélheti, mint, ha Trump cimborája győz. Ez azonban olyan, mint a kutya vacsorája, amelyről tudjuk, hogy bizonytalan, sőt, a helyzetet bonyolítja, ha Orbán nagy álma megvalósulna a tengeren túl, elemzők szerint nagyon rossz volna Európa – s benne kies hazánk – gazdaságának, amely már amúgy is rég nem látott ramaty állapotban van.

Nincs mit tagadni azon, hogy Magyarország ma már az aksigyáraival, a hitelekkel pénzügyileg és a gazdaság nagy szeletében is kínai gyarmat, a szalmahajú Trump pedig épp a kínai gazdaság túlhatalma ellen vezetne be a legutóbbi tudósítások szerint egyenesen hatvan százalékos védővámot a kínai termékekre. Így a legkevesebb, amit mondhatunk, hogy Orbán az ő győzelmével két szék között a pad alá esne, ha nincsen ott már most is.

Azt sem tudjuk, ilyen körülmények között miért jelentette be azt is, hogy abban a pillanatban, amikor a félőrült amerikai cimborája győz, ő a fiókból előhúz egy „békeköltségvetést”, amitől egycsapásra heppi lesz minden idehaza. De megszokhattuk, egyáltalán nem kell foglalkoznunk azzal, miket beszél, hanem azt kell figyelnünk, amit tesz. Trump eljövetelére várva semleges gazdaságot ígért, ami csak akkor volna megvalósítható, ha nem lennénk az Unió tagja.

Sem a NATO-é. Ettől azonban még nagyon messze vagyunk, és az a szerencsénk, hogy emiatt nem is lehet semleges gazdaságpolitikát folytatni, ami az ország végét, vagy még nagyobb gyarmatosítását jelentené. Ehhez amúgy a szalmahajúnak semmi köze, ha van, akkor annyi, amit fentebb vázoltunk. Ebből is látszik, hogy Orbánnak és a kormányának halovány gőze sincs arról, hogyan hozzák helyre, amit elcsesztek, ha egyáltalán van ilyen szándékuk.

Marad ehelyett ez a mitikus Trump-várás, ami abból indult ki, hogy a győzelme után pár másodperccel véget ér a háború, és akkor haligali, ami tereléssel az a cél, hogy ne kelljen bevallani, a háborútól függetlenül süllyedt az ország szekere valami kilátástalan posványba. Semmi garancia nincs a békére Trumppal, és a fentiek miatt arra sem, hogy a magyar gazdaság elindulna valahová is a jelenlegi zuhanórepülésből. Viszont álmodozni jó.

De mit tesz a Fidesz, ha amúgy teljesen tehetetlen? Nemzeti konzultál. Éppen ezért, mint tegnap kiderült, erről a bizonytalan állagú semleges gazdaságpolitikáról terveznek újabb levelezést, amiben az a legszebb, hogy nagy valószínűséggel ők maguk sem tudják, mit takar ez az Orbán által kreált fogalom, viszont minden körülmények között végrehajtják, ha Rózsika néni a sparhelt mellől áldását adja rá. Ilyen blődséget még nem látott a történelem.

Viszont most sem fog, ebben teljesen biztosak lehetünk. Ez a konzultáció sem lesz egyéb, mint az összes többi eddig, azaz, terelés, etetés és pénzosztás a cimboráknak. Ami közben, s amitől teljesen függetlenül szélsebesen száguldunk a szakadék felé Trump eljövetelében bízva, s éppen ezért kell föltennünk a miért teljesen egyszerű kérdését, mert, hogy a magyar családoknak – hogy populisták legyünk – ettől egyáltalán nem lesz jobb.

Sőt, egyre rosszabb lesz, ami azonban a történetben nem játszik szerepet egyáltalán. Akkor mi lehet a mozgatórugó vajon. Ez a nagy kérdés, a válasz pedig Trump kampányszerepléseiben rejlik, s anélkül, hogy részleteznénk, arra kell jutnunk a szalmahajú delirálásaiból, hogy győzelmével minden bizonnyal a káosz jönne el. Olyan zavaros korszak, amiben Orbán aztán újra teljes boldogsággal lubickolhat, mert a trutymó az ő igazi terepe.

A zavaros, amiben lehet még jobban kavarni, függetlenül attól, hogy az ország belegebed, de újra el lehetne bábozni az „Orbán mint világpolitikai tényező” című előadást, ami azonban már eddig is rohadt unalmas, mi több, meglehetősen káros volt. Kicsire, országra viszont ezek nem adnak, azt is mondhatnánk, hogy utánuk az özönvíz, csak rossz azt nézni, ahogyan a szemünk előtt züllesztik le az hazánkat Orbán kétes nimbusza miatt.

Ha akadna a Fideszben normális ember, mint ahogyan nincsen, akkor szélsebesen véget vetnének ennek a pokoljárásnak. A pénz azonban nagyobb hatalom a józan észnél és a morálnál, így azt kell megállapítanunk, remény sincs arra, hogy kiszabaduljunk egy narcisztikus, pszichopata hatalomőrült fogáságából, pedig olyan egyszerű lenne. Mégsem megy. Jön hát a végromlás, viszont ütemes tapsra és trombitaszóra. Jó lesz nekünk.

A hét végén valahonnan előkerült Alekszandr Vulin, szerb miniszterelnök-helyettes, aki egy orosz lapnak adta elő vízióját arról, hogy Orbán Viktor ellen merényletet terveztek. Nem mondta, kik, így marad a feltételezés, hogy a tuggyukkik lehettek (vagy lehetnek) minden bizonnyal, ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy a balkáni Semjén is az oroszokkal üzenget a nagyvilágnak. Akárcsak a mi Szijjártónk.

Ez a Vulin előkészítő beszédben megemlítette Ficót, az iráni Ebrahim Raiszit és Trumpot, akiket szintén el akartak tenni láb alól – vagy el is tettek, lásd Raiszi -, s ebbe a felemelő körbe emelte be a szerb nép aktuálisan nagy barátját, Orbánt. „Információt kaptunk arról, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök ellen is merényletet készítettek elő”. Hogy mikor, és miképp hiúsították meg, arról egy rohadt szó nem esett, viszont megtörtént így a lebegtetés.

Ugyanekkor egyébként, amikor Orbán állítólagos fenyegetettsége orosz forrásból kiderült, a mi bátor százharmincvalamennyink, plusz Orbán, kihelyezett frakcióülést tartottak – illetve tartanak épp – Esztergomban, ahol a szokásos kordonozás mellett a szálloda tetején is megjelentek fogdmegek, távcsöves vagy esetleg puskás emberek, hogy óvják az alant ülésezőket. Illetve esetleg kiemelten magát Orbán Viktort.

Ha már meg akarják gyilkolni, ugye. Pár napja értekeztünk a mi fideszes elitünk burokban éléséről, így szót nem is vesztegetnénk az esztergomi bezárkózásra, illetve arra sem, hogy ezek bárhol megjelennek a kies Magyarországon, úgy elzárják őket a plebstől, mintha azok pestisesek volnának. Nagy valószínűséggel „elitünk” számára azok is, mint, ha már utaltunk Bástya elvtársra, őt is el kellett különíteni az uszodában a sprickoló tömegektől.

Azonban, ha már ő szóba került, emlékezhetünk felhorgadására a filmben, amikor kifogásolta, hogy őt már meg sem akarják gyilkolni, a szavaival élve: „Bástya elvtárs már szart sem ér”. Ebből is kitetszik, a diktátorok számára mennyire fontos, hogy az alattvalók azt higgyék, a nyüves életük egyfolytában veszélyben van, amitől kialakul a nagyság illúziója, a fontosság köde, vegyülve persze a törvényszerű beteges paranoiával.

Évek óta folyik a vita Orbán kevlármellényéről, hogy van-e neki, nincsen, hordja vajon még az oviban is vagy sem, ami mára lassan okafogyottá válik, mert a szürke mindennapokból a fenyegetettség szavazatszerző aktussá lett. Lásd a Trump elleni kétséges merényletet, illetve azt a tapasztalatot, hogy közvetlenül ez után olybá tűnt, teljesen biztosan nyeri meg a választást, mert ez valahogyan így működik a bávatagok agyában.

Orbán – mint akinek mindennél fontosabb a hatalom – annyira azért nem hülye, hogy egy ilyen összefüggést figyelmen kívül hagyjon, ebből a szempontból azonban ennek a Vulinnak a bejelentése korainak tűnik. Ilyesmivel valamikor ’26 tavaszán kellene előhozakodni, a magyar választásokhoz időzítve és megrendezve, hogy le lehessen szüretelni az eredményét, de nem lehetünk biztosak abban, hogy nem fogják elbábozni nekünk.

Mert tudjuk, hogy minden aljasságra képesek. Egy kis Orbán-gyilkossággal riogatás ugyanúgy benne van a pakliban, mint a menekülőkkel való manipuláció, a permanens vész-, és veszélyhelyzetek, amelyekben amúgy hosszú évek óta élünk, és még többen halunk. De ez a mi nyomorunk, mert tudjuk, a hatalom számára voltaképp a szavazatunkon kívül nem létezünk, azonban ők abból szeretnének minél többet, s ebbe egy merénylet-buli is belefér.

Másfelől meg ki akarná legyilkolászni a mi egyetlenünket. Belső fenyegetettség a magyar néplélek miatt nincsen egyáltalán, maradna akkor az orosz SZBU (ha már nincsen Orbánra szükség), ők pedig bármikor és bárhol képesek polóniumos teát itatni azzal, akivel csak akarnak. Magas házak is mindenhol vannak, s ezektől nem védenek meg a tetőn héderező gukkeros (puskás) TEK-esek, de még maga a jóisten sem egyáltalán.

A CIA keze is sok helyre és sok formában elér, de az is csak feltételezés, ha Orbán a szarkavarásában odáig jutna, hogy mozgolódni kezdjenek a tengeren túl. Bár igény volna rá minden bizonnyal. Egyébiránt Szijjártó azt nyilatkozta, ők nem tudnak a Vulin által emlegetett merényletkísérletről, bár ő azt sem tudta, hogy az oroszok a minisztériumában matatnak. Innen nézvést tehát kizárhatjuk, hogy bármit is meg tudnának akadályozni.

Az esztergomi tetőn megjelenő fogdmegek tehát nem tekinthetők egyebeknek, mint a cirkusz részének. Szemszögünkből legalábbis. Ha viszont azért vannak ott, mert Orbánnak igénye van rá, az nekünk csak öröm, mert elaléló boldogsággal nézzük, amikor a „nagy ember” retteg. Fosik mintegy. Ugyanis ez annak a bizonysága, lehet akármekkora hatalma, mégis csak szar az élete, és ez nekünk minden pénzt megér. Nem biztos, hogy így van, de reménykedünk.

Kamala Harris, aki jó eséllyel (de minimum ötven százalék) az Egyesült Államok következő elnöke lesz, az ott zajló kampányban interjút adott, amelyben a magyar miniszterelnököt elhelyezte a történelem egy polcára. Ezt a helyet bízvást nevezhetjük szemétdombnak, de Harris voltaképp semmi újdonságot nem mondott, csak azt, amit az Európai Parlementben is a magyar kedves vezető képibe dörgöltek.

Ez erőteljes visításokat és rángásokat váltott ki a magyar kormányzó erőkből és magából miniszterelnök urunkból is, mert nem kellemes szembesülni azzal, hogy mint az amerikai elnökjelölt is megmutatta, az emberi faj rosszabbik típusához sorolnak minket. Olyan egyedek közé, mint akik ártanak szűkebb és tágabb környezetüknek is, s mint akik kapcsán az lenne a kívánatos, ha eltakarítanák őket. Hogy söprűvel vagy mással az mindegy.

Harris tökös lány, nem sokat lacafacázott, nem beszélt rébuszokban és a píszí terhe alatt, egyenesen azt nyilatkozta abban az interjúban, hogy Donald Trump olyan államfőkkel keresi a kapcsolatokat, mint Orbán Viktor, Hszi Csin-ping kínai elnök és Kim Dzsongun észak-koreai diktátor, ezek a vezetők pedig mind „diktátorok, autokraták és olyan emberek, akiket joggal lehet gyilkosnak nevezni”. Az ilyesmi bír fájni és szájnyalogatást okozni.

Reagálni is illik rá a diplomáciában, főleg, ha az ember valami rongyos cafatot meg akar őrizni a méltóságából és abból az illúzióból, hogy nem oda tartozik, mint amit a szemétdomb metaforával jellemeztünk. Viszont Kamala Harrist nem lehet megfogni, Szijjártó nem rendelheti be, sőt, az amerikai nagykövetet sem hívhatja meg egy kis ordításra, mert elnökjelölt lévén ez nem tekinthető hivatalos álláspontnak.

Majd a novemberi választás után, ha úgy alakulnak a dolgok, bár a mostani amerikai adminisztráció sem gondolkodik másként, csak nem fogalmaznak ilyen karcosan. Ők most úgy fejezik ki – mint az Unió is – nemtetszésüket, hogy sztaniolba csomagolva arról mesélnek, nem szerencsés, hogy Orbán oly közel került Putyinhoz, mert olybá tűnik, mindenhol az ő érdekeit képviseli, nem az Unióét, de még csak Magyarországét sem.

Ennél lájtosabban erről beszélni nem lehet. Viszont a vádakat látványosabban igazolni sem, amikor Orbán Strasbourgban történt tetemre hívása után, s az ott elhangzottakat mintegy igazolva Szijjártó legott Moszkvába röpült. Már tizenegyedszer a háború kitörése óta, jegyezték meg azok, akik ezt számon tartják (EU), s joggal nem tetszik nekik. Mai mesénk szempontjából azonban nem is ez az érdekes igazán, hanem ami ekkor vagy ezután történt.

Kamal Harris jogos bírálatát ugyanis nem a külügy, sem a kormány, sem a magyar hírbigyó (MTI) csatornáin keresztül cáfolta vagy ordított miatta Szijjártó, hanem az orosz állami hírügynökség, a RIA Novoszty tette közzé a szokásos magyar lamentálásba ágyazott ordítást, ami azért így ebben a formában tényleg delikát. A RIA Novoszty szidja Harrist Szijjártó szájával, és még így is tagadni próbálják, hogy Putyin seggéből üzengetnek a világnak.

Csak ezzel egycsapásra igazolódik minden vád, de ezek szerint Szijjártónak még annyi esze sincs, hogy ezt fölfogja, vagy pedig valakik kényszerítik erre. Vagy az oroszok, vagy Orbán, de a kettő voltaképpen egy és ugyanaz. Meglehetős diplomáciai bakinak lenne nevezhető ez a ránk nézve szerencsétlen eset, ha Szijjártó kapcsán egyáltalán diplomáciáról beszélni lehet, de az a tapasztalat, nem igazán. Vagy egyáltalán nem. Lehet választani.

Hogy aztán mit mondott az oroszoknak, és rajtuk keresztül a nagyvilágnak, illetve ebben az esetben Harrisnak, az már másodlagos, de a tényszerűség kedvéért azért megmutatjuk, mert nem tanulságok nélkül való: „Először is, ez egy botrány. Botrány így beszélni a miniszterelnökről. Elfogadhatatlan. A tisztelet teljes hiányát mutatja nemcsak a miniszterelnök, de a magyar emberek felé is”. – Ezt már rogyásig ismerjük, nem is forszíroznánk többet.

Mármint, ahogyan a magyar emberek nevében csinálják a gazságaikat, tehát, én nyájasom, te vagy a Fidesz leple, veled takarózva teszik, amit tesznek, azaz, akár ki is kérheted magadnak, ha már eleged van belőle, de nagyon.  Ám Szijjártó még előhúzta az aduászt is: „Ha tetszik, ha nem, a realitás az, hogy hazánk biztonságos és kedvező áron történő földgázellátása nem lehetséges az Oroszországgal való együttműködés nélkül”.

Nos, ezt aztán az amerikai nagykövet tette helyre, miszerint „a profit, és nem a béke érdekében” ragaszkodik Szijjártó az orosz olajhoz és gázhoz, ami elég súlyos vád. David Pressman azonban már behívható volna emiatt a külügybe, feltéve, ha Szijjártó egyáltalán hazatér Moszkvából, s nem nyit ott egy kis irodát, mint Putyin EU-s és magyarországi gauleitere, mert mindezek után már csak tényleg ez van hátra.

Kellene ide, mint minden jó színmű (vagy más irodalmi alkotás) végére egy kis feloldozó katarzis, ami azonban egyáltalán nincs, sőt, nem is várható. Az igen, hogy erre az oroszokkal üzengetésre valami reakció érkezik a világ boldogabbik részéből, ám lehet, ők is úgy vannak vele, hogy már csak legyintenek, mint olyan ügyre, ami végleg elveszett. Velünk együtt, ezt azért tegyük hozzá, hogy ne sok mindenben reménykedjünk.