Ki a faszagyerek?

“Erős Pista, Erős Magyarország.” Ez a filozófiai sóhaj szakadt ki a kedves vezetőből – továbbiakban OVM -, mint kiinduló tétel, a Descartes-i cogito ergo sum, vagy a Schopenhaur-féle, a világ a képzetem, midőn erőspaprikával töltött szaloncukrot fogyasztott. (Vagy csak hazudta.) Illetve Erős Pistával, ami Hungaricum, mintha másutt nem is ismernék a kapszaicin gyönyöreit, de ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy OVM-nek mindenről ugyanaz jut eszébe, mégpedig, hogy micsoda hatalmas birodalom mekkora nagy királya ő, miközben kapargatja a ganajt a gumicsizmájáról, ami rátapadt a trágyadombon.

Ez a kocsis mentalitás akkor jött elő belőle, amikor Goodfriend ügyvivővel volt baja, akkor böfögte először létének leglényegét, hogyha férfi lenne ez az amerikai liberális köcsög, akkor kiállna vele, a szemébe nézne, mint Rózsa Sándor, amikor még Oszter volt, és nem halastavakban utazott. Hinye, meg hibbecsúf, ilyeneket mondott volna OVM ennek a Goodfriendnek, meglengette volna a karikás ustorát, és bő gatyájában ellovagolt volna az széles alföldi rónaságon. A magyar férfierő ilyen Szinetár-féle értelmezése az, ami a sarki kocsmában is megmutatkozik a nyolcadik feles után. Ez az orbáni ideál.

Már meséltem egyszer az én egyszerű nagyanyámról és a bérmakeresztapámról, akik szintén úgy mérték le, ki a faszább gyerek, hogy két pofára tömték a cseresznyepaprikát csak úgy magában. Ki bír többet, ki ájul le később, ez volt a tét. Ott csorgott a taknyuk meg a nyáluk, lilult a fejük, csuklottak meg ziháltak, és én, még apró Kázmérként nem tettem fel az egyedül üdvözítő kérdést, amit ma már megtennék, hogy hülyék ezek? Azok voltak sajnos, de nem lehetett hibáztatni őket, hiszen ez valami ősi ösztön, hogy megmutassuk, puszta kézzel terítjük le a medvét, egy kézzel tartjuk a petrencerudat.

Csak, amíg már Arany is belátta a Toldi estéjében, hogy az ilyen hősök kora lejárt – “Toldi vagy nem Toldi, hull előtte sorban, az ész ereje győz abban a kis porban” -, OVM képtelen elszakadni az avas szagú parasztudvartól azzal a sajátossággal, hogy a testi erőt és ügyességet tartja mindenek fölött valónak olyan a bánattal, hogy mindezekkel ő egészen sajnálatosan nem rendelkezik. Soha nem is volt neki ilyenje. A nép egyszerű gyermeke, a vagyontalan, puritán hős, aki Erős Pistát zabál, megtalálja benne az élet értelmét és az ország különlegességének forrását. “Erős Pista, erős Magyarország” – én édes Istenem.

Nőügyek, fodball, szotyola, pálinka, harc, kalbász, kirántott hús, meg a többi. Ezekkel lehet meghatározni OVM karakterét, s ha mindez megtörtént, ott áll előttünk csupaszon és lehangolón egy egészen, a primitívségig egyszerű alak, aki Móricznál olyan paraszti hős lenne, akit azért álmodott meg, hogy bemutassa Magyarország sötét, feudális oldalát. Mert az irodalom nem szokott hazudni, csak az átírt történelemkönyvek, Adytól is tudjuk, hogy gémes kút, malomalja, fokos, és ugyanott vagyunk, körbeértünk, csak közben eltelt száz év. De, hogy az Erős Pista ereje mutatja meg a nemzeti nagylétet, ez egészen sajátos idea.

OVM, mint avas szagú gyerek, nem ismeri a nagyvilág titkait, mert, ha ez a mérce, akkor Mexikó sokkal nagyobb nemzet nálunk, vagy egy óvatlan kaliforniai paraszt meg még nagyobb. A paprikafajták csípősségét a Scoville-skálán mérik ugyanis, a Scoville-féle csípősségi egységben (Scoville heat unit, azaz SHU). Egészen rossz hírem van OVM számára, a nagyon csípős magyar paprikák ezen a skálán maximum 2500 pontot kapnak, míg egy jófajta jalapeno már 8000-et. Tehát a foghíjas, poros arcú sombrerós faszább gyerek a magyar traktoristánál, ha ez az etalon, Mexikó pedig olyan erős ország, hogy beszarsz.

Ilyen egyszerű OVM élete, de még tudom fokozni. Egy egyszerű jamaicai csípős értéke 200.000, tehát már tudjuk, mitől volt boldog Bob Marley, sőt, ismeretlen és titokzatos helyeken általunk felfoghatatlan hatalmak termesztenek dorset naga névre hallgató atombombát (1.500.000), hogy a felfoghatatlan pepper x-ről ne is beszéljünk (3.200.000). Aki ilyet majszolgat, már nem is a Szíriuszról jött, mint mi, hanem a világűr távoli és misztikus mélyéről, az ilyenek már ismerik az aranycsinálás titkát, és fel tudják támasztani a halottakat, mert már találkoztak Istennel, míg viszont OVM meg nem.

És soha nem is fog, de ez az ő baja. “Erős Pista, erős Magyarország”, ez a kocsmai farokméregetés, szintje, de nincs meglepetés. Ez a nívó termeli ki magából a Fekete Pákóra kefélő polgármestert, a szaros pelenkát hajigáló leánygyermeket, ez a na, ki a faszagyerek habitusa, mint országunk elitje. El vagyunk veszve, azt hiszem. S nem azért, mert ezek ilyenek, hanem, mert mintát és példát adnak a bávatag népeknek, hogy mi az élet értelme. Olyan fertő ez, szellemi mélykatyvasz, amiből évtizedek alatt sem lehet kikecmeregni. Viszont epekedve várom, mikor nyilvánul meg újra OVM, a disznóölésnek van a szezonja ugyanis. Lesz még móka, efelől nincs kétségem egyáltalán.

Imareggeli

Sok mindent hallottam már hosszú életem során, de ilyet még nem, bár soha nem késő felfedezni a világ ismeretlen csodáit, mint ez is. Ennek, mármint, hogy kies hazánkban ezentúl imareggeliket rendez a CÖF-CÖKA, inspirálandó a keresztény értékek védelmét, annyira nincs semmi értelme, hogy az ember óhatatlanul úgy véli, mégis van, mert ekkora ökörséget magáért valóan kitalálni nem lehet, a hülyeség sem végtelen, illetve belegondolva mégis.

Több megfontolandó dolog van itt, az első a szertartás folyásának leképezése, hogy mi történik egy ilyen szakrális zabáláson, hogy illik-e rágás közben imádkozni, vagy mi a sorrend, vagy a menü, milyen a keresztény früstök tartalma, jár-e hozzá reggeli feles, kávé, vagy csak szenteltvizet isznak. Mindezen elgondolkozunk majd, és a belészuszakolt spiritualitáson is, mert, mint hallottuk, létjogosultságát az adja, hogy az ima által kapcsolatba lépünk Istennel, az étkezés segítségével pedig az univerzum részévé válunk.

Nos, ekkora baromságot ritkán hallani, még ha ferences szerzetes is mondja, viszont a CÖF-CÖKA részéről ezt megszoktuk, mondhatni, mást nem is várunk, mert, aki eladta a lelkét az ördögnek, az fizet érte, mint ezek is, akik már nem tudják, milyen cirkuszi előadásokkal szolgálják meg a milliókat vagy milliárdokat. Most épp ilyennel. Bár nem tudni, a havi szeánszokon kik és mennyien vehetnek majd részt, de, hogy a lágytojás zabálásától szerte a világon szárba szökik a hit, az hétszentség.

De nézzük először a gyakorlati részét, hogy mit takar az imareggeli. Ha ilyen kukacoskodó nyelvész lennék, akkor azt feltételezném, hogy imát reggeliznek, előételnek miatyánkot, főételnek üdvözlégyet, de ez olyan lenne, mint a fényevés, amibe köztudottan bele lehet pusztulni. Más felfogásban imakönyveket szervíroznának apróra vágva vagy darálva, rántva vagy sütve, esetleg főve, de fokhagymás szósszal mindenképp, egyrészt az ördög ellen, másrészt meg, mert amúgy túl száraz lenne a falat.

Ha ezt elképzeltük, gondoljuk el azt is, hogy ez nem lesz egyéb, mint egy nagy zabálás ájtatoskodással fűszerezve, közben az üldözött keresztényekre gondolva, akik étlen-szomjan bujdokolnak a sivatagban. Mert értük szól a zabálás elsősorban, s valahogy nem látom be, a dzsihádista barom – aki ugyanolyan, mint a reggelizők csak ellenkező előjellel – ettől mért ne fejezné le a reszkető vértanút, mert a tojásnak, kalácsnak, szaláminak és dzsemnek ilyen varázshatása nincsen.

Vagy csak egy sima ima lesz a zabálás előtt, hogy aki ételt, italt adott, annak keze legyen áldott, és akkor az ember az anyukájára gondol, a nagyira, de a hitért zabálók esetében a szakácsra és a pincérre, akinek majd illik borravalót adni. Tíz százalék. Továbbá és mindeközben eszébe juthatna a reggelizőknek Schopenhauer tétele, aki elszégyellte magát, hogy nem lehet a szenvedésről elmélkedni, miközben ürücombot zabál. De a német becsületes ember volt, nem ilyen kommunista-keresztény, és akkor a dolog ezen részével rendben is volnánk.

Most jön a szakrális rész. Hogy a jámbor szerzetes szerint ez arra jó, hogy Istennel kapcsolatba kerüljünk, és részévé váljunk az Univerzumnak. Erről rengeteget tudnék mesélni, megpróbálom rövidre fogni tehát. Hogy a jámbor szerzetes az étkezéssel válna az univerzum részévé az csak üres színpadi duma. Már születése óta az a kisujja bütykétől a feje búbjáig, minden egyes atomja egy távoli csillagban keletkezett, s ezt akkor tapasztalhatja meg a legjobban, ha majd – Babitscsal szólván – elomlik és puha sárrá rothad.

Hogy az imával jönne közelebb az Isten, azt is erősen kétlem, mert ő nem ücsörög valahol, mint a kifestőkönyvekben, hanem mindenütt ott van, ilyképp benne csücsül a szerzetesben is, sőt, az iszlamistában is benne csücsül, aki keresztényeket gyilkolászik, csak őbenne másképp van jelen, ilyen sátáni formában. Sőt, ha a szerzetes imával akarja Istent lecsalogatni a fáról, akkor voltaképp agnosztikus, tehát eretnek és megégetendő. Szóval meg kéne gondolni, miket beszél az ember.

Illetve nem kellene belekürtölni a nagyvilágba, mert még hülyének nézik. Mindegy, ennyivel is gazdagabbak vagyunk, hogy lesz imareggelink is. Sajtóreggeli, üzleti reggeli, munkareggeli már volt, ilyen még nem. Ahogyan az eddig meglévő reggelitípusok is csak a pénzről és a hatalomról szóltak, ezzel sincs ez másként, szóval és végül, mintegy összegzésként, és új kontextusba helyezve, amíg ők valami távoli és ismeretlen veszedelem ellen zabálnak, miközben a szomszédjukban emberek éheznek és fagynak meg, azok számára javaslatom csak egy van: dugják a kereszténységüket a valagukba. Ennyi csupán.

Adventi családi játszóház az Agorában

Eljött a december az év utolsó hónapja. az Adventi koszorú első gyertyáját is meggyújtottuk már.

További fotóim ide kattintva láthatók.

És ahogy ezt megszokhattuk Szombathelyen az Agora MSH-ba családi játszóházra várták a kicsiket szüleikkel, nagyszüleikkel, testvéreikkel. Egy emlékezetes, hangulatos karácsonyváró vasárnap délelőttre, együtt játszásra kreatív alkotásra, és mini vásárra.

Volt itt mézeskalácssütés, társasjátékok, rajzolás, festés, játszószőnyeg a legkisebbeknek, kézműves foglalkozások, és egy adventi papírszínház.

Újdonság volt a rendezvényben a kézműves vásár. Különleges ajándéktárgyak édességek találtak gazdára. 

 

 

További fotóim ide kattintva láthatók.

 

Bevándorlásellenes kabinet

– Lyuly. – mondta a dagadt, kopasz polgártárs, aki pacalfoltos otthonkában olajozgatta a tankja csövét, és apró malacszemeivel a végtelenbe meredt.
– Lyuly. – mondta megint, és lehetett hallani, hogy ellipszilonnal mondja, hogy kitessék a nyelvi választékossága meg a helyesírási készsége, ugyanakkor az is, hogy csak a népének él.
– Ideje összehívni a bevándorlásellenes kabinetet. – vetette oda a foga között egy szemüveges alaknak, aki a tank tövében homokozgatott, volt neki kis lapátja, kis vödre is. Ha a galambszaros anyagból olykor egy-egy söröskupakot kapart elő, ihletett, idióta vigyor jelent meg a száján, csillogott a szemüvegkerete és valami tuszikat és hutukat emlegetett. Senki nem értette, mit beszél, de nem is ezért tartották és szerették, neki az volt a dolga, hogy még a dagadt, kopasz polgártársnál is hülyébb legyen, és ezt becsülettel teljesítette is.

– Már alagutakat ásnak, százezrével állnak a kerítés tövében. – így kontrázott a harmadik, aki hajdan tábornoki egyenruhában járt, árvizeknél sürgött meg forgott, hogy hány homokzsák ide, emennyi meg oda. Ellágyulva emlékezett arra az időre, amikor a kedves, gumicsizmás vezetőnek mondhatta “Mennyi ez még, ami fel fog jönni”. Így állították meg együtt az áradatot, és elképzelte, ahogy most meg ott áll a luknál, a kerítésnél, és megint mondhatta volna, hogy mennyi, ami feljön.
– Tavaszra sok lesz a pocok, a hörcsög viszont kevés. – így a hajdani egyenruhás teljesen váratlanul, mert olvasta valahol, és a lukról ez jutott eszébe. Meg az is, hogy földművelési tanácsokat is adhatna emiatt. Milyen jól mutatna a névjegyén, B. Gy., árvízi hajós, nemzetbiztonsági és földművelési tanácsadó, valamint bérrettegő. Föl lehetne sorolni, mi mindentől retteg, fél és reszket, extra fizetségért visongva szaladgál. Arany szegélye lenne a névjegynek, ábrándozott a hajdani egyenruhás.

Eközben az, akit a hülyesége miatt tartottak, talált a homokban egy Coca-Cola kupakot, és bővített mondatban óbégatott, hogy buzi-huszi-tutu, mert tényleg nem tudta mit beszél, ezért vezette a disznótelepet is az anyukája.
– Összehívom azt a kabinetet. – fejezte be a tépelődést a dagadt, kopasz polgártárs, mert már nagyon szép volt a tank csöve, és kézen fogva a másik kettőt elsétáltak a parlamentbe, ami előtt nyugdíjasok, tanárok meg diákok tüntettek. Csupa esernyő, kockás ing, világító mobil volt a tüntetők keze, mert zavar keletkezett az erőben és az időben is, már a téridő kontinuum is megzavarodott, a tér görbülete itt-ott kiegyenesedett, s emiatt néhány tüntető lebegett, mint a luftballon.

Így érkeztek meg a kabinetbe, ahol már várták őket, az egyik sarokban a függöny takarásából a kedves vezető kukucskált, de nem bírt magával, és néha kikiáltott a vörös bársony mögül, hogy boldog karácsonyt, és kórusban felelte rá a kabinet, hogy nőügyek. Ettől viszont megriadt, mint valami őzike, visszabújt, csak abból lehetett tudni, hogy ott van, mert a függöny tövében egyre nagyobb lett a szotyolahéj halom.

– Mielőtt munkához látnánk – kezdte mondandóját a dagadt kopasz polgártárs, és a pacalfoltos otthonkája szélét gyűrögette -, énekeljük el közösen a Nélküled című himnuszunkat. Álljatok fel! – kérte az egybegyűlteket.
– Én nem tudok. – hallatszott a sarokból egy kerekesszékes hangja – A Gyurcsány ellövette a lábamat, a lovak letaposták a herémet és a fülem is lekonyul. – így szabadkozott, de nem kegyelmeztek neki. Kihajították az ablakon, hogy csak úgy nyekkent, majdnem agyoncsapott egy kockás inges, esernyős nyugdíjast. A világító mobilját ki is sodorta a kezéből.
– Így jár minden áruló, aki nem áll fel, a Nélküled hallatán. – mondta a dagadt, kopasz polgártárs – Ha nincs lába, akkor is álljon, mint a cövek, ha szája nincs is énekelje, az úristenit neki.

Énekeltek, talpaik egymásra léptek, s mielőtt még az érdemi munkához fogtak volna, egy polgártársnő, akinek malomkeréknyi sárga fülbevalója volt, engedélyt kért, hogy elmondjon egy verset a szülésről, családról és szaros pelenkáról. Szép volt nagyon, csupán az ütemes bekiabálások zavarták az előadót. CSOK, CSOK, CSOK, ezt ordibálták, mert ezt váltotta ki belőlük a nő látványa, lábukkal dobogtak, kezükkel tapsoltak. Szép volt, tényleg, olyannyira, hogy a kedves vezető ott szipogott a függöny mögött, a taknya csorgott a szotyolahéjra.

Aztán elkezdődött az érdemi munka.

– Javaslom – mondta a dagadt, kopasz polgártárs az otthonkájában, mint a kabinet elnöke -, hogy vegyünk még tankokat.
– Helyes, helyes. – hallatszott, de mindenünnen jöttek még javaslatok, csak úgy sorjáztak – Repülőket. Ágyúkat. Anyahajót. És a tengeralattjárót se feledjük. Meg űrhajót, űrhajót azt feltétlen. – így sorban, amikor a sarokból egy éles fejhang hallatszott.
– Dobokat. Sok dobot és fagyasztott zöldborsót. – elképedt mindenki.
– Minek? – kérdezte a dagadt otthonkás.
– Olvastuk ugye, az Egri csillagokat? – kérdezte a fejhang, amire bizonytalan hümmögés volt a válasz, meg földre szegezett tekintetek. De ez a fejhangot nem zavarta.
– Emlékszünk ugye, hogy a hős védők hogyan figyelték, hogy ás-e a török a fal alatt? – ezt fejhangozta.
– Óvatosan azzal a törökkel, polgártárs. – ijedt meg a dagadt kopasz, de jóváhagyólag intett. – Folytasd.
– A hős egri védők dobokat tettek a fal tövébe, arra a borsót, s amikor az rezgett, tudták, hogy ás a törö…, szóval ásnak. Lehetne ezt a kerítésnél is. – fejezte be.
– Heuréka. – ordított a dagadt kopasz – Polgártársak, iramodjunk a dobboltba.

És iramodtak, eltaposták a tüntetőket, csak az a néhány menekült meg, aki lufiként lebegett. Csupán a malomkeréknyi sárga fülbevalós maradt a teremben, meg a kedves vezető, aki még most sem mert előjönni.
– CSOK. – mondta a nő – Családtámogatás, kismama méhe, szülés, elfolyó magzatvíz. – csalódottan legyintett, és belerúgott a szegény vak komondorba, aki eddig kuncogva figyelt.

Húha anyám

Kaptam hozzászólást – más néven komment – tegnap, amikor a migráncsalagúton, a magyar, orosz nyelvű rádión és kies hazánk áldatlan állapotain elmélkedtem, egyben azt is megállapítva, hogy OVM szaralak. Az nem újdonság, hogy kommentet kapok, az sem – már elnézést – ha elküldenek a picsába, ez úgyszólván mindennapos, olyan, mint a levegővétel. Az ember megszokta a hosszú évek alatt, sőt, olykor inspiráló, máskor meg – mint ez a mostani is – felér egy szociológiai, társadalom-lélektani tanulmánnyal, egyben jelentés a zárt osztályról, és üzenet a reménytelenségről.

Azt írta a rajongóm, utalva az írásban foglaltakra – amely dolgok legalábbis sírásra ingerlik az embert -, hogy ez van, szar ügy mi, valamint takonygerincűnek titulált, és kifejezte abbéli reményét, hogy azért a szarért, amit odafostam, a csalással újra hatalomra kerül rablóbaloldal jól megfizet. Ez a kivonata az okádásnak, és egyáltalán nem is érdekelne, ha nem saját magáról, az ő sajtójáról és az ő pártjáról beszélt volna, pedig azt tette. Csak ez az egy, ami a tűnődésre késztet, hogy milyen tisztán látja a KESMA működését, s benne – mondjuk – Bayer tagkönyvet.

Már a gondolatmenet cinikus indítása is elképesztő, hogy ez van, ez a szar, amiről irkáltam, amiben a bájos kommentelő láthatólag jól érzi magát. Pedig én azt írtam, hogy tényleg elveszik a keresztény kultúránk – már ha van olyan, de mégis -, hogy elözönlik az idegenek gyönyörű hazánkat, elveszik a munkánkat, és minden olyan rossz megtörténik velünk, amiről a kedves vezető évek óta sivalkodik, s amely ellen buzdítja az olyanokat, mint a drága kommentelő is. Neki meg tetszik, csupán azért, mert nekem meg nem. Holott látszólag ugyanazért aggódom, mint a kedves vezető.

De, amikor megmutatom, hogy OVM hazudik, és szétrohasztja az országot, akkor az én kurva anyám, mert csak. Tiszteletre méltó lassan ez a következetlenség, mert az indiánok is megbecsülték az őrülteket. Viszont az ilyenek, akik negatívban – szó szerint, mint a fotószalagon – látják a világot, ássák meg az ország és a te sírodat is nyájas olvasó, és úgyszólvan tehetetlen az ember velük szemben, mert a vak hittel nem lehet mit kezdeni. Mert például mire jusson az ember a takonygerincével, amikor harminc éve írja a világot ugyanonnan.

Ha most büszkélkedni és a vátesz szerepben tündökölni szeretnék, azt is elmesélném, hogy én már harminc éve ekézem OVM-et, s nem azért, mert komcsi ivadék lennék, hanem, mert már akkor is lerítt róla a gátlástalan aljassága, ami azóta teljesen kifejlett. Itt áll előttünk egész pompájában legnagyobb bánatunkra. És ez a gátlástalan aljasság az ilyen kommentelőkből táplálkozik, belőlük nyeri az erejét, de ezzel sincsen már sok tennivaló, mert vannak reménytelen helyzetek, amikor a beteg menthetetlen, és a sok orvos csak hümmög.

Egy, csak egy dolog zavart a húha anyámban, hogy a bájos kommentelő úgy véli, engem ezért a rabló kommunisták megfizetnek. Nos, nem. Sőt, még akkor sem fizettek meg, amikor igazán hatalmon voltak, mert a kommunisták úgy hitték, nekik jár a korrekt írás, és nem nevelgettek szolgasereget. Rosszul tették, mert a bájos kommentelő sajtója, a KESMA azzal foglalatoskodik, hogy elküldje őket a francba, és nincs meg az a slapajsereg, amelyik gátlástalanul és elvakultan védené őket, s így úgymond két tűz közé kerülnek. Én sem nyaltam a seggüket, nem is fogom soha.

Persze föltehető az az igazán meggondolandó és fajsúlyos kérdés, hogy érdemes-e becsületesnek maradni, de ezt a fideszfélék úgysem értik. Meg különben is filmbe illő dilemma ez Anthony Hopkins főszereplésével, rendezte JHVH. Ezen túl, egyre hosszabbnak tűnő életem minden tapasztalata afelé mutat, az idealista moralisták általában éhen döglenek, vagy megverik őket. Az ember mégis képtelen másképp, ha Füst Milánon nevelkedett, ő pedig arra tanít, hogy a földi s túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény. Innen nézvést pedig a bájos kommentelő be is kaphatja. Nem szép ezt így kijelenteni, de legyünk őszinték egymással.

Orosz rádió, török iskola, meg az alagút

Tollas a hátunk. Madarak vagyunk. Annak néznek minket. Egy napja megy a hiszti, hogy alagutat találtak az atombiztos kerítésünk alatt, kettőt, amelyeken át egész terrorista hadosztályok özönölhettek kies hazánkba, ott délen már se kereszténység, se szűzlányok, se magyar kultúra nincsen egyáltalán. Munkáról nem is beszélve. Mi lesz velünk, nagymama? Kérdezheti Bakondi biztonságpolitikai szaktanácsadó, holott még az is lehet, Kovács őrvezető fúrta unalmában a lukat, vagy épp utasításra, hogy legyen mit mutogatni.

Ha pedig épp tényleg valamely menekülő ember kaparta ki a tíz körmével, mert nem hihető, hogy ásóval és csákánnyal keltek át a vad vizeken, el kell vinni őtet manikűröshöz, mert kárt szenvedhetett a lakkozott körme. Így jár a hatalom, amelyik permanensen hazudik. Ezért, ha tényleg jön a farkas, az ember már akkor is csak a pofájába röhög, és más látnivaló után néz, mert sajnálatos módon van dögivel. Mert ugyanekkor, amikor fölfedezték a lukat, kiderült, hogy orosz nyelvű rádió is indul minálunk, és a kettő elég szoros összefüggésben van egymással.

A Dunayskaya Volna, azaz, a Dunai Hullám holnap kezdi meg tevékenységét az alapítók indokai szerint azért, mert Magyarországon extrém módon megnőtt az orosz anyanyelvűek és az oroszt második nyelvként beszélő belaruszok, ukránok, kazahok, azeriek, örmények és grúzok aránya. Olyannyira, hogy ez a jelentős tömeg komoly vásárlóerőt képvisel. Én ezt készséggel elhiszem, csak azt kérdem, hogyan kerültek az országba, tán ők ásták a lukat? Hogy tisztába tegyük, engem nem zavar, hogy itt vannak, csak akkor ne nézzenek madárnak, és nevezzenek bevándorláspártinak.

Valahogyan nem stimmelnek a dolgok a kereszténység védelmével sem, amikor Erdogan janicsárképzőt nyithat, vagy a kínaiak egyetemet. Ezzel sincs bajom, cimboraságban vagyok a taoval (pinyinben dao), de erről meg kellene kérdezni Semjén fővadászt, a görög-római rezsiharcost, de nem utolsó sorban Kövér pedellust, aki mindeközben és ezzel egy időben azért aggódott, hogy az óvodákban a fiúkból lányokat, a lányokból fiúkat nevelnek, és keresztényellenességet hirdetnek. Kik? Az óvónők? Ők lesznek az új filozófusok?

Mindebből jól látszik, hogy a kereszténység értelem és indok nélküli ordibálása, a homofóbia, a masszív hazugság az, ami a hazafias és honvédelmi nevelés esszenciája, és ezt nem véletlenül kapcsoltam ide. Mert, miközben a magyar diákok a Parlament előtt az élhető bolygóért tüntettek, de senki le sem szarta őket, odabent az óvodások lelki üdvéért aggódtak, fölfedezték a lukat, és izzították az orosz rádió mikrofonjait, mert ezek szerint nem volt elég hatásos a kedves vezető rinyálása, hogy ruszkik haza. Előbb-utóbb rárohad a hazugság mindenkire, csak addig abban kell élni.

Holnaptól fog beleájulni az ország az adventbe. Már előre látom, mi lesz itt karácsonyig, hogy a pogány bevándorláspártiak hányszor és hányféleképpen fogják megszentségteleníteni a kiválasztott napokat, veszélybe sodorva nemzetünk hitét, létét és minden egyéb kirakati bábut. Boldog karácsonyt, mondhatja majd újra a kedves vezető, ha kényes témáról kérdezik, díszek mögül kukucskálhat újra a világra, és azon is elmerenghet, hogy a pravoszláv karácsonyhoz hogyan viszonyul, hogy tart-e az advent akkor január 7-ig.

Vagy, hogy a pezsgőbontással megvárja-e a kínai újévet, ami különben már farsang, s mindezek után húsvéti nagyböjtöt tart-e vagy a Ramadánban utazik, vagy mindkettő. Ugyehogy, illetve, na ugye. A kedves vezető globalizáció ellenes, keresztényvédő és nemzetállamos retorikája már rég megbukott, csak a képibe kellene mázolni. És akkor a kerítés alatti lukat mutogatják elhűlve meg annak bizonyítására, hogy veszélyben a keresztény haza. Hogy visszatérjünk a kiinduló pontunkhoz, ne nézzük egymást madárnak, illetve, ha már hazudunk, hazudjunk olyat, ami megéri. Mert ezt így nem.

Burek

Orbán miniszterügynök elvtárs piknikus alkat, akikre a rövid végtag, zömök, kerekded külső a jellemző, a keskeny váll és a hordó alakú törzs. Ez nem piszkálódás, nyelvöltögetés, hanem tény, erről ő nem tehet, ilyenek a híres génjei, amelyekben a magyarságot őrzi. A piknikus alkat jellemzőire rá is gyúr miniszterügynök elvtárs, lévén, hogy egyfolytában zabál, már-már azt is hihetnők, hogy orálisan fixált, vagy kényszeres evő. Ez utóbbiban lehet valami, hiszen patkánykísérletek bizonyítják, hogy a zabálás hátterében az agyi jutalomhiány áll.

Ez így van az embereknél is, az agyi jutalmazó központ eltérően működik a túlsúlyos és a normál testsúlyú embereknél: az előbbiek esetében állandó “jutalomhiány” lehet jelen az agyban, amit folyamatos evéssel próbálnak meg kompenzálni. Viszont ez nem orvosi konzílium, hogy mit csináljunk a beteggel, csak elmélkedés a világ, s benne Orbán miniszterügynök elvtárs folyásáról. Mert tegnap megint kaptunk egy remekművet, amelyen hősünk eszik, s mert Horvátországban járt, bureket eszik, s valami miatt ezt fontosnak tartja megosztani a rajongókkal.

Piknikus alkata minden jellemzőjével eszi azt a nyamvadt bureket, és nem is ez az egy kép az, ami most már elmélkedésünk tárgya és alanya, hanem maga a sorozat, a tendencia. Láttuk már miniszterügynök elvtársat a kifőzdében, tokáján partedlivel pörköltet fogyasztani, Bécsben bécsi virslit és perecet, a menzán szintén virslit kissé félresikerült elegánsan, amikor baljában volt a kés, a jobbik kezében a villa. Megesik az ilyen baleset azzal, akinek nem volt gyerekszobája, így nem is ez a lényeges, hanem, hogy mért posztolgat ez az ember képeket arról, hogy zabál.

Én pikkelek rá, utálom, mint az ótvaros ganyét, így elüthetném azzal, azért, mert tapló a lelkem, és igazam volna. Mégis, igyekszem összeszedni magam, és higgadtan, akárha tudós néz üvegedénybe, a jelenséget átfogóbban vizsgálni, és ennek az az előnye is megvan, hogy megállapításaim tudományos érvényességűek lesznek. Főleg, ha mellé tesszük még az erkélyről és a stadionok VIP páholyából közzé tett szotyolázós képeket is. Az erkélyen meg vagy pópákat fogad, vagy a cigánnyal húzatja, ami összességében ugyanaz, mint, hogy tegnap bureket zabált.

Orbán miniszterügynök elvtárs a nép egyszerű gyermeke, ezek a képek az imázsban ezt hivatottak sugallni, és valójában nem is sugallat ez, hanem a rögvaló. Kontextusában és szemantikailag egyenértékű boldogult Kádár apánk a krumplileves legyen krumplileves alakú örökbecsűjével, amely ugyan másról szólt, de üzenete az volt, hogy én is a falvédőről jöttem, Kádár apánk viszont formailag ott is maradt. Nem röpcsizett, nem páncélautózott, építtetett magának stadiont, s habár bizonyos értelemben gyilkos volt, mégis becsületesebb, mint Orbán miniszterügynök elvtárs.

Az ő burekje amellett, hogy igaz, mégis hazugság, a diktátorok és maffiafőnökök máza, egyszerű kampányelem, szavazatszerző cirkusz. Orbán életét egyébként a szavazatszerzéssel lehetne leginkább jellemezni. Minden egyes gesztusa, az összes hazugsága, állítása és tagadása, az egész színjáték, ami maga Orbán Viktor, a szavazatok megszerzéséről szól, s mint ilyen, a hatalom beteges akarásának bizonyítéka és kóros tünete. Mára a manus elmekórtani és patológiai eset, vagy megőrül teljesen vagy agyvérzést kap, mindez az arcára van írva.

Kár érte, kiváló ügynök lehetett volna, mégsem az lett. Kretschmer meggyőződése szerint a testalkatok magukban hordozzák a pszichiátriai megbetegedések útmutatóit is. Szerinte a piknikus alkat a melegágya a mániás depressziónak, és még az is lehet, hogy igaza van. A baj az, hogy nem vagyunk Amy az Agymenőkből, aki agykutató volt, s mint ilyen, állította, tudja, mi ment szét Rajes barátnőjének agyában. Ilyen ismereteket szívesen mondanék a magaménak, már csak azért is, hogy én is tudjam, hol a bibi miniszterügynök elvtársa busa fejében, de ez örök rejtély marad.

Így, egyszerű halandóként, és a demagógia megvetett, de igen hasznos módszerével élve viszont csak a zabálós sorozat újabb opusa által gerjesztett erős érzelmeimet tudom szavakba önteni, ami ez: menjen ez a rohadt francba. És ez azért alakult így, mert a véletlenek különös játéka folytán ez a kép és ez a hír amellett szerepelt a monitoron, hogy miniszterügynök elvtárs tevékenysége nyomán hányan éheznek kies hazánkban. Sokan. Apám örökbecsűjével kell élnem, aki, amikor unta már, hogy állandóan cseresznyét kell szednie az anyósának, azaz nagyanyámnak, egyszer csak felordított, mint egy fogatlan oroszlán: “Ó, hogy szakannának bele a cseresnyeevésbe.” Mi is hasonló jókat kívánunk a Burekhez.

Aludj el szépen kis Balázs

Lesz megint magyar űrhajós. Kádárnak volt, Orbánnak is kell, csak azt nem tudom, miért kell ebből ekkora faksznit csinálni. Huszonötmillió dollárért bárkit fölvisznek, még magát Orbánt is. Sheldon is megmondta, amikor jó pofát kellett vágnia Leonard útjához, és ez kényszeredetten sikerült is, aztán Wolowitz beszólt neki, hogy egy pokol lehetett, amikor ő az űrbe ment: Nem – mondta Sheldon – nem zavart, már majmok is voltak az űrben. És ezzel lezárta a vitát.

Egyébként már három űrhajósunk van. Egy igazi, a Berci, egy, akit csak kiképeztek, szegény Magyari Béla, és egy, aki csak távolról tagja a nemzettestnek, a Charles Simonyi. Ő már kétszer is elment a csillagokba, volt pénze, kifizette, ennyi, nem kell ezt szétragozni. Mészáros Lőrinc annyiszor mehetne, ahányszor csak akar, futná rá, meg a többi cimborának is. Ők viszont nem vágynak ilyen helyekre, sokkal földhözragadtabbak annál, inkább szaros pelenkát hajigálnak, szotyit sercentenek a foguk alatt.

Nem egy nagy vaszisztdasz az űrutazás egyébként. A Nemzetközi Úrhajós Szövetség kritériumai szerint az tekinthető űrhajósnak, ha valaki legalább egyszer megkerülte a Földet minimum száz kilométeres magasságban, és legkevesebb 8 km/s, azaz 28 800 km/h sebességgel. Ez kutyapöcse, ennyit a kisvasút röhögve tud, csak nem akar. Ennyi kell ahhoz, hogy valaki kilépjen a Föld gravitációjából és keringési pályára álljon, a kisvasútnak viszont ilyen álmai nincsenek, inkább üresen pöfög Felcsút környékén a csillagra vadászva.

Egyébként olcsóbban is megúszható huszonötmillió dollárnál a kaland. Ennyiért a Roszkoszmosz visz el Szojuzzal, hamarosan viszont az imperialista usákos Virgin Galactic úgynevezett űrugrásokat árul majd kétszázezerért. Ennyi még Jenő bácsinak is belefér a sarki kocsmából, két fröccs között kiugrik az űrbe, mintha a trafikba futna át, ájn, cváj, dráj, és már meg is fordult. Nem kell ehhez kormányprogram, meg úgy csinálni Orbánnak, hogy a célja most már a végtelen meghódítása.

Sok mindent lehetne még mesélni az űrutazásról, megemlítek még egy igen népszerű fajtát meggondolásra. A Mars One cég már árulja a jegyeket a Mars utazásokra azzal a kitétellel, hogy ez véletlenül sem retúr, csak odaútra szól, s akit így elvittek a Marsra, az örökre ott is marad. A lehetőségek száma tehát úgyszólván végtelen, gusztus, pénztárca és képzelőerő szab csak határt a röpködésnek, de, hogy valaki ezzel igazolja a nemzeti nagylétet, az az igazán érdekes.

Hogy miről álmodik a lány, voltaképp erről mesélnék álmélkodva, hogy milyen földhözragadt, tyúkszaros, tanyasi falvédő nívón áll a kedves vezető, s ebből fakadólag a rezsim képzelete. Bár ez a köztéri szobraikon is megmutatkozik. Foci, stadion, válogatott, focista, űrhajós, üveghíd, kisvonat, világító keresztek (szaros pelenka). Ezek hivatottak igazolni, mért vagyunk mi a Kárpát-medence kijelölt urai, illetve az egész Univerzumé, ha már Star Wars.

Ez a filozófia (vagy nevezzük megengedőbben világnézetnek, még realistábban elcseszett mániának) manifesztálódik aztán a szfinx méretű Miskahuszár szoborban, amiben benne van a NER egész pitiáner, pökhendi nagyravágyása és ótvaros tapló volta, hogy több már nem is kell. Miskahuszár maga az űrhajó, a megtestesült űrutazás, már csak egy petárda kell a seggébe és mehet is a csillagok közé, a Tejút közepébe hírül vinni az örömöt, hogy a kiválasztott nép, ím életre kelt.

Akinek ilyen álmai vannak, az vagy beteg, vagy egy középső csoportos szintjén van. Egyik sem jobb a másiknál, ha belegondolunk, ilyen munícióval országot vezetni sem piskóta. Ugyanakkor – bár már unalmas – újólag emlékezzünk arra, hogy elhülyülő diktátorok tartják csupán fontosnak az efféle cirkuszt. Például a halszagú finnek nagyon jól megvannak csillagos álmok nélkül is. Igaz, emberfia nem tudja, ki a miniszterelnökük, míg a miénket ismeri mindenki.

Összesúgnak a háta mögött, elborzadva mutogatnak rá és húzódnak el tőle jobb klubokban. Ez az ő baja, az viszont már a miénk, hogy elalvó gyerekünknek nem mesélhetjük, hogy tűzoltó lesz vagy juhász, mert kiröhögnek. Űrhajóst ajánlhatunk neki, meg körzeti párttitkárt, mint kitörési pontot, amitől megfullad a képzelet, és lidérces álmok szállnak egyetlen csemeténkre, amelyben bazi nagy Miskahuszárok tarolják le a világot. Ez egyáltalán nem meglepő, ha belátjuk, a téboly közepén ülünk, és patásujjú rogánok táncolnak körülöttünk.

Pista bácsi mit akar?

Azt írja az újság, hogy már 791 000 000 000 forintot tolhatott a fociba az Orbán-kormány. Tessenek utána számolni a nulláknak, szerintem ez 791 milliárd, azaz ennyiszer ezer millió. Ennyi pénz szerintem nincs is. Ez már olyan virtuális dolog, mint például, hogyha fölkelek, nem fáj minden tagom, azt sem hiszi el senki. Én legfőképp. Én olyankor azt akarom, hogy teljék le a reggeli üzembe helyeződésem – két-három bögre kávé, pár cigaretta, fél-, háromnegyed óra -, ennyi kell, hogy elérjem az üzemi hőfokot. Én ilyenkor nem akarok semmi egyebet.

Ez az akarat dolog nem azért ütött szöget a fejembe, mert Arthur beleverte (Die Welt als Wille und Vorstellung, tehát a világ mint akarat és képzet), á, dehogy, hanem, mert Gulyás Gergely szóba hozta, amikor indokolni próbálta az indokolhatatlant, hogy miért csesztek (loptak) el ilyen temérdek pénzt, és ezt mondta: “Ezek a pénzek nem az élsportba mennek, vagy nemcsak az élsportba mennek, hanem természetesen a tömegsportba is és az utánpótlásba is. És ha egyszer valóban egy nagyon jó magyar válogatottat akarunk, akkor azt az utánpótlás támogatásán keresztül lehet megvalósítani.”

Mire hivatkozik ez a szerencsétlen? Ki akar egyszer egy nagyon jó válogatottat? Volt erről nemzeti konzultáció? Megkérdezték a Mari nénit? Pista bácsit? Senkit sem kérdeztek, Orbán akarja, s ekképp az ő óhajai, mint a nemzet óhajai jelennek meg, és máris félre siklott a kormányzás. A nép kakaót szeretne, de teát kap. Ideig óráig megy ez, aztán előtör a kakaó utáni olthatatlan vágy, és még csak a nyuszira sem kell ráfogni. Ha nem ilyen debil módon mesélném el, akkor azt lennék kénytelen mondani, ez a diktatúra alapja, a kedves vezető a népre mutogatva csinál azt, amit csak akar.

Diktátorok szeretnek a népre hivatkozni, miközben irtják őket. Ilyen az is, hogy az öregségi minimálnyugdíjat most sem emelték fel, ugyanúgy 28 5000 forint, mint tíz éve. Például ezt a számot már megérti a halandó, le tudja fordítani fröccsre vagy csirkelábra, és bár tudom, hogy most a demagógia bűnében tobzódok, mégis így lehet érzékletessé tenni, hogy ezt az emelést egészen biztosan akarja a nép, míg azt, hogy egyszer valóban jó magyar válogatott legyen, nem biztos. Számos ilyen összehasonlítást tehetnék, aminek a mértékegysége kies hazánkban a lélegeztető gép vagy a klozettpapír a kórház mosdójában.

Mindez most már teljesen érdektelen, a pénzt ellopták és lopják folyamatosan, úgy látszik, ez ellen a világ minden hatalma tehetetlen. Nem azt mondom, hogy jól van, de ez van, és azon morfondírozok inkább, mikor, hogyan lesz vége, mert egyszer vége lesz. Hogy ezt megfejthessük, azt kell kiderítenünk, hogy az ilyen Gulyás félék mikor röhögik el magukat, amikor a képtelenségeiket előadják. Mint ez is, hogy jó válogatottat akarunk. Akar a rosseb, még Gulyás se akar igazán, neki ilyen tornából felmentett feje van, tehát tudja, hogy ő sem akar, egyedül a kedves vezető akar ilyesmit, és Gulyás mégis képes röhögés nélkül előadni, amit lerínak neki.

Az ilyen Gulyás félék a bűnösek egyébként, már nem is a kedves vezető, hiszen ő akarhat akármit is, ha az effélék végre nem hajtják, így hát, ha rosszul érzed magad a bőrödben, akkor a sarki fűszeres a ludas, mert ő szavazott rájuk. Pedig vele is kicsesztek, és mégis, mert elhiszi, hogy nagyon jó válogatottat akar, feloldódik ebben az akaratban. Minden diktátor addig él, ameddig vannak Gulyás félék és fűszeresek, a diktátorok is csak emberek, lúdtalpuk van és a fülük lekonyul, kínozza őket a köszvény és bandzsák.

Hatalmuk ormain a népre oktrojált akaratuk van csupán, és csak egy kis gombostű kell, hogy kipukkanjon az a rohadt lufi. Egy szilánk a gépezetben, egy forgács a fogaskerekek között, egy kis szardarab a propellerben. Mindig odakerül, ebben nyugodtak lehetünk. Hogy hogyan, azt senki sem tudja. Annyi elég volna, hogy Pista bácsi azt mondja, akar a rosseb nagyon jó magyar válogatottat, élni akarok, bassza meg a nyúl, és huss, vége is van a rossz álomnak. De az a baj, hogy Pista bácsi ilyet nem mond, mert már elment a kedve az élettől is. Itt bukik meg minden, hogy Pista bácsi nem akar már semmit. Ezen elmélkedjünk máma.

Legodiktatúra

Teljes hangerővel és sztereóban visítanak az atlétikai világbajnokságért – mintha az életük múlna rajta – olyan nagyságok is, mint Schmitt ‘álamelnök úr, aki két tárogatózás közben időt szakított erre is. Bár a doktoriját még mindig nem adta le, pedig erős ígéretet tett rá. (Ezt csak azért, hogy ezt sem feledtük.) Meg még fölcukkolták a nemzet sportolóit is, hogy foglaljanak állást a világbajnokság mellett. Persze, hogy állást foglaltak, mert – minden tisztelet mellett – ők nem kampányidőszakban kapnak egy zsák krumplit, hanem havonta hármat.

Olyan ez, mintha nyugalmazott, ütődött tábornokokat kérdeznének, legyen-e háború, s ők protkójukat a vizespohárból a szájukba helyezve mondanák, igen, fröcsögjön az a vér, folyjon patakokban. A nemzet sportolóit megkérdezték, a nemzetet viszont egyáltalán nem. Csak közben volt egy választás, ahol lukakat kapott a királyság, sok helyen elzavarták a gauleitereket, így a NER üzemszerű működése csorbát szenvedett. Nem az van, hogy a kedves vezető megálmodja a dolgokat, és a csápjai szerte a birodalomban már végre is hajtják, egészen egyszerűen szar került a propellerbe.

Ezért a visítás, s legfőképpen azzal az indokkal, hogy atlétikai világbajnokság híján csorbát szenved nemzeti nagylétünk, és odaveszik egy álom, mint az olimpiával is, amit részeges bölcsészek buzgalma tett tönkre, de nem egészen. Mert ugyanis nem egyben rendezünk olimpiát, hanem darabokban és apránként. Volt itt már úszás, birkózás, lesz kézilabda és futball Európa bajnokság csoportmeccs, meg még ki tudja mi nem. Ezeknek pedig az a velejárója, hogy minden ezekhez kapcsolatos létesítmény megépül, a haverok jól járnak, a kedves vezető pedig röhög a markába.

Babramunkával összelegózza magának az olimpiát, mindent fölépít hozzá, ha nem is egyben, aztán előáll azzal, már úgyis minden készen van, legyen olimpia, és lesz, mint Daraboséknak a szállodában vasaló. Rá kell jönnünk, hogy munkamódszere ez a kedves vezetőnek, a jogállamot is darabonként bontotta le, a sajtót is apránként verte szét, hogy a kevés éles szeműt kivéve a nagy többség egyszer csak azon kapta magát, hogy ott csücsül egy diktatúra közepén, és fogalma sincs róla, hogyan került oda. Még csak annyit sem mondott, jé, és ott is volt.

Számtalan példát lehetne mondani, amikor a bávatag népek úgy vélték, ez még belefér, ez nem olyan nagy dolog, aztán ránéz az ember az egészre, és látja, a rendszer összeállt, készen van a mű, viszont az alkotó nem pihen. Mindebből is kitetszik, hogy hősünk nem egy forradalmár alkat – hiába óbégatta, hogy ruszkik haza -, sokkal inkább sunyi kis féreg, aki általában nem tartja be a szavát, vele egyezkedni, alkudozni tehát fölösleges időtöltés. Módszertanban utalnék München 1938-ra vagy a Molotov-Ribbentrop paktumra, illetve mindkettő folyományaira.

Emlékszünk még Kész Zoltánra Veszprémből? Aki 2014-ben rést ütött a kétharmadon? És emlékszünk még arra a kampányra, amelyben a kedves vezető uszodát ígért a veszprémieknek, csakhát Kész győzelme után lópikulát sem kaptak? Ezt se feledjük, amikor atlétikáról ábrándozunk, meg azt se ártana kivárni, mi történik Vácon, ahol azt mondták, nem kérik az ötmilliárdos sportcsarnokot, csak az árát, s ők majd eldöntik, mire költik. Nagy valószínűleg nem kapnak így egy árva petákot sem, mert ezek ilyenek. Nem árt erre figyelmezni, mikor együttműködésre készül velük az ember.

Mert visszatérve erre a nyüves atlétikai világbajnokságra, Karácsony főpolgármester azt mondta tegnap, támogatja, ha a kormány (Orbán) öt pontját teljesíti, köztük, hogy öt év alatt ötven milliárdot költ a budapesti járóbeteg ellátásra. Meg fogja ígérni, mindent megígér, aztán, amikor megkapta az atlétikáját, bemutatja a középső ujját. Csak szólok a lehetséges kimenetelekről, mielőtt a két fél egymás keblére borul, azzal a toldással, hogy nekem édesmindegy már az az atlétika, amikor amúgy minden romokban hever. Bár tudom, hogy az élet nem habostorta.

“…Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom…” – Ez Dobó István romantikus esküjéből egy részlet, mint lehetséges viszonyulás Orbán rendszeréhez azzal a tudattal, hogy a hős egri még csata előtt volt, mi pedig már annyira utána, hogy az ágyúdörejt is elfeledtük. Sőt, és ez a szomorúbb, a vár már rég elesett, és hollók lakmároznak rothadó tetemeinken. A stadionok viszont épülnek, tehát minden nagyon szép és jó.