blogin.hu

Rhio Terres kereszténydemokrata észt politikus. Ha úgy vesszük, genezise szerint Semjén fővadász cimborája és lelki társa. Viszont nem a NER szülötte, s talán ez magyarázza, hogy ő áll annak a kezdeményezésnek az élén, amelyben hatvanhárom EP képviselő az alábbi kezdetű levelet küldte az Unio legbelső és legfelső vezérkarának, Charles Michelnek, Robert Metsolának és Ursula von der Leyennek:

„Mi, az Európai Parlament alulírott tagjai felszólítjuk önöket, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkelye alapján Magyarország szavazati jogát felfüggesszék a tanácsban.”  Azért tartottuk szükségesnek hangsúlyozni Terres úr kereszténydemokrataságát, nehogy rákerüljön a ballibsi billog, de ezek után nagy valószínűséggel megkapja.

Hatvanhárom ember az nem egy tömeg, de majdnem annyi, mint Orbán friss, fasiszta frakciójának létszáma, amely a harmadik legnagyobb. A hatvanhármak Orbán – mint soros elnök – „hatalmi visszaéléséről” értekeznek, és a szavazati jog felfüggesztésének indoklásául azt adják elő, hogy „a helyzetre vonatkozó puszta szóbeli rosszallás hatástalan”. Ebben tökéletesen igaza van a háborgóknak.

Viszont nem tudható, a levél milyen hatással lesz, ha lesz egyáltalán, az Unio nem úgy működik, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, és nagy valószínűséggel ez a legnagyobb baja. A levél (is) azonban mutatja a kedves vezető hírét és megítélését a széljobbon kívül eső világban, ami az, hogy meg kell állítani a manust, míg nagyobb baj nem lesz. De nem szeretnénk arra rámutatni, hogy ezt uszkve tizenöt évvel ezelőtt kellett volna megtenni.

Meg párezer milliárd euró átutalása előtt, amiből Orbánt nagyra növesztették – plusz a rendszerét -, hogy most meg olyan nehezen bírnak vele, ha egyáltalán. Ennek az elszabadult hajóágyú üzemmódnak a csudálatos terméke Orbán „békemissziója”, amelytől hangos most minden, és nagy valószínűséggel ez volt az utolsó csepp a pohárban. Viszont, hogy túlcsordul-e, az megint mindenféle töketlen megfontolásokon múlik.

Amit a hatvanhármak „szóbeli rosszallásnak” neveznek, az most csúcsra járatódik úgymond, és sok más mellett az a legfrissebb terméke, hogy az uniós országok nem jönnek el a magyar külügyi találkozóra, hanem inkább egy másikat szerveznek maguknak. Bojkottálni fogják a felemelő eseményt abban a reményben, hogy korlátozni tudják Orbán trollkodását, és erős jelzést küldenek így az Unión kívül eső országoknak.

Arról mégpedig, hogy Orbán mindig és mindenhol csak a saját nevében tárgyal, s bármit is mond, annak semmi köze az Unióhoz. Lökjenek a mókusok elé, ha volt már ilyen vagy lesz ilyen még, ennek ellenére ez csupán szekunder szégyen nekünk. Ám annyival előrébb vagyunk az uniós embereknél, hogy ezt mi évtizede érezzük, míg ők azonban most szembesülnek azzal teljes valójában, hogy kígyót melengettek a keblükön.

Cinikusan mondhatnánk, kérdeztek volna minket, előrébb lennének a diagnózissal, de kik vagyunk mi, hogy beleugassunk a „nagyok” dolgába. Ennél érdekesebb, hogy Bóka János, európai ügyekért felelős miniszter láthatóan sértődötten posztolgat a Facebookra, ahol azon lamentál, hogy az Unio nem válogathat abban, mely országokkal hajlandó együttműködni, ami kapcsán arra mutatnánk rá: de. Minden joga megvan hozzá.

Jelen esetben mégpedig azért, mert Orbán faló szét akarja verni a közösséget, Bóka et. tehát az önvédelem jogát tagadná meg, de ezt a hozzáállást már megszoktuk Ukrajna kapcsán. Ennyit a nagy egészről, a részletekről meg annyit mondanánk, egy tagállam nem válogathat kedvére az uniós törvények, és szabályok között, mert az alapszerződésben benne foglaltatik, hogy mindegyiket be kell tartania, ahogyan az Európai Bíróság ítéletei is kötelező érvényűek.

A szégyennél tartottunk, és ennél tovább ebben a kontextusban nem is kell haladnunk, mert itt van nekünk ezekben a napokban például a MÁV. A vasúttársaság térden állva könyörög, hogy ne utazzanak vele, amiből az a következtetés vonható le, hogy majdnem (vagy egészen) működésképtelen. Utalhatnánk arra is, hogy iszonytató mennyiségben keresnek tanárokat, hogy össze ne omoljon az oktatás, mint a MÁV, aminek már nem csak a sínei görbülnek.

A melegben nem tudnak műteni egyes kórházak, osztályok zárnak be, az egészségügy is romokban amúgy. Ezt a fajta felsorolást a végtelenségig lehetne folytatni, ha egy átkötéssel nem utalnánk ezek kapcsán is az Unióra, akinek a pénzeit úgy lopták el, hogy ezek az ágazatok ne működjenek. Mint ahogyan az ország is bandukol a csőd felé az Unio végén kullogva mint legszegényebb, legszarabb gazdaságú, etc., etc.

Az Orbán okozta permanens szégyenünkhöz ezt is hozzá kell számolni, hogy kijöjjön a hangulatunk, de az a következtetés is, hogy a közösség többet értünk tenni már nem tud. Csak karanténba zárja azt az embert, akit mi rendre megválasztunk magunknak és nekik. Látjuk azt, hogy ott se jó, itt meg pláne, és mégis tizenöt éve teszi tönkre az életünket. Valahol ez a hungarikum, a Kertész Ákos féle alattvaló lét. És ennyi az egész.

Republikánus szavazóként azonosították azt a férfit, aki rálőtt Donald Trumpra. Mint ahogyan szélsőjobbos hajlamai voltak Fico merénylőjének is. Ezek a tények, amelyek egyáltalán nem játszanak szerepet a magyar kormány által elindított, és a kitartott sajtója által hőbörgő narratívában, amiből vasárnap estére az derült ki, hogy a „balos”, „globalista”, „liberális” sajtó a felelős az egészért. Majdnem ott tartunk, hogy ő húzta meg a ravaszt.

Tegnap néztük át, milyen aljas támadások indultak és indulnak kies hazánkban az Orbánnal kevéssé szimpatizáló sajtótermékek ellen, miként fenyegetik anyagi fennmaradását, és hogyan próbálják meg rákenni a „háborúpártiságot”, amely idegen és ismeretlen hatalmak szolgálatából fakad, akiknek az a szándéka, hogy Magyarországot háborúba hajszolják. Hiába tudja mindenki, még a Fidesz is, hogy ez baromság, a vadászat elindult.

Nehéz volna nem észrevenni a koncentrált támadást, amit a Fidesz által létrehozott áltudományos vagy álcivil álintézmények indítottak a lapok ellen, mint Orbán ökle, hogy elhallgattassanak mindent és mindenkit, aki nem az ő nótájukat fújja. A legelvetemültebb és legaljasabb azonban az, hogy egy véres (bár majdnem kabaréba forduló) merényletet is arra használnak fel, hogy a sajtó ellen uszítsanak, mint Fico jó tanítványai.

Ő kezdte – és még ma is folytatja – annak sulykolását, hogy az ellene elkövetett merényletről az ellenzéki sajtó tehet, s bár ez Amerikában, ahol ugye Trumpot azért mégis meg akarták ölni, eddig még föl sem merült, Magyarországon már igen, és teljes erővel ordítják is. Több szólamban, hasonló hangokkal, azaz, nem nehéz ebben felfedezni a központi direktívát. Mert minden esemény alkalmas arra, hogy a másik ellen uszítsanak.

A Fidesz most épp a Megafont vetette be, mint csapásmérő eszközét, akiktől, mielőtt idéznénk pár gondolatot, előtte elmeséljük azt, hogy ismeretlen eredetű ötmilliárd forinttal lettek kistafírozva. Ez abban a kontextusban érdekes, hogy a Nézőpont Intézet az „ellenzéki” sajtó pár tízmilliós tételeit firtatja, mint amennyiért árulják a hazát, a megafonosok pénze viszont egyáltalán nem érdekli őket. Bár mi is tudjuk, hogy a közéből van. Az adófizetők bukszájából.

Elindulhatnánk most abba az irányba is, hogy tételesen soroljuk azokat a száz-, vagy ezermilliárdokat, amiket a Fidesz a propagandára fordít, de letagadja, a mostani helyzetben azonban sokkal érdekesebb, hogy ebből a pénzből ebben a helyzetben milyen „igét” terjesztenek. Majd a végén meglátjuk, olyat, hogyha hiszünk nekik, akkor például még az is kijöhet belőle, hogy én magam merényeltem meg Trumpot.

Szijjártó külügyes egyébként a kampányban személyesen látogatta meg a decens kis csapatot arra bíztatva őket, hogy állítsák meg a háborús pszichózist, amit már akkor is az ellenérdekelt média terjesztett szerinte és szerintük. Nos, nem úgy néz ki, hogy a célkitűzés sikeres volt, mert most ott tartunk, mint föntebb fölskicceltük, hogy a balos média miatt lőttek rá Trumpra, s mint szintén megmutattuk, hiába volt a merénylő republikánus barom.

Hogy félreértés ne essék, nem azért barom, mert republikánus, hanem azért, mert merénylő. Amikor a hír megjött a nagy vízen túlról a sajnálatos eseményről, Orbán csak imádkozott a „sötét órán”, de Szijjártó volt az, aki elkezdte, miszerint (sic) „a patrióta, békepárti politikusokkal szemben manapság már gyilkossági merényleteket is elkövetnek”. Külügyesünk terelte a békepártiak balos fenyegetése irányába a hazugságot, a Megafon pedig folytatta.

A teljesség igénye nélkül szemezgetünk a kendermagban, amit ezek a gombák elé szórnak. „„A balos sajtó évek óta évek óta, vicsorogva hergel a háborút, a Woke-ot, és a migrációt elutasító politikusok ellen, amit a jelek szerint egyre sikeresebben tesznek. Úgy tűnik a közönségük, – az olvasóik – már nemcsak kommentekben akarnak vért, és hullákat látni, de vannak, akik tenni is akarnak valami drasztikusabbat az ügy érdekében”. 

Illetve: „Lehet, hogy egy őrült húzza meg a ravaszt, de a töltényt a tárba a libsi média teszi be!” Ez tán a legplasztikusabb, s ezt a cukiságot bizonyos Bohár Dániel követte el, akitől azért megkérdeznénk, mi az a libsi média, illetve arra kérnénk, definiálja a fogalmat. Az nem ér, hogy az összes, amelyik nem Orbán (Putyin) nótáját fújja, s az sem komilfó, ha mond egyet, mert akkor azt kellene bizonyítania, hogy az az egy „hullákat akar látni”.

Mert ilyesmiről – mint mindenki tudja – egyáltalán nincsen szó. Amúgy egyébként nem érdekelné az embert, amit ezek egyenként összedelirálnak a milliárdjaikból, ha nem ismernénk a propagandájuk felépítését. Ez úgy működik mindenki által ismeretesen, hogy egy ökör ír egy baromságot, amit átvesz az MTI, s így mint hivatalos forrás terül szét a ganyéban, hogy ott bugyogjon Mária néni lába előtt a konyhában tudatmódosításként.

Ez utóbbi sem érdekelné már az embert, mert megszokta a másfél évtized alatt, de mint megállapítottuk, a játék már nem arra megy, hogy a gombákat elbutítsák, hanem arra, hogy az „ellenzéki” sajtót kinyírják. S ennek – mint tegnap is kiderült – a fele sem tréfa, ez már életre-halálra megy. Hogy milyen irányban tudják még fokozni, az nem ismeretes, csak sejthető, ha Putyin Oroszországát nézegetjük, és elkerekedik a szemünk.

Habár a kedves vezető (O. V.) hat évvel ezelőtt fennhangon kijelentette Strasbourgban a Sargentini-jelentésről szóló vitában, „mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek velünk egyet”, azt kell látnunk és éreznünk, de igen, éppen vetemednek rá, mi több, sokkal jobban, mint akkoriban. Pedig már akkor is képen röhögték állítása miatt doktorminiszter urunkat, most azonban már az arcára fagyhat a mosoly annak, aki erre az egész fasiszta tempóra gondol, ami van épp.

Dermesztő a világ. De nemcsak azért, mert tényleg el akarnak hallgattatni már mindent és mindenkit, hanem az, amilyen indokkal. Ha az ember a Fidesznek nem tetsző újságnál dolgozik, és elolvassa a Nézőpont Intézet úgynevezett elemzését a témáról, akkor olyan hangulatba kerül, hogy várja a nagy, fekete autót, ami nem is a vártömlöcbe, hanem egyenest az akasztófához viszi, mint hazaárulót, a nép ellenségét, aki amúgy végveszélybe sodorja Magyarországot, tehát likvidálni kell.

Az az érdekes az egészben, hogy most én, aki ilyeneket írok, a Nézőpont Intézet narratívájában háborúba lököm az országot, mert mire véljük azt a kijelentést, hogy bizonyos lapok (akik szerintük ismeretlen eredetű külföldi pénzt kapnak) nyomást gyakorolnak Magyarország kormányára és közvéleményére, hogy háborús szerepvállalásra kényszerítsék őket. Nemzetbiztonsági kockázat vagyok a Nézőpont Intézet szerint, és mind azok a lapok is, akik nem a kormány oroszbarát háborús propagandáját tolják.

Csak egy kis mellékszál, ahogyan elképzelem, midőn doktorminiszter urunk rezedát olvasva megvilágosodik, s attól, hogy én őt a lehető legválogatottabb módokon hajtom el oda, ahová való, legott parancsba adja, hogy hős fiaink (a ló nélküli huszárokkal együtt) iramodjanak a frontra, hogy idegen hatalmak érdekében ontassák ifjúi vérüket. Látszik, hogy ez mekkora ökörség, de a Nézőpont Intézet ezt sugallja, és „tanulmányában” hosszan indokolja, miért szükséges a renitens sajtót megrendszabályozni.

Leginkább azért, hogy az összes a Népszabadság sorsára jusson, vagy, hogy mindenből Origo legyen, vagy az összes többi, amelyekből egyébként akadálytalanul ömlik a Putyin érdekében folytatott háborús propaganda. De ez sem az emlegetett nézőpontosokat, sem az új ÁVH-t, a Szuverenitásvédelmi Hivatalt nem érdekli, amely Lánczival az élen, s ennek megfelelően aljasul szállt be ebbe a buliba, amikor épp arra vetemednek, amit Orbán tagadott.  Lánczi „hivatala” elkezdte kigyűjteni a nekik nem szimpatikus sajtótermékek „háborúpárti” dolgait ugyanis.

Mindeközben pedig az az érdekes helyzet állott elő, hogy például a HVG esetében azt az MTI hírt, amit amúgy a lakájmédia is leközölt, az ellenzékinél kifogásolhatónak talált, míg amannál egyáltalán nem. Ettől az embernek olyan érzése támad, mintha úgy nem lenne rajta sapka (már megint), mint a nyuszin, akit a róka mindenképpen meg akar verni, ha van neki füstszűrős cigije, ha nincs. A lényeg az, hogy valamiképp beleköthessen, viszont ez a való életben és a mi kontextusunkban egyáltalán nem mókás. Sőt.

Nem csak az az ember érzése, hanem úgy is van, hogy koncentrált és minden eddiginél aljasabb támadás van épp kibontakozóban a kormánykritikus médiával szemben, amelynek egyik eleme, hogy elszedik azt a kevéske pénzét is, hogy működésképtelenné tegyék, a másikat még nem ismerjük, de, ha nemzetbiztonsági kockázatként definiálják őket, akkor bármilyen retorzió is érheti őket, illetve azokat az újságírókat, akik ott dolgoznak. Mindez azonban szinte törvényszerű, Hitler tata is akkor fokozta a terrort, amikor a fronton rosszul álltak a dolgok.

Visszatérve még a Nézőpont Intézet uszítására – mert másképp ez az egész nehezen értelmezhető -, az általa kipécézett lapokat eszközöknek tekinti a „Magyarország belügyeibe való külföldi beavatkozási kísérletekre”, ami szintén nem kisebb vád, mint a „háborúpártiság”. Ez szintén arra utal, hogy minden eszközt – és minden mondvacsinált indokot – alkalmasnak tartanak arra, hogy arra vetemedjenek, elhallgattassák azokat, akik nem értenek velük egyet. Itt voltaképp már nem sajtószabadságról, hanem a puszta létezésről van szó.

Amúgy a magam részéről eleddig nem igazán foglalkoztam ezzel, mert azt mondtam, nekem aztán nincsen veszítenivalóm, az azonban már zavarna, ha el akarnának hallgattatni, mint Babitsot a Jónás imájában a ninivei hatalmak. S már látom, hogy a nyomás fokozódik, ugyanis a Rezeda világa oldalamra minden eddiginél nagyobb számban ömlik az orosz mocsok, pedig nem hinném, hogy Moszkvában annyira figyelnének rám. Külföldről akarnak belém avatkozni, s ebben is fellelhetőnek vélem a Rogán szálat. Itt tartunk.

Örömmel tudatom, hogy az első adag popcorn kipattogott, és a cola is kellően lehűlt. Bár magam inkább tonicos volnék, de kicsire nem adunk. Honnan is kezdjük el. Talán képünktől, amit fentebb (vagy alább, tördelés kérdése az egész) közreadtunk, s amelyen Meloni asszony néz oly különösen a mi fiunkra. Hogy mit takar a megörökített arckifejezés, azt mindenki döntse el maga, abban azonban közös nevezőre juthatunk, hogy semmiképpen sem szerelmet.

Inkább ilyen válás előtti, mindjártfejbeverlekafazékkel feelingje van a dolognak, pedig milyen szépen indult minden. Emlékszünk még, amikor az olasz győzött az országában, a mi fiunk pedig üdvözölte őt a csapatában, most viszont már teljesen más mezben játszanak, pedig nem is telt el olyan túl sok idő. Itt Meloni tán annak az utálatnak ad arcizmos kifejezést, hogy O. V. ellopta tőle Le Pent és népes csapatát a patrióta frakciójába, és egyből helyben is vagyunk.

Hétfőn alakult meg az Orbán kezdeményezésére összegrundolt patrióta frakció. Tegnap péntek volt, de már azt lehetett olvasni a lapokban, hogy „áll a bál a Fidesz új frakciójában az egyik alelnök miatt”. Mondom, ekkor tettem a kukoricát a mikróba, hogy kezdődik az amúgy előre látható mozi, a dili, ahogyan ezek a nácik és fasiszták fölfalják egymást, mert jellegükből adódóan nem tehetnek mást. Elkezdődött tehát a belháború. Meg a külső viharok is.

De menjünk sorjában. Ezek a patrióták a frakciójukban közfelkiáltással választottak elnököt meg alelnököket. A maga és pártja (Fidesz) legnagyobb dicsőségére Gál Kinga is alelnök lett, de ő ma minket egyáltalán nem érdekel, hanem egy bizonyos olasz Vannacci tábornok (ez is de szép és milyen jellemző) szintén alelnökké avanzsálása. Ő pediglen olyan látványosan homofób, hogy kiverte a biztosítékot Le Pen egyik emberénél.

Ő Jean-Philippe Tanguy névre hallgat, és azt óbégatta, hogy ezt az egészet felül kellene vizsgálni, a tábornok nézetei e téren ugyanis tarthatatlanok, pedig ő is milyen jó patrióta. Amúgy nem igazán lehetett mást várni, mert a patrióták közös jellemzője, hogy amúgy mindenkit utálnak, s hogy ki mit vagy kit jobban önmagán kívül, az élénk súrlódások táptalaja lesz, aminek ím, a szemünk előtt megszületett az első bimbaja.

A Fidesz tizenegy képviselője, élükön ezzel a Gál Kingával kussol az ügyben, pedig igazán megnyilvánulhatnának úgy, ahogyan idehaza szokott a pártjuk, s akkor kiderülne, hogy a tábornokkal vannak egy nézeten. Ez még mindig csak egy kis nüansz azonban, lesznek itt még más komoly kurvaanyázások is, a magunk részéről tehát elégedetten – popcornt majszolva – nézegetjük a fasiszták nyomorát, ami viszont ennél sokkal nagyobb.

Kiderült ugyanis mindeközben, vagy ezzel párhuzamosan, hogy Orbán frakciója büdös az EP-ben. Szaga van, de olyan penetráns, hogy a nagy többség máris fogja be az orrát, s azon dolgozik, hogyan tegye őket teljesen a partvonalra, hogy szét ne verhessék a közösséget, amely semmiféle együttműködést nem szeretne „ezekkel”. Sőt, teljesen el akarják szigetelni őket, hogy az egész bagázs úgy működjön, mint amikor Orbánt kiküldték kávézni.

Történelmi léptékkel is érdekes indoklások és viták zajlanak, amelyek egy részét nem árt megmutatni. A legszebb, hogy a demokráciák teszetoszaságának megfelelően akad olyan álláspont, hogy ez a (patrióta) tömörülés Európában mégis csak harmincmillió embert képvisel, tehát engedni kellene őket „dolgozni”. Egy bizonyos Alex Johnson (a zöldektől) azonban tisztábban lát. Ő mondta, hogy a szélsőjobbosok nem demokraták (köztük a Fidesz).

Ebből fakadóan pedig (így Johnson képviselő) „náluk egy kicsit más megközelítésre van szükség”. Ez a „más” lehet, hogy Orbán frakcióját karanténba zárnák, mint ahogyan annak idején az ID-t, semmilyen tisztséget nem kapnának az EP-ben, mert „nem akarják, hogy ilyen EP-tagok képviseljék az intézményt”. Delikát. De ennél is lehangolóbb az említett Johnson képviselő egy másik gondolata: „nincs időnk újrapróbálni veszélyes és idejétmúlt ideológiákat”.

Tessenek eldönteni mire gondolt a költő, nagy valószínűséggel arra, mint önök is. Innen is kitetszik, ez nem egy sikersztori, sokkal inkább Orbán (és a Fidesz) szempontjából az út vége. Ez pedig a liberálistól a konzervatívon keresztül vezetett a legszélső jobbra, ahonnan már nincsen hová menni, mert a következő lépés már a történelem szakadéka, ahová a mostani szemétdombról fognak aláhullani a magyar patrióták.

Két dolgozattal ezelőtt már csak úgy magamban morfondíroztam azon, hogy a fideszesek ezt akarták-e ifjú álmaikban, amire a választ nem nekem kell megadnom, hanem nekik. Illetve a szavazóknak, akik azon tépelődhetnének, hogy erre adtak-e felhatalmazást, s nekik kettejüknek kellene egymás szemébe nézni. Aztán eldönteni, mennek-e tovább a mocsokban, illetve elválnak csendben. Vagy hangosan. Ez vérmérséklet és gusztus kérdése. Nem egyébé.

NATO nyilatkozat született arról, hogy visszafordíthatatlan Ukrajna euroatlanti integrációja, ami a szövetséghez való csatlakozást is magában foglalja. Ezzel szinte párhuzamosan, mintegy szimultán Szijjártó külügyminiszter a maga szokásos lehengerlő módján jelentette ki, hogy Ukrajna NATO tagsága továbbra sem jöhet szóba. Ugyanekkor, és ezek szerint egy másik univerzumban Orbán Viktor enkezével írta alá az említett nyilatkozatot, ami érdekes.

Figyelemre méltó, mégpedig azért, mert a felvezetések szerint Orbán részvétele a katonai szövetség csúcstalálkozóján a „békemisszió” része, s hogy aláírta ezt a papírt, azzal egy laza mozdulattal köpte szembe saját magát, azt, amit az elmúlt napokban a vakegér röpködésével tett, és ami miatt partvonalra került soros elnökként az Unióban. Ilyen sem volt eddig, de most már igen, és meg kellene fejteni, miért. Annyira egyszerű, hogy alig is vehető ki.

Úgy szervezésileg azért arra ügyelhetnének a fiúk, hogy a miniszterelnök és a külügyminisztere (bár ez a kapcsolat a futsalban köttetett és olyan is), legalább látszólag képviseljenek azonos álláspontot, és ne homlokegyenest ellenkezőt. Bár meg kell jegyeznünk, momentán és ebben a partiban Szijjártó a gerinces, és Orbán a meztelencsiga, a külügyes következetesen képviseli a maga degenerált álláspontját, míg a főnöke felköpött és aláállt.

A „békemisszó” nagy valószínűséggel véget ért, Orbán is, Putyin is megkapta, amit akart, a mi fiunk azt az illúziót, hogy tényező, az orosz pedig azt a hazugságot, hogy maga az Unio járt nála békéért könyörögni, amit azonban ez utóbbi tagad. Voltaképp mondhatnánk azt ezen a ponton, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, csak Orbán megszokott ámokfutásának egy újabb fejezetét láthattuk, ha meg nem szólal a Kreml maga. A szóvivője.

A Peszkov névre hallgató. Az ő tirádái mellett is el szoktunk menni, mert hülyeségben csak a Medvegyev vetekszik vele, ezúttal azonban föl kellett kapnunk a fejünket, mert a mi fiunkkal foglalkozik behatóan, a mi egyetlen vezérünkkel. És az embernek az egész megszólalás végén az a sanda gyanúja támad, olyan a benyomása, mintha a mi fiunk nem is a miénk volna, hanem valahogyan az övék, és ez új kontextusba helyezi a „békemissziót”.

Peszkov et. ostorozza a NATO-t, amelynek az ő szemszögéből (vö.: Orosz birodalom) csak egyetlen hasznos tagja van, Orbán Viktor et., akit emiatt a szövetségben üldöztetés ér, de érdemes idézni a szóvivőt, hogy egészen tisztán lássunk. Nos tehát, a következőket olvashatjuk a Kreml előadásában: „Látjuk, hogy vannak (Nyugaton) olyan vezetők, akik józanabb, előremutatóbb nézeteket vallanak. Látjuk, hogy milyen nyomásnak vannak kitéve”.  

De tovább is van, mondom még: „Nem elég, hogy teljességgel eltagadják a jogköreit, de általában véve megkérdőjelezik ezen utazásainak legitimitását, és szinte már-már arra készülnek, hogy semmissé nyilvánítsák Magyarország jelenlegi elnökségét az EU Tanácsában”. – Illetve: „Látjuk, hogy micsoda nyomásgyakorlás történik, ezért természetesen a józan hangoknak nagyon nehéz áttörniük a konfrontatív érzelmek ilyen koncentrációján”.

No most, ebből az egészből nem egyéb derül ki feketén-fehéren, csak annyi, hogy a faló lebukott, ami Moszkvának fáj. Viszont nem árt elgondolkoznunk a deszkákból ácsolt négylábún magán, aki a Moszkvának ellenséges környezetben igyekszik képviselni az oroszok „józan” hangját, amiből az fakad, hogy nem egyéb ő Magyarországon, illetve Európában, mint Putyin gauleitere, aki tevékenységét viszont korlátozni akarja a megtámadott.

Ugyanis sem az oroszok, sem Orbán „békemissziós” előadásában egy rohadt szó nem esik arról, ki az agresszor, hanem csak azt halljuk, ők milyen feltételekkel lennének hajlandók befejezni ezt az egészet, ami nem más, mint az ukrán kapituláció. Ennek a pápája Orbán is, ám ez nem fér össze azzal, amit az a közösség képvisel, aminek állítólag ő is a tagja. És itt jön képbe a NATO dokument aláírása, amivel meg Putyint csalta meg. Nem lesz ennek jó vége.

Hogy igyekszik valamiképp ezt az aláírást is elsunnyogni, az mutatja, hogy a NATO csoportképén nem szerepel a hősünk, de ez csak annyi, mint amikor a piros szemű elefánt igyekszik elbújni a cseresznyefán. Jobb helyeken ezzel a kettősséggel valahogyan el kellene számolni, de a gombák idehaza a NATO csúcsról csak ezt az üzenetet kapták egyetlenünktől: „Békét akarunk”. – Hogy ott mi történt, mit írt alá, egy rohadt szó nem esik.

Kémfilmekben az ilyeneket szokták kettős ügynöknek nevezni, míg vagy az egyik, vagy a másik oldalon le nem buknak, és golyó általi szomorú véget érnek. Ez azonban nem film, hanem a rögvaló, és most jönnek azok a napok, amelyeken kiderül, lesz-e olyan tökös az egyik fél, hogy megállítja, vagy a másik unja meg előbb, és ott is mehet a süllyesztőbe a kettős játék miatt. Nem film, mint mondottuk, de egy zacskó popcornt megér. Izzítom a mikrót.

Itt, az utóbbi napokban teljesen lekötött minket Orbán et. globális ámokfutása, aminek az a folyománya, hogy partvonalra került Európában. (Bár eddig sem volt a közepén.) Ugyanakkor azt se feledjük, bármennyire is nézzük a természetes szégyen mellett bevallottan elégedetten, ahogyan sorban kapja a maflásokat, azt azért nem árt felidézni és aztán alaposan az eszünkbe vésni, hogy nem az Unio választotta meg őt sorozatban négyszer – állítólag – kétharmaddal, következésképp nem is ő tudja leváltani.

Hanem mi magunk. Ahhoz pedig, hogy ez cirka másfél év múlva megtörténhessék, nagyon sok mindennek kellene megváltoznia, de korai még ezeket csokorba gyűjteni. Helyette foglalkozzunk csak a szavazatok leadásával és összeszámolásával, mert Vitézy et. ámokfutása egy valamit biztosan megmutatott itt a permanens újraszámolásokkal, hogy valami alapvető baj van a rendszerrel, de azt is, hogy a Fidesz egy választást sem tud korrektül megrendezni. S ezen a ponton azt el is feledjük, hogy lehet, nem is akar.

Most nem elevenítenénk fel a főpolgármester-választás összes lehangoló mozzanatát, mert azt mindenki ismeri, aki nem a Hold túlsó oldalán lakik. Érjük be azzal a biztos tudattal, hogy ahányszor újraszámolják, annyiszor jön ki más eredmény, és derül ki az, hogy már elsőre is meglehetős szabadossággal bántak a szavazócetlikkel. Úgy rakosgatták ide-oda, az egyik kupacból a másikba, mintha sajtcédulák volnának, így az emberben óhatatlanul fölvetül, ugyanezt az egész országban megtehették, nem csak most, hanem mindig.

Eddig is és ezután is. Ha sommásan akarna az ember fogalmazni, azt is mondhatná, úgy csalnak, ahogyan csak akarnak, ráadásul a szakavatottak szerint (meg szerintünk is) már maga a rendszer is csaláson alapul, amíg a honpolgár eljut a fülkébe, majd kitámolyog onnan. Innen fakad az embernek az az egyre inkább igazzá váló érzése és meggyőződése, hogy ezeket választáson legyőzni nem lehet, de próbáljuk meg túltenni ezen magunkat, próbáljuk elhinni, hogy mégis, és a mostani cirkuszt intő példának tekinteni.

Hogy lehessen tanulni belőle. Nem állnánk neki most fennhangon sorolni, hogy ellenzéki oldalról milyen égető szükség volna embereket (megfelelő számút és mindenhová) delegálni a szavazatszámláló bizottságokba, mert ez most sem sikerült. Ugyanakkor ebből az a következtetés is levonható, hogy az a társadalom, amely még erre sem képes, nem is akarja annyira azt a változást, de javítsanak ki, ha ebben tévedek. Mindenesetre itt van előttünk a kehes állatorvosi ló, amely állapotából tanulni lehet.

Momentán olybá tűnik, még az is lehet, Karácsony jobban nyer, mint eddig, de még ez is a rendszer tarthatatlanságára utal, és kérdőjelez meg minden eddig lezajlott választást. Bár voltak más furcsaságok is régebben a leálló szerverekkel, de a tanulság ebből nem először az, hogy nem elég a Fideszt simán legyőzni, hanem totálisan el kell verni, hogy biztos lehessen a szavazópolgár a változásban. De, mint a tapasztalat mutatja, akkor is csak a békétlen átmenet garantált, esetleg zavargásokkal terhelt, kockakő-feltépős.

Mert hogy-hogynem, szerte a földtekén az mutatkozik, hogy a jobboldal (szélsőjobb) a vereségbe belenyugodni nem nagyon tud, sőt, már előre is tud fenyegetőzni, mint Orbán nagy barátja, Trump, aki azzal traktálta az amerikaiakat, hogyha nem ő győz, akkor lángokban fog állni a hazájuk. És mint a Capitolium ostroma is mutatja, nem rest ilyen irányba terelni a dolgokat, ugyanakkor még csak meg sem lehet büntetni érte, ami szintén a demokrácia lomha tehetetlenségét mutatja. Meg kellene tanulni az autokratákkal bánni.

Ha úgy vélnék, messzire jutottam az újraszámolástól, akkor tévedni tetszenének, csak igyekeztem rendszerben látni a dolgokat, és azon mélázni, miből mi következik, és hová vezet a jóindulatú tehetetlenség. Oda, hogy le leszünk győzve mindig és mindenkor, mert nem látjuk, hogy vannak a történelemnek olyan pillanatai, amikor nincs helye a lányregények stílusának, mert azzal semmire nem lehet menni. Orbán sem a tehetsége, hanem a gátlástalansága miatt lett az, ami, de még mindig kesztyűs kézzel bánnak vele, s helytelenül.

Visszatérve azért a kiinduló tételünkre, erre a Vitézyre, nem árt emlékeznünk arra, hogy már az első újraszámlálás előtt azt mondta, bármi lesz is az eredmény, abba belenyugszik. Nem így történt, mint ismeretes, de a legszebb az egészben, hogy a mostani átnyálazás előtt azt mondták nekünk, ezután már jogorvoslatnak helye nincs, aztán mára kiderült, mégis van. Ahogyan kinéz, itt addig számlálgatnak, míg el nem kopnak a lapok, vagy míg számukra megfelelő eredmény nem születik. Így a meccs esetleg soha nem ér véget.

„A tegnapi tragikus és szörnyű támadás Kijevben azt bizonyítja, hogy félelmeink jogosak voltak: ahogy az előre látható volt, az orosz-ukrán háború brutalitása új szintre lépett. Pontosan ezért indítottunk kilenc nappal ezelőtt békemissziót.” – mondta Orbán Viktor a kijevi gyerekkórház romba döntése után, amivel minden bizonnyal kiírta magát a civilizált emberek köréből. Bár olyan nagyon eddig sem tartozott közéjük.

A politikai haszon megszerzéséhez ukrán gyerekek holttesteit használja – hullarabló. Megmondta, hogy ez lesz, ezért indította a békemissziót. A háború brutalitása új szintre lépett – mi ebben a történetben csak Putyin brutalitásának növekedését látjuk, bár azt sem nagyon lehet már fokozni. A legszebb az egészben azonban, hogy a Magyar Nemzet arról ír, az ukránok lőtték saját magukat, és ez a Fidesznek megfelel.

Ők amúgy más lapokat akarnak egrecíroztatni, mint akik háborús propagandát folytatnak, az ő mércéjük szerint az orosz propaganda tolása, mint amin most a Magyar Nemzetet rajtakapták, nem az. De fölsorolhatnánk az összes KESMA kiadványt a „közszolgálati” tévéket, rádiókat, amelyek mind Putyin igéit hirdetik, mint ahogyan Orbán is. Egyetlen dolgot viszont jegyezzünk meg, mit is minősít a Fidesz független oldalról háborús propagandának.

Azt, ha a valóságnak (morál, jog, igazságérzet, empátia) azt a szeletét mutatja a lap, amellett áll ki, hogy Ukrajnának – mint megtámadottnak – joga van a területi integritáshoz és az önvédelemhez. Orbán mindezt tagadja, s ahogyan Pressman nagykövet fogalmazott, ő kapitulációt akar, amit viszont senki épelméjű rajta kívül nem. Békemissziója a saját efféle, máshol nem tolerálható megoldást kínál, ha egyáltalán.

Hogy nagyon unják már, amit a magunk részéről profánul szarkavarásnak minősítünk, az is jelzi, néhány uniós emberben fölvetült, el kellene venni Orbántól ezt a soros elnökséget addig, amíg visszafordíthatatlan károkat nem okoz Európának. Ám ez is csak olyan megkésett álom, mint amikor arról volt szó, hogy oda sem kellene adni neki, de mindkettőtől berzenkednek a demokraták, hogy ilyen eddig még nem volt. Ez mélyen igaz.

Mint ahogyan az is, hogy olyan ámokfutás sem, amit Orbán itt előad a világ legnagyobb elképedésére, holott azt is tisztán látják, és meg is fogalmazták, ez nem egyéb, mint belpolitikai haszonszerzés, mert az uniós választás erősen megrengette a renoméját, amit ellensúlyozni kell a nagyformátumú politikus képével. Hogy milyen ez a forma, azt fentebb slágvortokban láttuk, úgy nagy általánosságban nélkülöz minden emberit.

Ukrán gyerekek holttestein csörtet előre, ebből is politikai hasznot akar húzni, ám nem csak emiatt, de olybá tűnik, ha eddig nem, most már a nagypolitika színpadán Orbánnak teljesen vége van. Bő egy hét elég volt, hogy kiakasszon mindenkit, és újabb egy hét sem kell, ennek az ámokfutásnak már csak az undorító emléke marad meg, de ne legyenek kétségeink, a stigma most már ott van a magyar vezér homlokán, s nem csak ezért.

A jelentéktelen, de neki összegrundolt frakciója miatt is. S ha volna köztük gondolkodó egyed – ami nincs -, akkor a fideszeseket megkérdeznénk csendben, ezt akarták-e, hogy a vezérükkel és a pártjukkal együtt a legszélebb jobboldalon találták magukat. Olyan nyesedékek között, akik máshová már egyáltalán nem kellenek, hogy ez volt-e az álmuk, amikor politikára adták a fejüket. Vagy csak a pénzszerzés, mert akkor kérdésünk tárgytalan.

A legérdekesebb azonban, hogy ilyen körülmények között, a fentiek figyelembe vételével Török Gábor „politikai elemző” arra jutott feltehetően rengeteg gondolkodás után, hogy „ami most történik, az Orbán Viktor első igazán látványos nemzetközi sikersztorija”, mert – így az „elemző” – „kihasználva a soros elnökség kínálta figyelmet és fontosságot, három villámtalálkozón tudja éppen elmondani azt az egész világnak, ami neki politikailag fontos”.

Próbáljuk itt a fentiek után keresni a sztoriban a sikert, de elbújt nagyon. Európa szégyene lenni nekünk nem tűnik annak, de ízlések és pofonok, min tudjuk, különböznek. Számunkra az, hogy a három találkozón azt mondta el voltaképp, hogy ő a tömeggyilkos agresszor oldalára állt, nem tűnik éppen annak. Ezen kívül pedig siker akkor volna, ha ez a jövés-menés akármilyen eredménnyel járna, de leginkább semmilyennel nem fog.

Hogy az uniós elnökséget meg arra használja, hogy ezzel terelje magára és az ordas eszméire a figyelmet, az egyfelől szánalmas, más szemszögből undorító, ám, ha a gátlástalanságot megint sikerül összekeverni a tehetséggel, akkor az „elemzőnek” a maga módján igaza van. Kevés ilyen elvetemült alakja van a történelemnek, és még az is igazol minket, hogy a Time magazinnál 1938-ban Hitler lett az év embere. A következő éveket meg ismerjük.

Megvan a frakció, mint tegnap konstatáltuk. De, hogy miféle, az már ma bimbózni kezdett, ugyanis kiderült, a cseh Filip Turek, az Eskü és Motorosok képviseletében szintén tagja a szövetségnek. Ő pediglen náci relikviákat gyűjt, karlendítéssel üdvözöl, azaz, minden adott ahhoz, hogy máshol szalonképtelen legyen, de ide jó lesz. Mondtuk, hogy a selejtesét vakarták össze, hogy meglegyenek nyolcvannégyen, ami, bár hiába hangoztatják, hogy a harmadik legnagyobb, mégis csak uszkve tíz százalék.

Hangosak lehetnek, befolyásosak nem, illetve amúgy is elharapják előbb-utóbb egymás torkát. Kitekintve még a világba azt tapasztaljuk, egy nappal Orbán moszkvai béketárgyalása (missziója) után Putyin cimborája lakóházakat meg óvodákat rakétáz. Ez ragadtatta arra a cseh külügyminisztert, hogy hasznos idiótának nevezze a magyarok miniszterelnökét, egy bizonyos Helmut Brandstätter osztrák liberális EP-képviselő ennél is keresetlenebb szavakkal illette őtet, s nagy valószínűséggel véleményével nincsen egyedül. 

„Egy bohóc vagy. Putyin gyerekeket gyilkol, alig egy nappal azután, hogy találkoztál vele. És te a békéről beszélsz? Nézd meg a képeket a kijevi gyermekkórházról és fogd be!” – Magunk sem mondhattuk volna szebben, ám nem a mi évtizedes Orbán-undorunk a mérvadó, hanem Európáé, amely szintén alakul. Ugyanis azt is fejtegették, hogy régebben még földühítette őket ez az alak, most azonban már csak megvetően nézik, ahogyan kavarja a szart ilyen cseh nácikat bevonzva, akárha tyúkanyó az ő kis csibéit a baromfiudvarban.

Ha mégis lehetne szavunk, akkor azzal a kifogással élnénk, Moszkvából már csak egy ugrás lett volna Phenjan, ahol Kim cimborát megpróbálhatta volna rávenni a béke érdekében, ne szállítson már tonnaszám lőszert Putyinnak, mert az is a háború végéhez vezetne. Más kérdés, hogy nem olyan kimenetellel, ami a mi elvetemültünknek kedves volna. Ez ügyben tehát nem tesz lépéseket, abban azonban igen, hogy magyar lapokat minősítgessen háborúpártinak, mint ahogyan az a kormányinfón kiderült, hogy majdnem elhányta tőle magát az ember.

Gulyás Gergely, aki ez alkalommal Orbán szája volt, háborúellenes akciótervnek nevezve jelentett be elképesztő dolgokat, s mindezek után az a sanda gyanú támadt mibennünk, hogy a nagyvilágban való röpködés is csak arra szolgál, hogy az itthoni ganyét és tébolyt igazolja. Mert minek is volna nevezhető, amikor Gulyás olyasmikről számol be, hogy fel akarják venni a harcot a „háborúpárti propagandával”, de nem a naponta világháborút vizionáló Origóra (meg a többire) gondol mindeközben, hanem a független sajtóra.

Ezeket kötelezni akarják arra, hogy tegyék nyilvánossá forrásaikat, az igazságügyi miniszter pedig kidolgozza, hogy aztán az ő segedelmével vissza kelljen utalni a pénzt a feladónak, ha nem nekik tetsző helyről érkezik. Putyin szelleme már régóta lengedez, most azonban már erősen lobog, egy lépésre vagyunk attól, hogy külföldi ügynököt kiáltsanak annak minden fenyegető ódiumával. Ők – a Fidesz – mint tudjuk, soha nem vetemedne arra… – és a folytatást már mindenki kívülről fújja. A helyzet azonban, mint kitetszik, egyre csak fokozódik.

Gulyás azonban arra is képes volt, mint előtte eddig senki sem, hogy ennek az intézkedésnek a Fidesz által vélt jogosságát azzal indokolja, hogy „az uniós országok blokkolták az orosz médiaszolgáltatókat és az orosz pénzeket az európai médiában”.  Itt megállunk egy kis időre, szusszanunk egyet, hogy kijelentsük, erre a gondolatra nagyon hosszan és nagyon erősen kurvaanyázva lehet csak reagálni, ettől azonban most eltekintünk. Csak odagondoljuk azzal a toldással, hogy ennek már a fele sem tréfa, azaz, nincsen min röhögni.

Pedig ez az egész kormányinfó arra szolgált volna, hiszen már a kifejezésekre sem ügyeltek. Egy olyan kormány és párt, amely ellen rendszeresek a maffiavádak, elég szerencsétlenül teszi, ha bejelenti, ezentúl „védelmi hozzájárulást” szed be, aminek így messzeringó gondolati folyományai vannak. Kezdhették volna úgy is, de szép ez a bank, kár lenne, ha valami baja esne. Mert és ugyanis egyelőre a bankok és az energiaszektor kapta meg az új elvonásokat, ugyanis kell a lóvé nagyon. Hogy ez megint odalök majd egyet az inflációnak, és mi fizetjük?

Ki törődik azzal. Ezek nem, az bizonyos. Mindazonáltal látjuk ám, hogy nagyüzem van a választások után, ha lehet, az a téboly, ami előtte volt, most még fokozódik, de csak azt nézzük érdeklődve, mikor pattan el a húr. A bankokban, lapokban és emberekben, akiknek a sorsára mindez a haláltánc a leginkább befolyással bír. De nagy valószínűséggel azt sem tudják, mi történik a falu (város) határán túl. Isszák a sörüket a hőségben, nézik a meccset, és a lányok csöcseiről diskurálnak, miközben körülöttük tombol a téboly. Ki érti ezt?

Egészen érdekes dolgot mondott Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Intézet vezetője, miszerint a Patrióták Európáért frakció ott ül majd a döntéshozatal asztalánál, és az a stratégiai cél, hogy a magyar kormányerő, illetve szövetségesei „elfoglalják Brüsszelt”, ha nem is teljesül hétfőn vagy az alakuló ülésen, de „elindul a teljesülése”. Mindebből az derül ki, hogy – miként amúgy is tudtuk – csak összejön a kedves vezető álma, a Fidesznek lesz frakciója, ahol Brüsszelben csücsülhet. Nem gondoltuk volna egy hete.

Azért mégpedig, mert nem láttuk át, mennyi országból hány, amúgy máshol nem kellő, vagy ebben a frakcióban nagyobb szerepet remélő alak kódorog Brüsszelben, de szép sorban beestek, meglesz a létszám, a kellő számú ország is. Amit Mráz Ágoston Sámuel a teljesülés elindulásának nevez, az amúgy nem egyéb, mint az, Orbánnak sikerült egy rákos sejtet létrehoznia a patrióta hülyeségével, ami egy hét alatt nekilátott burjánozni. Egyelőre nem megállíthatatlanul, de látványosan.

Csak összegyűjti a szemetet a szél. Ezek a fasiszták és neonácik egybegyűlnek, de már most látszik, nem igazán azért, hogy mosolyogva dolgozzanak együtt. Hiszen a vérgőzös nacionalistáknál ez elég nehéz, hanem, hogy a helyezkedésükkel valami kis pozíciót kaparintsanak meg, momentán még az sem biztos, ha összevegyülnek, úgy is maradnak, mert így is vannak köztük alapvető elvi ellentétek. Ha a kezdet szerelmes mosolygása közben nem is antagonisztikusak, de majd azzá válnak.

Például az oroszok dolga. Mert akik most csatlakozni kívánnak a hirtelenjében összegrundolt frakcióhoz, nagyrészt Putyin-ellenesek, tehát lesz ebből baj. Mint ahogyan már van abból, hogy Orbán azt hiszi, ő valami önjáró löveg, és mindenféle felhatalmazás nélkül röpködhet egyik diktátortól a másikig (ma épp Kínába), ami utakról az Unio (és a NATO) nem győzi aztán utólag kijelenteni, a magyar alak nem az ő nevükben tárgyal, ahhoz nekik semmi közük. Holott Orbán környezete békemissziónak nevezi a nagy utazásokat.

Olybá tűnik, hogy az uniós elnökség fél éve ilyen felhatalmazás nélküli békemisszió jegyében telik el, és csak egyetlen kérdésünk van, miért csinálja Orbán amit csinál. Hiszen annyi esze talán maradhatott vénségére, hogy a meghirdetetett cél – az általa létrehozott béke – kivitelezhetetlen. Abból, ahogyan képzeli, soha nem lesz semmi, így erős a gyanúnk, a röpködés oka nem is ez, hanem, hogy e módon is bomlassza az Unió egységét az „elindulás teljesülése” miatt, azaz, hogy hosszú távon mégis csak bevegye Brüsszelt.

Nincs új a nap alatt. Orbán most is a szart kavarja, mert, ha tehetsége valamihez van, akkor ez volna az. Ez azonban nem stratégia, csak taktika azzal is terhesen, hogy Európa mint olyan immunisabbnak tűnik a fasiszta eszmék iránt mint kies hazánk. Ezt mutatja Le Pen sorsa, aki, midőn hatalmat tudott volna szerezni, a franciák tömegestül szavaztak ellene, mert mintha nekik lenne valamelyes történelemtudatuk és emlékeik. Innen is látszik, hogy Orbán új tömörülése hangos lehet, ám befolyásos nem, de csak hadd örüljenek egymásnak.

Mindemellett azt látjuk, hogy Orbán elemében van a napokban. Álmodott egy világot magának, és azt hiszi, hogy ott áll a kapui előtt. Ilyen potyadékos frakcióban érezheti magát valakinek, illetve – legalábbis a kommunikáció szintjén – mint a világ nagy békecsinálója szerepel az önképében, pedig azt hittük ez a kiváltság csakis Trumpé. Így viszont mintha azzal az ökörrel álmodná magát egy szintre, ami kép a gombáknak és moszatoknak elalélásokat okozhat a 2026-os választásokra gondolva. Mert voltaképp minden azért van.

Fölfedezhettük azonban mindeközben Orbán egy új arcát is. Mert midőn az amúgy indokolhatatlan moszkvai útjáról készítettek vele benyalós interjút, csillogó szemekkel mesélt arról, miért ájul el Putyintól. Mert van neki robbanófeje az atomjain, sok népek és hatalmas terület ura, van neki sok természeti erőforrása, azaz, egy igazi birodalom vezetője. Így a mi fiunk, aki a valagnyalásnak csak ezt az oldalát fejtette ki, mert az igazi amúgy is titokban marad. Amúgy a most születőben lévő frakciója is emiatt fog szétrobbanni majd.

Hogy ma Kínában mit keres, ennek a fényében értendő. Gondolom, aksigyárakról nem tárgyalnak, mert több úgysem fér el az országban, a kínai rendőrök már itt vannak, az ország félig kiárusítva és eladósítva. Kínával kapcsolatban már nincsen hová menni, hacsak Putyin fényében ezt a Hszi Csint meg nem azért csodálja, mert milliárdnyi ember ura, meg milyen szép nagy fala van, ilyenek. Minden lehet és mindennek az ellenkezője is, mert valóban ott tartunk, hogy nehezen követjük Orbán kacskaringóit, pedig, mint láttuk, olyan egyszerű az egész.

Itt van az ember a „másik oldalon”, mint pejoratív szellemi meghatározás, és „iszonyú dühök” vannak benne a túlpart szerint. Ez a túlpart a „jobboldal” intellektuális és morális fölénye, ebből az oázisból szól le minket Vidnyánszky Attila, a magyar színházi élet atyaistene, akinek amúgy halovány fingja sincsen az őt körbevevő világról. Fürdik az Orbán által neki jutatott tejjel és mézzel teli kádban, s voltaképp onnan akarja megdirigálni nekünk, hogyan is éljünk.

Ezek az intellektuális és morális fölényben lévő Orbán-kitartottak már csak ilyenek, akik nem igazán tudják elviselni, ha valaki másképpen látja ezt a kajla világot, mint ők. Ez ugyan baj, de még nem bűn. Ezzé akkor válik, amikor azt szeretnék, mi több, azt akarják, hogy mindenki az ő szemüvegüket hordja, akképp éljen, mint amit ők előírnak, úgy szeressen és úgy gyűlöljön, olyan arctalan massza legyen, akivel gondja a hatalomnak nincsen.

Vidnyányszky Attilának rengeteg bűne van, de nem tud róla vagy nem akar róla tudni, a legszűkebben „csupán” annyi, hogy szétveri a hatalom segedelmével a magyar színházi életet. Anyagilag folytja meg, szellemi – saját bejáratú – hadsereget tart fenn ellene, szétcseszte az SZFE-t, a POSZT-ot, a Nemzeti Színházat, s ha csak ennyi volna, már azt is nehezen lehetne megbocsátani, de ebből a mélységből, milliárdokkal kitömve veti meg a „másokat”.

Színházról beszél, de a magyar társadalomra gondol, és ez az a pont, amikor az ember magára veszi. Sérti mintegy az önérzetét, az intellektusát és a morális énjét, amitől ő egyéniség lesz, és berág, dühös lesz arra a hatalomra, amelyik ezt meg akarja szüntetni vagy a maga képére formálni. Ez utóbbira tartják Vidnyánszkyt, csak nagy valószínűséggel nem tud róla, mert azt hiszi, ő csak színházat csinál, holott rossebeket. Ő Orbán egyik undorító csápja.

Néha azonban leomlanak a díszletek, és ez csakis Camus és nem az ő nyomorult előadása, ami miatt (baleset) most olyan élénken állt neki hazudozni, hogy ugyan eddig úgy voltunk vele, hogy Vidnyánszky a tejes vödrében kitörölheti az arschunkat, de túllépett egy határt, átgázolt a Rubiconon, tehát szólanunk kell mintegy kényszerítő erővel, aminek ezen a langyos hajnalon jött el az ideje. Bár lehetne havas, csikorgató éjszaka is.

Azt mondja a direktor elvtárs vergődve a hazugságaiban, hogy „iszonyú düh van a másik oldalon, mert a Nemzeti Színház betölti a szerepét és sikeres”. No most, innen veszük, hogy ezen az oldalon meg lettünk szólítva mintegy, de nem azzal kezdjük, határozná már meg módszeres alapossággal Orbán főigazgatója, hogy mit ért a „másik oldalon” alatt, mert megtesszük helyette, hogy ne kelljen fáradnia: mindenki, aki nem ő (ők).

Ha már így kettészeltük az országot jókra és rosszakra, erkölcsösökre meg gonoszakra, keresztényekre meg más, alacsonyabb rendű hitűekre, urambocsá’ hitetlenekre, heterókra és buzikra, magyarokra és idegenekre, akkor elérkezett annak az ideje, hogy elmeséljük ennek a direktor elvtársnak, ennek a kitartottnak, hogy az ő oázisán kívül is van élet. Mi több, az oázis jellegéből fakadóan másutt van csak igazán. Ott a többség, ha éhezik és szomjazik is.

Egyetlen dolgot lát jól az éles szemével az Orbán-színházak atyaistene, hogy az általa „másik oldalként” lenézett mibennünk, akik többen vagyunk (sokkal), dühök munkálnak, de, hogy mifélék, miért és mekkorák, arról neki halovány fingja sincs. Nevezhetnénk akár iszonyúnak is, de leginkább lehajtott fejű tehetetlen indulat, és nem a Nemzeti Színház miatt, ami egyáltalán nem tölti be a feladatát – ha van neki ilyenje egyáltalán -, sőt, egyáltalán nem sikeres.

Bár az a kérdés fölvetül, hogy a mézesbödönből mi számít sikernek, de ebbe ne menjünk bele, ugyanis ott tartunk az elbeszélésben, hogy direktor elvtársat, így rajta keresztül a benne (is) manifesztálódó hatalmat szívesen felvilágosítsuk arról, hogy micsoda düheink vannak nekünk, amit el sem bírnak képzelni, mint ahogyan azt sem, hogy ez épp szellemi és morális fölényünk tudatában munkál bennünk itt, az oázison kívül eső sivatagban.

Ebben a kontextusban arra kell rámutatnunk, hogy direktor úr földughatja magának a színházát, mert egyáltalán nem arról van szó, hanem kiindulásképpen a borsodi falvakról. A bennük rejtekező nyomorról, ami más kiadásban szerte másutt az országban is megtalálható, és ennyit a fizikailag megfogható okokról, mert a többi a lélek terhe, amely leginkább az elnyomatást szenvedni, amikor a Vidnyánszky-félék, demeterek dirigálnak a világról.

Hogy mit kéne gondolni róla, mit nézzünk, mit olvassunk, mit hallgassunk. Mi a tiltott, mi a támogatott meg a tűrt, vagy mi az „entartete Kunst”, ha még ez eddig így ki nem lett mondva, és a könyveket is „csupán” fóliázzák, és egyelőre még nem raknak belőlük máglyát. De Vidnyánszkyt elnézve azt is megtenné, és a bajaink azért növekszenek, mert egyre több a Vidnyánszky, ahogyan a hatalom is egyre durvább.

Az ő nyomorult szavaival élve, nem azért vannak bennünk „iszonyú dühök”, mert a színháza szar, hanem amiatt a sötét felhő miatt, ami abban és az ő személyében manifesztálódik, de ezt inkább undornak és megvetésnek nevezhetnénk, hogy jobban értse. Ennyi volna a mai evangélium, hiszen vasárnap van, és a pirkadattal csácsognak a madarak, akiknek annyit jelent Vidnyánszky, mint nekünk. Valami különös, nagydarab organizmus, ami el akarja takarni a napot.