A kereszténység viszonya a csirkelábhoz

“A következő évtized feladata, hogy az ország utolérje az Európai Unió életszínvonalának átlagát, de ez nem járhat a keresztyén és nemzeti identitás elvesztésével.” – Ezt a baromságot Gulyás Gergely mondta, a leglényege pedig az, fennáll a veszély, hogyha mondjuk a magyar nyugdíjas nem két csirkelábat szopogat vacsorára, hanem éppen hármat, akkor egyből elveszik a sosemvolt hite, alámerül a hedonizmusba és franciául kezd társalogni, “Tapossátok el a gyalázatost” rikácsolja, sőt, “Ecrasez les infâme”, ilyeneket mond, és a bádogbánosok menekülni kényszerülnek.

Amikor pénz és keresztyénség csodálatos harmóniájáról ábrándozik a miniszter, bizonyára Borkaira gondol, a jachtbéli istentiszteletekre, sőt, Habonyra gondol Ibizán, Semjénre szarvasok között, Deutschra is gondol meg vak komondorokra, sőt és legfőképp Orbánra emlékezik, midőn térdre csuhásokozik, majd zárásul az ételosztások fölött mereng kilométeres sorokkal. Mert csak beszélnek ezek, be nem áll a szájuk, hogy az ember jó feleségként legszívesebben rájuk förmedne, hogy fogd már be, de erre módja igen sajnálatosan nincsen, és még forró ólmot sem töltene a fülébe, hogy orvosolja a hangzavart.

Az idézett kitétel nyugati életszínvonalról feudális tudattal elegyest tükrözi a mimagyarok jellemtelenségét, miszerint, hogy a lóvé az jól jön, a szabadságból viszont nem kérünk. Meg a hazugságokat is mutatja a jól teljesítő országról, amikor újabb évtizedet kérnek az Unió eléréséhez, miközben minden adat szerint csúszunk visszafelé még V4-ileg is, nemhogy brüsszelileg. Pláne burgenlandi traktoroslegény. Mindebből is kitetszik, Gulyás miniszter csak úgy mondta, amit mondott, nem igényli, hogy komolyan vegyék őtet, ezzel párhuzamosan viszont saját magát sem kellene annyira. Unalmas már a műsor.

Az életszínvonalról elmélkedvén: az én egész nyomorult életem arról szól, hogy utolérek, egy végtelen loholás a sors soha be nem hozható hendikeppel mint mindannyiunknak, kivéve miniszterügynök elvtárs és népes famíliája, valamint baráti köre. Nem mindenkinek van életszínvonala, ilyen színtelen életgörbéje van többeknek, sokaknak, úgyhogy hagyjuk egymást békén. De még mindig nem értem, hogyan viszonylik egymáshoz a teli has és a hit elvesztése, a dagadt pénztárca és a nemzeti identitás ambivalenciája. Az efölötti aggódás azt a képzetet erősíti bennem, hogy Gulyás nézetei szerint az ima és a nemzeti búskomorság addig tart, míg a nyomor.

Úgy véli, ha a magyar nyugdíjas is – mint osztrák kollégája – nyaranta két hónapig dőzsöl mondjuk épp Ibizán, akkor kevésbé törődik Istennel. Ezt mutatja, hogy a miniszter aggódik is a hanyatló nyugat lelki üdvéért, mert, mint kifejtette „Európának a keresztény értékeket a nemzetek életében fontosnak tartó polgárai joggal érezhetik úgy, hogy vesztésre állnak”, ami egyben bizonyság arra is, hogy ez a keresztény hiszti, amit ezek delirálnak, a világ boldogabbik végén egyáltalán nem fontos, ott a népek a hitbéli dolgokat elintézik magukban, és mégsem jutnak pokolra.

Viszont az a tudat is vigasztalhat minket, hogy ez sem lesz örök minálunk. Ha a kedves vezető érdeke úgy kívánja, mecseteket fog építeni stadionok helyett, piramist vagy totemoszlopokat, mert Isten annyiféle van a világon, mint égen a csillag, a hitetlenség viszont egylényegű. Két dolgot viszont megjegyezhetne Gulyás miniszter, mielőtt befogja a száját, legfőképp, hogy hitetlenül is lehet jónak lenni és erkölcsös életet élni, de Jézussal az ajkain is lehet gonosz valaki. Ez utóbbit látjuk a fideszfiúkon. Sőt, azt is látjuk, hogy kereszténységről prédikálnak, miközben pogány életet élnek.

Így hát nem attól kell félni, ha a magyar nyugdíjasnak nem lesznek napi filléres gondjai, akkor elfeledi az Istent, hanem inkább azon kellene dolgozni, hogy ők, a mai kivételezettek megtalálják magukban, ha már ennyire fontos nekik, mert láthatóan híján vannak a szakralitásnak. Nekik csupán ájtatosságuk van, ami nem hit, hanem cirkusz. És tényleg befoghatnák már a szájukat, mert csak mondják, mondják, holott azt sem tudják, mit beszélnek. Főleg akkor, amikor életszínvonalról hallunk előadásokat krumpliosztás közben, ami nagyobb ellentmondás, mint az Atya, Fiú, Szentélek egylényegűsége, pedig mennyien mentek máglyára amiatt is. Úgyhogy, hagyjuk egymást békén.

Kosárlabda és más melankóliák

Az már sajnálatos nívó, elmélázásra való dolog, amikor egy ország sportközvetítéseire a vezér gusztusa nyomja rá a bélyegét. Akárhogyan is, kézzel vezérelve, vagy a szervilizmus okán észre sem véve, pénzügyek miatt, esetleg elveszítve a józan észt. De egy diktátor bukásához ez is hozzájárulhat, mert soha nem lehet tudni, mikor és mitől, milyen apróságtól pattan el egy húr, és keletkezik mahomet nagy vihar. Olykor az is elég, hogy csálé az ügyintéző füle a hivatalban, vagy netán penészes a kenyér a boltban, vagy romlott a sör esetleg.

Ez itt most szubjektív történet lesz történelembe ágyazva, csapongva múlt, jelen, jövendő, színház és sport, zene is divat útvesztőiben, amelyek egységbe rendeződve azt mutatják meg nekünk, hogy új elitünk nagyjából az üzemi párttitkárok nívóján leledzik, akik fekete makkos cipőt húznak a barna öltönyhöz, aminél nagyobb vétség nem létezik. Csak az, ha közben magyar nótát hallgatnak. Én boldogult úrfikoromban kosárlabdáztam sokat és alaposan, ebből fakad, hogy számomra ez a sportok sportja, a mozgásművészet netovábbja.

Mert valljuk be, nincs annál csodálatosabb, mint amikor kétméteres emberek mozognak légies könnyedséggel, és úgy bánnak a labdával, hogy a kiskölkeknek tátva marad a szája. Aki kézzel labdaügyes, az lábbal is az. Annak idején kispályás futballban elvertük a város első osztályú láblabdásait, amikor pedig edzőtáborban a futballisták kiálltak ellenünk basketbálozni, a fülükön szedték a levegőt, és az edzőjük bevallotta, azt tudta, hogy a kosárlabdában többet kell futni, mint a futballban, de, hogy ennyivel, azt nem sejtette.

Egyáltalán, legalább három-négy év edzés szükséges csak ahhoz, hogy a kosárlabda pályára lépve a delikvens minden második lépése ne legyen szabálytalan, míg futballozni meg mindenki tud, csak Orbán nem, de ez az ő baja. És most, hogy elmeséltem az ifjúkoromat, elmondom azt is, hogy tegnap nem láthattam városom csapatának első osztályú mérkőzését sehol. Azét a csapatét, amelynek alapítója voltam úgy harminc-harmincöt éve, most pedig bajnok, a BL-ben játszik, az vesse rám az első követ tehát, akinek nem fájna a közvetítés hiánya.

Nem vagyok telhetetlen. Azt is megértettem, hogy amikor Spanyolországban játszottunk BL meccset, az M4 ifjúsági labdarúgást közvetített, azt is belátom, minden bajnoki kosárlabda meccs nem kerülhet képernyőre, vannak fontosabb dolgok, mint például a sporthorgászat vagy a tollaslabda. Pedig a kosárlabdáért rengetegen rajonganak kies hazánkban, aki otthonos a szakportálokon, az tudja. Sőt, nálunk sokkal többen járnak kosárlabda meccsre, mint futballra, pedig tizenöt milliárdos stadionunk van. És még számos más magyar városban is ez a helyzet.

Ezidáig csendben, megadóan tűrtem, tegnap viszont nem csak én, hanem a komplett kosárlabda társadalom lázadt fel, olyan durva kommenteket kapott Orbán Viktor, mint a bajok oka, mintha valamely ellenzéki sajtótermék törzsközönsége szidta volna az anyukáját Putyin miatt, mert minden mindennel összefügg. Még egy éve tán, belenyugodva abba, hogy M4-ileg a kosárlabda mostohagyermek, a rajongók megelégedtek a városi tévék neten közvetített adásaival, minden szép volt, mindent lehetett látni, mindennel meg voltak elégedve.

Egész pofás adások voltak szerte az országból, Zalaegerszegről, Körmendről, Szolnokról, akárhonnan, szpíkerrel, ilyenek. Aztán egy Fidesz közeli cég einstandolta az összes közvetítést, onnantól egy mozgásérzékelős kamerával, ami mindig mindenről lemaradt, az üres félpályát mutogatta, kommentár nélkül, és úgy láthatta az ember a csapatát, hogy egyfolytában lefagyott minden. Több volt a szünet, mint az adás, és sokasodtak a kurvaannyák, amelyek tegnap csúcsosodtak ki. Tegnap volt az első nap, hogy ezért a szarért is pénzt kért a Fidesz közeli cég, a kosárlabdabarátok pedig pofára estek.

Forradalmi hangulat alakult ki, a kosárlabda kedvelők rájöttek, hogy nem tudnak a régi módon élni, míg a Fidesz közeli cég meg nem tudott a régi módon közvetíteni. Ha vér nem is folyt – csak majdnem -, pár tízezer szavazatot megint vesztett Orbán Viktor, mert sorsának rosszra fordulásáért őt hibáztatta a kosárlabda társadalom nagyon lényeglátóan. Mindig ez a vége, ha a saját torz világát akarja az emberekre erőszakolni a hatalom. Őt nem érdekli a kosárlabda, más se akarja nézni tehát, ő nem érti Nádast, más se olvassa, ő álkeresztény, más is legyen az.

Ilyesmit lehet játszani egy ideig, azonban egyszer csak betelik a pohár. Az összesűrűsödő apróságok miatt lázadnak fel az emberek aztán, szétdöntik a hivatalt, fölborítják a villamost, ilyenek. Mert emlékezhetünk, a nyugdíjukat ellophatták, a netet viszont nem adták, hogy kátyús az utca, az elmegy, de, hogy kosárlabdát se lehessen nézni, az már mindennek a teteje és hallatlan. Mert a lélek bozontos útjai kifürkészhetetlenek. Így tegnap nem tudtam, bánkódjak, mert nem nézhettem meccset, vagy legyek elégedett, hogy megint és ezzel is közelebb került Orbán bukása. Ezen még méláznom kell máma.

Végtelen történet

Ifj. Lomnici Zoltán a NER egyik külső oszlopa, a CÖF esze, aki közmédiás blogján elmélkedik jó pénzért “A konzervatív Debrecen, mint a nemzeti ellenállás fővárosa” címmel, és nem történeti munkát tesz le az asztalra. Csak utal 1849-re és 1944-re, a gondolatmenet esszenciája a mai vészterhes idő, midőn Budapest elesett, így újra Debrecen töltheti be a konzervativizmus hátországában a kiemelt közigazgatási központ és pertinax acis nemzeti ellenállás új „fővárosának” szerepét.” Csak épp azt nem teszi hozzá, hogy amice. De erről még mesélek.

Ifj. Lomnici Zoltán bevette magát tehát az esőerdőbe, és várja az ellenséget, akit Isten, haza és a degeneráció nevében le kell győznie. Évtizedekig fogja várni, a háborúnak már az emléke is odaveszik, de neki még csattog a protkója, amellyel Lenin fiúkat vacsorálna, ha lennének. De nincsenek. Az se baj, készültségben kell lenni, éberség elvtársak, éberség, sőt, a haza nem lehet ellenzékben. Valami ilyesmi gőzök lehetnek ifj. Lomnici Zoltán fejében, ami az ő baja, de valaki szólhatna neki a haverjai közül, hogy nézzen már végig magán, és gondolja meg, mit is lát.

Ízlelgessük azért ezt a nemzeti ellenállás ideáját, pláne pertinax acis. Régen volt az, úgy Horthy idejében, hogy a tekintetes urak deákul társalogtak, illetve dehogy társalogtak, csak beböfögtek néhány kifejezést kártyázás közben, hogy emelkedettségüket igazolják. Így tett a szentháromság a faluban, a tanító, a kisbíró és a plébános, így nyilvánultak meg Mikszáth és Móricz dzsentri hősei, és már helyben is vagyunk. Ez a pertinax acis egyébként állhatatos küzdelmet jelent, mert én is tanultam latint.

Ifj. Lomnici tehát állhatatosan, konzervatívan, nemzetileg áll ellent Debrecenben. Két kérdés van, minek áll ellent, mely ellenség fenyegeti őtet, a másik meg, hogy megkérdezte-e erről a debrecenieket, vagy csak úgy lerohanná a várost konzervatívan, és ezentúl az összes békemenet ott abszolválódna, és virágkarneválnak neveznék. Azért érdekelne, hogy ifj. Lomnici mi elől készül menekülni, mert például az én városom is elesett, de nem tapasztalok vörös terrort, és migráncsok sem grasszálnak az utcámban.

Egyáltalán semmi olyan nem történik, amitől bárkinek is menekülnie kellene. Például a szomszéd Józsi – aki vérhülye fideszes – is jól van, még nem haraptam át a torkát, amióta hatalmon vagyok de iure, mert de facto ez semmit nem jelent, amice. Most akkor én is okos vagyok? De ez csak egy kis tüske volt, mert, hogy mit jelent a nemzeti, konzervatív eszme, azt Kövér pedellus mutatta meg, midőn a Nagy Imre emlékmű helyén fölavatta az ocsmányságukat sujtásos ruhában és komcsizva. Ez már elég unalmas, de jobbat nem várhatunk.

Visszatérve azért még ifj. Lomnici hülyeségére, tudjuk az eredetét, miszerint a haza nem lehet ellenzékben. Ezt a tekintetes és méltóságos Vitéz Alcsúti Orbán Viktor jelentette ki, viszont, miután Budapest elesett, meg még számos város, azt is ő mondta, hogy a Fidesz nyert. Akkor ezt beszéljék meg ifj. Lomnicivel, döntsék el már végre, hogy menekülni kell-e, lövészárkokat ásni, ilyenek, vagy maradhat a hivatal a várbéli erkélyen, és nem költöztet-e oda Karácsony árva gyerekeket esetleg. Pokol lehet ezeknek a fejében, és nem lennék a helyükben.

Mindenesetre azt tapasztalni, én is azt látom a városomban, hogy a narancsfiúk (és lányok) egyelőre nem értik a helyzetet, ismerkednek a sorssal. Mégpedig azzal, hogy nem élet és halál urai immár az ország összes szegletében, és ettől meg vannak szeppenve. Be vannak szarva úgymond, mert azt tételezik, hogy viszik őket a kivégző osztag elé, mint ahogyan ők tették nem is egyszer. Ilyen nézőpontól még logikus is a menekülés, viszont az is kitetszik, emiatt a háborúnak soha nem is lesz vége, ez egy végtelen történet immár.

Sajnálatos módon ugyanis nem tanulnak és nem felejtenek. Leginkább azt képtelenek megtanulni, hogy más is él a világon rajtuk kívül, ez a vagy mi vagy senki, ha nem mi, akkor meg égessünk fel mindent, lőjünk az utolsó töltényig, úgy haljunk meg hitleri filozófiája, holott harcolni ellenük nem is akar senki. Ide vezet kilenc év háborús pszichózisa, amiben, s amitől ifj. Lomnici is szenved, de nagyon. Nagy munka lesz, ha lehet egyáltalán, kigyógyítani a beteget, csurig van a zárt osztály, és egyelőre a főnéni is gonosz. De majd kiderül, mire is megyünk.

Nap, Hold, csillagok

Tihamér, az egér ücsörgött a kesztyűje ajtaja előtt kényelmesen hátradőlve a hintaszékben, s mivel kissé hűvös volt már, sőt, egyenesen hidegnek mondható az idő, egész testét becsomagolta – a’la Hans Castorp – meleg gyapjútakaróba, kezében szivar és szívében rőzse dalok. Mert elcsöndesült a ház és az udvar is, nehéz virágszag ült meg mindent, és lassabban telt az idő. Még Tibi úr is, aki, mint emlékezhetünk, Horváthné lakásába költözött, még Tibi úr is visszavett a tempójából, és nem a saját üteme szerint élte most az életét, hanem konvenciók szerint, még az udvarra sem járt pisálni. S ha ivott is, magának ivott, mintegy befelé volt részeg, utat keresve a saját végtelenjébe, de, hogy ott mit talált, az a saját titka maradt.

Horváthné, szegény Horváthné, merengett el Tihamér, amikor idáig jutott a bámészkodásban, mert a magányos özvegy szinte a karjai közt halt meg egy éve tán. És most, bár eddig nem vallotta be, de fel kellett fedeznie, hogy luk van a szívében Horváthné helyén, egy bozontos üreg, amit Tibi úr nem tudott betölteni, mert hogy is lett volna képes erre. És pláne még az öreg, rövidlátó hangya minapi halála, meg a ház virágszaga, a csöndek, a ködök, kezében a szivar, gyapjútakaró a teste körül, és a csontjaiból áradó melankólia mind arra hívták, hogy gondolkozzon el élet és halál dolgai felől. De nem azért, mert ennek volt a napja, hanem, mert voltaképp egyfolytában ezen gondolkozott, de most minden adott volt ahhoz, hogy teljesen átadja magát a kétségbeesésnek vagy a megvilágosodásnak gusztus szerint.

Ült a hintaszékében fejét hátra hajtva, nézte a csillagokat, mert a teremtő – vagy a széljárás – kitisztította neki az eget, utat nyitva a végtelen felé a fönti színjátékon keresztül, ahogy vibráltak ott a fényes pontok. A Holdat rézsút, alulról-oldalról világította meg a Nap, így mutatva meg minden dolgok eredetét az ősi időkben, amikor egy ilyen kis pötty szétrobbant a világ peremén, és szerte spricklota a szenet, vasat és a többit, hogy ide elérve aztán Horváthnévá és Tihamérrá sűrűsödjenek össze véletlenek és törvényszerűségek alapján. Életté, ami illékony és törékeny, mert, ha a Planck állandó egy csöppet változna, máris nem lenne, ahogyan Nap nélkül, Hold nélkül, ózon nélkül, mágneses mező nélkül sem lenne. Hogy minden épp a határán billeg, hogy legyen, és valami különös ok folytán mégis azt hisszük, hogy örök.

Már Tihamér is félig emlékként ült a takarója alatt, Horváthné meg már egészen az volt, s mivel senki más nem gondolt rá, a valahai özvegy immár csak Tihamér fejében létezett, s addig él csak az emléke is, amíg Tihamér. De végleg elveszik az időben és a térben aztán, pedig lehet, már benne van a fűszálban Tihamér lába mellett. Így hát, gondolta Tihamér, emlékezni kell és szükséges, mert ez a feltétele, hogy ne érje el Isten gyermekét a halálban meglévő másik halál, a feledés, ahogyan azt igen bölcsen Marquez bácsi megállapította és írásba is fektette okulásul mindenki számára. Mert ki tud már akármely jobbágyról kétszáz évvel ezelőttről, mintha soha nem is élt volna, s innen érthető a hatalmasok piramis építési kedve, legyen az akár stadion, hogy abban megmaradjanak legalább, ha másban nem is.

Emlékezni ezért kötelesség, jött rá Tihamér, és emlékezett is Horváthnéra becsülettel, de rá kellett jönnie, hogy emlékei hiányosak, pár évre terjednek csupán, amíg ismerhette. Így hát a néhai özvegy többi ideje, gyerekkora, szerelmei már elvesztek, ahogyan például a valahai Horváth úr, akinek nevét viselte Horváthné, már nincsen is ekképp, senki nem tudja ki volt, mi volt, mintha nem is lett volna sohasem. És Tihamér hiába is gondolt erősen néhai szomszédjára, már néhány gesztus maradt csak neki, a színtelen hangja meg az elgyötört arca, és a fénykép egyre csak fakult. Hozzá képest az öreg, rövidlátó hangya friss emléke maga volt az eleven élet a még mindig óbégató rokonsággal, ha ez ellent is mond a józan észnek. De olyannal meg ki él ebben a tébolydában.

Ezzel nyugtatgatta magát Tihamér, és hamisan. Mert hát, ő is hogyan csapja be magát minduntalan úgy téve, mintha értelme lenne annak, aminek értelme nincs, az egyetlen kötelesség emberként – egérként – végig csinálni az egészet, de ez sem kevés. És arra jött rá, hogy a halál iszonyata elől az egyetlen menedék, ha az örökkévalóság módján gondolunk rá, belenyugodva az örök éjben iramló kivilágított nappalok igazába, hogy belátjuk, káprázat az egész, és csak egy az örök és változtathatatlan, a matematika, bármely kijózanító is ez egy melankolikus lélek számára. És ezért a zene a mindenek felett álló, mert az vegytiszta matematika, ezért rejlik benne egy futamban a végtelenség érzete és a feloldozásé is egyben. A halálhoz pedig csak egy hangszer méltó – vélte Tihamér -, a klarinét. Föltett egy kis Benny Goodmant tehát, és fölismerte benne Horváthné arcát. Így lett jó minden hirtelen és váratlan máma végül is.

Dr. Kotász! Dr. Kotász!

A fényességes medve tegnap eljött a málnásába mihozzánk, és leragyogta a csillagokat is az égről. Történek dolgok még ezen túl is, hogyha origó lennék vagy ne adj Isten, prostisrác, akkor egy komplett összeesküvés-elmélettel rínám tele a szájberteret, mert voltak benne rímes dolgok, és csak úgy véletlenszerűen ocsmányak, ahogy az Neria dolgos hétköznapjaiban szokásban van. Viszont tegnap ünnep volt, mert a fényességes medve iramlott szerte a városban lehegesztett csatornafödőkön, meg a hermetikusan lezárt utakon.

Régen a kommunisták, akiktől ezek tanultak módszertant és ganyéságot, a kényes napokon begyűjtötték a felforgató elemeket, hogy amíg az ünnep zajlik, a szagukkal ne zavarják az emelkedettséget és a szeánszot, böfögtek és megigazították az övet az egyenruhán. Mivel a Momentum megerősödve került ki a Fidesz vereségéből, a mi atyuskánk a fényességes medve valagából vigyázó szemeit rájuk vetette, odauszította a NAV bűnügyi csahos kutyáit motozni és lefoglalni, alkalom adtán vezetőszíjon vinni el, lefilmezve, megörökítve, levetítve a bávatagoknak szellemi leépülésül.

A Momentum állt a vérzivatarban és dr. Kotászt szólítgatta, forgatta a mancsában az előre megírt ítéletet, vakarászta a homlokán a friss stigmát, miközben Tiborcz vej, Farkas kisebbségi a másik oldalára fordult a habos paplanja alatt, Handóból alkotmánybíra, Poltból pedig újra Polt lett, hogy a rendszer folyamatossága meg ne szakadjon. S mondom, mindeközben a fényességes medve valaga lett nyalva fémtisztára teljesen. Kádár apánk Brezsnyevvel ilyet nem tett, legalábbis önszántából, a vén komcsiban több gerinc volt, mint ebben az ocsmány keresztényben.

Bár mindkettő mocskos egy alak, ez a mostani azért viszi a pálmát, megkapja a hangszórót, Tibi bácsi neki dobja a pöttyöst, de ugorgyunk. Amíg a nagyvilág mindeme cukiságokra – medve bácsi látogatása, Momentum lerohanása – ügyelt, a fű alatt is zakatolt a NER kérlelhetetlenül és konokon, még a drótokban is a NER zümmögött. Mert mindeközben fölfigyeltem egy írásra, amely arról szólt a címe alapján, hogy a kormány szégyell valami háromezer milliárdot. Gondoltam megnézem, miféle lelkiismeret ébredt fel a kormányban, de az nem ment.

Mindenfélét csinált velem a gép, a rendszer, azt mondta, hogy az enyém ellenőrzi, nem veszélyes-e, ha a szégyenbe hatolok, aztán az a szerver ellenőrzött engem, hogy méltó vagyok-e olvasni a cukiságokat, de be nem jutottam. Mindezt addig játszottuk, amíg már a cím is eltűnt, és nem tudtam meg, akkor a kormánynak van-e lelkiismerete véletlenül vagy pediglen nem. Ettől még nem fogok hülyén meghalni, de hozzá téve, hogy ez idő alatt a huppa szerverét is akarták egy kicsit kívülről monyákolni, az emberben az a kényszerképzet keletkezik, hogy ez nem véletlen.

Hogy a drótokban is a NER száguldozik, mint a fényességes medve Budapest útjain, és csikorogva fékez a nagy, fekete autó a Momentum irodája előtt, szavazatösszesítők tűnnek el, és még esik is. Ilyen tényállások hozzák aztán Störr kapitány apukájának igazságát a Feleségem történetéből, aki őszinte ember a környezetére nézett, és kendőzetlenül mindenki arcába mondta: unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. Igaz, aztán a költő (F.M.) sajátosan oldotta fel a bimbózó feszültséget, mert az atyai kifakadást így fejezte be: mondta, és csendesen elhunyt.

Esserossz. Ám terméketlen ez így, túlságosan elegáns és nagyvonalú, ami tulajdonság háborúban veszedelmes, meg különben is érdemes itt maradni. A NER ugyanis aljassága mellett degenerált is, s ekképp egészen szórakoztató pörformanszokat produkál, most épp Matolcsy elvtárs szütyőjéből, bár tőle egyáltalán nem szokatlan a móka, mióta pöttyös a segge. Új korszak hajnalát föstötte az égre közös eurázsiai valutával, amely az elektromosságon alapul. Ilyenkor az ember eldönti, hogy Störr kapitány apukájával ellentétben nem megy innen sehová.

Mert azt ugyan, ha nem is tudhatja meg, hogy miféle háromezer milliárdot szégyell a kormány, ha okádik is a fekete autóktól, amelyek tán majd érte is eljönnek, ha Putyin itt is páváskodik, ez itt olyan buli a türk génekkel és kipcsak felmenőkkel, kurvákkal és kokóval, Polttal, az írástudatlan Farkas Flóriánnal, és főleg Bakondival, valamint megengedőleg szaros pelenkával és minden más NER virággal, hogy színházszerető ember ilyet ki nem hagyhat soha. Csak ülök a zsöllyében eztán, szórakozottan reszelgetem a körmeimet, és röhögök. Azért is, mert ezt kiváltképp nem szeretik. Röhögök rajtuk tehát.

Látni, azt nem kell annyira

A friss, ropogós, még át sem adott Puskás Stadion egynémely olcsó helyéről nem igazán látni a küzdőteret. Magyarán, az egyetlen funkció, amivel egy stadionnak rendelkeznie kell, hogy abban meccset lehessen nézni, nem működik. Mintha az autónak hiányozna egy kereke, a televíziónak pedig csak hangja lenne. Jóvanazúgy, közölte a Magyar Labdarúgó Szövetség a hiányosság okán, nem kell ahhoz látni, hogy szurkoljon az ember. Ez, polgártársak, a tiszta, naturális hit, a tárgy nélküli rajongás és a reménytelen szerelem elegye, a haza a magasban, ahogyan bucskázik lefelé. Na, ugye.

Még Micimackó fejtette ki abbéli bölcsességét a pagonyban, hogy sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk, ami a vegytiszta taoizmus, hogy az ember – mackó, Malacka, Füles és a többi – csak van. Csupán létezik, és hagyja, hogy a dolgok történjenek vele. A Magyar Labdarúgó Szövetség legyintése, hogy nem baj, szurkolni vakon is lehet, ha nem is látjuk, minek szurkolunk, lehetne ilyen lemondó bölcsesség, belenyugvás, hogy a világ átfolyik rajtunk, s így válunk eggyé az Univerzummal. Lehetne ilyen micimackós, távoli filozófia, merengés a fövenyen, de sajnálatosan mégsem az.

Valami egészen más. Ez az oly jó ennek része lenni rajongása, ahogyan Balázs Péter valahai színész, most pedig örökös NER direktor sóhajtott fel – mint emlékezhetünk -, amikor feloldódott Orbán Viktorban. A magyar jómunkásembertől is a Balázs Péter féle-fajta szervilizmus elvárt tehát, amikor semmit sem lát a nyüves pénzéért. Jóvanazúgy, oly jó ennek része lenni, egynek lenni az arctalan tömegből, ütemesen tapsolni, talpainknak egymásra lépni, kinyílni, akárha pitypang, szurkolni magáért a szurkolás öröméért, örülni naturálisan, hogy van a stadion, ha el is baszták. Éljen és virágozzék a NER.

A Wembleyt is átépítették nemrég, és hétszázmillió fontba került, ellenben közel harmincezer emberrel több fér bele. Árfekvésében szinte azonos Orbán piramisával, mégis egészen más. Ennek a stadionnak lánykorában, amelyben a nagy magyar diadal megtörtént, volt egy hangrobbanása, egy mellen ütő moraja a játéktér közepén, amitől az ellenfél összefosta magát. A nézők hangja sűrűsödött ott össze, amit ebben az újban is meg kívántak őrizni. Igen ám, de ha koncertet rendeznek benne, ez a tulajdonság a nézőtér egyes részein visszhangosodást okoz, ami nincsen jól, mert az élmény így kárt szenved.

Akusztikai szakemberekkel addig-addig farigcsálták a nézőteret, pár fokkal elfordították az egyik üvegfalat erre, a másikat arra, míg az ütős nézői ordítás, a gitárszóló, semmi nem szenved benne csorbát, minden tökéletes az utolsó pisszenésig. Nálunk meg nem látni a pályát. Olcsó poén lenne most a kultúrák különbözőségén élcelődni, de aki látott már Liverpool meccset, hallotta a You’ll Never Walk Alone-t, tudja miről beszélek, pedig nem is erről akarok igazán. Hanem arról, hogy az nem a szotyola bánatosan sercegő hangja a vezér szájában, hanem a futball ünnepe.

És ez a kettő így együtt, hogy a Puskásban nem látni a labdát sem, míg odaát még arra is figyelnek, mit és hogyan hall az ottani jómunkásember a pénzéért, megint egy szimbólumba rendeződik, amitől az ember lemondóan legyint most már csupán. És ahelyett, hogy szétragoznám a királyság ellenére masszív demokrácia, és a nevében demokrácia, ámde mégis feudális társadalmi berendezkedés közti különbséget, amely ím, a stadionok funkcionalitásában is megmutatkozik, adok egy mesebeli képet megint csak Füst Milántól házi feladatul. Hogy mire gondolt a költő, amikor ezt elibénk tárta, és, hogy mi a tanulság az egészből stadion, Orbán és a kismaci rojtos farka vonatkozásában, tekintettel a krumpli árára. Íme:

“…– Ti vakok, – mondottam, miután a Korán utasítása szerint illő alamizsnát adtam neki, – ti vakok voltaképpen elégedett emberek vagytok. – Az öreg nevetett.
– De csak mi, született vakok, – azt mondja, – aki később lett vak, az nem.
– És mi lehet annak oka, hogy az nem? Mit gondolsz effelől? – kérdeztem tőle.
– Mert az folyton azon képzelődik és gondolkodik, hogy milyen jó dolga volt neki azelőtt, mikor még nem volt vak. És hogy ezek szerint ő milyen boldogtalan most. És hogy mi volna, ha ő nem volna vak.
– Úgy, úgy, ez a képzelet nagy adományából folyó átok, – mondottam én, aztán elgondolkodtam s ő hagyott hallgatni…”

Jerry a hegyekben

Minden egyforma. Minden ugyanaz. A házak, az emberek, Orbán a függöny mögött vagy Jerry a hegyekben, al-Bagdadi az alagútjában, Adolf a bunkerben, Szaddam a rókalukban és Borkai a világ végén. José Arcadio Buendia is felfedezte, hogy az idő körben forog, Spengler is látta a kultúrák felemelkedését, bukását és újjászületését, a vén szifiliszes is ugyanannak az örök visszatéréséről ábrándozott, az ősrobbanás után vélhetően az Univerzum is visszazuhan magába, ha a gravitáció legyőzi a sötét energiát, vagy ha nem, akkor huss szétszalad a semmibe.

És most, hogy megfejtettük az örök élet titkát vagy a teljes megsemmisülését, ami maga a Nirvana, látjuk, hogy valakinek biztosan igaza lesz, vagy pedig senkinek. Éppen csak annyi a bizonyos, hogy Jerry, a bika, aki megszökött a vágóhídról a horvátországi Kastel Stariban, és a Dalmát hegyekbe menekült, megúszta a fajtája közt nemzedékről nemzedékre szálló iszonytató mesét a szervezett népirtásról, ahol vagonokba terelik a bikákat, teheneket, ismeretlen helyre szállítják, ahonnan senki nem jött még vissza a szarvasmarha-legendárium szerint. Jerry, a hős bika fellázadt és elszaladt.

Valahol a hegyekben bujkál, és egy ország lélegzett fel, hogy megmenekült, valaha volt gazdája is nagylelkűségről tett tanúbizonyságot, midőn kijelentette, ha megvette hadd vigye, ha már ilyen furmányosan meglógott, éljen tovább békében és szabadon. Csak sem ő, sem a lelkendező sajtó, amely diadalt ült, hogy a bátor bika megmenekült a hentesbárdtól, nem számolt azzal, hogy ez a világ kegyetlenségre van berendezve. Ebben az egyik teremtmény megeszi a másiknak a lábát, fölfalja a veséjét és a máját, így a bika ha nem ínyencek asztalán, de mindenképp gyomorban végzi földi pályáját.

Jerryt a hegyekben farkasok és medvék várják, így, ha aeterno modo, azaz az örökkévalóság módján szemléljük a hős bika kilátásait, esélyei egyáltalán nem jobbak. Jerry azonban nem olvasgat Kierkegaardot, feltehetően a gazdája sem, s mint majd belátjuk, Orbán Viktor sem. Van (volt) olyan eszement, aki ezer évre tervezett, akad olyan, aki húsz évre rendezkedne be, amiből kilenc lassan letelik. Mások azt mondják, csak most legyen jó a jachton, kurvák és kurvoázié, kokó meg tucctucc. Mint az útkaparó álmai a Mennyországról, vagy Kis János bosszúja, hogy kieszi a gazdát a vagyonából, csak éppen megfullad a gombóctól.

Minden nagy eszme mélyén az Univerzum törvényei lapulnak az energia megmaradásáról, ezért háborúznak olajmezőért és termőföldekért. Minden igazság felírható egy falusi falvédőre, ha röhögünk is rajta. A béka perspektívája semmivel sem alávalóbb Nagy Sándorénál, a koldus viszont bölcsebb, mint a király, mert ismeri a szenvedést, szabadabb a krőzusnál, mert nincs mit féltenie. A mackónadrág kényelmesebb a szmokingnál, a mamusz a tűsarkúnál. Az öregek tudják ezt, amíg ötven éves köpcös suhancok el nem veszik az eszüket, és ettől nem állnak neki esernyővel kardozni. Mert mindenki elfeledi, hogy Jerryt a hegyekben farkasok várják.

Rózsaszínű kifestőkönyvekben élni lehet, de minek. Borkai hetek óta nem mutatkozik nyilvánosan, Orbán a kellemetlenségek elől menekül, függöny mögé, klakőrök gyűrűjébe bújik, pedig nagy danászási mániájában valaki elénekelhetné neki, hogy hiába menekülsz, hiába futsz. A sarki kocsma hangszerelésében ‘jába menekűsz, és ott már, fröccstől és felestől iszamos aggyal a delikvensek olykor sírásban törnek ki felfedezve a lét értelmetlenségét, esetleg vesén szúrják a cimborájukat, mert az embernél vérengzőbb fajta nem létezik a világon. Jerryt a hegyekben a farkas csak akkor falja fel, ha éhes, a vágóhídon akkor is kinyírják, ha teli a hasuk.

Reménytelen dolgok ezek. “Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe s mondom, olyan ez, mint valami árnyképek a falon.”

Mindezt ki más, mint minden titkok tudója, Füst Milán bácsi meséli nekünk örök tanulságul, magunk pedig Jerry bika sorsát is szem előtt tudva azzal ébredhetünk ezen a ködös hajnalon, hogy bizonyságot nyert: Borkai polgármester elrejtőzhet a nyilvánosság elől, Orbán prime minister függöny és Zeneakadémia mögé bújhat, a véget el nem kerülheti egyik sem. Hogy ezt hogyan érik el, rajtunk is múlik, de végül is nem lényeges. Hogy Örkény igazságát is bátorításnak hívjam, “Túlélsz pöcök”, ami azt igazolja, hogy a királyság illékony, csak a költészet örök. Na, meg a zene. Mindenféle muzsika.

Ha hülye prime minister lennék a Terror Házánál, akkor én is rossz verset citálnék: “Ne rejtőzz el, úgyis látlak…” – ami Buda Ferenc verse kamasz és hülye szerelmesek számára, de kontextusából kiragadva legalább annyira mást jelent, mintha Szabó Lőrincet mondanánk, hogy “Mint a lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom.” – ugye, miniszterügynök elvtárs, és a többi hozzá hasonló szerencsétlen senkiházi? Sőt, na, ugye. Mindemellett szurkolok Jerrynek, hogy a kietlen vadonban éljen, esetleg boldogan éljen. Sőt és végül is, köszönetet mondok neki, hogy máma megint volt min elmélkedni, ha az a semmibe is vezet.

Red hot chili peppers

Szijjártó külügyes mindent is tud, benne azt is, hogy mik a férfiság kritériumai, főleg az igazié. Hogy a legcsípősebb kolbászt is meg tudja zabálni az ember, ennyi az egész. Jó ismerhetni a feltételeket, mert nagyanyám akkor igazi férfi volt ezek szerint, Jóska bácsi, a bérma keresztapám nemkülönben, ahogy visszagondolok a kölök Kázmér kalandjaira rövid gatyában, fölnyírt tarkóval és tátott szájjal, midőn nézte a felnőttek csodálatos világát, és egy életre elment tőle a kedve.

Nézzük akkor az igaz férfiakat, ahogyan Szijjártó külügyes azt elképzeli, hogy mit mutat nekünk ez a kajla kép. Nagyanyám, másoknak csak Erzsi néni, erős és tudatlan asszony volt, Pék Mária, vagy még rosszabb. Bigottan vallásos hit nélkül, tanító nagyapámat úgy irányította, mint egy pincsit, esténként más szórakozást nem ismert, mint a snapszlit, amiben állandó partnere volt a már említett Jóska bácsi és felesége, Margit néni. Velük verték a blattot konokon és permanensen.

Nagyanyám hordta a nadrágot, ami abban is megmutatkozott, hogy férfisági kihívásokat rendeztek a kártyázás melléktermékeként Jóska bácsival, aminek visszatérő eleme volt, hogy natúrban, két pofára tömték a cseresznyepaprikát, hogy ki bír többet és ki bírja jobban. Hogy ki az igazi férfi, arról szóltak ezek a nemes vetélkedések, hogy a gatyát hordó nagyanyám-e, vagy a nemesen egyszerű Jóska bácsi, aki, ha megszólalt, olyan volt, mintha egy tehén bőgne bánatosan és elnyújtottan. Annyi hozadékkal.

Kicsi Kázmér és az ő szelíd szívű nagyapja, valamint Margit néni, ezt se feledjük, közös erővel nézték a küzdő feleket, akiknek guvadt a szeme, csorgott a nyála és a taknya, hörögve kapkodtak levegőért, ömlött róluk a víz, és elfojtott káromkodások hagyták el tüzelő ajkaikat meg szétdurranáshoz közelítő vörös lufifejüket. De győztes soha nem volt és nem is lehetett ezeken a középkori viadalokon. Miután fölmosdattuk őket, verték tovább a blattot üres tekintettel és üres fejjel, a falon lógó feszülettel és kurvaanyázással.

Szijjártó, ha látta volna, aléltan nyugtázta volna az igazi férfiak erejét és büszkeségét azzal a folyománnyal, hogy nagyapám nem bizonyult volna férfinak a szelídségével, míg ellenben Jóska bácsi bérma keresztapám viszont igen. És máris benne vagyunk a NER álmacsó ideáljainak sűrűjében vak komondorral, velős pacallal, kisüstivel, kereszténységgel elegyest. Józsi szomszéd ilyen ideáltípus, a nő ellentétpárja nála az ember, amúgy nehezen jönnek elő a szavak a fejéből. Látszik, hogy van benne valami massza, de nem tudja megformálni.

Ebben a reménytelenségben Józsi szomszéd is lehetne a bérma keresztapám, Németh Szilárd meg Józsi szomszéd, a valahai Jóska bácsi meg Németh Szilárd, mindahányan a mimagyarok dísz-tülökpéldányai, a férfiság megtestesülései, a magyar gének büszke hordozói secko jedno. Legalább annyira, mint a mangalica vagy a szürkemarha, továbbá tsikosch, gulasch, paprikasch és Julischka a nagy bögyeivel. Mindebből kitetszik, hogy nem állhatom a nagyhangú bunkókat, pedig ők a nemzet hordozói máma.

Azért elgondolkozva még a csípős kolbász, csípős paprika magyarélet ekvivalenciáján, nem árt óvatosan megfelelni a nemzetileg elvárt férfiideálnak. Már leföstöttem Jóska bérma keresztapámon és Erzsébet nagyanyámon a fogyasztással várható testi tüneteket, hogy az ember taknya, nyála összefolyik, és még vissza is üt. Sheldon fedezte fel jámboran, hogy a végbelében is van ízlelőbimbó, mert ott is érezte a chilit, mert ő Kaliforniában él és nem az ugaron, viszont ő sem normális.

Tovább gondolva még a testi tüneteket, a csípős kolbász izzadást okoz, tehát büdös lesz tőle az ember, mimagyarok szaga keletkezik, ha jó fokhagymás, akkor a pofája is ótvarossá válik, és így indul Julischkát fogdosni. Ha pedig a csípős kezével kalandozik a szoknya alá, Julischka is kiszalad a világból, mert lángba borul a boldogabbik vége, de a mimagyar ember ilyennel nem foglalkozik még el sem veri, ha sivalkodik, meg eleget szült már.

Csupán ez a bájos világ bontakozott ki Szijjártó külügyes kolbászos pörformanszából, és erősen gyanítom, ha szegény Anthony Kiedis tudná mindezt, akkor többet a büdös életben nem danászna a zenekarában, amely a Red Hot Chili Peppers. De, hogy tévedés ne essék, szeretem a csípős ételeket, csak valahogyan úgy alakult az életem, hogy nem ettől érzem magam ellenállhatatlan kannak, mint az az ugaron közkeletű ezek szerint. És máris értem, mért vagyok idegen tahóországban. Más miatt is, de ez újólag bizonyság rá. Még egy adalék.

Kampec dolores XCVI. – A megtalált idő

Elmentek a rigók. Elmentek tehát, és a macska sem mutatott túl nagy hajlandóságot, hogy a jobbik arcát mutassa. Csak bambán ücsörgött a kert sarkában, mint akármely közönséges mama kedvence, sőt, olykor dorombolt, ami meg már mindennek az alja. Csak az hiányzott a komplett giccshez, hogy a tejfeles bajuszát törölgesse, fölhorgassza a hátát és nyújtózkodjon. Így maradt magára Béla a bánatos szeműek, az olajos hajúak, a duplagyűrűsök végtelen tengerében, s mivel le kellett tennie arról, hogy a fa tetején ücsörögve vészelje át a kilátástalanságot, és túl fáradt volt ahhoz, hogy fölvegye Zarathustra szerepét, ezt a nem vagyok száj ezeknek a füleknek való félét, ahogyan a vén szifiliszes megálmodta, sőt, még annál is fáradtabb volt, hogy kérdéseket tegyen fel, ezért inkább lerogyott a fa aljára ahelyett, hogy a csúcsaira mászott volna.

Úgy csúszott alá hátát a kéreg súrolva, mint a frissen, közelről főbe lőtt bűnös vagy megváltó, úgy rogyott össze, és a szemeiben is legalább akkora csodálkozás volt, mintha véres luk lenne a homlokán, azon át szállna ki belőle éppen a lelke, és körülnézne még egyszer ebben a világban, pipáló kéményeket, rojtos fellegeket látva és a röhögő templomtornyot legvégül utolsó gyalázatára. De csak öreg volt. Tudta már, de nem mondta ki, érezte, de nem látta be, mert mindenki hazudik, legfőképpen magának. Így lett a barátja hirtelen az idő és legfőbb ellensége is egyben, mikor hogy, máma épp jóban volt vele, mert éjjel háromkor az ígéretek szerint visszajön egy óra valahonnan. A traktoristák boldogok voltak, hogy tovább ringhatnak az álom feledkező csalfaságában, a duplagyűrűsöknek mindegy volt, amúgy is ébren forogtak az emlékezés lucskában, Béla viszont úgy gondolta a fa tövében, hogy illőn fogadja ezt a hatvan percet.

Kérdez majd tőle, merre járt, mit csinált, míg nem volt itt, mit látott, amit jobb volna el sem mondania, sőt, úgy gondolta Béla, ha majd fáradtan betoppan, illetlenül megkérdezi tőle, van-e egyáltalán, és ezt komolyan is gondolta. Eltervezte, hogy köszönti méltón, szerbusz idő, mondja majd neki, és teával kínálja vagy kávéval gusztus szerint, s mondja majd azt is, hogy ülj le közénk, kezdd el a mesét szépen, de ezt elvetette. Mégsem köszöntheti az időt, hogy örül, hogy lát ma itt, fehérek közt egy európait. Egyáltalán azt sem tudta, magázza vagy tegezze, mert öregnek sem mondható, ha végtelen, meg különben is istenszerű, ha örökéletű, ezek mind ott kavarogtak Béla fejében, míg várta vissza az időt, azt a nyüves hatvan percet, amit tavasszal erővel elvettek tőle, bár egyáltalán nem hiányzott neki. De átverés volt ez is, médiahekk, mert indulásként nemhogy kapott volna egy órát, hanem inkább elvettek tőle.

Nézte azt a nyamvadt időt az órán mutatkozva, és látta ám, hogy háromkor visszaugrott kettőre a ködös éjjelen, és eltűnt az az egy óra, mintha nem is lett volna. Azon tűnődött, amin ez alatt az egy óra alatt kigondolt, most, hogy eltűnt, mert nem előre haladt, hanem visszafelé, érvényes-e egyáltalán, vagy újra kell kezdenie. Hogy az a pár nanométer, amit ezidő alatt nőtt a körme és a haja, megmaradt-e vagy visszafordult, egyáltalán megtörténtnek vehető-e a dolgok folyása ez alatt. Aki meghalt, meghalt-e, s aki megszületett, él-e egyáltalán, mivelhogy amikor mindezek a csodák megtörténtek vele, a valóságnak az a szelete eltűnt, luk keletkezett a történetben, ami maga az élet. Mert ott volt a friss és ropogós új hatvan perc, aminek köze nem volt az elődjéhez, nem is emlékezett semmire, és ez nem tréfadolog egyáltalán, hanem elgondolkoztató rémület.

Az idő azonban nem volt beszédes kedvében, egyáltalán olyan mafla volt, hogy szóba elegyedni vele nem lehetett, ott gubbasztott, az órában kitöltötte a teret tartalom nélkül, ilyképp hasonlított a bádogbánoshoz vagy akármely más értelmetlen organizmushoz, amelyek létezése ép ésszel nem indokolható. Semmit meg nem tudott Béla, hogy merre járt, mit csinált, és rájött, ez nem is az az egy óra, amelyik tavasszal eltűnt, hanem másik, friss és emlékek nélküli. Ez viszont azzal a veszéllyel járt, hogy szakadás keletkezik a lét és idő illékony szövetében, hiátus mintegy, megszűnik a folytonosság, és az egész világ múlt és jövő nélküli bambaságba süllyed, örök és kilátástalan jelenbe, bár lehet, már régen ott volt. Illetve és tán bizonyosan ott volt, csak titkolta, mert van a hülyeségnek az a fajtája, amelyik szégyelli magát, míg ellenben a bádogbános egyfolytában veri a mellét.

Ilyenek jártak Béla fejében, amíg nézegette ezt a nyamvadt időt, amiről azt mondták, hogy visszakapta, pedig csak egy lufi volt, felfújható, műanyag, de mosható kurva. És most, ebben a pillanatban értette meg, pedig azt hitte, tudja, de á, dehogy, miként és miért iramlanak az örök éjben a kivilágított nappalok, s míg a falu örömtáncot járt a visszakapott hatvan percével, Béla arra jött rá, hogy az örökre elveszett, egyik a másikával nem csereszabatos, lehet erővel ide-oda rakosgatni, de ami volt, vissza sose jön, csak a lesz a világ, ami van, az meg széthull darabokra. Így lett kerek egész a kép, amitől olyan arca lett Bélának, mint a hasfájós csecsemőnek, de a macska újólag bizonyította, hogy rá lehet számítani. Elkezdte a körmét reszelgetni a sarokban, és kimondta a varázsigét: ájn, cváj, dráj. Ekkor lett újra három óra, amit a harang is igazolt halk bimmel és bammal. Hárommal.

Az ősz 17+1 pillanata 2019-ből

Őszi napok ajándékba. Mondhatjuk ezt október utolsó napjaira. Hiszen csodálatos napsütéssel, fényekkel, színekkel, hangulattal kényeztet az időjárás, és búcsúzik az ősz 2019-ben.
A képekre kattintva látható a fotógaléria.

Ezekbe pillantottam be immár hagyományosan pár fotó erejéig. Ime az eredmény, a cseppnyi galériám.

  

    

 

A képekre kattintva látható a fotógaléria.