Csúnya dolog

Kásler minisztertől tegnap óta azt is tudjuk, hogy a Tízparancsolat a szorulás gyógyítása mellett a jogállam fundamentuma is. Látjuk, hogyan működik ez Neriában, hogy jobb se kell, a hitre alapozott korrupciónak párja nincs, a magyarok pedig mindjárt örökéletűek lesznek. Kásler miniszterben a tébolynak egy egész különös szintje lakozik, hogy Orbán rátalált, aki ezt az emberminiszteres hivatalt Balog páter után betöltheti, mutatja kies országunk kitaposott útját a pokolba bele.

Mivelhogy Kásler miniszter egy óvoda alapkőletételénél (ez is), nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a Tízparancsolat a legtökéletesebb törvénykönyv, s ezzel párhuzamosan pedig az Európai Bizottság kiadott egy közleményt, miszerint az a kormány, amelynek Kásler miniszter is tagja, hazudik. Ez a klafaság. A valaha volt orvos így került bele a történetbe, így járt, mondhatni, fölhívhatnánk a figyelmét arra tehát, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.

Mert Pártunk, kormányunk és a Fidesz összes tagja azt visította egy nappal előtte, hogy az Európai Bizottság megtámadta a mi istentől ihletett babaváró programunkat. Így sugallja a Fidesz a bávatagoknak, hogy Európa és annak minden diabolója most már arra bazírozik, hogy a magyarnak nemhogy rossz legyen, migránsok rabszolgájává váljon, hanem még ki is pusztuljon a nemzet, hogy legyen föld az ebolás, nagyfarkú négereknek betelepülni.

Úgy visítanak a babavárásuk miatt, mint valami fába szorult féreg. Így az Európai Bizottság kénytelen volt kiadni egy közleményt, miszerint éppen a magyar hatóságok kezdeményeztek egyeztetést erről, ők viszont még neki sem láttak foglalkozni vele. A paraszti ész járása szerint, ha nem vették napirendre, meg sem támadhatták. Ilyen apróságok viszont a hergelésre szakosodott – máshoz sem értő – kormányzatot nem érdekelnek egyáltalán, fújják a trombitát meg verik a tamtamot.

“Ne tégy felebarátod ellen hazug tanúbizonyságot!” – Ez Kásler Tízparancsolatának egyik passzusa, ami tiltás magában foglalja azt is, hogy ne hazudj. Ha Kásler szerint a Tízparancsolat a legtökéletesebb törvénykönyv, fölhívnánk a figyelmet arra, hogy törölje ki vele az arschát, mert ezek nemhogy az Istentől eredeztetettet, hanem azt sem tartják be, amit két órával azelőtt ők maguk szavaztak meg. Itt eszméknek, törvényeknek sansza sincs, itt anyagi és erkölcsi szabadrablás van. Morális és kognitív nihil.

Hosszan lehetne sorolni persze, miben hazudnak, illetve, egyszerűbb volna annak elsorolása, miben nem. És nem is ezért gondolkodtam én el ezen az egészen, mert újdonság ebben nincs, érdekesség se nagyon. Viszont az állhatatosság, ami megmutatkozott a babavárós visításban, és a valóság dafke pofán köpése az egy kicsit nóvum azért, mert nézzük ezek után órára és percre is lebontva az események láncolatát. Legyünk Sherlockok pepita kalapban.

Az MTI – bizonyára vért hugyozva – erőt vett magán, és 10.18-kor kiadta az Európai Bizottság közleményét, hogy kormányunk hazudik. Egy bizonyos Dunai Mónika (hogy ez ki a rosseb) fideszes képviselő 13.06-kor még mindig a babavárójukat siratta az Uniótól. Ez a Dunai Mónika vagy nem a XXI. században él, hogy nem jutott el hozzá a cáfolat, vagy pediglen elvetemült némber, aki a nyilvánvalóságok ellenére is kitartóan hazudik, mondja bele a képünkbe.

Az aljasságnak ez már a minősített foka, és ilyenkor ábrándozik el az ember Kásler miniszter jogalkotó Tízparancsolatán, és vannak különös felgondolásai. De, hogy érdekesebbet is mutassak, Nagy Feró, aki mostanában látványosan lóg ki Orbán seggéből, abban az időben, amikor még a nemzet csótányaként határozta meg magát, kappanhangján ilyeneket üvöltözött, mint emlékezhetünk: “Mert aki hazudik, az csal, aki hazudik, az lop, hazudni, csalni: csúnya dolog!”

Most mit lehet erre mondani? Semmit se lehet, a csótánynak igaza van, csupán arra volnék kíváncsi, hogy ő, meg a többi hozzá hasonló eszement hogyan dolgozza fel magában, amikor csorog a képén a csula, egyenesen Orbán Viktor szotyis szájából eredően. Tartok tőle, hogy idvezült mosollyal nyalogatják, és repetát kérnek a gyönyörökből. Ha szabadna megjegyeznem, ebbe fogunk beledögleni, meg a kórházi szepszisbe úgy tízparancsolatilag.

Lomtalanítás

K. Géza ötvennyolc éves közmunkást elhagyta az élet. Nem az asszony hagyta el, a gyerekek vagy a barátok, hanem az élet. Ücsörgött, és föl sem tehette a kérdést, hogyhát, milyen élet ez, mert nem is volt neki. Reggel elment utcát vakarni, megitta a fröccsét délután, vacsorázgatott valamit, nézte a tévét, benne a műsort, és reggel kezdődött minden elölről. Napra-nap, évre-év, és annyit mondogatta a kocsmában, hogy nem élet ez, mígnem ez megsértődött és elhagyta. Élet nélkül még nem élt, most is nehéz volt, lehetetlen szinte.

K. Géza ötvennyolc éves közmunkás nem is tudta volna elmesélni, milyen élet nélkül élni, mert ilyen szavak nincsenek. Majd később lesznek, amikor mindenkit elhagy az élete, és leírják a napsugarat ezután, a lombokat ezután és a szelet. Főként a szelet meg a hajnalt. De most nem volt szó semmire, így hát K. Géza ötvennyolc éves közmunkás, mint egy szakadozott plüssmackó, úgy érezte magát. Olyan medveként, akit elfelejtettek, ül a sarokban, lepi a por, gombszeme kifakul, a füle lekonyul és kitüremkedik a bélése.

De legfőképp a magány. Hogy milyen üres minden, mennyire simák a falak, ahogy csorog rajtuk a fájdalom, veszti el ízét az étel, színét a szivárvány, amikor lecsupaszodnak a dolgok. Akár kórházban éjszaka, miközben folyik az infúzió az emberbe, a szomszéd ágyon az utolsókat sikítja valaki, lerúgja a paplant, meghal-elcsöndesül, a nővérke meg sehol. A test kihűl pirkadatra, amikor nyitnak a boltok, zárnak a bárok, és ebben a résben, zárás és nyitás közt, a semmi földjén lehet meglátni Istent.

K. Géza ötvennyolc éves közmunkásnak egy ilyen világban, s pláne élet nélkül mackógondolatai támadtak, mackóvágyai és mackószíve lett. Ilyen vattabélés a plüssváz alatt, s mivel látta, hogy lomtalanítás lesz holnap, kiült hát a flaszterre egy törött ágy meg egy csorba kanna közé, derekát a falnak vetette, fészkalódott kicsit, és gombszemét a sarokra irányozta, hogy jön a szőke herceg hófehér paripán. De csak egy kulló érkezett, csámpás ember tolta, kalap volt a fején, és vizslatta, mit adott az utca.

A csorba kannát fölpakolta, de K. Gézára ügyet sem vetett, így ő már azon gondolkozott, van-e egyáltalán, létezik-e, tapogatta a plüsscombját, csipkedte a plüsshasát, s amikor annyira vágyott egy fröccsöt, hogy beleveszett szinte, hitte el, hogy van azért. De a kocsma még nem volt nyitva, így hát, maradt. Népes família jött aztán, fordult be a sarkon, kisszekeret tolva, aprónéppel, hangosan, akár egy egész falu, hangyaboly vagy tyúkkatroc, úgy. Vitték amit értek, s ami ért valamit.

– Maci, maci. – sivította az egyik maszatos, nyalábolva fel K. Gézát, ölelve magához, hogy az élet kinézett a hajnali felhők közül, bele K. Géza arcába dévaj ribancul, hogy plüss-szíve nagyot, remegve dobbant, hogy mit is kíván jobban. Tán, hogy ott legyél. – Koszos. – vette el K. Gézát az éledező élettől az apa. – Szakadt a füle, hámlik a szőre, lóg a szeme. – dobta aztán a csorba kanna hűlt helyére. A maszatos is kicsit bánatosan, de a következő kupac igézetében odahagyta, akár az élet nemrégiben.

K. Gézát ettől az egésztől megülte a melankólia. Fölkelt már a Nap, végigtarolták az utcát a kullósok és szekeresek, minden elkelt szinte, száraz virágok, törött mosdókagylók és újságcafatok hömbölögtek csupán, amikor a sarkon hörögve befordult a kukásautó, hogy a maradék maradékát begyűjtse. Kivonja az életből az örök feledésbe, és az amúgy is élet nélküli K. Géza, ötvennyolc éves közmunkás várt a sorára, hogy meghal ő is. Fölkelhetett volna, de nem vitte a lába, vagy nem is akarta igazán.

Szuszogva jött a végítélet, csikorogva-morogva, a sárga mellényesek pedig szenvtelenül hajigálták a napok itt maradt hordalékait. S ahogy az egyik kézbe vette K. Gézát, még felötlött benne, hogy elviszi a kislányának, de van már neki elgondolással mégis az autóba hajította őt. Azonmód darálták le a közmunkást a karmok, tépték apró cafatokra, s ahogy a gép szuszogva bevégezte a dolgát, az egyik mellényes bekopogott a sofőrnek. – Főnök, folyik az olaj. – mutatott az autó alá. Pedig csak vér volt.

Aztán

Volt olyan műsora a Hír Tv-nek, amelyet úgy nagyjából a lehetséges nézők egy százaléka bámult, s mindezt már az Echo megszűnése után, amely aktus elsősorban arra irányult, hogy ne aprózzák el az erőforrásokat, és koncentrálják a nézőközönséget is. Sikerült. Előtte még a milliárdokkal kistafírozott Echo hozott olyan mutatót is, miszerint a Föld nevű bolygó összes magyarja közül mindösszesen ötezren voltak kíváncsiak rá, és nincs sokkal jobb helyzetben az M1 sem, és mégis zavartalanul folyik belőle a takony.

Amióta Mészáros einstandolta a megyei lapokat, meredeken zuhan az előfizetők száma, az országos terjesztésűek, mint a Magyar Nemzet, meg a többi, alig mérhető olvasottsággal rendelkeznek. Logikus lenne tehát, hogy a magamfajta ilyenkor örömökben törjön ki, és mégsem teszem. Azok az orgánumok ugyanis, amelyeknek van még valami köze a valósághoz, nem profitálnak ebből, nem ugrott meg a nézettségük és olvasottságuk, ezeket is csak a megszokott törzsközönség fogyasztja, a társadalom jelentős része tehát kiesik a világból, köze sincs a valósághoz.

Következésképp rengeteg honfitársunknak halovány fingja nincs a körülötte történő dolgokról, így egy múlt, jelen és jövő nélküli bambaságba süllyed, a Fidesz pedig tarol. Ezért nem lehet felhőtlenül örömködni afölött, hogy a lakájmédiát a többség le sem szarja, mert ugyanez a többség a másfajtát sem fogyasztja, sorsunk így teljesedik be tehát. Viszont mindennek ellenére egyszer ennek is vége lesz. Valamikor. Nem tudni hogyan, nem sejteni hány év múlva, de vége lesz, és akkor következik be az iszony, ha meglátjuk, hová jutottunk. J. A. homokos, füves, vizes síkja maga lesz a mennyország ahhoz képest.

Mindenféle televíziók, rádiók és újságok, amelyek léte ma egy dologtól, mégpedig a kormányzati csöcstől függ, villámgyorsan mennek tönkre, zárnak be, és eresztik az utcára az írástudatlan “újságírókat”. Ők majd visítanak a médiaterror és a politikai tisztogatás miatt, holott csak az alanyt és az állítmányt nem tudják egyeztetni, műfajokról pedig fingjuk nincs. Mert Kiss Pisti 5b osztályos tanuló nívóján állanak a szerencsétlenek (ha talán), és az életet nem lehet copyzva ábrázolni. A piaci viszonyok elvégzik majd azt, amit a forradalom nem tud, de, ami ennél is tragikusabb, olvasókat is nevelni kell újra.

Iszonyatos lesz, újjá kell építeni az országot, és nemzedékek mennek majd rá. Vegyük csak a stadionokat, amelyek nyakló nélkül épülnek voltaképp fantom csapatok és fantom nézők számára. Szombathelyen már százmilliókat kell pumpálni a stadion fenntartásába, olyan helyeken pedig, mint Felcsút, Kisvárda, Mezőkövesd, ahol Orbán kegyéből Orbán kegyenceinek van futball csapatuk és stadionjuk, a központi csöcs nélkül ezek megszűnnek, a stadionok a’la Ceasusescu lerohadnak, és fölveri őket a gaz. Nem lesz ez öröm, de így lesz, ha pukkan a lufi.

És még tovább menve, a Mészáros és Mészáros cégek, amelyek polipként hálózzák már be az országot, szintén e nélkül a csöcs nélkül, közbeszerzések híján mennek tönkre, ontják magukból a munkanélkülieket, mert a mai gazdasági álomvilág nem tartható a végtelenségig. És még továbbá, az uniós csöcs elapadása és a multik érdekének megszűnése után az egész magyar gazdaság szükségszerűen omlik össze, és a ma még ellenzéknek – már nem baloldalnak – marad a szokásos feladat, eltakarítani a romokat és újjáépíteni az országot.

Viszont az sem fog menni, mert a mostani megveszekedett kétmillió hívő van annyira elvakult, hogy azt mondja majd, ezt tudja a baloldal, tönkretenni az országot. És ők ki is mennek az utcára gyújtogatni meg fölszedni a macskaköveket, mint azt 2006 példája is mutatja. Ha majd öt, tíz, húsz, harminc év múlva mindez bekövetkezik, és él még valaki azok közül, aki ezt most olvassa, akkor gyújtson meg az emlékemre egy gyertyát. Ugyanis nem próféciát mondok, hanem a szükségszerűségeket mutatom, hogy mi lesz a vége az ellopott ezermilliárdoknak, és a szellemi, erkölcsi züllésnek. Ez. Így hát, bár örülnöm kellene, hogy nem nézik a Hír Tv-t, mégsem teszem, mert ezt látom benne. S bár ne látnám.

A félelem bére

Tegnap este megint csöngettek, hét óra körül talán. S ha az ember nem vár látogatót, akkor ki a kurva isten az már megint mormolással az ajkain, orrán a szemüveggel, bajuszán a szokásos kávéfoltokkal – hogy véletlenül se aludjon éjszaka, azért -, ámde szívében mégis bizalommal a kajla világ iránt, és az ajtónyitás pillanatára egy ma született bárány, valamint jól lakott óvodás álcáját öltve az arcára néz ki az utcára, hogy akkor most mi van.

Emlékezhetünk, pár héttel ezelőtt, vasárnap hajnali fél hétkor egy koldus tett látogatást az embernél pénzt kérve. S mivel akkor őt érthető reggeli morcosság miatt elutasította az ember, átfut rajta, hogy ezúttal nem lesz NER kompatibilis állampolgár. Nem hallgat sem sunyi plébánosok, sem a kedves vezető intésére, és ad, mert ezt követeli a megfontolás és a lélek iránymutatása is, így egy Buddha engedelmességével tárja föl az ajtót, de koldust nem talál az utca kövén.

A lenyugvó Nap ellenfényében egy pörsenéses kamaszféle, szőkés-vöröses kölökgólyát talál, kezében papírokkal, mintha gázóra-leolvasó lenne, de azoknak hülye táskájuk is van, ennek viszont csak mappája, és páni félelem a szemében. Igen – mondja az ember hunyorogva. Ez a köszöntés, a bájos Isten hozott, valamint a barlangját óvó medve morgása is egyben, hogy a rossz szándékú ember visítva rohanjon el, a jótét lelkek viszont azt érezzék, egy alomból vagyunk te meg én.

Ez a vöröske se nem inal, se bizalommal nem fordul az ember szívéhez, hanem gyorsan, hogy túl legyen rajta, elhadarja, hogy a Fidesznek gyűjt támogató aláírást. Látszik rajta, hogy ettől nagyon szarul érzi magát, és mondom, a kivégzésre elővezetett delikvens haláltól való ősi iszonyata van a szemében, mintha ettől a kérő mondattól ágyútűz zúdulna rá meg kartácseső, és ott pusztulna azonmód a flaszteron szétlőtt fejjel meg szívvel, és pláne kifordult belekkel.

Közel is áll hozzá. Viszont nem vagyunk mi állatok megfontolásokkal az ember – bár hirtelen méteres karma nő és tíz centis szemfogai – fémesen rekedt hanggal, szinte suttogva mégis csak annyit présel ki magából, menjen máshová, és nagy kegyesen az orra végire cseszi az ajtót. És most nem szégyelli el magát, mint amikor a koldussal tette ugyanezt, hanem elgondolkodik, mit lehetett volna frappánsabban csinálni, hogy értsen, legfőképpen pedig tanuljon is belőle a kölök.

Semmit sem lehetett volna másként. Erre jut aztán, mert eszébe ötlik az aláíráskoldus szeme, a szűkölés benne, ami azt mutatja, áldatlan tevékenysége során már kaphatott többet is, mint az orrára vágott ajtót. És még az emiatt, hogy mindettől aljanépnek érzi magát, az emiatt kialakult szégyen is ott ül rajta és benne, aztán mégis csinálja. Pedig lányokat kéne hajkurásznia a tavaszban, vagy akár fiúkat, ahogy a gusztusa kívánja, vagy netán matekpéldák megoldása fölött merengeni, verseket írni. Mert rengeteg csuda dolog van a világon.

Ehelyett szolgálja az Orbánt. Orrbefogva, megalázva, leköpve és pofán verve, de szolgálja. Pénzért nyilván, ilyképp nem sokban különbözik a koldustól, de míg az a nyomorában a szabadságot szimbolizálja, ez itten kurvának állt, és, ami sokkal rosszabb, nem a testét adja el, hanem a szívét, mert élni kell. Így, ilyen módon darálja le a rezsim a lelkeket, másokat elaljasít, a többséget pedig középkori sötétségbe taszítja. És ez ellen momentán orvosság nincsen.

Ha romantikus lelke lenne az embernek, akkor Petőfi Sanya “Farkasok dala” című visítására gondolna, amelyben arról ábrándozik, hogy át van lőve az oldala, része minden nyomor, ámde szabad mégis. Hülye ez a Sanya, gondolja az ember, vagy bár mégsem, ő félfeudalizmusban élt, míg mi viszont itt, a NER-ben egészen abban. Ennyit haladt előre a világ majd’ kétszáz év alatt, és azt, hogy ide jutottunk, teljes szívünkből köszönjük meg egyetlenünknek.

Igazán és őszintén. Nekem mindegy volt a tegnapi csöngetés után, visszatértem a barlangomba, a rettegő szemű kölök azonban, zsebében a félelem bérével indult bele a világba, hogy eleméssze a lelkiismerete, majd, ha az már teljesen kiveszett belőle, őt falják fel, vagy ő faljon fel másokat. S amikor pár évtized múltán az infarktus szorításában lepereg előtte a nyamvadt élete, nem tudja megmondani, miért élt, és azt sem, hogy érdemes volt-e egyáltalán végigcsinálnia. Nem lennék a helyében. Sem most, sem akkor.

Minek nevezzelek?

Kovács Zoltán birodalmi levelező ezúttal a CNN-t oktatta ki, ordította le a fejét – ha élhetünk zavaros képes beszéddel -, mert bántotta a mi kedves vezetőnket. Pedig még csak nem is saját kútfőből hajtotta el a jó édesanyjába ez a CNN Orbán Viktor Mihályt, hanem a közvélekedést foglalta össze egy megengedő mellékmondatban, mondván: “egyesek már de facto diktátornak” nevezik. Nevezik őt sokkal cifrábban is egyesek, s ha a zamatos kifejezéseket idézte volna a CNN, a birodalmi levelező akkor sem szólhatott volna egy árva mukkot sem.

Idézhette volna a hírtelevízió – nem ilyen miénk fajta, gajdicsos-bayeros, hanem komolyabb picikét – azt is, hogy nem egyesek, hanem egy egész ország nem de facto, hanem nagyon határozottan nevezik a köpcöst O1G-nek. Ez is hír ugyanis, a valóság egy csalfa szelete, tehát van, míg Kovács Zoltán ábrándjai csak az ő fejében léteznek homályosan. Hogy a CNN-nek igaza is lehet, arra Gábor György, filozófus-vallástudós hívta fel a figyelmet, felidézve Iványi Gábor és egyháza kálváriáját. Mint ismeretes, a Magyarországi Evangélikus Testvérközösségtől Pártunk megvonta az egyházi státust.

Gábor György ezt írja:

“Évek óta tart a vita arról, hogy az Orbán-rendszer diktatúra-e, avagy nem. Most akkor adjunk hálát Orbán Viktornak, aki maga válaszolt a fenti dilemmára, egyértelmű beismerő vallomást téve saját hatalmáról. Hatalomfelfogásának ars poeticáját osztotta meg mindannyiunkkal, midőn egy Iványi Gábort érintő kérdésre az alábbi választ adta: „Jól ismerem Iványit, két gyermekemet is ő keresztelte meg. De volt a parlamentnek egy döntése, amely miatt lefasisztázott. Ezt nem tudom megbocsátani neki.” – Vagyis, ha Orbán Viktor megharagszik valakire – s teljesen mindegy, hogy miért, s teljesen mindegy, hogy jogosan, avagy minden alap nélkül – a törvényeket ennek megfelelően hozatja meg az őt maradéktalanul kiszolgáló hatalmi többséggel. Ha tehát Orbán megharagszik valakire, akkor minden további nélkül megfosztja őt és annak közösségét az állampolgári jogok valamelyikétől, ahogy ezt Iványi Gáborral és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség valamennyi hívőjével megtette, s ahogy azóta is fütyül minden bírósági határozatra, eljárásra vagy ítéletre. Ez virtigli diktátori tempó, ez maga a par excellence diktatúra. A beismerő vallomásért special thanks to Orbán Viktor!

Pont. Mint láthatjuk, így néz ki, ha világosan, a logika és a tiszta gondolkodás szabályainak megfelelve soroljuk be a Brehmünkbe Orbán Viktor Mihályt. Ilyenekre gondolt a CNN, amikor azt mondta, “egyesek de facto már diktátornak” nevezik. Ezzel vitatkozni nincs mit, viszont arra is kíváncsiak volnánk, mit szólna a Soros növendék Kovács Zoltán, ha Iványi véleményét idézte volna a CNN, miszerint a kedves vezető fasiszta volna. Ekkor sem szólhatna egy árva sóhajtást sem a birodalmi levelező, mert a NER számos eleme megfelel a fasizmus korrekt kívánalmainak.

Sőt, Orbán Viktor Mihály a virtigli fasisztasága mellett náci vonásokat is hordoz, életterekről ábrándozik és fajokról, mint tegnap is Kolozsváron. Egészen elképesztő és összefüggéstelen dolgokat beszélt megint össze-vissza (kezd teljesen szétcsúszni a manus), de arra gondosan ügyelt, hogy a magyart fajként határozza meg már nem először. Ezért őt a CNN után szabadon nevezhetnénk de facto diktátornak, fasisztának és nácinak is, és ebbéli állításunkat alátámasztja, hogy milyen alakokkal cimborál mostanában, hogy kikhez dörgölőzik.

Ha Kovács Zoltánnak, akinek birodalmi levelezőként az a feladata, hogy tisztára mossa a lopott, szaros holmit, tudományos alapossággal más az állítása, akkor joga van ezt elmondani, és akkor biztosan meg is hallgatnák, ő azonban csupán hörög. Most is kifejthette volna, miért nem diktátor a főnöke, ezzel szemben így próbálta meg cáfolni az állításokat: “Orbán kormánya megvédte az Európai Unió határát, betartva a schengeni egyezményben vállalt kötelezettségeit, megállítva a Magyarországon keresztül Európába irányuló migrációt.”

Nem merülnék itt bele a logika tudományába, s mutatom be szakszavakkal, miért ökörség az, és logikailag helytelen, amit a birodalmi levelező Orbán védelmében felhoz, legyen elég egy zamatos példa. Képzeljük el, ha Bözsi néninek azt mondanánk, aranyom, szaros a szája, mire ő cáfolná ezt azzal, az nem lehet, tegnap locsoltam meg a rózsákat. Ha Bözsi néni így válaszolna, azért halkan megkérdeznénk, hát hülye ez?

S mindezek után, amit Kovács Zoltánról megmutattam, vele kapcsolatosan is föltehetnénk ugyanazt a kérdést, de a birodalmi levelező egyáltalán nem érdekel minket. Az is kevéssé, hogy Orbán Viktor Mihályt ki, minek nevezi, mert az csak gúnya, cifra nyomorúság. Ugyanis, mint annak idején ő maga kijelentette, ne azt nézzük, mit mond, hanem, hogy mit csinál, ez a mérvadó. Mert függetlenül a CNN vagy akárki más címkéitől, látjuk, tudjuk, a bőrünkön érezzük, hogy Orbán Viktor Mihály egy fasiszta diktátor náci elhajlásokkal.

Ezt nem lehet másképp mondani.

Erőközpont

Az irodalomra vonatkozó központi direktívák megváltozása után különös hely lett Neria fővárosában a Károlyi utca 16. számú épület. Valami komorság sugárzott belőle, amit csak erősített, hogy két, cerberusnak öltözött TEK-es őrizte a kapuját, amely fölött hatalmas feszület lógott, és árnyékot vetett a vadonatúj táblára, rajta a felirat: Petőfi Irodalmi Múzeum és Erőközpont. Az utca rendezetlen volt körülötte, de ennek is megvolt az oka.

Németh Szilárd, aki kitörő örömmel, a fegyverkezés újabb lehetőségeként tekintett az irányelvekre, mindenféle felhatalmazás és jóváhagyás nélkül, csak, hogy piros pontokat szerezzen, lövészárkokat ásatott az épület köré, drótakadályokat és tankcsapdákat helyeztetett el, lőrésekké alakíttatta az ablakokat, hogy jól védhető legyen. A munkálatokat leállították, de nem cseszték le, sőt, megveregették a tokáját, és kapott egy kiló pacalt.

Egy túlbuzgó államtitkár pedig, amikor olvasta, hogy “ikonikus” épületnek kell lennie, kiment az Ecserire, és fölvásárolta a hamis ikonkészleteket. Ennek sem örültek odafönt, de ő meg egy fél disznót kapott, a zsebpénzéből megvett festményeket pedig átszállították az üldözött keresztényeket pátyolgató államtitkárságra, jó lesz az még valamire elgondolásokkal. És még most is viszik. De más érdekességek is történtek a normális, üzemszerű működés megkezdése előtt.

A ház gondnoka is rosszul értelmezte az “erőközpont” megnevezést. Telepakolta a szobákat testépítő gépekkel, súlyzókkal és tárcsákkal, hogy rendesen tudjanak dolgozni az elvtársak, a büfébe ételkiegészítőket, fehérjeporokat rendelt, hatalmas műanyag poharakat a vizeletmintáknak, mert tudta, hogyan mennek ezek a dolgok, és a dopping esküdt ellensége volt. Ő kapott egy bőrkötéses Alaptörvényt Schmitt Paja dedikációval, és egy cd-t “álamelnök úr” emlékezetes tárogató-szólóival.

Nehezen, de kialakult azért a munkás hétköznapok rendje, a büfé mindig csurig volt írókkal és költőkkel, akik a faliújságot tanulmányozták, ki kapott beutalót alkotó szabadságra Mészáros Lőrinc szállodáiba, ki esedékes lovagkeresztre, és a témakínálatot nézegették. Négy transzparens függött a falon, vers, dráma, novella és regény feliratokkal, az aljukon, mint a lámpaoszlopi hirdetéseken, letéphető cetlik, ezeket szorongatták az írók és a költők, amikor előlegért álltak sorban a pénztárnál.

Tele volt a kezük ezekkel a cetlikkel, ki, milyen témára tudott lecsapni, mert állítólag a regény, Szent István témára két év járt Siófokon, napi ötszöri étkezéssel, korlátlan minibár fogyasztással, jakuzzival és kurvákkal. B. Zs., aki a legszemfülesebb volt, megszerezte Szent Istvánt regény, dráma, novella és vers kategóriában is, úgy számolt, ezzel öt-hat évre, jó esetben tízre is be van biztosítva. Az előleget már felvette, százötvenhatmillió nyolcszázhuszonháromezer negyvenöt forintot. Ez nem tudni, hogyan jött ki, de vett belőle egy lakást a várban.

A többieknek is jutott téma bőven, Árpád apánk, Szűz Mária, Trianon, ’56, Dózsa László ismeretlen élete, Puskás Öcsi és a migránsok, Orbán Viktor a védelem tengelyében (szürreális játék migránsokra és futball labdára), A tízparancsolat és a gyomorrontás – ilyenek. Már csak egy letépendő cetli maradt, regény kategóriában árválkodott ott géppel írva, hogy “Kisvasutas voltam Felcsúton, talpaim egymásra léptek”. Ez a kényes téma senkinek nem kellett, amikor megérkezett S. Jenő, az alanyi költő.

Különleges látvány volt, az egy szál belével, drótkeretes szemüvegével ő volt az, aki először rávetette magát súlyzókra. Kétszer kellett kimenekíteni alóluk, de nem adta fel. Most viszont összeverve, véresen, monoklival és cafatokra szakadt ruhában érkezett meg. Nagy hangon mesélte, hogy a direktívának megfelelően produktív társadalmi konfliktust generált. Az NVI irodáit őrző kopaszoknak kiáltotta oda, hogy hajrá Dózsa, de, mint lerítt róla, nem volt elég gyors, és így járt.

Nem kesergett azonban, kis gondolkozás után letépte a cetlit, lélekben felkészült az alkotásra, hogy családregényt ír a felcsúti kisvasutas témából, különös tekintettel a csónakázó tavakra és a Soros veszedelemre, kiegészítve a liberális kalauz aknamunkájával, aki Adyt szavalt az óvodásoknak, lázadást generálva a finomfőzelék ellen. Lelkében ilyen rőzsedalokkal állt be a sorba, hogy megkapja az előleget, amikor új témákat függesztettek ki, és a kollégák eltiporták őt, hogy két marokkal tépjék a cetliket, mert szemesnek áll a világ.

Mint az állatok. – Gondolta S. Jenő alanyi költő a csizmák alatt, és érezte, hogy szégyenük túléli őket.

Az osztás joga

Botka László, Szeged polgármestere május elsején bejelentette, hogy a város minden nyugdíjas státuszú és iskolába felvételiző polgárának tízezer forintot fizetne, nem csak egy alkalommal, hanem rendszeresen, mintegy jogként. Ilyen hírek után az ember mélán néz ki a fejéből, mert mért nem az oviba indulók vagy netalán a zöldszeműek a kivételezettek, gondolja. Ergo az ilyesmi nem tetszik neki, mert nem üzemszerű működésre utalnak a kegyes osztogatások, de mégis örül. Mert mért ne örülne, rosszabb attól nem lesz a szegedi nyugdíjasnak és a körmét rágó felvételizőnek, másrészt meg Botkának is joga van kampányolni, ez sem rosszabb, mint a zsák krumpli.

Bartha László, egyszer volt szegedi polgármester, most fideszes, sőt, annak is a helyi elnöke, tehát már valaki a szemétdombon, viszont júdáspénznek nevezte az inkriminált tízezret. Bartha elvtárs biztosan jó keresztény, olyan, mint a többi, aki kurválkodik a hittel, de halovány fingja sincs az egészről. Elmagyarázhatná, a nyugdíjas és a kisdiák pénzének mi köze van az áruláshoz, kit csalnak meg azzal, ha Botka tízezrét elfogadják, hacsak nem a kedves vezetőt, aki egyedül jogosult osztani a birodalomban ezek szerint. Egymaga dönt életről és halálról, ilyenek. Csak Bartha elvtárs ott téved, hogy Magyarország nem a Párt – egyelőre -, és még nem Orbán határozza meg, mikor szabad fingani benne.

Majd igen, de ezt azért momentán még nem. Bartha elvtárs egyébként, csak úgy, mint fénylő csillagunk, össze-vissza beszél minden ökörséget, kontrollálatlanul jönnek elő belőle a szavak, mert az indoklása másképp nem értelmezhető: „A Fidesz határozottan elutasítja és ellenzi, hogy Botka László a lakossággal fizettesse meg saját lustaságát, gyávaságát…” – Kötözzenek meg, de én ilyen magasságokba képtelen vagyok felérni, nem működik fideszül az agyam. Másképp van bekötve, és nem fedez fel összefüggést a tízezer forint osztása, és a lustaság meg gyávaság bűnei közt. Ha viszont van, és ezt készséggel el is hihetem Bartha elvtársnak – ha akarom -, akkor Orbán Viktor Mihály egy ótvar, beszari alak.

Ezt eddig is tudtuk, de most a saját pártjából nyert igazolást. Hiszen mekkora lustaság és gyávaság már, ha ő meg minden nyugdíjasnak osztogatja a Bözsit, illetve milyen reszkető lélekre utal Rétvári elvtárs hóna alatt a krumplival, vagy épp az aláírásgyűjtők sonkája, és még sorolhatnánk, de minek. Illetve arra figyelmeztetnék, hogy a kedves vezető pörformanszain pénzért tapsikolók, a busszal szállított rajongók fizetségére inkább illik a júdáspénz kifejezés. Hiszen ők azok, akik ellenszolgáltatásért elárulják embertársaikat, míg a szegedi nyugdíjas csak farhátat akar venni, a felvételiző meg egy Fantát esetleg. Bartha elvtársnak elmondhatná valaki, hogy hörögni lehet, csak olykor az ember tökön szúrja magát.

Mondhatta volna azt is a szegedi egyszer volt polgármester, hogy a nyugdíjasnak adott tízezres nem felel meg a város érdekeinek, mert ilyen is van. Szombathelyen például a hivatalban levő polgármester, aki ellenzékbe került, ezzel a szlogennel dobálja vissza a közgyűlési határozatokat. Olyanokat is, amelyek arról szólnak, hogy melyik utcát újítsák fel. Nem felel meg a város érdekeinek az utca aszfaltozása Szombathelyen, Szegeden a nyugdíjas plusz csirkelábja megy szembe a magasabb elvekkel. Ezekből az aljasságokból az mutatkozik meg, az első érdek az országban a Fideszé, minden más, polgárok, városok, falvak, újszülöttek és nyugdíjasok egyként vannak leszarva. Csak ilyenekre normális helyeken nem szavaznak.

Nálunk különös módon igen. Ez a hungarikum, meg az is, hogy a más által állított buszvárót lebontatják, a betömött kátyúból kikaparják az aszfaltot, az éhezőnek nyújtott tál étel osztását pedig igyekeznek betiltani. Mindezek így, Bartha elvtárssal, a szombathelyi polgármesterrel és a csúcsokon Orbán Viktor Mihállyal arra figyelmeztetnek minket, hogy ez, ami van, már nem is horthysta-rákosista rezsim, hanem egyenest Phenjanból szalasztották. Mert ott van divatban, hogy a halandó úgy érezze, minden: étel, ital, lakás, óvoda, iskola, hit és klottgatya egyedül a kedves vezető jóindulatától, függ, csak tőle eredhet és senki mástól. Még Bartha elvtárs sem tudja, de amiket habzó szájjal ordítozik, ennek a jele. És tele van Barthákkal az ország.

Van-e élet a Fideszen túl?

Kövér pedellus nagy filozófus és hatalmas mókamester, sajnálatos módon azonban maga sem tud erről, mert keresztény, magyar úriembernek hiszi magát. Holott csak kommunista kutya, erősen behatárolt kognitív képességekkel, nagyon távol a demokratikus szalonnától, kiképző őrmesteri nívón és habitussal. Ennyi lenne a pályaív meg az önéletrajz érdemi része, úgy általában egy jól szituált vadkan is többel bír, csak Kövér pedellusnak be nem áll a szája, s ha ökörségeket beszél, akkor azon az ember elmereng olykor-olykor.

Részt vett most egy lakossági fórumon, hogy terjessze az igét, és olyan jött ki a száján, hogy maga is elcsodálkozna rajta, miket delirált össze, ha valaki elmagyarázná neki a szavak rejtélyes és titokzatos értelmét. “Az európai emberek számára az európai parlamenti választás arról szól, lesz-e egyáltalán európai jövő.” Tudjuk, hogy azt szerette volna közölni, ha nem a Fideszre szavaz a nagyérdemű, akkor elhervadnak a csillagok, visszafelé kezdenek el folyni a folyók, meg más ilyen bibliai cukiságok, hogy kellően beszarassa az egy a tábort, de azt mégse így kéne talán.

A jövő, mint tudjuk, a lineáris időfelfogás szerint – mármint, hogy mindig előre halad a kis komisz és nem csámborog össze-vissza – az a hely, ahol hitünk szerint a még meg nem történt események elképzelhetők. A hit ebben az esetben a feltételezés, hogy így lesz valami, vagy pediglen nem. A jövő az ember számára kiemelt jelentőségű, hiszen rengeteg eseményt legalább feltételezni kell ahhoz, hogy életben maradjon. Mindközönségesen: képes elgondolni az organizmus azt, ha fejest ugrik a szakadékba, akkor nagy valószínűséggel megmurdel.

Az ember, amikor tervezgeti a CSOK-os jövőjét, tudhatná, hogy bele is rokkanhat a rózsaszínű ígéretekbe. Tudnia kell, ha nem szaporodik kellőképpen, akkor elárverezhetik a CSOK-os házát – hogy plasztikus legyen a példánk -, így tehát előre látva a szomorú véget, bele sem vág a mézesmadzag szopogatásába, és így sok kíntól menti meg magát. Az ilyen dolgok az emberi agy kognitív képességeinek kifejlődéséhez vezettek, s ezek közé tartozik az elvont gondolkodás, a racionális képzelet, a logika, az indukció, a következtetés és az érvelés.

Ezek segítségével a lineáris idővonalat oksági lánccá tudjuk alakítani, s tudjuk, mint a jós, hogyha hülyeségeket beszélünk, akkor kiröhögnek minket. Kövér pedellus, amikor a jövő megszűnéséről beszél, a hívők szűkös tudatát voltaképp a semmivel, magával a Nirvánával szembesíti. Mivel azonban Sziddhartha világát ezek nem ismerik, csak szűkölésre akarja késztetni őket, hogy azt visítsák, mi lesz velünk nagymama, ha Orbán Viktor Mihály nem óv minket a veszedelemtől. Áttételesen nem felteszi a kérdést, hogy van-e élet a Fideszen túl, hanem alattomosan utal rá, hogy nincsen egyáltalán.

Valláslapítók és fanatikusok tempója ez, gondoljunk csak az Iszlám Állam bájos harcosaira, akik lefejezik a delikvenst, ha az nem elég udvarias Allahhal. De misszionáriusok is eszünkbe juthatnak, akik meg Jézust terjesztették vérrel és vassal. Ebből is kitetszik, a vallásokkal mindig csak a baj van, így a Fidesszel is. Ez a kövéri tempó egyébként emlékeztet arra, amikor Hitler bácsi halála után tömegesen lettek öngyilkosok a népek, mert nélküle élni nem tartották érdemesnek. S ha belegondolunk a kézcsókoló nagyikba, nem állunk távol az ilyen fanatizmustól.

Messzire kalandoztunk eredeti ihletésünktől azonban, de visszatérve ahhoz az ideához, miszerint a Fideszen túl élet nincsen, valahol igazat kell adnunk a pedellusnak. Neki, a főnökének, az egész csürhének valóban nincs. Ha bekövetkeznék az az ideális – ámde mégis fantasztikumba illő – fordulat, amitől a pedellus fosik, hogy veszítenének a választáson, akkor nem a jövő veszne el, csak az övék. Börtön, önkéntes száműzetés és ilyesmik várnának a maffia tagjaira, s az, hogy most a megtévesztett és tudatlan tömeget használják eszközként a saját menekülésükhöz, az minden aljassággal felér.

Azért a jövő mibenlétéről még annyit, ha az eszünk megfelelően – tehát nem Fidesz-üzemmódban – működik, még akkor sem elégséges a sokszor kaotikus jellegű társadalmi események megjövendölésére. Ezért mindig és mindenhol, ahol ember előfordult, tág tere van a jövővel való szélhámosságoknak. Mert, mint láthatjuk, nemrégiben a jövő elkezdődött, mint plakátokról volt tudható, most meg már azzal fenyegetnek, hogy nem is lesz. Figyelemre méltó ez a következetlenség, vagy dogmatizmus mégis, hiszen ez arra utal, hogy a világ Orbánnal kezdődött, és vele is ér véget. Hagymázas idea, de hat, mert együtt ropják a haláltáncot a hívek és a papok. És ez Magyarország sajnálatos módon.

Kazincbarcikai Mozambik

Jászkarajenőn Földi László fideszes országatya átadott egy dűlőutat a forgalomnak, ami nyolcvanmilliót kóstált. A döngölt földön ezentúl zavartalanul száguldozhatnak a traktorok és a vaddisznók, szarvasoknak előzni tilos, számukra helikopteres átszállás biztosított a keresztség felvétele után. – Újabb napot éltünk túl a tébolydában, ahol minden lehet. Ilyen is, ahol az élet értelmét a népnek és népért élésben lelik meg bizonytalan tudatú egyedek, ami egy földútban manifesztálódik, mintegy odavetve a népeknek és népértnek, örülj, paraszt. Ha nem esik, még pöföghetsz is rajta kicsit.

Mert az élet nem habostorta Pelikán. Erről mindnyájunk Bíró Icája is tudna mesélni, akinek elvették a házát (házait) – állítólag maradt még kettő -, és a szenzációra éhes sajtó ebből akkora cirkuszt kavart, mintha zöld elefántok ugráltak volna át tüzes hulahop karikákon kalappal a fejükön, virággal a lukukban. Biztosan nagy művésznő a metállédi, sajnálom is őtet nagyon, mégis sírni valóan röhejes volt, midőn a házhoz küldött tudósítók fél óránként jelentkeztek be, hogyan is áll az ügy, megy, nem megy, átkozódik vagy zokog a művésznő. Ahogy kitetszett, a Fidesz itt bukott pár szavazatot, de nem eleget.

Tébolyda volt ez a kilakoltatás is, de az is, és sőtebben, hogy mindeközben pár millió honfitársunknak miként korog a gyomra. Ezt is lehetne közvetíteni sztereóban és három d-ben, de nem lenne annyira érdekes. Ica néni szépségpöttye jobban fizet Mari néni protkójánál, mert a nyomor is árucikk lett, látványosság az úri közönség számára, akik tele vannak öntudattal. Ezt mutatja például, hogy amikor a szemem láttára nem adott egy keresztény középosztálybeli vadbarom a koldusnak, akkor nem szelíden elhárította, hanem előadást tartott neki az adófizetés hasznáról, miközben jóllakottan böfögött Krisztusban testvéreim, ugye.

Ákos dalszerző úr meg Londonba ment aprót keresni, és a kellemeset a hasznossal összekötve kampányvideót készített. Ebben London utcáin Kazincbarcikára delirálta magát, ami már majdnem Mozambik. Ezzel sötét bőrű fajtársaira utalt, akik itt négerek, hazai vizeken pedig cigányok, Ákos dalszerző úr tehát nettó rasszista barom Ezért szereti őtet annyira egyetlenünk talán, hiszen – mint emlékezhetünk – ő meg Miskolcon riogatta a fehéreket a romákkal. És az a legszebb, hogy az ő romája, a Farkas Flóri meg a négerekkel riogatja a romákat, s ha ez így megy tovább, a négerek meg Orbánnal riogatják egymást. Mondom, hogy diliházban élünk.

Mert ugyan Ákos dalszerző úr Londonban érezte magát Afrikában, a pacalmeghajtású Németh Szilárd a magyar erdőkben tette ugyanezt, mert úgy lődözött kamerák előtt, mint valami elszabadult hadúr a szavannákon, aki holnap kiirtja egymillió honfitársát. Földutat adunk át szalagot vágva, gépkarabélyokkal pózolunk, miközben náci módon lenézzük a feketéket. Sok ez egy napra még ezektől is, és akkor Ica néni nyomoráról még nem is beszéltünk eleget, az éhező Mari néni meg el is felejtődik ebben a zűrzavarban. Pedig több figyelmet érdemelne, mint az egész díszes kompánia szőröstől meg bőröstől, szépségpöttyel és pacaltól zsíros aggyal együtt.

A koronát viszont mégis csak Orbán Viktor Mihály tette fel az aljassággal elegyes primitívségre, aki ezúttal nem ment el kampányolni egy óvodába sem, hanem hozatott egy példányt belőlük az irodájába. De nem az újba, oda csak az illiberális haverjait viszi. Nem a várbéli erkélyéről mutogatta a birodalmát Ádámnak, a kiválasztottnak, hanem az országházban fogadta őt. Három éves a gyerek, nem tehet róla, ha olyan világban él, hogy nem űrhajós vagy mozdonyvezető akar lenni, hanem Orbán Viktor. Viszont én a kedves anyuka helyében bábszínházba vittem volna, ott több a valóság, mint a kedves vezető lába tövében.

Nem Ádám volt az, aki Orbán-nézőbe vágyott. Normális három évesnek fingja sincs egy miniszterelnökről sem, csak vasorrú bábákról, kurtafarkú malacokról meg sárkányokról képzelődik. Maximum Piroskáról és a farkasról. Bármily lehangoló, be kell lássuk, az anyuka volt az, aki a kölkét használta eszközként, hogy Orbán közelébe férkőzzön. Brutálisabban: a kisfia farkával verte a csalánt. Ilyen országunk van, ami már magasabb hatalmaknak sem tetszik. Május van, és hófelhők gyülekeznek, az Isten siratja az emberi fajt, de leginkább a pöttyös seggű egyedeket, mint kitetszik, nem minden ok nélkül. Meg fog dögöleszteni minket a szakállas.

Kampec dolores LXXXVIII. – Anomáliák

Miután a falu Béla kúrájának köszönhetően, amely gyógymód sörök, borok és mindenféle apróital módszeres nyakalásából állott, így természetéből fakadóan mozgatta meg a gyomortájékot, és mindenki, az összes megalázott és megszomorított alattvaló kiokádta magából a hazugság utolsó cseppjét is, úgy kelt fel a nap, hogy másnap legyen, és az is volt. Szúrt a fény, a kutyák vonyítása egy elnyújtott fülzúgássá vált, és a falu, amely magában, immár száz éve haldoklott, az utolsókat rúgta. Reszkettek a falak, mállott le a vakolat s ahogyan a vereség beismerésének képessége visszatért a lakókba, úgy állt ott előttük az életük, olyan csupaszon és kiábrándítóan, mintha képeskönyvből lépett volna elő, amit szétrágtak a molyok.

A duplagyűrűsök észrevették otthonkájuk szakadását, amely az arcukban folytatódott, szétbarázdálta a valaha selymes bőrüket, vágatokat vájt belé, amelyben megült a por, a végtelen imáktól göcsörtös ujjaik végiben saskarmok nőttek, vastagok és erősek, ondolált, szalmaősz hajuk pedig ziláltan tapadt a fejükre, és az összes falvédő zsírfröcsekes volt. A bánatos szeműek némán nézték, hogy, amint a fiuk nőtt, akképp mentek össze ők, mellük megereszkedett, melegítőjük meghasasodott, s mire a műanyag dömperek kereke elkopott, ott álltak magányosan, kövéren és nagyszájúan, készen állva arra, hogy amint a traktorista uruk halálra issza magát, egyedül nézzenek szembe azzal az élettel, amely eddig semmit nem adott, így el sem vett, csak itt hagyta őket magukra.

Ahogyan megtelepedett a faluban az eddig elfeledett idő, egyszerre gyorsult is fel, s olyan iramban öregedett, használódott el minden és mindenki, hogy félő volt, estére már csak kietlen pusztaság marad a helyén, s hogy ember lakta valaha, arra csupán egy megdőlt fél templomtorony, meg a varjak által előkapart csontok emlékeztetnek majd és néhány hajcsomó. A macska, aki előző életében patkány volt, a következőben pedig házmester lesz, minden további pedig akkor dől el, de vele volt Síva szeme, és látta a világot az első kósza hidrogén atomtól a nagy suttyig bezárólag, amikor minden önmagába roskad vissza, de mégis azt mondta, nem kell félni, és Béla hitt neki.

Inkább, mint a bádogbánosnak, aki nem volt egyéb a bölcs macskához képest csak egy nyomorult cirkuszi mutatványos, és most, amikor megmutatkozott a világ igazi természete, végítéletet kiáltott, félreverte a harangokat, úgy csábítgatta a híveket, hogy kéz a kézben járuljanak az Úr elé, de le sem szarta senki. Ahogyan a fémesen zúgó időben a népeknek hullott ki a hajuk és a foguk, aszalódtak össze vagy fúvódtak fel a gének kérlelhetetlen parancsának engedelmeskedve, amikor rádöbbentek, hogy csupán óráik lehetnek hátra, nem a lélek dolgaival törődtek, hanem láda mélyire süllyesztették a nevetséges kincseiket, mintha a végrehajtó jönne vagy a muszka, és nem a halál.

Ez a fajta nem tanul semmit, viszont nagyon felejt. Egyáltalán, minden kiesik a fejéből, emlékek és örömök, fájdalmak és csalódások, hogy a végén ott maradjon a csupasz rettenet az ürességben, ami előbb jön el, mint a kaszás. És most, hogy kitárulkozott minden az őszinteségnek, mert hazudni nem volt érdemes, a bádogbános is feledte a harangokat, fölrúgta a szenteltvíz tartót, nyakalta a misebort és a sekrestyést hajkurászta vágyaival, mert sejtette, hogy vég lesz, de végítéletet nem. Úgy állt ott pőrén az egész falu kikeveredve a mindennapok hazugságából, mint egy vén, csupasz ribanc, őszintén és gusztustalanul, az összesnek kitüremkedett a szeméből a lelke megülve rettenettel és gonoszsággal.

Béla érezte, hogy ebből baj lesz, nagy baj, a macska viszont úgy nyalogatta a mancsait, mint egy világtalan Buddha, olyan közönnyel és nyugalommal, mert látta az elejét és a végét, amikor valami láthatatlan hullám söpört végig a falun. Az idő reccsenve toppant meg, a toronyóra veszettül köröző mutatói pedig megszelídültek, komótosra vették a járást, majd egy villámcsapás meg is állította őket. A falu, amely a végrettenetben kitárulkozott, visszazárult önmagába, szégyenében függöny mögé bújt, és, mintha nem tagadott volna meg mindent, hazugságba takarózott megint. A macska elégedetten vigyorgott, s hogy megnyugtassa barátját, Bélát, tanárosra vette, és előadást tartott a téridő sajátosságairól.

A görbületéről, amelyet kósza gravitációk olykor kiegyenesítenek. Anomáliák keletkeznek benne – mondta a macska -, s mint láthatjuk, ennyi elég, hogy az emberből kihozza az állatot. Bár – tette hozzá – a civilizáció kiölte belőle a természet változásai észlelésének ösztönét, ahogyan a kutya megérzi a földrengést előre, kiszagolja a halált és a gonosz szándékot. Következésképp – zárta a nagyképű eszmefuttatást – egy patkány közelebb áll Istenhez, mint bármilyen bádogbános, és megerősítésképpen kiköpött. Béla tátott szájjal figyelte, ahogyan megvetően nézeget körbe, és sanda gyanú támadt benne, amely kérdés formájában öltött alakot: – Behemót? – suttogta el, és a macska bólintott csak vigyorogva. Kilenc perccel nyolc óra múlt ekkor.