Dömperológia

Ott kezdjük el talán, hogy egy bizonyos Szentesi Zöldi László, akit eufemisztikusan kormánypárti publicistának neveznek, de bízvást hívhatjuk őt fasiszta brigantinak, szóval, ez a betűkkel foglalatoskodó alak hitvány embernek nevezet Ady Endrét. Az ellene való indulat eredője az, hogy mostanság a Facebookon egyre többen fedezik fel Ady publicisztikáját, ami olyan, mintha száz évvel ezelőtt a Fideszt szidta volna, és ez fáj a Szentesi Zöldi-féléknek.

Meg a versei is. Minden bántja ezeket, s ha már az irodalom felől támadni őt nem lehet, mert vannak ledönthetetlen szobrok, akkor emberi minőségébe kötnek bele. Tisztára, mint a mai karaktergyilkosságok, így hangzik ennek a Szentesi Zöldinek a hitvány emberezése, ami érthető módon zavarja a folyó innenső partján állókat. Mint amilyen például Kaltenbach Jenő, a volt ombudsman, aki ennek hangot is adott. (Van, amikor nem lehet hallgatni.)

Kaltenbach kendőzetlenül és a lényeget megragadva „mocskos szájú firkásznak” nevezi ezt a Szentesi Zöldit, és nagyon finom húrokon játszva azt kifogásolja, hogy beletörli a „koszos bocskorát” Adyba. A kisebbik baj, hogy a „kormánypárti publicista” nem érti a finom célzást A Hortobágy poétája című versre – piszkos gatyás bamba társak -, és fölháborodva közli, hogy ő cipőt hord. Aki viszont ennyire sem képes, az ütni akar, mert a szavak sok neki.

Mondjuk, ha egy publicista a nyersanyagával – szó, betű, mondat – áll hadilábon, az baj, de nem a NER-ben, mint kiderült, mert itt ehelyett lehet verekedni is. A gyere ki a kocsma elé vitakultúra archetípusa maga Orbán Viktor, aki még annak idején Andre Goodfriend szóvivőt invitálta volna bunyózni, ha ő férfi. Innen ered, ha Bayer taknyán-nyálán akar húzgálni minket, és ezért nem meglepő, ha ez a Szentesi Zöldi is bokszolni hívta Kaltenbachot.

Azt ígérte a hetvenhat éves embernek, hogy „Ha egyszer találkozunk, valakit lepedőben visznek el. Nyilván nem engem”. – Mondta ezt a cipős ember a bocskorában, de, hogy milyen szaralak, az is mutatja, eltüntette aztán a kihívást. De az internet az olyan, hogyha egyszer azt valaki lementi, akkor örök időkre megmarad, mint most ez is, tagadni próbálni tehát fölösleges. Szentesi Zöldi beírta magát a NER képeskönyvébe visszavonhatatlanul.

Másfelől viszont van nekünk – illetve a Fidesznek van, mi csupán konstatáljuk elborzadva – Szentkirályi Alexandránk is, aki pedig nem az utcai harcos módján, hanem infantilis dedós nívón vívja a maga kilátástalan harcát Karácsonnyal. Most éppen ekképp: „Ha ennyire szeret munkaidőben játszani, meg kincskeresőzni, akkor én azt javaslom, hogy ideje visszamenni az oviba dömperezni, Budapesten pedig kéne hagyni a felnőtteket dolgozni”.

A hadügyminiszterné azért gondolta magát így szellemesnek, mert Karácsony játékra hívta a budapestieket. Most megjelent könyvéből tíz példányt elrejtve a fővárosban, hogy a lakosok kutassák fel azokat. Bevett módszer ez az olvasás népszerűsítésére is, ami viszont Alexandra asszonynak valami ismeretlen okból fáj. Ez nem lenne akkora újság, csak folyamatosan ámulunk el, milyen tartalmatlan ez a nő, vagy a szerep, amit játszik.

Mintha idióta volna. Méhlegelőt kaszál, autót vezet, halat fog, most pedig azzal van baja, ha a fővárosiak egy könyvet keresnek a házak rengetegében. Ez szerinte óvodás tempó, a felnőttek – mint ami ő volna – azonban komoly dolgokkal foglalkoznak, de arra nézvést nem kapunk felvilágosítást, mi is lenne az. Hacsak nem a Szentesi Zöldi-féle bunyó. De ebben a két végletben benne áll a jobboldal intellektuális és morális fölénye, hogy csak tátott szájjal nézzük.

Éngemet azonban ez a dömperezni küldés más miatt is szíven ütött. Hiszen van egy sorozatom, az Egy óvodás naplója, amely a NER szürrealitását hivatott ábrázolni sajátos környezetben, s annak mesélő hőse minden rész végén úgy vonja ki magát a tébolyból, hogy befejezésül felsóhajt, „na, vára dömperemmegyek”. Így egyben Alexandra asszonyság nekem is üzent, én pedig fölfedeztem benne az ovisorozat negatív hősét, azaz, „Ibojnénit”.

Ha belegondolok, tényleg van köztük nagy hasonlóság a tartalmatlan elvakultságukban, ami viszont nem vigasz és nem érdem. Mert a helyzet az, hogy azzal a két véglettel (Szentkirályi, Szentesi Zöldi), amelyet ma bemutattunk, kimerítettük a Fidesz mondandójának teljes palettáját, azaz, a debil semmitmondást és az ökölharcot. Ezen kívül közlendőjük nincsen. Én megtehetem, hogy elmenjek a dömperemhez, mert szabad vagyok, de nem mindenki.

Még Karácsony sem dömperezhet kedvére. Azért mégpedig, mert benne van a sűrűjében, lőnek rá, ő azonban nem lő vissza. Mondhatnánk ezt egyenlőtlen feltételeknek is, ha nem látnánk, hogy ez a vissza nem lövés milyen mérhetetlen magasságokban áll a verekedő hajlamokhoz képest, ami azonban az alavju népséget meg nem hatja. Ők bokszra fizettek be, mi meg könyvek keresgélésére, holott nyilvánvaló, azzal győzni bajos.

„Várlak Kaltenbach! Vagy inkább szurkolj egész életedben azért, hogy soha, sehol ne találkozzunk!” – böfögte még ez a Szentesi Zöldi, amiből kitetszik, itt civilizáció és kultúra, más szemszögből pedig a barbárság és a humánum áll egymással szemben antagonisztikusan. Innen pedig már egyszerű, lányregényes utak nem vezetnek kifelé, mert egyfolytában fölrémlik 2006, és a lángokban álló autók. A feledhetetlen ősbűn.     

Konjunktúraérzékelés

Önnek jó, csak nem tud róla. Mindenféle borongásokkal van tele a feje, és azért nem mannával tömi magát, mert rosszul érzékeli a világot. – Ha azt mondom, Nagy Márton, ön rávághatja, Ryanair, vagy „Közgazdaságtan hülyéknek” (Economics for Dummies), ami egy könyv, s amelyet a mi nemzetgazdasági miniszterünk a repcsis cég vezérétől, Michael O’Learytől kapott, hogy ne beszéljen annyi zöldséget, s legfőképp ne is csináljon. Nem segített.

Nagy Márton azért hasznos számunkra mégis, mert egy új, mókás szemüvegen keresztül mutatja meg nekünk a kajla világot. Ha úgy tetszik, Örkény módján a lába között hátranézve, ami a groteszk alapállapota volna, de Nagynál inkább már a téboly előszobája. Jó, ha tudjuk ugyanis – így ez a mi miniszterünk még régebben -, hogy nem azért zuhant be a fogyasztás, mert nem volnánk képesek megvenni a mannát, hanem, mert spórolunk.

Félretesszük azt a pénzt, amit amúgy kacarászva elkölthetnénk. Így direkt kicseszésből, hogy ne legyen meg kormányunk tervezett áfabevétele, inkább éhezünk, erre jutott miniszter elvtárs, amikor képtelen volt megérteni, miért nem ömlik az ÁFA a büdzsébe, és miért recseg-ropog a költségvetés. Ezen rajta kívül még a Varga-Matolcsy duó is karatézik, de minket az ő nyomoruk nem érdekel, csak ezé a Nagyé, mert ő foglalkozik a lelkünkkel.

Most is kiderült az ő előadásában, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, csak a mi szemüvegünk rossz, és erre megint született egy új fogalom, illetve magyarázat, miszerint (muszáj idéznem): „a lakosságnál megfigyelhető, hogy az inflációs kérdések miatt az erősebb konjunktúra érzékelése gyengébben érvényesül.” Azaz, dübörgünk, csak nem látjuk, jó nekünk, csak nem tudjuk, illetve nem merjük tudni, azaz, óbégatunk a gyönyörök kertjében.

Nagynak egyébként ez volt a magyarázata arra, miért avatkoznak be megint a benzinárakba, s mint kitetszik, nem azért, mert mi ne tudnánk vígan megfizetni. Hanem leegyszerűsítve, csak ránézünk a rohadt drága benzinre, ezért nem vesszük meg a kiflit, inkább a malacperselybe rakjuk az erre szánt összeget, míg, ha újra hatósági ára lesz a benzinnek, akkor szaladunk a boltba az emlegetett mannáért tucatjával. Plusz tejszínhab.

Már ebből is kitetszik, ráfért az a könyv miniszterelvtársra, ha az a megoldás a bajainkra – és az összeomlóban lévő gazdaságéra -, hogy a konjunktúraérzékelésünket javítja. Ha valami kellemetlen jelzővel illetnék Márton gazdát, kérem, egyelőre még ne tegyék meg, adok muníciót még a megfelelő díszítő vagy minősítő elem kiválasztásához. Csak az a kérésem, hogy aztán halkan tessenek mondani, hogy ne jöjjön el önökért a nagy, fekete autó.

Az elmúlt hetek, hónapok történései közé tartozik az a lehangoló tény is, hogy az általunk régebben oly erőteljesen lenézett Románia, odavert nekünk a kanyarban GDP-ben, bérekben, nyugdíjakban, mindenben. Még az a szerencse, hogy ezt nem tagadják le előttünk, de talán még az is jobb lenne, mint az a magyarázat, amit Nagy miniszterelvtárs rittyentett nekünk a rossz konjunktúraérzékelésünk mellé. Kérem, tessenek megfogózkodni.

Romániában azért keresnek többet az emberek a Nagy-féle álomvilágban, mert ott kevesebben dolgoznak, mint nálunk. Ha most elsőre nem érti, nem baj, tovább is van, mondom még. Illetve mondja nekünk Nagy elvtárs, mindent megtéve széles jókedvünkért. Íme: „sokkal kevesebb ember dolgozik ott, és ha így nézzük, a bértömeg, amit képes a gazdaság előállítani, Romániában sokkal kisebb, mint Magyarországon”. – De lefordítom.

Románia szarabbul áll, gazdasága összeomlóban, és csak azért élnek ott jobban, mert kevesebb felé osztják el a pénzt, míg viszont minálunk a szárnyaló gazdaság jótéteményeit mindenki élvezheti. Csak, mint kitetszik, nem veszi észre, mert a benzinárral van elfoglalva. Mielőtt előkerülne a jelző, még egy mondat, mintegy slusszpoén ettől a Nagytól: „Kérdezzék meg az embereket, hogy hol szeretnének élni: Magyarországon vagy Romániában?”  

Azt nem tudjuk, ki kérdezze meg őket és milyen módon, talán kellene tartani egy nemzeti konzultációt a témában, ami lehet, meglepő eredményt hozna. Viszont lesz ez még rosszabb is a választások után, amikor jönnek a nem is megszorítások. Mert a kedves vezető ezt egy másik fórumon így készítette elő tegnap: „amit ma az európai gazdaságban tapasztalunk, az csak a háborús vihar előszele… elég csak az inflációra gondolni”.

Gondolunk erősen, és látjuk is. Itt is, ott is, hol mennyi, azt. De folytatta Orbán elvtárs is, mégpedig így: „de, ha Európa maga is fegyvert fog, akkor a vihar kellős közepében találjuk majd magunkat”. Jó, ha tudjuk, Európa akkor fog fegyvert, ha Orbán ott nem győz. (Nem fog.) Viszont máris kész a magyarázat. A mutogatás és a hárítás. De nem baj, addigra rendbe tesszük a konjunktúraérzékelésünket, és minden a legnagyobb rendben lesz. Vagy épp nem.

Kiszállni a helikopterből

Ezúttal az érettségizők kaptak üzenetet doktorminiszter urunktól a közösségi médiában, ahogyan előtte napon meg az édesanyák. Minden napra jut valami, egyetlenünknek valamennyiünk számára van mondanivalója, amiből az tetszik ki, hogy csak ránk gondol szakadatlan, életünk megjobbításán fáradozik, hogy nélküle élnünk nekünk már képtelenség. Nem tehetünk azonban arról, ha nem mondjuk elhaló hangon: alavju.

A maturálók egyébiránt képeket kaptak ajándokul és bíztatásul, amely képeken fideszisták szerepelnek, amikor a Holocénban még ők is érettségiztek (tablókép), illetve olyan fölvételek, amelyeken meg az látszik, hová jutottak. Elsőként bíztató az a történelmi tény, hogy tűnjenek bármilyen kreténnek, érettségijük azért van. Erről ennyit, és arról sem egy szót sem, milyenek is ezek a tablóképek, mert nem ezen élcelődni érkeztünk ide.

A kis kollázs által Orbán – illetve hát a propaganda csapata, mert ne gondoljuk, hogy őfensége amúgy tablóképeket gyűjt -, nos tehát, a fotóválogatás azt hivatott bemutatni, azok az emberek, akik szerepelnek a gyűjteményben, honnan hová jutottak. Mivé váltak tehát, illetve más szemszögből, miből lesz a cserebogár, illetve az ártatlan tekintetű végzős gimnazistából maffiatag, vagy épp annak vezére egy hosszú, és nem is rögös út végén.

De nem is ez, hanem tényleg az üzenet. Mert és ugyanis azt látjuk, hogy a ködös múlt után a nagyon is élő jelenben Orbán – mint aki ide érkezett meg – éppen kiszáll a páncélozott kisbuszából, Szijjártó pedig egy helikopterből lép elő. A hadügyminiszter úgyszintén, akivel az az érdekesség is megesett, hogy érettségizőként még nem volt soknevű, csak most, felnőtt feudális önmagában tett oda még egy (Bobrovniczky) előnevet miheztartás végett.

Mielőtt tovább haladnánk, ehhez annyit fűzünk, ez már döfi, innen érthető a parádés kocsikázás, a huszárkodás és sok minden egyéb is. Ám, hogy az volna az üzenet a mostani érettségizők számára, előttük a lehetőség Mikszáth, vagy Móricz regényhőssé válni, mint a dzsentrivilág alakja, ez nem csak avíttnak tűnik, hanem eléggé visszataszítónak is. De kinek a pap, kinek a papné, ugye, nekünk meg a hányinger. De tovább is van.

Hogy a családban – mármint a hadügyminiszteri családban – maradjunk, föltűnik a válogatásban a nej. Alexandra asszonyság, aki a tablókép után mára a másik kép tanúsága szerint oda jutott, hogy elejt egy halat. Mint önálló entitás, ez nem egy ütős jövőkép, hogy fölnőve halakat fogunk, mint életünk kiteljesedése, de neki ennyi jutott a maszkulin világban, és még ennek is örülhet. De Alexandra asszonyság mellékszál csak itt nekünk.

Könnyen feledhető közjáték, nem is tudjuk, miért került bele a válogatásba. Ebben szerepel egyébként Kocsis Máté, mint aki szurkol (ide jutott), Pintér belügyes, amint szigorúan néz (máshoz nem nagyon ért), a friss hús, Vitályos Eszter pediglen vezet. No most, hogy sok tanulással és kitartással az ember felnőve tud vezetni, szurkolni meg szúrós szemekkel nézni, illetve halakkal viaskodni, az nem egy komplett életcél egy érettségizőnek.

Ennél azonban sokkal érdekesebb számunkra a helikopterből és a páncélozott géperejű járműből való kiszállás a tablóképekre rímelve, mert ezek nekünk a pőre hatalmat mutatják – illetve szeretnék mutatni -, az ide vezető utat azonban nem. Hogy mi kell a mancsaftba kerüléshez, mert és ugyanis doktorminiszter urunk még csak véletlenül sem bíztat tanulásra vagy ilyesmire a decens kis összeállításával, hanem más a recept.

“Ha mi túléltük, nektek is sikerülni fog! Hajrá, érettségizők!” – Ennyi a szöveg a képekhez, mintha itt is valami háború volna, és egyben fodballmeccs, vagy tudja a rosseb, mi ez itt. Ebből annyi jön le, hogy ezt az egészet ki kell bekkelni valahogyan, s ha ez megtörténik, akkor nyitva az út a helikopterezéshez, halfogáshoz, szurkoláshoz, a hatalom birtokában való semmittevéshez. Más szemszögből, meggazdagodhatsz, ha olyan vagy.

De milyen – tehetnénk fel a kérdést, mert ebből az egészből az épp nem jön le, hogy itt valami tudásról vagy tanulásról lenne szó. Nem tudjuk, mi ez, így mondhatnánk, ezt nem kellett volna, de ugyanez kifejthető lenne Orbán összes ilyesféle üzenetéről, amelyekből az süt, már elfogyott a mondanivaló, de egyetlenünk elfeledte azt az alapbölcsességet: ha nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell. Ehhez képest tolja a képünkbe az ökörségeit. Röhej.

Anyáink napja

Dügöjj meg. Ez volt talán a legtömörebb hozzászólás Orbán Facebook-oldalán ahhoz a képhez, amelyen bárgyú képpel nézi az unokáját az édesanyja mellett. Ez volt az ő anyák napi előadása, és a képről az is látszik, ahogyan a gyerek, úgy az anya-nagyanya-dédanya is csak kampányelem. De mit is várhatnánk mást. Így nem is a kép érdekes igazán, hanem az alatta sorjázó hozzászólások, amelyek az áldja meg az isten miniszterelnök urat, hozzánk való jóságáért (lásd: alavju) típustól a kurvaanyázásig terjednek.

Végül is abban is van anya, de nem akarunk ízetlenkedni. Ugyanakkor a kommentelők egy nem figyelmen kívül hagyható része vádiratot rittyentett a szocreál kép alá, hosszan sorolva, a Fidesz (és Orbán) mit nem tett meg az édesanyákért a hülyeség mantrázásán kívül. Bőséges a lista, és nem vennénk végig darabonként, egypár opusz a szegénységről szól, mások a családi pótlékról, aztán a gyerekvédelemről, pedofíliáról és egyebekről. Ezerkétszáz hozzászólás lelhető fel ott, és abból ilyen Balzac-féle társadalomábrázoló katedrális tűnik elő.

Talán jó volt, talán nem, hogy Magyar Péter épp erre a napra szervezett tüntetést Debrecenbe, végül is, ezzel is lehetett aktualizálni a dolgokat. Átadni például a napszemüvegből befolyt hárommilliót, illetve megígérni az egybegyűlteknek, hogy hatalomra kerülve megduplázzuk és inflációkövetővé tesszük a családi pótlékot, mert ez is kampány, viszont másfajta, mint az Orbáné. Mert ez legalább kézzel fogható. De nem is ez, hanem Kósa Lajos, mint Debrecen nagy fia, aki előre bearanyozta a napunkat éles elméjével és pönge agyával.

Emlékszünk még a szent szánkókra?  Ez a fogalom akkor született meg, amikor a rabszolgatörvény ellen tiltakoztak volna a megalázottak és megnyomorítottak, a Fidesz viszont adventre hivatkozva hirdetett szilenciumot azt mondván, hogy ekkor nincsen ideje a tereken való tiltakozásnak csak azért, hogy kizárólag az ő műpátosztól csöpögő hangjuk hallhassék. Ott fordult elő, hogy a tiltakozók odébb raktak volna valami szánkókat, amiből majdnem keresztényüldözési sivítás kerekedett, mert mifelénk ez így megy.

Nos, Kósa erre a nótára fölfűzve háborodott fel azon, hogy Magyar ezen a napon tüntet, de ez ünnephazugság volt – mert miért ne lehetne délelőtt anyát köszönteni délután meg rendszert váltani -, ám nem is ez az érdekes igazán. Hanem az, hogy kupakos kolléga azon is böstörgött, hogy ez a Magyar miért nem köszönti virággal a gyerekei elvált anyját, amiből az szüremlik ki, hogy a Lalinak fingja sincs az anyák napja mibenvalóságáról. Hogy ki ad virágot, kinek és miért, de így sikerült neki, és igazából többet nem is várhattunk tőle.

A szándék az volt, hogy hallgatni kellene a Fidesz bűneiről, mert éppen ünnep van. És ezen a ponton jutott eszembe drága jó anyai nagyanyám (ha már), akinek szintén ilyen elhallgatós filozófiája volt, és a családi veszekedéseket a jeles napokon azzal próbálta elűzni, hogy mindig kiadta a jelszót: nem beszilünk, ünnepülünk, ami már majdnem annyira tömör, mint az Orbánnak küldött, az írás elején idézett üzenet, miszerint dügöjj meg. A nép egyszerű ajka így működik, ha nem alavju üzemmódban van, csudálatos nyelvünk tömörsége.

És ebben rejlő kifejező ereje is. Nem mehetünk el azonban szó nélkül azon megvilágosodás mellett – bár ez már nagyon régi keletű -, hogy az az uralkodói szándék, senkinek a hangja ne is hallatszék soha, csakis az ő propagandájuké, így ezért volt az is – tisztesség ne essék szólván -, hogy tegnap az összes szájából az édesanyák folytak, de úgy, mintha az ellenük létezőknek nem is volna anyja, így még ünnepelni se volna joguk. Mintha nem is léteznénk ezen a világon, következésképp anyáink és azok anyái sem (lásd: Brian élete).

Visszatérve erre a Kósára és a kijelentésére, hogy „anyák napján politikai demonstrációt nem szervezünk”, az ugrik be, hogy bujdokolni meg milyen menő. Mert akárha hab a tortán, Orbán tartogatott még meglepetést, ugyanis a bárgyú vigyorú unokás-mamás kép után egy videó került fel a szájbertérbe, miszerint váratlanul látogatta meg az édesanyját tulipánokkal. Itt már sehol nem volt az unoka, de nem is ez, hanem a kép, ahogyan egyetlenünk repül a mama felé, mintha Petőfiből lépne elő, hogy csüggjön az ajkain, mint gyümölcs a fán.

Vannak dolgok, amelyek fölfordítják az ember gyomrát, és ilyen ez is. Ahogyan a hitünkkel nem óbégatjuk tele a nagyvilágot, mert magánügy, akképp az ilyen anyák napi köszöntővel sem, mert ez is az. Ha a világképünk annyira egyszerű, hogy ezt be nem láthatja, az egy szint, de ennél lejjeb van az, ha édesanyánkat is politikai haszonszerzésre használjuk, mert akkor nemcsak szaralaknak tűnünk, hanem azok is vagyunk. Bár ez a megállapítás Orbánnal kapcsolatban nem új. Sőt, olyan régi, mint a vezér maga.  

Táblatéboly

Fokozódik a helyzet Jándon, ahol pár nappal ezelőtt – mint meséltünk róla – a polgármester Orbán seggéből kinézve táblát helyezett el a falu határában őfensége hitvallásával, miszerint: „No Migration. No Gender. No War”. Amikor először elmélkedtünk a jelenségről, a végtelen szervilizmust véltük fölfedezni benne, ostobaságról szót sem ejtettünk. Azóta azonban, hogy úgy mondjuk, eszkalálódott a helyzet a faluban, és a tábla fölirata ellenére rohadt nagy „War” van. Épp csak a vér nem fröcsög.

Akkor még nem tudtuk, a helyieknek milyen a viszonya az inkriminált műalkotáshoz, többen azt tételezték, nem is látják, mert még odáig sem mennek el. Kiderült azonban, hogy akadt a hétszáz lakos közül olyan, aki fölfedezte, és a maga módján tiltakozott is ellene úgy, hogy kicserélte a fadarabot új felirattal, és ezt a jelek szerint nem kellett volna. A híradások szerint egy helyi jobbikos organizmus új táblát rakott ki, ezen pedig ez állott: „Otthont. Hitet. Békét”. Ennek az eredetivel szemben az az előnye, hogy magyarul van.

Amúgy hasonképp teljesen fölösleges, mert és ugyanis normális helyeken ilyen jelszavaknak egy helyiségtábla mellett-alatt helye nincsen. Hogy más, elvadult vidékeken tapasztalható-e hasonló, arról információink nincsenek, ezért azt szűrjük le, hogy csak a NER-ben ennyire hülyék az emberek, de ez már régi tapasztalat. És az is csak a NER-ben fordulhat elő, ami ezután következett, hogy kitört a táblatéboly, mivelhogy a polgármester a hírek szerint elkezdett erősen tombolni, és életveszélyes fenyegetésekbe torkollott a dolog.

Illetve munkahelyről történő kirúgás is van a pakliban, amitől szintén olyan NER-es feelingje lett az egésznek, mint ahogyan attól is, hogy maga az atyaisten, Orbán Viktor is ellátogatott a településre, ahol voltaképp az ő baromsága miatt estek egymásnak az emberek. Első körben nagyon elégedett volt a látottakkal, a másodikban pedig döntőbíraként is föllépett, sajátos fordításos etimológiát alkalmazva a két táblaszöveg egymásnak való megfeleltetésének, amitől az ember ösztönösen felhorkan, miszerint asztakurva. De mutatom.

Egyetlenünk a Facebookon magyarázta a dolgokat azt megállapítva, a két táblaszöveg ugyanazt jelenti: „A migráció ugyanaz, mint az otthon. Azért nem akarunk migránsokat, mert meg akarjuk tartani az otthonunkat. Apa az férfi, az anya az nő, ahogy a jóisten teremtette. Ha azt mondja valaki, hogy hit, az azt jelenti, hogy no gender. A végén azt mondjuk, hogy no war, az ugyanaz, mint a béke”.  – Ezek már svejki magasságok (vagy mélységek gusztus szerint), viszont mégsem tudunk röhögni rajta, mert cserepes a szánk, meg azért, mert ez a hazánk.

Az atyuska azonban a nyelvészkedésével nem tudott békét teremteni (még ebben a szaros kis faluban sem), mert épp az ő szelleméből fakadóan a polgármester, mint valami helyi kiskirály – vagy gauleiter – nekilátott tombolni, a következőképpen. A táblacserélő jobbikos ember ezt nyilatkozta ugyanis: „…a miniszterelnök távozása után telefonon beszéltem a polgármesterrel, aki életveszélyesen megfenyegetett, felmenőimet szidalmazva szemkinyomással, megöléssel fenyegetett és ígéretet tett rá, hogy mindent el fog követni, hogy tönkre teszi az életemet.”

Más cuki kurvaságok is történtek még ott, a békeszerető faluban, ezek közlésétől azonban eltekintünk. Ugyanis ennyi is épp elég, hogy lássuk, hol is élünk, és mivé vált ez az ország a mélyrétegekben. Nincs rá sok szó. Mint ahogyan arról sincsen információnk, hogyha doktorminiszter urunknak a bemutatott nyelvészkedésre volt ideje, arra vajon akad-e, hogy a nevében tomboló polgármestert megintse, leállítsa, hogy ne szúrja ki az ellenfele szemét. És ne ölje meg végül. Vagy pediglen ez volt a mesterterv, hogy így működjenek a dolgok.  

Nagy valószínűséggel ez utóbbi az igaz, ha nem is vallja be senki sem. Mert mit látunk nagyban, ami ott Jándon kicsiben mutatkozik, azt, hogy doktorminiszter urunk és decens csapata „baloldal” csatakiáltással az ajkain vonul csatába. Az így feltüzelt talpasaik pedig standokat borogatnak, és ellenoldali aktivistákat pofoznak, mintha ez volna a világ természetes rendje. De, amint kitetszik, a NER-ben ez is. A hit az no gender – mondja Orbán, és innen olyan isten igazából már nem is lehet mit kérdezni. Jóccakát emberek.

Mi, háborúpártiak

Orbán Viktor szerint én háborúpárti vagyok. Te is háborúpárti vagy én nyájasom. Sőt, kies hazánkban úgy nagyjából hétmilliónyian vagyunk háborúpártiak, akik nem a Fideszre szavazunk. Gondolta a fene. Illetve gondolta Orbán Viktor. Bár lehet, hogy nem is gondolta, csak úgy kifolyt a száján. Kiokádta mintegy magából a tartalom nélküli betűhalmazt, mert komolyan nem gondolhatta. Vagy, ha igen, akkor elég nagy bajok vannak az emeleten.

Mert ízlelgessük ezt a szót, ezt a háborúpártit, hogy voltaképpen mit is jelent, ha lehámozzuk róla a kampány burkát. Azt takarhatja, hogy mindenünk a vérontás, mit nekünk napsütés meg madárdal, ha abban nem bírunk élni. Mi lőni akarunk, rohamra menni, kibelezni embertársainkat, bombázást szeretnénk meg tüzérkedést, tankot vezetni át az ellenen, hogy ropogjon a csontja, ilyenek. Akar ilyet a fene. Azt szeretnénk csupán, hogy Orbán fogja be.

De nem teszi. Sőt, egyre tébolyultabb a manus, mert és ugyanis eddig való uszításában odáig még nem merészkedett, hogy kijelentse, aki nem a Fideszre szavaz, az háborút akar, de most ez is megtörtént. „A baloldalra szavazni ma egyet jelent a háború támogatásával” – ezt sikerült előhúzni magából a kedves vezetőnek, és ezért bátorkodtam föltételezni olvasóimról, hogy akkor ők is úgy óhajtják a háborút, mint egy falat kenyeret. Ezzel kelnek és fekszenek.

Nagyon könnyen belátható, hogy ez baromság. Aki ilyeneket állít, az pedig nem normális. Normalitását pedig a hatalom utáni lihegésben és epekedésben veszítette el, lecsupaszult itt előttünk az eltelt évtizedek alatt, és úgy áll itt, mint egy mementó, hogy mivé lesz az ember, ha az életének ezen kívül más célja nincsen. Ha nem velünk történne mindez, s nem a mi életünket tenné tönkre, akkor szánnánk szegényt, mert így létezni maga lehet a borzalom.

Látjuk is rajta, midőn egyre mélyebbre süllyed a mocsárban, s az volna a föladat, hogy ne tartsunk vele a kilátástalan barbárságba. De könnyen belátható, az a szorító helyzet, hogy menekülési útvonalunkat és lehetőségeinket nem magunk szabjuk meg, hanem az a kisebbség, akiknek mindez az uszítás szól. Az alavju népség, akiknek sajnálatosan ennyi elég, sőt, sok is. Ők hemperegnek a boldogságban, ha az istenük pofánfingja őket.

Ezt a mindenki háborúpárti kitételt egyébként Orbán titkos kampánykörútjának egyik jól elszigetelt állomásán ordibálta, ez volt az az etap az országjárásban, amelyen megtekintette Jándot, ahol – mint már megemlékeztünk róla – tanainak kivonata a falu határában, táblán kapott helyet: „No Migration. No Gender. No War.” Ezt tolják a szabolcsi utazó képébe ott, Jándon, és a kedves vezetőnek nagyon tetszett ez az egész, ami szintén egy nívót tételez.

De nemcsak a szervilis polgármestertől, aki a fatáblára mindezt fölpingáltatta, hanem Orbán nívóját is, aki a saját szemével láthatta, mit művelnek az alattvalói. Megfelelnek egymásnak, sőt, fokozzák a másik hülyeségét, de eszükbe sem jut, hogy egy pillanatra az elvakultság szemüvegét levetve nézzenek önmagukra és művükre, mert akkor meg kellene állapítaniuk, milyen szánalmasak és röhejesek. De így voltaképp félelmetes ez az egész.

Mert azon a napon, amikor megtudtuk, mindannyian háborúpártiak vagyunk, kaptunk még egy bizonyságot arra, hogyan működik az, hogy a NER-ben ilyen jándok létrejöjjenek. A kedves vezető a házi rádiójában (vö.: Kossuth) tartott pénteki igehirdetésén huszonöt perc alatt hatvanhétszer mondta ki a háború szót. Talán azért, hogy el ne feledjük, ki ő, honnan jött és mit akar: elhülyíteni mindenkit, s a jelek szerint sikerül is.

Viszont a választásokig (meg persze utána sem) nem lesz egyedül ez a mi Paprikajancsink, hiszen a kommunikációs igazgatója, a Menczer névre hallgató mesélte el, hogy az elkövetkező hetekben ott lesznek minden kilométerkőnél. Több száz fórumot szerveznek, illetve: „Mindenkivel szeretnénk találkozni, mindenkivel szeretnénk beszélni, mindenkinek meg akarjuk adni a lehetőséget, hogy támogassa a béke hangját”. – Így M. elvtárs.

Így ránézve azt kell mondanunk, az isten legyen irgalmas velünk. Valami búvóhelyet kell keresni, hogy ne halljuk a téboly tombolását, és nem menjen el tőle a maradék eszünk. A maradékot azért mondtam, mert örökké ez van a Fidesz kormányzás alatt. Permanens a kampány, csak egyre durvább és egyre primitívebb. „Június 9-én csak a béke, csak a Fidesz” – adta ki a végső jelszót ez a Menczer, és erre már nem lehet mit mondani. Így hát hallgatunk.

De ki pucolja majd az ablakot?

Amikor Novák nacsasszony megbukott, mindenki (sokan) szinte elégedetten és együttérzően konstatálta, nem kért magának lakást (házat), ami az elcseszett törvény szerint járna. Milyen visszafogott, mennyire szerény ez a mi Katikánk, ilyen volt a közvélekedés, így a történet már kezdett olyan irányba haladni, hogy áldozatnak tekintsük, és az összes bűnét elfeledjük, mint akit velünk együtt ledarált a rendszer.

Érdekesen van huzalozva az ember – már aki nem figyel oda a tartásra -, mert abban a pillanatban, amikor Orbán lelökte őt az erkélyről, szinte már nem is számított, hogy „elnöksége” röpke ideje nem volt egyéb, mint utazási bakancslistájának kipipálgatása azzal a fűszerrel, hogy mindeközben a NER aljas eszméit dicsőítette és terjesztette szerte a világban, és már csak ezért sem érdemelne bocsánatot.

De mondom, esendők vagyunk. Megadó lélekkel nézegettük azt a jelenséget, ami Novák Katalin, s ahogyan a könyörtelen idő rakta egymásra az élet rétegeit, az is kezdett kiesni a likacsos agyunkból, honnan jött, s hová ment, illetve a jelek szerint még tart ma is. Látva szenvedni őt, szinte háttérbe szorult a malomkeréknyi narancsos fülbevalója, de az az aljas kijelentése is, amelyben hálát adott a sorsnak, hogy nem rosszul fizetett irodista.

Viszont az említett fülönfüggő eredményezte azt is, hogy ilyen irodista (illetve lesajnált tanár) már soha ne is legyen, momentán azonban nem tudjuk, mi a terve az életével a semmittevésen kívül. Elődei közül olyik tárogatózik, a másik kamu alapítványok milliárdjait szórja, azaz, megtalálták, miként űzzék el azt az unalmat, ami azután telepedett rájuk, hogy már nem volt mit aláírni, azaz, nyugdíjba vonultak, mint töltőtollak.

Novák, ha házat nem is, titkárságot viszont igényelt. Egyenesen három titkára (titkárnője) van külön-külön Dunára néző ablakú irodákkal, és nem tudjuk, mi a feladata az általunk fizetett irodistáknak akkor, ha amúgy a főnökük (Novák) egyáltalán nem csinál semmit. Mert nem tudjuk mivel foglalatosodik, miért utaljuk neki az adónkból a sokmilliós fizetést, ami tetemes ahhoz, hogy a sebeit nyalogassa. De tán depressziós is lehet. Vagy valami ilyesmi.

Hogy a mindennapos dolgok, a háztartás vezetése, vagy az ablakpucolás, amit régebben oly ügyesen csinált seggtörlővel és a kamerába meredve, hogy szóval már ezek sem mennek, nemhogy sós stángli sütése a pápa bácsinak, vagy a hóhányás. Mert ilyen is volt, mint emlékezhetünk, két kenuzás közben. Mert azzal kell szembesítselek én nyájasom, hogy a három, egymás körmét reszelgető titkár mellett „gazdaasszonyt” is fizetsz a nacsasszonynak.

Ez a feudális NER-szóhasználatot lefordítva nem egyéb, mint házvezetőnő, ha máshonnan nézem, akkor meg cseléd, aki a háztartást viszi, bevásáról, szendvicset készít vagy ablakot pucol. Illetve ki tudja, milyen feladatokat kaphat, de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy ugyan lakást (házat) nem, de ilyen cselédet igényelt a nemzet Katikája, amit a magunk részéről bízvást nevezhetünk delikátnak, mert ilyen eddig még nem volt. De most már van.

Ezért van az, ha netalán elgyöngülve netán a megbocsátó sajnálat szemüvegén keresztül néztük volna megénekelt hősünket, akkor ez most huss, messzire szállt, hogy soha vissza ne térjen. Arra leltünk bizonyságot ugyanis, hogy ezek szerint, akit a NER füstje megcsapott, elkezdett dőzsölni úgymond a földi jóban és a kiváltságokban, az erről nehezen mond le, ami viszont irritálja a nyomorgókat. Azért, mert nyomorognak, neki viszont fizetik a szolgát is.

Kínunk azonban valahol röhejes is, mert a rendszer adja önmaga karikatúráját, eufemisztikusan – és feudálisan – gazdaasszonynak nevezi a házvezetőnőt. Hogy ez véletlen-e, vagy tudatos, hogy ne vonyítson fel hangosan a tömeg, az momentán nem ismeretes. Az azonban igen, hogy a gazdaasszony hangalak általában azt a képzetet kelti, mint aki hajnalban megfeji a tehenet, majd az elkészült túrót meg tejfölt kiviszi a piacra.

Nováknak biztosan nem ilyenje van, de ezek után kíváncsiak lennék arra, milyenje van neki. Sőt, és nem utolsó sorban arra is, hogy nagy bánatában miképp jutott eszébe, hogy neki kell egy efféle, hogy süldőlány korában is ehhez volt szokva. Illetve, mit gondol, az a szolgálat, amit Orbánnak tett, még mennyi ellentételezést kíván, és végül, de korántsem befejezve, miért véli úgy, hogy ezt is nekünk kell fizetnünk. Nem futja tán a nyugdíjából, vagy mi van.

Mi lesz itt?

Pár napja világraszóló diadalként kaptuk a képünkbe, hogy az S&P hitelminősítő nem rontott az ország besorolásán. Orbán Viktor csak azért nem posztolta ki, hogy „na, ugye”, mert gazdasági kérdésekkel nem foglalkozik, illetve valahol bujkál épp. Magtárakban és Ibolya presszókban, illetve ezek végtelen számú permutációjában bukkan fel itt meg ott. Ő ettől reméli a győzelmét itt is, Brüsszelben is. Lelke rajta.

Ennél sokkal érdekesebb azonban, hogy az S&P a hírek azért volt kegyes a NER adósbesorolásával, mert állítólag ígéretet kapott arra, hogy a választások után megszorítások lesznek kies hazánkban. És bár ezt a Sátántól való szót, vagy mint Isten titokzatos nevét (JHVH) itt ki nem lehet mondani, az hírlik, hogy a Bokros-csomag kutyafasza ahhoz képest, ami majd következik. Csak épp nem árulják el, és megvédésként lesz eladva.

Hogy rohadt világ lesz, arra az S&P alábbi szövege enged következtetni: „Várakozásunk szerint a kormány hitelt érdemlő konszolidációs tervet fog bemutatni 2024 második felében, amely tartalmazza a költségvetési pálya stabilizálásához szükséges lépéseket egy fenyegető túlzottdeficit-eljárásnak megfelelően.” Ennek, bárhonnan is szimatolja az ember, megszorítás szaga van, nem véletlenül nem készült el még a 2025-ös költségvetés.

Pedig a Fidesz bevett gyakorlata szerint már masnival átkötve nézegethetnénk, de – mint emlékezhetünk – az a duma lett beadva az eziránt érdeklődőknek, hogy megvárják vele Trump újbóli elnökké választását. S bár sokan tűnődtek rajta, ennek (mármint egy amerikai belpolitikai eseménynek) mi köze van a magyar büdzséhez, mégsem kérdezte meg senki a rezsim illetékeseit. Most már érdeklődni sem kell, mert magától kiderült.

A legérdekesebb egyébként, hogy az S&P azért bízik a magyar költségvetés fényes, 2025-ös jövőjében, mert azt is megállapította, hogy azt már nem fogja terhelni a reptér megvásárlása, míg az ideit meg igen. De a hitelminősítőnek nem dolga azt megkérdezni, amit mi viszont megteszünk, hogy erre miért van szükség minden körülmények között, ám a válasz ismeretes, hogy majd valamely oligarcha (végül is Orbán) zsebében kössön ki.

A pénzeknek és vagyontárgyaknak általában ez a sorsa Neriában, és ez magyarázza azt is, hogy ugyan kies hazánk az Uniótól Orbán uralma alatt nagyságrendekkel több pénzt kapott, mint mondjuk a háború után a porig rombolt Németország a Marshall Segéllyel, de míg az újjáépült, Magyarország meg le, ahol lassan már semmi sem működik. Ez történelmi léptékű bűn a nemzet ellen, de úgy elkövetve, hogy az állampolgároknak fogalma sincs róla.

„Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk… Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált… Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.” – Ismerős ugye? Ez az őszödi beszéd.

Most akkor induljunk székházat gyújtogatni? Nem ilyen a habitusunk, helyette inkább segíteni kellene értelmezni az alavju népségnek, hogy amikor a boltban nem tudja megvenni, amit szeretne, az nem azért van, mert a multi ki akar cseszni vele, hanem azért, mert így szedi be azt a pénzt, amit Orbán ráterhelt, hogy tudjon eleget lopni. A dolgok annyira egyszerűek, de nem mindenkinek. Majd kapnak pár üveggyöngyöt, és dicsérik az istenüket.

A legszomorúbb ebben az egészben, hogy voltaképp semmi újságot nem adtam elő most, csak megint – újra – fájdalmasan jön szembe a valóság. A kormány azt ígérte az S&P-nek, hogy „Megszorításokkal együtt az államadósság idén nőni fog, jövőre stagnál”. Mi pedig azt a kérdést tesszük fel kedves mindannyiunknak: mindent tönkrevágtak az országban és nemzetközi kapcsolatokban is, mitől javulna bármi? És erre van válasz, csak meg kell találni.

Mert elmesélem egy sztorival, hol tartunk. A hadügyminiszterné zárt körű piknikkel ünnepelte a munkát tegnap a Városligetben. Itt volt egy beszólása, miszerint a DK, az MSZP és a Párbeszéd néhány száz méterre tőlük tartotta a közös majálisát – a kormány által felújított Városligetben. Ez szerinte arcátlanság. Ez a gondja a nacsasszonynak, Menczernek meg az atomháború, amitől csak a Fidesz győzelme véd meg. Miközben abba döglünk bele, mint kitetszik.

Lendületes leszakadás

2030. Valami miatt mostanában mindig belebotlunk ebbe az évszámba. Nemrégen Orbán álmaiban jelent meg abban az összefüggésben, hogy addig szeretne hatalmon maradni – vagy addig minimum, ez nem volt világos -, illetve, ha nem is ezzel összefüggésben, de ugyanígy 2030 az az időpont, amire már tényleg úgy nagyjából (egy kicsit) utolérjük a sátáni nyugatot. Ez Nagy Márton delíriuma volt pár napja.

Most pedig Navracsics is beszállt a buliba, ugyanígy ezt az évet jelölve ki arra, hogy kies hazánk erre az időre az Unió egyik „legélhetőbb országa” lesz. Nem látunk bele Navracsics fejibe, így értelemszerűen azt sem tudjuk, mit takar abban ez a fogalom: élhető. Mert például jelentheti azt, hogy belélegezhető légköre van, folyóvize, mint az élet feltétele, és más efféle cuki kurvaságok a scifiből, de 2030-ra lehet, már ezek sem lesznek jellemzőek.

Elég csak az aksigyárakra gondolni, hogy mindjárt másképpen lássuk a fényes jövőt, de feltesszük, hogy Navracsics elvtárs nem biológiai élhetőségre gondolt, amikor szőtte omló álmait. Mielőtt bevallanánk, mire gondolt Navaracsics, az uniós pénzek hazahozatalának bukott felelőse, ideidézünk egy adatot, ami akkor jelent meg, amikor hősünk nekilátott álmodozni. Viszont, ha ez kampány, akkor a jobbik fajta, mert nem a mocsok ömlik belőle.

Nos tehát, az Eurostat egészen friss és ropogós adatai szerint momentán Romániában is többet érnek már a fizetések, mint Neriában, a háztartások fogyasztásában pedig (ami adat amúgy az életszínvonalat jelzi), pedig már Bulgária is készül minket leelőzni, akiken (mindkét országon) pár évvel ezelőtt még teli pofával és nagyképűen röhögtünk. Aztán meg így jártunk. Nos, ehhöz képest mondta Navracsics, hogy Magyarország „lendületesen csatlakozik” az EU átlagához.

Innen nézvést nem tudjuk, hősünk szimplán ostoba, nem jutnak el hozzá a számok, vagy a főnöke utasította a bődületes hazugságra, de a végeredmény szempontjából ez teljesen mindegy. Azok számára (alavju népség), akiknek azt is bemesélték, hogy például Németország már nincs is, vagy, ha van, akkor finggal fűtenek ott, míg ő az erdőben gyűjtött gallyakkal, ez még igaz is lehet. Mert minden viszonylagos, de, ha nincs viszonyítási pont, akkor bármi igaz.

Vagy annak tűnik, és még az is lehet, hogy elhisszük, ez a világ a lehetők legjobbika, de nem mindenki olvas Candide-ot, hogy ezen röhögni tudjon. Aki Fidesz propagandát fogyaszt kizárólag (az ország nagyobbik része), az annyit lát a világból, amit ez a propaganda látni enged neki, és a saját nyomoráról is hiheti azt, hogy másokhoz képest királyi sora van. Ez a lufi azonban kipukkanhat bármikor, ha a csipás szemek egyszer kinyílnak.

Orbán Viktor ellenzékben még tudta ezt, hiszen napvilágra került egy 2008-as sziporkája, amelyben (még a hatalom után ácsingózva, és az akkor regnálót ostorozva) „hirdetéseken átpasszírozott hazugsághadjárat”-ról mesélt, és levonta a tanulságot: „Most az én állításom az, hogy ezt nem lehet vég nélkül folytatni, az emberek előbb-utóbb ezt megelégelik, tanulnak belőle, és annak csúnya vége lesz. Például az embert kiszavazzák a parlamentből.” í

Nahát – ámulunk el a tisztánlátáson – meg jé, és tényleg. Viszont sajnálatosan azt kell megállapítanunk, hogy ez ugyan igaz lehetett 2008-ban, 2024-ben azonban már nem, mert közbeiktatódott másfél évtizednyi Fidesz-hatalom, ami a demokrácia efféle működését lehetetlenné teszi. Nem véletlenül ábrándozik az „egyszer kell győznünk, de akkor nagyon” kijelentés tulajdonosa arról, hogy ő 2030-ig hatalomban marad.

Mert a kiszavazás már nem működik az ismert okok miatt. Mint ahogyan egyébként más sem ebben a kietlen országban, Azonban – és ezért – ilyen körülmények között plátói kérdést intéznénk (mert választ nem remélhetünk) Navracsics elvtárshoz, hogy szerinte mi tartozik még a „legélhetőbb” kategóriába, ha koldusok is vagyunk, és pluszban még rabok is. Talán az, hogy nem visznek el bennünket kényszermunkára a gánti kőbányába, ami lehetne az új Recsk.

Ha már évszámok. Az 1984 című regényben az ottani hatalom azt sulykolta az alattvalók fejébe, mint emlékezhetünk: „A háború: béke. A szabadság: szolgaság. A tudatlanság: erő”. Az EU-s pénzek bukott felelőse ábrándjai nyomán kiegészíthetnénk „a szegénység: gazdagság” kitétellel is, és akkor mondhatnánk, hogy jé, milyen igaz ez az egész a NER-re. Hogy a fején találta a szöget Navracsics et., csak épp fordítva, ezzel a lendületes leszakadással. Ami van. Mert az van.

Édes hazám

Ha Gergelyiugornya felől közelítjük meg Jándot, ezt a szabolcsi kis falut, akkor annak határában nem az a felirat fogad, mint másutt, és miszerint „Isten hozott”, hanem ez: „No Migration, No Gender, No War”. Ha ismerős volna, ez doktorminiszter urunk szlogenje, csak épp külföldiül. Szép a tábla, amire föstötték ezt az életbölcsességet, egy decens faforgácslap. Semmi cifraság, hiszen, mint tudjuk, az élet nem habostorta.

Hétszázhúszan lakják ezt a Jándot, akik – mint a polgármester beszámolójából kiderül – örülnek a feliratnak, és azonosulni tudnak annak tartalmával, de erről azért nem ártana a helyi kocsmában is érdeklődni, feltéve, ha van ilyen. Az amúgy függetlennek nevezett polgármester szerint az ő falujában még az ellenzék is fideszes, ettől eltekintve azonban nem tudható, kinek készült a tábla a falu határában. Hacsak nem Orbán Viktornak.

Ha netán látná, mennyire szervilis az itteni független közeg, még jutalmat is adhatna, vagy nem tudjuk, mi lehet a cél. Hiszen az nehezen hihető, hogy Gergelyiugornya felől özönlenének a látogatók a faluba, akik számára miheztartás végett készült a felirat, hogyha genderek meg várok meg migrációk, akkor nem mehetnek be, vagy valami ilyesmi. Egyébiránt a polgármester szerint ez a három dolog korunk legfontosabb kihívása.

Hát, ha a falunak ezek a legnagyobb gondjai, akkor aranyélet lehet arrafelé, mert azt olvasni a településről, miszerint a Tisza vonalát követő dzsungelgyümölcsösökben és a kertekben rengeteg szilva terem, aminek fölöslegéből sok pálinkát főznek. Mint kitetszik, ekképp is igazi, Orbán Viktornak tetsző hely ez az alapvető élelmiszerrel, ahol akkora a boldogság, hogy már csak a genderek zavarnak abba bele. Nem a lakosságon élcelődünk azonban.

Voltaképp a polgármesteren sem, hiszen erős a gyanú, hogy ez a Jánd a magyar falu archetípusa, az ilyenek biztosítják a Fidesz permanens győzelmét. S amikor arról mesélünk, hogy nagy valószínűséggel nem nagyon lehet legyőzni a maffiát a választásokon, akkor erre (is) gondolunk, és csak azért nem nevezzük a hagyományos magyar sötétségnek, mert még valaki felhúzza az orrát, megsértődik, hogy nem is bunkó ő. Dehogynem.

Ebből az egészből csak a kommunikáció érdekes. Mert látszik, mi az a szint, ami alá lőni kell, hogy a jelszavak célba érjenek, s innen nézve ugrunk egyet Szabolcsból Budapestre. Ha azt nézzük, hogy a főpolgármesterségre pályázó hadügyminiszterné meg motoros fűkaszával a kézben, és valami járványügyi kezeslábasban fotózkodott, mint a választóknak szóló üzenet, akkor világosan látszik, Jánd és a főváros közt túl nagy különbség nincsen.

Legalábbis abból a szempontból, hogy a Fidesz honnan és milyen nívóról remél szavazatokat magának a bűnös város és Brüsszel bevételéhez, de szertenézhetnénk a hazában mindenütt. Illetve megvizsgálhatnánk mind az összes fideszista választóknak szóló üzenetét Orbántól a jándi polgármesterig, és megfordíthatnánk a tételt, hogy azt is lássuk, kik azok, akik ezekért minden körülmények között rajonganak. Az alavju nénik és bácsik.

De onnan is lehetne nézni a dolgokat, hogy a Fidesz hülyítette el az embereket, vagy a készen kapott nyersanyaggal dolgozott. Lévén, minden nemzetben nagyjából hasonló százalékban vannak jelen az ostobák és a nem ostobák, a hatalom nívóját pedig az adja, kit szólít meg ezek közül, kiknek akar megfelelni, kitől remél szavazatot. És ekkor érkezünk meg Gergelyiugornya felől Jándra, majd látjuk meg a decens faforgácslapot.  

Mindeközben Jászapátiban a DK képviselőjelöltjét, miközben aláírásokat gyűjtött, úgy leütötték, hogy kórházba kellett szállítani, és egyre gyakoribbak az ilyen atrocitásokról szóló híradások. Ütik az ellenzéket sokszor szó szerint, és nagy valószínűséggel azok, akik rettegnek a Wartól, Gendertől és Migrationtól, és az van a fejükbe verve, ha nem Orbán győz, akkor effajta világvége következik, és mindmeghalunk.

Mint egy jó dolgozat kívánná, itt is kellene valami összegzés, tanulság vagy az erkölcsi mondanivaló kifejtése, ilyen azonban nincsen és nem is lehet. Ez a magyar valóság, ez az édes hazánk, amelyben a Fidesz „értelmisége”, most épp Bencsik elvtárs mondta azt Magyar Péterről, hogy egy „ócska szar”. De hozhatnék példát Bayertől, illetve a Hadházyt rókázó Orbántól is. Mindezek mellett nincsen mit csodálkoznunk. Jóccakát.