Zombitangó

Az ember sok mindentől félhet – rézfaszú bagoly, mumus, kisnyúl –, a magyarok ötvenkét százaléka viszont a szegénységtől retteg egy felmérés szerint. Ez nem néplélek, hanem történelem és józanság, mert például a listán ebben megelőznek minket az oroszok (hatvan százalék), és megértjük ebbéli aggodalmaikat. Neriában a szegénységtől való rettegés egy hónap alatt kilenc százalékpontot emelkedett, épp akkor, amikor a permanens örömök tolmácsolója, Rétvári et. kifejtette nekünk, hogy kies hazánkban a szegénység úgyszólván eltűnt, a középosztály már annyira izmos, mint a Terminátor, az ezen felül lévőket meg ismerjük a közbeszerzési értesítőkből.

Mindenki happy. Aki koldust lát az utcán, delirál, aki éhes, képzelődik, akit kilakoltatnak, álmodik, különben minden nagyon szép, minden nagyon jó, Rétvári et. mindennel meg van elégedve. De, hogy ki, mitől fél, az is megér egy röffentést. Bakondi et. a migráncsoktól tart nagyon, de annyira, hogy másra gondolni sem bír, migráncsokkal kel és fekszik, velük álmodik, míg azonban a nép egyszerű gyermekei egyáltalán nem rettegnek tőlük, csak attól, hogy éhen dögölnek. S ez, valljuk meg, életszerűbb is, mint Bakondi et. fixált vagy jól fizetett nyomorúsága. Mert az az ország, ahol a kedves vezetőnek sincs egy petákja sem, mint arra a vagyonbevallása is utal, miben reménykedhet?

Feltehetőleg azonban vagyontalansága ellenére Orbán Viktor Mihály nem tartozik abba az ötvenkét százaléknyi magyarba, amely a szegénységtől fél leginkább, viszont ebben az országban mégis ő retteg a legjobban. Az ő félelmei komplexek. Míg népe attól tart, hogy éhen döglik, vezetője a golyóálló kisbuszban viselt golyóálló mellényében a nyüves életéért retteg, de ez nem szimpla halálfélő aggodalom, hanem a Macbeth víziós, mitikus iszonyata, amit az ő esetében és Shakespeare költészetét odahagyva mindközönségesen paranoiának nevez az orvostudomány. Viszont kit érdekel magunk közt szólván a kedves vezető mentális nyomora, ha itt van nekünk a miénk.

A magyar ugyanis nem csak attól tart bibliai mértékekben, hogy nem lesz mit ennie, hanem az egészsége miatt is aggódik. Hetvenhat százalékunk fél attól, hogy az ugyan rohadt, de frissen festett falu rendelőkben és kórházakban nem megfelelően látják el. Magyarra lefordítva, úgy véli, hogy szar az ország egészségügye, s ekkor, emiatt derül ki az, hogy ez a hetvenhat százalék még hitetlen is. Hiszen Kásler miniszter megmondta, hogy a tízparancsolat minden nyavalyára gyógyír, a magyar viszont ennek ellenére aggódik, hogy a koszos körmei közt fog megmurdelni. Ennyit a hitről és a kereszténységről dióhéjban.

Ezt a felmérést, ha és ugyan közzé tenné a nemzeti médiaszörny, minden bizonnyal Soros által fizetett, Soros dirigálta és diktálta felmérésként mutatnák be, amely arra hivatott, hogy megbontsa nemzetünk egységét, amely erős, egészséges, boldog és bizakodva tekint a jövőbe. Csak a taknya folyik csöppet, rohad a foga és püffedt a gyomra, írni-olvasni már nem nagyon tud, viszont a talpai egymásra lépnek. Amíg ezeket leírtam, azidő alatt is romlott a forint, európai léptékkel vágtat az infláció, Matolcsy jegybankelnök pedig az előzés tudományáról álmodozik, és annyira unortodox, hogy szarrá megy tőle az ország.

Hogy nem ért ahhoz, ami a dolga volna, nem csak rá jellemző. Kásler mint EMMI vezér az egészségügyhöz, oktatáshoz és kultúrához hülye csak, különben derék ember, Orbán sem tud országot vezetni, csak egy galerit, de nem akarnék egyesével végigmenni kormányunk tagjain és a fideszfiúkon, mindegyik épp ahhoz fogalmatlan, ahová rakta a vezér. Bár mit is várhatnánk egy olyan brancstól, amelyiknek annyi volt a programja: folytatjuk, és ezzel is fölényesen nyert. Mondjuk ilyen zombikkal, akik, mint a felmérésből kiderül, attól tartanak leginkább, hogy szegényen fognak megdögleni, ez nem teljesítmény, de, ha belegondolunk, a cél éppen ez volt. Vegetatív, agytörzsi létbe lökni az országot. – És sikerült.

Szabó, Szita, Vikidál

A koszos körmű Káslernek, az EMMI-nek és nem utolsósorban a történelemhamisító Schmitt Máriának büdös Szabó István filmrendező. Életét, emberi minőségét minősíthetetlennek, erkölcstelennek és megengedhetetlennek nevezik, Oscar-díját mellékterméknek, ami semmit nem nyom a latban, ha a nagy egészet vizsgáljuk. Szita Károlynak, Kaposvár immár örökös polgármesterének Búvópatak-díja van, vele nincs baja a Fidesznek, pedig ő is besúgó volt, mint Szabó. A relativizálás nem szerencsés, az viszont, hogy a Fidesz harminc éve akadályozza az ügynökakták nyilvánosságra hozását, már baj, mert ilyenek fakadnak belőle.

A hónap végén a Magyar Filmakadémia Egyesület a Nemzeti Filmintézet támogatásával életműdíjjal tervezi jutalmazni Szabó István filmrendező pályáját. Erre kezdett el óbégatni Schmitt, az EMMI pedig védte a renomét, hogy ehhez nekik semmi közük, mert, mint indokolták: „Emberi viselkedése, tekintettel az önként vállalt múltjára, minősíthetetlen. Alkotótársak, művészek elárulása, besúgás eredményeként elért előnyszerzés, erkölcstelen és megengedhetetlen.” – Szabó „Képesi Endre” fedőnéven 1957 és 1963 között a II/5-ös ügyosztálynak jelentett, hogy mentse magát, jelentései annyira nem ártottak senkinek, hogy, amikor kipattant a dolog, még a jelentettek is kiálltak mellette.

Voltaképp eldönthetetlen, hogy egy életmű, amely előtt szinte az egész világ főhajtással adózik, hogyan viszonyul ahhoz a bűnhöz, amit azért követett el valaki, mert élni akart és dolgozni. Szinte biztosra vehető, hogy az országnak egy Oscar-díjjal kevesebbje lenne a bűn nélkül, de az erkölcsi megítélés nem az EMMI és pláne nem Schmitt Mária dolga. Főleg úgy, hogy amikor például Kiss László úszóedzőről kiderült a szexuális erőszak, Schmitt Mária körei védték az edzőt azzal, hogy az régen volt, és az edző adott annyit az országnak, hogy el is lehetne feledni azt a kis erőszakot. Pedig ő tönkretett egy életet szó szerint, míg Szabó például Jancsóról irkált annyit, hogy a hatalom számára ártalmatlan bohóc.

Egészen ironikus Schmitt álszent ordítása és az EMMI elhatárolódás annak fényében, hogy az általuk szervezett, a rendszerváltás harmincadik évfordulóját ünneplő, a Hősök terén tartott koncertre előadni hívták azt a Vikidál Gyulát, aki szintén jelentett annak idején. Igaz, neki Nagy Feró bocsátott meg személyesen, ami többet nyom a latban, mint a Szabó mellett kiálló több száz színész, rendező és filmes ember. Olcsó lenne az én kommunistám, a te kommunistád, az én ügynököm, a te ügynököd kettősséggel előhozakodni, de adja magát a D209-es épp, azaz Medgyessy, akiből mekkora cirkusz volt annak idején, ma pedig Orbánnal cimborál, sőt, kitüntetést kap tőle.

Egyszerű volna mindkettejük jellemtelenségéről értekezni, de csak azért kerültek a mai történetbe, hogy összevessük a Szabó elleni ordítással, a konklúzió levonását pedig a nyájas olvasóra bízzuk. Szita Károly viszont azért lép színre nálam, mert ő még csak be sem vallja, hogy „Krakus” néven jelentett, súlyosbító körülményként 1980-tól, amikor nem az életéért kellett ezt tennie, egészen 1989-ig, ami után meg fideszes lett, és még tagadja is, hogy spicli volt, sőt, hazafias megfontolásból. Igaz, a kedves vezető sem emlegeti a KISZ-es múltját, Kövér sem, hogy MSZMP alkalmazott volt, egyáltalán, a zárt akták miatt mindenkiről annyi derül ki, amennyit az aktuális hatalom és hatalmi játszmák megengednek és szükségesnek tartanak.

Ezért tart itt az ország, ahol. Itt nem léteznek cezúrák, nem nézett szembe senki a fasiszta – olykor náci –, kommunista múltjával, folyik át egyikből a másikba. Ugyanaz az ember így lehet nyilas keretlegény és ávós briganti, kommunista partizán meg klerikális próféta, s innen már nem is meglepő, ha Orbán liberálisból konzervatív, ebből keresztény fasiszta lesz. Itt stabil elvei senkinek – vagy nagyon keveseknek – vannak, s akinek meg igen, az előbb utóbb okádva mászik fel az elefántcsont-tornyába. Ha van magyar DNS, aminek Orbán a fő hordozója mint tudvalévő, akkor az a jellemtelenséget örökíti nemzedékről nemzedékre, ahogyan az a fentiekből is kiderül. Ennyi a különlegesség mibennünk Európa közepén.

Farsangi játszóház az Agora MSH-ban

Hagyományos program Szombathelyen az Agora MSH-ban a családi farsangi játszóház .

Képgalériám ide katintva látható .

Idén több újdonsággal is találkozhatott az ide látogató.Sok jelmezes gyerkőc érkezett a változatos látványos vasárnapi rendezvényre. 

Őket, és a hangulatot fotókon mutatom be most.

 

 

Képgalériám ide katintva látható .

Heteró-e a pedofil?

No most, a fentebbi dilemma, miszerint heteró-e egy pedofil organizmus, esszenciálisnak bizonyul, ha Niedermüller polgártársra, a Fideszre és bizonyos Kaleta Gáborra egyszerre gondolunk, ha nem is egy halmaznak képzeljük őket Niedermüller polgártárs jó hírének megőrzése végett. Hogy nem akarjuk őt dehumanizálni, pedig az esnék meg vele, ha csak úgy közös nevezőre hoznánk a másik kettővel, viszont az elbeszélés szempontjából alakja szükséges, ezért odatesszük őt a lap szélére, vagy aljára inkább, mint tudományos dolgozatokban a hivatkozásokat szokás.

A Fideszt jól ismerjük, nem kell úgymond bemutatnunk, ő van a fekete ruhában és fekete kalapban, ha a westernek szimbolikáját alkalmazzuk. De ki ez a Kaleta Gábor, ugye, eszik őt vagy isszák, ezt nem tudtuk mindezideig, mígnem kiderült, hogy nagykövet volt Peruban, amiből egy dolog biztosan fakad, hogy fideszes. Róluk pedig a CÖF minapi óbégatása nyomán – amit Niedermüllerr polgártárs kiherélésének foganatosítására eszközöltek, hogy éljünk katonás és csinovnyikos társadalmunk nyelvezetével – tehát, aki fideszes, az fehér, keresztény és heteró.

Ha most a logika nyílegyenes ösvényén haladunk tovább, akkor, mivelhogy ez a Kaleta fideszes, következésképp fehér is, keresztény is meg heteró is. Viszont pedofil. És máris előttünk áll a címbéli eldöntendő kérdés teljes súlyával és terjedelmével, amit fölfejthetünk büntetőjogi, szexuál-lélektani, szociológiai, történelmi és mozgalmi aspektusokból is. Ez utóbbit abban a vonatkozásban, ha egy fideszes pedofil, akkor kinek a tökeit akarja levágni a párt, de ezt látjuk. Perszehogy a Niedermüllerét, meg az enyimét, ha így folytatom, de a Gyurcsányét mindenképp.

Mint a napokban kiderült, ez a Kaleta Gábor nagykövet korában Peruban a helyi hatóságok látókörébe került, midőn egy nemzetközi gyermekpornográfiai hálózat után nyomoztak. Le is tartóztatták, a párt pedig, mivelhogy a börtönből nehéz ellátni a nagyköveti protokollt, megfosztotta őt a magas rangtól és beosztástól. De a legendárium szerint nem hagyták őt az út szélén, mert állítólag a TEK suttyomban hazaszállította, amit viszont tagad. De ki hisz nekik, ugye, amikor az is titok minálunk, hogy a nem is kormánygépen kinek a rokonsága utazgat Las Vegasba.

Ha ez megemlítődik, akkor Demeter Márta a hazaáruló, ha Kaleta pedofil, akkor a CÖF Niedermüller megfékezésére ír levelet őszentségének, mert mindenki sorosbérenc sátánfattya, csak ők a bűntelen helikopterek. Viszont egy dél-amerikai börtön az nem babazsúr, onnan kikerülni diplomáciai közbenjárást igényel minimum, s most hiába rugózik azon a TEK, hogy neki ehhez semmi köze, Orbán Viktornak biztosan van, mert ismerjük a rendszer természetét. Kaleta Gábor tehát a jóisten meg a párt segedelmével hazaérkezett, de hír róla nincsen egyáltalán.

A pedofília a katolikus egyházon kívüli világban bűncselekmény, és ez a Kaleta ha az inkák földjén követte el, ha másutt, de Polttól büntetetlen marad, akkor az jelesül arra is bizonyíték, hogy hazánkban már nem is világi, hanem egyházi törvénykezés és ítélkezés folyik. Vagy csak szelektálnak a bűnösök között, azaz, nem mindegy ki lop, ki ront meg gyerekeket vagy ki gyilkol. Az azeri baltás hazamehetett, Gruevszki is vidáman tengeti napjait, noch dazu Orbán is él és virul. Kaleta úgyszintén. Ezzel pedig a jogi vagy jogtalansági részét – gusztus szerint – le is zártuk a bájos történetnek.

Hogy a fideszes éthosz (lásd CÖF és a kereszteket lóbáló nemzetvédők) hogyan számol el az ilyen eseményekkel, az volna még hátra. Csak úgy játszásiból, mert gondolkodást feltételezni tőlük dőreség, de azért próbáljuk meg. A karakterisztika és a species szerint három dolog különbözteti meg minden mástól a fideszest mint ismeretes, hogy fehér, keresztény és heteró. Ez a Kaleta így ránézésre europidnak néz ki, szinte árja. Keresztény is legalább annyira, mint Orbán, tehát sehogy, így marad az egyetlen elkülönítő jelleg, hogy heteró-e vagy buzi-e (vagy).

Annyit tudunk, hogy pedofil. No most, ez mint fehér keresztény férfi, irányulhat kisfiúkra vagy kislányokra, így a CÖF világában csak akkor elítélendő, ha kis krapekokat ront meg, ha copfos csörfösöket, akkor rendben van. Bármi elborzasztó is, a logika ezt mutatja nekünk, a heteró pedofil komilfó, a buzi azonban nem. Végül is, van ezek között bőséggel kurvapecér meg drogos is, ennyi már nem oszt és nem szoroz, egy a lényeg, a hatalmat ne sodorja veszélybe. Addig mindent lehet, azután viszont már semmit sem. Éljenek a mimagyarok.

Három kilométer kolbász

A Vas megyei Győrváron böllérek, autodidakta mesterek, kicsik és nagyok célul tűzték ki, hogy három kilométeres kolbászt készítenek, s ezzel rekordot döntve bekerülnek mindenféle dicsőséges könyvekbe és a történelembe átmenetileg. Míg nem jön valaki, aki akkora kolbászt készít, ami körbeéri a Földet, vagy a Holdig lehet jutni rajta, feltéve, ha valaki tud kötelet mászni. De ez ma, a mindennapos testnevelés és harci képzés korában nem lehet megoldhatatlan feladat.

Háromezerkétszáz métert terveztek tölteni, de háromezer négyszázkilencven sikerült. Collstokkal mérték le, a rekord új és hiteles, tehát jó móka volt. Főleg úgy, hogy a felét megsütötték, a másik felét eljótékonykodták, ami nemes dolog, mennyi Móricz-féle Kis János ólálkodhatott arra, fel sem fogható. Viszont ezek után, ha az ember bemegy a boltba, és nem húsz deka, hanem tizenkét centi tescós parizert kér, kihívják hozzá a mentőt nyugtató injekciókkal, hogy bizonyára lázas az agya.

A magyar ember szereti a virtust. Egy hajdani barátom a kisvárosban, ahol élt, és különféle okokból kifolyólag császár volt, a kocsmában egy négyzetméter kisfröccsöt kért és szó nélkül megkapta, majd elfogyasztása után ugyanannak az asztalnak a tetején táncolt, de nem hívtak rá rendőrt. Na de tanár úr fejcsóválással elnézően figyelték, ahogyan az Úri muri életre kelt, mert Csörgheő Csuli lakik a szittyában, ahogyan az a karmeliták erkélyén is megmutatkozik.

Születésnapi babazsúrokon csokiszökőkút működik a keresztény magyar úri középosztály szalonjaiban, itt, a kolbásztöltőknél állítólag pálinkából volt ilyen, de ez meg nem erősített információ. Lehet, csak a messzi távolból vizionálják, akik nem juthattak oda, hogy micsoda mennyország lehetett ott, pálinkával folyó Kánaán, hú, vazze, Józsi, csak alá kellett volna feküdni, vazze, és átihatta volna az ember magát a folyó túlpartjára. Vazze.

A kedves vezető is szereti a kisüstit demizsonból, kockás ingben, vejjel, kolbászt is szokott tölteni, és csak rá kell nézni, mivé lett. Csüngő gyomor, rengő potroh és vizenyős, ostoba szemek, viszont nem szereti a pocakos tábornokokat, mint tudvalévő. Hogy három kilométer kolbász az hány kiló, azt nem lehet tudni, mint ahogyan azt sem, hány röfinek kellett mindehhez meghalnia, mielőtt a kedves vezető illőn köszöntötte volna őket az óljaikban.

Az oroszlánok köreiben nem dívik ilyen olimpia, hogy máma száz méter antilopot ölök meg, miközben csobog a kafferhúgy szökőkút. Ők, ha teli a hasuk, eltelten heverésznek, és ott táncikálhat előttük egy egész omlós húsú bivalyóvoda, le sem szarják magunk közt szólván. Mert csak az ember olyan vadállat, hogy többet akar, mint amire szüksége van, lásd megint csak a kedves vezető és körei, vagy akármely eszelős a világon. Az ember, mint faj nem kompatibilis a Föld nevű bolygóval, ki is fog pusztulni róla.

Mert olyan gyalázatot is csak ő tud, hogy, mint Lázár, százasával lődözi a fácánokat, vagy, mint Semjén, a helikopteres szarvasvadász, aki szintén ok és indok nélkül öl, mint a hajdani kommunista párttitkárok. Ezek ugyanazok, és a mai magyar böllér is ugyanaz, mint száz éve volt elődje, maximum gépesített és gázzal pörzsöl. Egyébként, visszatérve a kolbász méterben megszületett új mértékegységére, van, aki könyvet is ekként vásárol, maximum a gerinc színére ügyel, hogy menjen a függönyhöz.

Ha most azt hiszi a nyájas olvasó, hogy bensőmben úgy en bloc mindenkit elküldök a náthásba, sokat nem téved, mert épp itt szuszog az ablak alatt a kukásautó, amely az ilyen kilométeres kolbászok kidobott maradékait viszi el. Mert nem lehetett már megenni, nehogy az ember megcsömöllön, mint Pelikán gátőr gyereke a töpörtyűtől. Ugyanis, jut eszembe, ebből az eledelből a boltban láttam már négyezerért kilóját, hogy a nyugdíjas sírva fordult el tőle, ami baj.

Bálint György, minden magyar újságírók nagypapája arra intette unokáit, az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk. Az ember a NER-ben eleinte tarja magát ehhez az útmutatáshoz, próbál megérteni és magyarázni, aztán, amikor szürreálissá válik a világ körülötte, lemond erről a luxusról. Fölfedezi, hogy nincsen otthon benne, azt is, hogy ez a világ már szavakkal olykor le sem írható. Ekkor kezd el zenét hallgatni, ami készség megfelelve Lukács György meghatározásának, meghatározatlan tárgyiasságként a leginkább alkalmas arra, hogy megfogalmazza a felfoghatatlant.

A csend Gyöngyöspatán

Mint valami diadalmi jelentést, a grund megszerzett zászlaját, úgy lobogtatta alávalóságát Horváth László, Gyöngyöspata térségének fideszes képviselője. Egyben persze vádiratnak is szánta a rajtuk kívül állók számára azt a gyalázatot, hogy a gyöngyöspataiak közül mindössze heten csatlakoztak ahhoz a petícióhoz, amely arról szól, hogy szolidaritásukat fejezik ki a kártérítési perben sérelmet szenvedettekkel, s azokkal, akik értük buzgólkodnak. Horváth László, fideszes képviselő kiszámolta a duci kis ujjain, hogy ez 99.7 százalék, majdnem annyi, mint amivel Orbán Viktor Mihály pártelnöki választást szokott nyerni.

Még azok sem csatlakoztak, akik sérelmet szenvedtek, hatvankét roma tanuló – illetve a családjuk – kapott soha ki nem fizetendő kártérítést, és még ők sem szolidarítottak saját magukkal, csak heten, nem mint a gonoszok, hanem, mint a merészek. Horváth László, fideszes képviselő ezzel a gesztussal magasba emelte kezének középső ujját, bemutatta mintegy, és hozzátette: bekaphatjátok, liberális köcsögök. Ezzel ért fel a szíves közlése, és mindenki tehetetlen vele szemben, mert a maga mocskos módján épp igaza is van, mert aki nem akar megmenekülni, azt nem lehet megmenteni. Csak épp föltehető, hogyan jutottunk el idáig.

Azt hiszem, Móricz novella vagy regény, de még az is lehet, hogy valami romantikus francia irodalmi alkotás ér véget így – kedvem és időm sincs utánanyálazni –, hogy „és szemei zölden világítottak bele a reménytelenségbe”. Így búcsúzik hősétől az író, s valljuk meg, ez nem rózsaszínű lányregény, s tán éppen ezért juttatta eszembe Gyöngyöspatát, a romákat, de voltaképp magunkat és az egész országot is. Föl lehetne tenni a kérdést, el lehetne mélázni rajta, hogy vajon miért nem írják alá a romák az értük szóló felhívást, s elsőként gondolhatunk arra is, tán félnek, ha ez kitudódik, elvész a segély, a közmunka, a választási krumpli, vagy ilyenek.

A hatalomnak számos eszköze lehet arra, hogy engedelmességet passzírozzon ki az alattvalóból, és a Fidesz nem is fél ezekkel élni, mint az ismeretes, és ez is lehet, hogy így történt. Illetve az is, hogy natgeós filmek jutnak az eszembe, amelyekben afrikai népeket láthatni, az arcukat közeliben, midőn tucatnyi légy szaladgál rajtuk, amitől a magunkfajta visítana, el nem viselné a csiklandást, de ők meg sem rezzennek. Megszokták, és a már minden mindegy fatalista nyugalma árad a tekintetükből, ajkuk cserepes, hasuk puffadt, és várják a halált. Évszázadok, évezredek okozták, hogy ez így legyen, s azzal, ha repülőről szeretetcsomagokat dobálnak közéjük, nem változik semmi.

A sorssal nem lehet szembe menni, és, mintha a mi cigányaink is ilyen beletörődő lemondással viselnék már az életet, mert ez volt a sorsa az apjuknak, a nagyapjuknak és a nagyapjuk nagyapjának is. Van ez a népcsoport, amelyet évszázadok óta elnyomnak, lenéznek, megaláznak, leköpnek és olykor megölik őket, az ilyen már nyomot hagy a génekben is, mint ahogyan az éhezésre is emlékezik a test. No most, azon járni győzelmi csűrdöngölőst, hogy ez így van, és Horváth László, fideszes képviselő ezt teszi, az aljasságnak meglehetősen mély bugyra, mentségére felhozható, de meg nem bocsátható egyszersmind, hogy neki halvány fogalma sincs arról, mit cselekszik.

A gyöngyöspataiak tehát félelemből vagy megszokásból hallgatnak, aki még bír némi öntudattal, átmenetileg ordít, aztán elcsendesül ő is. Most tesz minket a cigányaivá a Fidesz. Ha még olykor pislákol, bennünk az öntudat, háborgunk. Utcára megyünk olykor melegek, egészségügy, iskola, akármi miatt, belekiáltjuk a koszos levegőbe, hogy mocskosak takarodjatok, nem tűrjük, elég, aztán minden elcsöndesül. Ami elképzelhetetlennek tűnt előtte, megszokottá válik, a mindennapok részévé, egy idő után már nem is emlékszik az ember, hogy valaha másképp volt, s lehetne most is úgy. Falatonként zabálják föl az életünket, már futkosnak a legyek az arcunkon.

Egyre inkább hallgat a mély. Ezzel szemben a karmeliták erkélyén húzza a prímás, a Városmajorban pedig ütemesen csattognak a bakancsok mintegy ellenpontként a hallgatáshoz, amiből olykor a „csak a szél” félelmetes csöndje lesz. Ez történt tegnap velünk, és történik már tíz éve voltaképp egyfolytában, csak olykor leomlanak a díszletek. Én már kevés vagyok itt bölcs lenni, ezért hát Camus bácsihoz fordulok, aki így tanítja a magunkfajta halandót. „..Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő. De mindig eljön a pillanat, amikor nekünk kell a vállunkra vennünk…”

Kampec dolores C. – Várni

A vodka hamar elpárolgott, viszont a dolgát jól végezte, mert megakadályozta, hogy jégbe záródjék a falu, így Béla azon kapta magát, hogy már csak kettőt kell sóhajtania és itt is a tavasz. Viszont, hogy ez mikor következik be, nem lehetett tudni, amióta a Varázshegyen összekeveredett az idő, gyorsult, lassult vagy megállt gusztus szerint, Macondoban meg már köbe is forgott. Így hát nem volt sejthető, mi várható tőle, az sem, hogy mikor lesz tavasz, és az sem, hogy lesz-e valaha egyáltalán. Ennek csak a rigók lehettek volna a megmondhatói, akikkel Béla cimboraságban volt, jókat beszélgettek cseresznyeérés idején a fa alatt vagy a csúcsain, mert a madarak nem is embernek tekintették őt, hanem egy társalkodó faágnak. Viszont most nem voltak sehol.

A madarak elmondják nekünk, mikor jön a tavasz, írta az újság, és a rigók holléte ekkor derült ki, elmentek a városba celebnek, fotóztatták magukat meg illegették, címlapra kerültek meg videókra ebben az elátkozott modern világban, egyet-kettőt füttyentettek, a sok hülye ember pedig következtetett, kombinált, hogy most a rigó azt mondja, hogy mindjárt tavasz van, míg a másik meg, hogy jajj, hosszú lesz még a tél, pedig csak azt mesélték a szárnyasok, hogy nézzétek ezt a sok hülyét. Béla viszont, aki értett a nyelvükön, ott maradt magára a jégtől gőzölgő vodka fölött, és senki sem volt, aki megmondta volna neki, meddig kell még várnia a kikeletre, amit azért várt már annyira, mert öreg volt nagyon, és ezt ő maga is most vette csak részre.

A várakozás legocsmányabb fajtája várt reá, mégpedig az, amelyikről nem tudható, mikor lesz vége. Mert, ha akár ezer évet is kell viselni türelemmel, míg eljön, amit annyira akarunk, legalább tudjuk, hogy bekövetkezik, az időben elhelyezhetjük a sövényt, jelzőkarókat, gátakat, míg azonban ilyen fogódzónk nincs, akkor a végtelennel találjuk magunkat szemben, ami maga a halál. És mindezt a rigók okozták a rivaldafény miatt. Nézte hát Béla az árnyékok hosszát, a nap állását és a csillagokat, de csak a kémények pipáltak reménytelenül, a duplagyűrűsök sóhajtoztak és a bánatos szeműek klopfolták a húst kilátástalanul, mintha mindig ugyanez lett volna, és valójában ez is volt mindig, mert nem változott semmi sohasem.

Ekkor, a reménytelenség közepén egy alak jelent meg az utca végiben fekete ruhában és kalapban, bronzbarna bőrrel és illatosan, pálcával a kézben és termosszal a hóna alatt, nem jelenés volt és nem álom, hanem hús vér való, és Florentino volt az, don Floro másképpen nézve, aki túlélve és teljesítve a Ferminára való kilátástalan és végtelen várakozását, sőt beteljesítve a reménytelenség célját most Béla segítségére sietett, hogy megtanítsa módszeresen várni őt, ütemesen múlatni az időt. Kanyarogni benne látszólag céltalanul de úgy, hogy végső célunkat soha el nem feledjük, csak zsebre tesszük kissé hogy alkalmas időben vegyük elő, amikor jelesül Urbino doktor a nyakát töri, Béla esetében viszont kivirít a kikelet.

Pedig tudhatta volna Béla, hogy ilyesmire várni nem érdemes, várakozást pazarolni a tavaszra úri huncutság, a lusta feslettség, a lélek elteltségének bizonyítéka, mert várni másokra kell. Fermina Dazára vagy Madame Cauchat-ra, de ezt már Hans Castorp mondta neki, aki szintén megjelent a sétapálcájával, és akkor döbbent rá Béla, hogy mit akar tőle ez a két szerelmes bohóc, mit is beszélnek neki nagyképűen a várakozás tudományáról, mert amit mondanak, érvénytelen. Ha célja van az idő pergetésének úgy könnyű, ha a reggelit várjuk, a király halálát vagy a naplementét, az nem vaszisztdasz, fél lábon ki lehet bírni ezer évet, az az igazi kihívás, ha nem tudjuk, mire várunk és hogy az mikor jön el, sőt, ha el is jött, egyáltalán észrevesszük-e.

Mert a tavasz eljövetele mint kitűzött cél hazugság volt csupán, mert attól nem változik semmi. És ekkor, a reménytelenség elfolyása előtti utolsó pillanatban a cseresznyefa felől felhangzott egy eddig ismeretlen hang, mert ott állt maga elől kikötözve a vénöreg José Arcadio Buendia, és engedelmet kért, hogy beleszóljon a beszélgetésbe kifejtve azt: már számos alkalommal bebizonyította, hogy az idő körben forog, a várakozás gesztusa így értelmetlen, mert ami lesz, az már volt egyszer, ami volt, pedig újra lesz, semmi sem változik és az egész soha nem is ér véget. Már épp egymás torkának ugrottak volna ezek hárman, amikor a Szentháromság téren meglátták Liszt Ferenc ötvenhét éves hóembert, aki pont egy nőt hajkurászott, mire Florentino a maga elegáns stílusában zárta le a vitát azzal: hát, kérem, itt a tavasz.

Ottlik és a migráncsok

Szerencsére már azt is tudjuk, akinek fáj, hogy Ottlik (Kertész, Füst…) nem szerepel a NAT-ban, bánatával azon buzgólkodik, hogy migráncsokkal telepítse be a magyar hazát Felcsúttól a Cinege utcáig. Aki Szerb Antalt olvas, hazaáruló sorosbérenc, Németh Lászlótól pedig lehervadnak a nemzeti színű csillagok. Más nem következik a Fidesz közleményéből, amit, ha nem szégyell már most az összes degenerált pártkatona, akkor ez az ország tényleg elveszett, és a szalonnabőrkés, bő gatyás, ustoros horda martaléka lett véglegesen.

“A balliberális ellenzék kritikájában nincsen semmi új, a balliberálisok gyűlölnek és elleneznek mindent, ami a nemzeti identitást erősíti, hiszen ők nem a nemzetek Európáját akarják megőrizni, hanem egy bevándorlókkal teli, identitását vesztett Európát akarnak létrehozni, gyenge nemzetállamokkal, gender-iskolákkal, amelyekben a diákok se nemzeti, se nemi identitást nem kapnak. Mi nem ilyet akarunk.” – Ezt sikerült összehoznia a Fidesznek a NAT védelmében, ami közlemény így első ránézésre egyenértékű egy fasiszta elbődüléssel, midőn az organizmus gyomráig lelátni az eltátott száján át.

„…Mondom, leszoktunk a káromkodásról még tizenhárom éves korunkban, talán azért, mert eleinte humorosnak tartottuk, hogy finoman beszéljünk, vagy talán dacból, ellenkezésből, vagy valamiféle művészi egyensúlyérzék késztetett rá vagy éppen kontár eredetieskedés – nem tudom; nem határoztuk el soha tudatosan, egyszerűen csak ehhez volt kedvünk, s akár a lázadás szelleméből fakadt, akár valamilyen ellenpontozásnak szántuk ösztönösen, erről soha nem esett szó köztünk. Igen, csakhogy én az utóbbi években egy kicsit visszaszoktam megint a trágárságokra a festők közt, meg egyáltalán, a fiatalok is így beszéltek mindenütt; egyszóval illedelemből káromkodtam újra, hogy alkalmazkodjam a többiekhez, s még csodálkoztak is rajtam néhányan, mint akiről váratlanul kiderül, hogy folyékonyan beszél egy idegen nyelvet, szinte hibátlan kiejtéssel, de persze azért mégsem úgy, mint az anyanyelvét: holott nekem volt ez az anyanyelvem, és most, negyvenöt éves koromban az ő kedvükért és az ő kissé hibás kiejtésükkel kezdtem újra beszélni, puszta udvariasságból. Szeredy Daninak azonban, aki mindezt tudta, és nevetett, csak mordultam egyet dühösen, halk torok- és ajakhanggal, “Mb!” vagy “Hmp”, de a hiteles, eltéveszthetetlen, valódi kiejtéssel, s ő értette, hogy mit akarok mondani…”

Ez Ottlik, ilyen az Iskola a határon, aki tehát ezt olvassa, azt szeretné, ha a nagymamáját megerőszakolnák a turbánosok, és őszintén szólva nem látom be, ezt a delíriumot miként lehetett összehozni. Bizonyára úgy, hogy nagyon akarták, ekkor viszont felvetődik a kérdés, hogy az aljasságnak vannak-e fokozatai, vagy elég csak azt mondani, Fidesz-KDNP, és máris előttünk áll az iszapos mocsok maga. Másrészről pedig eszünkbe jut például Németh Szilárd fizimiskája, malacszemei, a velős pacalja, és máris megértünk mindent. Németh Szilárd nem kompatibilis Ottlikkal, ennyi az egész.

„…Aki még nem tudott róla, ám tudja meg: hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit. Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsony. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja s a szorgos angyalok nyomban aláindulnak velök a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönn karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja ezt mindenki…”

Ez a szövegrészlet Wass Albert Magyar karácsony az égben című dolgozatából való. S hiába mutatnék rá a két idézet elképesztő minőségi különbségére, fideszest ilyennel meggyőzni nem tudnék, mert neki ez az utóbbi tetszik a pátoszával és révedezésével, a falvédős nívójával együtt. Tehát Wass Alberttel nemcsak az a baj, hogy fasiszta briganti – az is –, hanem, hogy szar író. Ezt a nemzeti pátosz el nem takarja, ám annak bizonyára elég, akinek a horizontja kimerül az isten, haza, család ordításában, és már helyben is vagyunk.

Amikor Niedermüller mondta, amit szerencsétlenül mondott, ezeknek az erkölcsi nívójáról beszélt, amikor pedig ránézünk arra, mit tartanak irodalomnak az igazi helyett, az intellektusuk is előttünk bicsaklik meg. Hogy ezt számításból, vagy esztétikai neveletlenségből teszik, valójában mindegy is. A nyelv a gondolkodás tükre, s ha annak finomságait, elhallgatásokat, utalásokat, asszociációkat nem értjük, hanem csak a jelszavakat bármilyen Wass Albert-es csöpögő pátoszba és giccsbe csomagolva, az azt jelenti, hogy agytekervényeink kezdenek kisimulni.

Most cizelláltan mondtam azt, hogy bunkók ezek, cseszmeg. És voltaképp ennél nagyobb baj nem is érhet minket. A kultúránkat készülnek elveszejteni, lecserélni valami nemzeti pántlikába csomagolt szarra, s ha van nemzethalál, akkor ez az. Ezek súlyos szavaknak tűnnek, de a helyzet is az. Ezzel, hogy fölkerült a stigma a magyar irodalom javára, hogy aki ahhoz ragaszkodik, az migráncssimogató, olyan rubikonhoz értünk el, amit, ha átlépünk, ha engedjük, hogy átlépjék, tényleg nem lesz visszaút. És még most is nézegetjük csak a koszos köldökünket.

Epistula encyclica, avagy Ferenc válasza a CÖF-nek

Krisztusban testvéreim, gyermekeim, bárányok! Magatokat és hazátokat féltő buzgó, óvó aggodalommal fordultatok hozzám „Támadás alatt áll a magyarországi keresztény közösség” felkiáltással, és azzal a kéréssel, hassak oda, hogy Niedermüller testvérünk a jövőben ne támadja keresztény közösségeteket, hazátokat és önmagatokat. Mellékeltétek vélt eltévelyedésének szövegét, mint ami támadja közösségeteket és létében veszélyezteti azt.

„Hogyha megnézzük azt, hogy mi marad, ha lehántod ezeket a gyűlöletvalamiket (ugye, fölsoroltuk: a nem magyarok, a mások, a migránsok, a romák, a “nemtudoménmik”), akkor ott marad egy rémisztő képződmény középen, ezek a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak – meg azért nők is vannak közöttük. (…) Ez azért borzalmas, mert ha megnézzük, hogy a világon mindenütt az úgynevezett fehér nacionalisták miből állnak össze: ebből, mondom csöndesen nektek.”

Ezt mondta Niedermüller testvérünk, s arra kértek, leljem meg benne a gonoszt, s ha lehet, exorcizáljam őt, ami nehézségekbe ütközik. Nem látom benne a Sátánt, hivatalom nem televíziós távjósda, én pedig nem vagyok Uri Geller, pedig bár lehetnék. Azt kéritek, hogy védjem meg a hitet (lumen fidei), én pedig, hogy tanuljatok meg olvasni, s hogy rámutassak óhajom valóságára, elsőként megkérdem tőletek, nacionalisták vagytok-e. Niedermüller testvérünk ugyanis róluk értekezik, s ha bánt benneteket a szava, az beismerő vallomás.

„Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni! Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztalni! Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni!” (Lukács 6,37) – hozom ide engesztelő példaként mindkettőtök számára, számotokra ,azonban ugyanőtőle: „Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Lukács 6,41). Ezzel pedig csak arra utalok, hogy egyik tagotok, a Bayer nevezetű mit mondott rólam.

Szó szerint: „Ne képzelje azt, hogy amit ő mond, az isteni kinyilatkoztatás, egy hülye, ostoba politikai vélemény, és ekképpen is kell hozzá viszonyulni.” – mondta Bayer tagotok és testvéretek, s innen kérdem, akkor, ha elítélném is Niedermüller testvérünket, mennyire vennétek ti azt komolyan, mert, hogy szintén Bayer tagotokat és testvéreteket idézzem, aki engem argentin libsinek és derék, liberális, genderben hívő vén marhának titulált, mit vártok akkor egy ilyentől, aki nem méltó hozzátok.

Hacsak nem, mint emlékszem egy hazátokbéli mondásra, amely szerint a más farkával óhajtjátok verni a csalánt, ez pedig nem hitbéli kérdés. Erre szintén a Szent Biblia szavaival utalok, „Vajon a vak vezethet-e vakot? Nem esnek-e mindketten verembe?” (Lukács 6,39). Másrészt engem, mint igazságtevőt megszólítani sem keresztényi cselekedet, ezt Istenre hagyjuk, mert „De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.” (Mózes 2,20).

Így hát, testvéreim, tartsatok önvizsgálatot, mert ugyaninnen (Mózes 2,20) volna mitől tartanotok: „Ne ölj, Ne paráználkodjál, Ne lopj, Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot, Ne kívánd a te felebarátodnak házát, Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.” – mondta a próféta, s erre utalva kell megkérdenem, honnan volt pénzetek drága bélyegre és cifra levélpapírra.

Visszatérve Niedermüller testvérünkre, a Szentszék idézett kijelentésében nem látta meg a gonoszt, rátok tekintve pedig emlékeztetnék arra, amit Jézus a hegyi beszédében mondott: „ne aggódjatok tovább” (Máté 6:25). Mégpedig különösen azért, mert az állandó aggódás felőrölhet minket, és oda vezethet, hogy elveszítjük az Istenbe vetett bizalmunkat. Pál apostol a hit hiányára úgy utalt, mint ’a minket könnyen behálózó bűnre’ (Héberek 12:1). – erről volna szó aggodalmatokra tekintve.

Összegzésül, és utalva arra, hogy milyen hátsó szándékkal fordultatok hozzám, emlékeztetnék, hogy Pál apostol joggal figyelmeztetett a következőkre: „Vigyázzatok, testvérek, nehogy bármelyikőtökben is hitetlen, gonosz szív fejlődjön ki valaha azáltal, hogy eltávolodik az élő Istentől” (Héberek 3:12). Értitek tán, s remélem ezzel világos az is, miért nem megyek hozzátok, úgyhogy hagyjatok békén az ökörségeitekkel, pupákok. Csá: Pope Franciscus, Vatikán, 2020, február 6.

Honeybeast, Legyen tánc

 Az Agora MSH nézőterét ugyan nem sikerült ezúttal megtölteni a vasárnap esti koncertnek, de a színpadot megtöltötték élettel az előadók.

További fotóim ide kattintva láthatók.


A Szegedi Kortárs Balett
 táncosaival színesített koncert, hihetetlen jól összeállított, felépített majd két órás műsor volt. Különleges fényekkel, jó hangzással. A fellépés után azonnal közönségtalálkozó, fotózás dedikálás. Nagyon szépen egyben volt az este ez biztosan állítható. A mindig mosolygós Zsófi pedig szívvel lélekkel dalolt a táncosok közt, és adott egy kellemes vasárnap estét a közönségnek.

  

  

További fotóim ide kattintva láthatók.