Kormányunk ormányoz

Tegnap két hír föstötte rózsaszínűre a tajtékos egemet. Most, hogy a kórházakat utolérhetetlen szakmaisággal smasszerek, fakabátok vagy zupás őrmesterek dirigálják parancsnoki minőségben, a lehető legjobb minden. Ez okozhatta, hogy kettő közülük, a Korányi és a Szent László elkezdett SOS jeleket küldözgetni, akárha Titanic, hogy nincs elég orvos, ápoló, ha máshonnan küldenének hozzájuk, SOS. Máshol sincs, veszett fejsze nyele. Még ennél is szebb, hogy ugyanők azt is mesélték a szikrázó távírójukkal, nincs elég lélegeztetőgépük, nem tudják oxigénnel ellátni az arra ácsingózó betegeket, ami delikát.

Mivelhogy lélegeztetőgép nagyhatalom vagyunk. Vettünk – állítólag – háromszáz milliárdért tizenhatezret, de ezek csak úgy hömbölöghetnek Isten szent ege alatt valahol. Ugyanis kormányunk két és félmilliárdért készül nekik raktárat építeni, hogy legyen hol porosodniuk, mint a Dájcstomi belépetőinek. A Korányiban és a Szent Lászlóban rosszkor fuldokolnak a népek, nincs honnan vételezni lélegeztetőt, mert nincsenek raktárban. Majd, ha ott lesznek, a raktáros ki tudja utalni, addig pedig a nyavalygó betegek tárják szélesre az ablakot, onnan is lehet oxigént nyerni bőséggel. De ezek el vannak kényeztetve.

Csak a gép, csak a könnyebbik út. A stramm magyar dolgozzon meg a zoxigénért, nem csak elvárni, hogy a szájába röpüljön, mint a sült galamb. Én kérek elnézést, de módfelett felhorgadós lett a lelkem, mert és ugyanis még a fülemben cseng a kedves vezető diadalmámora, miszerint: „Állig felfegyverkezve várjuk a vírus második hullámát, okosabbak vagyunk, mint voltunk, mert van tapasztalat. Márciusban csak néztünk ki a fejünkből, hogy mifajta vírus ez, honnan jött. Most már azért sok hónapnyi tapasztalat is van a hátunk mögött, meg van egy nemzeti konzultációnk is.” – Anyád nuniját, fogalmazhatunk igen visszafogottan.

Egyébként a konzultációjából tegnap Hadházy és csapata épített falat az erkélye alá, amiket fáradságos munkával cipeltek fel oda, hogy aztán kukásautóba tegyék, kijelölve így is túlbecsült értékeit. Most, amikor az említett kórházakban gép híján fuldokolnak a betegek, tegyük fel a jámbor és helyénvaló kérdést, kinek a zsebében van a gépekre a dolgozóktól elvett háromszáz milliárd, és kiébe kerül a raktározásra megcímkézett kettő és fél. Valamint, hol vannak a gépek, ha vannak, és ha mégis léteznek netalán, nem akad egy elcseszett logisztikus a tábornokok között, aki ne a határon túlra küldözgetné ezeket ajándékba, hanem esetleg a magyar kórházakba is juttatna.

Mindenki megnyugodhat: ha elkapja ezt a betegséget, meg fogjuk gyógyítani – jelentette be Orbán szerdán, azután, hogy előző nap nyolcan haltak bele Magyarországon a koronavírus-fertőzésbe. Orbán kormányzásáról ez a két, tegnapi lélegeztetőgépes hír mesélte el nekünk a lényeget. Megmutatta, milyen is: semmilyen. Folytatjuk, lopunk. Ilyen. Eleddig nem vagy átvitt értelemben került ez emberéletekbe, most már konkrétan és tevőlegesen is. Egy nyár nem volt elég a várható második hullámra felkészülni, iskolák, kórházak, mentők állnak tanácstalanul vagy gebednek bele a munkába, kormányunk pedig küldözgeti a győzelmi jelentéseket.

Ha volt nap, ami megmutatta, Orbán és a kormánynak nevezett seggnyalói alkalmatlanok, akkor a tegnap az volt. Az ország pénzügyileg, gazdaságilag, egészségügyileg, oktatásilag, kulturálisan és morálisan romokban hever. Németh Szilárd a kerítésnél szaval a migránsokról, Szijjártó újabb vasutakról álmodik, Rogán pedig a volt nejének utal hetven milliót a pénzünkből. Ezek is az elmúlt huszonnégy óra történései, s mindeközben arra képtelenek, hogy egy nyüves lélegeztetőgépet fuvarozzanak a kórházba a fuldokolva haldokló magyarnak. A rezsim elérte a legalját, bár ilyet kijelenteni felelőtlenség. Lesz még lejjebb.

Semjén stiklijei

Úgy általában: Semjén ül hosszú méla lesben, és várja, hogy jőjenek a kereszténység ellenségei, akik, illetve amik (a tuggyukkik, összeesküvések, sorosok és rézfaszú baglyok) támadják a vérbő hívőket mindig is és egyfolytában. Neria maga a pokol a keresztények számára, mint tudjuk. Semjén ontológiailag keresztény vadász, akinek vannak stiklijei. Például helikopterről puffantja le más keresztények házi rénszarvasát, s ha ez szóba kerül, akkor vértanúnak képzeli magát, akit Gyurcsány épp az oroszlánok elé vet. Semjénhez képest Micimackó a tiszta ész bajnoka, és magunk közt szólván csinosabb is.

A KDNP frakciója Máriapócson zarándokolt a napokban, ahol is a párttagok nem Isten, hanem Semjén Zsolt felé fordultak figyelmükkel, szellemükkel, aki erkölcsi útmutatót tartott-adott nekik, egyben felhívva a figyelmet a mindenütt jelen lévő ellenségre is. Szónoklatában (prédikációjában) arra hívta fel Krisztusban testvéreit, ha egy kereszténydemokrata politikusnak vannak stiklijei, akkor az nemcsak a pártjának, de magának az evangelizációnak, az evangéliumnak, a kereszténységnek is árt. De nem tudjuk, mit ért stikli alatt a pártelnök, miniszterelnök-helyettes, ilyképp azt sem tudjuk, ő árt-e a pártjának.

Nekünk mindenképp. Apró kis stikli, hogy Semjén Zsolt, amikor a parlamentben tárgyalták a trafikmutyi 2.0 törvényt, Orbánnal együtt fölzabálták az esdeklő tüntetők csokiját, velük, kéréseikkel nem törődtek, a törvényt megszavazták, szabad utat adva a lopásnak. Ha mindezt szóvá teszi az ember, támadja a keresztényeket, mert Semjén a zarándoklaton megemlítette tettestársainak, “az, hogy valakit támadnak, nem azt jelenti, hogy valóban erkölcsi stiklijei vannak, hanem azt jelenti, hogy annyira hatékonyan képviseli a keresztény értékeket, hogy a kereszténység ellenségei ellenségnek tekintik, és ezért támadják.”

Megtudtuk egyébként, hogy a sajtó mindenféle kitalált dolgokkal molesztálja a szent életűeket. Ilyen volt az is, amikor pár éve hivatalosan a KDNP két politikusa Oroszországban járt, a delegáció azonban öt tagból állt: Semjén Zsolt, Semjénné Menus Erzsébet Gabriella, Harrach Péter, Harrach Péterné Nagy Csilla, Ujvári Sándor. A családi kirándulást közpénzből finanszírozták, amennyiben a konzul pénze, amit a „delegációnak” adott, közpénz. Az, csak elpárolgott efféle jellege. Nem tudjuk, ez stikli-e, vagy csak a kereszténygyilkosok szerint elítélendő cselekedet.

Illetve bizonytalan, hogy szintén a keresztények ellenségei tekintik ellenségnek Borkait és Kaletát, vagy csak a tetteiket ítélik el, azok is stiklik-e, vagy sem, ordenáré immoralitások vagy játszási csupán. Bűnösök-e ők akkor vagy ártatlan bárányok, akiket a kereszténygyűlölők pécéztek ki maguknak és találták ki a róluk szóló históriákat. Nem ártana megvizsgálni Isten előtti jóságukat akképp, ahogyan a Gyalog galoppban állapítódik meg a bűn boszorkány, fa, kacsa kontextusban, s hogy mi lebeg a vízen. Ekkor kiderülhet, hogy kitalált dolog-e a stikli vagy sem. Ilyen egyszerű az eljárás, ősrégi és megbízható.

Viszont a szent életű bevetette párttársainak a nagyágyút, miszerint “Isten előtt tisztességesnek kell maradni egy keresztény politikusnak”. Semjén téved, Isten előtt en bloc minden embernek tisztességesnek kell, kellene maradni, különben elkárhozik a veszendő lélek, de a legjobb, ha maga előtt marad az, amit a köznapokban úgy hívnak, bele tud nézni a tükörbe. „Mint elárvult pipere-asztal, mint falnak fordított tükör, olyan a lelkünk, kér, marasztal, valakit, ki már nincs velünk…” – írta a hitetlen istenhívő Ady Lédának, amikor szakított vele (Valaki útravált belőlünk). Csak úgy képként ide Isten, tükör, kép összefüggésekben.

Hogy Semjén Istent és a tisztességet egy lapon említi, abból a tetteit nézve folyományok fakadnak, úgymint: vagy hitetlen, vagy tisztességtelen, vagy pedig nem keresztény. Vagy mindhárom egyszerre. Régen – vagy soha – nem volt olyan, hogy Semjén pártelnök, miniszterelnök-helyettes értelmeset mondott volna, de ez a mostani a bokréta a hülyeség kalapján, ezzel a keresztények ellenségeinek az ellenségeivel, ami már majdnem dialektika. De nem a nemesebb fajtából. Egészen köznapi szavakkal is tudnék ítéletet és értékelést adni róla, de akkor meg azt mondaná a publikum, hogy mocskos a szájam, és igaza is lenne. Ezért az átkokat ráhagyom a nyájas olvasóra.

A szabadság részeg mámora

Balázs Péter a színészet Nagy Ference. Mert míg utóbbi azt jelentette ki, hogyha az uraság rendel tőle zenét jó pénzért, akkor ezt el kell fogadni, a színész pedig – mint emlékezhetünk – ennek oly jó része lenni lefetyeléssel sündörgött a hatalomhoz. Mindketten feladták a személyiségüket, egy csavar lettek Orbán gépezetében, és innen már nincs megállás. Ha zsebre teszik a júdáspénzt, azt meg is kell szolgálni, s ha esetükben nem lenne röhejes ez a kifejezés, akkor azt mondhatnánk, meg is szolgálják becsülettel az utolsó sestersiusig.

Így csúsznak egyre lejjebb a mocsárban. Ezek ketten saját magukra rakták fel a bilincset – és még mennyi ilyen önkéntes van –, és ugrándoznak a ketrecükben. Hogy jól érezik-e magukat, az egyéni lelkiismereti probléma. Az élni akarás vagy a jól élni akarás erősebb ösztön ezek szerint, mint a morál parancsa, habár esetünkben az látszik, hogy az immorális hatalom normáit teszik magukévá. Hogy ez gúnya vagy meggyőződés, az okozhat még dilemmákat, de olykor már gondolkodni sem kell ezen. Balázs Péter például egyértelműen megnácult.

Lehangoló nézni, hová jutott a nagy ho-ho-horgász, bár karakterszínészként könnyű cserélgetni a személyiségeket, ebben a legutóbbiban azonban, az Orbánéban teljesen megrekedt. Sőt, csúszik egyre mélyebbre. Amikor jól tartja őt a hatalom, és a pénztárhoz járul, már szólni sem kell, hogy egyszer majd kérnek tőle valamit, a szervilizmus fölzabálta azt az organizmust, amelyet Balázs Péterként anyakönyveztek valaha. Önként, dalolva, mondhatni kéjesen felel meg az elvárásoknak, amit mutatott már a hajdani oly jó része lenni elalélás is.

Manapság Vidnyánszkynak van itt az ideje. A mellette való kiállás a ki nem mondott kérés, és igyekeznek is a kis latrok becsülettel vagy becstelenül, ez nézőpont és erkölcsi alapállás kérdése csupán. Balázs Péter minden eddiginél messzebb ment, „bizonyos közéleti parazitáknak sikerülhet durva konfliktust generálni”, jelentette ki, és máris itt vagyunk a keresztény társadalom testén élősködőkön, ami szóhasználat a nyolcvan évvel ezelőtti zsidózás, És ma is az. Vidnyánszky is zsidózott, a kedves vezető pedig életterezett régebben. Ezek tiszta beszédek, ha sötétek is.

Aki így nyilvánul meg, tisztán beleáll egy eszmerendszerbe, és nem hajtogatja, hogy szabad. Mert érzi talán, hogy aljas eszmék fogja, bár ezt így bevallani soha nem fogja. Vannak viszont a szervilis hülyék is, mint tegnap Benkő Péter, aki ifjú korában oly jámboran és tiszta szívvel küzdött Jumurdzsák ellen. Más érdemeit nem nagyon találni a szakmájában, és ezek is elmúltak már. Benkő Péter ma egy szánni való öregember, aki boldogan ábrándozhatna a régi dicsőséges időkről, ehelyett a rezsim mellett tesz hitvallást ő is, és bár saját érdekében ne tenné.

Sok minden más mellett ez volt hallható tőle: „Fehér vagyok, heteró, és hiszek Istenben. A liberalizmusban nem. Én most érzem magamat szabadnak. Free Magyarország!” – Hogy valaki fehér, nem érdem, hanem állapot, hogy heteró az sem különösebben küzdelmes eredmény, hanem gének kérdése. Hogy ezzel kérkedik azonban, azzal megkülönbözteti magát mindenki mástól, aki nem ilyen. Benkő Péter kirekeszt, de nem tudja. Hisz Istenben: igyekszik még ezzel is kiválóságát igazolni, amiről ha gonosz volnék, megkérdezném, mikor kezdődött, nem véletlenül az elmúlt tíz évben-e.

Idáig szimpla seggnyalás, amit hallunk, a delírium csak ezután következik. Nem hisz a liberalizmusban a lelkem. De nem is kell, sőt, nem is lehet. A liberalizmus ugyanis nem hit kérdése, hanem létállapot, maga a derengő szabadság, a nagylelkű szemlélés és elfogadás, a megértés és a tolerancia, a segítés és gyámolítás, a szeretet. A liberalizmus a hit és Isten nélküli kereszténység, a nem kikényszerített, hanem belülről fakadó jóság. Benkő Péter ezzel szemben Istenben hisz, ezek szerint az ő útmutatásai szerint él, és ilyen ketrecből kiabálja, hogy szabad.

Benkő Péter egyáltalán nem tudja, miket beszél, de mondja. Hogy miért mondja, azt is tudjuk, beleült Orbán ölébe, és onnan, annak szorításából kiabálja a végtelen szabadságát. Ez rosszabb, mint Nagy Ferenc, aki bevallotta, pénzért nyalja a fenséges segget, Balázs Péter szintén, de pátosszá emelve a szolgaságot. Benkő Péter viszont önmagából fakadóan állítja be magát a NER-rel egynek lévőnek, valahogyan a kézcsókos öregasszonyok szintjén, ami már megvetést sem ér, csak sajnálatot. És akkor Esztergályos Ciliről még nem is beszéltem. – Úristen.

Manoya (& az É.G .) Remek muzsikusok sok szép dal az Agora teraszán

Az őszi Manoya & az É.G. sorozat második állomása Szombathely, az Agora MSH terasza.
A Dal a miénk akusztik sorozat utolsó szabadtéri rendezvényét sok szép dal, kellemes nyárvégi idő, jó hangzás, látványos fények jellemezték.
Galériám a képekre kattintva látható


A Manoya név mögött Hodosi Enikő dalszerző-énekesnő gitáron vagy zongorán komponált, többnyire mélyreszántó, balladisztikus, összetett üzenetű alternatív popdalai sorakoznak. Ez alkalommal Manoyát az ismert és igen elismert Éles Gábor gitárművész, tanár, zenész kísérte. Gábor egyedi gitárkísérete és már-már filozofikus hozzáállása teljesen új dimenziót nyitott a régi és új Manoya dalok előtt. Érettség, szabadság és sallangmentes, életszerű zenei ízek jellemzik kettejük repertoárját.


Galériám a képekre kattintva látható

Raktármesék

Na, gyerekek, ki keres a raktárkoncerteken? A zenészek vajon? Kicsit ők is, de csak azok, akik jók voltak. Mert aki nem lép egyszerre, nem kap raktárkoncertet estére. Ismerjük ugyanis Nagy Ferenc Csótány téziseit a gazdáról, rendelésről, fizetségről, és még mennyi ilyen van nekünk: udvari muzsikusok, kintornások, zenebohócok, ha ezzel a bohócszakmát meg nem sértjük. Nos, ők raktárkoncertelhetnek, és mehetnek aztán haza a családhoz, hogy na, ki adta el a lelkét, hát az apuk, aztán egy-egy szárnyat, combot nyújtanak a kicsinyeknek.

Mert nem lehet mindenki hős forradalmár, mint a színészpalánták. Sajnálatosan. És most, hogy belekerültünk a történelembe szügyig, nézzük ezt a raktárkoncertes szeletét neki, miszerint ilyen címen hogyan köp a társadalom arcába a kedves vezető és bájos csapata. A nagy válságban 5,3 milliárdot szán a pénzünkből arra Nagy Ferenc Csótány öribarija, hogy a zenészeket megmentse (nótát rendeljen) úgymond. De, mint felskicceltem, nem mindenki részesül a kegyben, kézcsók kell előtte, illetve muszáj kitölteni egy nemzeti konzultációs ívet miheztartás végett.

Nem úgy van az, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, ahogyan a népi bölcsesség tartja. No most, ebből az 5,3 milliárdból (vérünkből és verítékünkből) 1,5 milliárd illeti az udvari dalnokokat, és akkor ott marad még 3,8 milliárdocska, hogy az kinek jut csirkeszárnyra, az a pöttyös labdát érő kérdés. Nos, hát perszehogy a cimboráknak, akik bonyolítják a dolgot. Ilyen NER-közeli cégek gyarapszanak ekképp. Építünk kétméteres kilátót, és rögzítjük telefonra a Csótányok óbégatását alkotmányos költségekkel terhesen, miközben szeretett népünk éhen veszik.

Mindez nem nóvum, nem is szenzáció, hanem a szutykos rögvaló, ahogyan a király menti meg a gazdaságot álnéven szabadítja el az inflációt, dönti hanyatt a GDP-t, extremizálja az államadósságot és más cuki kurvaságok, mert a család minden előtt. Megazisten. Ezt dobta nekünk a szerver, ami leállt a választáskor, és, hogy megnyugodjunk, ez a 3,8 milliárd ez bolhafing, ez egyáltalán nem is tétel, ami miatt megjegyzést érdemelt az a méterekre kilógó lóláb, hogy a megmentett muzsikus a harmadát kapja annak, mint az őt megmentő. Ez tankönyvi eset.

De hadd meséljem el a HVG esetét, ami orgánum, illetve újságírói egészen nagy naivan tudósítani szerettek volna egy ilyen raktárkoncert felvételéről, hogy mégis miként mennek ott a dolgok. Kíváncsiak, hamar megöregszenek tehát, de a NER tesz róla, hogy ez ne történhessék meg: „A vírushelyzetre tekintettel a raktárkoncertek zárt ajtók mögött zajlanak, azokon kizárólag a zenekarok, valamint a felvételen dolgozó szűk technikai stáb lehet jelen…a fentieken túl csak olyan sajtóorgánum vehet részt, akivel kizárólagos médiapartneri megállapodás született.”

Ezt a választ kapták, ezt vágták a képükbe, ami már olyan, mint a parlamentben, ahonnan számos orgánumok ki vannak tiltva, mert mindig a baj van velük, hogy egyfolytában csak kérdeznek-érdeklődnek. Hogy ne okvetetlenkedjenek, be sem mehetnek, így kell ennek lenni. A raktárkoncertet is, ahol a megfizetett bohócok húzzák a kedves vezető nótáját, csak a kiválasztottak, origók, prostisrácok, ilyenek láthatják, egymásra lépnek talpaik, kinyílik a pitypang és nélküled. Senki más ne nézze, hallja, mire és hogyan verik el a pénzét. Ez is egy szint, de a legalja.

Ebből a történetből megtudtuk tehát, minden zenész egyenlő, de vannak egyenlőbbek, a 888-as újságíró (bérnyalonc) vírusa másképpen – vagy egyáltalán nem – fertőz, mint a HVG-sé, és különben is mindenki bekaphatja. Nagyjából ez a viszonya a társadalom többségét kitevő mintegy nyolcmillió emberhez a NER-nek, a nevéből fakadóan így működve együtt, tehát sehogy. Kedveseim, ki vagyunk tiltva a saját hazánkból, és csak egy paraszthajszál választ el attól, hogy el is űzzenek. Én maradnék azért, mert van még dolgom a világ ezen elátkozott szegletén. Ellenállni a gonosznak. Az.

Szopogassatok hypót

Azon elmélkedek épp lógázva a lábamat a föld pereméről a nagy üres semmibe, hogy jól elbújtam-é a strigák, vérnyulak és más veszedelmek elől. Kulacsomban kotyogtatom a hypót, ami, ha kívülről fertőtlenít, a gyomrot is tisztíccsa, kiűzi belőle a vírusot, akár a lelkünkből a gonoszt a bádogbános úr imáccsága. Mint kitetszik a dumámból, meg vagyok hasonulva, aminek ezúttal épp Varga Mihály az oka, és nem a sarki kocsmáros, hanem a pénzügyminiszter, aki eladta a lelkét Orbánnak.

Tegnap pedig ezért egy templom átadásán azt mondotta: „A kormány természetes szövetségesként tekint az egyházakra, amelyek jelentős szerepet vállalnak Magyarország szellemi és lelki megújulásában. Ezért segítjük az egyházakat abban, hogy közfeladataikat és közösségépítő szolgálatukat minél jobb feltételek között láthassák el.” Asztakurta gondoltam erre én, mi báncsa a Varga Misi szívét, hogy meghülyült, tán az, hogy slendriánul dolgozik.

Dől a lé az Unióból, az alattvalók a lelküket is odaadják a százféle és számolhatatlan adókban, az egyre kitartóan csökkenő államháztartási hiány pedig a soha nem látott magasságos egekben. A forint döglődik, bár ez ügyben Matolcsy is buzgólkodik, minden unortodox, Orbán pedig stadionra veri el a dellát, ilyenek. Varga Misi tehát szarul dolgozik, és persze hogy is dolgozna másképp, ha a pénzügyek helyett templomokat adogat át, és arra megy el minden energiája, hogy ott zöldségeket beszéljen.

Az egyház mint szellemi megújulás az maga az antagónia, mivelhogy szerepe szerint sem ezért van, hanem kétezer éves babonák gondozására. A lelkire pedig csak egy szavam van: Kaleta. Mint tudjuk ő mélyen hívő, vérbő díszkeresztény, a többit pedig ismerjük. És ismerjük enbloc az egész kompánia kereszténységét, a seggükből fújó böjti szeleket, meghasonulásom oka azonban nem ez a morális restség, hanem a tiszta észért való aggódás, miközben csípi a szemünket a tömjénfüst.

Eredendően nem volnék antiklerikális ürge, meghagyom a jogot mindenkinek, hogy abba zakkanjon bele, amibe akar. De, hogy a XXI. században, a szingularitás küszöbén kell a Descartes-féle (cogito ergo sum), illetve az tertullianusi (credo via absurdum) ambivalenciáján elmélkednem, és épp Varga Mihály miatt, nos, ez mellbevágó. Hogy miért megy el az esze az összes fideszkereszténynek, vagy inkább miért állnak bele a kedves vezető tisztán hatalmi érdekekből böfögött hagymázába, amit amúgy a Sátán sugall.

Ha már, és ugye. Mert van itt nekünk a hit, vallás, egyház szentháromsága, amelyek közül az első a legbensőbb magánügy, még ha olyanokat is eredményez, hogy Trump szerint iddogáljon az ember kézfertőtlenítőt. Aztán jön a vallás, amely mindezt meggyőződéssé, rendszerré és világnézetté emeli, továbbá az egyház, mint ennek az erőszakszervezete, a vallás állama palástos csinovnyikokkal, erdőpéterekkel, meg a többi hasonszőrű Isten katonáival.

Amikor Varga Mihály – Orbán nevében – kijelenti, hogy az egyházak a szövetségesei, akkor nem a hívőről beszél, Mária néniről az imától göcsörtös ujjaival, hanem a bíborban és aranyban kurválkodó Isten katonáiról, akikre annyi szükség van, mint a kórházparancsnokokra. Tehát semennyi. Amit most előadtam, az lehet panteizmus, de lehet akár ateizmus is, gusztus és filozófiai hajlam kérdése csupán. Egy a lényeg, semmilyen egyház nem alkalmas szellemi és lelki megújulásra.

Minden hit akkor kurvul el, amikor vallássá lesz, minden vallás akkor veszti el a hitet, amikor egyházzá szerveződik. Így, amit ma magunk előtt látunk a Varga Mihály által felavatott templomban, az istentagadás, másképpen cirkusz. De tudjuk, az kell a népnek, olykor Rómára gondolva vérrel elegyest. Ennyi csupán, és most önszántamból indulok a máglyára, vagy inkább gyújtok rá egy cigire kávét szopogatván a fideszistáknak annyit üzenve Marquez Ursulájával: ha meg kell hülyülniük, hülyüljenek meg maguknak.

Mert ugyanis a szekularizáció már kies hazánkban is lezajlott. És most, hogy Orbán, meg ez a Varga és az összes többi senkiházi állami feladatokat utalgat az egyházaknak, tömi őket pénzzel, hogy ne Isten, hanem Orbán igéjét terjesszék, a szekularizáció lebontásán fáradozik, ráadásul aljas módon. Kíváncsian várom egyébiránt az ellenzéki pártok megszólalását ez ügyben, mert erről mély kuss van. Ha pedig rossz szemérem miatt, akkor alkalmatlanok Orbán hatalmának megtörésére. Hiányzik belőlük a szellem szabadsága: anélkül pedig nem megy.

Nyáladzás

Varga Miklós biztosan nagyon szomorú volt szombaton, mert nem énekelhette el a Nélküledet Dunaszerdahelyen. A szebb napokat megélt Nemzeti Sport sírdogált emiatt, az, amelyiken az Alapjogokért hirdette világháborús szuronyokkal, hogy naggyá teszi a Kárpát-medencét, mintha valami lufi volna az, hogy lehessen vele gömböt fújni. Varga Miklós a DAC futballmérkőzésén volt hivatott óbégatni, de közbeszólt a vírus, ezért csupán „virtuálisan lehetett hallani az Emerton-díjas énekest” – hüppögött a Nemzeti Sport.

Ez a lap egy ideje úgy tudósít Dunaszerdahelyről, Csíkszeredáról, Eszékről és más idegenbe szakadt vérű városokban zajló sporteseményekről, mintha csak Lajosmizséről tenné. Az ottani csapatok mi vagyunk, akárha a Fradi vagy a Vasas. A Nemzeti Sport már rég visszafoglalta Erdélyt, főleg, mióta Szöllősi György, Orbán csicskája főszerkeszti. Kár érte, valamikor jó sportújság volt, ma azonban már csak pártlap, és ugyanúgy folyik belőle a takony, mintha Magyar Nemzet vagy Origo volna. Ez utóbbi is nyáladzott tegnap.

„Nyolcvan éve tért vissza Észak-Erdély az anyaországhoz” címmel tett közzé dolgozatot, megemlékezve arról a második bécsi döntésről, amellyel kies hazánk visszavonhatatlanul náci csatlóssá vált. Ilyet is lehet, mért ne lehetne, de mielőtt teljesen elalélnánk, ízlelgessük azt a nyelvezetet, azt a mentalitást, azt a világlátást, amit az Origo használ, és rögtön megértjük Vidnyánszkyt is a bocskaijában, érezzük mindeközben a tömjén illatát naftalinnal elegyest, előttünk áll az a világ, amibe Ady is belehalt, és bele fogunk mi is.

„Nyolcvan éve, 1940. szeptember 11-én délelőtt zászlódíszbe öltözött Erdély fővárosa, Kolozsvár. Az utcákat, sőt, a város határát is ellepte az ünneplő tömeg, megkondultak a harangok, és virágeső záporozott az erdélyi induló ritmusára díszmenetben bevonuló honvédalakulatok katonáinak fejére. A főtéren felállított karzaton személyesen Magyarország kormányzója, Horthy Miklós fogadta a bevonuló csapatok díszszemléjét, akinek az ünnepi köszöntőbeszéd közben elcsuklott a hangja a meghatottságtól.” – így kezdi az Origo a XXI. században.

Hogy ennek milyen ára volt, a II. Magyar Hadsereg kétszázezre a Nemzeti Sport-féle szuronyosokkal, a négyszázezer holokauszt áldozat, meg a többi nyalánkság a csatlósság miatt, az nem derül ki, midőn virágeső záporozik a díszmenetben bevonuló honvédalakulatok fejére. Tudjuk, hogy ma a gödrünkből kinézve és a Nélküledet óbégatva kellene fájni Trianonnak, de mielőtt elsírnánk magunkat, nem árt megjegyezni, hogy az sem történt volna meg az akkori elit nélkül, amely ugyanolyan volt, mint ezek a maiak. Általában mindig az elit volt az, amely az ország vesztét okozta.

Most sincs ez másként, ez a köldöknézés, amit most megmutattam, ez a takonyízű bokacsattogtatás ugyanaz, és ez sem vezet sehová. Voltaképp egyébként mindez magyarázat a kultúrkampfra is, illetve ez az egyetlen magyarázat rá. Ahol megkondulnak a harangok és virágeső záporozik a honvédalakulatok fejére, ott nehezen értelmezhető Kassák, de a relativitáselmélet is, az ilyenben tényleg idegen test az SZFE. A huszadik század elején a hirtelen kitáguló világ okozta a minden egész eltörött érzését, amit valahogyan fel kellett dolgozni, választ kellett találni rá.

Akkoriban Isten valóban meghalt, és ott állt az ember az idegenségben, amiben aztán úgy ahogy megtalálta a helyét. A magyar elitek nem kerestek választ, hanem elvonultak a tanyára murizni, és az ezer éves országban megszerzett ezer éves jogaikra hivatkozva döntötték romlásba az országot. És még mindig itt tartanak. Orbán kormányzása – vagy annak az imitálása – is azt példázza, hogy semmilyen válaszuk nincs a korra, amelyben élnek, csak az Isten, haza, család szajkózása, ami miatt Torgyán doktort is kiröhögték már, Isten bocsássa meg hatalmas bűneit.

Orbán annyiban ártalmasabb nála, hogy e mellé egyre inkább militánsabb, holott jó tudja, hogy a pár tankjával, a három repülőjével kitörölheti az arschát. De jó arról álmodoznia, hogy ő is ott állhatna Kolozsváron a virágesőben, miközben Semjén bevonul a lován, sőt arról is, hogy valami vezérféle lesz az Alapjogokért Központ által naggyá tett Kárpát-medencében, miközben Varga Miklós énekli a Nélküledet. És mindeközben láttuk őt tegnap az M1-en, ahol azt kellett volna előadnia, mit fog csinálni a vészben. Kiderült, semmit, mert a lufiskodáson kívül fingja sincs a világról. Ezt dobta nekünk a gép.

Egy óvodás naplója 16. – Emlékező mű

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma ünneplősbe jöjjünk, mer eljön hozzánk a képviselő bácsi meg a papbácsi, azér mer az udvaron fölavatjuk az emlékező művet, hogy nemzeti meg össze meg tartozás. Télleg, nem is tudtam, hogy emlékező mű lesz a homokozó melett, amit a Béla bácsi épittett már hetek óta, ilyen kövekből rakosgatott valami tornyot, itta a sört és izzadott. Meg szidta az emlékező művet, hogy mennyen az anyukájába, aki kitaláta. A Pityu meg is kérdeszte, hogyan menjen az anyukájába, aki kitaláta, de a Béla bácsi nem is felelt neki. A dadus aszonta, süket.

Ez az emlékező mű, mondom, ilyen kőtorony, meg a tetején egy rud, amin majd a zászló lessz, meg az oldalán egy tábla, hogy csók a Magyarország, meg menyország. Az Ibojnéni taláta ki hogy ez legyen rajta. Sokat dógozott rajta a Béla bácsi, aki a közös munkás itt, söpörni szokott, sarabóni, most meg épitti a tornyot. Aszonta a dadus, hogy tanár vót meg költő vagy filozófiás, most meg süket és sört iszva söpröget. Nemis öreg annyira, monta a dadus, csak megverte őtet a sors. Hol verte meg, kérdeszte a Pityu, de erre a dadus csak egy nagy kört tett a kezéve, hogy mindenhol, és mintha esírta vóna magát, de ez nem biztos.

Máma reggel az anyu odaatta a fehér inget meg a kantáros sötét nadrágomat, ami rövid. Jé, monta az anyu, mennyit nőtté a nyáron, majd venni kell új ünnepélyes nadrágot, de máma még jó lesz ezeknek. Kérdeztem, hogy kik az ezek, de az anyu is csak úgy körözött a kezével, mint a dadus, amikor mutatta, hogyan verte meg a Béla bácsit a sors. Csinossan mentem el az oviba, az emlékező mű készen volt a rudjáva meg a tábláva rajta, a csóka Magyarországgal, meg, hogy Timpanon, meg, hogy nem. Nem, soha. Ott vigyorgott már a képviselő bácsi, a papbácsi meg egy fényképező ember is.

Sürögött meg forogott, az Ibojnéninek láccott mind az összes foga a boldogságtól, rendezgetett minket sorba, a Kisböske meg megin kezdett pityeregni, hogy éhes, hogyő nem is reggelizett. Énekeltünk azér éhessen, és a képviselő bácsi beszélt, hogy Kálmán medence, nem, meg zet, Timpanon és haza. Úgy beszét, hogy fönnakatt a szeme, ordittott, a fényképező ember meg fényképezett. A papbácsi áldást osztott meg sprickolta a szenteltvizet, imátkosztunk, asztán Béla bácsi fölhúzta a zászlót. Sötét nadrágba vót, de szőrössen, és valamit motyogott a húha anyájukról, de csak a foga között. És végül lobogott a zászló a kőoszlopon a tábla fölött, hogy csóka Magyarország, Timpanon.

Monta még a képviselő bácsi a migráncsokat is, hogy azok is sorakozva jönnek, meg szentistvánt is, hogy nem értettem, a szentistván-e a migráncs, vagy mi van, mer Szüz Mária is volt meg család, nemzet, gyarmat és nem leszünk. Nem értettem az egészet, a Pityu se, de annyira, hogy nem is rosszalkodott, hanem tátva volt a szája neki egésszen. A Kisböske meg ordittott persze, én is ordittottam volna szivessen, de az anyu aszt monta, legyek jó. Jó voltam. Csak Béla bácsi nézett nagyon furcsán, pedig, ha süket, nem is halhatta a migráncsokat, se a szentistvánt. De néha megrándult a szája neki.

Mindeggy, elmúlt ez is, de még nem mehettünk, pedig éhessek voltunk. A képviselő bácsi, a papbácsi meg az Ibojnéni fényképeszkettek, átak ott az oszlop mellett, a fényképező bácsi monta nekik, hogy ide meg oda, fogják ezt meg nézzenek erre meg arra. Körbefényépeszték az egész oszlopot, Béla bácsi meg közbe rakotta a szerszámait, szórta bele a talicskába, hogy döngött, kopogott, és tóni keszte a talicskát, ami úgy nyikorgott, hogy elröpültek a galambok is. A dadus kézen fogta a Kisböskét, hogy egy szelet kenyérrel állittsa el az ordittást, a fényképező villogott, és Béla bácsi is már a sarkon nyikorgott, és én is gondótam, hogy na, vára dömperemmegyek.

Egyelés

Az egyelés – és mert csudálatos a nyelvünk –, más vidékeken fiókolás vagy fattyazás kertészeti művelet, amely során növényeink egy részét megöljük, hogy a többi, az amúgy is életképesebbek, strammabbak jobban fejlődjenek. Ők kapnak aztán minden földi jót, a napnak sugárát, vizecskét és tápanyagokat, dúsulnak és gyarapszanak, míg a halálra ítéltek szemétre kerülnek, vagy fölzabáltatjuk őket az állatokkal. Gazda szeme hizlalja a jószágot, gazda keze gyilkolja le őket, akinek nincs semmije, az annyit is ér, illetve senkit nem hagyunk az út szélén.

Dehogynem.

Vészekkel terhes időket élünk, a jódógos, jómunkásemberek veszítik el az állásukat sorra, pedig a kedves vezető nem győzi pénzzel tömni a magyar tőkésosztályt, akik a cimborái. A válság címén milliárdokat tesz a zsebükbe, hogy foglalkoztassák a jódógos jómunkásembereket, de azoknak eszük ágában sincs az ilyesmi, következésképp nő a munkanélküliség. A munkanélküliek munkanélküli ellátást nem nagyon kapnak, ha szerencséjük van, három hónapig, utána a hatalomtól – ami maga Orbán – föl is fordulhatnak az út szélén vagy a közepén, egyre megy.

Kikerülnek a rendszerből, nem mutatja őket a statisztika, és lehet mellett döngetni a munka alapú társadalom teljes foglalkoztatásáról. Aki szegény, az a legszegényebb, akinek nincs állása, nincs pénze, akinek nincs pénze, nem fizet tb-járulékot. Aki nem fizet tb-járulékot, Neriában megdöglik. Eddig ha ugyan új csípőre nem is volt jogosult, de, ha a kátyús járdán kitörte a lábát, begipszelték neki. Januártól nem. A sürgősségi ellátás eddig ingyen volt, jövőre meg kell fizetni, vagy, ha tudod, hogy nem lesz rá pénzed, megmondod, s akkor ellátatlan maradsz.

Járkálhatsz törött lábbal.

Élvezheted a sztrók minden örömét, feredőzhetsz az infarktus gyönyöreiben, ha nincs pénzed, fölfordulsz. Az orvosnak kötelessége tájékoztatni a beteget vagy a hozzátartozóját, hogy mennyibe kerül majd az ellátás, amelynek összegét utólag, a NAV számlájára köteles befizetni a beteg. A mókás nevű Emberi Erőforrások Minisztériuma, élén a tízparancsolattal gyógyító Kásler sámánnal még augusztus végén adott ki rendeletet arról, hogy a a sürgősségi ellátásért is fizetnie kell annak, akinek nincs érvényes tajszáma.

Ez nem egyéb, mint a társadalom egyelése – fiókolása vagy fattyazása –, amikor a satnyábbakat fölzabáltatjuk az állatokkal, hogy a többi gyarapodhasson. Adjuk a milliárdokat a cimboráknak, a többit belerúgjuk az árokba. Ez a rendelet a hajléktalanok, nincstelenek, a frissen lecsúszottak, egyre, többünk, nagyon sokunk endlösungja. Ez a nemzeti, keresztény Magyarország nemzeti keresztény kormánya, amely voltaképp halálra ítéli a legelesettebbeket: akinek nincs semmije, az annyit is ér. Szó szerint vehetjük immár Lázár elszólását, minden kiderült.

Műveljük kertjeinket.

Mindeközben Polt ügyész szerint Szijjártó jachtozása nem bűncselekmény, az OLAF szerint pedig – közérthetően fogalmazva – Magyarországon lopják el a legtöbb uniós pénzt. Ennek fényében nem lennénk teljesen igazságosak, ha nem mesélnénk el a magyar endlösung azon lehetőségét is, hogy hitelben is megmenthetik a nyüves életünket a doktor bácsik – vagy nénik –. Mert ugyanis, ha vértől fuldokolva és bugyborékolva mégis kérjük az életmentést, azt utána a kiszámlázzák, és a NAV-nak befizethetjük, egy kérdéssel fűszerezve: ha tb fizetésre nem futotta, arra hogyan fogja.

Vagy így, vagy úgy, de ledarál minket kies hazánk, de nem ártana tudni, hogy ennek nem kellene így lennie. Egy társadalom működése többnyire konszenzusokon alapul. Ez a konszenzus pedig lehetne az is, hogy a tolvajokat büntetjük, nem a szegényeket, ehhez viszont még nagyon sok tennivaló áll előttünk. Elsőként, hogy rádöbbenjünk végre, nem Orbán világa a lehető világok legjobbika, sőt, épp ellenkezőleg. S ha ez sikerült, megfordítható az egyelés: a nagy, dagadtakat vágjuk ki, hogy a kisebbek életben tudjanak maradni. A fejéről a talpára, mint Marx és a dialektika.

Bad trip

Jól behatárolhatóan az volt a pillanat, amikor megkezdtem az utazást, amikor megjelent a monitoron a kedves vezető képe, amelyen egy John Deere traktoron ücsörög a stadionja tövében, alatta a felirat: „Délutáni fusi. Nálunk a Puskás Akadémián mindenkinek mindenhez kell értenie.” – Mindehhez tegyük hozzá, hogy épp Roisín Murphy kisasszony Pure Pleasure Seeker című zeneszáma ordított a szaxofonjaival, amelyek ilyen gőzgép-hangot adtak ki, a fejem pedig Vidnyánszkyval volt tele, aki épp telesírja a világot, miszerint a gonosz libernyákok bántják őtet.

Egy megvilágosodáshoz méltatlan volt a szituáció, de kivételes helyzetnek és tökéletes pillanatnak bízvást volt nevezhető Sartre Annyja nyomán, aki rend szerint akkor jelenik meg Roquentin úr tudatában, amikor ő meg a Some of thesedays nevű ragtime-ot hallgatja. S miközben elönti őt a hányáshoz közeli undor, azt határozza el, hogy létezése bizonyítására regényt kell írnia. A regények első szavai, félmondatai jelentősek, az enyimé az édesfaszom, így, felrúgva az akadémiai utasításokat, mert ez összegezte azt a létbéli állapotot, amibe a traktorista kép lökött.

És amelyet az internet elámult népe is használt, látva a kedves vezetőt a traktoron traktoristáskodni, amely ábrázolás feloldozást ad azon vádakra, miszerint nem komilfó Orbánt a Rákositól csent képpel ábrázolni, amelyen szerelmesen bújuk egy búzakalászhoz. Kiderült, dehogynem, önmaga tapodja efelé az utat, kommunikációjában, megjelenéseiben már echte személyi kultuszos a drága. Mert magunk közt szólván tényleg ki az édesfaszomat érdekli az ő koviubija, a karácsonyfás kukucskálása, a kolbászai, a demizsonja a vejével, meg most a traktor, hacsak a bávatag rajongókat nem.

Nekik viszont épp megfelel. De mondom, utaztam, ez egy trip volt már onnantól, s legott ’79-ben voltam Sopronban, ahol a Lokomotív Hotel diszkójában Csiszár Jenő, a dj ekképp üdvözölte a betóduló osztrákokat: „Üdvözöljük a burgenlandi traktoristákat” – így parasztozta le őket, nyomatta nekik a bóvli zenét, míg viszont nála, a Csengery utcai kanszobában rend szerint Blue not live-ot. Chick Coreát, vagy, ha vadulni akartunk, Jaggert hallgatunk egy kis jointtal. ’79-ben a kedves vezető még KISZ titkár volt és futballista karrierről ábrándozott, a fajtáját leparasztozó Csiszár pedig ma a nagykövete.

Fölfejlik azért az idő, ha az ember nekilát utazni, viszont, ha magához rántja őt a sors, akkor azt látja, hogy a kedves vezető hófehér ingben, farmerban lógó hassal ül a John Deere kormányánál a stadion tövében a térköveken, amitől teljesen valószerűtlen lesz az egész. Ha viszont komolyan gondolja ezt a imázst, akkor valami arra hivatott állampolgár föl is jelenthetné, mivelhogy a járműhasználat e módja jogtalan. A kedves vezetőnek ugyanis nagy valószínűséggel nincsen C+E típusú jogosítványa, ebből fakadóan jobb volna, ha maradna a szimpla gumicsizmánál.

Bántom én őtet mostan? Perszehogy, mert meg merek szólalni, szemben Vidnyánszky embereivel: „Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a Színművészetin minden diák és tanár egyetért azzal, ami most a Vas utcában zajlik? Miért nem szólalnak meg? Miért nem merik felvállalni a véleményüket? Ezek az igazán aggasztó kérdések.” – Ilyeneket mondott a magyar színjátszás koronázatlan ura, ami az utazás újabb bugyrait nyitotta meg így a traktorista kép mellé rakva. Sőt és viszont, a színművészet Döbrögije eldicsekedett azzal, mekkora rohadt nagy támogatottsága van.

Nevet egyet sem említett a támogatók közül, s így a John Deere-el együtt kibomlott a kipcsak tudat. Tíz éve vagyunk hatalomban, mindent elfoglaltunk, felforgattunk, elloptunk, viszont még mindig mi vagyunk a gyámoltalanok, akiket el akarnak nyomni. Sőt, vannak támogatóim, de nem mondom meg kik, meg tudom gyógyítani a Covid-ot, de nem mondom meg hogyan, ülünk a traktoron, amit csak az érthet meg igazán a szívével, akinek, illetve az unokájának magyarul fáj Trianon. Hát hol a jó édes anyám valagában vagyunk most már? Édesfaszom. Illetve medveanyám.

Ez itt Neria, ahol a kedves vezető fehér ingben mindenhez értve a traktoron fusizik. A fusi egyébként jelentése szerint engedély nélküli, adózatlan munkavégzés, amelyet általában a főmunkahelyről ellopott anyagokkal, és gyakran a vállalat eszközeivel, szerszámaival végeznek. Aki pedig mindenhez ért, az általában semmihez sem, és a mesealakok közül Mekk Eleket juttatja az eszünkbe, minden kontárok kontárját. Mondom, hogy egy nagy trip ez, de így utólag visszanézve nem is én vagyok az alanya, hanem az ország. És rossz álomnak is nevezhető az egész.