Kampec dolores CIX. – Kivirít a kikelet

Nézte Béla, ahogyan a légy megy bele a fénybe, és tudta, viszont nem látja soha már, pedig ez volt az a légy, akit öt perc alatt szeretett meg, mert önmagát szerette meg vele, meg az embereket is talán, a körötte bóklászó organizmusokat, a bánatos szeműeket, az olajos hajúakat, a duplagyűrűsöket és mind az összeset. A légy viszont odahagyta őt, ment bele a csalfa napba, s ahogyan Béla tárulkozott ki, most akként csomagolta be magát újra a magányba, s mondom, mindezt egy légy miatt, pláne kölök, akivel még a világ folyását sem lehetett jóízűen megdiskurálni, göcögni vicceken és siratni mindenek ostobaságát, hanem csupán az ápolás kötelme volt az a kapocs, ami egymáshoz fűzte őket arra a rövid időre, amíg a légy részegen Béla karján horkolt a cigipapír takaró alatt szétvetve mind az összes lábait. És úgy, hogy a szeme is nyitva volt pedig.

Ahogyan elhagyta őt a légy a korai és hamis tavaszban, másnap betört a hideg a faluba. A közmunkások szoborrá dermedtek, jégcsap lógott a füleikről, s ha mozdulni akartak vagy mozdultak is, úgy nyikorogtak, mint a zsírozatlan kocsikerék, a harang hangja megfagyott a levegőben és ott maradt félúton a templom tornya és a kocsma között. Soha nem lehetett volna gondolni, hogy a harang hangja egy sötétlila paca, mintha visszér volna akármelyik protkós lábán. A sikítás citromsárga villámként zuhant le az anyaföldre keveredve a tejfehér gőzökkel, ami vele együtt a szájakból kitódult. Egyáltalán, minden gőzölgött és pipált, a kémények, a kutyák szőre és a macskák sóhaja, a budi derítője, mindenből szállt ki az élet, hogy a fagyos levegőben merevedjen meg, hogy ilyet még soha nem is látott a falu, csak hallott hasonlóról régi és távoli időkből a világ végiről.

Amikor második napja tartott az iszonytató fagy, a pirkadattal föltűnt a falu határában az első pingvin, aztán rozmárok, jegesmedvék, és tódult be a faluba a sarkvidék faunája és flórája, zuzmók és mohák, szánhúzó kutyák és néhány eszkimó is. Csupa-csupa migráncsok, pogány kutyák, jöttek fölzabálni a keresztényi kultúrát. A bádogbános is, aki soha még ilyen menettel nem találkozott, ördögűzési varázsszereket vetett be, fokhagymát ilyeneket és úgy lóbálta a feszületet, mint valami szekercét, de hatástalanul. Trappoltak ezek a sarkiak be a faluba, a szüzek menekültek, a kutyák vonyítottak, s hogy, hogynem, a duplagyűrűsök meg pomádézták magukat, mert soha nem lehet tudni, milyen szerencse mosolyog rájuk, miféle friss és jeges szerelem költözik az ágyukba az uruk amúgy is rég kihűlt helyére.

Így élénkült meg a falu a fagyban, ki menekült, ki merengett, a sarki menet viszont ügyet sem vetett sem a bádogbános fokhagymáira, sem a duplagyűrűsök elkent rúzsára és lukas ünnepi harisnyájára, jól láthatóan a menet semmit sem akart a falutól, csak átgyalogolni rajta. A falu csak legyűrendő távolság volt, akár egy bucka a hóhalomban, kerülendő lék a jégen, így és erre rádöbbenve nem is az volt a baj már, hogy erőszakot tesznek a magyar keresztény kultúrán és szüzeken, hanem, hogy tudomást sem vesznek róla magunk közt szólván. Mintha nem is volna a templom tornya, a szentháromság szobor, egyáltalán semmi sem, és ekkor döbbent rá Béla, hogy ezeknek ő a komplett falujával maga a semmi, hogy az összes bánatuk, örömük, kínjuk és ordításuk voltaképp nincsen is, vagy máshol van

A lélek másfajta bugyraiban. Így haladt a sarki menet keresztül a falun napokon át, amelyek alatt hidegrekordok dőltek meg, házasságok törtek szét csörömpölve, és a harang hangja egyfolytában ott dalmahodott lilán és hatalmasan, félúton a templom és a kocsma között. Ebből látszott, hogy hatalma addig nem lesz, míg búgása és kongása megolvadván földet nem ér, hogy addig halad a menet át a falun csörömpölve, mint egy páncélos hadosztály, vagy cirkuszi vonulás a sípjaival, míg tart a fagy, illetve addig tart a fagy, míg vonul a menet, mert a kettő egy és ugyanaz. Csak erre kellett rájönni, döbbenni mintegy Bélának, hogy kikeverje ellene a gyógyszert és a bűbájt, hogy vége legyen, majd kivirítson a kikelet és leveles legyen a liget. Elővette hát Béla mind az összes tüdejét, és lehelni kezdett.

Alája állt a lila gomolynak, fújta, ahogy csak fújhatta, sőt, csalva öngyújtóval melengette a harang jeges hangját, hogy kiszabadulhasson az a fagy börtönéből, előjöjjön burkából a kongás és búgás, és meginduljon újra az idő, ami állni látszott, bár a menet haladt. Tüdejének minden melegét ráokádta Béla a harang hangjára, s amikor már olybá tűnt, tovább nem bírja, és ott ájul el a haranghangfelleg alatt, elkezdett a burka repedezni, egy rianás futott át a lilaságon, és áradt a búgás, amitől csörgedezni kezdtek a patakok, csácsogni a madarak, a ködökből elővillant a nap, csíkokat rajzolt a falura, és szeletenként olvasztotta ki az egész dermedt világot. Így jött el végleg a tavasz és visszavonhatatlanul, s ami a legjobb, visszatért a légy is, és nem is egyedül, hanem egy csapat élén. És hozták magukkal az istállók tüdőtisztító levegőjét.

Népszava

Elkezdődött hát a konzultáció megint. Demokráciánk kiteljesedése, ünnepe mintegy, midőn Terus néni úgy dönt, nyissanak azok a rohadt kocsmák, igyanak a népek, feledjék a bajt, de kizárólag húsvét előtt egy nappal, hogy amikor Jézus urunk föltámad, öröme teljék a magyari népben, aki körmenetel, két pofára tömi a sonkát, és bamba locsolóversek segedelmével issza detoxra magát az alapvető élelmiszerből. A konzultáció során a démosz úgy fejti ki akaratát, hogy nem tudja, a többiek mit fejtettek ki, s ha mindenki mást akar, akkor is az lesz, amit Orbán.

Ez a magyari demokrácia lényege, hogy mindig azt mondják, a népek ezt akarják. Egyesével senki nem is azt akarja, amit aztán közösen mégis, ez a matematika varázslata, tehát a mínuszszor mínusz az plusz, bármily valószerűtlen is ez. De nem is igazi konzultáció ez, nem jön a levél, ami mégis személyessé teszi. Hogy látod, Bözsi, itt írta alá miniszterelnök urunk, személyesen levelez velünk, egyszer majd spontánul be is csönget a kampányban, egészen véletlenül, csak előtte a konyhából elviszi a késeket a TEK. Az online konzultációnak semmi varázsa egyáltalán.

Viszont előfordul majd, hogy onnan is válaszolnak, ahol még áram sincs, nemhogy net, mert ki látja azt a szervert, senkise, akárha választás napja este nyolc óra. Ez nem egy cserépszavazás, amely fajsúlyosan őrzi az akaratot, rávésve a fajanszra, hogy Orbán takarodj, ez a szavazás, válasz, akarat imitációja csupán, az igen meg a nem elsuhan a drótban az adatainkkal együtt, és ott maradunk magunkra a kétségeink közt, hogy akkor milyen szuri jár nekünk, mennünk kell-e a sor végére, nyit-e a sarki ivó, semmit nem tudunk, és ott állunk anyátlan, apátlan árván egy szál magukban.

Ez a sürgősségi konzultáció azt mutatja, hogy Orbán unja a járványt. Nem köznapian, mint a pórnépek, akinek az agyára mennek a tilalmak és kötelezvények, hanem ontológiailag. Orbán olyan magasan levitál a fejünk felett, hogy a járvánnyal járó babramunka lekötni nem bírja őtet. Legutóbb is kibukott belőle a filozófus, és Róma barbár testvéreinkkel való közös lerohanásáról ábrándozott és delirált, mint kultúránk gyökere. Előbb-utóbb eljutunk a Szíriuszig is, csak ki kell várni. Ilyen tripnél a vakcina csak zavar, nem tetszik, eridj a sor végére paraszt.

Ez a nexus a népfelség felé, meg a krumpli, neccben, zsákban, mindegy. A járványban ott tartunk, az az irány, hogy hamahama legyen beoltva minden paraszt, akár csapvízzel is, és akkor mondhatja a kedves vezető, oltást megkaptad, megmentettelek, mit akarsz még, pofád befogod. S így letudván a járvány terhét, fordulhat annak hasznához, a szerzéshez alapost. Olyan jókat tesz a démosszal vezérünk, hogy kétmillió alattvaló él a létminimum alatt, de ez annyira alantas, dolog, hogy foglalkozni vele nem komilfó, hol van ez Róma lerohanásához és a magyar testtartáshoz képest.

A közelébe sem ér. Mint tudjuk, a tirannosz nem foglalkozik nőügyekkel, gazdasági kérdésekkel, nem jogászkodik, nem érnek fel hozzá apró-cseprő dolgaink, hanem koviubit pancsolva álmodozik a nagyságról, s mint látjuk, a járvány ügyeiben meg Terus néni dönt. Ilyen hozzáállással az a csoda, hogy az ország még nem hullott apró cafatokra, és nem verte fel a dudva, a muhar és a gaz. Még viszi előre a tehetetlenségből fakadó lendület, úgy, ahogy működik, de amikor egyszer valamikor véget ér a vírus hatalma, ott állunk majd a füstölgő romokon.

Tönkre ment cégek, kocsmák, éttermek, begyöpösödött színházak, vonagló könyvtárak, szétrohadt utak, és tavaszi virágillat között. De most a nép majd dönt arról, a legények locsolhassák a lyányokat, talpaik léphessenek egymásra, legyen körmenet, és akár kilenckor is lehessen az utcán lenni. Mindenki boldog lesz a hypóval mosott tojásaival, énekeljük a Nélküledet meg csűrdöngölünk, hogy ez az éjszaka soha nem ér véget. És milyen nagy lesz az ámulat, amikor a talpasok rájönnek, tényleg nem. De szavuk nem lehet, arra bennük lesz a kínai cucc, amivel a kedves vezető mindenkit meggyógyít.

Plecsnikről

Vidnyánszky uram most meg a Kossuth-díj bizottságba került be, ami immár a kilencedik címe, rangja, irodája, így egyre inkább olybá tűnik, hogy Vidnyánszky nélkül Magyarországon élet nincsen most már egyáltalán. Mehetnénk végig sorban a feladatokon, amelyek a beosztásaiból fakadnak, s amelyeket vagy nem végez el, vagy szétbarmolja, amit a keze közé kap, de, ha megjegyzem halkan, Eperjes Szamóca is ilyen Kossuth-díj ítész immár, így mindjárt érthető, hogy máma inkább a plecsnikről fogunk elmélkedni. Szükségességükről, nevetségességükről és züllésükről, valamint arról, hogy egy plecsnit ki kap, mikor és miért, mindent elmond egy adott társadalomról alulról fölfelé és kívülről befelé is.

Elég csak Bayerre gondolni, de ő momentán érdektelen. (Máskor is, de most különösen.) Viszont feltételezem, valószínűsítem, Szarka Gábor hamarosan Kossuth-díjat kap. Az SZFE lerombolásával megbízott párt-, és tényleges katona ugyanis úgy járt, hogy a fideszes Józsefváros adott neki egy „Józsefvárosi Becsületkereszt” névre hallgató plecsnit a Közszolgálati Egyetem felvirágoztatásáért, a mostani, egyáltalán nem fideszes kerületvezetés pedig elveszi tőle azt az SZFE lerombolásáért. S míg tíz éve ez a plecsni azt bizonyította Szarka elvtárs számára, milyen kiváló ember is ő, most meg az elvétellel azzal szembesül, hogy szaralak. Ha tíz éve nem kap plecsnit az övéitől, most ezeknek nem lenne mit elvenni.

Akkor is rongyember lenne, de nem ilyen látványosan. Nem kapott volna erről egy billogot a homlokára, igaz, Vidnyánszky – már megint – sem szólalhatott volna meg, hogy ez nem egyéb, mint ízléstelen politikai támadás. Bizony, háború van, csapásokat adunk és kapunk, olykor kitüntetésekkel, szúrós plecsnikkel hajigálódunk, s ha Vidnyánszkynak annyira fáj, hogy harcostársa már nem a Józsefváros becsületkeresztes bohóca, majd ad neki egy Kossuthot, mint ítész, és a kínok máris enyhülnek. Mindez csupán gondolatkísérlet, de nem nélkülözi a realitást, ha belegondolunk, ki mindenki kapott már ilyet, hogy teljesen el is veszett a zamata és a rangja is neki kézfogások látványos visszautasításával, ilyenekkel.

Minden csak színjáték, semminek nincs értéke immár, amit Szarka ezredeskancellár is elhüppögött, amikor szóba került a józsefvárosi trónfosztás. Ezt mondta: „Azt hiszem, ez egy olyan rossz precedens, hogy ha ezt követjük, akkor Magyarországon nem maradnak kitüntetettek, mert minden kurzus el fogja venni az előző kurzus által adott kitüntetéseket a másiktól, és szépen felszámolódik a kitüntetéseknek és a díjaknak a rendszere.” – Bizony, ez nagy dilemma, bár nem sírunk miatta egyáltalán, mint Szarka ezredeskancellár, mert ugyanis itt van nekünk mindezek után mára ez a Vidnyánszkys sztori, ami immár magát a Kossuth-díjat teszi nevetségessé és teljesen értéktelenné. Főleg, hogy ennek a bizottságnak Orbán az elnöke.

Mindebből pedig az fakad, hogy az kap ilyen plecsnit, akivel a kedves vezető az erkélyen dajdajozik, iddogál. Tényleg egy ócska cafrang ma már ez a díj, ezután pedig még inkább az lesz, a Fidesz, illetve személy szerint a kedves vezető kegye vagy magához láncolási kísérlete. Ezen kívül is annyiféle plecsnit osztogatnak mindenféle címen, érték és érdem nélkül, hogy számon tartani is nehéz, arra viszont ezek alkalmasak, hogy a kitüntetettek elemelkedjenek az anyaföldtől, és lebegjenek saját nagyszerűségüktől meggyőződve, mintha nem is lenne luk a seggükön. Így kell mindent mocsárrá tenni, s ha életünk minden egyes szelete erre a sorsra jut, akkor miért jelentene kivételt ez alól a kommunista Kossuth-díj.

Vidnyánszky egy évre kapta meg ezt a hivatalt, s mivel ezeket a plecsniket március 15. alkalmából osztogatják, a választásig két alkalommal adja a nevét és hatalmas testét a gyalázatos színjátékhoz. Úton voltunk efelé, de most fog bevégződni teljesen, hogy ez a kitüntetés is úgy szétrohadjon, mint minden, amihez a Fidesznek köze van. Kevésbé bánjuk, mert Kossuth-díj nélkül azért el lehet éldegélni, levegő nélkül viszont bajos. Viszont minden egyes ilyen letaroló elfoglalással azt szíják el az országból és az országtól, ezzel az új gyalázattal meg már Vidnyánszky hatalmas segge alatt fulladozik minden. Hogy ezt az alakot miért találta ki a nyomorúságunkra Orbán, nem tudható, de, hogy nagy szerepet ad neki a tarolásban, az már teljesen nyilvánvaló. De elégtételt fogunk venni.

Lemosás

„Orbán Viktor lemosta a baloldalt a parlamentben.” – ekképp örvendezett tegnap az Origo névre hallgató tudományos szaklap. Tudósítása nyomán pedig felsejlett az olvasóban a kép, midőn minielnök elvtárs kezében habos szivaccsal sikálja a baloldal göcsörtös hátát vagy inas lábait. Ez (mármint az újságírás) valamikor egy szakma volt, bánatoskodott pusztulását látva már régen szegény Monika, és, mint kitetszik, az Origo redakciójának tagjai slapajnak is rosszak, nem töltötték el az inaséveket, nem tanítgatták őket, hanem odaküldték egyből az első vonalba ordítani. Az Origónál – és százszámnyi társainál – azt hiszik, elég hangosnak lenni, verni a dobot, üvölteni, habzó szájjal fröcsögni, ezzel azonban az a baj, hogy a hülyeség így messzebb hallatszik.

Ez a tudósítás a parlamenti bohóckodásról azt akarta kifejteni, hogy nagyságos minielnök elvtárs fölmosta az ellenzékkel a padlót. Ez fordulat azt takarja rejtélyes nyelvünkben, hogy megsemmisítette, indoklásával, érveivel, tényeivel és bizonyítékaival szócsatában legyőzte, ahogyan az történt Orbánnal Gyurcsány ellenében a televízióban 2006-ban, életre szóló sebet ejtve rajta. Ez a stigma azóta ég a homlokán olyannyira, hogy senki emberfiával szóba nem áll, újságírót magához nem enged, péntekenként a Kossuthon szokott kinyilatkoztatni, meg a Facebookra töltöget fel ökörségeket. Tegnap sem „mosott le” senkit. Az nem vitakultúra, hogy kikapcsoljuk ez ellenfél mikrofonját, mert ezt tette minielnökünk harcostársa, Kövér pedellus elvtárs.

Egyáltalán, ezek azt szeretnék, ha rajtuk kívül mindenki kussolna, ezért hallgattatnak el mindent – mint most a Klubrádiót –, pedig soha nem vetemednének arra. Mindeközben pedig elveszik a valóság. Ilyen egyoldalú hangzavarban az ordítás tartalma illékonnyá válik, ahogyan néhány elkeseredett próbálkozás nyomán kiderül, ezek még a csillagot is lehazudják az égről, hogy mi is történik valójában, mitől élünk, halunk, nem megismerhető. Mindebben mind az összes origóknak bűntársi szerepe van, de az ő büntetésük kódoltatott a történelemben. Az ilyenek, akik most Orbánnal a baloldalt sikáltatják, normális országban nemhogy újságot, levelet sem írhatnának, és ez az idő is el fog jönni, előbb, mint gondolnák.

És akkor lesz majd a sikongatás, hogy a sok tehetséges jobboldali tollforgató kezéből a libsik kicsavarják a tollat, ott állnak majd az alanyokkal meg az állítmányokkal, amiket egyeztetni kellene, de nem megy, mert csak üvölteni tudnak, írni nem. Intellektuális sivatagban élünk, aminek az ilyen újságot írók csak a melléktermékei, a fő árucikkek a kósák, némethszilárdok, meg a többi zseni a pacalos fakanalakkal, kupakokkal, legfőképpen pedig a budi mellé épített stadionnal. Körbe nézve kies hazánk a teljes elhülyülés felé halad, még pár év NER, és olyanok leszünk, mint Kafka Kastélyának lapos fejű parasztjai. Ez valamikor egy szakma volt –, ez valamikor egy ország volt, de ma már csak a romjai vannak meg.

Visszatérve még Orbán lemosásához, érdemes volna teljes egészében elolvasniuk az igéző, „Orbán Viktor lemosta a baloldalt a parlamentben” című tudósítást, hogy láthassák, miből nyeri végtelen önbizalmát és a tudatlanságát az ellenoldal. Ebből kitetszik Orbán Viktor, mint héroszi alak, aki képtelen hibázni, népét tejben-vajban füröszti, és pirkadattól napnyugodásig teszi a jót vele. Aki ezt a csöcsöt szívja csupán, egy zsák krumplival ráerősítve csakis őrá szavaz. Ezzel kellene valamit tenni, ami a legnehezebb. Mert látja az ember a Józsikat, akik olvasván a lemosást, göcögnek eltelten, hogy lemosta, csezmeg, hogy lemosta, éjjen a király, éjjen a Viktor soká. És ilyen göcögés hangjai mellett döglünk meg mindannyian.

Köszönjük, elvtársak

Szijjártó külügyes tegnap üzembe helyezte a légihidat újra, amelyen a fürkészek és portyázók hozták nekünk a lélegeztetőket ezerszám, hogy meg ne haljunk. És mégis meghaltunk. Most a légihídon olyan szert hoznak, amit ugyan nem ismerünk, de Szijjártó rábólintott, mint az oltakozás atyamestere. Jóvanazúgy, mondta a tarajos, és máris hoznak belőle közel félmilliót, holott duplaannyit kóstál, mint a már ismert és elfogadott nyugati. Jóvanazúgy. Kádár vietnámi balzsamot adott, ezek kínai csodaszert, s ha aggodalmaskodó DK-s polgármesterek azt mondják, kérik, hogy az ő bárányaikat azzal döfködjék, amit már szerte a világ elfogadott, akkor az van, hogy a DK-s polgármesterek elzárják a vakcinát, a szent anyagot a lakosok elől.

Ott áhítoznak, szomjúhoznak mind az összes libernyák irányítás alatt szenvedő magyari jószágok az élet vizére, ám a DK-s polgármesterek eltiltják őket az oltakozástól, és mind az összes lakók tömött sorokban mennének akármely fideszista városba, ahol azt szúratnának magukba, amit csak akarnak. Sőt, azoknál még van közvilágítás meg tömegközlekedés is, míg emezeknél már az se nagyon. Mindebből kitetszik, hogy libernyák irányítás alatt élni nem lehet, azok krumplit se adnak, elvették a nyugdíjat is, egyáltalán, a nemzetükre törnek minduntalan és permanensen. Lám, mint most is. De nem is ez a szép, hanem, hogy a portyázó röpülőt Kínába indulván Menczer államtitkár búcsúztatta. Komolyan, ezt írták a lapok, ámde nem részletezték, miként.

Viszont mi látjuk csipás lelki szemeinkkel, midőn Menczer államtitkár a röpülőtéren a taknyos zsebkendőjét hosszan a gép után lobogtatva elégedetten böfizik, hogy mára is elvégezte a munkáját, integetett egy röpülőnek, amely üres volt. Mit lehet búcsúztatni egy üres röpülőn, ezt valami fideszista kézikönyvben kellene elolvasni, hogy ezek milyen sorvezető alapján működnek, mert saját kútfőből ennyire hülyének lenni nem lehet, vagy mégis talán. Ez a repülőbúcsúztatás ez Svejk tábori miséje a hadba indulók előtt, ez a gépolaj mint utolsó kenet, és az ágy aljában rekedt tábori oltár, ez az őrület maga, csak épp nem regény. Valóság. Ebben élünk, menczerek között, szijjártók között, világunk pedig immár nem abszurd, hanem szürreális.

Menczer államtitkár ebben a szürreális világban azt is elmondta – miközben ormányával megsimogatta a holdat, a napot –, ha visszajön ez a röpcsi, és feltehetőleg fogadják majd rezes fúvósok, akkor nekilátnak megvizsgálni, hogy mi az anyám valagát vettek, mert eddig ez nem történt meg. Azért kerül ide a cucc, mert Szijjártó rábólintott, viszont ha a DK-s polgármesterek éppen emiatt óvják az ő báránykáikat tőle, akkor ők a gyilkosok. Tényleg megáll az ember esze, viszont ilyenek, ilyen menczerek irányítják az országot, amely, mint kitetszik, ebből fakadólag olyan is. Kicsi, sárga, rohadt, és már nem a minék. Az övék egészen. Itt fog ránk rohadni a kínai szer, ahogyan a lélegeztetők is egy raktárban rozsdásodnak Deutsch beléptetői mellett.

És ilyenkor kérik, hogy az ember szolidan, az érzékeny kis lelküket óvva a megpróbáltatástól meséljen róluk, mert ők anyukák, apukák, tisztes nagypapák, meg nyunyókák pláne. Az a hajó már rég elment, elbúcsúztattuk mi is taknyos zsebkendőnkkel integetve, nincs polkorrekt beszéd, mert nincs kiről és nincs kinek. Az élet lecsupaszodott, a hamvasság elveszett, a belátás odalett. Van már majdnem tizennégyezer halottunk, ezek meg üres röpülőknek integetnek, ami életben maradásunk záloga volna. Köszönjük, elvtársak érettünk való jóságotokat, mind az összes szakértelmet és Mátyás dohos csontjait. Mindent köszönünk, menjetek békével, misétek véget ért. Röpülőtök meg úgyis annyi van már, mint égen a csillag. Szevasztok.

Isten, haza, család

Tegnap arra ébredt a nemzet, hogy Varga miniszterasszony válik. Nem nagy ügy, a népek nagy általánosságban elválnak, gyakrabban, mint holtodiglan együtt maradnak, és ezen még Novák Katalin sem segíthet. Ám az újság gonosz volt, amely közölte. Épp a családok hete csúcsaihoz közelítve kürtölték világgá, itt, minálunk például maga a püspök atya fog ez ügyben misézni. Ájtatosan forognak majd a szemei, és előadást tart arról, amihez köze nincs, mert nem is lehet, de azért belebeszél a butaság bátorságával. Ott tartunk már a házasodási buzgalomban, hogy az egyik NER lap arról számolt be, mint „Magyarország jobban teljesít” brigádnapló, hogy mostanában az eljegyzés is több, mint a libsik alatt.

Hogy ezt honnan veszi, hogy a KESMA lapok ott vannak minden lánykérésen, meghívást kapnak, aztán majd ők tartják a gyertyát, a fene se tudja, de örülünk neki. Emlékeim és tapasztalataim szerint mi most erősen keresztény nemzet vagyunk, ebbéli minőségünkben azonban a válás macerás. Mert amit Isten összekötött, azt ember szét nem választhatja, ugye, holtomiglan-holtodiglan és más efféle cuki kurvaságok. Mivel azonban ezek nem keresztények, csak azt hazudják, válnak orrba-szájba, az utóbbi időben is Mészáros, Rogán, most Varga igazságügyis, előtte meg az összes többi. Azt hiszem, Deutsch a rekorder, és ez ügyben is el kell majd számolni az Istenükkel, már ha van nekik olyan, de ezt kétlem erősen.

Túl mindezeken azonban a válás magánügy. Két ember és csatolmányaik drámája, valamint nyomora, ám, ha az ember ilyen közegben, a család, gyerek, CSOK, lihegésével ajkain éli a nyomorult életét, azért érdekes bír lenni, és jogosan kapja fel a fejét a talpas jobbágy. Hogy mi van? Mi van? Főleg, hogy előtte a hírek szerint mindenféle kétes kölcsönökkel óhajtottak családi fészket beszerezni, sőt, lehet, a fészek már meg is van, ami bonyolítja a dolgot. Ám attól azért nem tartunk, hogy a procedúra nyomán férjuram az utcára kerül, ahogyan a köznapi férjek szoktak, és a híd alatt élni kényszerülvén a volt felesége igazságügye üldözi őt majd, mint hajléktalant. Mert mások csak annyit is érnek, mint elékezhetünk.

Igaz, például Mészárost se forgatta ki a vagyonából a volt neje, Rogán meg egyenesen minden válással gazdagabb lesz. Másképpen süt ezekre a nap, mint kitetszik, de ezt eddig is tudtuk. Visszatérve azonban Varga igazságügyisre, a hír napvilágra kerülvén azt ugyan nem cáfolta, de kijelentette, hogy az ilyesmit firtató kérdésekre nem válaszol. És hozzá tett még egy érdekes mellékmondatot, miszerint már a lakásügye óta összehangolt támadást folytat a családja ellen a sajtó, és ezen a ponton kell pöttyet megállnunk, mert tévedésben leledzik igazságügyes asszony, a családja egy gatyakorcnyit sem érdekel senkit sem. Ellenben a saját becses vagy becstelen személye annál inkább.

Ha bírósági fogalmazó maradt volna, azt sem tudnánk, hogy a világon van, reszelgethetné a körmét az irodában. De miniszternek kellett lenni, mégpedig a legrosszabb fajtából. Arrogánsnak és szervilisnek, kioktatónak és nagypofájúnak, így az a helyzet állott elő, hogy magácskát rühelljük, nem az ártatlan családját, akik így jártak. Akarva, akaratlan magácskához tartoznak, belekeveredtek mintegy a korpájába, és elszenvedik azt, amit magácska kap. Az ég egy világon senkit nem érdekel a családja, de őket pajzsul magácska elé tartani nem gerinces és egyenes dolog, viszont ízig-vérig fideszes. A Fidesz is, amikor a civilizált világ számon kéri, akkor a magyarokkal takarózik. Seckojedno.

Ám amiként a civilizált világ sem a magyarokat sérti meg, nézi le, oktatja ki, kéri számon, hanem a Fideszt, ezúttal, drága Varga miniszterasszony, magácska a céltábla, mert megérdemli. Rosszalkodott ugyanis. A család csak elszenvedi a kedves mamát és feleséget, de ez ilyen dolog. A sajtó összehangolt támadása nem a gyerekek, sem férjuram ellen irányul, hanem magácska ellen. Ezt nevezik közszereplésnek, s ha terhes, le is lehet mondani, és máris megszűnik minden nyavalya. Ha a családját tetszene védeni, ez a járható ösvény, így az a dilemma – nem az enyém –, hogy a karriert választja vagy a családi békét és boldogságot. Mint keresztény anya, tudhatná a választ, amit viszont soha nem fogunk hallani. Hóttziher.

Igeidők

Rogán Antalnak, legfrissebb nejének, és az őket babusgató NER sajtónak az igeidőkkel van baja, illetve azok közül is csak eggyel, a múlttal. Hogy a mesebeli földvásárlás nem történt meg, ezt ragozzák, elfeledve hozzá tenni, ezzel az aktust magát nem tagadják, mivel az még jelenleg is zajlik. A földvásárlás a magyar nyelvben új igeidőt vezet be, ez pedig az elhúzódó vagy folyamatos múlt, illetve a mindjárt jelen. Mert és ugyanis az van, hogy a szerződést a felek aláírták, csak addig nem lép életbe, míg a hatóságok a jóváhagyás hosszadalmas műveletét el nem végzik. A bank is lesben áll, s amint élessé válik a dolog, máris utalja az egymilliárdot.

A Magyar Nemzetnek, amely orgánum mossa Rogán szennyesét, annyiban igaza van, hogy hagyományos múlt időben beszélni a földesúrrá válásról nem helyes, mert az még mindig tart. Úgy is mondhatnánk, a friss ara és becses családja már hetek óta a gazdaggá válás euforikus pillanatában van, ez egy permanens trip, mindent megülő, véget nem érő orgazmus, a szerzés kimerevített pillanata, amit halandó nem érezhet. Ő kifizeti a farhátat a hentesnél, aztán viszi is haza, elszopogatja, és a gyönyörök véget is érnek. A halandó és alattvaló magyari ember gyorsan él és gyorsan hal, nem ismeri a folyamatos múltat, inkább a folyamatos jelent, ami agyonnyomja őtet.

Soha nem helikofferezik, és nincsen neki Gucci táskája sem. De ez nem a panaszkodás ideje, hanem a jegyzőkönyv elkészítéséé, azé a dokumentumé, amely rögzíti napra nap a rogánok, borkaik, vargajuditok és mind az összes teteleit, hogy legyen róla dokument a végítélet napján, ha az Isten feledékeny lenne. Mert az, illetve, mint tapasztaljuk, egyáltalán nem is törődik a dolgokkal, amiket teremtett, sőt, az aktus óta színét sem látni, így a földön eláradt a gonoszság. De visszatérve a grammatikához, a Magyar Nemzet mesévé szelidítené a rogáni skandalumot, majdhogynem úgy kezdi, hogy egyszer volt, hol nem volt, meg üveghegy, illetve a kismalac kurta farka.

Viszont tudjuk, hogy tényleg volt, és még mindig van. Ehhez képest hajtogatja nekünk mindig a jövőt Matolcsy elvtárs. Mint emlékezhetünk, egyre újabb időpontokat ad meg, amelyben utolérjük Ausztriát, holott már az van, hogy inkább Románia a viszonyítási pont, ezt azonban zsenánt lenne bevallani. Ezért nézegetjük kitartóan Ausztria hátulját, de oly régóta, hogy már az összes ráncot ismerjük a gatyáján. Ausztria és kies hazák viszonya a soha be nem következő jövő. Ezekből látszik, millióféle idő van, csak nézőpont kérdése az egész, a jelen illékony valóságáról pedig még nem is beszéltünk, Bergson szubjektív idejéről, de ez már filozófia vagy inkább költészet.

S ha már az, emlékszünk J. A. polgártárs felhorgadására, miszerint „nincs alku, én hadd legyek boldog”, ami önmagában felér egy forradalmi lázítással, nem is szeretik a fideszelvtársak egyáltalán. Helyette kínálják az elfeledett múltat rég volt királyok porladó csontjaival, ami szintén azt az érzetet erősíti a emberben, hogy az idő linearitása, múlt, jelen, jövő egymásutánisága és egymásra épülése végleg elveszett. Látjuk, hogy Rogán múltja most is tart, és nem is akar véget érni. Pedig rossz hírem van, ha ez egyszer megtörténik, birtokba kerül a föld, és feleségestől azt hiszik, hogy ott lebegnek a közmunkások fölött magasan, nagy lesz a csalódás.

F. M. polgártárs gondolatait hoznám ide mindeme problematikáról, miszerint: „Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé.” – Ez F. M. igéje Buddhában testvéreim, de ne menjetek békével egyáltalán. Ha Rogán reszkető vénember lesz, bűnei nem évülnek el.

Ám, hogy hiányérzetünk ne maradjon csöppnyi sem, nézzük, mit mond Camus bácsi a ránk váró jövőről: „A jövőben élünk: „holnap”, „majd”, „ha majd elhelyezkedsz”, „ha nagy leszel megérted”. Csodálatra méltó ez a következetlenség, hiszen végül is meg kell halni. De eljön a nap, mikor az ember rájön vagy kimondja, hogy harmincéves. Ezzel azt állapítja meg, hogy fiatal. Ugyanakkor el is helyezi magát az időben. Felismeri, hogy a görbe egy bizonyos pontjára érkezett, bevallja, hogy ezt a görbét végig kell járnia. Rádöbben, hogy az idő fogja, fölismeri benne legádázabb ellenségét. A holnapra, csak a holnapra várt, pedig egész lényével tiltakoznia kellett volna ellene.” – Ez sem jobb, ha a földvásárlás beteljesülésére gondolunk, és csendben mosolygunk.

Brigádnapló

Van ugye ez a bájosan szervilis szocbrigád bölcsesség, amit mindenféle táblákon is terjeszteni szoktak, miszerint: 1. A főnöknek mindig igaza van. 2. Ha a főnöknek mégsincs igaza, életbe lép az első pont. Ilyeneket olajszagú műhelyek falain olvashatni a csöcsös női képek mellett, országot vezetni viszont ezzel a filozófiával nem lehet. Illetve van rá mód, mint ahogyan tapasztaljuk és elszenvedjük, de akkor az olyan is. Mint ez a miénk. Eredetileg az „Egy mondat a zsarnokságról” címet szántam az írásműnek, de nem keverem bele a dolgaimba Illyés Gyulát, mert majd nem győzök magyarázkodni, másrészt pedig ez egy tragédiát takar, ami ugyan megfelel létezésünk minőségének, de nem lehet egyfolytában sikolyok között élni.

Van itt nekünk ez a járvány, ami amúgy is elég bajjal jár, de körítésnek megkaptuk hozzá Orbánt, és ennyi elég is, hogy totális legyen a zűrzavar. Életben pedig az marad, aki valami szerencse okán nem nyeli be a kórt, vagy stramm a szervezete, máskülönben mehet a CBA-ba szentelt olajért a kenethez, meg tömjén szagú füstölőért a siratáshoz. Plusz itt ez az oltakozási mizéria a válogatós páciensekkel. Olyanok mint az ovisok a tejbepapival, hogy ez nem kell meg az sem, ülnek a megalázottak és megszomorítottak a partedlijükben és csak a nyugati anyagra áhítoznak. Golablista sorosisták, telebeszélte a fejüket a védekezést akadályozó, és pláne nemzetére törő baloldal, ezért hullanak mint a legyek. Azt hiszik, odamennek oltakozni, és megkérdik őket, mit rendel a vendég.

Lófaszt mama, itt a kínai vagy az orosz, beléd nyomom vagy mész a francba, elkulloghatsz a sor végire. Ezt nem én mondtam, hanem a kedves vezető, ami miatt egyrészt följelentették – remények nélkül, teszem hozzá –, másrészt kabaré is kerekedett, mert hárman mondtak aztán négyfélét, hogy ki milyen szurit kaphat és mikor. Ott áll a delikvens föltűrt ingujjal, várja, hogy tolják belé a szent anyagot, ezek meg vitatkoznak, ki mondott mit, hova menjen a magyari ember, a sor végére vagy a picsába. Néz ki a fejéből bávatagon a magyari ember, hogy akkor megmentik-e őtet, vagy inkább induljon a büdösbe a’la Sánta F. Sokan voltunk-jában. Így megy ez momentán Neriában, és még hideg is van, de nagyon.

No most, elérkeztünk a csúcsponthoz, amely ormon megkérdezték Gulyás kancelláriaminisztert, hogy akkor most mi van az oltakozással, vakcinákkal, lehet-e válogatni vagy tényleg lehajtott fejjel indulni kell a tornasor végére. Mert és ugyanis a válogatást mint jó nagyi, Ceci nénye engedélyezte, de más kontextust mondott az Emmi mint szakminisztérium Kásler nevén de Pintér felügyeletével, és volt a kedves vezető francba küldős értelmezése. Kérdezték ezt a Gulyást, hogy akkor most mi az anyám valaga is van, ő pedig jó csinovnyik módján fölmondta az olajszagú műhelyek csöcsös hangulatú törvényét a főnökről, igazságról és pontokról. Hivatalosan így: „Ellentmondás esetén a miniszterelnök szava a mérvadó.”

Azt hiszem, nincsen több kérdésem, itt áll előttünk feketén-fehéren a NER működésének fő tétele, miszerint az van, amit Orbán akar, a többi csak toldás, cirkusz és elámító máz. Emlékszünk még talán, amikor a kedves vezető beszámolt, hogy a professzor urakkal egyeztetett a védekezésről, a képen viszont Orbán virított, s mellette, vele szemben haptákban álló, reszkető lábú öregemberek látszottak. Hogy ténylegesen be voltak-e szarva, azt azért nem tudtuk, mert nem 4D-s volt a mozi illatpatronnal feldobva. Gulyás kijelentése mindent a helyére tett, szakkérdésben szakemberek akarata helyett Orbáné dönt, aki általában mindig a hatalmára gondol, hogy úgy ne mondjuk, más egyáltalán nem is jut az eszébe. Viszont vannak folyományok is.

Itt van nekünk a tizenháromezernél is több halottunk, amely a kormány rendkívüli felhatalmazású irányítása alatt halt meg nekünk, a felelősség tehát az övék. Tovább haladva azonban a NER taknyos ösvényein, és a fentiekből következtetéseket vonva le – „Ellentmondás esetén a miniszterelnök szava a mérvadó.” – itt áll előttünk pőrén, dagadtan, szotyolát pökködve a bűnös, akinek egyszer el kell nyernie büntetését, mert így kell ennek lenni már csak a Karma miatt is. Gulyást viszont Orbán helyében kirúgnám, mert olyan hülye volt, hogy egy mondatban buktatta le az egész nyavalyás és nyüves rendszert. Bár tudtuk ezt, de mégis csak ő mondta ki most, és, ami a legszebb, észre sem vette, mennyire ostoba.

Tábori konyha

Már nem a Gundel főz a Karmelitákban, hanem a honvédség. A magyar katonaság univerzális, van neki röpcsije, amivel meccsre lehet járni meg egzotikus helyekre, s mint kiderült díjnyertes mesterszakácsai, mestercukrászai is vannak, akik most átveszik Orbán etetésének gondját, de nem tudjuk, miért. A kedves vezető koviubit érlel ugyanis a lefestett freskók mellett-alatt a nagy földgömbjénél, továbbá piros fazokakat posztol, ami a vacsoráját rejti, kolbászt tölt és sonkát főz, disznót öl, önellátó tehát már, és mindenevő.

De, hogy mit keresnek mesterszakácsok a seregben, az is egy delikát kérdés. A hős magyar honvédekre nem ők főznek, ahogyan a határon szolgálók penészes kajája is mutatja, az viszont tényleg szép lenne, ha a várban is azt szolgálnák fel, amit ott, de ilyen nem történhet meg. Rossz nyelvek szerint a váltás indoka a lopás újabb zavartalan terepe lenne, ám ne legyünk ennyire rosszindulatúak, mert hamar megöregszünk. Mi van, ha csak a rendet szereti a kedves vezető, meg az egyenruhát.

Minden diktátor életében eljön az a pillanat, amikor egyenruhában jelenik meg az alattvalók előtt, katonák töltenek be fontos posztokat. A kórházak élén már most is ott vannak, cégeknél, meg az SZFE fölött, ne mondja senki, hogy nem haladunk efelé, ha lassan, de biztosan is. Mindemellett a klozettokra is gondolni kellene, mert emlékszünk Svejk hülye tábornokára, aki abban látta a sereg legyőzhetetlenségének zálogát, hogy a bakák este megeszik a gulyást, aztán kikakálják magukat.

Így pihenten és elégedetten indulhatnak a csatába, tehát nem csak a permanens zabálásról kell gondoskodni, hanem az ürítésről is, amely Sheldon felfogásában determinált, míg az, hogy mi van az ember fejében, egyáltalán nem. Az ürítés elemelkedettségét az arany budik szolgálják szintén ilyen katonás egyeduralkodóknál, várjuk a fényképeket tehát Orbán klozettjáról, ami ezidáig fájdalmasan hiányzik a nemzet közös tudatából. Micsoda nézettséget és lájközönt generálna a fészbukkon, hozná a szavazatokat nagyon.

Egyébként korosodó és elhülyülő férfiak szoktak elalélva emlékezni a katonaévekre, lehet, hogy Orbán belépett ebbe a védett korba, amikor már az is szépnek tűnik, midőn az embert szénné szívatták a zupás őrmesterek, mert ez jelenti neki a fiatalságát. Többen vannak ilyenek, mit hihetnők. Többen, mint gondolnánk, akik visszasírják a sorkatonaságot, ahol férfit neveltek belőlük, csak az a baj, hogy a férfi lényegéről egészen mást képzelünk. Most mégis azon a rejtélyen mélázunk, mi az anyám valagát keresnek egy ilyen menzán a katonák.

Józan ésszel helyük ott nem volna, babkonzervet faszolni nem kell mesterszakács, se a hitlerszalonnához és a savanyú fekete kenyérhez, a brómos teához szintén nem. Bejátszhat ebbe Németh Szilárd a kondérjával, amit minduntalan kavargat, s ő ugye mostanság a katonaságban utazik, mi több, felötlik bennünk a trónörökös, mint végzett elit katona, és urambocsá Kádár apánk krumplilevese is. Mindegy, de kósza kommentelők előkóstolásról, katonailag ellenőrzött főzésről ábrándoznak, a dolog azonban ennél lényegesen szomorúbb.

Mert lehet ugyan, hogy az elhatalmasodó paranoia is játszik, a militáns vonal azonban nem ebből fakad. Ez valami trauma a múltból, ahogyan a kisvasút, a futball, a stadion meg a nőkkel szembeni esetlenség, hogy úgy ne jellemezzük, bunkóság is, amelyek vezérünk idős korában mind egyszerre kulminálódnak, és eredményezik azt a fizikai, erkölcsi és érzelmi roncsot, amelyik itt áll előttünk immár végtelen hatalommal bírva. Ez a katonai konyha a karmelitáknál már csak hab a tortán, de még korántsem biztos, hogy a téboly kiteljesedése, mert lehetnek még stációk.

Amelyek egyelőre ismeretlenek, de nem akarunk rémítő párhuzamokat hozni a múltból, mert nem a riogatás, hanem a leltár a dolgunk, amelyik immár majdnem teljesen készen is van. Iszonytató történelmi lapok fognak születni belőle, amit majd unokáink olvashatnak elborzadva, és joggal téve fel a kérdést, ha ennyire rossz volt nagypapa, akkor miért nem tettek ellene valamit? És akkor jelentkeznek majd a partizánok a NER összes bokrából, mindenki partizán lesz meg ellenálló vagy parancsra tévő. De ez akkor lesz már, amikor a felcsúti stadiont visszaveszi a természet. A dudva meg a muhar és a gaz.

A Cseresnyés-féle szorzó

Ha eddig nem ismerte Cseresnyés Péter kereskedelempolitikáért és fogyasztóvédelemért felelős államtitkár nevét, most majd meg fogja. Muszáj lesz, mert ugyan sok ökörséget hallottunk már az eltelt közel tizenegy év alatt kormányzati körökből és a holdudvarból, de ilyet még nem. Amikor Cseresnyés fideszelvtárs kézhez vette a KSH – nagy valószínűséggel már különben is kozmetikázott – adatait a kiskereskedelem döglődéséről, a valóság narancsszínűre festésének egészen új szintjére lépett, midőn kijelentette, mindez nem érdekes, mert 2013 nyarától nyolcvanegy hónapon át töretlenül bővült a kiskereskedelmi forgalom. Mi több, 2010-hez képest 2020 végére is negyven százalékkal növekedett.

Ez a pozitív gondolkodás új távlatokat nyit. Mert például a ma nyektetett Mátyás korához képest a motorizáció száz százalékos növekményt mutat, vagy hasonlíthatok bármit akármihez, hogy demonstráljam, most mennyivel jobb. Az új diadal a mihez képest. Mindig lehet találni olyat az univerzumban, amihez képest valami jobb, például Örkény hőse, pogány Süttőfia Süttő is bizakodva tekintett a jövőbe, miközben Vencellin, abádszalóki prépost lovai négyfelé szaggatták, mondván: „A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.”

Na, ugye, nyugtázzuk elégedetten, akárha Orbán Viktor akármilyen futballdiadalt. Ugyanerre a rugóra járt tegnap Bánki Erik, a parlament gazdasági bizottsága fideszes elnökének agya is, aki elmondta nekünk, kies hazánkban a korrupció csak azért tűnik nagynak, mert nyilvános. Ha eltitkolnák, nem is látszana. Ebből fakadólag nem is volna, amiből az következik, ami nem látszik, az nincs, illetve kiegészítve a Cseresnyés-féle szorzóval, ha valami szar, akkor valamihez képest biztosan jobb, illetve egészen elképesztően nagyszerű. Innen nézvést máris érthető Cseresnyés elvtárs dolgozatának címe, miszerint „Válságállónak bizonyult a hazai kiskereskedelem”. Ezen a ponton annak örülhetünk, hogy a válság maga be lett vallva.

Gondolhatunk mi bármit, ez a világ akkor is a lehető világok legjobbika. S ha mást tapasztalnánk a bőrünkön, eszünkbe jut Penny az Agymenőkből, aki férje (Leonard) nyüszögését, miszerint a felesége módszeresen szórja ki a kocka cuccait, de tagadja, ekképp szerelte le: te azt hiszed el, amit a barátaid mutatnak és a szemeddel látsz, nem, amit én mondok? Ez már a szerelem, illetve a vallás terepe. De végül is, Fidesz ügyben is ezen az ingoványon vagyunk, amikor nyakig ülünk a ganyéban, és azt magyarázzák nekünk, hogy az a trutyi madártej, a hívők pedig idvezülten nyalogatják is. Ilyen Cseresnyés-szorzó az is, amikor államtitkár elvtárs a képünkbe dörgöli, miszerint momentán alacsony a munkanélküliség és nőtt az átlagkereset.

Föltennénk a kérdést, hogy hol él ez a szerencsétlen, de fölösleges, amikor azt is megtudjuk, hogy a magyari emberek nem azért nem vettek lapostévét decemberben, mert nem volt rá pénzük, hanem, mert nem volt hozzá kedvük. Erre a Cseresnyés-szorzós magyarázat: „Az átmeneti lefékeződést elsősorban nem a háztartások forráshiányos helyzete okozta, hiszen az anyagi lehetőségeiket meghatározó két fő tényező kedvezően alakult.” És pláne: „A magyar emberek a fertőzési kockázatok minimálisra szorítása miatt dönthettek úgy, hogy a nem napi igények kielégítéséhez szükséges vásárlásokat későbbre halasztják.”

Nyilván. Mindebben azonban az a félelmetes, hogy ezt az egészet mind az összes fideszesek röhögés nélkül tudják előadni, ami két dolgot jelezhet: végtelenül ostobák, vagy pediglen veszélyes pszichopaták, illetve a kettő elegye. Magunkra nézvést pedig újólag Örkényhez és Süttőfiához fordulok: „Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig. Feleim, szántsatok, vessetek, és este mécsvilágnál pogány dalaitokat bátran énekeljétek! Ímhol én most is tervezek, remélek, és keresek megvételre, esetleg abádszalóki házhely cserelehetőséggel, jó állapotban levő férfi pézsmapocok bundát, zömök alakra, háromnegyedest. Pedig már megyek széjjelfele!” – Ennyi.