Három színművészetis

Vidnyánszky Attila lett a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke. Nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, ez szinte borítékolható volt, miután a bátrak és dicsőségesek megszavazták az iskola szétveréséről szóló törvényt, amit eufemisztikusan modellváltásnak neveznek. A lipsik, vö. libernyákok hiába visítoztak ellene, jótevő egyetlen atyánk elvitte őket a hátukon messzire, hogy mára szavuk se halljék. Vidnyánszky valamikor jó rendező volt, hogy a NER-rel érintkezvén mindez tovaszálljon, mert az ideológia legyőzte az ihletet, a sötétség a világosságot, a halál az életet.

Mára hatmilliárdos állami támogatás mellett termel az általa igazgatott Nemzeti Színház százmilliós hiányt, mert nem tudja megtölteni a nézőteret, a keresztény-nemzeti színjátszás nem érdekli a keresztényeket és nemzetieket ugyanis. Kitetszik, nem az volt a lényeg, hogy az ő irányuk játsszon a Nemzetiben, hanem, hogy a másik egyáltalán ne. Vidnyánszky szerepe ebben a kontextusban nem az építés és értékteremtés, hanem a rombolás, aminek tökéletesen megfelel. Kár érte, kiváló ügynök volt. Hogy mire képes oktatóként, illetve az oktatás irányítójaként, azt a kaposvári helyzet mutatja, ahol szintén Vidnyánszky érkezése óta romokban hever a színészképzés.

Nem szép kilátások ezek, de az, ha nem is megnyugtató, legalább nem ordasság, hogy Vidnyánszky azért szakmabéli, így szakértő kezekkel cseszheti el, amit a kezébe vesz, s amivel a Párt megbízza. No de, sem ép ész, sem józan belátás, de még részeg monyolás sem jön rá arra, mit keres ugyanebben a kuratóriumban – és ez az igazi nerikum – Bacsa György, a MOL stratégiai ügyvezető igazgatója és Világi Oszkár, a Slovnaft igazgatóságának elnöke, vezérigazgatója. Igaz, ha meggondoljuk, hogy maga az egyetem is immár az Innovációs és Technológiai Minisztérium fennhatósága alá tartozik, akkor érthető az olajos vonal. Vagy nem.

Elmélkedhetnék arról, és kapnék a pofámra, hogy a magyar egyetem élén a háromból kettő miért határon túli vérünk – egy szlovák, egy ukrán –, ami csak egy, de egyetlen egy kérdést vet fel: hogy azok, akik szerencsétlenségükre ide születtek, miért nincsenek dédelgetve miniszterügynök elvtárs által. Mert olybá tűnik, és tessenek engem megcáfolni, hogy a bennszülött magyar a pénz-, és helyosztás során hátrébb áll a sorban. Egyszerűbben kifejezve lecserélik a hűségesebbnek tűnő, mert megvett határon túli véreinkre, akik aztán Orbán stílusában osztják az észt a magyarságról. De ez már nem a Színművészeti ügye, hanem szimpla hazaárulás, tehát szót sem érdemel.

Én kimondottan szeretek másodrendű állampolgár lenni. Ugyan semmit nem kapok, de nem is várnak tőlem semmit, ez az afromagyar lét. Egyelőre utazhatok egy villamoson az igazmagyarokkal, sőt, bemehetek ugyanabba a kocsmába is. Szavam nem lehet. Ennyit a nemzeti vonalról, de ezt az olajosat akkor sem értem. Mit fizet ki ennek a kettőnek Orbán ezzel, vagy mit kér majd tőlük egyszer, ez a nagy titok A hírről szóló írás alatt a számból vette ki a szót az egyik kommentelő, aki jámborul csak annyit kérdezett: maradt valami még, amit szét lehet baszni? – És választ is kapott rá, hogy igen, minden nap találnak, viszont egyszer elfogy majd, mert a világűr javai is végesek.

Az a mentális rombolás, ami kies – de egyre kietlenebbé váló – hazánkban folyik, már most elég lenne egy egész hosszú évszázadra, a fiúk azonban nem adják fel. Erre a színészképzésre visszatérve azért, nincs bal-, és jobboldali színészet, nincs olyan, hogy a jobbos alaposabban tudja ráncolni a szemöldökét. Ez az átalakítás tehát, amit az olajipari főnökök is mutatnak, nem szakmai alapon ment végbe, hanem a pénz és az ideológia mentén. Ez utóbbi kapcsán pedig a harmatos színi növendékek semmire sem vágynak jobban, mint, hogy oktatás címén egész nap a fajelméleti sovinizmus csodáit tolják a képükbe. Hogy miniszterügynök elvtárs bájos szavaival foglaljuk össze: ennek is kampó.

Tautológia

A kormány – így következésképp, ami vele egylényegű, Orbán Viktor – azt csinál, amit csak akar. Bűncselekményt elkövetni nem tud, tévedni sem tud, nem ellenőrizhető és nem számonkérhető, mert az ország, annak javai, minden pénze, az összes hegye és vizei az övé. (Kivéve, ha Mészárosé, de ezt csak én pöttyentettem hozzá csendben.) Ilyenre hivatkozva dobott vissza Polt főügyész egy feljelentést, amiből az következik, lehet, hogy jogásznak (ügyésznek) kiváló (nem), de fogalma sincs arról, hol is él.

Mert ugyanis, ha hiszi is amit állít, s nem csak fedősztori az egész, akkor Polt főügyész megbukott történelemből, társadalomfilozófiából, politológiából, közgazdaságból így első ránézésre. Ettől még jó ember lehet (nem az), főügyésznek, plébánosnak viszont nem javasolnám. De ez itt a NER. Minden azzal kezdődött, hogy Szél képviselő feljelentést tett a titokzatos Budapest-Belgrád vasútvonal kapcsán, mert valami ordasságot feltételezett annak pénzügyeiben, és Szél képviselő okkal sejtett ilyet.

Hűtlen kezelés volt a feljelentés tárgya és indoka, amit viszont Polt főügyész visszadobott, amin – magunk közt szólván – semmi meglepő nincs. Polt főügyész úgy tételezi, ez a dolga, úgy hajigálódik a feljelentésekkel, mintha papírrepülők volnának azok, az egész NER egét belepik a visszatoszott feljelentések, ott szállnak és lebegnek a pompomos felhőktől foltozott ég alatt. Az ilyen visszadobás egészen mindennapos, ámde nem mindig jár mellé olyan indoklás, mint ehhez, hogy dalba kellett foglalni.

Az ügyészség (Polt) azzal érvelt, hogy a kormány a projektről szóló egyezmény megkötésével és a tízmilliárd forintos költségvetési átcsoportosításokkal nem vagyonkezelést végzett. Illetve leszögezte, hogy amikor a kormány a központi költségvetést kezeli, akkor tulajdonosként jár el. Így fel sem merülhet a hűtlen kezelés gyanúja. Polt szerint a kormánynak az a dolga, hogy politikai döntéseket hozzon arról, mire költi az állam a költségvetési pénzeket, és ilyenkor nem rábízott vagyont kezel.

Ebből fakadóan – az ügyészség álláspontja szerint – mivel a kormányzati döntésekkel kapcsolatban nem vethető fel a hűtlen kezelés gyanúja, így értelemszerűen a döntések előkészítésében részt vett személyek sem követhettek el bűncselekményt, minthogy nem történt bűncselekmény, aminek az elkövetésében részt vehettek volna. Ezt nevezik tautológiának, amikor is az állítás, amely a saját értelménél fogva igaz, további értelmezést vagy magyarázatot nem igényel. Vagy a kígyó megharapja a saját farkát.

Ez egy csudálatos építmény, amit Polt és gépezete most létrehozott. Legfőképp az az indoklás, hogy a kormány, amikor százmilliárdokkal hajigálódik, nem rábízott vagyont kezel. Ebből fakad, hogy a költségvetés pénzei, amely a mi vérünk és verejtékünk, nem közvagyon, hanem a kormányé, és, ha hülyeségekre költi vagy zsebre teszi, akkor sem számon kérhető. Ez a közpénz-jelleg elvesztésnek újabb és végsőkig cizellált szintje, mert eszerint már abban a pillanatban, amikor az adót befizetem, minden az Orbáné.

Gusztusa szerint szórhatja, abba beleszólás nincs, számonkérés nincs, ellenőrzés nincs. És ilyen ország sincs még egy ebből fakadóan, ahol a kormány és annak feje nem vonható felelősségre. Ezt a berendezkedést királyságnak nevezik, és még csak nem is parlamentáris monarchiának, mint a Bözsié a szigeten, hanem abszolútnak, ami ma Katar, Omán, Szaúd-Arábia vagy Szváziföld. És Magyarország – nem véletlenül kaparták le a táblákról annak idején a köztársaság feliratot.

A polti logikából – vagy logikátlanságból – következve az sem bűncselekmény tehát és nem vizsgálható, nem büntethető, ha kormánydöntéssel pár milliárdot saját számlára utal a kedves vezető. Mindennek eddig is tanúi voltunk, most viszont jogi indoklással emelte el az ügyészség mindezt a vizsgálható kategóriából. Egy bájos kommentelő mondta el a dolgok velejét: „Ha jóban vagy a kormánnyal, szinte lehetetlen valami bűncselekményt elkövetni, bárhogy próbálkozik az ember.” – És hát, igen.

Egyre inkább olybá tűnik, nagyon sok dolog lesz itt, amikor a NER valami csoda következtében megbukik. A pénzeket, amelyek a mai időben elveszítették közpénz jellegüket, mert a kormány és kedvezményezettjei tulajdonába kerültek Polt szerint jogosan, valahogyan vissza kell társadalmiasítani. Az a kérdés a nyájas olvasó számára, ezt az aktust hogyan nevezik a köznyelvben. A helyes megfejtők között nem sorsolok ki semmit, mert nincs semmim, amit kisorsolhatnék.

Savaria Slam Poetryvel indult újra az Agora Szombathelyen

Savaria Slam Poetry Agora

FÉLKÖVÉRDŐLT – Bárány Bence és
Mészáros Péter Slam Poetry estje
Hány kiemelés kell, hogy felfigyeljenek rád?

Az Agora MSH hosszú hallgatásra ítéltetett március óta. Programok sorozata maradt el a vírushelyzet miatt.
Az élet persze nem állt meg a házban teljesen.
A zárt kapuk mögött is zajlott munka.
Július 29-én este viszont megtört a jég. A kapuk kinyíltak és a ház első nyilvános rendezvényére invitálta a vendégeket.
Pontosabban a ház udvarára, egy igazán hangulatosan kialakított új helyszínre.
A nagy áttörést ezúttal a Savaria Slam Poetry hozta meg.
Öt hónap kihagyás után kaptak lehetőséget a fiatalok a rendezvényre.
Az est különleges hangulatát a helyszínen kívül az extra műsor
garantálta Bárány Bence és Mészáros Péter fellépésével.

Bárány Bence a Slam Poetry Országos Bajnokság többszörös második helyezettje és Slam Poetry Európa-bajnokság közönségdíjas.
Grafikus, a VATES márka alapítója.

Mészáros Péter országos slam poetry bajnok és a Slam Poetry
Európa-bajnokság közönségdíjasa. Szabadidejében szomorú zenéket hallgat és animéket néz.

Műsoruk után a Savariások szokásos rögtönzött slamelése, eszmefuttatása
következett a gyertyafényes, lampionos szabadtéri nyárestében.
Kezdés előtt néhányszor kérdésessé vállt a helyszín a fenyegető
viharfelhők miatt, de végül még az égiek is kegyesek voltak
a nagy visszatérés, az újranyitás napján.

Mészáros Péter és Bárány Bence slam poetry és spoken word
estje azt az egyszerű kérdést járja körül,
hogy miként látnak bennünket mások, ugyanakkor mi az,
ami bennünk marad meg azokból, akikkel minden nap együtt élünk, dolgozunk, vagy épp csak elmegyünk mellettük a zebrán.
A nyomokban öniróniát és fekete bárszékeket tartalmazó előadásban olyan témák elevenednek meg, mint a szerelem,
a világító WC ülőkék vagy a helyes beilleszkedés egy
tízévesekből álló teniszcsapatba.
Élethelyzetek, amelyekkel mindenki azonosulni tud,
bár kérdés, hogy akar-e egyáltalán.
Bárány Bence és Mészáros Péter abszolút kedvenc slam szövegeikből
szemezgettek és adtak nekik új értelmet egy egész estés produkcióban.

A Félkövérdőlt című előadás látható volt Bécsben, Győrött,
Szegeden, Dombóváron, Orfűn,
a Trafó Kortárs Művészetek Házában pedig rendszeresen teltház előtt játszották.

A program a Szombathely Megyei Jogú Város Kábítószerügyi Egyeztető
Fóruma támogatásával valósul meg.

Majom a ketrecben

A művelt nyugat ámulva néz minket. Illetve ez így túlzó feltételezés, mert a nyugat sem művelt eredendően, sőt, ha belegondolunk, csöppet sem műveltebb minálunk, csak teli a hasa, és nem verik bele a képét naponta a ganyéba, ami a létminőséget tekintve meglehetős előny. Az osztrák traktorista békésen vakargatja a hasát, amíg olyat nem tapasztal, hogy a szomszéd barbárok elszedik a pénzét, meg nem lopják őt. Jódlizik és issza a jégbort, ugyanúgy böfög azonban, mint Kiss Béla a falusi kocsmában, ugyanolyan zsíros a haja, és lehet, hogy nagyobb lúdtalpa van.

Neki az Alpok zárja le a horizontját, de ő sem olvas mondjuk Musilt, ahogyan a Hortobágyot meredten bámuló pöttyös seggű kollégája sem Krúdyt. Nem is hallottak ők ilyenekről. A világ leginkább egyforma. Így, amikor azon merengünk borzongós reménykedve, megint téma voltunk a művelt nyugat lapjaiban, megint leföstötték, mi folyik itt, fölösleges azon reménykedni, megismerik a nyomorunkat és fölháborodnak. Ilyen nem lesz, ilyen nem fog történni. Akik rólunk irkálnak csupa jó szándékkal, a helyi elitnek mesélnek, az pedig mindenütt romlott.

Akik tehetnének valamit érettünk, azok a hadseregek és a politikusok. Ám, mivel ez a XXI. század, vajmi kevés az esély arra, hogy feldübörögnek testvéri – baráti tankok – kiszabadítani a fura magyarokat a börtönükből. A politika pedig eleve mocskos, tiszta szándékot abban fel nem fedezhetni, még a bicikliző miniszterelnökök is terheltek. Nem annyira, mint a páncélautósok, de azért mégis. Amikor rólunk írnak a művelt nyugaton, nekik írnak, ők pedig mindenféle tárgyalásokon egyrészt-másrészteznek, hümmögnek és utalják tovább a pénzt Orbánnak, mert félnek a földrengéstől.

Így, amikor elborzadva ugyan, de bizakodva mégis soroljuk, mi minden leleplező-szörnyűséget írnak meg rólunk, ennek értelme, gyakorlati haszna sok nincs. Beültetnek minket a ketrecbe, mint egy dagadt majmot, és mutogatnak, hogy majdnem beszélni is tud, olykor eszközt használ, de rend szerint csak az ürülékét hajigálja a látogatókra. Ebben ki is merül az érdekességünk, esetleg egy-egy banánt benyújtanak a ketrecbe, és mennek tovább, várja őket a saját nyomoruk. Ontológiailag nem sok a különbség, csak a ketrec két oldalán vagyunk azzal az iszonnyal, hogy Orbán azt hiszi, ők vannak bent.

Ezt pedig igyekszik el is hitetni, ami a világ legegyszerűbb dolga. A lefedett szemű ló sem lát oldalra, a vak pedig egyáltalán nem. Minden csak nézőpont kérdése, a rossznál is lehet rosszabb, így a szart is el lehet adni pudingnak, amit idvezülten majszol az, aki mást nem ismer. A nagyvilág érzékenyebb fele az Indexen kesereg, az osztrák paraszt nem is tud róla viszont, de, ami az igazán borzasztó, a magyar sem. Az ember olykor, de leginkább akkor, amikor ilyet tapasztal, őszintén felteszi a kérdést, van-e értelme az életének, és rájön arra, egy ponton túl Ady is csak káromkodott meg fütyörészett.

Szél ellen nem lehet pisálni, ez a szél azonban nem is Orbán már, mint felfedezhető, hanem a szomszéd Józsi, és az összes Józsik az országban. A Hansok az Alpokban, a Smithek Texasban, Vologyák a sztyeppén és az összes teljesen egyforma organizmus szerte az egész világon. Ebből fakadóan az a nyávogás, amit itt előadok, nem egyéb, mint üveggyöngyjáték, a részeges bölcsész köldöknézése vagy reménytelen szerelem. A szomszéd Józsinak ugyanolyan majom vagyok a ketrecben, mint ő nekem, s mi mindannyian vagyunk az osztrák parasztnak.

Nézegetjük egymást értetlenül. Ha bárki is reménykedett valamiben, emiatt felejtse el. Hogy a világ hasonszőrűjei irkálnak rólunk elképesztő dolgokat, az semmit nem jelent, ők is csak az üveggyöngyjátékaikat játsszák, és estére térve elégedetten mesélik, megtették, amit lehetett. Ez derék és becsülendő létforma, viszont értelme nincsen semmi. És ezen a ponton nem pesszimista vagyok, hanem realista, egy Balzac-csökevény, aki reménytelenül írja a maga emberi színjátékát hosszú évek óta. Szörnyülködnek a nyugati lapok: na és, és na ugye. Itt tartunk.

Idegenek az éjszakában

Sírdogált és hüppögött a felcsúti láblabda csapat edzője, hogy többnyire a hangulat miatt kapnak ki a Makovecz falak között. Ebben az idényben, amikor pedig harmadikok lettek a zenbéetybe, ötször. Nem úgy kell érteni, hogy a játékosokat megüli a spleen meccs közben, vagy hogy az élet értelmét keresve ténferegnek a pályán, és elsüllyednek a metafizikában, hanem, hogy üres az aréna. A labda ilyenben bánatosan puffan, visszhangzanak az edzői utasítások, hogy törd el a lábát, harapd le a fülét, esetleg rúgj már bele egy egyeneset cseszd meg.

Kong a stadion, és ilyenben meccselni nem érdemes. Vannak olyan elvetemült láblabdások és egyéb artisták, akik ki is jelentették, hogy a járvány miatt üres stadionokban ők föl nem lépnek, mert a játék a nézők miatt van, nélkülük semmi értelme a cirkusznak. Érthető ez, viszont Felcsúton – mindenütt az országban, de ott különösen – nem a járvány miatt nem járnak a nézők a meccsre, hanem más okból. Egyre kevesebb az olyan ember, aki a létezés értelmét és legfelsőbb rendű formáját a futballban találja meg. Egy viszont ezek közül a mi kedves vezetőnk.

Aki akkor is ott tömi magába a lelátón a szotyolát, amikor minden más organizmus messzire menekül. Azt is keseregte még a Felcsút edzője, hogy beszélt a klub vezetőivel, és ők sem értik miként lehet, hogy a kétezres falu nem tölti meg a közel négyezres stadiont, holott egy óvodás is látja az ebben feszülő ellentmondást. Kétezres falunak libalegelő dukál, ahol a krétával fölfestett csíkok mellett a falu apraja és nagyja tud szurkolni a hentesnek, a traktoristának vagy a plébánosnak, a csillogó stadionban fellépő zsoldosnak viszont nem. Sőt, nincs is annyian, hogy megtöltse a stadiont.

Még, ha az utolsó csecsszopó és járókeretes aggastyán is elmegy, akkor sem. De el sem megy. Nem kisvasutazik, nem wellnessezik, ahogyan feltehetőleg a kétfarkúak szerint itt építendő rakétakilövő állomásnak sem örül majd. Mindezekből kitetszik – holott a siránkozó edző szerint világszínvonalú a klub – mégiscsak idegen test a stadion és csatolmányai a faluban, amely addig fog élni, míg az álmodója is, tehát már nem túl sokáig. És most mégsem arról mélázunk, hogy minek a stadion, ha majd szétrohad, „miért nő a fű, hogyha majd leszárad”, ugye, hanem ennek idegenségéről.

Mert egy Camus veszett el mibennünk. Igaz, jó mélyen. Valami megülte kies hazánkat, valami trónol a lelkünkön, ami régebben nem volt ott, és most sem lenne ott a helye. Térkövek, stadionok, különös, aljas nyelvű újságok, tömjénszagú körmenetek, elvadult tekintetű pártkatonák. Nem tudjuk, mindez honnan burjánzott elő, a lélek milyen különös, férges odvaiból, de itt van, és fojtogatja a torkunkat, mint valami sírás. Idegenek vannak a hazánkban vagy mi lettünk idegenek ott, amit a képünkbe is vágnak. Nem vagyunk magyarok, illetve nem úgy, ahogyan nekik tetszene, turulszarosan.

Ez az idegenség-érzés, ez a NER, amelyik sehogyan sem bír befogadó lenni. Elmesélném a felcsúti láblabdások edzőjének, miért kong a stadionja, ha azt is hiszi, hogy a csapata már világverő csoda: „…Uraságnak fagy a szőlő./ Neki durrog az az erdő./ Övé a tó s a jég alatt/ neki bujnak a jó halak/ iszapba…” – Ilyeneket írt J. A. polgártárs kilencven éve, amikor ilyen Felcsút-szerű helyekről énekelt, amikor nem állt bennünk tájidegen stadion, hanem csak pipált a piros rakás falucska és köhögettek benne az öregek. Máma más van.

A Kárpátia nevű nemzeti rockzenekar – ez is, nemzeti meg keresztény rock, én édes Istenem – most dalt ír a Leopárd tankokhoz, amiről beszélni sem érdemes. Annyian fogják hallgatni, ahányan Felcsúton meccsre járnak, de ez lehet a rockzene társadalmiasításának első tünete. Kinek kell ez a vezéren kívül, esetleg a szolgáinak és csinovnyikjainak, kinek kell a stadion, a KESMA, kinek kell ez az egész trágyatrutymó. „Én tudtam – messze anyám, rokonom van, ezek idegenek…” – írta szintén J. A. polgártárs, és mindent elmondott. De most már azt hiszem, én is.

Több Európa, kevesebb Balaton

Az Európai Újságíró-szövetség (EFJ) hétfőn kiadott közleményében felszólította Európa vezetőit, hogy védjék meg a média szabadságát Magyarországon. Ebben a mondatban benne van az egész XX.-XXI. századi magyar és egyetemes történelem, Trianon, Jalta, ’56, Horn és a NER. Ez a közlemény egy elhaló sikoly, miközben Orbán a veje balatoni luxusnyaralójából küldözget kalapos-napszemüveges fényképeket. És ami a mókás, valószínű, már akkor is ott volt, amikor a több ezres tömeg a Karmelitáknál épp neki üzent, hogy hátha meghallja. Nem hallja meg, tölt egy kortyocskát a demizsonból a vejének, és ebben is benne van az egész lehangoló magyar sors.

Több Balaton, kevesebb Brüsszel, szösszentette a kalapos-napszemüveges kép alá a kedves vezető, amitől a hívek elaléltak, és írtak is neki a közösségi oldalon, hogy hajrá, miniszterelnök úr, harcoljon. Nem harcol. A veje luxusnyaralójának árnyas fái alól küldözget lelkesítő szövegeket, miközben a tömeg ellene tüntet a fővárosban. Ha az EFJ közleményében a történelem, Orbán képében az ő sorsa mutatkozik meg egészen. Olyan nyaralóból szájkaratézik, amelyet a veje az Uniótól ellopott pénzből épített(vett), s hogy baj ne legyen, az após inkább a mi pénzünkből pótolta ki a hiányzó összeget. És most onnan üzenget az ellopott pénzek utalójának.

Pofája, az van, mondta a Hair című filmben egy decens úrhölgy Bergernek, aki a partijukra becsörtetve az asztal tetején ugrált, és magunk sem mondhatnánk szebben miniszterelnök úrra: pofája, az van. És még csak le sem szakad. Jellemző kilátástalan helyzetünkre, hogy azt az újságot, amelyik kiderítette, hogy Orbán honnan küldözgeti a bicskanyitogató képeit, elküldték melegebb éghajlatra. Hogy ez aztán fontos, ilyenekkel foglalkozni, hol nyaral a drága miniszterelnök úr, hol piheni ki a Brüsszelben összeszedett fáradtságot, ahol is a hátán cipelte a libernyákokat Hol pihenné ki, a libernyákoktól ellopott pénzből vett nyaralóban.

Azért ez már egy szint. Viszont megint történt egy ordas nagy lenyúlás, legalább akkora, ha nem nagyobb, mint a Helios ügy, amiből a nyaraló van. Itt van nekünk ez a háromszáz milliárdos lélegeztetőgép mutyi, ami miatt Vadai képviselő kérdést intézett a legfőbb ügyészhez, hogy akkor most ez hogy. Polt elvtárs pedig azt válaszolta, továbbította az ügyet a rendőrséghez, aki majd nem talál bűncselekményre utaló jeleket, és lezárja a nyomozást. Polt elvtárs megtette, amit megkövetelt a haza, viszont a rendőröknek meg Pintér a főnöke, és körbe is értünk. Ezért volna szükség az Európai Ügyészségre, és ezért nem vagyunk annak a tagja.

Szép dolog ez, hogy az EFJ kiáll a magyar sajtószabadságért, viszont csak megköszönendő gesztus, de nem egyéb. Senki nem fogja megvívni a mi forradalmunkat helyettünk, de ez is már unalomig ismert frázis És Európa, amikor majd csipog a kimúltunkat jelző térkép és villog a lámpácska akárha Bud Spencernél, mint emlékezhetünk, megszólalhat majd a dörmögő hangján: kár érte, kiváló ország volt És, hogy az volt-e valaha egyáltalán, ez a történelmi kérdés. Végig nézve a nyomorult történelmünkön, általában a baj volt velünk csak, a történelmi sodrásokhoz későn kapcsolódtunk, s ha igen, a rossz oldalhoz rend szerint.

Ha meg nem, levertek minket, kivégeztek és ledaráltak. Épp ez van benne abban a mondatban, amit a kedves vezető a napszemcsis képe alá írt használati útmutatóul, hogy több Balaton, kevesebb Brüsszel. Ez ugyanaz a gesztus, amivel a Donhoz küldtük a 2. Magyar Hadsereget, miközben Budapesten Karády búgott a szalonokban. Máma – miközben szintén veszik el az ország – a Nélküledet tutulja a mai dzsentri közönség, hegedű szól a vár erkélyén, viszont nincs annyi tisztesség a mai Szakhmáry Zoltánokban, hogy észre véve zsákutcás fölöslegességüket szíven lőjék magukat az utolsó muriban. Ezek a maiak még regényalaknak is ócskák.

Lukfelvigyázók

Ahogyan megmordult az ország, fölhorkant mintegy, hogy elveszik az Indexét, jó lelkű migráncsok kis csoportja úgy gondolta, mulattatja csöppet a megviselt publikumot, ezért megint lukat ásott a kerítésnél. Vagy nem. Ez az, amit soha meg nem tudunk sok minden más mellett, de mindegy is. Mint ahogyan tegnap kiderült, Katymár külterületén a rend éber őrei meglátták megint a lukat, aminek úgy bírnak örülni – vagy csak mímelik –, mintha egy féregjáratot találtak volna más, boldogabb univerzumok felé, ahol sajtból van a Hold és egy jóságos egér uralkodik bajszán billegő tejcseppekkel.

Fénykép készült mód szerint a lukról, valamint föltérképezték, lemérték és fényképezték, hogy ötven centi a bejárata, kilencven a belmagassága és huszonkét méter a hossza. Innen nézvést egy dagadt anakonda járata ez, aki viszont elefántot vacsorálni nem tud, mint a kis herceg rajzán, mert akkor beleszorulna, és elkapnák a rend éber őrei. Ezidáig ez Bakondi tollára való történet, egy ilyennel ő hetekig elvan az M1-en, és mondhatni oly mindennapos, hogy szót sem érdemelne. Hanem a vége, ami megragadta a képzeletemet megint, hogy szállott, akár a turulmadár, csapongott lobotómiára várva.

Hogy aszondja – fejeződik be a tudósítás a szenzációról – a rendőrök helyszíni szemlét tartottak az alagútnál, és azt betemetésig őrzik. Az igen, mondom magamban, és látom a lelkemben, amint a marconák óvják a lukat, hogy jön-e belőle a kígyó, és most jövök rá, mennyire hasznos is volt a kínzó matematika óra, ahol az ember megtanulhatta a térfogat kiszámítását. Itt is, ahogy a rend éber őrei osztanak és szoroznak, mennyi köbméter ez, és áll ott az őrmester, akárha Virág elvtárs, és toppant lábával, hogy várom a sódert meg a kavicsot, vagy, hogy nincs homok, akkor csinálunk elvtársak.

Egy móka az élet. Valamint kacagás. Úgy tűnhetik, hogy a rendőrökön szórakozok, pedig nem. Illetve annyi megengedés van bennem a bántásukra, hogy megérdemli az, aki ezeknek a zsoldjába áll, de mindjárt ott a ráismerés, hogy enni kell. Viszont az indexeseknek is, és mégis föl bírtak állni. Így rendőrnek sem muszáj lenni Pintér seregében, ezért, ha hülyét csinálnak az emberből – mert az ilyenekkel azt, bizony –, akkor a delikvens viselje méltósággal. Fogja fel a karma előlegeként, hogy már ebben az életben is kiegyenlíti a számlát: ha a gonoszt szolgálom, ráfizetek. Ilyen egyszerű.

Látom már, megint elhajlok a spirituális felé. Holott, amit meg kellene oldani a evilági, illetve dehogy, csak elképzelni a kabarét, amint kiszámítják a luk térfogatát, aminek a módját Sheldon előadásából tudjuk. Szerinte Arkhimédész, amikor feladatul kapta egy aranykorona súlyának meghatározását, ami erősen szabálytalan alakú volt, akkor jött ez a vízmerítős ötlete, amit már dalba is foglaltak. Lukat viszont nem lehet víz alá nyomni, ezért a feladat nehéz és sokáig tart. Így látom, ahogyan a rendőrök váltásban vigyázzák a lukat napokig, míg kijön az eredmény, ami amennyire röhejes, annyira megalázó is.

De hát, mondom, ők választották, hogy hülyét csináljon belőlük Orbán. Így a sajnálatnak csak egészen kis cafatja van bennem, ami lassacskán el is illan, ahogyan fokozatosan visszatérek a valóságba. Mert az a lukas mese nem az. Ilyen megrendezett színjáték, akár az egész ország. S ha míg vannak olyanok, mint Balázs színidirektor, aki annak idején hajlongva mondta, mint emlékezhetünk, hogy „ennek oly jó része lenni”, akkor voltaképp beszélni sok mindenről nem érdemes. A kérdés az csupán, meddig és mennyiért éri meg az embernek föladni a személyiségét.

Bár erre elég egy zsák krumpli is, mint láthatjuk sokszor. Brian is hiába ordibálta az őt követőknek, hogy ők mindannyian személyiségek, azok csak rohantak utána, hogy ez az ő töke meg a saruja. Mintha már a Monty Python is tudta volna Kertész igazságát az alattvalóságról, s ami a legelborzasztóbb az egészben, az az, hogy azt hiszem, Michael Palin jelentette ki: a Brian életét ma már nem lehetne megcsinálni, mert úgy elvadult a világ. Viszont bizakodjunk, Rusdhie fejére is három évtizede tűzték ki a vérdíjat a Sátáni versek miatt, és még mindig él. Hogy messzire jutottunk volna a luktól? Nem hiszem.

Íme, a megvilágosodott

Mark Rutte gyűlöli a mi politikánkat….Ez Szijjártó Péter tegnapi gondolatkísérletének eredménye, ami olyan jelentőségű, mint akár a kerék vagy a balta meglelése az emberiség számára. A jövőbe vivő biztos út, ébredés a fügefa alatt. Ám hiába vált elméje tisztává és csendessé, mint Sziddhartha hercegnek Bodh-Gajában, ahogy elnézzük a futsalost, ez még csak a bódhiszattvaságra elég, arra is alig, de azért mégis. Mert gondoljuk meg, micsoda teljesítmény, elképesztő tisztánlátás kell ahhoz, hogy végre rádöbbenjen, ez a libernyák holland gyűlöli az ő politikájukat.

Nem a magyarokat, nem Jóska bácsit a talponállóból, sem a rónaságainkat, nevető hegyeinket, hanem a politikájukat. Szijjártó bódhiszattva úton van poroszkál, nem ordította le senki fejét kivételesen, hanem megtette az első óvatos lépést a valóság felé, és rádöbbent a tényre, a libernyák érzéseire. Szijjártó lelki útja azonban nem teljes, nem látja még, hogy nem csak a holland libernyák, hanem mindenféle lenézett alakok a világban, sőt, uszkve hétmillió magyar a kerítés innenső oldalán is gyűlöli a politikájukat. Elég lett volna pénteken este kinézni a Karmelitákból Isten szent és szabad ege alá.

Az a pár ezer ember sem azért volt ott, mert szereti őket, hanem éppen ellenkezőleg. Ezért állapítható meg, az a tiszta pillanat, amely előidézte a gyűlöletre döbbenést, mindenképp biztató, de még csak az út eleje. Messze még a cél, amelynek végén visszaemlékszik előző életére, amelyben futsalos volt, fiatal és bohó, míg most ilyen összeaszott, rikácsoló papagáj, akiben tényleg nincsen semmi szeretetre méltó. Lehetne dagadt is, mint a főnöke, akkor sem lenne, vagy akár szőke is, akkor sem. Akárha Vladimir és Estragon, elveszítette a jogait a szeretetre és tiszteletre.

Jelen állapotban az van, és ezt nem látja, hogy Ruttéval ellentétben, aki úriember, ezért nem mondja ki, a magyar proletár viszont igen, hogy nem a politika gyűlöletéről van immár szó, hanem ez az érzés mélyebb és terjedelmesebb. Kiterjed az emberi valójukra is, mert szaralakok. Ezt még nem tudja, vagy nem meri tudni az előző életében futsalos, máma kakadu, hogy úgy, ahogyan vannak, amivé váltak, cuzammen utálatosak és gyűlöletesek, amire akkor fog rádöbbenni, amikor megindul a birnami erdő. De mondom, fejlődésnek lehetünk tanúi.

Mikor rádöbben a manus, valami szerepe nekik is van a terjengő szarszagban, és megállapítja, gyűlöli a politikánkat. Ilyenkor következik a miért, amire a maga kajla módján hősünk meg is adja a feleletet: ő bevándorláspárti, mi (ők) pedig nem. Rossz válasz, még dolgozni kell rajta, míg a jelölt rá nem jön az egy igaz bölcsességre, miszerint rongyemberek, elfuserált, gonosz, agresszív és ostoba organizmusok ők és minden cselekedetük is az. Ezért rühelli őket mindenki, nem csak Rutte bácsi. A megismeréshez azonban rögös út vezet.

Illetve vezethetne, ha volna rá igény. Ha nincs, fel kell ébreszteni, rá kell vezetni az igazságra vágyót, úgy is, mint tévesen a kölyökkutyát, hogy az orrát belenyomjuk a vizeletbe, s közben kitartóan mondogatjuk néki, hogy ezt nem szabad. Kimész, és a kipcsak pusztákat rondítod tele, s nem a mi kies szobánkat, amit Magyarországnak neveznek. S itt jutunk el oda, hogy egyedül ez neki nem megy, segíteni kellene neki noszogatással, olyat viszont mi nem akarunk, mert egyáltalán semmi közösségünk nincs nekünk egy ilyen alakkal, sem a cimboráival.

És itt lóg bele a göcsörtös ujjam az éjjelibe, mert ugyanis egy Szijjártóról azt feltételezni, hogy egyáltalán a megvilágosodás előszobájába is eljutott, elég nagy ostobaság. Ilyenről szó sincsen, amit tegnap böfögött, azt a híveknek böfögte, és nem arra szolgál, hogy az ember értelmezze, hanem, hogy elhiggye feltétel és kétségek nélkül. Sziddharthát, illetve azt, aki most a Nirvánában csücsül pedig megkövetem, hogy egyáltalán egy lapon említettem ezzel, illetve ezekkel, az ember esendő ugyanis, és csak keresi, keresi kilátástalanul a négy nemes igazságot.

Pézsmapocok

A magam részéről álszent dolognak vélem, amikor a magyar nyelv egyes szavait a sajtótermékekben álruhába bújtatják, s úgy tárják a közönség elé, mintha valami szégyenlős szűzlányok volnánk. Holott cafatokban lóg leginkább is a lelkünk, más készségek mellett természetesen. Ezt a létállapotot – mármint a cafatosságot – az AE Bizottság tánczenekar Használt dal című örökbecsűje fösti le számunkra, s abból a kontextusból semmi elítélendő nincs abban – legalábbis budoári szempontból –, ha egy honfitársunk Győr alpolgármesterét „egy fasznak” nevezi.

Ehelyett olvashatjuk a szemérmes tudósításokban, hogy f@sz, pedig ez a hangalak is csak azt a képzetet kelti, mint a betűhív, lelki szemeink előtt megjelenik egy lingam a maga valójában. Ennyit az erkölcsökről és az illemről, közelebbre utalva a történelemben Kádár apánk is megmondta, hogy a krumplileves legyen krumplileves. Így minálunk, noch dazu szerte az univerzumban a fasz legyen fasz, amit Orbán Viktor bölcsessége szerint minden más nyelven másképpen mondanak, ha emlékezünk a Lebensraum vs élettér vitára, amiből az derült ki mégis, hogy a kettő egy és ugyanaz.

A f@sz tehát fasz, ha kifordítom, ha be, akkor is. Témánk megközelítésekor azonban még Svejk mesterre is utalnunk kell, aki – mint emlékezhetünk – a fogdavagonban utazva oktatta ki a rájuk vigyázó katonát, mert sérelmezte, hogy csúnya szavakkal illeték őt. Mire Svejk továbbgondolásra azt javasolta neki, mélázzon el azon, megsértődhetne-e, ha pézsmapocoknak hívja, amivel a felvigyázó katona szívébe akkor tőrt döfött, hogy az végleg elhallgatott, és csak nézte a kietlen, szétlőtt tájakkal együtt tovasuhanó póznákat. S itt jutottunk el oda, hogy ki milyen megnevezés miatt sértődik meg.

Illetve tovább haladva, hogy emiatt perel-e, és a per nyomán a bíróság milyen ítéletet hoz. Mert ez a viszonyrendszer nagyon sokat mesél magáról az emberről, és nem utolsósorban a társadalomról, amelyben az ilyen fennforgás előfordul. Radnóti Ákos győri alpolgármestert B. Zoltán nevezte „egy fasznak” egy Facebook kommentben, ami miatt a bíróság őt három év próbára bocsátotta, mint a napokban kiderült. Ez így komplexen elég sokat elmond nekünk az alpolgármesterről, kies magyar hazánkról és a bíróságról is. Mondhatnánk, hogy házmester-nívónk minden ismérve benne van.

Annyi sok tartalma van, hogyha most nekilátnék, egy testes politológiai, szociológiai és lélektani tanulmányt tudnék rittyenteni, ha volna hozzá érkezésem. Viszont ilyenem nincs nekem. Mindemellett szívünk minden melegével megértjük alpolgármester úr összes aggodalmát és dúlt lelkét, hiszen minket is neveztek már kommentben fasznak, emlegették ribanc anyukánkat és az ő vagináját. Ám mégis itt vagyunk, sőt erősebben, mint valaha. Éspedig azért, mert nem képzeljük magunkat a föld felett lebegő pátoszos organizmusnak, akit illetlen szavakkal megérinteni nem lehet.

Dehogynem. Sőt, ha alpolgármester úr látná, hogy más kommentekben az ő szívbéli főnökét, ezt az Orbán nevűt milyen kacifántos, cirkalmas, három soros mondatokban hajtják el, amelyekben a fasz csupán cirógató kedveskedés, akkor hálát adna a teremtőnek, hogy ő csupán lingamnak tituláltatott. Mert ha volna módja egy olyat értőn végigolvasni, nem lenne ideje bíróságra szaladni, ugyanis ott helyben kapna infarktust. Nem kell tehát rózsaszínű szépléleknek lenni, mint ahogyan káromkodni sem szükséges, de tudjuk, milyen az, ha az embert elragadja a harci ideg. De bíróságozni ezért?

Úgy látszik, igen. Káromkodni, egymást különféle testrészeknek-, és nedveknek nevezni bár irodalmi és köznyelvi alkalmatosság, leírni ennek ellenére illetlen. Külföldiül és Orbán Viktor kedvéért nem komilfó, még külföldiebbül comme il faut. De hozza úgy a sors manapság elég gyakran, hogy erre ragadtatja magát az ember, az érintett ilyenkor azonban megteheti, hogy még cifrábban válaszol. Mert nyelvünk végtelenül gazdag, ám bíróságra menni ezért nem a súlyának megfelelő cselekedet. Ez ugyanis azt mutatja, hogy nem igazságot keresünk, hanem megsértőnket el akarjuk tapodni.

Megsemmisíteni úgymond, mert azt hisszük, alpolgármesterként ehhez nekünk jogunk van, holott nincsen. Ilyen esetben egy hatalomtól torzult lélek áll előttünk a maga pőreségében, egy képzet az egyenlőbb az egyenlők között fajtából. Az a virtuális idea, hogy mi, mint politikus különbek vagyunk, érinthetetlenek úgymond, ha ennek nem lenne egészen más jelentése az indiai kasztrendszerben. Ráadásul ezért három év próbát kiszabni is érdekes, azt mutatja, hogy a bíróság belemegy abba a kétséges értékítéletbe, hogy egy alpolgármester különbözik bármilyen más halandótól.

Nem helyes látomás. Géza bácsit a sarokról annyi, ha nem több védelem illeti, mint azt, aki kivételezettnek hiszi magát, ellenben, ha Géza bácsit alázzák és gyalázzák, ő védelmet senkitől sem kap. Talán még bele is rúgnak vagy kiröhögik. Ezért van az, hogy én a vízilovakkal vagyok minden esetben, emellett pedig megadatott nekem Füst Milán bölcsessége, amely ez: légy nagyvonalú. Ez nem azt jelenti, hogy két kézzel szórom a borravalót, hanem, hogy tudok nevetni a világ ostobaságán. S ha egy kommentelő a halott anyukámat kurvázza le, nem szúrom szíven magamat, hanem az eszéhez mérem. És neki lesz rosszabb.

Aztán

Sosem lesz vége. Úgy hírlik, az Index újságíróinak közel fele a főszerkesztő kirúgása után felmond. Derék, öngyilkos dolog, mert ennek következtében mindannyian vagy éhen halnak, vagy mehetnek katonának, iskolaőrnek, bár ezzel a múlttal még az is bajos. Ám végül is, kubikos mindenki lehet Mészáros építkezésein. Mint emlékezhetünk, Bibó is elrakosgatott a könyvtár pincéjében, de, hogy ez a tróger galeri az ő nevéből türemkedett elő, ez mindennek az arculcsapása. Vagy épp Hamvas Béla is kertészkedett és raktároskodott, mert vannak ilyen sorsok a diktatúrákban, ha épp életben marad az ember. Alkalmasint azt sem.

Láttuk már más redakciókban, hogy újságírói állás betöltetlen nem marad. Amint megtörténik egy-egy lap átállítása, átcsatornázása a kollégistákhoz, jönnek a csattogó fogú vérebek, akik alanyt állítmányt egyeztetni ugyan nem tudnak, ellenben megbízható elvtársak. Az élet más területein is így megy ez, ezt nevezik kontraszelekciónak. Vannak degenarált iskolaigazgatók, málészájú igazgatósági tagok mindenféle cégeknél, vagy épp Németh Szilárd, mint katona, és ezzel mindent el is mondtam. Momentán azonban koncentráljunk az újságírásra, mert itt folyik a dúlás, épp a szemünk előtt gazolnak ki egy brandet, egy hajdanvolt szellemi műhelyt.

Ha szertenézünk kietlen hazánkban, látjuk, mindenütt ez van kevés kivételtől eltekintve, de előbb utóbb minden és mindenki elesik. Ha másképp nem, gazdaságilag véreztetik ki a nekik nem tetsző orgánumokat, aztán megszüntetik (Népszabadság), vagy lealjasítják (Origo). Ép erkölcsű, olvasható, tájékoztatni óhajtó lapjuk nincs ezeknek, pedig van belőle nekik dögivel. Csak a KESMA-ban több száz. Majd az Index is becsatornázódik oda, és válik belőle olyan orgánum, amelyet a KESMA volt kuratóriumi elnöke egyszer minősített őszintén, hogy villámgyorsan le is kellett mondania. Azóta viszont zavartalan az üzem, a gép dolgozik, az alkotó mégsem pihen.

Ezek a sajtótermékek az oktatás mellett élénken részt vesznek a társadalom elhülyítésében, feladatuk voltaképp ez az egy, annak viszont tökéletesen meg is felelnek. Ezen az állapoton, ha vért pisálunk sem tudunk változtatni, illenék tehát azon gondolkodni, mit hagynak ezek maguk után a valamikor – nem tudni mikor – szükségszerűen bekövetkező bukásuk után. Felperzselt földet. Gazdaság, oktatás, közigazgatás nagyon sokáig képtelen lesz normálisan működni, de a hiteles tájékoztatásnak is hosszú évek kellenek a helyreállításhoz, mégpedig amiatt, ami miatt most a hiteltelen működik. Azzal a gazdasági koncepcióval és azzal a szellemi nihillel.

Piaci körülmények között egy sajtótermék az olvasóra épül. Ha ilyen van – mert neki tetszőt állít elő a sajtómunkás –, akkor hirdető is van, és így szépen egymásra rakosgatva ki lehet alakítani egy működő piaci modellt. A KESMA újságjainak olvasója alig van, az állam mégis eltartja őket a közpénzből belepumpált hirdetésekkel. Az állam ilyetén szerepe egy rendszerváltás után megszűnik, ezek a sajtótermékek pedig napok alatt mennek csődbe. Ott állnak majd a mai csattogó fogú „zsurnaliszták” szidva a kommunistákat, hogy meg akarják ölni őket, holott csak a piac teszi, amit ma nem ismernek, mert az adófizetők pénzén feredőznek tejben és vajban.

Viszont újságok sem lesznek. Amit ezek bekebeleznek és bekebeleztek, azoknak csak a füstölgő romjai maradnak meg, és, ha lesz olyan elvetemült alak, aki újjáépítené, erre évtizedekre lesz szüksége. A bűnük tehát most visszatérve az épp aktuális Index esetre nem csak annyi, hogy einstandolják, hanem, hogy ezzel egyszersmind totálisan le is nullázzák, buborékká teszik, amely hatalmuk végeztével pukkan ki. Így lesz ezzel az összes, de belegondolva jobban, így lesz ezzel Mészáros, Tiborcz és az a számtalan vállalkozás, amelyet most a lojalitása miatt elnyert közpénzek fújnak fel és tartanak életben. Ami itt marad utánuk, az a zéróhoz fog közelíteni, és erre is figyelmeztet az Index sorsa. – Kirielejszon.