Hé, paraszt

Havasi uraság, a Berci, aki Orbán sajtófőnöke, tiszta és világos magyarázatot adott arra, hogy gazdája miért nevezte „asszonyságnak” Karikó Katalin biokémikust, a BioNTech cég alelnökét. Azért – fejtegette egészen ártatlanul –, mert „uraságnak mégsem nevezheti”, amiből kitetszik, a megnevezés oka, hogy Karikó Katalin szoknyát hord és nem nadrágot, ilyképp az „asszonyság” kifejezés megfelel a nemi kritériumoknak, más tehát nem határozza meg a magyar géniusz nyelvezetét. Gyerekszoba nuku, etikett-protokoll nuku, kiesett a száján az ólajtó. Értjük immár, miért nyáladzza össze Merkel kezét is rendre, ahogyan kéretlenül rábukik a trottyos gatyájában.

Orbán otthontalan a civilizált világban. Amikor „professzor uraknak” nevezi a neki tanácsot adó tudós embereket, abból is kitetszik, nincs nyelve és szókészlete ezekhez, elveszetten téblábol, ha nem a trombitát kell fújnia, s ahogyan öregszik, úgy csupaszodik le a sekélyessége, amit ifjan handabandázással rejtegetett. Magyarországot egy katonai táborrá alakította, amelyet jelszavakkal lehet dirigálni, ha ebből a szerepből ki kell lépnie, akkor feszeng, nyüszít és menekül. Függöny mögé, „boldog karácsonyt” mögé, föl, az erkélyre koviubit pancsolni. A parasztgyerek idegenül mozog a kastélyban, francia parfümjének gőzén átüt az avas szalonna szaga.

Orbán nem buta. Orbán bunkó. Amerikai ügyvivőt szólít fel, hogy menjen ki vele a kocsma elé, ha férfi, viszket a tenyere. Nem érti a nőket, a női nemet, a nő neki élvezeti cikk és szülőgép, azon fölül félelmetes titok, „asszonyság”. Ezzel a kifejezéssel nem Karikó Katalint sértette meg, sem a többi lányokat, asszonyokat, hanem valójában bevallotta, hogy retteg tőle és tőlük, és nem is tud mit kezdeni velük. Orbán világa a magyar paraszt, noch dazu az amerikai republikánus férfi világa. A múlt század ötvenes éveinek plakátjai ondolált nőkkel, mosolygó kisdedekkel a családi pickupban, oder délceg magyar a ganyés szekéren. „Három gyerek, három szoba, négy kerék.”

Ez a jelmondat a 2000-es évértékelőn hangzott el a kedves vezető szájából akkor még keresztény máz nélkül, ami mára rákerült aztán. A kontextus mindig a hatalmi szándékok szerint alakult, az igazi cél és idea azonban ősi, azt az avas szagú parasztudvarról cipelte magával. Orbánban a társadalomnak ez a hímsoviniszta formája ült meg, ezt hozta otthonról, és egyre inkább kitetszik, ez az igazi valója. Így az idők során a sok gúnyaváltás csak az ehhez való megtérést szolgálta, az igazi, mondhatni őshazugság a kezdeti liberális álca volt. Orbán az eltelt harminc évben nem átalakult, hanem lekerültek róla a hazugságai. Rétegenként, mint a hagyma héja.

Jelenlegi formájában egy álság van rajta, a vallás köntöse, mert tényleg hitetlen. Egy falusi párttitkár gyerekeként más motyót nem is hozhatott. Igaz, láttunk már megvilágosodásokat és megtéréseket, ő azonban ilyenen át nem esett, ilyet el nem szenvedett, meg nem élt. Gyökerei a felcsúti tyúkszaros udvarban vannak, a város idegen és veszélyes, nem is érti, nem is szereti. Orbán alkalmatlan a XXI. századra, ő egy komcsi tudatával álmodja vissza magát Horthy urambátyámos, kakastollas világába, asszonyságok és uraságok közé, ami szuperegó minduntalan kicsúszik a száján. Orbán a XX. századi magyar falusi gulyáskommunizmus szülötte, és az is marad.

Orbán fölött eljárt az idő. Nem abban az értelemben, hogy a teste öregszik, hanem akképp, hogy ideái avíttak. Soha nem is voltak korszerűek, csak mindenféle mázakat pakolt arra a tályogra, ami a leglényege, és most hatalmának ormain ezek lekerülnek róla. Előttünk vetkőzik gatyára, s amit ez a kép mutat, az visszataszító. Nem esztétikai, hanem filozófiai értelemben. Orbán Viktor egy eszmei roncs, a korból, amelyben nevelkedett, s amelybe vágyik, a lehető legalantasabb részeket hozta magával. Egy bunkó macsó lett belőle mára, nem egyéb, bár innen is indult. Ilyképp körbeért az az életpálya, ami neki jutott. Nincs számára hova tovább. Ki kell dobni, mint egy rossz koloncot.

Emberek nagy házakban

A kedves vezető tegnap meglátta a fényes jövőt. Olyat, amit ma még kevesen értenek – mint volt szíves kifejteni -, ám ő igen. Ennek pedig az a lényege, hogy „az emberek is gyarapodni fognak, nagyobb otthonokban élnek és több gyermeket vállalnak”. S ha most azt hiszed én nyájasom, hogy szórakozok veled, erősen tévedsz. Betűhíven idéztem, amint a kis Orbán áll a kantáros rövidnadrágjában, és gondosan oldalra lenyalt hajjal adja elő álmait, amelyekben az emberek nagy házakban élnek. Az óvónéni pedig eltelten göcög a kicsi Viktoron, hogy de cuki a kiskrapek, egyem a pofáját, megtörli a taknyos kis orrocskáját, majd megsimogatja az édes pofikáját: okos vagy Viktorka, idd meg a kakaódat, aztán töröld meg a szájadat.

Ám mégis csak egy miniszterügynökről van szó, aki ráadásul hazánk első géniusza is. Ezért, ha az ember ilyesmiket hall tőle, akkor felveszi Penny tátott szájú arckifejezését az Agymenőkből, hallgatván az ökörségeket, majd vágyak támadnak benne, hogy úgy is tegyen, mint az a lány, azaz, szó nélkül, reakció nélkül sarkon forduljon és elmenjen, ami gesztus azt mutatja, hogy a vele szemben lévő organizmus menthetetlen. Orbán is az, amire újabb – már ki tudja hányadik – bizonyság a tegnapi delirálás, amit azzal kezdett, a magyarság zaklatott életében az elmúlt száz évből a mögöttünk hagyott tíz volt a legsikeresebb. Kinek mennyire, ugye. Lölőnek és a cimbiknek biztosan, másoknak kevésbé, de ma nem erről beszélgetünk.

Másról. Bár nem is akartam igazán, mert már lerágott csont egyetlenünk elmebéli állapota, és még azt is megengedem, hogy nem ment el teljesen az esze, csak sok alapvető élelmiszert fogyasztott. Így vagy úgy, de sikerült összehoznia egy olyan szellemi építményt, amelyre Penny mód reagálunk bajszunk alatt mormogva az egyetlen lehetséges választ vagy reakciót, miszerint édesfaszom. Ez a kizárólagosan méltó megnyilvánulás mindazt hallva, amit Orbán nemzetéhez intézett, de akkor meg azt mondják, hogy mosdatlan a szájam. Ördögi kör, mert nem vagyunk mi főnénik, hogy kiosszuk a megfelelő dózist és lenyugtassuk a delikvenst. Sőt, komolyan, mintegy zsinórmértékként, a jövőbe vivő biztos útmutatásként kellene hörbölni e szavakat.

Tegyük azt. Vegyük komolyan. „Olyan dimenzióváltás előtt áll a magyar gazdasági rendszer, amit ma még kevesen értenek.” Itt talán újra megkapjuk a Széles-féle antigravitációs energiacellát, vagy lesz fluxuskondenzátorunk, mindenféle időkapu, féreglyukak, teleportálós masinák, hogy ne kelljen ne is kormánygéppel röpködni meccsekre, elég lesz ahhoz egy gombnyomás, ilyenek. De mi ezt nem érthetjük, mint volt szíves kifejteni. Egy a lényeg azonban, hogy „hihetetlen gyorsasággal állunk majd emelkedő pályára”, mert „nagy idők kapujában állunk”, ahová bebocsátást nyerve az emberek nagy házakban laknak, és teleszülik azokat. Tényleg nem kerülhetem ki: édesfaszom, hát mit vétettünk, hogy egy idióta ücsörög a nyakunkon.

Ám annyi haszonnal azért járt ez a kis agytorna, hogy rájöjjünk, miért értik meg ezek egymást annyira Trumppal. Mindeközben azonban, ahogyan a falansztert várjuk, azért nem ártana meg is érni azt, de erre momentán nem olyan jók a kilátásaink. Ugyanitt elhangzott ugyanis, hogy fingja sincs arról a mi jövőkutatónknak, mikor kap nyüves kis országunk annyi vakcinát, hogy érdemben el lehessen kezdeni az oltásokat, míg a környékünkön mindenki milliószámra tervezi beadni azokat. Hát, mi majd egyszermajd, valamikor, ha jön elég. Itt áll előttünk pőrén az ember, aki a jelent elbukta, helyette pedig lázálmokkal szórakoztatja a pórnépet, hogy olyan világ jön, amit nem ért meg.

Tényleg nem. Azt a világot, amit Orbán már eddig is összehozott, most is elég nehéz értelmezni. De, hogy az eljövendő teljesség esszenciája, miszerint „az emberek is gyarapodni fognak, nagyobb otthonokban élnek és több gyermeket vállalnak”, ez a dedó minősített esete, mint már leföstöttem, bár nem kellett hozzá túl színes ecset. Az az életben maradási kérdés most, hogy mit kezdjünk ezzel a mi hülyénkkel, mert immár világos, hogy a vesztébe viszi az országot, miközben gőzöl az agya. A léc eddig sem volt túl magasan a Kossuth-béli delirálások során, de ez a tegnapi mindent vitt. És ami a legjobb, mindenféle lapok röhögés nélkül lehozták. Bár így volt jól. Most már tényleg teljesen meztelen a király, és elég lehangolóan néz ki.

Jó lesz nekünk

Novák Katika, aki pár napja megtanított minket ablakot pucolni, hogy ragyogjon az ünnepekre, ezek múltával jókedvünkről is igyekszik gondoskodni. Mondja a biztató mesét, hogy véletlenül föl ne kössük magunkat az első szembe jövő zászlórúdra. Mert van ez az ünnepek utáni depresszió, amikor már a kedves vezető kappanhangja sem vigasztal, se egy miatyánk vagy üdvözlégy, semmi az ég egy világon. Most múlnak az ünnepek erősen és kitartóan, konokon és kegytelenül, de még érezni az illatukat, állott olajszag van meg a gyertya fanyar gőze, szóval ez még nem hétköznap.

Az ember bújik a sarokba, marasztalja az időt, hogy örökké ünnep legyen, és nem csálé fejű kiskrapek módján, hogy várja az angyalok csöngetését, hanem, hogy ne kelljen csinálni semmit sem, és leginkább, hogy ezeket ne kelljen hallgatni napkeltétől annak nyugtáig, hogy nemzet meg család, kereszténység meg migráncsok, ájtatok és hörgések. Jó mindezeken kívül lenni, és az ember el is merül a csalfa békébe, amikor belerongyol neki Novák Katika, akárha Rétvári Bence, hogy milyen jó lesz mindjárt mind az összes nyugdíjasoknak, mert januártól osztanak nekik.

Még hétfő sincs, mert szombat van, az utolsó szilveszteri petárda robbanása még itt visszhangzik, a bejgli sem fogyott el, a fának is még gyenge gyanta szaga van, de már éreznünk kell a gondoskodást. Az érettünk való szívdobbanást, amit amúgy kampánynak neveznek, és tolja a pofánkba Novák Katika, gyömöszkölődik az agyunkba bele. Tele volt a net a jótétemény hírével, hogy az egyhavi egy negyedét hozza a postás kétszer csöngetve, hogy annyi pénze lesz eztán mind az összes magyari nyugdíjasnak, hogy azzal tapétolja a budit, fáklyának használja szivargyújtáshoz, ilyenek.

És nem örült az internet fura népe, hanem megmorrant erősen, kiszakadt belőle a keserve, mint sprickoló kelés, jött elő az indulat. De nem a kard ki kard huszáros robaja, hanem a halálra ítélt vinnyogása, ilyen rekedt, mindenről lemondó hörgés, vérrel előbuggyanó sóhaj, hogy ilyen hangot én már nagyon régen hallottam, de azt hiszem, hogy a Katika meg sohasem. Mert más körökben forog. Ott, ahol popsitörlővel fényesítik az ablakot, ami ettől visszaveri, bucskáztatja a sikolyokat, ezért nem hallja azokat Katika és mind az összesek, akik érettünk élnek, de minek.

Hanem a népek. A tegnapi Katikának szóló üzenetek rosszat mutatnak lelkének állapotjáról, hogy ne mondjuk, aggódunk érettük erősen, mert kitetszik, hogy végső stádiumú idegállapotban leledzenek. Összeomlás előtt állanak, mint Michael Douglas a filmjében, mikor is nekilátott minden mindegy alapon szétverni mindent, ami elébe került, hogy megy haza, azzal a céllal és beszűkült tudattal, hogy végül le kellett őt lőni, annyira kifordult magából. Az ilyen életvitelnek sok haszna nincs. A világ nem változik meg tőle, csak belehalunk, rokkanunk. Macerás.

Neszkávét iszom pár éve, és olyan sűrűen, mint Florentino Ariza, tehát petróleum állagúan, és cukor nélkül természetesen. Amikor régebben nem főzött kávét raktak elém, hanem ezt a kikeverőset, mindig éreztem valami fura mellékízét, ami mára eltűnt. Nem a kávé lett más, hanem én, mint ahogyan a sör is keserű először meg a tonik is, aztán édes lesz az első, citrom ízű a második, amit csak az érez, aki sokszor és kitartóan fogyasztja. Az ilyen ízbéli titkok senki outsidernek föl nem tárulnak, mint ahogyan egy burgenlandi traktorista sem érti, magyar kollégája miért kurvaanyázik, amikor pénzt ígérnek neki.

Ezt senki más nem is értheti ezen a csalfa világon, csakis a pöttyös seggű magyari ember, akivel, illetve az összes ősével, felmenőjével, annyiszor csesztek már ki az aktuális Novák Katikák, hogy a DNS-ébe épült a szolgaság, amit tegnap a kommentekben mintha kezdett volna levetni. Én sok mindent láttam és megértem már, de ilyen egységes és mélyről jövő felordítást még soha. Hogy magam is csak szájtátva álltam, hogy na, talán mégsincsen veszve minden egészen, Katika ezzel az aljassággal csak megbirizgált valamit az avar alatt, ami mocorog, de ma még indulni erőtlen.

Az vált világossá tegnap, hogy soha nem lehet tudni, mikor pattan el egy húr. Michael Douglas története jó példa erre, de kitetszett, hogy mindannyian – legalábbis a megalázottak és megszomorítottak – Michael Douglasok vagyunk, akik kezünkben baseball ütővel egyszer csak kijelentjük, hogy megyünk haza, és nincs a világnak olyan hatalma, amely ebben meg tudna akadályozni. És ezek a Katikák nem tudják, hogy meddig lehet feszíteni a húrt. Lehet, még kétszer elmondják, de jó nekünk, de boldogok vagyunk, aztán útra kel a birnami erdő. Mit lehessen tudni, ugye.

Kampec dolores CVII. – Mint homokóra, fordul

Mintha nem is lett volna karácsony, úgy elszállott az idő. Ez a hét, hogy jöjjön az új nap boldognak lenni megint, ami csalfa dolog, mert miközben azt hiszi az ember, hogy valami új születését, eljövetelét köszönti mintegy, ugyanakkor trombitaszóba, tüzek játékába fojtja azt a bánatot, hogy valami meg elment, de úgy alaposan, hogy vissza sem jön soha már. Béla a nulladik napon kicsámpázott a temetőbe, mint ahogyan ott hagytuk őt legutóbb békébe kerülni a világgal épp, s hiába indult el visszafelé, az út olyan hosszúnak bizonyult, hogy még mindig tart szegénynek, pedig voltaképp a táv ugyanaz, de valahogy nem visz a láb. Vagy visz, mégis de kitérőkkel, s nem a flaszteron, hanem a szív rejtett sikátoraiban, ahogyan Béla ténfergett ide-oda nem is a térben, hanem az időben, ami, mint tudjuk, végtelen egészen, de csak majdnem, mert visszafelé egyszer csak eltűnik a fonala.

Indult hát Béla a kukoricás meg a kék plakátok mellett hazafelé, és arra gondolt, hogy ez az év is, amelyből most tapod kifelé, úgy kezdődött, hogy egyszer csak január lett. Mindig január van év elején, ami csak megszokás és kiegyezés, mert lehetne mézeskalács is akár, vagy kerülhetne máshová az év eleje. Ahogyan ez a Föld nevű bolygó iramlik körbe-körbe, és hát, nem mindegy, melyik pontján mondjuk azt, épp itt kezdődik az új, amott meg véget ér a régi, mert a körnek nincs se eleje se vége, mindig csak a kanyarban vagyunk benne, hogy meg kell ettől zavarodni. S mivelhogy mélységes a múlt és annak kútja, az is tudvalévő, hogy alig is van az úgy, hogy épp most kéne ünnepelni a kezdetet, más népek más időkben járnak, más években és talán más világokban is. De mindahány, akárhol is van és akármerre jár, az idő múlásának örül, ami magunk közt szólván ostobaság, mert Camus pajtás óta tudjuk, hogy ő a legnagyobb ellenségünk minekünk.

Csak még nem tettük fel a miérteket, aminek Albert cimbi szerint mindig rossz vége van. De mondom, Béla haladt visszafelé, hogy elérjen a mába. Már egy hete haladt, de nem volt sehol sem, és úgy érezte, nem is lesz soha már. Így a végtelenre gondolt, ha úgy tetszik Istenre, amikor azon morfondírozott, ha a napunk éveit számoljuk, aki jószág, mint ismeretes, úgy kétszázötven millió bélai év év alatt ér körbe a galaxis közepén ücsörgő mahomet fekete luk körül, akkor napi évben nem is vagyunk voltaképp és ugye. Millió évekig meg sem születünk, de az ilyen végtelenektől mindig szédülni kezdett Béla, zúgott a feje, gondjai és fájdalmai kicifrázva, és csak mondta, akár a mondókát, hogy „Én a széken, az a földön/ és a Föld a Nap alatt,/ a naprendszer meg a börtön/ csillagzatokkal halad-/ mindenség a semmiségbe’,/ mint fordítva, bennem épp e/ gondolat…” – Ezt motyogta magában Béla kitartóan és mindig újra.

S hogy így meglelte hazáját, már esély mutatkozott arra, hogy oda is ér, és lám, alig ment csak három napja, és máris túljutott a kukoricáson, már a foszlott kék plakátok mellett haladt, amik annyira méltatlanok voltak, hogy rájuk sem nézett, feléjük sem gondolt, mert akinek a végtelennel van dolga, mi köze annak az ilyenekhez. Így bízta el magát Béla újra abba a hibába esve, hogy kívül kerülhet ezeknek az idején és terén, hogy levetheti magáról az emberlét taknyát, ami már majdnem az az ideális állapot, amelyben a rigókkal diskurál a fa tetején, túl minden jón és rosszon. De épp éjszaka volt ekkor, és a csillagok, a göncölök úgy fénylettek ott fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött. És ekkor jött rá Béla, hogy nincs menedék, mivel már beért a faluba, épp beleért ebbe a napba, a búcsúzás és az új születésének kétes ünnepébe, amikor úgy érezte, megfojtja a magány.

Odaért az ivóhoz. Elkezdte kinyitni az ajtaját, húzta a nyikorgó jószágot, és arra gondolt, a fröccsök ura vajon miért nem olajozza vagy zsírozza meg. Résnyire volt az ajtó, és tűntek el az évek mögüle, foszlott le róla a kölök Béla klottgatyája, az ifjú Béla szerelmei, tűntek el a lányok, s ahogyan zuhantak vissza az időben, úgy érkeztek tagjaiba a kínok, s ahogyan egyre nagyobbra tárult az ajtó, úgy fájtak egyre jobban a bütykei, hasogatott a dereka, égett álmatlanságtól a szeme. Már félig nyitva volt az ajtó, de még érezte azért maga mögött a végtelent, az ősrobbanás szelét, a görbülő teret és az öröklét ígéretét. Ám ahogyan kitárult az ajtó teljesen végül, megszólaltak a harangok, a bánatos szeműek és duplagyűrűsök, az olajos hajúak és a műanyag dömperesek pedig fújták az ócska papírtrombitát, hogy Bélába belé hasítson a bizonyosság, ami elől voltaképp menekült, hogy megint eltelt egy év. A rohadt életbe, megint.

Emberlabor

Jó napjai vannak Szijjártónak. Épp most vett egy röpcsit, és megjött a Szputnyik is. Ez az újabb nem is kormánygép nem tudom, milyen megfontolásokból került a bevásárlókosárba, de az is hungarikum, hogy ezt a Facebookon jelenti be az ország külügyminisztere. Kitetszik, olyan ez neki, mint a köznapi kisembernek a rántott hús vagy a kiskutya, mert ők ilyenekkel pózolnak a szájberen. Szijjártó meg röpcsiket veszeget, jachton fáradozik érettünk, látni való, hogy teljesen más dimenziókban mozog az ipse, mint a porbafingó magyarok. Övé az összes pénzünk, azt csinál vele, amit csak akar. Most épp vett egy röpülőt. Tudható volt, hogy az lesz az ok és indok, mint ami.

Az jelesül, hogy ez a gép menti meg a mi nyüves életünket, midőn mindenféle szarokat szállít majd a keleti nyitás jegyében, és lám. Azt is megtudtuk, alig lett megvéve az a gép, még a fa alá sem lehetett állítani igazán, máris iramlott Kínába, hogy másfél millió antigén tesztet hozzon onnan javunkra és boldogulásunkra. Mint tavasszal – igaz, nem saját gépen – bizonytalan identitású lélegeztetőgépeket, maszkokat és maszkgyártó masinákat, amikről épp most derítette ki Hadházy, hogy hússzoros túlárazással vették meg, de baj mégsincs, hiszen értünk lopnak és nem ellenünk. Lubickolnak a járvány keltette zavarosban, Polt tapsol, egyetlenünk eltelten mosolyog, Kásler az ujján számolja a tízparancsolatot.

Viszont nem csak átvernek és meglopnak, hanem immár kísérleti nyuszik, egérkék vagy patkányok is lehetünk szimpátia ás gusztus szerint, sőt, oltakozhtunk (by: Müller nyunyó) a Szputnyikkal, ami olyan orosz vakcina, amit most kezdenek tesztelni embereken, és mi beszálltunk laborba. Szijjártó ettől is boldog, az új gép hozhatja majd a szputnyikokat rogyásig. Egyelőre háromezer embert várnak az emberkísérletre, toborozzák a bátrakat, hogy kiderüljön, az orosz csodavakcinától nem növekszik-e harmadik füle a delikvensnek, szárad le a töke vagy más csodák. Mindebben az az érdekes, milyen erők azok, Putyin milyen titkai, amik magukhoz láncolják Orbánt Paks II-től a Szputnyikig.

Mert most már azt a kérdést kell feltennünk, miért olyan fontos, hogy az oroszok rajtunk kísérletezhessenek, és mindezt a rezsim miért adja el úgy, hogy nekünk ettől a földhöz kellene verni a seggünket. Mert erősen védik a védhetetlent, a baloldal megint rárontott a nemzetére – visítják -, mert azt mondta, nem kellene a magyari embereken kísérletezni. Mire meg Szijjártó, hogy mindenki fogja be a pofáját, mert az egész magyar nép az átkosban orosz vakcinákon nőtt föl, a kisdobosok és úttörők azt szlopálták idvezülten, és mégis itt vannak. Íme az újabb bizonyíték, hogy nem is volt annyira rossz az a rendszer, egyetlen hibája akadt, hogy nem Orbán osztotta benne a vakcinát.

Most viszont igen, a rend tehát helyreállott, legalábbis Szijjártó előadásában és a rajongók képzeletében. Ennek ellenére Komáromi Zoltán háziorvos, aki mellesleg a DK színeiben tör a nemzetre, elmagyarázta Szijjártónak ezt az orosz-szovjet vakcina-ügyet, így iderakom, hogy ne csak ő, de mi is jobban érthessük: „Nem voltak orosz vakcinák, szovjet vakcinák voltak, egész más volt az engedélyeztetési eljárás. És én a külügyminiszter helyében nagyon csöndben maradnék, nem veszélyeztetném több ezer embernek az életét. Tessék hagyni az egészségügyi hatóságokat dolgozni,” – Ezt mondta a nép ellensége, ahogyan a nemzetére tört.

Én ehhez hülye vagyok, nem emlékszem, a doktor bácsi milyen szurikat bökött a seggembe, de megnőttem tőle. A diliházban az szerepelt az anamnézisemben, hogy fejlett, táplált férfibeteg vagyok, aztán elbocsátottak, hogy negyven év múltán megint a zárt osztályon találjam magam. Egy emberkísérletet folytató laborban, ahol J. A. polgártárs szavaival szurkálnak, óvnak tudós doktorok i tak dalse, ha már, ugye. No de, mindezek után marad itt az emberben az a kínzó kérdés, hogy miért. Mi lehet az a titok, ami miatt a kedves vezető még arra is hajlandó, hogy népét kísérleti egérnek – nyúlnak, patkánynak – veti oda. És a végső dilemma, hogy ki fogja ezért őt számon kérni, ugye.

Fácánok alkonya

December 27-én kies hazánkban minden évben jótékonysági vadászatot tartanak, ami esemény már a nevében hordozza az anakronizmust, miszerint a gyilkolás volna a humánum eredője. Elmesélem azért, mert nem biztos, hogy mindannyian tudjuk, tehát le kell perkálni a vadásznak harmincezret, amiért a kijelölt napon reggel kilenctől délig öldökölhet. A pénzt orvosi műszerekre fordítják a jótét lelkek, és ez olyan nemes dolog, azt mondják. Idén fácánra lehetett menni, így egészen gyakorlatiasan azt is föltehetnénk, hány fácánélet ér egy lélegeztetőt – pláne túlárazva –, összefoglalva, mennyi vérnek kell folyni ahhoz, hogy kielégüljön egy vadász.

Erről lehet szó, mert és ugyanis azt a harmincezret, ha ilyen késztetései vannak az organizmusnak, mindenféle lövöldözés nélkül is oda lehetne adni, de nem. Buddha zokogna, és feltehetőleg a többi aprószentek is ezt tennék, minket azonban elönt a felhőtlen boldogság, hogy milyen szép is a vadászemberek lelke, de nem. Elég csak Semjénre nézni, a pörge kalapjára, hidegen csillogó szemüvegére, amely ájtatos, bamba szemeket takar, és máris látjuk, hogy elhagyott minket az Isten, így hát nem is lehetünk emberiek Kásler sámán képzetei szerint. De milyen jó is, hogy ő meg az, úgy telítődött Istennel, hogy levitál, mint Nicanor atya a forró csokoládétól Marquez papánál.

Mind az összes nagyjainknak van valami káros szenvedélye, Orbánnak a futball, Semjénnek a gyilkolás, Káslernek pedig a sámánvilág. Mint az életért és halálért felelős miniszter épp most osztott ki uszkve másfél milliárdot magyarságkutatásra, aminek újabb bimbaja lesz egy, a honfoglalásról szóló tizenkét részes animációs sorozat is. Ezt a műalkotást ugyanazok készítik majd, mint akik a Pozsonyi csatát álmodták meg nekünk. Arról pedig az a vélekedés, hogy „a kisebbségi komplexus és az önhittség egyaránt önértékelési zavar”. Ebbe a sorba csatlakozott Schmidt nagyasszony is, aki szerint „a nemzeti öntudat megélése olyan erős identitást ad, amit nem lehet felülírni”.

Ő erről írt könyvet. Ő, aki megteremtette nekünk Dózsa László 1942-őt is. Mindebből is kitetszik, hogy egy tébolyda kellős közepén ülünk, amiben ez a jótékonysági vadászat már nem tűnik olyan különösnek, immár egy jótékonysági disznóölésen sem lepődnénk meg, egyetlenünk úgyis szereti a kolbásztöltést, de kizárólag kamerák előtt. Mindenből kampányeszköz lesz, Varga asszony dekázik meg hegedül, Novák asszony papírzsepivel ablakot pucol, s most gondoljuk el, ha elindul a kormányzati ellen-Facebook, azon ilyeneknek lehet majd örülni csakis. Meg kell a szívnek szakadni, mint ahogyan a fácánokért is, akiket jótékonyan gyilkolnak meg, vagy hogyan.

Ölni kell, mert háború van. Kövér pedellus is az egész világot vizionálja már maguk ellen, uniós és jenki tankokat, amelyek elől a magyari hős a barlangjába bújik, vagy az ereszen menekül. Ez az új fideszi keresztény polgári osztály olyan ótvaros eszmei és identitásbéli zűrzavarban szenved, hogy ilyen libsi lélekkel kész öröm nézni ezt az egészet. Ősmagyar, szittya szűzmáriák, táltosok és vértanúk rotyognak a nagy, nemzeti önérzet fazokában, amiből turulszagú tömjéngőz száll elő, megazisten. Pont így. Gyökereket keresnek a gyökértelen senkik, hogy igazolják a nyomorult életüket, és teljesen belezavarodnak ebbe az egészbe. Csak náluk van a pénz.

Ami hatalmas, nagy úr. Mészáros is visszaosztott negyven milliót a lopott százmilliárdokból, és még csak bolsevikokra sem kellett vadászni érte, pedig lehetett volna. Momentán megelégszenek a fácánáldozattal, amit az uruknak be kell mutatni, hogy a jóságuk igazolást nyerjen. A honfoglalásos animációban is biztosan lesz vérszerződés, meg csodaszarvas, megyünk vissza a mesék bizonytalan világába, ahol a kedves vezető fácánkolbászt tölt, hogy meglátogassa őtet a nagy Manitu a dakota lován. Íme, hölgyeim és uraim, a fideszi magyariság foglalata, avagy az út, amelyen egy egész nép – nemzet – veszítette el az eszét. Ez a rohadt nagy, megélt magyar öntudat. Jóccakát..

Gyerekpáncél

Orbán Viktor őfőméltósága körülnézett a kincstárban, rábökött II. Zsigmond Ágost gyerekpáncéljára, és azt mondta, csomagolják el az ő bratankijának, kössék át masnival és küldjék Lengyelbe a kiskacsa anyukájához, ahogyan a nóta mondja. Ez a gyerekpáncél a Nemzeti Múzeum féltett kincse volt, s mint ilyen, nemzetünk – nem fideszi értelemben – tulajdona. A Tercsié, Fercsié, Katáé és Kláráé. Köztulajdon, közgyűjtemény, tehát közpénz. Azzal a sorssal, úgy látszik. Orbán Viktor őfőméltósága tudata meghasadt, és az a tévképzete, hogy az ország, annak javai és kincsei, pénze, hegyei és mezői mind az övé.

Nem. Egyáltalán nem. Valaki hozzá közel álló szelíden elmagyarázhatná őfőméltóságának, hogy ez nem feudalizmus, ahol kastélyokat, épületeket, földeket és pénzt úgy osztogat a hűbéreseknek, mint cukorkát a pedofil, ostyát a bádogbános. Legutóbb is csak hümmentettünk, amikor a Kádár-villát átadta II. Efrém Ignác szír ortodox pátriárkának, tátott szájjal néztünk, amikor más egyházak számolatlanul kapnak épületeket, alapítványok kúriákat, szórja az állam vagyonát, ilyképp a miénket. Igaz, a pártja székházát is eladta, hogy apuka bányát vehessen belőle.

Azóta van másik székház, mint ahogyan lett budivégi stadion is. Nem egyszerűen ellopja az országot, hanem perverz módon teszi magáévá, ahogyan belakta a karmelitákat, ott főzöget, koviubit pancsol és az erkélyen húzatja a nótát, miközben a cimborákkal és csinovnyikokkal iszogat. Az alattvalókat eladja rabszolgának a BMW-hez és társaihoz, stadionokat épít cirkuszi játékokra, a papokkal a maga dicsőségét zengeti, számolatlan adókat vet ki, hogy a birodalmát építhesse, majd kegyként utalványokat osztogat. Olykor túlzónak érződött Bödőcs karakterisztikája a Felcsúti Ramszesszel, de igaza van.

Viszont ezzel a párhuzammal az iszony is belénk költözik, ha eszünkbe jut az igazi, II. vagy Nagy Ramszesz, aki hatvanhat évig uralkodott, és ilyenkor az embernek az élettől is elmegy a kedve. Mert az is ott lesz feladatként annak, aki ezt a miénket túléli, hogy mindezeket – és nem ezt a nyüves gyerekpáncélt – majd vissza is kellene szerezni valahogyan. Mert, ha nem, itt maradnak az Orbán által a mi pénzünkből kitenyésztett földesurak, tiborczok, mészárosok, garancsik meg a többi, illetve a királyi família sarjai és kiterjedt sógor-komasága, a földesúr ügyvédei és fogászai, meg a többi.

Egyébként a folyamat, amellyel mind az egész ország el van lopva – nyakatekert de kifejező germanizmussal –, már majdnem a végéhez érkezett. Minden birtokba véve, s mint látjuk, már a Nemzeti Múzeum tárgyainak önkényes osztogatása is elkezdődött. Igaz, Habony is vitt haza festményeket a Szépművészetiből, mert nem ők nyerték a legtöbbet. A lopás törzsfejlődésében azonban már ott tartunk, hogy a másét már nem is magának – ami nem megbocsátható, de azért érthető – veszi el, hanem cimboráknak passzolja oda. Ez már egy szint.

És nincs messze attól, hogy – erős képpel megmutatva – elzavar a putridból, és a saját parasztjának adja oda. Ez a feudalizmus megtelepedése kies hazánkban, s amikor a demokrácia hiánya miatt óbégatnak a szerencsétlen megalázottak és megnyomorítottak, akkor csak azt felejtik el, hogy az abszolutizmusban ilyet követelni nem életszerű. Így azzal a tudattal kell nekimenni a választásnak – amíg van –, hogy nem egy ellenérdekelt pártot kell legyőzni, hanem egy komplett királyságot annak minden földesurával és elhülyített jobbágyaival együtt.

Hogy messzire jutottam a gyerekpáncéltól, az meglehet, de ezt követelte a logika és a józan megfontolás. Viszont számon lesznek kérve. Hogy maradjunk ennél a páncélnál, az a múzeumi ember is, aki becsomagolja olyan felhorgadás nélkül, hogy de ez kivel lett megbeszélve, milyen kurátor vagy kincseket felügyelő ember vagy grémium bólintott rá. Mert, ha senki, akkor nagy a baj, amit viszont a csinovnyikok lepleznek. Bár tudjuk, minden diktatúra addig működhet, amíg az alattvalók működtetik. Egy király sem maradt hatalmon ezek segítsége nélkül. – És most kibővítettem a felelős bűnösök körét.

Egy egér nézetei

Kásler vallási fanatikus misszionárius szerint „az ateisták nem élhetnek emberhez méltó életet, mert ahhoz találkozni kell Istennel”. Egy karácsonyi üdvözlő videóban fejtette ki ebbéli nézeteit, amelyek egy részeges plébános ideáinak megfelelhetnek, az egészségügyért, oktatásért és más efféle – klerikális nézőpontból huszadrangú – cifraságokért felelős miniszter szájából kifolyva a XXI. században röhejesek és lesújtóak. Ha Kásler a koszos körmével, legyalult tudatával az emberhez méltó organizmus mintapéldánya, akkor én mától egér leszek, kicsi kis cincogó jószág, mert nem akarok Kásler-féle ember lenni. Bármely paradoxon is, annál humánusabb vagyok.

Hívjatok hát Tihamérnak, aki egérre nézvést nem kötelezőek a NER emberekre vonatkozó kötelmei. A NER a vallásos buzgalmával, ájtatos aljasságával nem méltó arra, hogy egér-hajlékomba jöjjön. Mert és ugyanis Isten ott lakik velem, nem kell vele randevúzgatnom mindenféle templomokban, együtt pipázgatunk, iddogálunk, de szoktunk bújócskázni is. És a kis huncut igyekszik kifogni rajtam. Olykor Allah, máskor Manitu vagy Jehova alakját ölti, de mutatkozott már Siva, Visnu, urambocsá Zeusz, Jupiter, Osiris vagy Rá köntösében, így az a morfondír, hogy ezek a formák is játszanak-e az emberhez méltóságban, vagy csak Kásler sámán fennakadt szemű vonyítása.

Én lehetek pimasz, mert egér vagyok, és innen, ebből a magasságból meg is kérdem, hogy vajon emberhez méltó-e éhezni, bombázások elől menekülni, hidak alatt élni és más efféle cuki kurvaságok, amelyeket elszenved az ember, de, ha tömjén szaga van, akkor minden rendben állítólag. Nem vagyunk közös állásponton az emberhez méltóság tudományos meghatározásában, de nem az lesz az, amit Orbán bábja annak hatalmi tébolyából kifolyólag ránk akar erőltetni. Egyáltalán emberhez méltó-e lopni és hazudni, s ha már Krisztus születése okán óbégat a sámán – megjegyezve, hogy még véletlenül sem télen jött a világra a megváltója –, akkor legalább az ő vélt igényeinek felelne meg.

De azt sem, még arra sem képes. Iványi Gábor mesélt tegnap arról, mit nem szabad vagy hogyan kellene emberhez méltóan lenni-létezni: „Nem szabad mások jogait elvenni, visszamenőlegesen törvénykezni. Nem szabad olyan gazemberségeket beleírni az ország legfontosabb törvényébe, hogy a rendőr háromszori felszólítására takarodnia kell egy hajléktalannak a turisták számára fenntartott belvárosból, és ha ez nem történik meg, akkor börtönbe is mehet. Vagy nem szabad büntetőtábor-szerű körülmények között tartani gyerekeket és a szüleiket, csak azért, mert elmenekültek a szülőföldjükről, ahol bombázták a házukat.” – Ezt mondta, így emberségből is példát mutatott Káslernek.

Mert egyrészt arra intette őt és a vezérét, hogy olvassák el a Bibliát, amit – cselekedeteiket nézve – jól láthatóan nem tettek meg, és megmutatta, mi az igazi jóság. Biztosította a hatalom letéteményeseit arról: „nekünk nem célunk, hogy bárkinek bármi rosszat vagy kárt tegyünk, őket is fogjuk a börtönben látogatni, viszünk pokrócot is”. – Íme, az emberhez méltóság foglalata, s magam egérként sem mondhattam volna mindezt szebben. Ám itt állunk most az ünnepek elmúlván abban a kásleri tévhitben, hogy Isten elköltözött a hajlékunkból, de csak az övéből távozott, ha egyáltalán járt valaha arrafelé. Mint kitetszik, a különbségek köztünk ontológiaiak.

Én, Tihamér, az egér, önszántamból lettem az. Abból a józan megfontolásból, ha az emberséget a maguk képére formálva hirdetik, akkor én arról lemondok, és még csak nem is fájó szívvel, mert mit is veszíthetnék, ha semmit sem. Embernek lenni egérként is lehet, mert így is emlékszünk F. Milán polgártárs evangéliumára, miszerint: „A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény”. – Mindezek után erős bennem az a meggyőződés, nem ez a Kásler fogja eldönteni az üdvözülésünket, ilyképp ez a Kásler – és mind az összes – kitörölheti a seggét a hamis pátoszával, midőn azt véli, ő dönti el, mi az emberi. Mondjuk én, Tihamér. Az egér.

Kampec dolores CVI. – A nulladik napon

Miután Béla kipróbálta a kutyalétet, és arra kellett rájönnie, hogy úgy sem sokkal jobb a világ, akképp határozott, vagy inkább döntött helyette a sorsnak nevezett időfolyam, hogy maradjon ember mégis, bár erről sem lehetett tudni, milyen előírásoknak kell megfelelni, ha organizmusként ezt a nevet viseljük. Sőt, hogy ki dönti el, mi az, mihez képest az, a Béla seggétől kiült székhez képest, egy amőbához viszonyítva vagy a bádogbánoshoz hasonlítva, szóval nem egyszerű ez. És Bélának kedve sem volt efféle morfondírra, mert úgy határozott, leül a székére, kijelöli azt a világ közepének, szopogatja a fröccsét, és úgy békél meg saját magával merengve a létezés ostoba csodáján, mivelhogy közelített a karácsony, s egyben a tél, ami a napfordulóval már kezd is múlni pontosan, holott amúgy épp megy a világ beléje erős irammal.

Már csak ebből is kitetszik, hogy a dolgok rosszul vannak elrendezve, mint csálé látkép a falon, félrecsúszott nyakkendő vagy kilöttyent tej a viaszosvászon abroszon, ami már magában indokolja, hogy gondolkozzék felőle az ember, már, ha eldöntöttük, hogy mi is az egyáltalán. Úgy vagyunk tehát, hogy nem vagyunk sehogyan sem, mint mindig is általában, az emberlét tehát a sehogyan sem létel, de Béla úgy döntött, hogy efelől nem kezd el merengeni, mert épp nem volt kedve a végtelen arcába nézni. Elég volt neki a fröccsök ura szeme a jól ismert vérerekkel, szivárványokkal, szarukkal és csipákkal. Ilyen békében forgott és iramlott a Föld nevű bolygó keringőjének azon pontja felé, amit karácsonynak neveznek, de lehetne épp saturnalia is, vagy épp semmi sem. Minden csak megegyezés kérdése, és semmi sem örök.

Ilyeneken mélázott Béla az ivóban, és hessegette is az egészet, mert úgy határozott a kutyalétből visszajőve, hogy ezúttal jó lesz. Nem cimborál a rigókkal, macskákkal, nem telepszik a fa csúcsára lenézni a világot, annak ostobaságát, és a benne lakókét egyúttal, magyarán, magányában nem hordja fönn az orrát, és olyan lesz, mint akármely olajos hajú, bánatos szemű, sőt, protkós vagy duplagyűrűs létforma. És ez elhatározásnak nagy volt túlságosan is. Mivelhogy alig is kezdett lelkében csatlakozni a nyájhoz, sírásokat halott odakintről, elfojtott nyüszítéseket és sziszegős hüppögést, amit nem tudott mire vélni. Hiszen odakint semmi nem volt, még a közmunkások is hazamentek, csak a kivágott fenyők támaszkodtak a szentháromság szobor talapzatához.

És ők nyüszögtek meg hullatták el az életüket minden egyes levéllel, ami pergett róluk. Sőt meghallotta Béla azt is, a pontyok sikonganak a tóban, hogy nem akar halászlé lenni egyikőjük sem, a disznók sivítottak, mert ők sem hurkaként képzelték el az ünnepeket, se nem oldalasként, ordítottak a tyúkok, kakasok a levessé válás borzalmaitól, tehát egy halálsikoly volt az egész falu, amit csak Béla hallott, mert ismerte már mind a hat világot megáldva és leköpve mindenütt. Nem volt helye így élők közt, zúgott a feje, gondja, s fájdalma kicifrázva, és muszáj volt elmenni innen a nulladik napon, mielőtt az első megvirrad, és megérkezik a csupasz csíz a körtefára, és még aztán sorban a többi bohóc, verébzenészek, ilyenek.

Ki kellett menni tehát a temetőbe kényszerűen a hazugságok elől menekülve, s ahogy haladt el a kukoricás, a tépett kék plakátok mellett, úgy haladt vissza az időben, mintha távcsőbe nézve a csillagok közt a térben megbúvó múlt végtelensége felé haladna. S ahogyan odaért a sírhoz, gyerek volt már, gyerek lett újra, és jöttek elő a valaha volt nulladik napok, narancsillat és villanyvasút, habkarika és csillagszóró, szaloncukor és a csilingelés, hogy lehet a szobába szaladni be csodát látni. És így a gyerek Béla mindent megbocsátott mindenkinek. Megértette a duplagyűrűsöket, a bánatos szeműeket, az olajos hajúakat, a műanyag motorosokat, sőt, még a bádogbánost is. Mindent megértett és megbocsátott, ahogyan hallotta a csöngettyűzéseket a falu felől, hogy lehet a szobába menni be, mert az angyalok épp végeztek a fával.

Bencsik szája

„Én nem vagyok a Néppárt tagja, úgyhogy meg merem kockáztatni, hogy azt mondjam: ez a Weber egy szar ember.” – Ilyen bájosat mondott a békemenetes Bencsik András, a Hír Tv Sajtóklubjának rendes tagja, a volt pártrovatvezető. Majd erre ezt reagálta Bayer Zsolt, a Fidesz 5-ös számú párttagkönyvének tulajdonosa, lovagkeresztes szellemi mérföldkő és verbális verőember: „A számból vetted ki a szót”. Gajdics Ottó, valahai munkásőr pedig elégedetten hümmögött, eltelten göcögött a jobboldali kultúrfölény efféle ékes megnyilvánulásától. Mint kitetszik, a Hír Tv Sajtóklubjának rendes tagjai a rosszabb fajta kocsmai csőcselék nívóján állanak, és ezen a ponton én kérek elnézését a jóravaló alkoholistáktól, akik amúgy csak csendben iddogálnak a sarokban.

Hogy ki, hol, mit okádik, voltaképp magánügy. Ez a szarozás a képernyőn már nem is feltűnő, volt már ennél, és lesz is még rosszabb. Hanem a viszonyok. Hogy a békemenetes Bencsik, a volt pártrovatvezető Orbán Viktor védő öleléséből ordibál kifelé. Pénzzel, műsoridővel, és az ilyen teljesítményért való vállveregetéssel kitömve, voltaképp érinthetetlenül. Bencsik, Bayer, Gajdics – meg a többi – efféle undorító hangja a beszari nagypofájúaké, akik csak a csürhe óvó langymelegéből mernek csak tutulni a világra. Orbán is a függöny mögé bújik, ők pedig a mindenkori hatalom mögé (pártrovatvezető, munkásőr, most meg a keresztény kurzus), ami nem az elvtelenség miatt undorító, hanem a jellemtelenség miatt elsősorban.

S bár Bencsik nem tudja, mert nem veszi észre, de ezt vallja be a tekintetes bíróságnak a mondatával: „Én nem vagyok a Néppárt tagja, úgyhogy meg merem kockáztatni, hogy azt mondjam: ez a Weber egy szar ember.” – Ha tehát nem kell számonkéréstől tartania, szarozhat, amennyiben viszont felelnie kellene a szavaiért, ilyet nem mondana egyáltalán. Itt áll előttünk pőrén és csupaszon a Fidesz-jellem, amely addig nyílegyenes, míg következménye nincsen. Ha igen, már sunnyog és lapít. „Szeretném megismételni a bocsánatkérést Manfred felé és a többi kollégám felé. Nem állt szándékomban megbántani senkit, sem a frakcióvezetőt, sem a frakció többi tagját, sem a pártcsaládunkat általánosságban.”

Ezeket az esdeklő mondatokat Deutsch rebegte kislányosan akkor, amikor készültek őt kihajítani, előtte viszont bencsiki magasságokban – mélységekben – járt. Bencsik is elmondta, ha a Néppárt tagja volna, nem szarozna, így viszont teheti teli pofával. Bencsik szája Deutsché, meg Orbáné, aki ugyanezt adta elő, amikor a segge átmenetileg megmenekült, ugyanis egyből teli pofával szidta az Uniót újra, ami jellemnél ocsmányabb kevés van a világon. Viszont ezek mind az összes ilyen. A műsorban Bencsik annyit mondott még: „Ami pedig a Webert illeti: én kifejezném most már a saját nevemben az őszinte utálatomat a személyét illetően” – mire Bayer Zsolt csak annyit tudott hozzátenni: „Magam is.” – Majd pedig békés és áldott karácsonyi ünnepeket kívántak a nézőknek.

Íme, hölgyeim és uraim, a magyar keresztény konzervativizmus foglalata Márai igazával, aki – mint emlékezhetünk – ezt jövendölte: „És ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt sunyi parasztok.” – Viszont azt nem sejthette, hogy ezek ugyanazok lesznek. Pedig mennyire, hogy azok. Már csak ezért is szeretném megérni az új rendszerváltást, hogy akkor az ilyen Bencsik-féléknek milyen új köpönyege lesz. Ha eltűnik a seggük alól a közpénz, ha valódi teljesítményt kell letenni, mit láthatunk és olvashatunk akkor. S ami a leginkább érdekelne – ha megérem –, hogy mekkora lesz akkor a ma teliholdnyi pofa. Mert nem vagyok egy bosszúálló alkat, viszont jól esne ezeket vinnyogni látni. Csak és csupán azért, hogy helyre álljon a világ rendje.