Feri bátyám

Újabb kis színessel gazdagodott az Orbán-összes, és hozta a megszokott nívót, amit annak idején a helló röfivel belőtt. Különféle színterei vannak a szavazatszerzési előadásnak, egyik közülük a vidéki, bukolikus, tiszta paraszti felvonás pálinkával, préshurkával röfivel és kocsmával, plusz a negédeskedés a nép egyszerű gyermekével a nép egyszerű gyermekeként, akinek azonban hatalmában áll elintézni, hogy Feri bácsinak jó legyen – „Ott loholok a pénzügyminiszter nyakán” –, tehát egy személyben küzd Feri bácsiért, röfis néniért és mindahányunkért, mert nem feledi, honnan jött. Avas szagú parasztudvarról, viszont a kedves papa párttitkár volt, ezért az igazi népi, falusi nyelvet Orbán nem tanulhatta, csak azt hiszi, hogy az ilyen.

„Van egy nyugdíjprémium, amit fognak kapni, Feri bátyám. Novemberben egy nyolcvanast. Ennek már sokan örülnek. És a következő évben pedig február közepén szerintem meg fog kapni egyhavit.” – Mondja Orbán Feri bátyámnak a kocsma sarkában álló asztalnál borok és pogácsa mellett, hogy a díszlet hamisíthatatlan legyen. Feri bátyám nem hülye, ő már Orbán érkezése előtt tudta, hogy fog kapni egy nyolcvanast, mert a KESMA lapban, ami jár, a gyászhíreken kívül ezt olvasta már százszor, az M1-en és a Kossuthon látta és hallotta ezerszer. Ő mindent tud, ő már eleve Orbán-rajongó, máskülönben nem ülhetne vele egy asztalhoz fröccsözni és nyolcvanezerről adomázni. Feri bátyám rajta van a Kubatov-listán piros betűkkel.

Illetve, mielőtt a kocsmába ment volna, a TEK alaposan átnézte, hogy tényleg egy asztalhoz ülhessen a félistennel. Szép ruhát öltött, Pitralonnal illatosított, s ha kezet fogott vele a doktorminiszterelnök, akkor többet kezet nem mos. Ha tehetné, és az lenne a forgatókönyvben, ráborulna a jótevője kézfejére csókot lehelve rá. Feri bátyámból sztár lesz, ezután tavaszig meséli majd, milyen is volt Vele találkozhatni, és érezni a testmelegét. Feri bátyámról elég ennyi, rajongási szempontból így működnek a rockegyüttesek, és még Varga Judit szemében is láttuk, amikor Orbánnal pezsgőzött, hogy bármikor lefeküdne vele. Bizonyos embereknek kellenek az idolok, mert önálló gondolataik nincsenek. És az orbánok tudják ezt.

Sok Feri bátyám van, nekem is volt Józsim, Ferik és Józsik szavaznak és békementelnek, nekik elég egy szatyor krumpli, a nyolcvanezer már valami félisteni csodás jótétemény, hogy leborulnak a méltóságos úr szobra előtt. Mindig és mindenhol, a föld minden tájékán és a történelem minden idejében vannak ilyenek, az emberi faj a nagy összképet nézve reménytelenül hülye, vagy szerencsétlenül tudatlan. Ezt használják ki a populisták, és Orbán nem ezzel a videóval, de ezzel is alámerült a populizmus bűzös mocsarába, hogy kimászni onnan már soha nem is tud. De lehet, hogy nem is akar, mert visszatérve a mesében hozzá, látszik, hogy hiába csinálja nagyon rosszul, de mégis csak itt van otthon, ez az ő világa.

Voltaképp ez az énje jön elő, amikor csámpásan csókol kezet mindenféle hölgyeknek, amikor Karikó Katalin munkáját a préshurka receptjéhez hasonlítja, ez a koviubi és a piros fazék, a röfizés és az összes többi. A baj csak az, hogy ez is egy gúnya, ha a legkedvesebb is. Orbánnak számtalan arca van attól függően, hogy mit kíván meg a szavazatmaximalizálás, de az igazi ez. Viszont még ez is hamis, ha tetszenek érteni, mire gondolok. Olyan, mint az árvízi videó, a nagy havazás utáni film, mindegyikben minden előre megrendezett, süt belőlük a forgatókönyv, ha ócska is. Akinek Kálomista csinál filmet, sok jóban ne is reménykedjen. Esetleg abban, hogy akiknek szánják, azoknak így is megfelel.

Tudjuk, kiknek készülnek ezek a műalkotások, azt is, kinek küldik a hazug és primitív híradókat, a Kossuth-béli kinyilatkoztatásokat, és kinek nyomják a KESMA lapjait. Feri bátyámnak és sorsosainak, Tercsinek, meg valahány név a naptárban, etc. Ők a kádári gondoskodást fedezik fel Orbánban és az ő hamis népi ízeit, de, hogy a fiatalabbja mit, azt én nem tudom. Bár, ha figyelembe vesszük kifordítva pöttyet a lét határozza meg a tudatot vulgármarxista tételét, és a lé határozza meg a tudatot értelemben használjuk, abba belefér rögtön a nyolcvanezer és a fröccs is, és az élet teljes lesz egészen. Feri bácsinak mindenképp, hogy nekem meg mi fáj, az egyáltalán nem érdekel senkit sem. Ez nem panasz, csak kiábrándulás. Lemondó legyintés csupán.

A terror útvonala

Úgy össze van keveredve a Fidesz, a fideszisták és rajongóik fejében a történelem, múlt, jelen és jövendő, mint kuktafazékban a péppé főtt étel, amiben minden benne van, de nem lehet kivenni, mi is az. Ilyen gőzölgő trutymó az egész. Hogy aztán az ostobaság és gonoszság szerzett vagy örökölt tulajdonság, az ugyan nem egészen mindegy, a végeredmény azonban ugyanaz. Viszont sejtünk erősen egy Cipollát a dologban, akinek teendője már alig is akad, mindenki megdelejezve, kiüresedett fejjel, tátott, nyálcsorgató szájjal és szívében gyűlölettel teszi azt, amire programozva van a bábszínházban.

Jön megint ez az október 23-a, ami annyi örömöt szerzett már nekünk Dózsa László 1942-vel, Schmidt Mariskával és a többi eszementtel. Idén azonban a CÖF is égető szükségét érzi az ünnep kiteljesítésének, menetelnek, mint mondják a 2006-os terror útvonalán, hogy azon jussanak el a kedves vezető színe elé, ahol együtt vesznek részt a mélymagyar, keresztény szeánszon, és űzik el a Gyurcsány képében lelküket megülő gonoszt. Amióta a NER kivirágzott, és a kedves vezető kappanhangán ünneplünk, minden elcseszett ünnep kampányesemény és a gyűlölet félórája.

Mindig akadnak azonban, akik túlmennek a királyi óhajokon. Orbán még ki sem gondolja, mit szeretne, mire vágyik, mire élvezne el, annál sokkal aljasabb dolgokat találnak ki és hajtanak végre, igaz, jól meg is fizetik őket ezért. Itt van nekünk ez a Csizmadia mint CÖF vezér, aki a butaság bátorságával vitézkedik, és olyanokat beszél, állít, amiknek köze nincs a valósághoz, de uszításra éppen jók. Majd ezt a Csizmadiát is el kell számoltatni a pénzekkel és az eszméivel, ha lesz rá érkezése a jelenleg egymás torkát átharapó ellenzéknek. Persze, ha így folytatják, akkor nem.

De térjünk vissza ehhez a Csizmadiához és az ő tenyérbemászó képéhez. Idézek: “Nyugodt, békés, csendes összefogással kívánjuk demonstrálni, hogy itt történt a 15 évvel ezelőtti gyurcsányi terror, amely békés emberek ellen lovas attakkal, szemkilövetéssel, csonttörésekkel, vízágyúval és vipera náspángolással fenyítette az embereket. Ismét vér folyt a pesti utcákon. Megtörtént a demokrácia megcsúfolása. A menet előtt kifeszített molinónk jelszava: Soha többé, stop!” – Ezzel csak az a baj, hogy elég sok baj van vele, mégpedig az, hogy 2006-ban a rendőrség a demokráciát védte.

Mégpedig a kockaköveket felszedő, tankokat elkötő, autókat és TV székházat felgyújtó és kifosztó, rendőrökre támadó csürhe ellen, akiket a Fidesz bőszített fel és irányított. 2006-ban a Fidesz, élén Orbán Viktorral az alkotmányos rend megdöntésére szervezkedett, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a spontánul ott lévő Hír Tv forradalomról és szabadságharcról tudósított Orbánnak olyan reményeivel, hogy éles lőszert fognak használni ellenük. Ez nem jött be, de, hogy a rendőrökre támadó csürhe megkapta a magáét, most hősökként emlékeznek rájuk.

Csizmadia azt is mondta ugyanis, hogy „A Békemenet résztvevői így 1956 hősei mellett a 15 évvel ezelőtti, gyurcsányi rendőrterror áldozataira is emlékeznek.” No most, ha igazi 56-os lennék, akkor ezt kikérném magamnak, mint ahogyan azt is kikértem volna, amikor Bencsik a tálibokhoz hasonlított engem. Igaz, ezzel a logikai sorral a 2006-os „hősök” is tálibok. Úgyhogy nem véletlenül mondtam, miszerint a Fidesz, a fideszisták és a rajongók fejében a történelem és a tények valami zavaros massza hazafias és keresztény takonnyal nyakon öntve. Így lesznek eszerint fidesztálibok.

És amikor ők mind megérkeznek a kedves vezetőhöz együtt ünnepelni, hallgathatják a kappanhangú uszítást, csak momentán nem tudjuk, milyen panelek lesznek előrángatva a gyűlölet készletéből. Ám biztosan lesz benne baloldal, Brüsszel, Gyurcsány, nem hagyjuk, megvédjük, kereszténység, migránsok, gyarmat és ilyesmik, amiknek az ég egy világon semmi köze nincsen 1956-hoz, de már említettem, hogy egyik ünnepnek sincs köze önmagához. Hanem mindahány Orbán dicsőséges harcának szakrális eseménye a zavaró elemek és események távoltartásával. Lásd még a tömegektől való elfóliázást.

Lesz még a beszédben ferdén tartott fej és ajkak nyalogatása, a tömeg pedig, akik Csizmadia és Bayer vezetésével érkeznek meg a szertartásra, ott pisálják össze magukat gyönyörűségükben, és érzik magukban az utcai harcosok összes erejét. Erre szolgál az egész, mint ahogyan a kormányzásnak nevezett fidesztombolásnak is csak ez a célja: egyben tartani az egyre hangosabb és egyre agresszívebb hívőket, és lehetőleg hatalmon maradni, minden áron. Ünnep? Ugyan már. Kampány és hazudozás kifulladásig, a történelem és a közelmúlt átírása. A szemünk előtt hamisítják meg a valóságot, és mi hagyjuk.

Semjén és a repülő szamár

Azt hiszem, tart még a vadászati, vagy pediglen nem. Nem is érdekes igazán, mert a végítéletet Semjén professzor már meghozta, miszerint annak végső üzenete a normalitás. És most ebből az aspektusból nézünk körül a Fidesz-univerzumban, ahonnan Semjén is megérkezett közibénk, egyszerű, porbafingó halandók közé. Azért, hogy egészen komolyan ne vegyük, és mintegy figyelmeztetésként, miszerint milyen katyvasz van nemcsak hősünk, hanem a fideszisták fejében mind, vegyünk ki egy egész mondatot az üzenetből.

„Mi a természet rendjét, ami a teremtés rendjét tükrözi, evidenciának tekintjük, nemcsak az állatok, növények, ásványok tekintetében, hanem az ember és a társadalom tekintetében is. A természet rendjét mindenkinek tisztelni kell.” – És ekkor eszembe jutott Szent Tamás. Az Aquinói. Ő szegény, a tizenharmadik században igyekezett túllépni azon a világlátáson, amiben Semjén – és a NER kompletten – ma is fetreng. Amikor pár napja Semjén ideáit és Istenhez való viszonyát a Mohács előtti időkre tettem, bőkezű voltam a kormeghatározásban.

Jóval előbbre datálható az az ideahalmaz, ami miatt a középkort sötétnek nevezték, és amit épp az Aquinói igyekezett közelebb hozni az anyagi világhoz (Summa Theologiae), elkövetve azt, ami miatt halála után eretnekké szerették volna nyilvánítani, aztán mégis inkább szentté avatták. Összeházasította az arisztotelészi világképet a skolasztikával, és ezzel utat nyitott Eco szavaival a hallucinációs világkép meghaladásához. És mielőtt tovább haladnánk, ez az alapfogalmat véssük az eszünkbe, amit az olasz alkotott meg, de a fideszistákra nézve ma is érvényes.

Hogy a késő középkorban, amikor az univerzum a hallucináció univerzuma, a világ titokzatos lények által lakott jelképerdő. Arisztotelész világa viszont a rációé és az anyagé. De mivel nem papi szemináriumon vagyunk, hanem Semjént vizsgáljuk a boncasztalon, és mindazt, ami belőle természetszerűleg a Fideszre kivetülve fakad, azt kell lehangoltan megállapítanunk, hogy mind a fideszisták visszatértek a hallucinációs világképhez. Ebben egy szánkó attól lesz szent, mert adventkor teszik ki a térre, így csak suttogva lehet körbejárni, megérinteni sem szabad.

Ugyanígy, mint a Semjéntől idézett mondatból is kitetszik, az ő gyilkolásmániája a természet, és ebből fakadóan a teremtés rendje. Ennek pedig a normalitás az üzenete. Milyen ez a normalitás? – Tehetnők fel a kérdést, de Semjén megint felel nekünk a maga módján, miszerint „Mindannyiunk őseinek, a 99,9 százaléka vadászott, és ha a mi őseink nem lettek volna sikeres vadászok, nem ülnénk itt.” Ez, ha jól vesszük ki, az embert, mint Isten teremtényét az oroszlánnal helyezi egy polcra, aki, és akinek az ősei is sikeres vadásznak mondhatók, akik közül nem 99,9 százalék, hanem mind a száz vadászott.

Ott is ül mind az összes oroszlán a kiégett afrikai pusztaságban, míg ellenben Semjén a Hír Tv stúdiójában, ahol mesélhet a nyomorult életéről. Nem tudom, érezzük-e azt a nüansznyi különbséget, ami egy tévéstúdió, és a szavanna közt van, pedig mindkét helyen sikeres vadászok ücsörögnek. Más lehet hát, ami az embert emberré teszi, nem a vadászat, de aki a hallucinációs világkép rabja, annak beszélhet az ember. Bármi történik is, a vadászati teljes siker, sőt, már azelőtt az volt, hogy meg sem nyílt, és így van ezzel minden. Az összes szar, amihez a Fidesz hozzányúl, arannyá válik.

Innen is látszik, hogy ők a lopáson kívüli létben túlléptek az anyagi világon, és mint valami betépett horda, úgy utaznak keresztül az életen. Ennek lesz bizonysága október 23., amikor egybegyűlnek, a CÖF kisdedekkel érkezik, felmutatja őket a vezérnek, hogy óvja meg mind a rontástól. Tömegpszichózisnak is nevezhetjük a létformát, de a hallucinatív megfelelőbb. Csókoltatjuk Eco bácsit a terminus technicus megalkotásáért, azért, hogy tisztán láthatjuk elcseszett korunkat. Zárásképp mintegy elmesélek egy aforizmát erről a Szent Tamásról, az Aquinóiról.

Mint hírlik a történetekből, egyszer a refektóriumban a tréfás kedvű barátok izgatottan újságolták neki, hogy odakint egy szamár repül. Ő kirohant megnézni, a többik pedig fetrengtek a röhögéstől. Erre Tamás azt mondta nekik, hihetőbbnek vélte, hogy egy szamár repül, mintsem egy barát hazudik, a társai pedig ott álltak leforrázva. Mond ez nekünk valamit? Hát persze, két folyományt is. Mégpedig, hogy Semjén vagy hülye, vagy gazember. Vagy mindkettő. Más lehetőség nincs, viszont, hogy ő a miniszterelnök-helyettesünk, mutatja, hol is élünk. Itt. Pont itt.

Voca People szombathelyi koncertje

Voca People koncert turnéja során meglátogatta városunkat is. És milyen jól tette, hiszen ezen az estén olyan különleges élménnyel gazdagodhattunk, amire nem is számítottunk.

Fotóim a képekre kattintva láthatók.

Fellépésük helyszínéül az Agora MSH színpadát választották. A különös kinézetű döbbenetes hangú fellépő csapat mellé professzionális technika is érkezett a helyszínre. A dallamok mind mind ismerősek voltak, a műsorba a közönség is be lett vonva, és egyben el is lett bűvölve. Nagyszerű produkció volt melyről készítettem egy képgalériát.

Fotóim a képekre kattintva láthatók.

Én a vízilovakkal vagyok

Gyorsan jött a hideg, ha nem is váratlanul. Tegnap volt olyan hely a Kárpátok alatt, ahol mínusz három foknál is kevesebb volt, a tócsák ilyenkor már hártyásodnak, a szelíd öregek köhögetnek, a hajléktalanok pedig valami melegebb helyre húzódhatnának, ha tudnának. De nem tudnak. És ilyenkor, amikor elgyújtjuk a gázt, megrakjuk a tüzet, hogy köréje gyűljünk melegedni, az előválasztás civiljei beülnek sátraikba sapkában és sálban, ahogyan az anyukájuk intette őket boldogult úrfikorukban, és nekilátnak fagyoskodni, hogy Orbánt el lehessen zavarni.

Az előrejelzések szerint egész héten velünk lesznek a mínuszok, dideregve mehetünk a sátrakba, hogy a jéggé szoborolódott szavazatszedőkkel együtt bízzunk a második rendszerváltásban. Más helyeken, ahol a demokráciát komolyan veszik, és az állam nem azonos a párttal, a párt az egyházzal, a regnáló miniszterelnök pedig nem Isten, aki reszket a nyüves hatalmáért, hanem olyan halandó, akit le is lehet váltani, az ilyen előválasztást, ahol az ellenzék szervezi egybe magát, állami segítséggel, logisztikával, miegyébbel rendezik, mert máshol az ellenzéki is embernek tekintett organizmus.

Nálunk nem, nálunk tán még Orbán Brehmjében sincs benne, aki nem rá szavaz. Valahogy úgy lehet a sorrend a fejében, hogy elsősorban is ő, majd ismét a becses-becstelen személye egypárszor, majd a futballisták, aztán a többi fideszista, de csak díszletként. Ilyen felállásban fideszes se lennék, ha volna önbecsülésem, de ilyenjük ezeknek nincsen. Nem tudom, mi van nekik, nem is érdekel, most az egy hétig fagyoskodó civilek járnak a fejemben azzal a lehangoló tudattal, hogy közben a fideszisták a jól fűtött irodáikban ücsörögnek.

És nem csak ücsörögnek, hanem zsíros szájjal, pacaltól eltelten böfögve szidják és tekintik senkinek és semminek azokat, akik odakint fagyoskodnak, és azokat is, akik hozzájuk járulnak a szebb jövő reményében. Ami most folyik, mutatja, milyen reménytelen helyzetben van az ország, voltaképp az utolsó pillanatban, hogy esély legyen a változásra. És bár magam létezésem minden molekulájával és sóhajtásával a NER elzavarásán dolgozom és ez ad értelmet most már csak nyomorult életemnek, lassacskán eljutok a teljes kiábrándulásig és nihilig.

Odáig, hogy bár kívánom az ellenzék győzelmét nagyon, de hovatovább sokkal különbnek sem tartom nagy részüket, mint a most regnálókat. Amit itt visszalépések, helyezkedések nyomán és során előadtak, alátámasztja ezt az érzést, mert elmesélem, mi lett volna az egyedül üdvözítő a mostani egymás mocskolása helyett. Szépen, kussban megvárni a végeredményt a három aspiránsnak, aztán közösen fölállni a dobogóra, hogy mindannyian győztünk, majd a két vesztes nyakába vette volna az országot az állva maradtért kampányolni tavaszig. Hogy a háttérben mi van, az meg nem tartozik senkire.

Sem a nagy nyilvánosságra, így nem a Fideszre, aki, illetve ami gyártja így is a mocskot. Nem kellene muníciót adni nekik, momentán azonban etetve vannak. Így, németesen. Először el kellene végezni a munkát, aztán sertepertélni, illetve figyelemmel lenni Churchill szavaira, aki azt mondta annak idején: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.” – Nem hiszem, hogy ezt különösebben magyaráznom kellene, de, ha megtenném sem hallgatna rám senki a vérzivatarban. De nem is vagyok sem vátesz, sem mérvadó manus.

Nagy pofával Nietzsche és az ő Zarathustrája segedelmével jelenthetem ki, hogy nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való, és mégis azt mondom, hogy nem lesz ennek jó vége. A sátrakban fagyoskodók többet érdemelnek, ahogyan a hidak alatt lakók is. Minden megalázott és megszomorított többet érdemel ennél, ha azt szeretnénk, hogy újra embernek nézzék őket. Addig is, én, mint ahogyan eddig is egyre hosszabbnak tűnő életem során, velük vagyok. No és, a vízilovakkal természetesen, hogy elvegyük a tragikus élit a most előadottaknak, de a komolyságot azért őrizzük meg. Köszönöm.

Japán nap 2021 az Agora MSH-ban

Egy év kényszer kihagyás után 2021-ben ismét megrendezték Szombathelyen a Japán napot.

További fotóim a képekre kattintva láthatók.

A szervező, a Japán Magyar Baráti Társaság ismét az Agora – MSH tágas tereit választotta helyszínéül. Még így is némelyik terem szűkösnek bizonyult a nagy érdeklődés miatt. A megszokott bemutatók ,foglalkozások, Japán ruhaviselet, gésa frizura készítés, ételek, italok kóstolása mellett, idén is találkozhattunk új dolgokkal. Például Utaite koncert, Mame Shiba kutyusok megismerése, és Japán mese színdarab is volt idén a palettán. A ház előtti téren Suzuki és Toyota autók bemutatkozása is emelte a program színvonalát. A hagyományos záró koncertet ismét az Ataru Taiko Japán dobegyüttes szolgáltatta nem kis sikerrel. A lendületes, látványos, és cseppet sem csendes produkció méltó zárása a rendezvénynek. Idén ismét kicsit más oldalról ismerhettük meg a távoli kultúrát.

További fotóim a képekre kattintva láthatók.

Maffiakampány

Nem tudom, emlékszünk-e még az általam régebben oly sokszor és olyan nagy szeretettel megénekelt Józsi szomszédra, akit elriasztásul szoktam a nagyközönség elé tárni, miszerint mivé lesz az ember, ha nem használja az eszét. Feltéve, ha van neki. Nos, ő jutott eszembe tegnap, mert már nem vagyunk szomszédok, és az ember ellágyulva gondol olykor az együtt eltöltött csudálatos időkre, ha nem is voltak felhőtlenek. De a múlt mindig gyönyörű, a jelen kiábrándító, a jövő pediglen félelmetes. Józsi szomszédot Orbán juttatta eszembe, illetve az ő rendszere, de a kettő egy és ugyanaz, a gonosz birodalma és a romlás maga.

Nos, tegnap nem egyebet ígért az alattvalóknak a rendszer, mint, hogy pénzt ad nekik, ha lecserélik a mobiltelefonjukat, illetve magánbölcsődére is havi negyvenezret azzal a fedősztorival, hogy a decens anyuka tudjon menni vissza dolgozni, de mindenki tudja az igazat, hogy szavazz rá, azért. Nos, ez volt az a pillanat, amikor Józsi szomszéd ostoba képe fölmerült a múlt ködéből azzal a nyomasztó hangulattal, hogy minden elveszett, és már nincs értelme semminek sem. Eszembe ötlött, milyen kilátástalan küzdelmeket folytattam a szomszéd fejében megülő ködökkel, aminek azonban mindig az lett a sommás vége, hogy én gyurcsányista vagyok.

Pedig Isten látja lelkemet, mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy akármilyen -ista lennék, ha már mindenképp kell egy billog, akkor maradjunk a buddhistánál füstmilánista beütéssel. Ez is csak arra való, hogy megmutassam, egyes embertársaink fejében milyen egyszerű a világ, pedig, amikor még szomszédok voltunk, el sem kezdődött ez a mostani kampány, amikor mindenről Gyurcsány jut eszébe a hatalomnak. Illetve nem kell eszébe jutnia, hanem ez a forgatókönyv. Jól kidolgozott, centiről centire felépített stratégia, ami a Fidesz szerint újabb győzelemre vezeti őket a kalkulált csalás mellett, de vannak más elemek is. Ha ránézünk a kelléktárra, elborzadunk.

Mocskolódás, lefizetés, félelemkeltés. Ezek a maffiakampány készségei, amelyekkel mint valami páncélos hadosztály dübörög végig téren és időn, füstölgő romokat hagyva maga mögött honfitársaink tudatában és az ország mentális állagán. Józsi szomszéd annak idején nyüszögött és az éhen veszés gondjaival küzdött a fingnyi nyugdíja miatt, s amikor elkezdtem elmagyarázni neki, miért járt így, akkor lettem gyurcsányista egyből, Orbán pedig, akinek nagyban köszönhette a nyomorát, maga az Isten. Főleg, amikor jöttek a Bözsi utalványok, amiket el lehetett adni, hogy fröccsé szublimálódjanak. Képzelem, mi lesz most novemberben a nyolcvanezernél, aztán a tizenharmadik havinál.

Orbán és a NER mindenkit lefizet, akit ér, adót visszatérít, nyugdíjasokat stafíroz ki, bért emel, bölcsődét finanszíroz és telefont cserél, úgy szórja a pénzt, mintha nem lenne holnap. Tulajdonképpen szavazatokat vásárol száz vagy ezermilliárdokért, nem ad mást, mint ami a lényege, korrumpálja az országot a csecsszopótól a halálba igyekvőkig. Ezen kívül úgy önti a mocskot az ellenzékre, hogy mellette még démonizálja is, hogy mindaz a földi jó, amiben Orbán most fürdeti szeretett népét, mind elvész, Gyurcsány mindent visszavesz. Ráadásul kilövi a szemét vagy elvereti a decens választópolgárt, ha Gyurcsány, akárha Mr. Jones visszajön, mindenki fázni és éhezni fog.

Templomba sem lehet járni, jönnek a migráncsok ezerszám, és az LMBTQ-sok már a bölcsiben levágják a fiúk fütyijét. Hogy iszonyú, amit felsoroltam – bár nem is teljes a lista –, nem kétséges, de mind igaz, és Józsi szomszédra gondolva szép számban vannak olyanok, akik ezt az egészet el is hiszik. A többi pedig feredőzve a választás előtt adóvisszatérítésként kapott százezrekben, azt mondja, mindenki bekaphatja, szüret, ilyen király nincs még egy, mint Orbán király. Az ilyennel versenyezni nem lehet, tankok ellen a csúzli nem hatásos, a gőzölgő libacomb illata elnyomja az erkölcsi megfontolásokat. Voltaképp a gyomor a szellemet.

És ezért még nagyon nem is háboroghatunk. Jót tesz Orbán a széles tömegekkel anyagilag? Szó se róla. Hogy ezt régebben mind elvette és a tavasz után soha többé nem is ad majd? Ez is igaz, de most jó. Így győzi le a pillanat a jövőt, így fedi el a múltat, hogy a kilátástalan jelent kicsit megcukrozza, és minden el van felejtve. Mint mondtam, múlt, jelen, jövendő, minden. Hogy az ilyen csábításoknak ne dőljön be a nagyérdemű, ahhoz nagyon nagykorúnak kellene lenni, viszont nálunk a józsik adják a tömeget, és voltaképp ők adják Orbán erejét is. A mindenféle -isták pedig akár be is kaphatják, velem az élen. Kirántott hús, meccs, sör. Isten, haza család. Ennyi.

Semjén horgászplecsnije

Kitüntették Semjén Zsoltot a magyar horgászok. Az eddigi fővadász a Magyar Országos Horgász Szövetség a Horgászatért érdemérmét teheti be a vitrinbe, ami gesztus szerint Áder le van szarva a szenvedélyével együtt. Persze az induló tételt értjük, Áder nem diszponál pénzek fölött, ő csak álmatag szemekkel szokott fotózkodni mindenféle pontyokkal, míg azonban Semjént rénszarvasok tetemével szoktuk látni, a világ tehát Áder szemszögéből igazságtalan. Ismerjük a magyar társadalmat, így tehát Semjén plecsnijén nem csodálkozunk egyáltalán, nem is irigyeljük el tőle, hanem a horgászok nevében szégyelljük magunkat inkább.

Semjén kitüntetése a magyar társadalom maga, ez az Orbán körül sertepertélő dörgölődzők éthosza, az alattvalói lét és tudat, ami olyan régi már, hogy Kertész Ákos el is menekült miatta az országból. Ez a néplélek voltaképp már szót sem érdemel, mert minden szó haszontalan és fölösleges. Akinek gerincre nincs szüksége az élethez, az a csúszómászó, csak az az érdekes, milyen az állaga, amikor hazamegy és asszonya, valamint a gyerekei szemébe néz, hogy férfinak érzi-e magát, kemény egyenesnek, mert akkor a bajok nem kicsinyek. De hát, ezt is tudtuk, mint ahogyan mindent tudunk, csak nem megyünk vele semmire sem egyáltalán.

Ez is, hogy Semjén horgászati plecsnit kapott, voltaképp annyira érdektelen, mint Nagy Ferenc Kossuth-díja, aminek most már semmi értéke nincs, ha szépen csillog, a varjak örülnek neki, és a kitüntetett, aki abban a pillanatban azt hiszi, tényleg megérdemelte, tényleg tett le valamit az asztalra, holott mindenki tudja, hogy egyáltalán nem. A halálos ágyán majd ő is, Ivan Iljics módján, de az a jelenben nem játszik egyáltalán. Illetve játszana, ha szintén Tolsztoj hősének iránymutató jelmondatát egy kicsit is szem előtt tartanák, miszerint quidquid agis, prudenter agas, et respice finem. Magyarán, bármit teszel, okosan tedd, és tartsd szem előtt a véget.

Ilyen felszereltséggel Orbán már rég a sarokban pityeregne, ám mivel ott nem látjuk, csak függöny mögött olykor, kitetszik, hogy latinos műveltsége likacsos, pedig a kultúrája görög-latin volna zsidó-keresztény beütéssel Németh Szilárd pacalos kondérjában, de a világ nem tökéletes. Semjén Zsolt sem, aki úton van a nermacsó ideája felé, vadászik, a jelek szerint halászik is, már csak madarásznia kellene, hogy kilegyen a szentháromság. Azt nem tudjuk, Semjént horgász voltában üldözik-e, mert azt tőle magától tudjuk, hogy vadászként igen. Sőt, reszketett ő maga szintén, hamarosan eljön az idő, amikor fiaink már nem fognak vadászni egyáltalán.

Ez az ő olvasatában a magyarság, de talán az emberi faj végét is jelentené, ami nem egyértelmű, mert az asszonyka még gyűjtögethetne bogyókat. Sok minden mutat arra, hogy Semjénnek még nem egészen sikerült megérkezni a korunkba, hite és istenképe szerint valahol Mohács előtt lehet, a vadászat istenítésével a barlangrajzok idejében, és mégis itt van nekünk. Nos, ez a tragédia, illetve az, hogy Semjént a szervilizmusa és seggnyalása egészen magas bársonyszékig repítette, de a magyar horgászok gesztusa mutatja, tudták, kitől kell tanulni. Így fullad bele az ország a kontraszelektált, egyéniség nélküli bábok játékába, akiket legfelül Orbán rángat.

Az a kérdés, megyünk-e mi magunk valamire azzal, ha naponta, ha nem is jólesően, de nyugtázzuk, hogy hatalmasaink mindenféle pitiáner szaralakok, hogy akkor jobb lesz-e nekünk, bütykünk nem sajog-e, illetve kérges lelkünk kisimul. Egyáltalán nem, ez az egyértelmű felelet, ezért felmerül az ontológiai miért. Ismerjük a hegymászó filozófiáját, aki arra a kérdésre, miért érez késztetést, hogy megmássza azt a rohadt hegyet, azt felelte, azért, mert ott van. Ekképp magunk is. Azért kell egyfolytában a Semjént és semjéneket megírni, mert itt vannak. Majd, ha nem lesznek, akkor nem írjuk meg őket, viszont akkor jön el az az idő, amikor William Wallace-al együtt ordítjuk: szabaccság.

Elszáll egy hajó a szélben

A kívánatosnál sokkal gyakrabban előforduló álmatlan éjszakáimon már eszembe ötlött, mi lesz, mi történik, ha nyer az ellenzék a már most várt tavaszban. Nem az ország sorsa fölött merengve épp, hanem önző módon gondolva arra, ez az egész rezedásdi okafogyottá válik, hiszen azért jött létre több mint nyolc éve, hogy Orbán bukásához a maga szerény eszközeivel hozzájáruljon. Nem tudható, ez sikerült, illetőleg feltételesen sikerül-e, de meló van benne, azt meg kell hagyni. Hiszen tegnapelőtt jegyeztem a kétezerötszázadik írásművet a nyolc évnyi buzgalomban, ami nem érdem, csak ránéz az ember, és azt mondja: a rohadt életbe.

Ilyképp az ellenzék vágyott, óhajtott, de kiváltképp kétséges győzelme esetén sóhajthatnám azt, a mór megtette kötelességét, a mór mehet, a dolgok azonban nem így működnek. Mert az ember azt tanulta hajdan az újságírásról mint szakmáról, hogy az a negyedik hatalmi ág – aminek korunkban kevés jele mutatkozik –, mégis, ebből fakadóan feladata mindig a fennálló rend ellenőrzése és bírálata, az uralmon lévők kordában tartása a nyilvánossággal. Úgyhogy a kívánatosnál sokkal gyakrabban előforduló álmatlan éjszakáimon azzal nyugodtam el, hogy az ellenzék óhajtott, de kétséges győzelme esetén szükségszerűen őket nyekteti az ember.

Már meg is álmodtam a győzelem másnapján megfogalmazandó örvendező, üdvözlő és köszöntő írásmű címét – mert az ember esendő és idealista – , ami ez lett volna: Reszkess Karácsony, jövök. No most, ez nem egy hagyományos csűrdöngölős cím belefeledkezve a boldogságba, de az irányt jelezte volna. És azért a feltételes mód, mert ilyen minden bizonnyal nem lesz. Tegnap este a főpolgármester és csapata belengette, s mire ez a dolgozat nyilvánosságra kerül, nagy valószínűséggel már be is jelenti, hogy lemond Márki-Zay javára, és a baj ezzel nem az, hogy tavasszal majd netán címet kell módosítanom, hanem, hogy egyáltalán címet sem kell adnom.

Semmiféle, a győzelemmel belengetett ellenőrzési fenyegetés miatt, hanem mert nem lesz győzelem. És nem Márki-Zay bűneiből eredően, hanem amiatt a töketlenkedés miatt, amit az előválasztás alatt az ellenzék előad, akik – jól láthatóan – nem tudnak szabadulni a régi reflexektől, és nincs meg bennük a forradalmi hév és lendület, ami a szavazókat is magával ragadná. Csak a molyolás látszik már hetek óta, pedig a tét hatalmas. Sorsszerűnek mondhatni, amit Czeglédy Csaba fogalmazott meg egy podcastben, miután megnyerte körzetében az előválasztást, és rádöbbent arra, bár nagy valószínűséggel előtte is tudta, mi vár rá tavaszig.

Azt mondta Polt kedvenc embere, hogy a bizonytalan választókkal azt kell megértetni, ez az ellenzék utolsó erőfeszítése, ami még lehet. Ha tavasszal ők győznek, akkor még mindig el lehet őket zavarni, ha valamit rosszul csinálnak, ám, ha Orbán most is nyer, akkor 2026-ban nem lesz kiből választani, maximum a Fidesz-KDNP népfront embereiből, és nagy valószínűséggel Czeglédy Csabának ebben tökéletesen igaza s van. Olvasatomban így a tavaszi választás az ellenzék utolsó sóhajtása, viszont szinte csak rajtuk múlik, ez felszabadult, a szabadság illatozó lehelete lesz-e, vagy pedig a halál édeskés, dögletes bűze.

Vagy harminc évvel ezelőtt alapítottunk egy hetilapot, amelyben – szándékaink szerint – a világ csodáit tártuk volna a decens olvasóközönség elé. Ebben például egyik kollégám „Alhambra, a mór utolsó sóhaja” címmel írt úti beszámolót, és a butaság bátorságával azt hittük, már ezért rohannak megvenni a lapot. Én is elmerültem a költészetbe, és éjszakai riportokban olyanokat irkáltam, hogy a fény csíkokat rajzol a pincérnő arcára, de az ilyen finomságok már akkor sem érdekelték az embereket. A lap megbukott, mint ahogyan az ellenzék is meg fog, ha azt műveli pipiskedve, mint amit az elmúlt héten előadott. A választókat egyáltalán nem érdekli karácsonyék nyomora ugyanis.

A választót leginkább a gyomra érdekli – lecsupaszítva a preferenciáit –, és nem az SZFE meg a sajtószabadság, sem a jogállam, mert a saját bőrén nem érzi, ami miatt kékharisnyák – köztük és is – nyüszögnek. J. A. tudta ezt is: ehess, ihass, ölelhess, alhass, de nem hallgatott rá már akkor sem senki. Mindezzel csak azt óhajtottam ide fölskiccelni, hogy amikor Orbán kilóra veszi meg a szavazókat, s immár a fél országot a nyugdíjastól a fiatalokig, akkor azzal, hogy az ATV vagy az RTL kamerái előtt vitatkozgatunk, senkit nem fogunk meggyőzni arról, hogy ránk szavazzon, mert egészen profánul: a szabadság eszméivel nem lehet jóllakni.

Mint a legtöbbször, Hadházynak megint igaza van, aki azt mondta, nem a miniszterelnök-jelölt neve az érdekes, hanem az a húszezer névtelen, aki majd a szavazókörökben számlál, és ellenőrzi, hogy ne tudjanak csalni. Én pedig azzal toldom meg, hogy az volna érdekes és szükségszerűen üdvös, ha nem egymásnak osztogatnák a meg nem nyert pozíciókat előre, hanem minden egyes nyüves faluba elmennének felvilágosítani az embereket, akik görnyedezve az Orbán propagandától nagy valószínűséggel már jobban félnek az ellenzéktől, mint a migráncsoktól, mert a gyurcsányozás erre megy ki. És ezzel kellene foglalkozni leginkább.

Azzal kellene törődni, amivel tegnap Hollik, maga Orbán és az összes többi teleokádta a választók fejét, miszerint, ha az ellenzék győz, éhezni fognak, elszedik a nyugdíjakat, bezárják a kórházakat, megrontják a magyar gyerekeket és megint csak migráncsokkal pakolják tele Bözsi néni spájzát. Egészen elképesztően aljas a Fidesz kampánya, viszont nagy valószínűséggel éppen ezért hatásos lesz. Így éppen ezért mondom Hadházyval, teljesen mindegy a miniszterelnök-jelölt neve, mert az élet máshol van. És most, hogy elmeséltem az életünket, nézzünk valami vidám helyet: imhol egy temetés, mondjuk Örkény után szabadon, és azzal a tragikomikus groteszkkel is egyben.

Egy óvodás naplója (26.) – Vicsorgó maci

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma vadászatira megyünk, a kiállósra, ami egy a természettel, de senki nem tudta, az mi is. Aszonta még, hogy hozzunk magunkkal ebédet meg uzsonát, mer sokat leszünk a vadászatin, sőt, busz visz minket a természethez, ami egy velünk. Fizetni se kell, aszonta az Ibojnéni minden ingyenbe lesz, csak amikor az apunak montam, hogy ingyenbe megyünk a vadászatira, olyan csúnyát mondott, mint amikor a rádióban van pénteken a Viktor bácsi, vagy a tévébe sokszor.

Csomagolt az anyu szendvicst meg teát, almát is adott és meleg pulóvert is kaptam, mert nem tuggyuk, fűtenek-e azon a vadászatin, mer kinn már kezd hideg lenni. Ott várt a busz az ovinál reggel, ahogy mentem, a Kisböske akkora szatyor ebédet meg uzsonát hozott, hogy alig látszott ki alóla, a Pityun meg egy zöld kalap volt, beletűzve egy galambtoll, amit az utcán szedett föl, de azt monta, hogy akkor ő most a vadász a Piroska farkasból vagy a Robin Húd, annak is ilyen zöld kalapja volt a filmben

Elindultunk a busszal, csak a dadus jött velünk, se a papbácsi, se a képviselő, pedig, amikor a kerittéshez mentünk migráncsot nézni, mind a kettő jött velünk, akkor az biztos veszélyes volt, ez meg nem az. Izgultak mind a gyerekek és én is, hogy mi lesz ott a vadászatin, én is egészen, mert a tévében láttam a sok szarvasokat meg oroszlánt is, de a Kovács bácsira, a szemüvegesre emlékszek, amikor aszonta, hogy leginkább a gyerekeknek csinálták ezt a vadászatit, akkor biztos lesz dodzsem meg hullámvasút, de nem volt, hanem egy nagy, sötét kapu csak, ahogyan kiszáltunk a buszból.

Olyan volt, mint egy barlang, ahova be kell menni a sötétbe, a Kisböske nem is akart, úgy kellett becibáni, mind egy mosogatórongyot, húzni, hogy potyogott ki mind az ebéggye a földre, de azért átjutott ő is. Agancsokból volt a kapu és sötét volt benne, a dadus is monta, hogy ő klasztrofóbos, és csak sóhajtozott. Nem tudom, mi az a klasztrofób, de nagyon sápatt volt a dadus, meg a Kisböske is, mire beértünk, hogy na, akkor eggyek legyünk a természettel egészen, de csak agancsok voltak megint a falakon, de annyi hogy a vége se látszott. A Pityu már itt elkezdte az unatkozást.

A Kisböske meg a félést, és, amikor meglátott egy macit ahogyan vicsorog, elkezdett szaladni hátrafele, bele majdnem az oroszlán szájába, hogy visittott csak meg verte a fődet, hogy haza akar menni, de akkor meg mutattak neki mókust, hogy az milyen aranyos, de büdös volt, meg a szeme üveg, ahogyan körbe az állatok fejei a falakon, azoknak is az üvegszeme meg a vicsorgása, hogy csak a dadus kezébe nyugodott el, de ő meg sápadt volt nagyon. A többi gyerekek se tudtak mit csinálni, ténferegtek a macitól az oroszlánig, és nem lettek eggyek a természettel egyáltalán.

A Pityu meglátott egy helyet, ahol lövöldözni lehetett a képernyőre, és monta, hogy akkor ő most lövöldöz, de az Ibojnéni nem engette neki, húzta el onnan, hogy leesett a galambtoll a kalapjáról, és a végén ő is ordittott, ahogyan lassan a többi gyerekek is. Az Ibojnéni a Pityuval küzdött, a dadus a Kisböskével sápadtan ücsörgött, már nem volt mit csinálni, a gyerekek nekiátak szaladgálni ide meg oda, hogy látszott, a végé el fog veszni az összes, úgyhogy az Ibojnéni is futkorászott mindegyik után egyszerre, a Pityu meg nekiát lődözni a kalapjában.

Egy nagy visittás volt az egész vadászati, a gyerekek eltévedtek az agancsok között, bujkátak a mókus mellett, hogy jött egy biztonságos ember, hogy csend legyen meg rend és nyugalom, mert a rosszakat elviszi a vicsorgó maci. Na, erre lett ám akkora a zűrzavar, mint ahogyan az oviba szok, de nem volt ott a képviselő meg a papbácsi, hogy segítsen az Ibojnéninek összefogdosni a gyerekeket, a dadus is ült csak a klasztrója miatt, az oroszlán fölborult, hogy csak úgy porzott, agancsok potyogtak a falakról, és látszott, hogy ennek sose lesz vége, úgyhogy gondótam, na, vára dömperemmegyek.