Kaszafilozófia

Terjed a neten egy kép a kedves vezetőről, amelyen egy kaszával szerencsétlenkedik ifjabb korában, amikor a hasa előtt még elfért a szerszám, bár a fogásán látszik, az életben nem volt előtte a kezében ilyen. Nem tudhatni, mi ihlette a fotóra, milyen hátsó szándék, mert tudjuk, minden rezdülése csak egyfelé mutat, ez pedig a hatalom. Erről szól még a vonalkódos alsógatyája is, ezzel kel és fekszik, annyira rabja ennek a mániákus szenvedélynek, hogy gondolni másra nem bír és nem is képes, de nem is akar. Sokat mond viszont, hogy egy futballpálya közepén szerencsétlenkedik a szerszámmal, mégpedig fehér ingben, de a pálya talaján látszik, nemrégiben nyírták rajta a füvet, olyanok, akik értettek is hozzá, és bizonyára gépesített jószággal.

Én is lehetnék kaszálós manus, ha akarnék. Nem idegesít, csak kicsit, hogy az emiljeim közt a spam mappába naponta úgy tizenötször érkezik szíves felkérés, hogy vásároljak motoros, önjáró kaszát, vagy kaszáló traktort, mintha épp földbirtokos lennék, akárha Mészáros Lőrinc vagy Lévai Anikó, illetve akármely NER-lovag. De nem vagyok, hála az összes kitalált isteneknek. Pedig a motoros kaszáló vagy traktor értelmet adhat az ember életének, általa akkor is valaki az ember, ha épp senkise, mint a Misi az utcából. Ő ilyen köztisztasági, városszépészeti szakember, aki nyaranta a füvek hosszáért felel, s ehhez a munkaadója ad neki egy guruló, kormányos kaszát, amit a szakirodalom fűnyíró traktornak nevez.

Ez a kaszálás mennyországa, de Miskának nem ezért fontos, hanem ontológiailag. Amikor reggel elindul a dolgozóba, egészen kicsi és törődött a zöld gatyájában és műanyag szatyrával a kezében. Ám, amikor megkapja a kis traktorját, kivirul, megnő, meghatalmasodik, arcán szétterül a már-már bambának mondható vigyor, és minden reggel végigpöfög az utcán, leállítja a készséget a ház előtt, mintha otthon felejtett volna valamit, pedig nem. Bemegy a házba, két perc múlva kijön, és büszkén pöfög tovább, mutogatja fűnek-fának, mily jó dolga van a Mihálynak. Ehhez viszont nyárnak kell lenni, amely csillagászatilag az éjszaka kezdődött el, és ironikus módon mától, tehát a nyár születésétől kezdve már rövidülnek a nappalok.

Azaz, a nyár azonmód elkezd meghalni, ahogy még világra sem jött. Az ilyesmitől fura melankólia üli meg az embert, spleen meg szomorúfűz hangulat, elkezd élet és halál felől elmélkedni, ami azért jó különösen a NER-ben, mert el lehet feledkezni róla. Lehetnénk mi is Antall József, hogy alámerülünk és kibekkeljük őket, csak minket nem hagynak túlélni, ha nem lépünk egyszerre, nem, hogy rétest nem kapunk estére, még ki is tekerik a nyakunkat. Vagy stílszerűen a kedves vezető egy kaszasuhintással vág le minket, mint kinyílt pitypangokat. Mostanában sokat kellhet kaszálni, ez a permanensen zuhogó eső nyőleszti a füvet nagyon, közte elszaporodnak a krokodilok, medúzák, égig nőnek a páfrányok, és éjszaka olyan hangok vannak, mint egy dzsungelben.

Ez ellen térkövezéssel védekezik a civilizáció, meg azzal, hogy kiirtja a fákat, és az egyforma szürkeségbe fasiszta szobrokat pakol. Mindenféle kétes alakok ábrázolásait, amelyeket majd fáradságos munkával kell ledönteni, ha rendszerváltás lesz, és a kedves vezető kezéből is kikerül a kasza, illetőleg kiegyenesítve az ilyen Miskákéba jut. Viszont nem fog. Ez az én Mihályom egészen jól elvan, ahogyan fölülhet a traktoros kaszájára, kivirul, és annyira teljes az élete, hogy semmi sem hiányzik neki, csak a fröccs. Már ricsajt sem akar csinálni ezután J. A. módján, el is laposodott a feje, rásimul az egyenes, zsíros haja a jómunkásembernek. Szerencse, hogy máris elkezdett meghalni a nyár, télen nem kell ilyen poklokat kiállnom.

Viszont már elbizonytalanodtam, lehet, engedni kellene az emilek csábításának, beszerezni egy ilyen motoros kaszálót, ha ennyi elég a feledkezéshez, de félek ez nincs így. Úgy járna az ember, mint Kafka, akinek hőse az aforizma szerint feltette a kérdést a piknikező embereknek, mit is csinálnak, és ők rezzenés nélkül felelték, hogy ozsonnáznak a zöldben. A kafkai hős pedig elcsodálkozott, milyen biztonsággal viselik ezek az életet. Aki egyszer érzett ilyet, soha nem szabadulhat, mindig az ablak mögül nézi majd a hosszú esőt, a buborékokat a pocsolyákban, és úgy érzi majd, akárha Aureliano Buendia a távíró mellett, hogy megfojtja a magány. Ez ellen nincs mit tenni, és ekkor fáj a pöffeszkedően kaszáló Orbán is. Másképp nem.

Budapest

Ami alább következik, az nem a restség vagy a mondandó hiánya miatt alakult így, hanem a nagy, büdös élet rendezte. Mert ugyanis mesélhetnék én ékes és bódító szavakkal, mit sem érne, ha a valóság erőteljesebben mutatja meg, amit mondani akarok. Ilyenkor az ember megadja magát a sorsnak, és hagyja, hogy a saját szavai helyett a másokéi mutassák be OV romlottságát. S azért ezt, mert súlyosabb szavakkal nem akartam illetni, viszont gondolok rá, mégpedig erősen. Ezt olvastam az atv.hu-n még tegnap, ami a kályhám lett volna:

„Orbán Viktor szerint a Lánchíd körül csak szerencsétlenkedik a fővárosi vezetés, szánalmas, hogy pénzhiányra hivatkoznak. Tele vannak pénzzel, 180 milliárd van a számlájukon, ő látta – mondta a ma reggeli rádióinterjúban. Nem rossz szándékot látok, hanem szerencsétlenkedést – mondta Orbán Viktor arra a műsorban, hogy a Karácsony Gergely vezette főváros nem kezdte el a Lánchíd felújítását. Ennek kapcsán a műsorvezető azt mondta, nem is értik miért nem történik semmi, már azon gondolkodnak sokan, hogy ha Pestről át kell menniük Budára, hogyan kerüljék el a Lánchidat, nehogy baj legyen. “Kilenc hónapja szerencsétlenkednek, toporognak az ügy körül, akiknek döntést kellene hozni” – válaszolta Orbán Viktor minderre. Ő mindig azt mondta, hogy kell találni egy jó gyakorlati szakembert. “Az nem szégyen, hogy ha egy önkormányzatban sok az elméleti szakember, de akkor kell találni néhány gyakorlati embert, akikre rá lehet bízni az ügyek intézését. Azt pedig szánalmasnak tartom, hogy rendre pénzhiányra hivatkoznak” – mondta Orbán Viktor, hozzátéve, most hogy a költségvetést tervezik, látja, hogy a főváros számláján 180 milliárd forint van. “Tele vannak pénzzel” – fogalmazott a műsorban, csak szerinte azt értelmesen fel kellene használni. “Szurkolunk nekik, hogy sikerüljön!” – mondta végül a miniszterelnök.”

Mindezek után elmeséltem volna OV cinikus gonoszságát, elképesztő aljassággal párosult primitívségét, de Karácsony főpolgármester kiegyenesítette a dolgot Facebook bejegyzésével, amihez hozzá tenni nincs mit, elvenni belőle nem érdemes, csak annyit kell megállapítani, neki ezt a közmédiában kellett volna előadni, ott viszont, ha egyáltalán bejut, a biciklije miatt csesztetik. Íme tehát:

„Miután ma a miniszterelnök és a pénzügyi államtitkár is Budapest költségvetési helyzetéről értekezett, kénytelen vagyok némi pontosítással élni, hogy a fővárosról csúsztatások, és konkrét hazugságok helyett tényszerűen beszéljünk. Lehet, kicsit hosszabb lesz a szokottnál.

Az persze hosszú évtizedek óta igaz, hogy a kormányok előszeretettel tekintek úgy Budapestre, mint afféle fejőstehénre. Sikerült is ezt a „fejőstehenet” az elmúlt években csontsoványra éheztetni. De vágóhídra most először akarják küldeni.

Az ugyanis 30 év óta először fordul elő, hogy a főváros nettó befizetőjévé válik az államkasszának, vagyis nem az állam finanszírozza Budapestet, hanem Budapest az államot. Amit kap a város mindenféle támogatás formájában, annál most többet von el tőle az Orbán-kormány. Miután a múlt héten egyik nap arra ébredtünk, hogy a fideszes képviselők egy tollvonással elvesznek Budapesttől 12 milliárd forintot mindenféle előzetes egyeztetés, értesítés nélkül, ez a helyzet, vagyis hogy Budapest finanszírozza az államot, már az idei évre is igaz. De még súlyosabb a jövő évben, amikor a kormány annyi pénzt von el a Fővárosi Önkormányzattól, amiből minden évben fel lehetne teljesen újítani a Lánchidat, például. Ezt, hogy a város finanszírozza az államot, nyugodtan nevezhetjük Budapest-adónak. Minden egyes budapestinek körülbelül 20 ezer forintjába kerül évente.

A kérdés jogos: miért vet ki az állam Budapest-adót? Az egyik válaszuk, hogy az önkormányzatoknak is ki kell venniük a részüket a járvány elleni védekezésből. Igaz. Csakhogy már rohadtul kivették a részüket. Mi Budapesten mintegy 2,5 milliárdot költöttünk olyan beszerzésekre, amelyeket a jogszabályok kifejezetten a kormánynak szabnak feladatuk, csakhogy ők nem csinálták. Ezt a pénzt tehát kifejezetten a kormány helyett költöttük. Erre jön az a több tízmilliárdos veszteség, amit a város cégei a járvány miatt elszenvedtek. Mindenekelőtt a közösségi közlekedés, amelynek a járvány idején a vesztesége heti(!) egymilliárd forint volt, ez most sem csökkent érdemben. Az önkormányzatok tehát, különösen Budapest, ebből a védekezésből nagyon is kivette a részét, jelentős veszteségeket elszenvedve.

Tudni érdemes, hogy Budapest egyetlen saját érdemi bevétele a helyi iparűzési adóból származik, ez a bevétel igen válságérzékeny, ha jól megy a gazdaság, több folyik be, ha rosszul, kevesebb. Ez a válság tehát súlyosan csökkenti ezt a bevételt is, akár százmilliárdos kieséssel is számolhatunk. És ide tartozik az is: a várost mintegy 114 milliárdos adósságállománnyal vettük át.

A válság a járvány után szerte a világban a nagyvárosokban jelentkezik pusztító erővel, és ezt a világ sok kormánya tudomásul is veszi. Ezért szerte a világban, Ausztriától Ausztráliáig, a kormányok az önkormányzatokat támogatják a válságkezelésben. A magyar kormány tényleg az egyetlen, amely az önkormányzatokat sújtja ostoba és káros megszorításokkal.

A másik érv, hogy Budapestnek szolidárisnak kell lennie. Ezt magam is így gondolom, sokszor beszéltem is arról, hogy Budapest, mint a nemzet fővárosa, nem lehet önző. És Budapest nagyon szolidáris város. Ezért lehet az, hogy minden itt megtermelt 100 forintból 97-et elvon az állam más célokra. 100-ból 97-et. Az itt megtermelt értékeknek mindössze 2,7 százalékáról dönthetünk mi budapestiek. Ez az arány Berlinben több mint 22 százalék, Bécsben több mint 15, Varsóban, Prágában is 7 százaléknál több. A régióban is Budapest a sereghajtó: vagyis itt von el a kormány a legtöbbet abból, amit a fővárosban élők megtermelnek. Budapest tehát igenis szolidáris város, csakhogy most, a járvány és a nyomában érkező gazdasági-szociális válság miatt itt az ideje, hogy ne csak Budapest legyen szolidáris, de Budapesttel és a budapestiekkel is szolidárisak legyünk. Mert Budapesten van a legtöbb álláskereső, itt van bajban a legtöbb vállalkozás, itt foglalkoztatják a legtöbb embert azok az iparágak, amelyek most földbe álltak. Most tehát Budapesttel is szolidárisnak kell lenni, mert Budapest az ország motorja, ha lelassul, netán leáll, annak az egész ország látja kárát.

A kormány és főváros pénzügyi viszonyáról álljon itt egy beszédes példa, ami szóljon az autósokról, ha már a Fidesz-propaganda őket próbálja a városvezetés ellen hergelni. Minden budapesti autós, amikor tankol, minden egyes liter benzin után megfizeti például a jövedéki adót, aminek deklarált célja, hogy ebből a bevételből költsenek az autósok által is használt utak felújítására. Nos, az utak felújításának feladata és költsége az önkormányzatokat terheli, de az erre szánt bevételből az állam egyetlen megveszekedett fillért sem ad vissza erre a célra nekik, hanem eltüntetni a nagy zsebében. Eddig a gépjárműadót, amit szintén az autósok fizetnek, a kerületi önkormányzatok kapták, nagyjából hasonló célra, az utak, a parkolóhelyek fenntartására, kezelésére. Most ezt, a teljes gépjárműadót is elveszi az állam, az utak, parkolók fenntartásának feladatát és költségét azonban az önkormányzatoknál hagyja.

Mi a tétje a kormányzati megszorítások és a Budapest-adó elleni tiltakozásnak? Egyértelműen és világosan a gazdasági válság kezelésének sikere, erről szól ez a vita. Arról, hogy az önkormányzatok, elsősorban Budapest és a kerületek, amelyek a legközelebb vannak az emberekhez, amelyek ismerik a most bajba jutott vállalkozásokat, a munkájukat, egzisztenciájukat féltő embereket, hogyan tudnak segíteni rajtuk. És igen, ebben van a kormány és a fővárosi városvezetés között egy érdemi különbség. Ezt úgy írnám le, hogy a kormány a válságkezelést a vállaltok, a multik és nem ritkán az oligarchák felől közelíti, mi pedig az egyes embereken, illetve a kis- és közepes vállalkozásokon szeretnénk segíteni. Ezért fizetünk már Budapest-pótlékot a dolgozóinknak, ezért szeretnénk többlettámogatást adni a budapesti álláskeresőknek, ezért akarunk válságkezelős programokat indítani a kisvállalkozások számára.

Tisztában vagyok vele, hogy a magyar költségvetés, a magyar gazdaság is nagyon nehéz helyzetben van, amit hurráoptimista nyilatkozatokkal csak ideig-óráig lehet elfedni. De az önkormányzatoknak, ha a kormány partnerként kezelné őket, sok olyan lehetőséget, mozgásteret lehetne adni, amellyel élve úgy tudnának hozzájárulni a válságkezeléshez, a helyben élő polgáraik megsegítéséhez, hogy az a költségvetést sem terhelné érdemben.
Nem nagyon látok más okot az önkormányzatok sarcolása, a Budapest-adó bevezetése mögött, mint a pőre hatalmi szándékot. Az ellenzéki önkormányzatok büntetését, a választói akarat felülírásának kísérletét, általában az önkormányzatok kiszolgáltatottságának növelését. Azt, hogy a „kézből etetés” szándékának megfelelően ne a polgárok igényei, szükségletei, hanem a polgármesterek pártállása legyen a támogatás elsődleges szempontja.

A Budapest-adó elleni tiltakozás arról szól, hogy tudjuk segíteni a válság miatt bajba jutott embereket és vállalkozásokat. Az önkormányzatokat sújtó megszorítások elleni tiltakozás magáról az önkormányzatiságról szól. Elvi kérdés.”

Nincs több szavam.

Nyakpörkölt

Az egyik kedvenc blueszenészem, az áldott torkú Big Daddy Wilson egyik opusában valami nyakcsontpörköltről danászik teli szájjal. A klipben ül a konyhában, égnek meredően fogja a kezében a kést meg a villát, mögötte pedig farát riszálva méretes sötét bőrű háziasszony főzi a pörköltet. Egyébként Daddy bácsi is afroamerikai, mint ahogyan minden valamire való bluesista az. Ez annak a fájdalomnak a zenéje, mint az autentikus, tejesköcsögön előadott cigányzenéé, de most a pörköltről beszélgetünk esztétika helyett. Legalábbis elsőként.

Daddy bácsi, miközben két marokra fogja a kést meg a villát, vagy födőkön dobol, arról nótázik voltaképp, hogy sok szart összekeverve, alaposan megfűszerezve egész pofás étel állítható elő, így a Neckbone Stew akár özv. Kovácsné himnusza is lehetne innen az utca végiből, de sajnálatosan nem az. A csirkeláb és csirkenyak, valamint a farhát a nyugdíjas eledel minálunk, ezek szerint az amerikai délen is megvan ennek a megfelelője, a világ tehát egyformább, mint gondolnánk. Elég csak Trumpra nézni vagy a kedves vezetőre, és máris újabb bizonyságunk van erre.

Bármilyen fura is, ez egy felmérés miatt jutott az eszembe, amelyben lesújtó adatot közölnek kies hazánkról, hogy életszínvonalban minden szomszédunk, még a szőröstalpú románok is huss, eliramodtak tőlünk, pedig mi teljesítünk jobban. Az élet tehát igazságtalan. Mi magunk hiába tudjuk, hogy reánk ereszkedett már a Kánaán, mégsem akar látszani, vagy megint hazudik a művelt nyugat, bántják a magyart, sőt, még nem is tisztelik, pedig régen és most is egyedül tartja fel az iszlám hordákat, a vérét hullatja a hálátlan Európáért.

Ebből az Eurostat felmérésből az derül ki, hogy a magyarországi, egy főre jutó tényleges fogyasztás kétharmada csupán az uniós átlagnak. Ausztria beláthatatlan messzeségben előttünk, pedig Kádár apánk óta loholunk utána, most pedig kiváltképp, de a különbség inkább nő, mint csökken. Ha egyszerű okát akarnám adni ennek, csak utalnom kellene arra, hogy míg oadát a járvány miatt az állam egymilliárd eurót osztott szét a települések között, a mi kedves vezetőnk most szedi el az utolsó petákjukat is, nem azért, mert szüksége volna rá, hanem, mert bosszút akar állni. Ezt a faszit nevezik nagy formátumú politikusnak, mi több, államférfinak. Hát, igen.

De nem a járvány alatt és miatt jutottunk oda, hogy a jóléti listán már csak Bulgária és Horvátország van mögöttünk, kellett ehhez a NER tíz éves, kitartó működése. Amikor zsákszámra, számolatlanul dőlt a pénz az Uniótól, s mód nyílhatott volna arra, ne a haverok zsebében landoljon, hanem egy élhető ország kerekedjen ki belőle, mégsem ez lett. A kedvünk azonban mégsem emiatt rossz – már akié –, hanem például Hollik képviselő miatt, aki mintát adott abból, hogyan tarolják le ezek az országot nemcsak pénzügyi, hanem ideológiai szempontból is.

Hogy a nyomor mellett hogyan üli meg kies hazánkat a szellemi mocsok. Hollik képviselő az amerikai négereken élcelődött jóváhagyólag rasszista röhögéssel, ahonnan érthető Gyöngyöspata is, meg az is, miért jutott eszembe Daddy bácsi nótája, ahonnan egy kanyarral Ady jön megint, akinek fájt annak idején a szerb komitácsi szíve is. Nem tudom, érezzük-e azt az ördögi kört, amelyben száz éve bolyongunk, és amelyből a Hollik fajtájúaknak eszük ágában sincs kitörni, mert jól érzik magukat a langymeleg húgyban, ha az a kedves vezetőből szivárog.

Özv. Kovácsné azonban mindebből semmit nem ért és tud, és nem azért, mert képtelen rá, hanem, mert el sem jut hozzá, aminek el kellene jutnia. Ő annyit hall csupán, hogy a négerek fosztogatnak a nagy Amerikában, fenyegetik a felsőbbrendű fehéreket, ami miatt drágább megint a csirkeláb a boltban. Így fest a leegyszerűsített élet, és özv. Kovácsné azt sem tudja, mert ezt sem mondják el neki, hogy lenézett román sorstársa már jobban él, mint ő. Ehelyett kapja Trianont meg az Erdély-siratást, és nem tudhatja, mennyire átverik. Nagyon. Ez a magyar Neckbone stew, ahogyan a talpaink egymásra lépnek.

Viszontlátásra, pajtások

Még nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk, igazából azt sem, mi vár reánk a tátongó, jéghideg űrben. A lelkünkben lüktető kínzó lukat Ady Bandival (írta Wass Albert) tudjuk csak méltóképp lefösteni, és így panaszolkodunk az ő tollaival: „Mint elárvult pipere-asztal,/ Mint falnak forditott tükör, Olyan a lelkünk, kér, marasztal/ Valakit, ki már nincs velünk…” – Vagy visszagondolva gumigatyás kölökkorunkra sóhajtunk, mit sóhajtunk, sikoltunk föl, mi lesz velünk nagymama, hogy Ceci néni itt hagyott? Eltűnt életünkből a fix pont, az útjelző bója, úgy is, mint Móka Miklós és az ő Hakapeszi Makija, senki nem búcsúzik már tőlünk, hogy eljövök még hozzátok, viszontlátásra, pajtások.

Nem lesz többet Operatív Törzs matiné a televízióban tizenegykor, hogy jó étvágyat csináljon az ebédhöz, nem kapunk már tanácsot soha többé Nyunyóka ápolásához, sem a tér és idő einsteini rejtelmeihez a távolságtartás miheztartása végett. S ha most, mint tapasztalható volt az utóbbi zivataros hetekben, mozgalom indulna, hogy mentsük meg Ceci nénit a Kázmér karmaiból, azt a Ceci nénit, aki ennen verejtékével dolgozott érettünk kifulladásig, míg viszont a Kázmér csak egy naplopó firkász, Kázmérnak tehát semmi joga a Ceci nénin élcelődni, míg viszont ő szívünk minden szeretetét érdemli nemzetmentő munkájáért, ahogyan lehetővé tette, hogy éljünk, s meg ne haljunk. – Akkor protestálni volnék kénytelen.

S ha már alább utaltam a nagymamához való fohászra, mint kilátástalanságunk fokára, itt és most gyurcsányilag szintén előkerül otthonkás víziója, midőn kijelentem, lófaszt mama. Mert ugyanis ezen a ponton kell csalódást okozva közölnöm, itt nem Ceci néniről van szó, mert ugyanis a szervilis butaság, a bábuként való élet és a kioktató pökhendiség, az nem Ceci néni, hanem a NER maga. Ennek Ceci néni csak a megtestesülése, ugyanakkor terméke, kőművese és építőköve is egyben, az ómega és az alfa, a kezdet és a vég, keresztelő és temetés, a semmibe vesző horizont az Operatív Törzzsel együtt. Ezeknek így közösen semmi nem indokolta a létezését.

Kézzel fogható funkciójuk nem volt, értelmük, hasznuk sem, ők Orbán lázáros agyának kivetülése, árnyképek a falon, s ha volt is fizikai valójuk, csakis azért, hogy a hitetlenek is higgyenek, a pogányok pediglen megtérjenek, így bűnös lelkük megmeneküljön. Lehetne itt idézni a Ceci néni összest, hogy mivel örvendeztette, hökkentette, nevettette vagy siratta meg Neria népét, ekkor viszont tévútra mennénk gondolkodásunkban, mert ugyanis, mint mondtam már és megállapítottam, akárha napkeleti bölcs, Ceci néni nem önálló entitás, hanem immár Orbán rosszabbik része. S ha most és ugyan megbúvik is majd a színfalak mögött, tudjuk, csak egyet csettint, és a kedves vezető ugrik is.

Sajátos lesz a leosztás, mert ugyanis, ha Ceci néni farkast kiált, megint lesz vészhelyzet, bár egyfolytában van amúgy. Úgy lesz az, hogy Orbán majd mondja Ceci néninek, mondjon veszélyt, amire lehet ugrania. Orbán majd rá mutogat, mint felettes énjére, mit tehetne mást, diktátorkodnia muszáj, mert a Ceci azt parancsolta, míg a Ceci nézegeti a levelet, amelyben azt parancsolja neki a vezető, hogy parancsolja neki, hogy ő meg azt parancsolja, és máris kész a paradoxon, ami maga az élet. Ceci néni nem jóságos nagyanyó, Ceci néni maga Orbán, ahogyan az Operatív Törzs, Varga Judit, Kovács Zoltán, ez mind Orbán, ahogyan álmában játszik egymással.

Viszont most, hogy elmeséltem az életemet, és mégis sírunk szomorúságunkban, hogy ma már szembe kell néznünk Ceci néni kínzó hiányával, mert azért mégis üdítő, bávatag színfolt volt ő, mindennapjaink része, mint a már megidézett Móka Miklós és a haverja, a Maki, állítsunk méltó emléket az elmúlt hónapoknak, amelyek nem jönnek vissza soha már. Levezetésként újólag Adyhoz fordulunk (írta Wass Albert), hogy bemutassuk a lelkünkben máma tátongó űrt: „…Kopott az arcunk, kopott minden,/ Kopott a világ s a szivünk/ S minden világ a szemeinkben:/ Mi hírért, sikerért szalasszon,/ Ösztönzőnk, igazi valónk,/ Kiszakadt belőlünk, az asszony.” – Avagy gumigatyás óvodásként, szerbusz Ceci néni.

Törvényünk háborús még

Olyan volt reggel a bolt, mint ahová becsapott egy bomba. A végiben, a tejespult hűlt helyén kilátszott a tégla, a járólapon törmelék, s mintha rossz, amerikai krimiben lennénk, sárga madzaggal elkerítve a helye, lezárva, hogy oda még maszkban sem lehetett belépni, mint a boltba előírásszerűen hónapok óta csak abban. Az üzlet így, szétdúlva próbálja meg fenntartani a működőképesség látszatát, az ajtóban kartonfigura fogad, ember nagyságú Sportszeletes zöld alak, vigyorog, és a hasára applikálva a dörgedelem a maszk kötelezőségéről, körötte a falként szolgáló üvegen lég lejárt, hatályukat vesztett rendeletek a vírusról, tiltások és utasítások ipari mennyiségben.

A járvány hőskora, ismerkedés a lehetséges halállal, és a vinnyogó menekülés előle paragrafusokba foglalva, ahogyan a kedves vezető rádöbbent, szüret, mennyi minden kihozható ebből. S legott neki is látott maradéktalanul letarolni mindent, ami még kitüremkedett a NER táboriszürke ganajából, ha bimbózott még valahol egy csöppnyi szépség és értelem. A boltban még márciusban bevezették, hogy előre csomagolják a kiflit, zsömlét, ne taperolja a sok hullajelölt a vírusos ujjaival, így annyit vehet az ember, amennyit eléraknak, s nem, amennyit akar. Ha három kellene, kettő van egy pakkban vagy öt, de a kezdeti tanácstalanság után ez a rend, megszoktuk.

Mint ahogyan az eladók is, akik három hónapja fennhangon ordibálták a hentespultban, ugyan ők föl nem veszik a maszkot, mert megfulladnak alatta, ma meg már tán le sem veszik. Abban alszanak, a zsinór mintha belenőtt volna a fülükbe, ahogyan a fa körülnövi a beléje állított baltát. S jóllehet, vírus annyi volt itt, mint migráncs, tehát semennyi, a népek agytörzsi készségei működnek, a limbikus rendszer dolgozik, és várja a fémesen suhogó szárnyú rézfaszú baglyot, a fa mögött megbúvó ismeretlen veszedelmeket, manókat és fémorrú hölgyeket a mézeskalács házukból. Viszont Jancsi és Juliska rég meghalt, az infantilizmus demenciába fordult.

Ha kilépek a reménytelen utcára, amely olyan, mint amilyenről Sartre állította, ha így süt benne a nap, képtelenség rámerészkedni, de Roquentin úr is csak kénytelen volt, csupán néha elöntötte őt az undor. Őt is, mint ahogyan engemet is a zene vigasztalta és tartotta életben, de itt az utcán csak a kukák csattognak a szélben, a záporok pedig szeméttel terhes folyókat hömpölyögtetnek. Így hordoz bennünket az idő, de, ha az ember minden erejét összeszedve vállalkozik a nagy kalandra, a balra lévő, szétbombázott bolttal átellenben piacot talál, várost a városban önálló szabályokkal.

A város más szegleteiben a kedves vezető dirigál, azt hazudva maszkokkal és idősávokkal, hogy gondoskodik a népéről, a piacon a helyi atyuska tesz erre még egy lapáttal, és ebből az elegyből a totális értelmetlenség türemkedik ki. Momentán ott tartunk, hogy a piacra minden időben mindenki bemehet, de nyolctól kilencig csak az idősek, akik előtte és utána is keveredhetnek a fiatalabbakkal, és ezt a semmit vigyázzák az ajtóban marcona rendfenntartók. Megszokta őket a vásárló sokaság, az eladók maszk nélkül szolgálják ki a maszkba kényszerített nyájat, rend nincs, csak a fegyelem látszata, mindenkit bármikor igazoltathatnak, és a kórházak élén is katonák ülnek.

Ez így is marad, tudtuk meg tegnap, katonák az utcákon, a cégek élén, a határon, lesben álló rendőrök, bilincselő iskolaőrök, három hónap alatt indokolatlanul, de megideologizálva épült ránk a rendőrállam, hogy észre sem vettük. Ma már természetes, ami februárban nem volt az, ma már mindennapos, ami tíz éve elképzelhetetlen volt, hideg vízben tettek föl a fazékban a tűzre, s ma már lobog a víz. Mindenki elvesztette az arcát a maszkok alatt, s ami tegnap történt, hogy minden marad ugyanúgy csak más masnival a hajában, még csak egy rekedt ordítást sem ért meg senkinek. Már nem is kérdezünk, mint Kafka Josef K.-ja A perben, akit ebbéli restsége miatt végeztek ki. – Ezért olvassatok sokat.

Zenebona, vigalom, gusztushusz

Tűzijáték nélkül uszkve hatmilliárdot szán a kedves vezető gusztushuszra, tehát lesz abból tíz is. Mármint milliárdból. Bevallva. Meg még a resztli és a járulékos költségek, fagyipénz, beugró a ringlispílre, céllövöldébe, illetve a vizeldébe. Nem tudjuk, mennyi az a tízmilliárd. Tízszer ezermillió, ilyet mi elképzelni sem tudunk a farhátas világunkban, kezeljük hát szimbólumként, a tapló rongyrázás megtestesüléseként. Mert ugyanis adja magát a kérdés, a gyermeki Fluimucil Ábel-féle kitartó érdeklődés, hogy miért, és ez úja meg újra, kifulladásig, illetve, míg el nem fehérül a száj is.

Különös évforduló nincsen, Szent István se kerek ezer éves, a koronázás karácsonykor volt, az új kenyér megszikkadt, alkotmány pedig nincsen sehol. Se keresztényi, se kommunista indok nincsen, mégis több napos lesz a buli. Fölvezetésként azért, hogy a járvány fölötti győzelem miatt járjuk a csűrdöngölőst vagy pogózzunk gusztus szerint, ám ez sem állja meg a helyét. Naponta többször riogat a kedves vezető a járvány második hullámával ugyanis, ömlik a lélegeztetőgép Kínából szintén ezért, s törvény szerint Müller Ceci néni csak egyet sóhajt, és Viktorunk azt csinál, amit csak akar.

Szintén törvény szerint. Most ünnepelni óhajt, soha nem látott módon és mértékben, amire a jámbor olvasó hosszú életének tapasztalatai és a téves konszenzus miatt rávágja, hogy panem et circenses, kiegészítve azzal, hogy kenyere meg nincsen. Tévedésben leledzik a jámbor olvasó, a kedves vezető a világraszóló ünnepséget nem neki, mint alattvalónak prezentálja, mégpedig azért, mert a kedves vezető az alattvalókkal nem törődik egyáltalán. Dolgozni tartja őket, hogy szavazzanak rá és fizessenek sok-sok adót, az alattvaló létének értelme diktátori nézőpontból ebben ki is merül.

A most bekövetkező világraszóló vigalmat a kedves vezető magának és a nagyvilágnak prezentálja, erejét mutatja vele, gazdagságát és létének bizonyítékát. Ha el nem kárhozok miatta, akkor a József Attila-féle gesztus van ebben, mutogatja fűnek-fának, mily jó dolga van Viktorkának. Ez a felcsúti gyermeki lélek tobzódása a méteres gyomorban, a kölökkori beteljesedett álom, mint a kisvasút, stadion, foci, amelyekben sajnálatos módon a kedves vezető horizontja teljesen ki is merül. Ez az, ahogyan az erkélyről mutogatja a birodalmát mindenféle bíborosoknak.

Azt is hallottuk, olyan tűzijáték lesz, amilyet még nem látott a világ (dehogynem), ez az a duma, amikor még régen a Tarlóssal avattak valami über szökőkutat a Margitszigeten, s azt látván én a barcelonaira gondoltam, ami tényleg monumentálisan klafa. S azért csak arra, mert Las Vegasban nem jártam, mégpedig azért, mert nincsen nem is kormánygépem, ami odavinne. Feudális vonásai mellett ez az újgazdag rongyrázás, ami itt folyik, s ha ezt jelenti a nemzeti tőkésosztály megteremtése, ha ilyen folyományai vannak, ami előbukkan napra-nap, akkor az Isten irgalmazzon drága nemzetemnek.

Feltehető viszont, hogy a fohász már elkésett, és Belzebubnak kellene könyörögni, fogja már vissza ránk telepedő megtestesülését, viszont nem hiszek a túlvilági hatalmakban. Azaz, itt áll az ember tanácstalanul. És akkor is az lesz, amikor a bávatagok gusztushuszkor elalélnak a gyönyöröktől, hogy a gazdájuk milyen jó hozzájuk, mennyi szépet ad nekik, miközben elfelejtik, az ő pénzükből. Olyan ez, hogy mikor a kocsmában kérünk pénzt valakitől, majd abból meghívjuk egy fröccsre, s míg ennek fonákságát a jómunkásember megérti, a milliárdokét meg nem.

Mert olyat nem ismer. Mindemellett a kíváncsiság is munkál bennem, mire jut a tenger lóvéból az, aki már koronát is úsztatott a Dunán. Ennyi pénzből az űrbe is lőheti. De megtapasztalva egynémely volt ünnep pátoszos giccsességét, sok jóra nem számíthatunk, és az a vicces a dologban, úgy beszélek róla, mintha egy csöppet is érdekelne. Pedig á, dehogy. Ez csupán ontológiai dilemma, midőn látjuk, a szemünk előtt válik a suttyó parasztgyerekből szétfolyó diktátor flitteres bohócruhában, és hiába tesszük fel a kérdést újra meg újra, hogyan történhetett ez meg velünk, választ nem kapunk sohasem.

Árpád apánk hajója

„Megrongálták Sydney-ben James Cook brit felfedező szobrát – Kolumbusz és Churchill után nem meglepő. Mikor jön Árpád fejedelem?” Mindezzel így együtt a 888.hu örvendeztette meg a publikumot, s bár reménytelenül esik, engemet is. Az ember csettintene ilyen mérhetetlen gazdagságú asszociatív készségen, de ez már azon is túlmegy, a szürrealitás világába, amikor totálisan oda nem illő, egymáshoz egyáltalán nem passzoló elemekből gyártjuk le a képet, amely ebben az esetben nem tudható, mi akart lenni.

Egybe óhajtotta szuszmakolni a szerző a baloldali hordák veszedelmét a sámánok igazságával Szűz Máriába ojtva, amiben benne van Soros, mint Hadházy rézfaszú baglya, Matolcsy pöttyös segge, kipcsak vérünk és a kilátástalan szervilis hülyeség. A világban most szerte az történik, hogy a rasszizmus elleni tiltakozás okán ébrednek új öntudatra a népek, és immár fölbugyognak bennük több évszázados vagy fél évezredes sérelmek, hogy például Kolumbusz, amellett, hogy azt sem tudta, merre jár, még csak angyal sem volt, hanem, ha úgy vesszük, migráncs, valamint gyilkos.

Ő, és az utána özönlő hasonszőrű horda megerőszakolta a jámbor helyi lakosságot, kiirtotta őket Krisztus nevében és az egyház dicsőségére, kirabolta őket, valamint más cuki kurvaságok. Így hát, lerántva róla az ötórai teák és az óvodai játszóházak rózsaszín ruhácskáját, tisztesség ne essék szólván, egy vadállat volt mintegy, így okkal lehet olyan, akinek fájhat a szobra, ha döntögetni ezért nem is komilfó. De ebből, és abból, hogy Ausztráliában meg James Cookot nem kedvelik szoborilag, mert ott is vannak történetek, Árpádhoz eljutni, az már kunszt.

Ha jól értem a 888 rettegését, akkor a sorosista hordák le fogják dönteni Árpád apánk szobrát Ausztráliában, tehát egy pokol lehet ezeknek a fejében, és a tűz benne konokon lobog. Nemcsak merész a párhuzam, hanem idióta is, ahogyan sugallni óhajtja a nem létező összefüggést az ausztrál lázadó, Gyurcsány, Soros és Brüsszel között, nem leszünk gyarmat, és hasonló nemzeti bölcsességek, ami mutatja, hogy tényleg elment az eszük, vagy soha nem is volt, illetve nagyon is. A bávatagnak úgyis az jön le, hogy bántják megint a kedves vezetőt.

Viszont az a művészi párhuzam, ami kialakult itt a palettán, azt sejteti, azt szuggerálja belénk mintegy, hogy Árpád apánk is nagy felfedező volt, áthajózott Vereckén, neki is pöttyös volt a kipcsak segge, hogy Bödőcs jut az eszembe: „Fájdalmasan hatalmas, mély magyarsággal köszöntöm ribizliszemekként szétgurult hun-morzsalék népemet a Camden Town-i lángosostól a St. Thomas boncnokáig. Én, magyar ember, magyar férfi, magyar gerinchúros emlős, hím organizmus…” – valami ilyesmi van a levegőben, meg a dombok alatt.

A legjobb pedig az egészben, hogy az összes ilyen eszement akar lenni. Mert bár úgy tűnhetik, nem tartozik ide, mégis, dehogynem, hogy amikor tegnap Németh Szilárd szervilis kovászos uborkázásáról elmélkedtem, mint rendszertani jellemző, mára Rácz Zsófia, a diploma nélküli helyettes államtitkár is beszállt a buliba. Ő is uborkát gyárt, hogy meghálálja a kinevezését. És ezek így együtt a 888-al vonyítják, hogy Ausztráliában a gyurcsányisták meggyalázzák Árpád apánk szobrát, és, ami a legszebb, nagyon sokan hisznek is nekik.

Tegnap egyébként és ugyanis majdnem válságba estem, bár lehet, benne is vagyok, mert munkából kifolyólag nagy töménységben találkoztam az átlagolvasó nívójával, ami olyan elkeseredésre adott okot, hogy gondoltam, Kázmér, inkább söpörj utcát, ganajozz, mert minden hiába. És máma is látom, így van ez, elég csak a kolumbuszos Árpádra nézni a sorosista hordák fenyegetésében. Ilyenkor az embernek elmegy a kedve az élettől, és nekilát szívszaggató zenéket hallgatni a jutubon, szíja a cigarettát, miközben hosszan néz ki a függönyszerű esőbe.

Bodzaszörp

Németh Szilárdunk, úgy is, mint hadvezér, a rezsik őre és görög-római filozopter, egyúttal a hit őrizője, most kovászos uborkát pancsolt, ezzel örvendeztetve meg a bávatagokat, a hívőket és engem. A koviubi jó a velőspacalhoz, dobostortához, mindenhöz, de leginkább a szervilizmus savanykás trutymója. Amióta a kedves vezető is ilyennel pózolt, vitte be a dolgozójába, lehet jó pontot szerezni, ha magunk is koviubiban utazunk. Az ember, de leginkább Németh Szilárd setétsége végtelen, ha a kedves vezető szart szopogatna idvezült arccal, ezek rendelnének két szippantós kocsival. Az ő nyomoruk, viszont az ország nívója.

Mint ahogyan a disznóvágás, kolbásztöltés, pálinkafőzés, szotyolapökködés is. Nincs ezekkel gond, ha a manus a budija sarkában hódol nekik, de ehhez kár volt a várba költözni. Igaz, a freskók le lettek meszelve, az unoka ott rollerezik, már csak néhány csirke meg kacsa kellene az erkélyre, hogy készen legyen a festmény. A tragédia mindebben mégsem ez, hanem az érzet, a látvány, hogy az ország elfoglalása után ezek kezdik magukat lakájosan érezni benne, alakítják át a várat – és mindent – a nívójukra, aggatják a sparhelt mellé a hímzett falvédőt, csak hozzá kakastollat tűznek a csákójukra, és leginkább ez nincsen jól.

A koviubi tegnap a diplomáciában is szerepet kapott, jutott belőle egy üveggel a szlovák miniszterelnöknek is. Ezt állítólag Orbán szottyantotta saját kezűleg, voltak régebben fotók is, ahogyan a karmeliták folyosóján cipeli a tejfehér folyadékkal teli üveget, de azt elbaszhatta. Mert az a darab ilyen egyenes falú készség volt, míg Igor Matovics kis hasas üveget kapott nemzeti színű pántlikával. Mindebben nem is ez az érdekes, hanem, hogy viszonzásképp a kedves vezető meg bodzaszörpöt kapott. Ami szintén szép gesztus. El tudom képzelni, ahogyan szerveződött a nagy találkozó, jöttek-mentek a levelek, hogy ez a Matovic hozzon magával valami nagyi lekvárját.

Ezek csudálatos mesék, amikor a nép egyszerű és vagyontalan gyermeke saját készítésű ajándékkal lepi meg a kis pajtását, nincs is ennél szebb a világon. Ráadásul és pláne hogyan zabálják ezt a kézcsókos matrónák, a röfijüket mutogató nagyik, az egymás talpain tapodó ifjak és szüzek, valamint a nemzetért gőgicsélő kisdedek. Azért kíváncsi lettem volna a szlovák csinovnyik képére, amikor a magyar külügy értesítette, meglepetésként küldjön a főnökkel valami házi készítésű izét, és ő pedig hülyék ezek nyugtázással csomagolt el ennek a Matovicsnak egy kis bodzaszörpöt, hogy ne maradjon szégyenben vendéglátója és a sajtófogyasztó nagyközönség előtt.

Én szeretem a színházat, de nem Orbán kaliberű színészekkel, illetve azt nem, ha díszletnek vagyok használva benne. Mert ugyanis azok vagyunk mindahányan. Két kézzel mutogatnak ránk magyarázkodva, hogy mi ugyan hülyék vagyunk, de ők választottak, egyenesen igénylik ezt, enélkül boldogtalanok, tehát mindenki fogja be a pofáját. Nem csoda, ha a magyari embert lassan de biztosan furán kezdik méregetni a nagyvilágban, keresik, hová tette a kumiszt, és csodálkoznak, ha késsel-villával tud enni, persze egy sztyeppei kipcsaktól mi mást is várhatnának. Mucsa, budikirályság, malom alja, fokos, csíkos gatya, bamba társak.

Tegnap a városomban fényes nappal, egy templom melletti padon halt meg egy hajléktalan. Órákat feküdt ott, jártak-keltek körötte az emberek, míg felfedezték, hogy valami nem stimmel. S amikor a mentősök sikertelenül próbálták újraéleszteni, a decens úri közönség, tán istentiszteletről jövet szidta az elhunyt édesanyját, hogy ez is iszik vagy ivott, esetleg szívott, épp ki nem mondva, hogy nem kár érte. S ugyanők azok is, akik elalélnak, amikor szívbéli szerelmük a várban koviubit cserél bodzaszörpre, hogy ez milyen emberi, mennyire zabálni való a mi kedves vezetőnk. Nem tudom, érezhető-e az a szükségszerű kapocs, ami itt a dolgok között van.

Hogy az igénytelenség miképp vált át embertelenségbe, milyen úton válik a szellemi és lelki restség sátánivá, még ha gyermeki arcát mutatja is. Ez a legveszedelmesebb és a legaljasabb, a gyerek fejét cirógató diktátor, a bratyizó vezér. De, hogy Németh Szilárdtól indultunk el, térjünk is vissza hozzá, a pacaljához és az uborkájához. Azon gondolkoztat el sudár alakja, hogy vajh, miért olyan sikeres a rendszerben, amely teremtette őt. És, hát, ezért, az ilyen koviubis pörformanszokért. Így hát, én nyájasom, olybá tűnik, ha boldogulni szeretnél, gyárts te is uborkát, vagy legalább bodzaszörpöt, és előtted is megnyílik a mennyeknek országa. Ami maga a pokol.

Garbó

Benedek bácsi már régóta nem volt a nők bálványa, és magunk közt szólván nem is akart az lenni. Elvolt ő magában, vénségére élvezve azt a szabadságot, amire ugyan fiatalabb korában vágyott, de nem tudta, hogy létezik is, hogy nem dirigál neki senki, ide tedd ezt meg oda, hajtsd le a WC ülőkét, ne egyél zsírosat vagy ne igyál fröccsöt, és az ezekből következő tágas szabadság. Hogy az udvaron diskurálhat a rigókkal, hallgathatja a fák lehulló levelének lágy neszét, haverkodhat egy vakonddal, káromkodhat vagy fütyörészhet kedve szerint, szóval olyan az élet, mintha egy vadló volna a prérin, ha sánta is, mert azért öreg volt, ez el ne feledjük.

Most, a nyár beköszöntével történt viszont meg az, amiről azt hitte, soha nem következik be, hogy egyszer csak zavarta a világ tágassága, nem lelte a helyét a szabályok nélküli életben, s mindeme átváltozásoz elég volt bő fél év, mert októberben kezdődött minden, amikor nekilátott szelíden köhögetni a világ az aranyló lombok alatt. Benedek bácsi fázós volt kicsinyég, így, amikor hajnaltájt ködöket pipáltak már a fák, garbót öltött, hogy a nyaka kellemesen védve legyen. Garbóban volt reggel, délben és este, sőt, de ezt csak suttogva írom ide, garbóban is aludt, volt ilyen pizsama garbója neki, amely semmiben sem különbözött a nappali, köznapi vagy ünnepi garbótól.

Még a nagyanyjától hallotta a bölcsességet, miszerint a télnek nincs szép ruhája. Ennek értette az ontológiai mélységeit, de azért ügyelt arra, hogy a garbói szépek fessek legyenek, ha már muszáj viselni őket, hogy kellemesen melegítsék a torkát, a gigáját, a tarkóját, hogy így meleg kuckóból nézhesse majd a kanyargó fagyokat, süvöltő szeleket, hogy a boldogság a barátságos meleg szobában legyen. És nem vette észre, hogy ez maga az öregség, pedig az volt. Hiába szólt a jazz, meg a rock, hogy nem nótaszóra élte az életét, attól még telt az idő, csak az illúzió volt más, de ezt lehetetlen elmagyarázni, és nem is akarja senki sem, mert máma a garbóról mesélünk messzi folyományokkal.

Mert ugyanis telt-múlt az idő a langymeleg idillben, cserélődtek az örök garbók Benedek bácsi nyakán, torkán, a haja alatt, hogy még márciusban is együtt voltak, mikor is jött ez a járvány újabb szabályokkal és takarásokkal, maszkkal és sávokkal az időben, hogy mikor mit lehet és mit nem. És ez olyan volt, mintha ordibáltak volna vele, hogy hajtsa le a WC ülőkéjét, halkítsa le a zenét, a szabályok lettek a zsémbes asszony, viszont megtanult együtt lenni velük, sőt, ha jobban belegondolunk, jól is esett a gépies monotonitás, és föl sem fedezte benne az elhülyülő szolgaság veszedelmét, ami akkor tört rá váratlanul, amikor egyszer csak nagy ereje lett a Napnak.

Mert hűvös volt ez a tavasz, nem akart megérkezni soha. Még szerencse, hogy garbóban volt, mint emlékezhetünk, így nem zavarták a szeszélyességek, ha kilépett az utcára maszkban, garbóban, hogy csak a feje búbja állt ki a nagyvilágba, még jól is érezte magát. Kémnek képzelődött, mindenféle álruhás hősnek, aki indul megmenteni a királylányt, hogy aztán az zsémbeljen vele húsz év múlva, hogy hajtsa le a WC ülőkét. De ebbe a győzedelmes legkisebb fiúk soha nem gondolnak bele, hogy együtt élnek, míg meg nem halnak. És a vége felé, amikor olyanok lesznek, mint valami szétfolyó sajt, meg tudnák fojtani a párjukat, viszont élni sem bírnak nélküle.

Idáig nem jutnak el a bamba mesék, és mi is csak azért mondtuk el, hogy elébe menve keressük az értelmét annak, ami történt, tudva jól, hogy meglelni nem fogjuk soha. Mert ugyanis amikor a tavaszt átugorva ráült a nyár a vidékre, egy napra esett, hogy Benedek bácsi a garbót odahagyta, szélnek eresztette a gigáját, más hatalmasságok pedig fenséges engedélyt adtak, hogy a maszkot is el lehet feledni. Így amikor Benedek bácsi először lépett a világ színpadára e kellékek nélkül, úgy érezte magát, mint egy meztelen csiga, pucér rúdtáncosnő, sőt, úgy érezte, garbó nélkül billeg a feje, maszk nélkül pedig orkánok fújnak a szájában.

Vissza is menekült a jótékony lakásba, s valami furcsa fordítottság okán most kapkodta a levegőt, mert túl sok volt belőle, féltette a fejét, hogy leesik, annyira hiányoztak neki a kötöttségek, hogy nekilátott felhajtogatni a WC ülőkét, elmosogatott, és mindig letörölte a lábát a lakásba lépve. A rigók meglepve nézték, mi van itt, a vakond kikönyökölt a túrás tetején, igazgatta a kertészgatyáját, Benedek bácsi pedig elkezdte keresni a rendet, majdhogynem misére járt. Feledte a zenét, egyperces híradókat nézett a tévében, visszavette a garbót, élire vasalta a maszkot, és nem azért, mert kellett volna, hanem, mert rendnek kell lenni. Elkezdte rajongani a kedves vezetőt arra adva igazolást, hogy mennyi az élet. Semmi se.

Godot a lukban

Miniszterügynök elvtárs esztétizált, moralizált és lebuktatta magát, midőn a V4-ekkel dőllesztette a gyomrát. Szeretem, amikor kirándulásokat tesz az elvont gondolkodás szövevényébe, ha ugyan jól nem is áll neki, de legalább megpróbálja. Két, számára ismeretlen fogalmat vett a nyelvére, abszurd és morál, de nem sikerült ezeket megfelelő kontextusba helyeznie. Ha én volnék a tánctanára, javasolnám neki, hogy a krumplileves legyen krumplileves, a harsonaszó az harsonaszó, a pacal pedig pacal. Velővel.

Miniszterügynök elvtárs abszurd elemeket vél fölfedezni az Unió helyreállítási alapjának elosztási elveiben, mint mondja, morális probléma benne, hogy a gazdag országok többet kapnak, mint a szegények, ezen még dolgozni kell. Így biccentett némileg jóváhagyólag, konstatálva mintegy, hogy van lóvé, már csak meg kell szerezni valahogyan. Ez az abszurd morális probléma azonban szíven ütött, mintha ott álltam volna hirtelen a katedrán megint, szemben a tudásra szomjazó kisdedekkel.

Hogy egy pénzügyi táblázatban miniszterügynök elvtárs abszurditást lát, az messze vivő tehetséget mutat. Olyat, mint amikor Szabó Lőrinc szerelmét komcsi fenyegetésnek állítja be, vagy nem létező dakota törzsfőnökök bölcsességeit adja elő. Tényleg utánozhatatlanul egyszerű a manus, ám azt bízvást kijelenthetjük, nem az az abszurd, ami neki nem tetszik, sokkal inkább az, amit ő művel. Sőt, mi több, teljes nyugalommal állíthatjuk azt is, Neria olykor már a szürrealitás mezsgyéjére téved, és akkor érünk igazán haza.

Az abszurdban nincsen lineáris cselekmény, ahogy miniszterügynök elvtárs ideológiai kacskaringóiban is ezt látjuk. Ebben a műfajban ritkák az ok okozati összefüggések, Neria is következmények nélküli ország, a dumák itt is képtelenségek, csurig logikai tévedésekkel, közhelyekkel és trivialitásokkal. Egy Beckett vagy Ionesco itt megnyalná a tíz ujját, még csak ferdíteniük sem kellene a valón, és olyan tökös abszurd darabok születnének, hogy ihajj.

Itt van mindjárt, nekünk ez a legújabb alagút, amit egy kisvakond áshatott a kantáros nadrágjában, most pedig mutogatják a csapott fejű népeknek, mint a nemzetre leselkedő veszedelem ékes bizonyítékát. Ennél több már nem is kell, ebből egy irodalom szakkörös ötödikes is pengés abszurd egyfelvonásost tudna rittyenteni, ügyelve a bevezetés, tárgyalás, befejezés hármas egységére, kihasználva viszont az ugráló idősíkokat, belefoglalva tán a párhuzamos univerzumokat is.

Viszont a dolgozat elcsúszhatna a szürreális felé is, J. A. Medáliák-ja mintájára a kisvakond énekelhetné: kisvakond voltam, jámbor és szegény, hűvös és bölcs lukakat fúrtam én, a labdán álltam, s csákányommal ott, megsimogattam a Holdat a Napot – és így tovább egészen addig, hogy borostyánkőbe fagy be az ügyész, fekete frakkjában guggolva kinéz…Mert minden lehet. De beszéljünk még pöttyet a kedves vezető morális aggályiról is, mert ez ugyanis szintén nagyon érdekes jelenség.

Nos tehát, maga az, hogy egy szövegkörnyezetben szerepel a morál és Orbán, már maga móka és kacagás, az abszurd, mi több, a szürreális maga. Mert ugyanis, ha már itt tartunk, a szürreális, amikor önmagukban megálló és valóságos képeket teszünk egymás mellé úgy, ahogyan az a valóságban lehetetlen volna. Példának okáért a lovagló víziló, vagy a röpködő nikkel szamovár, illetve a moralitással rendelkező Orbán. Dali ecsetjére kívánkozó témák, tessenek elképzelni a morális Orbánt lobogó hajjal.

S hogy igazam van, ezzel mutatom: térjünk vissza a kedves vezető uniós költségvetési gondolataihoz, mikor is kijelentette, hogy a pénzek rugalmas felhasználásra van szükség. S míg dolgozatunk elején konstatáltuk miniszterügynök elvtárs elégedett biccentését, hogy van lóvé, itt megmutatkozik abbéli óhaja is, hogy azzal ő azt csináljon, amit csak akar. Innen minden abszurditás és morál, s ahogyan körbe értünk, előttünk áll az egész nyüves magyar valóság kisvakondostól, Orbánostól, szürreálisan.