Láthatni Orbán Viktort

Véletlenül elibém került tegnap az orbántévé egyik egy perc gyűlölete, ami mindig gyomorszorító-hányingeres élményt ad az embernek. Sok más érdekesség mellett az is elhangzott ott alátámasztva egy bazi nagy felirattal, hogy holnap – azaz máma – az egész világ a békemenetre figyel majd. S mintha Rákay Fülöp hajdani számolási készsége éledt volna újjá, már előre rögzítették, hogy milliós tömeg lesz azon.

Így kell ezt, hogy vita ne legyen utóbb sem, már most elmondhatjuk a végeredményt, miszerint egy, kettő, sokmillió ember ment ki a szigetre Ukrajna vereségéért, s ami ezzel egyet jelent, Orbán győzelméért demonstrálni, amit az egész világ szájtátva figyelt a Holdról, mert onnan is látszott. Hatalmas tanúságtétel ez az oroszok mellett, s ha a glóbusz valóban másra sem tud gondolni ma, mint erre, akkor nekik is garantált lesz a rosszullét.

Megfekszi ez az ország a Földanya gyomrát, mint ahogyan az is érdekes lesz, hogyan fog kinézni a helyszín a szeánsz után, ahol – mint korábban kiderült, de nagy volt az izgalom miatta – maga a kedves vezető is szólásra emelkedik, s ha jól felkészülnek, még stokit sem kell vinnie magával, és az élet szép lesz. Az ünnepségsorozat azonban már tegnap megkezdődött, amikor egyetlenünk születése napja volt emlékező szentmisével.

De nem is igazán a mise ténye, hanem az indoklása az érdekes, mert a celebráló szent ember szerint „Orbán Viktor Isten ajándéka, aki fáklyaként jeleníti meg a világ világosságát”. Ezért nekem kellene elnézést kérnem, de mégsem teszem, csak a barlangból nézem a hosszú esőt, hogy mi van itt. Hová jutott ez az ország, hogy már arra sem kell venni a fáradságot, hogy megmutassam a félelmetes hasonlóságot a széljobb és szélbal efféle mintáival.

Mert minek. Látjuk a nívót és az indíttatást, és ugyanez a hevület viszi ki a népeket a békemenetre is, illetve a hírek szerint a kötelező jelleg, amit mindenféle hivatalokban írtak elő az ott dolgozóknak a hírek szerint. Viszont semmit nem szabad a véletlenre bízni, és erre valók a buszok. Megszoktuk már, hogy ilyentájt ezek árasztják el a bűnös fővárost, hordva a klakőröket meg az alavju népeket, de kezd megkopni a varázs.

Mert és ugyanis mint hírül vettük, nagyváradi magyarokat toboroznak a Facebookon békemenetre utazni, akik, ha vállalják a jövetelt, potom százötven lejért (uszkve tizenegyezer forint) indulhatnak Budapestre azzal a csábítással, hogy „egymillió magyar lesz ott a Békemeneten, sőt, láthatja Orbán Viktort is, ami annyira felemelő, összekovácsoló érzés lesz, hogy soha nem fogja elfelejteni.” – Nyilván. Tesszük hozzá mi.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem, hogy csupán egy tizennyolc személyes kisbusz indul onnan a távolról, s ez is pénzért, amikor régebben állítólag ingyenbe’ volt, és akkor három nagy jármű is megtelt. Most nem tudjuk, hogy a varázs kopott meg, vagy az ingyenesség volt régebben annyira csábító, de ezek szerint ez már nem a régi diadalmas idők. Hogy amúgy milyenek, az majd kiderül a Holdról nézve az egész világ számára.

Hogy Orbán mit fog delirálni, az érdektelen, illetve nagy százalékban előre el is lehetne mondani, így az állapítható meg, hogy ez a menet nem azért van, hogy a tömeg útmutatást kapjon a világ dolgairól, mert Orbántól ilyenre nem is nagyon számíthatna. Hanem azért, hogy lássa őtet, és elaléljon a boldogságtól meg a földöntúli élménytől. S ha korábban arra utaltunk, ez a vezér részéről rossz emlékeket idéz, akkor mit mondjunk a közönségről.

Igazából semmit sem. Túl vagyunk már minden jón és rosszon, egy kis személyi kultusz nekünk nem oszt és nem szoroz, mert, mint említettük, a barlangból nézzük a hosszú esőt jóiedeje már. Innen látjuk azt a képet is, amit közzé tettünk, s amely idillt a kis csokorral és bájos vigyorral születésnapja alkalmából osztott meg a kedves vezető, de ami itt nem látszik, ott viszont igen, van rajta egy felirat. Ilyen freudos ez is.

„Köszönöm mindenkinek, de leginkább annak, aki elvisel!” – ez áll a képen nagy bötűkkel, s bár a szándék nem ez volt, de így sikerült, mintha öntől kérne elnézést a kedves vezető, aki a létezését immár több mint hatvan éve elviseli, és tizennégy éve viszont hatványozottan, hogy bele tetszik gebedni. És voltaképp erről volna szó, hogy meddig tetszik még jámbor jószágként elviselni ezt, ez, ami érdekes, és ez a bizonytalan. Minden másra ott van a MasterCard.

Budapest-Moszkva

Tegnap még csodálkoztunk, meg Freud papa hatásának tudtuk be, hogy a Fidesz őrületnek tartja, és véget akar vetni annak, hogy Ukrajna fölött orosz rakétákat lőnek le. Nem kellett volna annyira elámulnunk, mert úgy kerülnek egyenesbe a dolgok, ahogyan évek óta tudjuk, de mégis lehangoló így egy az egyben látni. A Kreml szóvivője, bizonyos Dimitrij Peszkov elvtárs ugyanis megvédte Orbánt az Unióval szemben, és ez már döfi.

Majdhogynem delikát, amikor a szóvivő arról mesél nekünk – és a nagyvilágnak is -, hogy Orbánt az Unió példátlan nyomás alá helyezi, főleg akkor, amikor kötelező érvényű döntést kell hozniuk, ám Orbán – így ez a Peszkov – mindig Budapest érdekeit (vö.: Magyarország) helyezi előtérbe. Ezért bántják őket a sorosista brüsszelek, ám mindebben az a felettébb érdekes, ebből úgy tűnik, hogy amikor Peszkov Budapestet mond, Moszkvát gondol.

Mivelhogy leginkább akkor van nyomás alá helyezve a kedves vezető, amikor Ukrajnának akar segíteni az Unió (így vagy úgy) Moszkva ellenében, és ilyenkor szokott következni a vétó. Példánk legyen csupán egy, pedig számtalan is akadhatna, de arra kíváncsiak lennénk, hogyan gondolt Budapestre Orbán, amikor mondjuk Kirill pátriárka szankciós listára tételét vétózta meg. Hogy akkor vallásszabadságra hivatkozott? Az is röhej.

Ennek ellenére nem tudjuk feledni, hogy egyedüli uinós országként az Unió elleni harcunkat Moszkva bíztató tekintete mellett folytatjuk, Moszkva véd meg minket Brüsszel ellen, tehát végleg a helyünkre kerültünk, és már le sem tudjuk tagadni. Igaz, nem is nagyon akarják a fiúk, olyan buzgalommal dolgoznak minden szinten és mindenütt Moszkva érdekeiért, hogy tényleg nem meglepő Lavrov kitüntetése, amit Szijjártónak adott.

De ez a gesztus már olyan régen volt, hogy el is feledtük, még jó, hogy ez a Peszkov eszünkbe juttatta, hol is állunk, illetve merre tart a Fidesz. Hogy most Szijjártó Belaruszba ment valami különös okból, ez is mutatja az irányt. Annak idején hiába könyörögtek a magyar külügyesnek, hogy nem kéne Minszkbe menni, indult akkor is és most is, s míg Lavrovtól plecsnit kapott, a fehéroroszoktól futballmezt a barátság jegyében.

Mindegy, hogy Szijjártó miket delirál össze útjának céljáról és értelméről, mindenki számára teljesen világos, és abban manifesztálódik, hogy egyedüliként nem szavazta meg az orosz és fehérorosz mezőgazdasági termékekre kivetendő büntetővámokat. Míg azonban az ukrán gabonát be sem engedik az országba, de ez csak az előzmény, a lényeg annak a bizonyítéka, hogy most sem az ország érdekeiben cselekedett a vétózó Szijjártó.

Hanem Moszkva és az ő kebelbarátja, Minszk javára, és itt következik majd akkor, hogy az oroszok megvédenek minket Brüsszeltől, tán be kellene hívni a tankjaikat a mostani nagy veszedelem közepette. Hogy az oroszok viszont nem normálisak, annak újabb bizonyítékát adták, amikor egy bizonyos Dimitrij Szuszlov azt javasolta, hogy hajtsanak végre egy nukleáris robbantást demonstratív jelleggel, és állítólag Putyinnak tetszik az ötlet.

Ez a Szuszlov azt szeretné, ha erről a robbantásról felvételeket készítenének, és azokat terjesztenék, hogy lássa a világ, mi vár rá. Ezzel a fenyegetéssel azonban az orosz őrült semmi újat nem talált ki, a Magyar Nemzet már pár hete bemutatta Budapest népének, mi lesz, ha nem Orbánra szavaz, s Putyin rádob a fejére egy atomot. Mintha egy rugóra járna Budapest és Moszkva agya, mintha ugyanazt akarnák.

És perszehogy, Brüsszel bukását, Európa fasizálódását, a mostani civilizáció eltűntét. És bár azt tudjuk Spengler óta, hogy az oroszoknak mi a baja a nyugattal (Nagy Péter és Szentpétervár a bűnös, meg a félbeszakított kultúrateremtés, bonyolult, de érdemes elolvasni), az azonban nem egészen érthető, Orbán miért van ugyanígy ezzel. Mert olybá tűnik, neki sem szimpatikus a nyugati civilizáció, ám, hogy miért, az máig nem világos.

Ésszerű és az ország javát szolgáló indokot nem igazán találunk Orbán egész, több mint harminc éves működésében, csak most eszkalálódik épp, csupaszodik le. Hogy vastagon tesz – és tesznek a fiúk – az ország érdekeire, nem érdekes annak sorsa, amikor a bukás után várja őket a tőlünk ellopott pénzzel tömött bankszámla, földek, kastélyok és a kismalac kunkori farka is. Csak ezen a szemüvegen keresztül lehet látni a dolgokat.

Bármilyen lehangoló és vérlázító is. Visszatérve azért erre a Peszkovra, már csak az hiányozna nekünk, ha annyira meg akarja védeni nagy barátját az EU bántásaitól, akkor azt más módon is, mint a szó, megtegye. Ha nem lehet lelőni az orosz rakétákat, és Ukrajna elesik, akkor egészen közel kerülnek a határunkhoz, hogy csak egyet kell füttyenteni nekik, hogy feldübörögjenek a testvéri tankok. Ezektől még ez is kitelik.

Freud bácsi, szevasz

Nagyon úgy néz ki, hogy kilencedikéig még ez lesz. Hogy addig is kénytelen leszek háborúról írni fideszi olvasatban, mert az ember azt rögzíti az utókor számára, ami épp zajik, és minálunk momentán más nem nagyon történik. Csak az uszítás. Csak a téboly. Az agyhalál. Néha azonban lehullanak a díszletek, így előttünk áll a szándék és a végeredmény pőrén, megmutatva leglényegét, az aljasságot, valamint a butaság mélységes sötétjét.

Azt nem tudni, hogy a Fidesz névre hallgató csőcselék és csatolmányai, megafonok, origók, köztévék és a többi, illetve a kitartott uszítók civil szervezetnek vagy kutatóintézetnek álcázva, az elhülyített népek és a rettegő szolgák naponta hányszor ordítják a pofánkba a lecsupaszított propagandát, hogy elhajolni sem lehet előle. A baj viszont, hogy kevés a mondanivaló, limitált számú szavak hordozzák a félelemkeltést, és emiatt olykor elképesztő dolgok születnek.

Jönnek elő mintegy a szellemi műhelyből. Mint tegnap is a Párt Facebook-oldalán, ahol üzenetet próbáltak megfogalmazni az alavju népség számára, s odáig mentek vissza a tömörítésben, amiből első ránézésre látszott, hogy semmi nem igaz. De képzeljük hozzá az elhülyített mimagyart, és azt kell vélnünk, még az is lehet, hogy működik, viszont ebben az esetben az volna a kérdés, hogy élni így érdemes-e.

A Facebook üzenet érdemi részét egy felszólító mondat hordozza, miszerint: „Vessünk véget ennek az őrületnek!” A szerző (vagy szerzők) ezt ügyesen a szöveg végire rakták, föléje pedig applikálták a fölsorolást, hogy mi az az őrület, aminek véget kell vetni. Tőmondatokban, pontokkal elválasztva az egyes elemeket, mint amit ők megállítanak, következésképp már zajlanak, s csak akkor maradnak abba, ha az iksz a Viktorra kerül.

No most, látjuk ám nagy bötűkkel, hogy „katonák küldése” – „európai sorkatonaság” – „atomháború”. Tehát ezt az őrületet kell megállítani, mint ami van, pedig nincsen egyik sem. Mert például, ha atomháború volna, akkor a propagandista nem tudna hülyeségeket irkálni, fizikai okokból nem lenne módja rá, mert elpárolgott volna a becsapódáskor, és ugyanígy nincsen katonák küldése sem. Mert hová. A boltba tejért, vagy akciós farhátért, ugye.

Európai sorkatonaság sincsen, mint aminek véget kellene vetni, de ennek ellenére értjük a szerző aljas szándékát, ami az, hogy a mimagyarok farkukat behúzva és vinnyogva iramodjanak rájuk szavazni. Csak az a kérdés, minek, ha már Putyin papa a fejünkre dobott pár megatonnát, azaz, sehogyan sem áll össze a kép, de a szándék nem is ez. Hanem az apokalipszis fejekbe ültetése, és a rettegés hasznának besöprése. De nem is ez a lényeges igazán.

Mert ezt már megszoktuk sajnálatosan az eltelt végtelenül hosszú évek alatt. Ám van még egy különös elem, ami miatt Freud papa jut az eszünkbe, és valahol föntebb azt találtuk írni, hogy néha lehullanak-omlanak a díszletek. Itt is találunk egy beismerő vallomással felérő mondatot, hogy mit tart őrületnek a szerző, mint aminek véget kell vetni, s ami nem egyéb, mint: „orosz rakéták lelövése Ukrajna felett”. – Hogy mi van? Csodálkozunk el erősen.

Mert mint egy rossz irodalomórán, föltesszük a kérdést, hogy mit akar mondani a költő, s ha alaposabban belegondolunk, látjuk, hogy egészen elképesztő dolgokat. Őrület az – így a mondat értelmezése -, hogy orosz rakétákat lőnek le Ukrajna felett, aminek véget kell vetni, azaz, az orosz rakétáknak szabad becsapódást kell biztosítani az ukrán földbe és városokba. Ne lőjenek le több orosz rakétát az ukránok tehát – és ezt nem értelmezzük tovább.

Mert fölösleges. Kibújt a szög a zsákból? Elszólták magukat a fiúk? Hogy az orosz rakéták győzelméért teszik, amit látunk, s még ez is lehet. Ennyire azonban nem hülyék, ellenben meg annyira mégis, hogy azt sem tudják, miket írnak, s ezért arra hívnánk föl a figyelmet, hogy aki nem tud magyarusul, az ne is próbálkozzék vele, mert netán hülyeséget mond, és kiderül, hogy ő maga is mennyire sötét. Mint példánkból is kitetszik.

Nem azt mondták, mint ami sikerült, de kicsire nem adnak. Mégpedig azért, mert akiknek szánták, azok képtelenek fölfogni a szavak rég elveszett értelmét, mert egy dolog maradt. Az artikulálatlan ordítás, meg a félelem és a reszketés, de nem kierkegaardi értelemben, hanem agytörzsi szinten. Böfögés, hányás, ürülék. Fidesz. És a kép, hogy mennyire ocsmánnyá váltak a fiúk, ha nem voltak azok már fogantatásukban is.

Nőügyek

Azt még mindig nem tudjuk, hogy Marine Le Pen visszafizette-e azt a tízmillió eurót, amit a magyar MKB bank a 2022-es elnökválasztási kampányát segítendő utalt át neki Orbán személyes utasítására. Hogy így nem avatkozott bele más országok belügyeibe, a magyar fasiszta egyszer kérhetett volna valamit a franciától, aminek most látta eljönni az idejét, amikor Brüsszelt akarja bevenni mindenáron, de ennek egyre kisebb az esélye.

Olyan homályos gőzök vannak Orbán fejében, hogy az európai széljobbot egyesítve menne neki Brüsszelnek, és olyan még homályosabb vágyak és álmok, hogy ő ott a fasiszták között valami vezérféle lenne. Ha ezt a meccset megnézzük, akkor momentán úgy áll, hogy Orbán-Valóság 0:2, és a bíró még le sem fújta a derbit, pedig állítólag az addig tart, míg a kedves vezető nem győz. De itt utalhatnánk a bilire és a belelógó ujjakra is.

Az a fura helyzet állott elő az európai politika szélsőjobbik részén, hogy nem igazán sikerül még egymással sem megegyezni, Orbánnal meg pláne. Minden ott kezdődött, hogy az Európai Parlament legszélsőségesebb frakciója, az Identitás és Demokrácia (ID) kizárta soraiból a német neonácikat (Alternative für Deutschland – ADF), ami miatt az emlegetett Marine Le Pen mozgásteret látott egy szélesebb fasiszta összefogásra.

Úgy vélte az Orbán által pénzelt francia, hogy az ADF kizárása után az ID-ben ő a király a maga Nemzeti Tömörülésével, és közeledni óhajtott az Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) pártcsaládja felé, aminek az élén az a Giorgia Meloni áll, aki győzelmétől annak idején a mi Orbánunk oly felhőtlenül boldog volt. De csak nem akarja teljesíteni a hozzá fűzött reményeket, mert egyrészt nem putyinbérenc, másrészt a jövőt is másképp képzeli.

Most jelentette ki, hogy „semmilyen formában nincs kilátásban a konzervatív pártok közti unió”. Ezzel nekünk az a bajunk, hogy nem kellene megszentségteleníteni a konzervativizmust, Orbánnak viszont sokkal több is lehet. Nevezetesen az, hogy kezdenek illúzióvá válni Orbánnak a széljobb egyesítéséről szőtt omló álmai, ezzel együtt Brüsszel bevétele, sőt, az a helyzet, hogy még nagyon helye sincs a Néppártból való kirúgatás óta amúgy is hontalan Fidesznek.

Ez a jövőben sem sokat fog változni, hiszen a Meloni vezette ECR-ben sok képviselő jelezte, ha oda a Fideszt (Orbánt) beengedik, akkor ők onnan kilépnek, a kedves vezetőnek tehát nemhogy vezérszerep jutna, hanem annak is örülhet, ha a peremvidéken valahol megtűrik. Így pedig elzavarni Brüsszelt bajos. Éppen ezért azt is látjuk, hogy ez a Meloni egy lépésre van attól, hogy a Fidesz kommunikációban Soros-ügynök legyen, már pedzegetik is a fiúk.

Nem nagyon tűrik ugyanis az ECR-ben a putyinbérnecséget, de ha még ez át is csúszna, és valami különös véletlen folytán (ami amúgy szinte teljesen kizárt) létre is jönne az ECR-ID szövetség, abban sem osztanának túl sok lapot a mi géniuszunknak, hiszen e szövetség vezetője vagy Le Pen vagy Meloni lenne. Szarkasztikusan megjegyeznénk, tán ezért sem ártott volna nőügyekkel foglalkozni, és akkor nem járt volna így a mi zsenink.

Zsenije pedig abban nyilvánul meg, hogy a jelek szerint remekül taktikázott, és Európában marad a hanyatló kényszerpálya valami huszadrangú tömörülés padsoraiban, így már tényleg nem marad más neki, mint a vétó. De erősen úgy néz ki, hogy június 9. után ezt is elveszik tőle, azaz, momentán olybá tűnik, hogy marad a kis műanyag vödrével a homokozójában, amit viszont sajnálatosan Magyarországnak hívnak. Ám nem látunk neki szomorkodni.

Ha nőügyekkel kezdtük, zárjuk is azzal, de most hazai vizeken. Pár napja adott egy interjút egyetlenünk, amelyben azt fejtegette, Budapesten a Fidesz–KDNP jelöltje, Szentkirályi Alexandra „kiváló jelölt és jól dolgozik, keményen kampányol”, melynek a végén Karácsonynak „bukovári van”. A főpolgármesternek lőttek, hogy értsük a kocsmai szlenget, amivel valakit ismét meg akart hódítani ez a csodás államférfi.

A baj ezzel az, hogy a számok – amelyekre oly gyakran hivatkozik ő maga is – egészen mást mutatnak, tehát az az egy kérdés maradt, kinek lesz „bukovári” és mikor. Már az is jelez valamit, hogy bevallottan mást már nem is akarnak megszólítani, mint a törzsszavazóikat, akik viszont eddig is kevesebben voltak. Azaz, most már tényleg rajtunk múlik, hogy többen legyünk, és Orbán beteljesíthesse a sorsát, amit a történelem mért rá a saját keze által.

Egy kis balhé

A híradások szerint pár napja egy, a nevét nem vállaló, magas rangú diplomata így fogalmazott: „Ami történik, az felháborító. Minden lépésnél azt látjuk, hogy a magyarok akadályozzák Ukrajnát abban, hogy harcoljon egy agresszor ellen”. A litván külügyminiszter, Gabrielius Landsbergis pedig azt jelentette ki, Magyarország rendszeresen akadályozza az Ukrajna támogatására szolgáló európai uniós intézkedéseket, amire közös erővel kell megoldást találni.

Régi történet ez újólag előadva, s csak azért elevenítettük fel, mert ez a Landsbergis külügyminiszter tegnap kiabált (ordított) magyar „kollégájával” – akit Szijjártónak hívnak -, illetve a hangját felemelő csapathoz csatlakozott még a német, az ír és a lengyel, illetve más, néven nem nevezett külügyminiszterek is. Pedig az ordítás nem a diplomácia nyelve, a mi futsalosunknak azonban sikerült elérni, hogy az legyen. Ez azért jelent valamit.

Nem azt, hogy magához züllesztette volna Európát Magyarország, hanem inkább ez a végső kétségbeesés és a tehetetlen düh hangja, amikor a lator állammal nem tudnak mit kezdeni, mert kötik őket a szabályok. Ugyanis kies hazánk – illetve a Fidesz és annak tagjai – ismét csak blokkolta az Unió Ukrajnának fegyvervásárlásra szóló finanszírozását, illetve ugyanazzal a lendülettel egy orosz szankciós csomagot is. Ezért mondja a litván, amit mond.

Illetve ezért volt „egy kis balhé, haddelhadd”, ahogyan Szijjártó fogalmazott a felemelő esemény után a kizárólag Fidesz propagandistáknak megtartott sajtótájékoztatón, így biztosítva azt, hogy még csak véletlenül se lehessen rákérdezni arra, ő és Magyarország (ami ebben a kontextusban a Fidesz) miért teszi, amit tesz. De ez már olyan ősi kérdés, mint amilyen a NER, és nagy valószínűséggel soha nem tudjuk meg rá a választ.

Hogy csak seggnyaló „újságíróknak” kellett beszámolnia, Szijjártó elemében volt, és pufogtathatta az unalomig ismert formuláit, amelyeknek amúgy semmi közük nincsen a valósághoz. Hogy például „nem akarjuk, hogy a magyar fiatalokat Ukrajnába vigyék, ehhez a háborúhoz semmi közünk”. De nem akadt, aki megkérdezte volna, ugyan ki akarja háborúba vinni a magyar ifjakat, amikor nyilvánvaló, hogy senki sem. Erre jó a „baráti” sajtó.

És ugyanígy nem érdeklődött senki annak a kijelentésnek az igazságtartalmáról, ami szerint (Szijjártó) a szankciós csomag „ellentétes Magyarország érdekeivel, mert veszélybe sodorná a magyar energiabiztonságot”. Csak annyit, hogy Németország sem fagyott halálra, mint ahogyan jósolta a Fidesz, és a többi európai állam is egészen jól elvan az energiabiztonságával a szankciókkal együtt, tehát nem kellene hasba akasztani bennünket.

De nem is ez, hanem a többi. Mert ez az esemény is bekapcsolódott a magyar kampányba, amikor a mi külügyesünk azt volt képes kijelenteni, hogy június 9-én „mindennek az őrületnek az emberek véget vethetnek”. És ezen a ponton azt látjuk, azért, hogy hatalmon maradhassanak, egy ország (és annak népe) veszte sem nagy ár nekik, mert amit ők akarnak béke címen, az az, amit Pressman nagykövet mondott: az ukrán kapituláció.

Itt jutunk el a szokásos kérdésfeltevéshez, hogy Ukrajna veszte kinek az érdeke Putyinon mellett, és azt látjuk, hogy rajta kívül egyedül a Fideszé, de itt visszamegyünk minden kérdések gyökeréhez, ami ez: miért? Mert azt kell látnunk, mindenféle békeóbégatás mellett ez a külpolitika nem szolgálja sem Magyarország, sem a magyar nép érdekeit, sőt és illetve mérhetetlen károkat okoz akkor, amikor a rossz oldalra áll.

Ám erről már rengeteget írtunk, éppen ezért itt és most az a kérdés csupán, hogyan lesz vége ennek az őrületnek június 9-én. Netán lecserélik más országok külügyminisztereit, hogy ne ordibáljanak Szijjártóval, mert ennél mélyrehatóbb változás nem néz ki. Azaz, kies hazánk – ha lehet – még ennél is inkább a peremre sodródik, a sarokba, zsebredugott kézzel, mint ahogyan Orbán már most is oldalog, ha nem a fasiszta cimborái köreiben van.

Ott viszont, és a „baráti” sajtó húgymelegében egészen jól elvan ő is, Szijjártó is, mert ezt a fenti történetet úgy adta elő a mi külügyesünk, hogy méltó a kakadu névre. Pöckös volt és lekezelő, s szinte érdemeként, a felsőbbrendűség bizonyítékaként adta elő, hogy az európai külügyesek mást már nem tudnak, mint ordítani vele, mintha ez érdem volna ahelyett, hogy rájönne, kitekernék a nyakát is, ha nem lennének kultúrnépek.

Illetve ne kötnék őket a demokrácia szabályai, amelyek – és ezt nem először látjuk a történelemben – olyan lomhaságot okoznak, amiben a latrok ficánkolnak, mert az a meggyőződésük, nekik mindent lehet büntetlenül, míg a többieknek meg semmit sem. De már ez is unalmas történet, és azt is sokadszorra adjuk elő, kizárólag rajtunk múlik, ez meddig marad így. Meg az ostoba alavju népségen, akiknél már nem ártana többen lennünk.

Békeharc, beszarás

Menczer Tamás, a Fidesz kommunikációs igazgatója szerint Piliscsaba KDNP-s polgármestere, meg a helyi fideszes választókerületi elnök „összecsinálta magát, és teljesítette azt a parancsot, amit a helyi háborúpárti baloldali politikusok kiadtak”. Delikát. Mármint, az, hogy eleddig nem volt tudomásunk róla, miszerint baloldaliak kényszerítenének hivatalban lévő fideszistákat bármire is. Ez a téboly új szintje.

Mégpedig a múlt század ötvenes éveinek lendülete, amely a párt soraiban kereste és találta meg az elhajlókat meg árulókat, mint amilyenek 2024-ben az emlegetett polgármester és választókerületi elnök. Csakhogynem azt a parancsot adta ki Menczer kommunikációs igazgató, hogy éberség, elvtársak, és akkor rögtön tudnánk, hol is élünk, bár sejtésünk most is van róla, hogy a NER-ben. Ami viszont ezek szerint ilyen.

Arról volt szó egyébként, hogy ott, Piliscsabán is telefosta Menczer pártja a köztereket a háborúpártis plakátjaival. Jutott belőle bőséggel az egyik iskola közelébe is, ami nem tetszett a szülőknek. Protestáltak a polgármesternél, aki ezek szerint még halványan emlékezett, miért választották meg őt, és intézkedett a műalkotások eltávolításáról. Ez nem tetszett Menczernek, erre volt a reakciója az, ami. A baloldali parancs.

No most, azt tudjuk, hogy az a szülő is háborúpárti, aki nem a Fideszre szavaz, de ezek szerint a polgármester meg pláne, ahogyan beállt a fősodortól eltérő gondolatiságba, amely szerint a gyerekeket hagyni kellene gyerekeknek lenni, és nem megzavarni a fejlődésüket idióta, uszító plakátokkal. Menczernek erről is megvolt a maga véleménye, amikor kifejtette, a gyerekekre nem a plakát jelent veszélyt, hanem a háború.

Menczernek még igaza is volna, ha Putyin – mint ahogyan a Magyar Nemzet nem is olyan rég ígérte – Piliscsabára dobálná az atomot. De hiába szeretné ezt Menczer, egyelőre nincs így, a plakát viszont ott van. Az iskola mellett, és még csak a bűvös kétszáz méter sincsen betartva, amin belül kocsma és mostanában már könyvesbolt sem lehet, ha pedig igen, akkor fóliáznia kell a közjószágok védelme érdekében. A plakátokat is be lehetne vonni folpackkal.

De nem is ez, hanem Menczernek ez a mindent elsöprő lendülete, ahogyan a butaság bátorságával teljesíti azt a parancsot, amit talán meg sem kapott, csak azt gondolja, hogy ezt így kellene csinálni. Mindent és mindenkit eltaposni, ami a Párt útjában van, és ezért nem is irigyeljük a polgármestert és a választókerületi elnököt, akiket, ha Menczeren múlna, azonmód vinnének a máglyára, hogy a lelküket megmentsék a baloldaltól.

Ezen a gondolati ösvényen haladva nagyon messzire lehetne jutni, de lehet, hogy már ott is vagyunk. A kommunikációs igazgató ugyanis saját hatáskörben kiadta a két elhajlóra a kilövési engedélyt, mondván: „nincs helyük közöttünk azoknak, akik gyáván kiszolgálják a baloldalt”. Ha az elébb tébolyról beszéltünk, akkor most újra meg kell tennünk azt bemutatva, hogy ez már olyan foka a vicsorgásnak, ami megemlékezésre méltó.

Ezt tesszük most, ugyanakkor kicsinyég vigyorgunk is, mert látjuk annak a folyamatnak a kezdetét, amikor a tébolyda belülről fog szétrohadni, és az is lehet, hogy ez a két szerencsétlen ember lesz ennek az első két mártírja, akiket aztán majd követ a többi is. Bár ez nem jelenthető ki teljes bizonyossággal, csak azt mutatja, a sors – és a történelmi szükségszerűség – hogyan teljesíti be önmagát, mert láttunk már ilyet nem egyszer.

Ugyanakkor a tragédia ebben mégis az, hogy a Menczerrel szimbolizált kormány ezzel is megmutatta, szarik a választópolgárra (jelen kontextusban a szülők), hogy ők mit szeretnének, az számára teljesen érdektelen. A Párt – és annak fölsőbb tagjai – érdeke számít csak, az egyes ember, de most már embercsoportok jól léte, szabadsága, boldogulása (boldogságról nem is merünk beszélni) nem érdekes. Minden diktatúra így működik.

És mindnek ez is a vége, amikor az egyén elnyomása olyan mértékű lesz, amit már képtelen elviselni. Ez azonban csupán elmélet. A gyakorlat majd attól függ, hányan világosodnak meg, lázadnak föl, vagy csak hallgatnak a józan eszükre megunva a harci dobok permanens püfölését. Lehet, hogy minden távol van, de a vég elkezdődött, és örömünkre ez a Menczer nem is tudja, hogy ez az ilyen kirohanásokban mutatkozik meg.     

Békeharc, beszarás

Menczer Tamás, a Fidesz kommunikációs igazgatója szerint Piliscsaba KDNP-s polgármestere, meg a helyi fideszes választókerületi elnök „összecsinálta magát, és teljesítette azt a parancsot, amit a helyi háborúpárti baloldali politikusok kiadtak”. Delikát. Mármint, az, hogy eleddig nem volt tudomásunk róla, miszerint baloldaliak kényszerítenének hivatalban lévő fideszistákat bármire is. Ez a téboly új szintje.

Mégpedig a múlt század ötvenes éveinek lendülete, amely a párt soraiban kereste és találta meg az elhajlókat meg árulókat, mint amilyenek 2024-ben az emlegetett polgármester és választókerületi elnök. Csakhogynem azt a parancsot adta ki Menczer kommunikációs igazgató, hogy éberség, elvtársak, és akkor rögtön tudnánk, hol is élünk, bár sejtésünk most is van róla, hogy a NER-ben. Ami viszont ezek szerint ilyen.

Arról volt szó egyébként, hogy ott, Piliscsabán is telefosta Menczer pártja a köztereket a háborúpártis plakátjaival. Jutott belőle bőséggel az egyik iskola közelébe is, ami nem tetszett a szülőknek. Protestáltak a polgármesternél, aki ezek szerint még halványan emlékezett, miért választották meg őt, és intézkedett a műalkotások eltávolításáról. Ez nem tetszett Menczernek, erre volt a reakciója az, ami. A baloldali parancs.

No most, azt tudjuk, hogy az a szülő is háborúpárti, aki nem a Fideszre szavaz, de ezek szerint a polgármester meg pláne, ahogyan beállt a fősodortól eltérő gondolatiságba, amely szerint a gyerekeket hagyni kellene gyerekeknek lenni, és nem megzavarni a fejlődésüket idióta, uszító plakátokkal. Menczernek erről is megvolt a maga véleménye, amikor kifejtette, a gyerekekre nem a plakát jelent veszélyt, hanem a háború.

Menczernek még igaza is volna, ha Putyin – mint ahogyan a Magyar Nemzet nem is olyan rég ígérte – Piliscsabára dobálná az atomot. De hiába szeretné ezt Menczer, egyelőre nincs így, a plakát viszont ott van. Az iskola mellett, és még csak a bűvös kétszáz méter sincsen betartva, amin belül kocsma és mostanában már könyvesbolt sem lehet, ha pedig igen, akkor fóliáznia kell a közjószágok védelme érdekében. A plakátokat is be lehetne vonni folpackkal.

De nem is ez, hanem Menczernek ez a mindent elsöprő lendülete, ahogyan a butaság bátorságával teljesíti azt a parancsot, amit talán meg sem kapott, csak azt gondolja, hogy ezt így kellene csinálni. Mindent és mindenkit eltaposni, ami a Párt útjában van, és ezért nem is irigyeljük a polgármestert és a választókerületi elnököt, akiket, ha Menczeren múlna, azonmód vinnének a máglyára, hogy a lelküket megmentsék a baloldaltól.

Ezen a gondolati ösvényen haladva nagyon messzire lehetne jutni, de lehet, hogy már ott is vagyunk. A kommunikációs igazgató ugyanis saját hatáskörben kiadta a két elhajlóra a kilövési engedélyt, mondván: „nincs helyük közöttünk azoknak, akik gyáván kiszolgálják a baloldalt”. Ha az elébb tébolyról beszéltünk, akkor most újra meg kell tennünk azt bemutatva, hogy ez már olyan foka a vicsorgásnak, ami megemlékezésre méltó.

Ezt tesszük most, ugyanakkor kicsinyég vigyorgunk is, mert látjuk annak a folyamatnak a kezdetét, amikor a tébolyda belülről fog szétrohadni, és az is lehet, hogy ez a két szerencsétlen ember lesz ennek az első két mártírja, akiket aztán majd követ a többi is. Bár ez nem jelenthető ki teljes bizonyossággal, csak azt mutatja, a sors – és a történelmi szükségszerűség – hogyan teljesíti be önmagát, mert láttunk már ilyet nem egyszer.

Ugyanakkor a tragédia ebben mégis az, hogy a Menczerrel szimbolizált kormány ezzel is megmutatta, szarik a választópolgárra (jelen kontextusban a szülők), hogy ők mit szeretnének, az számára teljesen érdektelen. A Párt – és annak fölsőbb tagjai – érdeke számít csak, az egyes ember, de most már embercsoportok jól léte, szabadsága, boldogulása (boldogságról nem is merünk beszélni) nem érdekes. Minden diktatúra így működik.

És mindnek ez is a vége, amikor az egyén elnyomása olyan mértékű lesz, amit már képtelen elviselni. Ez azonban csupán elmélet. A gyakorlat majd attól függ, hányan világosodnak meg, lázadnak föl, vagy csak hallgatnak a józan eszükre megunva a harci dobok permanens püfölését. Lehet, hogy minden távol van, de a vég elkezdődött, és örömünkre ez a Menczer nem is tudja, hogy ez az ilyen kirohanásokban mutatkozik meg.     

Bugsy

Valami zavar támadt az erőben. Valami rosszul lett megszervezve Hódmezővásárhelyen, mert a nagyságos és érinthetetlen Orbán Viktornak nem volt tökéletes a buborékja, és belekerült valahogyan Márki-Zay polgármester, akinek pedig ott semmi keresnivalója nem lehetett volna. Át akart adni valamit, egy dokumentumot arról, hogy városa nem háborúpárti, ami amúgy önmagában értelmetlen cselekedet, mert Orbán Balázstól tudjuk, hogy ki háborúpárti vagy ki nem, azt ők mondják meg. A tények érdektelenek.

De nem is ez. Nem a színpad a fontos itt nekünk Hódmezővásárhelyen, hanem a viszonylatok és a viselkedés. Az a ráismerés, mire megy az európai uralomra törő, tehát úgymond világpolitikai fajsúlyú vezérünk akkor, amikor zavar csúszik az erőbe. Más szemszögből szar kerül a propellerbe, és nem a forgatókönyv szerint kell a szerepet játszani magtárakban és lezárt utcákban a válogatott rajongók között. Hanem, amikor valami kis élet szaga kerekedik a létezésnek, ami a tapasztaltak alapján a mi Orbánunk számára nehezen viselhető.

Az történt ugyanis, mint talán mindenki látta és hallotta is, hogy amikor Márki-Zay át óhajtotta adni ezt a dokumentumot, a mi kedves vezetőnk üveges tekintettel maga elé meredve slisszolt el mellette. Egyrészről gondolhattuk volna azt, hogy menekült, és ebben is lehet valami, másrészről azonban olyan alapvető emberi készségek hiányáról tett tanúbizonyságot, hogy az internet kósza népe egy emberként hördült fel ótvaros bunkónak nevezve őt. És természetesen e bunkóság változatos és szaftos jelzőket is kapott még mindemellett.

Mert anyanyelvünk végtelenül gazdag. Ugyanakkor az a hevület, ami ebben a bőségben jellemezte a kedves vezetőt, csak erre az egy aktusra szorítkozott, az adott és pillanatnyi helyzetre. Így felindultságában érthetően nem helyezte tágabb kontextusba a bunkóságot, mint esszenciát, amit leginkább az És megint dühbe jövünk Bud Spencer-Terence Hill film egyik mellékszereplője nyomán értelmezhetünk. A bunkó vagy Bugsy mindent elsöprő és egyértelműsítő, balladai tömörségű megállapítással.

Ha megvan a film, voltaképp az is eszünkbe juthat, hogy Bugsy tekintete abban ugyanolyan üveges és lehangolóan ostoba, mint amilyennel Orbán Viktor manapság rendelkezik. Hogy csodálkoznak is rajta rengetegen, mit szív a manus, vagy mitől hülyül el ilyen látványosan, mert a szem nem hazudik, népünk megfigyelése szerint az a lélek tükre. Ez igaz lehet, mert Orbán tekintete mostanában olyasmit mutat, mintha mögötte csak a végtelen üresség volna. Viszont magunk is leragadunk az adott korban és időben, pedig a dolog régebbi és általános.

Emlékezhetünk például arra a jelenetre, amit egyetlenünk akkor adott elő, amikor Hadházy képviselő került a közelébe. Ez volt a nevezetes szőre hullató rókás előadás, amelyben annyira idiótán viselkedett kies hazánk hatalmas ura, hogy az aljasság már fel sem tűnt. Akkor is tátott szájjal néztük, mit képes előadni az a manus, akinek a jelek szerint nagy valószínűséggel nem volt gyerekszobája. De nem is ez a baj. Hanem az, hogy bár megtanulhatott volna viselkedni, de vénségére sem sikerült. Amúgy láthatóan zavarban van kultúrnépek között.

Ezt látjuk Brüsszelben a kör szélén állva zsebre cseszett kézzel, ezt, amikor rábukik mintegy mindenféle nők kezére csókot imitálva arra, megszólalásaiban, amikor templomból jön vagy boldog karácsonyt kíván. Nincs meg az a viselkedési muníciója, ami az ilyen helyzeteken szerencsésen átsegítené, így az a megállapítás, hogy ótvaros bunkó, hovatovább eposzi állandó jelző lesz. A baj azonban, hogy ez csupán nekünk tűnik fel, mint hiátus, az alavju bávatagoknak pedig nagy valószínűséggel imponál is. Látják, milyen faszagyerek az istenük.

És itt jutunk el voltaképp a tragédiához. Mert az, hogy Orbán mindenféle jelzővel terhelt bunkó, voltaképp az ő nyomora, viszont, ha mindez megüli az egész országot is, az a miénk, akik emiatt nem leljük immár a hont a hazában. Fogyóban van az a réteg, amelyik érti a hexametert, és nem is elsősorban verstani ismeretekről volna szó. Hanem a szomorú ráismerésről, hogy egy elbutuló, lepukkant országot vezet egy egyre inkább idiótaságba süllyedő egyed, aki addig ismételgette a jelszavait, hogy ő is úgy maradt.

Tovább menve a sötét alagútban pedig az is látszik, hogy maga mellé is ilyeneket emel. Figyelmezzünk a már emlegetett másik Orbánra, vagy Menczerre épp, esetleg jusson eszünkbe a tegnap megjelent Gyurcsány papás videójuk, amit szavazatszerzésre állítottak elő, és azt kell mondanunk, ha ilyennel egy is megkapható, akkor az az ország elveszett. Orbán nyomában tombol a végtelen sötét hülyeség, mi pedig valóban csak tátott szájjal nézünk, és J. A. polgártárs nyomán a bánat szedi szét eszünket, ha megtudjuk, mire jutottunk.

Elzavarni Brüsszelt

Magyarország (mint jogállam, ami azonban fideszileg megfoghatatlan) nem hajtott végre egy bírósági ítéletet. Ez mindennapos amúgy a maffia működésében, közkeletű az, ha valamely ítélet nekik nem tetsző vagy számukra hátrányos, akkor vastagon tesznek rá. Ezt az ítéletet még 2020 decemberében hozta az Európai Bíróság, s anélkül, hogy a részleteibe belemennénk, nagyjából azt takarja, hogy a magyar menekültügyi rendszer számos ponton sérti az uniós jogot. Sok minden más is, ezért vannak mindenféle kötelezettségszegési eljárások.

A menekültekkel amúgy Orbán állama úgy bánik, akárha állatok volnának. Akkoriban tranzitzónákba terelték őket, nem engedték, hogy benyújtsák nemzetközi védelem iránti igényüket, harminc napon túl fogva tartották őket, és azelőtt kitoloncolták szerencsétleneket, mielőtt sorsukról bármilyen jogszerű döntés születehetett volna. Ez volt az az állapot, amikor a Frontex, az uniós határőrizeti szerv kivonult kies hazánkból mondván, hogy ebben a tébolyodottságban ők nem vesznek részt. De ezt is elfeledtük.

Az uniós bíróság ítélete arra utasította az országot, hogy a fentebb felsorolt jogtalanságokat szüntesse meg az ország, és ez volt az az ítélet, amit a Fidesz és kormányunk telibe szart, úgymond. (Mint mindent, ami a fasiszta működésüket egy kicsit is korlátozná, azaz, mintha jog-, és kultúrállamként kellene működniük.) Mindennek van azonban folytatása, mert a kerítésen túl nem Polt az úr, így tehát annak is, hogy ezt az ítéletet nem hajtották végre. Most kaptak még egyet, amiből sajátos visítás kerekedett, ahogyan az szokásban van.

A helyzet az, hogyha egy uniós tagállam nem tesz eleget az Európai Bíróság ítéletének, akkor az EB (Európai Bizottság) kérheti, hogy az adott tagálam kapjon egyszeri., vagy átalánydíjas pénzbüntetést mindaddig, amíg nem hajlandó jobb belátásra térni. Ezt kapta most meg a NER, összesen uszkve egymillió eurós egyszeri, illetve, ha az ítéletet ezután sem hajtja végre, akkor napi kábé tizenhatezer eurós fizetési felszólítást, ami hamarosan jogerős lesz, azaz, kies hazánknak fizetni kell – vagy fizetnie kellene – Orbán barbárságáért.

Ez a színtiszta jogi helyzet, és ezután jön a kedves vezető. Aki mindezt a közösségi oldalán úgy adta elő a bávatag alavjunépségnek, hogy „Brüsszelből hátba lövik Magyarországot”, illetve: „Magyarországnak naponta hatmillió forintot be kell fizetnie Brüsszelnek, mert nem engedjük be a migránsokat”. Holott, mint a fentiekből látszik, egyáltalán nem erről van szó. Ha úgy tetszik, Brüsszel (de nem is ez, hiszen ezt az ítéletet Luxemburgban hirdették ki), a Fidesz barbárságát szankcionálja, csak ezt ki is kellene mondani.

Aki odafigyel úgyis tudja, csak ilyenek kevesen vannak. Érdemes azonban Orbán végkövetkeztetését is ideraknunk, hiszen kampány van, de nagy valószínűséggel nem csak ezért mondja, amit mond, s ami ez: „Minderre egyetlen válasz lehet, el kell zavarni az európai vezetőket”. Delikát. Főleg annak fényében, hogy az ítéletet nem az „európai vezetők” hozták, hanem egy bíróság, amit mindenféle választásokon elzavarni bajos, de ezt betudjuk a delíriumnak, a célközönséget meg úgysem érdekli.

Ennél sokkal többet mond nekünk, miért is kellene „elzavarni” azokat, akiket Orbán el akar, de szerencsére nem nagyon tud. Mint fentebb láttuk, azért, hogy a mindenféle jogot és morált, humánumot és civilizációt nélkülöző Fidesz-működést semmi ne zavarja, magyarán azt tehessenek, amit csak akarnak. Mindemellett megjegyzendő, ez most sincsen másképp, azonban valami kis póráz azért van a „fiúkon”, ami a tombolásukat úgy-ahogy féken tartja, ha nem is annyira, mint amennyire indokolt volna.

Eddig a menekültekről beszéltünk, de ideje volna magunkról is, hiszen például a szuverenitásvédelmi törvényük miatt is alakul az eljárás a rezsim ellen. Ha lesz belőle valami értékelhető, akkor némi kis féket és gátat jelenthet a fasiszta maffia számára, ha azonban sikerülne „elzavarni az európai vezetőket”, akkor az csöngettek Magyarországnak. Mert a jelenleg bujkáló putyinizmus teljes valójában kibontakozhatna, ami nem lenne kellemes. Elég csak sokadszor Politkovszkajára és Az orosz naplóra utalnunk.

Mint kitetszik, valóban elég nagy tétje van a most következő uniós választásoknak, s voltaképp azért kell imádkoznunk, hogy Európa józanabbik fele – amely eddig némi kis védernyőt adott – ne hülyüljön meg, mert, ha igen, akkor a fentiek miatt az úr legyen irgalmas velünk. El lehetne mondani, hogy egyszerűbb volna, ha magunkon múlna a sorsunk, azonban az ország leszedált állapotát nézve ez egyáltalán nincsen így. Itt kellene következni valami szentenciának vagy összegzésnek, de az sincs. Tehetetlenül várjuk sorsunk beteljesülését.

Orbán Viktor vándorcirkusza

Kiderült az is végre, hogy Orbán Viktor látja a jövőt. Azt nem tudtuk meg, hogy kártyavetésből, vagy üveggömb-nézegetésből szerzi az információit, de az nem szép dolog, hogyha tudja a sorsot, miért nem osztja meg velünk az ismereteit. Ez a fantasztikus képessége egyébként egy interjúból derült ki, amelyben az hangzott el „én látom azt, amit az emberek nem látnak”, illetve „tudom, hogy mi fog történni, és az átlagnál sokkal kevesebbet tévedek”.

Ehhöz képest semmit nem árul el a jövendőről, csak háborúzik itt nekünk. Emlékszünk viszont, amikor pályájának genezisén látta az oroszok hazamenetelét, amit az ő szava indított el, miközben azok már búsan poroszkáltak kifelé. A jövő és jelen egybeesett ekkor, de senki nem mondta a jósnak, így hazudni nem komilfó, nem ezért fizettünk, hogy csak a fekete macskát nézegessük. A második eset – amit megidézünk – szintén az oroszokkal kapcsolatos.

Amikor Putyin cimborája lerohanta Ukrajnát, és a világ elborzadt, a mi kedves vezetőnk, akárha napkeleti bölcs, rögtön az elején szintén a jövőbe látva nyugtatgatott mindenkit, nem kell izgulni, májusra mindennek vége lesz. Ez két éve volt, és most sincs vége, de nem tudtuk akkor, Orbánnak milyen információja van, ami másnak nincs, de ezek szerint semmije sem volt neki, és mint jós, megbukott. Miért hinnék akkor most neki, ugye.

Igaz, nem is mond semmit, így nagyot nem is tévedhet. Olybá tűnik azonban, amikor a háború gyors végét vizionálta, csak a vágyait vetíthette ki abban reménykedve, hogy Putyin májusra elfoglalja Ukrajnát, ő pedig pöffeszkedhet a győztes oldalán. Nem így történt, a reményei azonban ma is ugyanazok, ahogy tegnap Pressman nagykövet szavait idéztük, Orbán és a Fidesz az ukránok kapitulációját szeretné, kampány lévén azonban egyre hangosabban.

S álruhában, ezt el ne feledjük. Békegalambnak öltöznek, hogy félrevezessék a bávatagokat. Ott tartunk már, illetve ott tart a békegalamb-különítmény, hogy Orbán jobbkeze, a Szijjártó nevű organizmus tegnap e-mailt küldött szét a szerkesztőségek között, és ő is látta abban a jövőt, ami az, hogy – idézem – „június 9-én az emberek véget vethetnek a háborúnak”. Ez annyit tesz, ha azon a napon reggel Orbánra szavaznak, akkor estére elhallgatnak az ágyúk.

Ebből is kitetszik, a maga módján Szijjártó is ilyen üveggömbös manus bibircsókos arccal és elsötétített szobában, azonban amit mond, az nehezen elképzelhető, de az alavju népségnek megteszi. Az is, amikor – visszatérve Orbán interjújára – ilyeneket olvashatni: „Látom az előttünk lévő két-három olyan évet, ami a kivételesen jó évek közé tartozik majd Magyarország történetében”. Eddig ugye volt a legsikeresebb tíz, erre jön a kivételesen jó egypár.

Elképzelni sem tudjuk azokat az örömöket és a boldogság cunamilöketeit, amik várnak ránk, de a kedves vezető ezt nem hajlandó elárulni, hogy legyen majd nagy meglepetés. No most, ilyen munícióval járja Orbán titokban az országot. Lezárt utcákba beterelnek pár kiválasztottat, akiknek ilyesmiket delirál, tudva azt, hogy a közönség úgy lett kiválogatva, hogy még véletlenül se vonják kétségbe, amit mond, és ne dobják képen záptojással.

Amióta ez az országjárás zajlik, azóta csodálkozunk, hogy mi értelme van ennek. Kampány névre hallgat a roadshow, de annak nehezen nevezhető, mert a kampány alapfogalmainak nem felel meg. Ez legyen Orbán és a stábja baja, az országé úgy nagy általánosságban az, hogy hisznek egy ilyen kóklernek, aki már annyi konkrétumot sem bír mondani, amennyivel segget lehetne törölni. Helyette ilyen jövőlátással szórakoztatja az egybegyűlteket.

És ez az egybegyűlés az érdekes igazán. Mert ugyan nem mi fedeztük fel, de akadt olyan, aki nem sajnálta az időt, azaz, Orbán kampányolása során nem volt rest, és a közönség arcaira is figyelmezett. Tőle tudjuk, és ezután majd magunk is figyelünk rá, hogy ezeken a gyűléseken nemcsak Orbán arca állandó, hanem bizonyos százalékban a közönségé is, lépjen színpadra (manézsba) bárhol is az országban a kedves vezető.

Ebből pedig az fakad, hogy nem csak ő utazik, meg a TEK és más biztonsági felszerelések, hanem a klakőrök hada is, mint valami vándorcirkusz, fellépve különböző városokban ugyanazzal a műsorral, semmit nem bízva a véletlenre. Azt eddig is tudtuk, hogy a Fidesz a buszoztatás nagymestere, ha tömegre van szüksége, azt azonban nem, hogy immár a rajongók is állandó szereplők, és így most már csak a zenebohóc van hátra.

Röhej az egész, és az a tragédia, hogy még így is győzni fog. De nem mindegy, mennyire. A tőlünk már most is elég távol lévő Európából olyan hangokat hallani, ha a Fidesz (Orbán) most is túlnyeri magát, akkor a magyarokkal nem érdemes foglalkozni, mert azt szeretnék biztosan, amit most kapnak. Igazuk van, nem érdemes velünk foglalkozni, ha egy ilyen – fentebb idézett – kampány után is a Fideszre szavazunk. Ennél többet pedig fölösleges mondani már.