Csemegepult a szívbe

A mi soha vissza nem térő klasszikusunkban az akkori és ottani párt úgy határozott, hogy legyen magyar narancs, és lett. Mint ahogyan falvédős, zűrös éjszakákon azt is el lehetett suttogni, eldönthető, hányat fialjon a disznó, ha ezt vele előtte alaposan áttárgyalják. Addig volt mód ezen göcögni, míg el nem vitte a Pobjeda a kulákot. Így vagyunk most is.

A mai sötét középkor Bástya elvtársa, akit ólommellény és páncélozott, guruló erődítmény véd attól, hogy a népek le ne sprickolják, úgy határozott egy delíres hajnalon, hogy legyen a magyar kiskereskedelem fele magyar kézben És ezért most beszéli meg a disznókkal, hogy mi a teendő, ha tetszenek emlékezni Lenin et. pamfletjére. Bár ez nem feltétlen előírás a forradalomhoz momentán.

Viszont a mi saját bejáratú mindenhatónk nem valami nemzeti hevülettől gerjedve üldözi a multikat, meg nem is azért, hogy dolgozó népének jó legyen. Azért csupán, hogy a cimboráinak legyen jó, rajtuk keresztül pedig természetszerűleg saját magának, valamint saját lábra nehezedő ivadékainak, azok ágyasainak, meg olyanoknak, akiket hatalma sakktábláján fontosnak gondol.

Most, január elsejétől ezért úgy igyekezett csapást mérni a mocskos kapitalista bolthálózatokra, hogy kitiltotta volna őket az úgynevezett világörökségi területekről. Ezt olyan szesszel vélte kivitelezhetőnek, hogy bezáratná azokat a négyszáz négyzetméternél nagyobb üzleteket ezekben a körzetekben, amelyek nem rendelkeznek a „friss hús, húskészítmény és tejtermék” kimérésére szolgáló pulttal.

A mocskos kapitalisták pedig röhögtek egyet, és elkezdték telepakolni csemegepultokkal a boltjaikat, és innentől egyetlenünk földughatja magának a rendeletét. Viszont ez a hamvába holt próbálkozás is azt mutatja, hogy ártunk és ormányunk, és mindkettő csúcsán, az ormain mintegy, O. V. et. ostoba, pitiáner, de legfőképpen aljas egy mókus. Most viszont megtapasztalhatta Virág et. igazát is, miszerint: „Csapásokat adunk és csapásokat kapunk.”

Kétségünk ne legyen, kitalál majd más mókát, hogy ezeket a láncokat szívassa, amelyek azonban úgy rázzák le magukról a próbálkozásokat, mint vak komondor a mocskos vizet. Fölöttük van ugyanis az Unió védőernyője, mint az már kiderült például néhány rájuk kivetni tervezett extrasarc okán. Tehát nem lehet velük mindent megtenni, és ez bassza egyetlenünk csőrét, de nagyon.

És nemcsak ez, hanem minden, ami valamely számára érthetetlen okból kikerül a fennhatósága alól. Európával ez a baj, és nem a migráncsok, hogy képes gátat szabni még a féktelen tombolásnak. Mert minden, ami nem kapcsolódik valamely módon a kerítésen túli világhoz, akkor rohad szét, amikor csak akarja. Mint például a Jobbik, akiért nem azért morzsolok könnyet, mert rajonganék érte, hanem, mert nem a porondon tépték szét, inkább sunyi méregkeveréssel múlatják ki.

A csemegepultos mókához visszatérve még: úgy tűnik, a piac ellen – ahol van még – semmiféle NER, rendelet és handabanda nem tehet semmit. Pénzt lehet ugyanis faszolni közbeszerzéseken, vásárlót viszont így nem osztanak. A baráti áruházláncok, a nemzetiek ennek megfelelően haladnak a tönkremenetel biztos útján, olyannyira, hogy az egyik már passzolja is le a boltokat az ellenségnek.

Mindebből kitetszik, hogy a minálunk regnáló baráti kapitalizmus lószart sem ér. Most is szíven lehetett szúrni pár csemegepulttal, és ez így lesz minden más ágazatban is, ahol a verseny csírája megmarad, csak idő kérdése. Meg az is, hogy ettől az egész unortodoxiától mikor áll fejre az ország. Feltehetően akkor, amikor elkopik az Unió pénze.

Addig viszont Orbán et. lubickol a saját posványában, és látszik, hogy nem véletlenül zárkózik be, akárha jól fejlett, gőgicsélő diktátorok. A végső cél nem gazdasági ugyanis, hanem, hogy az utolsó pedellus kinevezésébe is belepofázhasson. Nem véletlenül jelentette ki Kövér et., még legalább két ciklus kell nekik, hogy teljesen elkészüljön a nagy mű. Ebből egyet a tavaszon minden bizonnyal abszolválnak, az utolsó órában vagyunk tehát.

MÉG NÉGY HÓNAP – április nyolcadika, ünnep lesz

Mostanáig ez volt az a nap, amikor felidézhettük a néhai magyar miniszterelnök Antall József születésnapját, megemlékezhettünk II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem, a szabadságharc vezére, és a legnagyobb magyar, Gróf Széchenyi István halálának évfordulójáról.

Gyertyát gyújthattunk, emlékezve a napra, amikor megölték Csengey Dénes magyar írót…

Ünnep volt április nyolcadika, mostanáig, valamennyi magyarnak!

2018. április nyolcadika a negyedik Orbán kormány, a harmadik Orbán kormány utáni periódus első napja lesz.
Melynek megválasztási időpontját minden valószínűség szerint erre a napra fogja kiírni Áder köztársasági elnök.

Egy egyszerű ember nagyon egyszerű írásművének nem lehet témája, hogy mi lesz április nyolcadika után. Nincs szükség senki ostoba találgatásaira. Azok az idők már rég eldöntettek, senkinek nincs joga és hatalma a változtatáshoz. Hja, lehet persze hiú reményeket kelteni, füllenteni, vagy hazudozni, mint eddig, de lássuk be, csak azokat csapnánk be, akik mostanáig féltek.

Meg persze azokat, akik április nyolcadika után is félni fognak…

Valahol az Alföld, a nagy magyar puszta közepén van egy öreg ház.
Állítólag… Egy tanya.
Ahol állítólag… a minap is eloltották a nagyot világló lámpákat és az elhúzott függönyök mögött, az egyetlen, pislákoló gyertya fényénél, a családfő előhúzta a lajbija zsebéből a gondosan összehajtogatott papírlapot.
Egy újabb papírost, egy olyanformát, ami egy idő óta, olykor meg-megérkezik. Állítólag…
Aztán csöndes mormogással végigolvasta annak minden sorát. A többiek lélegzet visszatartva végighallgatták, nem szóltak, nem pisszentek, csak nyeltek nagyokat. Mivel a vacsorán már régen túl voltak, csak a könnyeik lehettek… Azután az ember a papírlapot hosszában és széltében is elszakította, végül a lobogó kályha tüzébe hajította.

Elégette az igazságot.

Pontosan úgy, ahogy azt korábban szokták a magyarok.

Április nyolcadika ünnep lesz.

“Olyan világ jön,
amikor mindenki gyanús lesz, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van……

A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!…

Mert most ők jönnek…
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.

És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.”

Márai Sándor

Pecsét a rablásra

Megnyugodhatunk és fellélegezhetünk, mint a vádlott, akire kimondják a bűnösségét, és megszűnik a hosszú bizonytalanság, mert eldőlt végre, hogy föl fogják kötni. 2010 óta várják a hajdani magánnyugdíj-pénztári tagok, hogy legyen valami az egyéni számlákból, ami halvány reményt adhatott volna arra, hogy visszakapják az elrablott pénzt. Most végre megtudták, hogy lószerszám a seggükbe, bár ezt eddig is lehetett sejteni.

Mert voltaképp nem is lopás volt ez, hanem rablás, a cool kis fenyegetésekkel, hogy add ide a manit, vagy vénségedre éhen döglesz. Egyébként így is, de ez mostani történetünk szempontjából érdektelen. Ám vissza a kályhához: nem vagyok egy büntetőjogász, annyit azonban tudok a tényállásról, ha kényszerítéssel veszik el tőled, ami a tiéd – volt -, annak rablás a neve, és a büntetési tétele is magasabb.

Matolcsy végre kimondta, amit eddig is tudtunk, hogy az MNB egy jelentésében megjelent ugyan egy 2826 milliárd forintos tétel, amely a nyugdíjpénztári átlépések miatti tartozásokból ered, de a jegybankelnök mindenkit megnyugtatott: mindez csak statisztika, tartalmi szempontból, jogi, számviteli és költségvetési értelemben nincs jelentősége az összegnek. Lehet elfáradni a halálsorra szépen.

Kiderült hát, hogy miniszterügynök úr füllentett akkor, amikor felelőtlenül nyilatkozott a lóvéról. Füllentett máskor is, sőt, egyfolytában, ám ettől neki nem az orra, hanem a hasa növekszik, mint az látható, ezzel sújtotta őt a saját bejáratú Dzsepettója. Más politimókusok ezt úgy fogalmazták meg, hazudtunk éjjel-nappal. S míg ez utóbbiból patás ördög vált, miniszterügynök úr momentán útban van a mennyekbe.

Egyébként is nehéz kimondani, hogy hazudnak, mert kényesek a becsületükre. Hadházy Ákos LMP-társelnök például nem átallott olyan kijelentést tenni, hogy az egész nyüves sorosos-konzultáció kamu, és ezzel megsértette a fiúk érzékeny lelkét. Becsület csorbítására alkalmas hamis hang- vagy képfelvétel nyilvánosságra hozatalának bűntette miatt nyomozás indult ellene, amiből a fentiek tükrében ez a becsület csorbulása érdekes egy felvetés.

Lassan nyolc év telt el a rablás óta, mire végre kimondatott a verdikt. Végül is, a Guinness rekordok hitelesítéséhez is idő kell, meg a jó munkához természetszerűleg, és ez a rablás is az a maga nemében. Viszont ilyen ország még egy nincs, ahol trombitaszóra és hallelujázás közepette lopnak el háromezer milliárdot, ezt deklarálják, és a leghangosabb történés eközben, hogy diákok mennek tüntetni a térre, mert szar a tananyag, meg sok is.

Ez egy ilyen ország. Meg olyan is, hogy Konrád György, a galamblelkű író bácsi arról ábrándozott a minap, hogy ha így folytatja, Orbán Ceasusescu sorsára juthat, ami a fentiek tükrében merész elképzelés. Ennél érdekesebb azonban, hogy amikor emiatt ekézték, egy kommentelő enyit fűzött hozzá, (betűhíven idézem): „Nem tudom, ki lehet ez a ficsur, de az abrazata sokat elarul a zaklatott eleterol, amiben nagy szerepet jatszhatott a gyulolet, a felszaporodott gondok, sot az alkohol, vagy a drog sem kimeli a hasznalojat. Miert nem marad csendben, ha jot nem tud”

És itt élünk mi, polgártársak, nem épp sehol.

Kampec dolores LXX. – Buddha orra esik

Béla a likacsos agyában fellelhető összes verset elmesélte a rigóknak, ami nem volt kevés, és el is érte, amit akart. A jámbor szárnyasok elfeledtek minden Abadonnát, rémületet, és tátott csőrrel figyelték ezt a mókás alakot, aki még mindig az általuk bepiszkított középső ujjával mutogatott, hadonászott, mint elvetélt próféta, aki nem a saját, hanem Isten szavaival akarja megmenteni a nem létező reményt.

Látszott rajta, hogy nincs ott, hanem valami végtelen óceánokon kaszál szagos füveket, göncölök között száguldozik, és fülke fényekben ácsorog, de a rigók csak úgy nem voltak fülek az ő szájának, mint akármelyik olajos hajú vagy duplagyűrűs se lett volna, mert nem volt erre a világra való, szegény, versekben bujdosó alak.

Még rosszabbul is járt, mint a bádogbános, akit a szomszéd templomban is unt mindenki a zavaros dumájával, de a konvenció szerint senki nem mondta neki, hogy fejezze be a hülye locsogását, mert a sör megbuggyan, a mélyhűtőből kivett hús pedig megzöldül, így a lélek tápláléka megrohasztja a testét, viszont mégis hallgattak, mert ezt követelte a beléjük nevelt bambaság.

A rigók viszont nem jártak hittanra, sőt, nem is bérmálkoztak, így azzal a felszabadító tudattal, hogy történjék bármi, ők úgyis a pokolban kötnek ki, bármennyire is jólneveltek voltak, elkezdtek illetlenül fészkalódni a vödör peremén, és, amikor már szárnyaik és gyufalábaik teljesen megmacskásodtak, a legmerészebb egy olyan trillát eresztett a levegőbe, mintha csillámló nyári sziklafalon ülne, és ettől Béla fölébredt.

Ott tartott épp, hogy vizsgálják meg az ő ügyét, amikor ettől az arcátlan hangtól, amely olyan volt, mint a szeme mélyére hatoló napsugár, és élet volt benne, befejezte a beszédet, és végignézett magán. Ott ücsörgött a kocsma udvarán a cseresznyefa alatt, alvatlanságtól vörös szemmel, rigószaros ujjal celebrált ki mit tudot a rigózsűrinek, amely ím, keményen lepontozta.

És ekkor jött rá, hogy sem verssel, sem zenével nem lehet boldogulni a kegyetlen világban, az evolúció ezeket azért hozta létre, hogy elviselhetővé tegye az életet, más értelme és haszna ezeknek a cifraságoknak nincsen, és vénségére azért diskurál madarakkal, mert másképp gondolta.

Most kellett rádöbbennie arra is, hogy ez egy olyan szeglete az univerzumnak, amelyet a traktoristáknak teremtett az Úr, ha egyáltalán, és egyszerűségük okán övék lesz a mennyek országa, de arról nem volt szó, hogy a földi is.

Nem mondható, hogy mindez megrázta volna, hiszen arra rendezkedett be már százezer éve, hogy semmit nem remélt, és semmit sem várt már semmitől. Ezt eddig is tudta, csak nem mondta ki, de most, hogy azt hitte, vénségére megtalálta az élet értelmét, már azt is tudta, mi a teendő.

Lótuszülésbe rendezte magát, recsegett és ropogott a térde, nyilallt a dereka, sziszegett, de tisztességgel csomagolta össze tagjait a fa alatt, ami cseresznye volt ugyan, göcsörtös és göthes, de az övé. Amikor elnyugodott, szemét egy fix pontra szegezte, de nem a végtelent látta ott, hanem a kocsma légyszaros ablakát, amely mögül a fröccsök ura kajánul nézte, mi folyik az udvaron, és pláne, hogy mi sül ki majd ebből az egészből. Mókás volt a kép, mégsem volt kedve nevetni.

Béla viszont szenvedett erősen. Azt tudta, hogy megváltónak vagy prófétának lenni nem lányregény, de, hogy ennyire macerás, sőt, fájdalmas is, azt soha nem gondolta volna. A kifacsart testtartás, amelyet dekadens és unatkozó háziasszonyok minden nehézség nélkül abszolváltak jóképű és kívánatos mesterük kedvéért a műanyag szőnyegjeiken, Bélának hihetetlen kínokat okozott.

Nem látszott rajta, de sem az, hogy narajana, sem más varázsige nem járt a fejében, hanem illetlen és mocskos káromkodások csupán, és rájött, hogy vallást alapítani ötven fölött már testi meggondolások miatt is lehetetlen, főleg úgy, hogy még fájdalomcsillapítója sem volt. Sőt, fröccsöt sem kérhetett, hogy enyhítse a szenvedést. Öt perc alatt unta meg a megvilágosodás gyötrelmeit, de azért kitartott.

Minden ellene dolgozott viszont. A rigók, megkönnyebbülve, hogy nem kell hexametereket hallgatniuk, meg persze látva, hogy a haverjuk élő szoborrá merevedik, teljesen elpofátlanodtak, mert nem volt érzékük a szakrális dolgokhoz egyáltalán. Eleinte csak nézték ezt a nagy csöndet, sőt, a fütty is beléjük szorult, de hamar megunták a buzgó vérük meg a buborékos csontjaik miatt.

Egyikük Béla fejére szállt, és, onnan nézte az udvart, aztán jött a többi is, amitől Béla nem úgy nézett ki, mint egy leendő bódhisszatva, hanem, mint Szent Ferenc a sparhelt fölötti falvédőkön imádságos házakban. A megvilágosodni készülő aztán nem bírta a csiklandást a testén, meg akarta rázni magát, amitől gémberedett teste úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli.

Arccal esett a földre, és eleredt az orra vére. Ott feküdt megmacskásodott tagokkal, és újólag bebizonyosodott, hogy alkalmatlan a prófétaságra, mert azok az istenkáromlások, amelyek eddig a fejében kavarogtak, most előjöttek a száján át, olyan erővel, hogy az egész falu belereszketett. A sekrestyés nézte, hol nyílt meg a föld, ahonnan előbújt a Sátán, megkondította a harangot azt gondolva, hogy abból baj nem lehet, de lett.

A duplagyűrűsök minden sántaságukat feledve otthonkában és mamuszban iramodtak a templomba azt képzelve, hogy lekéstek valamilyen miséről, a traktoristák megszállták a kocsmát, hogy a feles el ne maradjon, egyáltalán mindenki rohangászott, mintha légiriadó lett volna, pedig csak Béla nem bírta a buddhaságot. Így győzött a megvilágosodott a megfeszített fölött, amiről a rigók tehettek és senki más.

Szülőtartás

Muszáj vagyok a priori elnézést kérni Bacskó Kati nénitől – Kósa mama -, hogy alább pár keresetlen mondat erejéig karikatúra módján ábrázolom őt, föstöm le mintegy a pennámmal, de ezt kívánja a meggondolás, a mérhetetlen tapasztalat, meg a genya lelkem nem utolsó sorban.

Pedig én tisztelem őtet teljes szívemmel és a lelkemmel is, mert a drágalátos fiacskája kínos helyzetbe kormányozta – ilyen ez a Lali gyerek -, mégis áll a vártán keményen. C’est la vie, ahogyan a túlművelt panelproli mondaná gyónás után.

Mert milyen jó már, hogy valaki nyolcvan fölött érez olthatatlan késztetést, hogy ganajozzon, ezért föltépi a párnacihát, előveszi a kuporgatott kincseket, egy élet munkájának gyümölcsét, és disznótelepet vesz. Ilyesmi akárkivel megeshet, ha nem figyel oda.

Aztán hirtelen-váratlan olyan jól beüt a bót, hogy uniós és NER-es úgynevezett sertésjóléti támogatás – ez is milyen már – nyomán a malacok már az első évben harminc milliós tiszta profitot fialnak. Sőt, ezt megfejeli állam bácsi százhúsz millió soha vissza nem térítendő apanázzsal is.

Egy szót nem szólhatunk azonban, mert nem ő nyerte a legtöbbet, mint azt követendő sormintaként bizonyos szőlők kapcsán O. V. felállította, ha tetszenek emlékezni a mókára, már nagyon régről. Ez is csak arra utal, hogy O. V. nem most gecült meg, viszont még mindig itt van nekünk, mindannyiunk legnagyobb örömére. Meg hát, ez a Kósa is, meg az összes többi ugyanúgy.

Másról nem lehet szó viszont – hiszen szent életűek ezek -, mint hogy a Lali gyerek foganatosította a szülőtartást, amelyet azért foglaltak törvénybe egyébként, hogy lepasszolják – állami szinten – a szaros, hugyos, nyomorgó öregekkel való törődést a keresztényi szellem nevében.

Lali csak a törvény betűjét tartotta be, amikor odahatott, ha nem is ustorral, de a tekintetével mindenképp, hogy csurranjon-cseppenjen a mamának valami, nehogy szűkölködnie kelljen a rideg világban. Tiszteletre méltó ez a gyermeki szeretet és gondoskodás, amely egyébként a fijúk legbensőbb sajátja. Az összesnek.

Emlékezhetünk, még törvény sem volt róla, de O. V. már jó példát mutatott, midőn csak suhintott a varázspálcájával, és lám, a székház ára máris kőbányává szublimálódott a drága papa javára, hogy ő se nélkülözzön a továbbiakban, ha már párttitkárként megszokott egy nívót. Hogy ne következzen be törés a kis lelkében, semmi másért.

Lázár Jánosnak meg már a kisdobos korban lévő fiacskája gondoskodott az apukájáról, amikor vett egy százhúsz négyzetméteres svábhegyi lakást, meg szőlőbirtokot Mádon. Megható ez a gyermeki előrelátás, bár az apukája azt mondta, hogy családi összefogásból költekezett ki a gyerek.

Egyébként megfigyelhető, hogy a hatalom birtoklása, amelyet a sorosista köznyelv csak a zsírosbödönhöz való előnyös viszonyulásként értelmez, milyen példátlan módon virágoztatja föl a családi kötelékeket. Nem lehet véletlen, hogy 2018 a családok éve – azt hiszem -, van mit ünnepelni.

Más szülők most gondoskodnak arról, hogy későbben majd a gyerek jól tartsa őket. Ilyen volt példának okáért Szijjártó papa, aki egy giccses és gusztustalan palotát vett a gyereknek. De legalább megvan ez is, és kész az alap ahhoz, hogy egyszer majd, ha izmai nagyon lazulnak, kérjen valamit a fiától. Így megy ez, viszont tovább nem sorolnám a fideszes gyermeki törődések ilyen látványos megnyilvánulásait, pedig lenne mit.

Hanem azon tűnődök csak lassan, ha az apám élne, mit adhatnék neki. Maximum a kertjét áshatnám fel, anyámnak meg a cekkerét cipelhetném a boltból, de már nem lehet. Viszont malacjóléti támogatást eszembe se jutna utaltatni neki, mert mindenki csak röhögne rajta, szegényen.

ISAURA FORINTJAI? – kormányváltás helyett új rabszolgasors jöhet áprilistól

Még gyerekek voltunk, amikor a televízióban egy bizonyos Árkus József nevű humorista így beszélt: „Elérzékenyülve forgattam az egyik levél hiteles fénymásolatát, ezt az egyik határ menti község lakosai írták a televíziónak, arra kérve Takács Marikát, hogy juttassa el az általuk összeadott pénzt az illetékes követségnek, vagy legalább a csekkszámlaszámot közölje velük, amin föladhatják forintjaikat szegény Isaurának.”

Hja, persze, most illene elmagyarázni a lelkes olvasók legifjabb tömegeinek, hogy ki volt Árkus József és Takács Marika, de talán egyszerűbb azt ecsetelni, ki is volt az az Isaura!

Nos, Isaura egy filmsorozat hőse, rabszolganő volt, akiről 1986 őszén, a Magyar Televízióban is bemutatták a világ minden országában sikert aratott szappanoperát – talán az egyik legelső szappanoperát a világon. A történet e szegény, szerencsétlen Isauráról szólt, aki rabszolgaként szenvedte életét és nagyon szeretett volna felszabadulni. Mi magyarok már akkor is tudtuk, mi az igazi önzetlenség! Gyűjtést rendeztünk! Gyűlt a rengeteg forint, meg fillér…

A magyarok összefogtak a jó ügyért – elhatározták, hogy felszabadítják a szerencsétlen rabszolganőt… mert valaki szólt, hogy kéne a lé…

Árkus József minderről így írt akkor:
„Röstelkedve ismerem be, hogy nem mindjárt fogtam fel az Isaura kiszabadításáért kezdeményezett gyűjtőmozgalom óriási jelentőségét, sőt, első hallásra nem is nagyon hittem. Aztán persze el kellett hinnem, mert megmutatták a leveleket, amikor pedig az Országgyűlés kulturális bizottságában is felvetődött, hogy mi legyen az Isaura-forintokkal, akkor már nyilvánvalóvá lett, hogy ennek a fele sem tréfa. Hogy is lehetne önzetlen, áldozatkész honfitársaink felbuzdulását valamiféle viccnek venni?”

„Szinte látom magam előtt a község derék lakosait, amint összegyűlnek a falugyűlésre, meghallgatják a szónokot, aki gyújtó hatású beszédet mond arról, hogy nem lehetünk közönyösek az iránt sem, ami határainkon túl történik. Visszautasítja azokat a rágalmakat, melyek szerint mi, magyarok fokozatosan közönyössé válunk, nem érdekelnek bennünket a nagyvilág dolgai, ki-ki csakis a saját boldogulásával törődik. Lám, hazánktól sok ezer kilométernyire kikötnek és kínoznak egy rabszolgalányt, mondhatnánk rá, hogy semmi közünk hozzá, de mi nem nézhetjük tétlenül a távoli igazságtalanságokat sem. A szónok szavait dörgő taps fogadja, a falugyűlés résztvevői egymás után biztosítják forintokban is kifejeződő szolidaritásukról Isaurát.”

“Nem vagyok könnyen meghatódó típus, eléggé megedzett az élet, mégis ki kellett törölnöm egy árulkodó könnycseppet a szemem sarkából. Ez volt az a pillanat, amikor újból kezdtem bízni a jövőben. Olyan országnak, amelyiknek ilyen áldozatkész állampolgárai vannak, nincs oka aggodalomra. Azt gondolhatnánk, ahol annyi mindenre gyűjtenek, ott végül is belefásulnak az emberek az örökös adakozásba, de nem így van. A szóban forgó falubeliek beszédes tanúbizonyságot tettek az internacionalizmus mellett, amiről pedig mostanában előszeretettel terjesztik egyesek, hogy már csak alig pislákol a lángja. Vissza kell fognom magam, nehogy az indulat túl erős szavak kimondására késztessen, mert úgy hallom, hogy akadnak, akik gúny tárgyává tették a határ menti kisközség lakóinak nemes felbuzdulását. Ahelyett, hogy levennénk előttük a kalapot, azon lovagolnak, hogy az Isaurára adakozók tájékozottsága mintha nem volna eléggé alapos.

Nos, levelük tanúsága szerint csakugyan úgy fest, hogy topográfiai és történelmi ismereteikben felfedezhetők bizonyos fogyatékosságok, amelyeket rosszindulattal akár fel is lehetne fújni. Így például valószínűleg nem értesítették őket idejében és kimerítően arról, hogy Brazíliában a múlt században már felszámolták a rabszolgaságot. Mindez semmit se von le az önzetlen gyűjtés értékéből, legfeljebb újabb példája annak, hogy nálunk nincs rendben a lakosság tájékoztatása körül, jóllehet erre már törvényt is hoztak.”

Lucélia Santos még abban az évben Budapestre érkezett. Mit szépítsünk, jót röhögött az őt váró magyarok transzparenseit látva. Ott tüntettek -ÉRTE!!! ISAURÁÉRT!!!- Ferihegyen pár százan, talán éppen azok, akik a legtöbb pénzt küldték a rabszolganő felszabadítására… A nyomorultak!

(…)

2018. januárjában újra gyűjtünk.

A mi Isauránk most éppen Orbán Viktor, s a helyzet csak annyiban más, hogy éppen nem ő van rabszolgasorsban, hanem mi, szinte valamennyien!

Sebaj, a magyarnak ez tulajdonképpen mindegy! Azt mondták gyűjteni kell, hát gyűjtünk! Karácsony előtt a szegényeknek, most pedig Soros ellen az Orbánnak. Persze, mert veszélyben van a haza – ezt mondta! Meg a magyar ország is csak így maradtat magyar ország. Nincs mese, ha nem adakozunk, elveszik! A Soros, meg a többi disznó…

És akkor a rengeteg sok magyar ember már a sarkon várni kezdi a nyugdíjat hozó postást, azután szalad, szalad a hivatalig, hogy feladja az ő részét – elküldje súlyos forintjait a vezérnek!

Ugye, nem tetszünk haragudni a párhuzamért?

Semmi, de semmi nem változott itt 1986 óta!? Odafent…
Úgy illant el ez a 32 év, hogy a magyar ember semmit nem tanult.
A hülyeségi statisztikák éllovasaként megérdemlünk minden sajnálatot.

Ahogy egykor Isaura – vagyis Lucélia Santos érkezésekor a Ferihegyen könnyeztünk, úgy fogunk április után bőgni – mint a vadszamár!

Jön a mi kis rabszolgasorsunk, most adjuk rá össze a lóvét!
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Az élet máshol van

A marosvásárhelyi táblabíróság pénzbírság kifizetésére kötelezte, és három évre eltiltotta a romániai fellépésektől Petrás János Lászlót, a Kárpátia zenekar énekesét. Nem történt semmi voltaképp, csak egy magyar bohóc a román bíróságtól kapta meg azt a kokit – vagy sallert – amelyet O. V. még másnak ígérgetett.

Viszont a turulokkal táncolókban összeomlott a világ, mert valahogyan összefutottak Európával, ahol minden részeges bölcsész-romlottság ellenére azért azt nem nézik jó szemmel, ha a saját földjükön izgatnak ellenük, mint tette ezt a Kárpátia, a Fidesz, meg a Jobbik. A szabadság komilfó, a bunkóság nem annyira.

Ez a Kárpátia egyébként sajátosan magyar termék, Hungarikum úgymond, amikor a falusi kocsmák borgőzös, darutollas hangulatát emeli világlátássá és műalkotássá – ha nagyon megengedő vagyok -, midőn rockzenébe önti Ady malomalját és fokosát, a sivatag meg a lárma azonban ugyanaz, mint száz évvel ezelőtt. Ez is bizonyság arra, hogy az idő körben forog.

Ott tartunk épp megint nem csak kárpátiailag, hanem kormányzati gőzölgésekben is, hogy: „Extra Hungariam non est vita…”, amely azt sugalmazza, hogy a mi pöttyös seggünk szarta a spanyolviaszkot, ebből fakadóan a szalonnát majszoló magyar paraszt Übermensch a szőröstalpú románhoz képest.

Mert ilyenekkel foglalkozott ez a Petrás János László, mint igazmagyar. A – román – ügyészség szerint „Harcra hívta a magyarokat a Magyarországtól elcsatolt területek visszaszerzésére, hevesen vitatta a trianoni békeszerződés előírásait, elnyomóknak és bocskorosoknak minősítette a románokat”. A fasiszta eszmék terjesztését nem bizonyították rá.

Így bántják véreinket már megint. Érdekes módon, amíg a Kárpátia a határokon belül tette és teszi ugyanezt, plusz még zsidózik meg buzizik, akkor kockacukrot kap, és megsimogatják a hátát. Ezt a Petrás János Lászlót O. V. 2013-ban a Magyar Arany Érdemrend polgári tagozatával tüntette ki, mert annyira szereti őtet.

Ha belegondolunk, Bayer is megkapta a maga plecsnijét a hasonló okádásaiért, ő azonban abban a szerencsés helyzetben van, hogy csak a szögesdróton belül arcoskodik, nem fenyegeti tehát az a veszély, hogy pofán vágják, mint ezt a Petrás János Lászlót. Mert Magyarország egy másik világ, egy darabka Ázsia a Kárpátok alatt.

A fentebb citált mondás egyébként Rhogidiustól eredeztethető, és teljes egészében így hangzik, mintegy pejoratíve: „Extra Hungariam non est vita, et si est, non est ita”, azaz, Magyarországon kívül nincs élet, ha van élet, az nem ilyen. A kakastollasok a második tagmondatot elhagyják, mert zsenánt volna, és nem annyira bukolikus.

Az a hab ezen az én tortámon, hogy a Bayerből, a Fidesz-ből és Petrás János Lászlóból csöpögő soviniszta irredentizmus a Jobbiknak is bejön. Egyből közleményben védték meg, szó szerint így: „Ez az Erdély elszakításának századik évfordulójára készülő román állam újabb magyarellenes lépése.” Ez is mutatja, hogy egy alomból valók ők, közös csöcsöt szoptak.

Ez az egész egyébként lepereg rólam, mint a langyos nyári eső, csak miheztartás végett jegyeztem meg azok számára, akik arról ábrándoltak, hogy a Jobbikkal cimborálva győzik le a gonoszt. Fals idea, ezekkel vagy ezek nélkül, de itt fogunk megdögleni a magyar ugaron, és már büdösek is vagyunk a művelt úri közönség számára.

Illetve hát, Orbán az, de jelen helyzetben ő testesíti meg a kerek világban a magyart, nem Esterházy – Ottlik vagy bárki -, mondjuk, és ez elég nagy tragédia. Egyetlenünk tegnap tárgyalt Leo Varadkar ír kormányfővel, aki azzal, hogy szóba állt vele, kiverte a biztosítékot az övéiben.

Az Ír Munkáspárt vezetője, Brendan Howlin ugyanis arra szólította fel Varadkart, hogy ítélje el a magyar kormányzat antidemokratikus, EU- és jogállamellenes politikáját. Máskülönben Orbán úgy értelmezi majd a látogatást, mint álláspontja hallgatólagos megerősítését. Itt tartunk most, kies hazánk egyáltalán nem Európa-konform, és ennek más jelei is vannak.

Mert tegnap volt az is, hogy kiderült, már megint mehetünk a bíróságra a kvóták miatt, később majd a sorosozás miatt is, míg szépen, lassan kikopunk Európából, és itt ülünk majd a turulunk tetején kumisztól kábán. Íme, hölgyeim és uraim, a NER foglalata nyolc év regnálás után. Nem állhatom meg, hogy el ne meséljem, mit mondott Hitler bácsi az ő népének 1933-ban.

Hogy nem fognak ráismerni Németországra, ha hagyják dolgozni. Ezt mondta a drága ember, és úgy is lett ’45 májusában, mint az ismeretes. Viszont innentől az asszociáció szabadságát kegyesen megadom minden nyájas olvasómnak. Tessék tobzódni benne, ha már másban nem lehet.

Adhatol ám két forintot

Ez a mondat, amely olyan mély nyomot hagyott nyamvadt kiskamasz életemben, hogy ötven év múltán is ott ingál a lelkemben, akár az úttörővé felkenés, tehát, mint iszony, és mégis méltó arra, hogy címmé váljon, mint azt látni tetszenek.

Az úgy volt boldogult úrfikoromban, hogy moziba ment a ’zember a föss, új orkándzsekijében, és akkor a sorban állás közepén elébe penderült egy jól fejlett másik emberkölyök-példány, maszatos ajkakkal. Aztán a képünkbe tolta szenvtelenül ezt az alig bővített alany-állítmányi viszonyt, nem kis riadalmat keltve persze harmatos szívében a ’zembernek.

Még csak felszólító módba sem rakta hangsúlyilag és hanglejtésileg, teljesen hiányzott belőle az Einstand pátosza és nyers ereje, mint amikor mintegy testmozgásként ruházzák meg az embert indulatok és érzelmek nélkül, hogy ledolgozzák a parizeres zsömlét.

Jeles kollégák már bemutatták Orbán tarháló csekkjének színét és visszáját, énbennem viszont ez az akció madeleine-ként fungál mintegy, mint föntebb tapasztalni lehetett. És egyben a déja vu érzése is elborít, hogy Orbán és a koszos képű tarháló a moziban egy és ugyanaz volna, és nem is tévedek nagyot, azt hiszem.

Ez a csekk, ez minden aljassága mellett, amely a ki a magyar – az iskolába menvén a járda peremén, oder a turulokkal táncoló -, a leplezetlen kampány, és még sok miden mellett elsősorban az éthoszról szól, amije a levél írójának nincsen egyáltalán – szenvtelenül üt -, és még, hogy hát, avas szagú parasztudvar-lelke van a szignálójának.

Meg még Kádárról, amely benne újjászületett. A krumplileveses a kommunista szombatokkal kovácsolta táborát, ez meg itt levelekkel. Ott sem folyt munka, itt sincs szükség a pénzre. A lelkek lerablása folyik, ami folyamat racionálisan már le nem írható, mert a félelem iszonytató mámorát ülteti a szívekbe.

Az enyémbe – és sokakéba – ugyan nem, de gondoljunk csak bele a közszolgába, aki elfelejt sorban állni a sárga papírjával a postán, és hirtelen leépítések lesznek a dolgozójában. És már levesre sem telik, sem kenyérre, fröccsre meg, hogy csináljon ricsajt, pláne nem. Mert ezek mindent tudnak a halandóról.

Miniszterügynök úr, akit hamvas ifjúságában megérintett a hármas ügyosztály szele, csak úgy, mint például Vikidál cimbijét, aki biztosan küld neki dellát, s aki, amikor a kétforintos dalát visítozta, szolidan jelentett erről-arról. Egyébként ez tök mindegy, csak a nyamvadt két forint miatt ugrott be, mert rohadtul gőzölög a teám, benne a tébolyult múlttal, ami itt van újra.

Zavarodott vagyok, mert annyi mindent elmondtam már, és annyi sokat akarok is még, de a gumiszobáról nem lehet tudományos értekezést írni. Kies országunk jelenlegi elvarázsolt állapota maximum versben vagy zenében fejezhető ki adekvátan, így nem is sikerül mindig.

Nekem sem, mert az nem írás, ha az ember felordít, hogy elmennek ezek a bánatos picsába. Kihüvelyezni, elemezni pedig a totális őrületet nem lehet, mert úgy vagyunk, mint a „Nagy Lebowski” zűrös hőse, aki a füvek és a fehérorosz bódulatából szemlélte a világot, és mégsem látta szürreálisabbnak, mint amilyen valójában volt.

Ilyen hely ez a miénk is, minden mákony ellenére a végsőkig csupaszítva, ahol a szívek szállodájának ura és parancsolója népe elé áll maszatos képpel, és minden külön értesítés helyett a képibe nyomja sunyin a tutit, adhatol. Ennél töményebben nem lehet lefösteni az orbánizmus romlottságát, csak nem tudható, mire megyünk az így megszerzett mérhetetlen tudással.

Gulyás et. a mi Malevicsünk

Kazimir Szeverinovics Malevics a maga idejében eljutott odáig a festészetben, ahonnan már nem lehetett tovább haladni, de visszafelé sem volt út. Bele is halt Sztálin apánkba, illetve abba, hogy jókedélyűen betiltották.

Ez a jóember a múlt század elején végigfestette a naiv, posztimpresszionista, divizionista, expresszionista, kubista és futurista irányzatokat, hogy elérkezzen a saját hangig, amelyet szuprematizmusnak nevezett el, végterméke pedig, a fokozhatatlan, a non plus ultra, a „Fehér alapon fehér négyzet” című kompozíció.

És akkor jön itt Gulyás frakcióvezető et. nekem a színekkel. Ez még az ünnepcunami alatt-közben böfögődött ki belőle, ahogyan védte a hazát csak úgy laza ujjgyakorlatként, megállapítva, hogy a német sajtó őszinte és leplezetlen gyűlölettel tekint az ő – megafidesz – értékeire.

Ezek, mint azt minden nagycsoportos tudja, a keresztény gyökerek, a nemzetállam dicsősége (magyar élettérrel terhesen), meg a család fideszista eszménye, amelyben jelzálog eltörléséért szülnek a nők a vak komondor árnyékában.

A ’zemberről az ilyenek már leperegnek, hiszen viaszkos vászonná vált a lelkünk a vérzivatarban. Viszont mindig akad olyan momentum, egy kis firnájsz, ami miatt érdemes azért horkantani egyet, amikor fecseg a felszín.

Gulyás et. úgy véli, vagy azt mondták neki, vélje úgy, hogy azért gyűlölik őket leplezetlenül, mert azok balosok meg zöldek, és nem azért, mert amúgy tenyérbe mászós pofájuk van. Ezt nem képesek fölfogni, rúgkapálnak meg evickélnek, és a nagy igyekezetben mindig alámerülnek a ganyéba.

Gulyás et. az őket ért bántásokat annak tudja be, hogy (sic) „a német sajtó nem olyan sokszínű, mint a magyar, ez a szomorú helyzet”. Ekkor jutott eszembe ez a Malevics, aki azért tagadta meg a színeket, meg festett össze-vissza lebegő tárgyakat, mert azt érezte, mint mindenki azon a századelőn, hogy minden egész eltörött.

Ilyeneket okoz a NER is, és ennek a lenyomata, hogy Gulyás et. a szürke valamelyik árnyalatát gondolja szivárványnak, miközben a több néven megjelenő Völkischer Beobachterükről beszél.

Most már egészen komolyan el kell gondolkozni azon, ezek tényleg ilyen hülyék, vagy csak csinálják a fesztivált? Végül is, egyik sem jobb a másiknál, annyi megengedés van a delírben, ha valóban debilek, akkor egy kis szánalom kijár a megvetés mellé, ha csak jól megfontolt, előre eltervezett gyilkosság zajlik, akkor a büntetési tételnek is ennek megfelelőnek kell lenni.

Ez a Gulyás is úgy néz ki a szemüvegében, mint egy okostojás, aztán mégis hülyeségeket beszél. Az ilyen kósáknémetszilárdok nem tételek ebben a játékban, ők a zsinórmérték, a kérdés az, hogy az összes egytálétel-e.

Viszont attól nekünk egyáltalán nem lesz jobb, hogy értelmet keresünk ott, ahol olyasmi nincsen. És ez, drága polgártársak, még fokozódni fog áprilisig, vagy addig, amilyen időpontra a halak nagy barátja majd datálja nekünk a választásnak csúfolt újabb színjátékot.

Gulyás et. eme delikát megnyilvánulása arra int minket azonban, hogy legfőbb feladatunk a tavaszt várván a józan ész megőrzése és ápolgatása, mert a téboly olyan töménysége várható, amelyet nehéz lesz higgadt elmével átvészelni.

Nekem megvan a stratégiám: majd káromkodok, meg fütyörészek.

MI, ROHADÉKOK – akik ellen pénzt kunyerál Orbán, az övéitől

Január első napjaiban levelet kapnak a haverok. Mert Magyarországon mostantól végre azt is lehet egyértelműen tudni, ki a haver – ki pedig „a rohadék”! Mert aki napokon belül nem kap levelet, amiben a magyar miniszterelnök pénzt kunyerál, az nyilvánvalóan a másik oldalon áll, Soros mellett, Bandó mellett, meg minden olyan ember mellett, aki Orbán ellensége.
Már, ha ezt gondolja róla a magyar miniszterelnök.

(Meg persze a magyar hangja, Bayer Zsolt! Aki elnevezte a fajtánkat! Rohadéknak, persze…)

Nem vacakoltak túl sokat, ahogy ők fogalmaznak: azok kapnak csekket, meg kuncsorgó sorokat, akik erre felhatalmazást adtak. Hmmm! Haveréknál ez így dukál! Nincs itt verseny, meg ígéretek, felvázolható jövőkép, netán bevállalt viták! Vannak ők, meg nyilván, vagyunk mi, a rohadékok!

És ők most csinálnak ide egy választási cirkuszt, hacacárét, melynek a végeredménye nem lehet más, mint a rohadékok likvidálása. És ehhez bizony pénz kell! Kurva sok pénz, amit majd el lehet lopni, szokás szerint, miközben mindazok, akik adakoznak, a bőrükön érezhetik majd, amint megvédik őket, tőlünk, a rohadékoktól…

„A levél címzettjei a csatolt csekk segítségével járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a Fidesz sikeresen tudja megvívni az előttünk álló időszak politikai küzdelmeit!”

Ha esetleg, véletlenségből, a haverok közül valakinek mégis sikerülne elolvasni ezt a szedett-vedett írást, újévi jókívánságainkon túl szeretnénk megüzenni, hogy küldhetnek nekünk is csekkeket! Többet is, bátran! Szívesen adakoznánk Viktornak! Elküldenénk például azt a rengeteg manit, amit legutóbb küldött Soros! Itt már semmi szükség nincs rá! Kitapétáztuk vele az irodáinkat, pénz borítja a mellékhelyiségek falát is, ugyan, mit is kezdhetnénk a többivel!

A legjobb lesz, ha megy az egész a fidesz pénztáraiba. Segítsünk ennek a nyomorult védelmezőnknek! Ugyan, nyilvánvalóan nem számítunk „honfitársnak”, de azért mi is pofátlanul magyarként élünk, itt, ebben a Magyarország nevű tartományban. Még…