Városi Gyermeknap az Agora MSH-ban

Sok sok érdekes játékkal, kalandos akadályokkal, vetítéssel, zenés műsorokkal, bábszínházzal, hajóhintával, vattacukorral, popcornnal, és limonádékkal várták az ünnepelteket, a gyermekeket Szombathelyen az Agora MSH épületében és az előtte található téren gyermeknap alkalmából.

A szülők és gyerekek pedig egész délután jöttek, szórakoztak, ügyeskedtek, érdeklődtek.
Képes beszámolóm is itt készült, és ide kattintva látható

Delej

Tegnap kiderült, hogy Orbán Viktor Mihály, következésképp a kormány hagyományai, világlátása és gondolkodásmódja most meg a cserkészekével fakad egy tőről, mert a céljaik közösek. Olyan fiatalokat akarnak nevelni ezek ketten, „Akik hisznek a magyarságot ezer éve megtartó értékekben, és a jég hátán is megélnek. Nekünk természetes, hogy családban, hazában és az egymásért kiálló bajtársias szövetségben gondolkodunk. Hiszünk a magyarok határokon átívelő összetartozásában, valljuk, hogy a nemzet nem kitaláció, hanem egy élő közösség”. – Ilyeneket delirált ez az Orbán.

A fiatalok katonás nevelése cserkészileg rendben van, kormányprogramnak viszont bajos, de mit lehessen tenni. Miniszterügynök et. egyébként semmit sem mondott szokás szerint ilyen jég hátán is megél humbugokkal, bár erről a létformáról mesélhetne neki az a tömeg, amelyik gulyásért áll sorban félnapokat, illetve a megfagyottak sokasága. Esetükben nem volt eredményes a kiképzés ezek szerint, nem hogy a jég hátán, még a fűtetlen lakásban sem tudnak megélni, micsoda dolog ez, hová lett a cserkészbecsület, kérdezhetnénk, de nem tesszük, mert debilekkel fölösleges szóba elegyedni.

Szót sem érne ez a tartalmatlan és értelmetlen szófosás, ha nem rejtene azért némi nóvumot is, mégpedig azt, hogy mindenféle XXI. századi gondolat veszélyes már a rekatolizáló országban Sőt, egyáltalán maga a gondolkodás-tépelődés is libsi passzió, és veszélybe sodorja a sokat szenvedő hazát, “ha hagyjuk, a modern idők és az új kordivatok folyamatosan alááshatják azokat a kulturális alapokat, amelyek a cserkészeket cserkészekké, Magyarországot pedig magyar országgá teszik. Ezért nekünk ma jól felvert sátrak kellenek, amelyek a legerősebb viharoknak is ellent tudnak állni”. – Így nyomja a feszületet a delikvens arcába Orbán et. a megégetés előtt.

Íme, hölgyeim és uraim Magyarország miniszterelnöke a sátrában, amint dacol az elemekkel népe védése közben. Ezeket már megszokhattuk, ebben semmi unikum nincsen, ilyen gyönyöröket naponta százat is tud. Viszont megfigyelhető, hogy ebben az új uralkodásában mégis szintet lépett, ha nem is ő, mert azt már nem lehet, hanem a kiszolgáló személyzete. A beszédet egyre jobban eluralja a misztikum és a gomolygó ködök, amelyből olykor előtűnik egy-egy keresztes vitéz, mint például Kásler Miklós, aki spirituálisan akar magyarságkutató intézetet gründolni magának, hogy élhessen a régi mániájának, megvalósítva ifjúkori álmait, mint a cserkészek.

Lehetne ezen göcögni is akár, de egyáltalán nem érdemes, mert a folyamat, amelynek tanúi és részesei vagyunk, egyszer már lezajlott. Himmler is megépítette a maga Wewlsburgját, ahol a náci lovagok merültek el a hajdanvolt germán dicsőségben, majd így megerősödve lelkükben indultak gyilkolászni és embereket égetni kemencékben. Nem véletlen, hogy Schmidt Mária nagyasszony is neonáci alakokat hív meg konferenciázni, ők is ilyen gomolygó ködökkel vannak tele, mert úgy tűnik, a kereszténydemokrácia szakralitása ezt kívánja, viszont ez veszedelmesebb, mint az eddigi harci kürtök. Így süllyedünk vissza a középkorba.

Ez valami fertő lehet egyébként, vagy a vezér delejez meg mindenkit, aki a közelébe kerül, mert az is megfigyelhető, hogy aki meg ebből a gravitációból szabadul, egyből megvilágosodik. Mint Lázár János is tegnap, aki hirtelen rádöbbent, hogy szar a kormány oktatáspolitikája. Azt mondta, a gyerekeket most mindenekelőtt tanulni kell megtanítani, hiszen a hasznos élethez szükséges ismeretanyag és tudás gyorsabban változik, mint amivel a hagyományos iskolarendszer lépést tud tartani. Sőt: a kormány által erőltetett és lebutított szakképzés pont ezt a képességet nem adja meg a diákoknak, akik ennek hiányában nem tudják majd egy új gép kezelését sem megtanulni.

Hát nem csudálatos ez a megvilágosodás? Dehogynem, polgártársak, de nem egyedi. Például Navracsics et. is akkor kezdett normálisabb lenni, amikor Brüsszelből kezdte nézni, mit is művelt addig itt, és még számosan vannak ilyenek. Az ilyesmi kitisztult tudat nem azt jelenti, hogy egy csapásra haverek lettek ezek az alakok, Lázár is ugyanúgy irtandó állatfajta, mint eddig, csak mókás nézni, ahogyan kiderül, tudja ez, hogy egy nagy trágyahalom, amit művelnek, de csak akkor nyitja ki a pofáját, amikor elkezd zuhanni le a mélybe. Ami mégis egy ábránddá teszi ezt a Lázárt is, hogy azért neki volt esze. Ennek az új eresztésnek már az sincs. És lesz rosszabb is.

Energia a zagyba

Ez a Kásler miniszter, ez alig került bele a brancsba, de már olyan otthonos benne, mintha világ életében ebben szüttyögött-tocsogott volna. Rá lett találva nagyon, az már igaz. És olyannyira meg akar felelni a lebutított elvárásoknak, hogy még szerencsétlen volt diáktársait is meg akarja téríteni, mint a misszionárius a kókuszdiók országában a Péntekeket, olyan buzgalommal.

A sárvári Tinódi Gimnázium biztosan rohadt büszke hajdanvolt diákjára, hogy mennyire fölvitte az Isten az ő dolgát, viszont mi nem vagyunk eltelve a produktumtól. Mert milyen ember már az, aki egy érettségi találkozón nem arra emlékezik, hogyan szopatták meg a tanár urat nagy huncutul, hanem pártpropagandát folytat. Pedig ez a Kásler ez ezt tette, fújtak a seggéből a böjti szelek még most is, még ekkor is.

Viszont van egy világképe ennek a manusnak, azt meg kell hagyni. Kicsit zavaros, kicsit eccerű, de az övé. A tízparancsolat gyógyító erejébe vetett hite az egy dolog, ez nóvum ugyan, de akármelyik degenerált zarándok képes ilyenre. Sőt, aki a zangyal sugallata miatt új gumit kapott a tolószékére, mert kihussant belőle a gonosz, az is van ennyire debil Isten segedelmével.

Ellenben neki nem adott hatalmat a zorbán élők és holtak fölött ítélni, mint ennek a Káslernek, aki ezzel az erővel él, sőt visszaél. Gyermekeinket spirituálisan és szakrálisan óhajtja idomítani, ami egy dolog, ellenben avíttas. Sőt, a panelproli nem azért járatja oskolába a kölkét, hogy kis táltos legyen belőle, hanem, hogy bírja a szorzótáblát, meg, hogy eligazodjon a zengő ABC zegzugaiban.

Visszatérve azonban erre az érettségi találkozóra, ez a Kásler elmesélte hajdani diáktársainak a Fidesz oktatásról kiadott dekrétumait, hogy mennyire fasza már minden. És plánesőt, hogy még milyen tökélyek jönnek majd a birodalomban, de nem mondta neki a valahai padtársa, hogy Miklós, most komolyan. Sőt, cirkuszi mutatvány lesz ez a Kásler, hogy az oskola milyen kivételes és egyedi példányt adott a hazának.

Így tátott szájjal, és lehet, elalélva hallgatták ezt a bohócot, belereszketve a gyönyörbe, hogy egy levegőt szíhatnak vele, sőt, hajdan, sok évvel ezelőtt látták a csupasz seggét tornaóra előtt. S lám, most ott ül már az Atyának jobbján, mégis itt van közöttük, és mutatja az egy igaz utat. Vannak ilyen öregdiákok, őket utálta annak idején a legjobban mindenki, mégis ők érnek el ilyen sikereket, ilyen hivatalokat, ebbe döglik bele a zország úgyis.

Orbán Viktor negyedik eljövetele után valami különös oknál fogva előtérbe került az alattvalók zűrös nemi élete, az ebből fakadó szaporulat, és az új zombik kitenyésztése. Ezt a hármas szentséget ez a Kásler egységben kezelte, midőn hajdani diáktársainak az érettségi találkozón így ábrándozott:

“Van jövője annak a nemzetnek, amely egyre több energiát fektet a gyermekekbe, meggyőződésünk, hogy a magyar nemzetnek csak a magyar gyermekekkel lehet jövője.”

Ha én hajdani padtárs lettem volna, akkor hátbatoszom ezt a zembert, és megkérdem tőle: tényleg, Miki? Tényleg? És elmesélem, hogy a kölkekbe nem energiát köll fektetni, hanem tudást, s pláne, ha az az energia a Paks kettőből átsugárzott spiritualizmus, meg hasonló cukiságok. Sőt, azt is elmondtam volna, baszmeg Miki, hagyjátok inkább azokat a kisdedeket, semmi hittanóra meg nuku lövészet, ilyenek.

De ez a Miki cseszett volna rám, és nem is volt ilyen padtárs, sőt, még a média is hírül adta, hogy ez a Kásler mit üzent nem egykori iskolájába, hanem onnan kifelé. Például, hogy a magyar nemzetnek magyar gyermekekkel van jövője. Én sem ebihalakra gondoltam, viszont, ha azt a jövőt a Kásler által vázolt úton érjük el, akkor Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek.

Felcsútról a nő

Orbán Viktor napkeleti bölcs lett, és egyben reszkető fejű nagyapó, ám mindeközben diszkrét trágyaillat lengi őt körül, amely a pórusaiból szivárog. Ez, amit újólag előadott tegnap a női nemről, nem az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó pörformansza volt, de kerekdeddé vált tőle a portréja, miközben a Kossuth-béli szeánsz során szokás szerint minden kontroll nélkül folytak elő belőle a szavak és a mondatok. Ennek az arcképnek a sarkába egy vasvella van támasztva, a költő ezt nagyon hangsúlyosan helyezte oda, mutatva hősünk gyökereit, amelyek között örökre meg is rekedt, beléragadt mintegy a tyúkszarba.

„A világ sokat változott azóta, hogy én fiatal voltam. Az emberek, különösen a nők is másképpen gondolkodnak. Úgy látom, hogy azon nőknek az aránya, akik nem egyszerűen gazdasági kényszerből, merthogy szükség van még egy fizetésre otthon, hanem személyes ambíció okán is szeretnének dolgozni, ezeknek a száma nő, úgy látom. Tehát ez az életfelfogás, életstratégia, filozófia mintha nőne Magyarországon is. Őket úgy tudjuk segíteni, hogyha gyermeket vállalnak, akkor intézményeket működtetünk, ahol biztonságban tudhatják a gyerekeket.”

Ilyeneket ábrándolt össze hősünk, és nem árt elgondolkozni azon, mi süt át, mi dereng az ilyen gondolatfoszlányok mélyiben, a létezésnek milyen ősi formája, amelyben az asszony jól tartott konyhai és ágybéli robot, illetve hát, rabszolga inkább, akire rácsodálkozik, az ura, hogy jé, ennek meg van öntudata, ezt meg honnan a rossebből szedte össze. S miközben előadja itt nekünk a tévedhetetlen öreget – ez valami új maszka most, a nép immár mindent tudó atyja, ugye -, azt mutatja be mégis, hogy a való világtól nem egy generáció – mint sejtetni szeretné – választja el, hanem egy egész világ.

Ha Kádár apánk nyilatkozik így, akkor még megértők volnánk, de tán ez a példa is sántít, hiszen ő egyenrangúak tekintette az elvtársnőket a mozgalomban. Sőt, előtte Rákosi pajtás is szívesen nézegette a traktorista és esztergályos lányokat. Így, ha belegondolunk, amikor a mi frissen avatott bölcs öregünk, a falu új vénje, amikor a saját fiatalságáról mesél a köréje gyűlő aprónépnek, akkor az idő sokkal mélyebb lukaiba álmodja vissza magát. Minimum a fehér lovas őfőméltósága idejébe, és ez nem is meglepő. A Kossuth tér átépítése így nyer értelmet a feudális családmodelljével kikerekítve, csakhogy ez itt a XXI. század, de még nem vette észre.

Ez a stigma, hogy egyetlenünk nőkhöz való viszonya enyhén szólva is problémás, rá van rajzolva Anikó asszony elgyötört ábrázatjára is. Bár illetlen dolog az ilyesmi, nem tűnik boldognak az a nő, de lehet, hogy csak gyomorbajos. Amikor karriert építhetett volna, akkor az ura még nem volt ilyen bölcs öreg, így ragadt bele a házimunkába és a szőlő gondozásába, hogy a számolatlan purdé neveléséről ne is beszéljünk, illetve ezek saját lábra állítgatásáról, de ezek már családi titkok, nem illendő firtatni őket, az a bíróság dolga lesz majd.

Viszont, hogy Orbán et. ilyen nóvumként fedezi fel, hogy a nő nem beszélő gép („ezeknek a száma nő, úgy látom”), minden eddigit megmagyaráz. A vak komondort, a bugyogóban matatást, a szép lehet, de okos nem beszólásokat, az egész macsó szart, amit ő meg a haverjai előadtak itt nekünk. Ezek összességéből azt a képet vonta le az ember, hogy jé, ezek meg bunkók, de ezzel semmi újat nem fedeztem fel, nem úgy, mint Orbán a bölcsőde és óvoda intézményét. Mire másra utalhatott ezzel ugyanis: „Őket úgy tudjuk segíteni, hogyha gyermeket vállalnak, akkor intézményeket működtetünk, ahol biztonságban tudhatják a gyerekeket.

Ezen a ponton megkérdezhetnénk tőle azt is, tudja-e, hová vitt két napja egy zsák labdát, de fölösleges, látszik, hogy teljesen kész van a manus. Így ábrándozik az ifjúkoráról, amit most lányos zavarunkban nem tudunk hová tenni. Ha már női egyenjogúság, akkor miniszterügynök úr szíves figyelmébe ajánlhatnánk például Pipás Pistát, született Földi Viktóriát, foglalkozására nézve bérgyilkost, vagy esetleg George Sandot, aki Amandine Aurore Lucile Dupin néven látta meg a napvilágot, és író volt. Mindkettő jól példázza a nő öntudatra ébredését már Orbán et. megvilágosodása előttről.

De míg az előző megrendelésre irtotta szenvedő nőtársai elbizakodott férjeit, mint amilyen Orbán et. is, a második otthagyta a sajátját, mert nem értettek egyet a nők szexuális egyenjogúsításáról való eszményeikben, igaz, a XIX században. Mindez annak fényében érdekes, hogy egyetlenünk milyen elcsépelt spanyolviaszkot fedezett fel megint, bemutatva, hogy avas szagú parasztudvaron látta meg a napvilágot, és ott is maradt. Ami ennél lényegesebb, hozzávetőleg azon a szinten, mint azt hiszem az „Ovizsaru” című film óvodása, aki a ráismerés bizonyosságával mondja el Schwarzeneggernek az egyetlen igazságot: „A fiúknak kukijuk van, a lányoknak meg puncijuk.” Hát, így valahogy.

Egy zsák labda

Orbán Viktor Mihály, mint az szokás vagy késztetés a bűnözőknél, visszatért a tett helyszínére. Míg március utolsó és április első napjaiban szavazatszerzési, most köszönetnyilvánítási szándékkal járja a kerek világot, s úgy vélte, az elhíresült óvodai látogatás ért neki annyit, hogy ezúttal egy zsák labdával meg focikapukkal fejezze ki háláját a kis hugyosoknak a kétharmadért.

Egyrészt mi mással, ugye, mint fodballabdával, véletlenül sem egy nyüves könyvvel, de még kifestő sem jut az eszébe, ha ismer ilyet. Másrészt ez meg valami perverzió a lelkében, vagy mi a rosseb, hogy nem bír leszállni a kisdedekről. Vagy csak odaszúrt az NVB elnök Patyinak, hogy most büntessél meg baszki, ha tudsz. Van ennyire pitiáner, mint az tudvalévő.

A diktátorok, azok ilyen monyolósak nagy általánosságban, szeretik a sérelmeiket őrizgetni, aztán törleszteni, hogy szálanként tépik ki a hajat a delikvens koponyájából, ilyenek. Ám ez az egész már olyan régen volt a választópolgár szürkén zakatoló életében, hogy el is felejtette, ezért elmondom megint ezt az óvodásat.

Az úgy volt, hogy Orbán Viktor Mihály április elején vagy március végén beállított kéretlen és váratlan egy dadi óvodába, ott fotózkodott a kölkekkel, míg azok visongtak. Ilyet nem lehet, főleg nem kampányban, ezért a házibohóca, ez a Patyi megbüntette őtet háromszáznegyvenötezer forintra, szügyig belegyalogolva miniszterügynök úr kócos kis lelkébe.

Nem is bírt kellőképpen elnézést kérni aztán: „Nagyon sajnálom, Miniszterelnök úr!” – így, miközben földig hajolt, de a gyalázat megtörtént, megfelezte a félretett pénzecskéjét a Mihálynak ez a Patyi, viszont, mint kitetszik, megérte a beruházás, még labdára is futja. De azt is megnézném, milyen pénzből. Bár tök mindegy, ez a miniszterügynök életében nem dolgozott, csak a közöset költi.

Így hát, drágám, te fizetted a büntetését meg a labdákat is, de hát, ez a szokás illiberáliában, a keresztényes demokráciában meg pláne. De elmélkedjünk azért ezekről a kisdedekről még egy, kicsit. Az ő szüleik nem tudták, hogy fotózkodik velük ez a jampi, azt meg, hogy szanaszét is kürtöli a világban, pláne nem. És ez baj.

Az óvónők elütötték azzal, hogy ez a Mihály a szemközti egyházi épületbe ment, a gyerekek pedig a kerítésen keresztül nézték a nagy fekete autókat, és integettek nekik. Orbánt ekkor, s ezért (aha) invitálták be az óvodába, ahol örömmel látták és szerintük a szülőknek sem volt ellene utólag kifogásuk. Vagy ha igen, akkor kisnyúl.

Sajátos szimbiózis van itt szülők, gyerekek, óvónők és miniszterügynök et. életében. Az óvónő van a legnagyobb szarban, hiszen a főnökét a párt, őt a főnöke meg a szülő is sakkban tartja, és ő szegény cidrizik, mi a jobb, ha kirúgják a munkahelyéről, vagy egy szülő rúgja tökön. Az állásféltés szokott győzni érthető okokból, viszont csak arra akartam rámutatni, hogy Orbán Viktor Mihály szavazatszedő buzgalma hogyan cseszi szét az emberek életét.

Meg ezek a labdák is. Egyáltalán nem biztos, hogy minden szülő örül, ha a gyerekét politikusok zaklatják az óvodában, mert nem azért hordja oda a kölkét. Az is duma, hogy az első látogatáskor a kölkek visongtak a nagy, fekete autóknak, muszáj volt hát beinvitálni az egész ügyosztályt. Ha egy cirkusz halad arra, az elefántnak meg a bohócnak jobban visítottak volna a kisdedek, mégsem nyertek volna meghívást arra a nyüves udvarra.

S erről ennyi elég is. Viszont kitetszik, miniszterügynök úr milyen otthonos most a világban megint. Ezt én már elcsitult lélekkel nézegetem, ahogyan végleg belakja az országot, és szenvtelenül veszem tudomásul, ahogyan a számára kialakított politikai piacot letarolja. Úgy lesz vége ennek is, mint a begyelegi kilátónak, amely most épült, és máris zár életveszély miatt.

Ilyen árnyékvilágot építenek ezek. Miniszterügynök úr is sütkérezik a fényben, labdákat oszt, avat, aztán hirtelen életveszélyes lesz a világ, azt sem tudni, mitől. Az óvónő azt mondja, csessze meg, nem jön be az udvaromba. A választópolgár meg, hogy de unom én ennek a pofáját. Telített lesz az oldat a kémia nyelvén, Lenin előadásában meg az alul lévők nem akarnak a régi módon élni. Mert ilyen ez az élet, minden elmúlik egyszer.

Megcsalt szeretők tudják ezt csak igazán.

Malac-Manhattan

A hatalmas és leleményes Kínában, a Pekinghez közeli Yaji hegyekben építettek egy lakótelepet disznók számára. Két hétemeletes épületben laknak eddig a malacok, még kettőt húznak fel, az egyik tizenhárom szintes lesz. Ha teljesen elkészül a disznóváros, harmincezer boldog röfi lakja majd, és évi nyolcszázezer malac születik itt a tervek szerint.

A grandiózus építkezés felkeltette Pártunk figyelmét a panelprogram továbbfejlesztése miatt is, de elsősorban népesedéspolitikai szempontból. A Lendvai utcában úgy vélték, ha a kínaiak ezekkel a házakkal rá tudják venni a malacokat a permanens szaporodásra, a magyar ember is képes erre, tanulmányutat szerveztek tehát.

Németh Szilárd indult volna, hogy Csepelen ezt az egészet seperc alatt megvalósítja, de Káslert küldte a Párt, mert mégis csak ő az emberminiszter, neki kell hát a disznók lakhatását és nemi életét tanulmányozni, hogy gazdag tudással térhessen aztán haza a messzi vidékről. Orbán et. is élénken érdeklődött a projekt iránt, elképzelte, amint mondhatja, mi van röfi, s pláne tömegek előtt és sokszor.

De már az érdeklődő levél megírásánál bajok mutatkoztak. Jolika, a titkárnő MKKP-t írt KKP helyett, mert azt ismerte. A miniszternek kellett felvilágosítani, hogy az MKKP, azok olyan liberális, festegetős ördögfattya, a KKP, azok meg a böcsületes kommunisták Kínából. Így, az akadályokat leküzdve megszületett a kérvény, kis idő múlva pedig ez a Kásler indulhatott is.

Hszi Csin-ping személyesen ugyan nem tudta fogadni őt, de a körzeti megbízott, aki kísértetiesen hasonlított megboldogult Rákosi Mátyásra – ugyanaz a frizura és eszelős tekintet -, szívélyesen kalauzolta a malacok között. Sőt, lehetővé tette, hogy az egyik házmesterrel is szót válthasson, aki jól fejlett kan volt, mangalica beütéssel, és tudott magyarul. Kék svájcisapkában volt ez a disznó, és úgy mondta a szöveget, mintha papírból olvasná:

– Örökre hálásak leszünk pártunknak, hogy kiutalta nekünk ezt az összkomfortos lakást. Hallom, maguknál, a Mari néninél düledező faviskóban tengeti magát Röfi, aki egyébként távoli rokon, rendszeres levelezésben is vagyunk, épp tegnap küldtem neki képeket a lakásról. Maga is láthatja, teljes a kényelem, hideg-melegvíz, központi fűtés, a hűtő tele moslékkal, a kilátás a hegyekre csodálatos. A földszinten wellness, szauna, edzőterem, mozi. Mondtam is az asszonynak, látod, anyjuk, gondoskodik rólunk Ping elvtárs, hogy nőjön földig a szakálla. Tényleg más dolgunk sincs itt, mint a szeretkezés, nemrégiben megkaptuk a Káma Szútrát. Hasznos olvasmány, jó képekkel, bár az emberszex undorító, mégis sokat lehet tanulni belőle. Szaporodunk is rendesen. Igaz, hogy a gyerekeket tíz hetes korukban elviszik, de csak, hogy ők is családot alapíthassanak, rendszeresen küldenek lapot. Az öregek, akik nem bírják már a tempót, nyugdíjasotthonba kerülnek. Igaz, hogy a kerítésen túlról néha visítás hallatszik, meg vér és égett szőr szaga jön, de az csak sorosista propaganda, hogy kivégzések lennének. Mondtam is az asszonynak, látod, anyus, irigylik tőlünk ezt a jót, amit a Párt adott, becsüljük meg. Nincs is baj, jönnek a gyerekek rendesen, és az én Jolánom helyt is áll. Az ágyban is, meg a konyhában is. Igazi kínai anyatípus.

Ez a Kásler, ez bőszen jegyzetelt mindeközben, majd föltette a kérdést kísérőjének, hogyan áll a lakosság a tízparancsolattal. Ő elmondta neki, hogy itt nem nagyon vannak keresztények, ellenben sok a taoista, hiszen Micimackó is az volt, ebből pedig azt vonták le, hogy Malacka is az.

Az emberminiszter elképedve ettől a csodától ült repülőre, hogy a kínai leleményesség, hogyan oldja meg a kívánatos szaporulatot, igaz, disznókkal, de Isten segedelmével megy ez majd emberekkel is, gondolta. repült ábrándozva, és ahogyan elnézte a lapos Földet a felhők fölül, arra gondolt, fel kell venni a kapcsolatot Kósa anyukával, aki nagy tapasztalattal bír a disznókról. S ha vele egyeztetett, majd aztán teszi le javaslatait a kormány elé.

Épp dolgozik rajta.

Kampec dolores LXXVIII. – Á la recherche

Ott állt tehát Béla a tavaszban, a szétrohanó univerzum kellős közepén, a kocsma udvarán, és azon gondolkozott, hogy vajon milyen irgalom volt az, ami fölhorgadt benne, és képzeletben ugyan, de mégis megkérte a rigót, hogy kegyelmezzen a falunak, és minden benne élőnek. Hogy mért ilyen jámbor, Béla azon gondolkozott, amikor ez a világ, amelynek most kegyesen adott még pár kósza évet, amelyet ezek aeterno modo szemlélve hisznek öröknek, pedig csak szempillantások a körforgásban. Ez akkor vált bizonyossá, amikor ránézett a bamba Napra, amelyik azt hitte, halhatatlan, ezért fütyörészve eregette a sugarait alá, meg szanaszét mindenfelé, úgy osztogatta, mint nagylelkű ribanc a bájait, aki aztán hirtelen, váratlan arra eszmél, hogy a púder, a pirosító tartja össze csupán, s a kamaszok, akik addig sűrű és szemérmetlen vágyakkal néztek rá, visítva menekülnek előle, és ott marad ő férfit óhajtó képzeletével, mint madárijesztő a kukoricás közepén, azzal a magánnyal. Béla lenézett a lábaira, és valahogy ettől ült meg benne a bizonyosság, hogy ki is ő, milyen porszeme a világnak, aki azzal veretett, hogy mégis tudja, a nagyképű Nap is elmúlik egyszer, mint ahogyan minden. Ha úgy vesszük, szigorú logikával csakis, negyven éve van ennek a gázgolyónak a saját idejében, ő kétszázötven millió év alatt kerüli meg a centrumát, s ha belátjuk, most négy és félmilliárd éves, akkor csak tizenhat, kamasz, aki a neki adatott tízmilliárdot úgy éli majd meg, hogy negyvenszer kerülte csupán a nyüves Tejút közepét, és máris vége van. A Napok tehát korán halnak, és nem is, mint a mosónők, hanem, mint göthes költők, akik nem erre a világra valók, mert rohad a tüdejük, vagy a bánat végez velük időnek előtte. Így döbbent rá Béla, hogy voltaképp senki ő, és a korán haló Nap számára voltaképp nincs, nem is létezik, mint ahogyan tán neki sem az egynapos tiszavirág, mert az idő az nagy mókamester, és azt csinál, amit csak akar. Viszont visszafordulni ő sem tud, ezt még a csillogó szemű, pulifrizurás sem engedi neki a kiöltött nyelvével, és mégis mindent fölzabál. Ilyen döbbenetekkel ücsörgött a kocsma udvarán Béla, és üveges szemeit az ablakon belüli légyszaros falra vetette, meg az órára azon, amikor bekerült emlékeinek alagútjába, és úgy rohant benne vissza-vissza, megállíthatatlanul, mint ötven éve vele a 424-es Pest felé. És kormos lett a keze, a lába, meg a tüdeje is, sípolt az idő, nagy, mozdonyhangon, és elhúzott egy bakterház előtt, benne ült Béla éjszaka, és nézte az órát, amely szinte megállt. Végtelen dolgok múltak el, míg Béla hatvanig számolt, hogy kattanjon egyet a nagymutató, de a kicsit odaszögezték, hogy sohase is jöhessen a vonat, és minden úgy maradjon örökre a Földön, a bakterházban, benne Béla, és odakünn a csalfa csillagok, hogy minden megmerevedjen, ahogyan a nagymama akarta még régebben, mert ő is menekült. Az idő visszafütyölte magát, míg Béla hét éves nem lett, hirtelen ott ült a nagymama konyháján és nézte a vekkert, amelyik ketyegett ugyan, de sehová sem haladt, mindig négy óra lett volna rajta öt perc múlva, és kölökbéla nem indulhatott haza a nagymama fogságából, amikor rádöbbent, fogoly ő, s amikor rémületében, ami gonosz mesékből fakadt, hogy ez itt nem is a nagyanyja, hanem a vasorrú, mégis, összeszedve minden erejét rápirított, hogy is van ez, az öregasszony elszégyellte magát, és azt mondta lecsukott szemekkel, azt szerettem volna, hogy maradj még. És megfordult az idő, a nagymama volt, aki kérte, ne menj el, mesélj, hogy a magánya elől meneküljön, mert szembe nézett a halállal, így a szerelmesek kútjába esett, akik nagy elzöldülésükben csak azt kérik a mindenhatótól, hogy az a pillanat örökre úgy maradjon, a bambák, mert nem tudják, hogy az élet csakis az örök változás, hogyha mindig édeset majszolgatnak, abba belehalnak, mint a halálra simogatott kivégzettek Sziámban. Viszont Béla nem tudta, hogy az öregasszony olthatatlan vágya, hogy ő maradjon, szeretetből vagy a haláltól való iszonyból fakad, de rá kellett jönnie, a kettő egymás nélkül nem létezik, a halál elől azért menekül a nagymama, mert szeret. És most, hogy ebbe belegondolt, értette meg Ray Charles-t is, aki arról danászott a sötétségében, hogy amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal és várom a halált. A kölökbéla pedig maradt még öt percet, mert amint a turpisság kiderült, hogy az óra állása csak pányva, hogy őt megkötözzék, a mutatók rögvest száguldásba kezdtek, és a nagymama integetett neki amint távolodott, szívében azzal a reménnyel, hogy holnap újra látja, mert erre úgy volt szüksége, mint a levegőre. Pár év múlva bizonyította is, amikor egy hét alatt halt az ura után, mert nem volt akkor már semmi, ami ezen a világon tartotta volna. Nézte Béla az órát a kocsma falán, és egy pillanatba tömörült az egész élete, a tehénlepényes gyerekkorától a mostani légyszaros ablakig, ott hevert egymáson a világ, és összenyomta egyik dolog a másikát. Amikor már teljesen festménnyé vált volna, megszólalt a templom harangja, bizonyítva, hogy a bádogbánosnak semmi érzéke nincs nemhogy a szentségekhez, de az élethez sem, és a nagymama is csak mosolygott rá megengedőn, mert már tudta, sőt, ötven éve is tudta, hogy az időt visszatekerni ugyan nem lehet, csak megállítani, míg el nem fehérül a száj is. De csak addig, csakis addig.

Kereszteslovag Csepelről

Nem is a mi Szilárdunk lenne ez a Németh, ha egy rongálás miatt nem vizionálna világvégét, és ne könyörögne akasztásért lihegve, guvadt szemekkel, persze. Egyedüli példányunk ő minekünk, s egyben archetípus, amely organizmus az elemi ösztönök és a kimódolt gonoszság együttes burjánzását példázza, s ilyképp hasonlatos az IÁ harcosaihoz, és semmivel sem jobb azoknál. Csak lefejezéskor nem azt visítja, hogy Allah, hanem, hogy Jézus-Jézus.

Csepelen, ahol a népek már többször kijelentették szavazatukkal – mindenféle velős pacal ellenére -, hogy nem kérnek a helyi zsírtáltosból, ám őt ennek ellenére mindig ott eszi a rosseb, megrongálták a Tamariska-dombon lévő Kálváriát, mégpedig pünkösd napján, ami hallatlan és égbe kiáltó. Logikája is van a helyi Szilárdnak valamint Borbély polgármesternek, és ezek ketten arra jutottak, hogy “a tett mozgatórugója aljas provokáció és/vagy a kereszténység elleni vak gyűlölet lehetett”.

Akár az is, vagy pediglen kisnyúl. A magyar nemzet díszes példányai sok mindent rongálnak. Kukákat, polgári szobrokat, autókat, úgy általában azt, ami a kezük ügyébe akad. Mégsem gondoljuk úgy, hogy a köztisztasági vállalat elleni vak gyűlölet tobzódik az elkövetőben, hanem csöndesen megállapítjuk, hogy ezek ilyenek, bunkók tehát. A két hittérítő viszont, holott még azt sem tudjuk, kicsoda-micsoda volt a bűnös, bízik az igazságszolgáltatásban, és ”példás büntetésben” reménykedik.

Érzik a vér szagát, védik a hitet, mint valami hős lovagok, s ha például Fidesz lennék, akkor ordítanék, hogy nyomást helyeztek a bíróságra, ami hallatlan. Viszont még tettes sincs, voltaképp semmi sincs, szomorú tavasz van csupán, ha fölfogja az ember, hogy mi jön most, mi következik, hogy a főpap meghirdette a keresztény állam építését. Sok-sok „példás büntetés” a hitetleneknek, amiért úgy nyüszít majd a csökött agyú népezet, mint annak idején a leharcolt Irén hótt mákon a Dongó kocsmában, hogy férfit akarok.

Nékem elég sok bajom van ezekkel a totemekkel és tabukkal, amelyeket egyre inkább vezénylő irányelvként akarnak az ember nyakába sózni, hogy sivatagos legyen tőle az agya egyrészt, másrészt pedig, hogy manipulálható legyen a választópolgár. Dupla drog ez így, viszont röhejes, ha belegondol az ember, amit ki más, mint Füst Milán fog elmesélni nekünk megint, és nemcsak azért, mert így akarom, hanem mert ért is hozzá az öreg, amikor így elmélkedik:

„…A vad beduin, aki egy kőbálvány előtt veti térdre magát, ugyanazt az istent akarja imádni benne, mint ti. Ő látni akarja az istenséget, készít hát magának egyet s elkezdi imádni, elkezd félni attól, amit ő maga csinált. De teret is teremt hozzá, ahol esetleg lóistálló volt azelőtt, megszenteli egy kis tömjénnel s mikor belép oda, elkezd borzongani az áhítattól, abban a térben, amelyet ő hasított ki a kőbálvány számára. Szóval ő maga szentel, aztán leborúl az elé, amit ő maga megszentelt. Olyan ez, mint mikor egy uralkodó törvényt hoz és maga kezd el legjobban reszketni saját törvényétől. Olyan ez, mint mikor emírré emeli fel a kufárt s attólfogva az emírt tiszteli benne. De én jól megértem ezt a beduint is. A látható isten mindig jobban hat képzeletünkre, mint a kiagyalt, láthatatlan istenség, minthogy miránk a kép mindenkor erősebben hat, mint az elvont fogalom…”

Ha ez így bonyolult lenne, akkor másképp magyarázom. Sheldon is lefektette, hogy a nyüves lakótársi szerződése szent irat, s amikor Leonard jogos dühében belecseszte a szemetesbe, akkor visított ugyan, mint a vett malac, hogy a lakótársi szerződés, akár a nemzeti lobogó, nem érintheti a földet, mégsem szakadt le a plafon, és még ki is lett röhögve a lökött fizikus. Még profánabbul: én magam is kijelenthetem, hogy a szobám sarka szent hely, s ha a szomszéd Józsi ferdén néz rá, akkor istenkáromlást követ el, ezért tökön rúgandó.

Ezekkel a példákkal nem csak azt akartam megmutatni, hogy a XXI. században keresztény államot építeni meglehetősen anakronisztikus, hanem azt is, ez a mi Szilárdunk egy degenerált óvodás szintjén van a visongásával, hogy báncsák a keresztényeket Csepelen. Mert ez az egész amellett, hogy pállott, középkori inkvizíció szaga van, azt is jelzi, hogy nem tréfadolog, ami alakul a kerítések mögött. Itt nincs az az Isten, amelyik a bigott butaságtól megvédene, és tényleg óriási erőfeszítéseket követel, hogy az embernek ne menjen el a maradék esze is. Ez lesz a feladat az elkövetkező években.

Pünkösdi Fesztivál Gencsapátiban, egy száraz év 2018

Négy nap esőmentes pünkösdi mulatság. Ezt is megértük Gencsapátiban.

Ritka évek egyike lett 2018 amikor a hatalmas gondossággal szervezett fesztivál szárazon megúszta.
További fotók ide kattintva láthatók.


Idén így alakult. Az érdeklődés pedig a programkínálattal arányosan alakult. Hatalmas volt. Jól válogatott fellépők, akikre volt igény a környéken. És a fesztivál feeling ellenére, (azaz hogy az egész területe csak fizető vendégként juthattunk be idén), hatalmas volt a belépő létszám.

A bent uralkodó hangulatról meg nem is beszélve. A buli egy napjára mi is kilátogattunk, és néhány fotóval idézzük vissza a 2018-as Pünkösdi Fesztivál hangulatát.


További fotók ide kattintva láthatók.

A gyilkos, a házmester meg a kupakos

Most, hogy mint azt megtudhattuk, már nem illiberális, hanem kereszténydemokrata állam épül a fejünk felett – a Harmadik Birodalom is szocialista volt, csak nemzeti – mindenki lenyugodhat, és alámerülhet a dolgos hétköznapokba. Az összes marionett teszi a neki rendelt feladatot, hogy olajos legyen a gépezet. Kövér elvtárs például – ha ilyet egyáltalán lehet – még jobban összevonta a szemöldökét, és mindenkit kioktat vitézségről meg illemről, de elsősorban civilizációról, ami így leírva nagyon mókásan hangzik.

Tordai Bence bűne például az, hogy letegezte az istenséget, s mindez a pedellus szemében olyan magatartás, „ami nemhogy a parlamentben, hanem civilizált közösségben sem fogadható el”. Föl kell tennünk azért a kérdést, pedellus úr/elvtárs mit ért civilizált közösségen. Ha spengleri értelemben határozza meg a civilizációt, akkor azt vélhetnők, a széthullás előtti állapot kínjait érzi, ilyet azonban neki nem tanítottak az MSZMP-ben, ahol szocializálódott máig hatóan, és alaposan.

A lökött Oswald szerint ugye, a civilizáció az a kultúra meghaladása, abban értéket már nem hoznak létre, benne az ember elveszíti gyermeki lelkét, és elszabadulnak a démonok. Ez például jól látszik Kósa elvtárson, ő is szügyig tele van rontó szellemekkel, amelyek még április nyolcadika előtt költöztek belé kupakok, disznók, milliárdok formájában, és annyira rettegett tőlük, hogy kapukat lebontva menekült. Most nem szalad, ezt tudatta az újságírókkal, midőn a liftbe ugrott, meg még azt is közölte, Lázárnak becsületbeli ügye kicsinálni Márki-Zayt.

Ez utóbbiból az látszik, hogy kinyílt a csipája nagyon, másrészt meg, hogy totálisan ott van a szeren demokrácia dolgában. Számára olybá tűnik, Hódmezővásárhelyen nem a népek akarata miatt csücsül az elátkozott polgármesteri székben ez a szegény ember, hanem a Soros odavarázsolta. Ez lehet, ha azt a választói döntést, amelyet a saját elcsalt identitásuknál annyira fontosnak tartanak, ott semmibe sem veszik. Persze ez egyértelmű, a Fidesz-en kívül élet nincsen, és a bölcsek köve is örökre náluk van.

Kövér pedellusnál két példány is, mert Tordai ekézésén kívül még arról is intőn szót ejtett: „Nem tudom, a demokrácia vagy a választók döntése ellen tiltakoztak-e a kormányfői eskütételtől távol maradó ellenzéki pártok, az azonban látszik, hogy ezek a pártok semmit sem tanultak saját kudarcukból, és a demokrácia tiszteletéről sem sajátítottak el új tudást.” Én nem tudom, milyen új kutatási eredmények születtek a demokrácia tudományában, mert ez az idea pár ezer éve stabilnak tűnt. Ám lehet, ez az illiberális jelző mindent új alapokra helyezett.

Ebbe fér bele a keresztes háború Márki-Zay ellen, aki semmi jóra nem számíthat, ha Lázár új életre kel, márpedig nyiladozik a rókaszeme, akárha zsebünkben a kés. Hogy mi lesz itt, arra Lázár egy korábbi nyilatkozata utalhat, ezt mondta ugyanis: „Viccesen mondhatnám, hogy akik ismernek, halk, de hatékony gyilkosnak tartanak.” És ezt el is hisszük neki. Hódmezővásárhelyen tehát el fog indulni az úthenger, igaz, lökött vagyok, már robog, csak ez a Lázár is felszáll rá masiniszta sipkában.

Nincs messze az idő, amikor létében kérdőjelezik meg a polgármestert, és megpróbálják lelökni a lapos Föld peremén. Nem lesz kegyelem. Kövér elvtárs is kijelentette, nem változtat fegyelmezési módszerein, így Hadházynak is annyi lesz. Szerintem örülhet, ha a nyüves lábait beteheti a Parlamentbe, hiszen a pedellus kijelentette: “Nem lenne itt semmi keresnivalója, egy normális demokráciában, ahol érvényesülnek a közösen elfogadott írott vagy íratlan normák”. Így élünk mi Narniában a kabátok mögött.

Hogy mire tartja a pedellus a rajta kívül állókat, ez a mondata is mutatja: „Sokan akkor kapnák fel a fejüket, ha azt látnák, az ellenzék megtanult tisztességesen viselkedni.” Lefordítom, mint Arany Fülemüléjében a bíró, neki fütyöl mindenki. Ezt kell megtanulni az újfajta demokráciáról, amely keresztény, csak kicsit lóg ki a csuha alól a fasiszta pata. Ezek hárman, a gyilkos, a házmester meg a kupakos régi motorosok, ők képviselik az erőt, a szendvicses és a tízparancsolatos miniszter meg az eszet. Mit is mondhatnék erre, csakis ezt: Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!