29. Savaria Floriadae Szombathelyen

Savaria Floriadae immár 29. alkalommal hozza el a tavasz színes, illatos világát, lenyűgöző virágkötészeti csodáit Szombathelyre.

További fotók ide kattintva láthatók.


A Herman Ottó Környezetvédelmi és Mezőgazdasági Szakgimnázium, Szakközépiskola szép múltat tudhat maga mögött e szakmai verseny megrendezésében. Évről évre változik a minőség a kreativitás, a látásmód, a szépérzék, az ügyesség. Van azonban ami nem változik. A lelkesedés a csodás virágok színei illatuk. Ezek a hosszú évek során sem fakulnak meg.
Idén is három feladatot kellett átgondoltan rendkívül ügyesen, gyorsan és szépen megvalósítani a versenyzőknek, akik hét iskolából húszan álltak a megmérettetés színpadára.
Menyasszonyi csokrot kellett készíteni tűzött technikával, majd egy alkalmi ruhadíszt ragasztás, fűzés, viaszolás segítségével, egy már előkészített ruhára, végül jöhetett az igazi „tavaszi virágeső”
egy nyolcvan centiméteres kinyitott állapotú esernyő feldíszítésével.
A feladat érdekes volt az ötletek pedig látványosak, különlegesek.

Ez idő alatt az iskola udvarán a parképítők mérték össze tudásukat.
Az elkészült csodákat április hetedikén értékelte és díjazta a szakmai zsűri. Ezzel az ünnepi ceremóniával megnyílt immár 29. alkalommal a virágkiállítás is, amit szombaton és vasárnap tekinthetnek meg az érdeklődők.

További fotók ide kattintva láthatók.

Eriggy!

Na, emeld föl a segged a fotelből vagy a székről, és indulj. Nincsen messze az a nyüves szavazóhely, kétszáz lépés, három? Már csak egészségügyi okokból is, tudod, a mozgás. Meg a lelked egyensúlya miatt, hogy aztán négy évig ne kelljen azon tépelődni, mi lett volna, ha lett volna. Még csak ünneplőset sem kell ölteni, csak húzz cipőt, és iramodj! Jó, csoszogj, hallgasd a madarakat, nézz bele a Napba, süttesd magad, ezt vártad már november óta, és tessék, itt van.

Aztán, ahogyan haladsz az utcádban, gondolkozz. Ne erősen, csak úgy csapongva, s miközben a lábad elé nézel, hogy ki ne törd a nyakad a porladozó járdán, elmélkedj arról, kinek köszönheted ezt. Meg, hogy a Jolán néni mért törte el itt a combja nyakát, hogy majdnem belepusztult. Hogy mit panaszkodott a kórházra, jobb nem is belegondolni. Annyi baja volt, hogy el is felejtette már a trafikját, amit elvettek tőle, meg a lakását is, amit emiatt meg majdnem.

Gondolj arra, hogy ez a Jolán néni tényleg egy állatorvosi ló, ha meg nem sérted vele. Nem volt elég a trafikja, odaadta az unszolásra a magánnyugdíját is, ami milyen jól jönne most, de nincs. Szegénynek a fia Londonban van az unokájával, meg – magunk közt suttogom csak – az utált menyével, évek óta nem látta őket, leveleznek. Fényképet szokott mutogatni a gyerekről, és olyankor sírogat.

Egyébként is sokat sírkál, hüppög, egyre többet emlegeti a halott urát, aki rendszeresen leveleket kap a nemzetvezetőtől, hogy szavazna rá. Jolán néninek már ereje sincs fölháborodni, ül a farhátja előtt a konyhában, és nem érti, mi történhetett vele. Csöngess be hozzá, vidd el őt is. Vagy a Józsit a mankójával, akinek fél lábon kellett bizonygatnia a bizottság előtt, hogy tényleg rokkant, de hümmögtek erősen.

Gondolj a kisfiúra, akit minden reggel látsz iskolába iramodni, hogy a táska viszi őt, délután meg támolyogni hazafelé. Emlékezz a homlesszre, aki a verseit árulja a piac kapujában, hogy ehessen, vagy a Tóni bácsira a túloldalról, akit mentő vitt el március közepén, mert készült megfagyni a szobája sarkában. Emeld föl a fejed, és nézz végig a nyüves utcán, végig a megalázottakon és megnyomorítottakon, és, ha magadért nem, hát értük.

Vagy, ha ez már megüli a lelket, gondolj inkább helikopterekre, kastélyokra, , szarvasokra, fácánokra, guccikra, stadionokra, kockakövekre meg ilyenekre. Nézz föl a plakátokra, amelyek csak annyit mondanak már évek óta: stop. Gondolj Németh Szilárdra, brr, idézd ide Kósa fejét, pláne, Kövér eszelős szemeit, jujj, vagy akármelyik felkapaszkodott talpas parasztot, jajj, és legvégül a vezérüket, óistenem. Na, indulsz már?

Mondhatod Kosztolányival, hogy „…nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem…”, de lehetsz néma indián, aki aztán megszólal, és fölemeli azt a tonnás szart a mosdóban, és belekúrja az ablakba, hogy csak fröcsög, és kigyalogol a szabadságba. Fogd kézen a Jolán nénit, s míg együtt csoszogtok, mesélj neki a csillagokról, galaxisokról, az idő végtelenjéről, hogy lelkében kellően felvértezve azt lássa a fülke-magányban, az élet nem feltétlenül szar, csak, ha azzá teszik neki, és ez ellen tehet is, ha nagyon akar.

Magad pedig, amikor a két rohadt vonalat keresztbe rakod a papíron, csak Semjénre gondoljál, a cinikus képire neki, és nem fogsz tévedni, azt garantálom.

Meggy chutneyval finom igazán a túrós palacsinta

Már régóta a repertoárom része a túrópalacsinta. Mindenki szereti a családban. Általában lekvárral együtt fogyasztjuk. Úgy is jó. Ám most először próbáltam valami különlegeset készíteni mellé. Persze férjem ötletére. Meggy chutneyt. Így lett igazán finom.

Hozzávalók

A túrópalacsintához

500 gramm túró
6 db M-es tojás
150 gramm teljes kiőrlésű liszt
csipet só
kevés olívaolaj

A meggy chutneyhoz

350 gramm töltőtömegű meggybefőtt
1 nagy fej lilahagyma
fűszerek: narancsbors, fahéj
kevés olívaolaj

Elkészítés

A túrót és a tojásokat egy tálba teszem, és egy keverőlapáttal egynemű masszáig keverem.
Hozzáöntöm a lisztet és a sót, elkeverem, míg egynemű masszát nem kapok.
Egy palacsintasütőben kevés olajat hevítek. Alacsony hőfokon, de teljes átforrósodásig hevítem a serpenyőt.
Egy evőkanállal 3 db túrós masszát teszek a palacsintasütőbe, ellapítom.
4-4 percig sütöm mindkét oldalukat, míg aranybarnává nem válik.
Így folytatom, míg el nem fogy a massza.
Nekem 16 db kész túrópalacsinta lett a fenti adagból.

A meggybefőttet leszűröm.
A lilahagymát megpucolom, kis kockákra vágom.
Egy fazékban, kevés olívaolajat hevítek közepes hőfokon.
Megdinsztelem a hagymát.
Hozzáteszem a meggyet, és annyi levet, ami ellepi.
Alacsony hőfokon, 20 percig együtt párolom.
Fűszerezem. Cukrot nem tettem bele, mert a befőttben és a narancsborsban is van cukor, de ha valaki az édes ízeket szereti, tehet azt is bele.
Egy botmixerrel pürésítem. Nem baj, ha kissé darabos lesz.

A túrópalacsintát a meggy chutneyval együtt tálalom.
Jó étvágyat!

 

Seduxen

Mindenkinek azt javasolnám, hogy nyugodjon meg, mert attól megnyugszik. Jól van. Holnap úgyis vége lesz így vagy úgy, különben is, már mindent elmondtak nekünk és mindennek az ellenkezőjét is. Ezért én például nem tervezek plakátokat szaggatni és fideszeseket ütlegelni, mert egyszer úgyis meghalunk. Egyébként is nyilvánvaló, hogy el lesz csalva ez az egész cirkusz, tehát minden hiábavaló.

„…A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok…” – Ilyeneket gondolt Örkény szerint a pogány Süttőfia Süttő, miközben az abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták.

Sőt, drága polgártársak, nékünk az a helyzeti előnyünk is megvan a pogánnyal szemben, hogy túl vagyunk már minden jón és az összes rosszon. Akinek meg kellett hasonlani, megtette úgyis, akinek más sorsot szánt a teremtő, az abba fog belepusztulni. Mindenki elbattyog abba a rohadt fülkébe, és két keresztben lévő vonalat húz a megfelelő helyre, itt pedig futása véget ér.

Maximum még a szomszédját viszi oda a fülénél fogva. De ezzel is legyünk óvatosak, mert még leszakad neki, és kénytelenek leszünk kocsonyát főzni az egyre melegebbé váló tavaszi légben, holott hasznosabb lenne zöldséget zabálva sírni. De mire mennénk azzal is, drága polgártársak, semmire sem, magunk közt szólván. Könnyeinket tehát, ezt a drága nedűt tartogassuk nemesebb célokra.

Tele van a világ ostobasággal úgyis. Tegnap szóba elegyedtem az udvaron az egyik rigóval, aki elfoglalta a jól megszokott helyét a vödör peremén. Elmesélte, nagyon várja már, hogy hőségriadók idején fejest ugrálhasson bele hűsítendő magát, mint tavaly is. De egyfolytában az asszonyra panaszkodott, hogy be nem áll a szája, különösen pirkadatkor ordítozik.

Ezen kívül a korai cseresznyét várja már nagyon, pedig még virága sincsen. Rá is szólt a sün a gödörből, hogy csak ne panaszkodjon, mert mikor lesz az, amikor ő meg almát szúrva a tüskéire mászkálhat, mint hülye mesék rajzain, és ezen röhögtek nagyon. Eközben kinyílt egy pitypang hirtelen, a sün tüsszentett tőle. – Az a kurva allergia. – Csak ennyit mondott, és nem kezdte el szidni a rigó kurvaannyát.

Ettől annyira felbátorodtam, hogy átmentem a piacra, ami hely tele van kedvességgel. Az ismeretlen zöldséges reggel ötkor sem morcos, hanem előre köszön mosolyogva, a cigis már nem kérdezi mit, csak annyit, hány dobozzal, a pékséges árus meg úgy pakolja a kosaramba a tejet meg a kiflit, mintha a jóságos anyám volna.

Az alkeszek is boldogok, mert hozzájutnak a hajnali életmentő feleshez, és mindenki úgy teszi a teremtőtől rámért dolgot, mintha más nem is létezne ezen a világon. És voltaképp tényleg nincs is, ilyen apró örömök vannak, mindig a nagy egészet nézni árt az egészségnek, és fölösleges is. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy örömöt szerzek a sünnek.

Vettem egy almát a vigyori zöldségestől, hogy azzal a hátán futkározhasson, ha annyira ezt akarja. A rigónak cseresznye híján egy csótányt vittem, amely a piac kövezetén menetelt, és azt is köszönte szépen. Azt mondta, hogy nagyon jól esett, de az asszonynak ne szóljak, mert egy falatot nem adott neki. Van bennem férfiszolidaritás, hallgattam tehát igen mélyen.

Sőt, a lépcsőházban ki volt állítva két levél, amelyet valami Orbán Viktor írt valamelyik lakóknak, de már senkinek sem kellett. Odaadtam azt is a sünnek. – Szuper. – Ordított föl, hogy csak úgy rezgett az alma a hátán. – Asszony, asszony, – kiabált még – milyen klafa alom-alapanyagot kaptunk. – Így szaladt vele el, de csak zsörtölődés hallatszott a kesztyűből, hogy: – Már megint idecipelsz minden szart? – Ezt mondta sünné, és vitának nem volt helye már.

Nincs is halál

Mint azt a Kontroll Csoporttól tudjuk az idők kezdete óta, a halál és a hatalom sajátos viszonyban vannak egymással. Ha nem emlékeznénk rá boldogult úrfikorunkból, akkor ide is másolom miheztartás végett, meg, hogy jó legyen, azért:

„…Az értelmed kettős értelem. A civilizáció túltesz az életen. A test repül, a lélek hálni jár. A halál az állam szolgálatában áll. Nem ölt meg senki, de örökre tarkón a kéz. Rákkeltő lettél, gyűlölnek, amerre mész. Mentsd föl magad, mielőtt lenyel a föld. Ártatlan ember vagy, aki már embert is ölt…”

Mindezt akkoriban mesélték el a megvadult magyar fiataloknak, amikor miniszterügyök úr még a KISZ kebeléből védte a keresztény hitet meg a kultúráját, ami már akkor sem volt neki. Ennyit arról, hogy ki zavarta ki az oroszokat, meg, hogy ki volt forradalmár Kádár apánk III/III-asai ellenében.

Azóta baromi sok víz haladt tova a Duna medrében, olykor koronákat ringatva magán, ami azt is jelezte, hogy a szabadság kósza fuvallata, amely megérintette egy röpke időre a tépett fülű magyar proletárt, el is ingott, tovaszállt, midőn miniszterügynök úr kezdte úgy vélni, hogy ő szarta a spanyolviaszkot, a hülye magyarok meg el is hitték neki. Ennyit a rendszerváltásról.

A Kontroll Csoportnak azonban máma is igaza van, a halál nem csak az örökké épülő szocializmusban, hanem most, a bimbózó fasizmusban is – amely egyre inkább a nácizmusra hajaz – az államot szolgálja a lehető legváltozatosabb módokon.

Sajátos szimbiózisban van ez a kettő, ezen belül pedig a hatalom bitorlói hol tagadják, hol meg kihasználják halál-cimborát, mikor mit kíván az aljas céljuk. Viszont nem komilfó Istent játszani, és nem csak liturgikus meg dogmatikus, hanem esztétikai és etikai okok miatt sem. Ilyen cafrangokkal viszont miniszterügynök úr és kiszolgáló személyzete egyáltalán nem foglalkozik, midőn kimeredt szemmel és csikorgó fogakkal haladnak a nácizmus felé vivő biztos úton.

A halál és ők például antagonisztikus ellentétbe kerültek szerdán, amikor is a Magyar Szociális Fórum tájékoztatta a bamba közvéleményt arról, hogy a mögöttünk hagyott télen kétszáz honfitársunk fagyott meg. Ezzel az egyszerű közléssel azonban kihívták maguk ellen a fasiszta sorsot, és a szomorú valóság bemutatását „gyalázatos firkálmány”-nak, „hazugság”-nak, „liberális maszlag”-nak minősítették, őket magukat pedig „hazaáruló”-nak nevezték, és úgy vélték, „ugyanott a helyük, ahol a Duna-parti cipőknek”.

Így indul útjára a Fradi pályán is folyton zakatoló vonat, amelynek ritmusát Kubatov, listatulajdonos elvtárs szabadult gyilkosa vezényli, miközben meg Dávid Ibolya nem ért a focihoz, de elszabadult csak a képzeletem.

Csak annyit akartam megmutatni, hogy halál elvtárs olykor-olykor kínos bír lenni, mert fityiszt mutat annak a hazugságnak, hogy ez a világ a lehetők legjobbika. Hogy a kórházakban is hullnak a népek, mint a kajla legyek, az is csak kitaláció és bolsevik propaganda. Én is büdös komcsi vagyok, amikor azon csodálkozom, hogy apám, midőn a kórházban meghalt – ami vagy igaz ugye, vagy nem -, mért volt olyan sárga, mint valami takarmánytök.

Ez a rikító szín az én olvasatomban kósza szepszisekre utal, a kórházéban meg nem, de, hogy kinek lehet igaza, azt úgyis csak miniszterügynök úr tudja attól függően, hogy melyik változat tartja meg őt a hatalmában.

Olyankor például egyáltalán nem létezik halál, amikor reá kell voksolni. Holtak hosszú serege áll sorban például, hogy csontos kezeivel reá tegye azt a nyüves ikszet, így tehát nem is Ady, hanem Orbán menetel a halottak élén. És most tényleg én kérek elnézést a felelőtlen morbiditásért, pedig csak annyi a bűnöm, hogy tükröt tartottam a NER elé, és nem tehetek róla, ha ferde a képe.

Különben is rohadt jó a megmurdelt polgártársaknak, mert miniszterügynök úr emberséges rendszere mindenkinek kegyesen megengedi, hogy elkaparja saját magát, ha nem bírt élni az elébe táruló végtelenséggel, és annyit is ért életében, halálában meg pláne.

Mindeme örömök után testvéreim az úrban, leljünk közösen vigaszt Mary Elizabeth Frye keresetlen soraiban, amelyeket ő az itt maradóknak óhajtott nyújtani. Addig tegyük, míg le nem nyúlják ezt is, és pártszlogen lesz belőle. Bár belenézve mondjuk Németh Szilárd bamba, agytörzsi tekintetébe, ettől nem igazán kell tartani, de azért mégis. Vigaggyunk tehát:

„Ne jöjj el sírva síromig,/ Nem fekszem itt, nem alszom itt;/ Ezer fúvó szélben lakom,/ Gyémánt vagyok fénylő havon,/ Érő kalászon nyári napfény,/ Szelíd esőcske őszi estén,/ Ott vagyok a reggeli csendben,/ A könnyed napi sietségben,/ Fejed fölött körző madár,/ Csillagfény sötét éjszakán,/ Nyíló virág szirma vagyok,/ Néma csendben nálad lakok./ A daloló madár vagyok,/ S minden neked kedves dolog./ Síromnál sírva meg ne állj;/ Nem vagyok ott, nincs is halál.”

Szánalmas

Most, hogy Orbán et. már a világmindenség minden ojjektumának és organizmusának mindent megígért, mindenkit megfenyegetett és mindenkit megalázott, mivelhogy célegyenesbe ért a népek szédítése és herélése, amelyet valami furcsa eufemizmus miatt kampánynak neveznek, egyszerűen elfogyott a muníció.

A lankadni készülő figyelmet és a fogak csattogtatását azonban szinten kell tartani, mert még elvonási tünete lenne az orbán-alkoholistáknak, ezért ez a mi vezérünk becsúszott a sparhelt alá, kantáros rövidnadrágot öltött, és egy dagadt óvodás minden panaszával csak annyit visított a világba: „El akarják venni a hazánkat.”

És senki nem kérdezte meg tőle egy jóságos dadus jámborságával, hogy mit, aranyom, és ki a rosseb? Ez délelőtt volt, hogy miden magyarok megtudhatták a fenyegető világvégét, aztán este a Barca meccs szünetében, az egy perc gyűlöletben megint, és utána meg újra, amikor aludni térne az ember, de nem hagyják csakazért sem.

Ekkor pedig, végleg elgyötörve megtaláltam a jelzőt, amelyet évek óta kerestem, midőn napra-nap, karácsonykor, szilveszterkor, vasárnap meg napsütésben, esőben és mennydörgésben, reggel meg éjjel vizsgálgattam a nagy nyilvánosság előtt, ki ez az alak, és most rájöttem a lényegére: szánalmas, szerencsétlen kókler.

De nem a szótári jelentésében szánalmas, hogy sajnálkozó, részvétteljes indulatot kelt, amely az embert könyörületre gerjeszti, hanem az élénk gyűlölet után visszamaradt legyintő megvetés formáját éleszti föl, amely azonban teljesen megüli a lelket, de egyúttal megadja a tisztánlátás áldását is, ha el nem borít teljesen az undor.

Persze nem Antoine Roquentin bácsi tehetségével, aki fizikai tüneteket produkált egy szaros papírdarab, egy göcsörtös fa vagy lila hózentráger láttán, öklendezve és haldokolva. Ilyen tehetséggel nem áldott meg a jóisten, a felismeréssel viszont igen, hogy ez a ripacs annyit is ér, mint egy málladozó füzetlap, ahogyan a szemünk láttára esik szét atomjaira.

Csak rá kell nézni a rosszul szabott öltönyeire, növekvő hasára, amely azt mutatja, hogy képtelen parancsolni magának, a szája széle nyalogatására, meg a tébolyra a szemében, és tényleg helytálló a jelzőnk, miközben ő Európa-formátumú alaknak képzeli magát, pedig csak a csőcselék elcseszett vezére. Azé a hordáé, amely nyomorult életében más örömöt nem lel, mint, hogy leboruljon a ripacsból faragott szobra elé.

Ez is elporlad aztán, mert semmi más nem lesz, mint lábjegyzet történelemkönyvek dohos lapjain, rossz és lidérces emlék. De most még itt áll előttünk, de már úgy, mint a meztelenre vetkőzött beteg az orvosa előtt, olyan kiszolgáltatottan, és mégsem érdemel irgalmat egy szemernyit sem.

S mivelhogy vasárnapra nézvést mindenkinek a lelkében eldőlt már minden, a magam részéről azt javaslom az egészség megőrzése érdekében, hogy szíveskedjenek zenét hallgatni, madarakkal barátkozni, vagy egy hangyát nézegetni nagyító alatt, aki sokkal jobban megérdemli a figyelmet, mint ez a hisztiző, szerencsétlen, szánalmas kis pöcs.

Hitetlenek

Bayer Tagkönyv elvtárs meghasonlott, és odahagyja a felekezetét, amely a – szerinte – bűnökkel terhes evangélikus egyházhoz tartozik. Nehéz dolog az ilyesmi. Izzadt, átforgolódós éjszakák után dönt úgy az ember, hogy Isten egy másik arcát vizsgálódja élete földi szakaszának hátralévő részében, és általában nem ad hírt róla vásári kikiáltó módján, hiszen arról vall egy ilyennel, hogy eddig tévúton járt. A kárhozatén, mondhatni.

Mesélhetnénk arról is, hogy Tagkönyv elvtárs elveszítette a kegyelmet, ugyanis eddigi hite, ha volt neki olyan, arról szólt, hogy az ember nem a jó tettei, erkölcsei miatt, még csak nem is hite miatt üdvözül, hanem egyedül Isten kegyelme miatt. Az ember ezért semmit nem tehet, de felismerheti, ragaszkodhat hozzá, ez a hit. Sőt, Luther számára maga a hit, amivel megragadjuk ezt a kegyelmet, az is Isten ajándéka, nem az ember hozza létre magában.

Ha innen nézzük, Tagkönyv elvtársat elhagyta az ő Istene, útra kelt hát másikat találni, és ez csudálatos mese lenne, ha így volna. Tagkönyv elvtárs azonban nem forgolódott álmatlanul és tépelődött a hit nagy kérdésein, hanem fellázadt, mert az egyháza emberi arcot mutatott, amikor a propaganda rádióban a harkai lelkész Húsvét kapcsán arra figyelmeztetett, hogy senki ne higgyen a rasszista gyűlöletkeltésnek, amit pedig Tagkönyv elvtárs oly igen nagyon kedvel.

Az általa megszokott nívón ki is nyilvánította, hogy „egy hülye pap, egy gazember pap szavaival nem lehet azonosítani egy egész egyházat”, de az ilyenek, mint Fabinyi Tamás püspök és az olyan lelkészek, mint Mesterházy Balázs nyíltan megtagadnak mindent, ami neki fontos. Tagkönyv elvtársnak tehát nem a jóisten, hanem a tutulás a lényeges, s ezt most a katolikusok közt véli meglelni. Talán igaza is lehet, elnézve a klérus jelenlegi állapotát.

Tovább csavarva a történetet, az is kiderült, hogy Ferenc pápa nem az ő pápája, mert az igaz hitet a falusi plébánosok hordozzák magukban. Perszehogy, mondhatjuk, hiszen – a tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – ők azok, akik szorgalmasan prédikálják nem Isten, hanem Orbán igazságát, terelgetve a bárányokat a NER felé. Ilyen alapon tehát az igaz hitet Tagkönyv elvtárs nem szívének mélyén, hanem voltaképp a falusi kocsmák dülleszkedőjében keresi, és valljuk meg, habitusának ez éppen megfelel.

Tagkönyv elvtárs a hitet összekeveri az agitálással, kocsmának hiszi a templomot, ahol a saját nyomorúságát ordibálhatja, a pap pedig, vagy a lelkész – gusztus szerint – nem kapocs Istenhez, hanem kampányelem. Mert a katolikusok tudják, kire kell szavazni, mint ugyane propaganda adásban Húsvétot hazudva a szájukból elhangzott. Következésképp a Bayer-félék az ő istenüket leginkább a Cinege utcában találják, ha máshol kutatnak utána, az hazugság.

Bayer Tagkönyv egyáltalán nincs egyedül az ő kirakat-hitével, amit a hatalom akarása és az aranyak csörgése jellemez leginkább. A főnöke, vagy imádottja is egy huszárvágással jutott el a csuhások térdre ordítástól a hitet védő keresztes lovag szerepéig, párttársai pedig egy lendülettel iramodtak az MSZMP párttaggyűléstől a fogatlan vénasszonyok közé ostyát várni az első sorba. Az ilyesmit túlélési ösztönnek hívjuk, de leginkább alja-mocsadék habitusnak, amivel jócskán fel van szerelkezve a báránybőrbe bújt farkashorda, fidesz, sőt kdnp néven.

Egészen profánul szólva: kurválkodnak a hittel, amivel engemet ugyan nem, de a misén vernyogó Bözsi nénit keményen átverik. Ha megengedem, hogy létezik az ő Istenük, akkor ezért úgyis a pokol tüzén fognak pörkölődni, ami igazságtételnek elég késő, de még ennyi megnyugvásunk sem lesz. Ezek ugyanis dőzsölve haligalizzák végig az életet, és ugyanúgy csupasz seggel hanyatlanak a végső enyészetbe, mint azok, akik nagy naivan azt hitték, a földi szenvedéseknek meglesz a túlvilági jutalma, aztán cseszhetik.

Mivelhogy ez minden bizonnyal nem így történik, megváltás az nem lesz, hiába várja az ember. Ki fog röhögni tehát még a végén is? Csakis a tolvajbanda, ki más. Nincsen igazság a földön meg az égben, de ezt úgyis tudta az Isten kisemmizett gyereke. Vagy nem.

Húsvét hétfő a Vasi Skanzenben

Szombathelyen két helyszínen is húsvétolhattunk a kicsikkel.

A hétfő igazi csodaszép napsütéssel kényeztetett, így aztán a vágy hogy szabadba szaladjunk egyre jobban eluralkodott bennünk.
További fotóim ide kattintva láthatók.


Az Arborétumban és a Vasi Skanzenben is ünnephez kötődő programokkal várták a családokat, gyerekeket. Idén a múzeumfalu hangulatát mutatom be fotókon. Az érdeklődés hatalmas volt, hosszasan kígyózó sor fogadott már kezdéskor, 14 órakor.

A bent fellelhető programok közt húsvéti népi játékok, kézműves foglalkozások, nyuszisimogatás és etetés, tojásba dobás, tojás gurítás domboldalon, tojásdíszítés, tojásterelgetés, Ziránó bábszínház és sok sok más érdekesség.

A vásárosok pedig kedvesen mutatták be a hímes tojások készítésének technikáit.

További fotóim ide kattintva láthatók.

Van-e nálatok tükör?

Most, hogy a kínai műhold is lepottyant a levegőégből, Orbán sonkája meg elfogyott, és a legények is magukhoz tértek a locsolás valamint a házi főzésű együttes amortizációjából, nézzünk körül valami mókás helyen, és itt van nekünk mindjárt Magyarország, amelyben egészen elképesztő dolgokat adnak elő nekünk a porondon.

Azért jó, hogy van nekünk ez az Echo Tv, mert ezen rendszeresen tartanak gyűlölet félórákat meg szellemidézéseket, akkor is, amikor más csatornákon Orbán épp locsolja az unokáját, hogy megmutassa a híveknek, nem is igazán Isten ő, csak, ha nagyon akarja. Valamint, hogy egyszerre számtalan helyen képes ott lenni, és így, megsokszorozódva terjeszteni a kórt.

Az echós szeánsz záró aktusaként az ötös számú tagkönyv sunyiszemű tulajdonosa föltette a végső kérdést a hadba indulás előtt mintegy: – „Mi a teendő? Mit tudunk tenni? Miben tudunk segíteni?” – Mintha leharcolt mesékben a züllött szellem a palackból kérdezné a bamba főhőst: – Mit parancsolsz édes gazdám? – Éppen úgy.

És ezen a Bayeren látszott, hogy bármely elébe kerülő jámbor libsi belét képes lenne kiontani, habzó szájjal tapodni rajta. És a foglalkozás ezzel be is teljesítette célját. Előtte azonban még meg kellett alapozni a katarzist, felemlegetve a dicső harminc évet, amelyet az egyik a pártlaptól, a másik a KISZ kebeléből érkezve járt be eléggé sajátos módon.

Harminc év nagy idő, elhasználja az embert, a hasa megnő, a füle lekonyul, és, ha részeges bölcsész a delikvens, akkor olyan hatalmakhoz fordul, mint Füst Milán például, és az ő szájával mereng el a világ ostobaságán, midőn így von mérleget:

„…Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé…”

Az ilyen sorok adják meg a kellő érzelmi töltést, hogy jó nagypapa módján, hintaszékben lóbálózva, pokróccal a térden azért néha mérleget is vonjon, mondjuk épp József Attila kegyetlenségével:

„…Talán eltünök hirtelen,/ akár az erdőben a vadnyom./ Elpazaroltam mindenem,/ amiről számot kéne adnom./ Már bimbós gyermek-testemet/ szem-maró füstön száritottam./ Bánat szedi szét eszemet,/ ha megtudom, mire jutottam…”

Ez azonban olyan létállapotot föltételez, hogy az ember olykor tükörbe is néz. Lehet, ezt Orbán is megteszi, ám csupán hófehérkei üzemmódban, mint a gonosz, aki arra használja, hogy meglássa benne az ellenséget, akit el kell emészteni, hogy ő legyen a legszebb.

Ha belenézne abba a kurva tükörbe, akkor például 1992. február 8-án látná magát, amikor a pártját bevitte a Liberális Internacionáléba. Ma már tudjuk, hogy nem a gusztusa lökte oda, hanem a hatalmi ösztöne, ez pedig olyan inga, amely mára annyira kilengett az ellenkező irány legszélére, ahonnan már egyáltalán nincsen visszaút. De fölösleges ragozni itt a színeváltozásait.

Érdemesebb megnézni, hogy mit lát ő abban a tükörben, és mit ád a teremtő, ezt: „Úgy nézünk ki, mint egy saját lábon álló, tisztességes, becsületes ország.” Ebből is kitetszik, amit csak sejtettünk, de ma már bizonyos, hogy miniszterügynök úr tényleg teljesen függetlenítette magát a való élettől.

Ha volna fingja arról, mi folyik az országban, akkor azt is tudná, hogy a saját lábon állás csudálatos ideáját épp annak a kölöknek a jó édesanyja tette szalonképtelenné, akivel pont ennek elhangzásakor a fűben hancúrozott, tehát az unokájának a szülője, aki Darwin szerint a lánya kell legyen.

Ezen kívül, hogy birodalma még tisztességes és becsületes is, ez megint érdekes megállapítás, mert akkor ezek szerint épp ő nincsen benne. Rohadtul kéne hát az a tükör, amiben tényleg meglátná, hová jutott, ilyenje azonban a stadionra néző konyhájában nincsen neki. Saját erőből soha nem is lesz, így a választópolgár felelőssége, hogy vasárnap meglepje eggyel.

Még hat nap, és lehet vinni neki.

Fajtiszta Szent Erzsébet

Mielőtt a templomjáró népek karóba húznának, felnégyelnének, és más kellemesen válogatott módon óhajtanának elveszejteni, mert gyalázom a hitet, arra kell fölhívnom a figyelmet, hogy nem én vagyok a bűnös, hanem egy számomra ismeretlen plébános úr, vagy sekrestyés bácsi, akinek az a feladata, hogy a megszentelt ház oldalán lévő falragaszokkal csábítsa a tévelygő bárányokat a plébánia programjaira.

Én csak értelmeztem, amit a faliújságjukra enyveztek, viszont azt a következtetést is levontam húsvét szentséges napján, hogy nem szabad nekem a barlangomból napvilágra jönni, mert minden bokor aljában találok megéneklendő dolgokat, és alapvetően nem azért, mert kötözködős fajta volnék, hanem, mert a jelek szerint a gondolkodás Füst Milán-i módon szenvedélyes szükségletem nekem, csessze meg.

Ott bagózgatok tehát a friss tavaszi szélben a templom oldalánál álló padon, hogy a hideg kellőképpen átjárja amúgy is sajgó csülkeimet meg ízületeimet, és olvasgatom a fölhívásokat, hogy mi mindennel óhajtja az egyház gondozni a választópolgárok lelkét. Van itt minden, nyári napközis tábor, házassági tanácsadás, sőt (sic!), szülésre való felkészítés is. Aztán a papírrengetegből kiemelkedik egy nemzeti színű szalag, ami szintén reklámoz valamit.

De őszintén meg kell gyónjam, fingom sincs, mi lehet az, mert az első sornál elakadtam, leesett az állam, tisztesség ne essék szólván. A nagy magyar színek közt így kezdődött a szöveg: „Száz százalékban Árpád-házi Szent Erzsébet…”, amitől hirtelen a piacra materializálódtam, vagy böszme reklámok világába, ahol úgy hívják zabálni a bambákat: „Ha marha vagy, legyél száz százalékig marha.” Ilyen terhekkel megverve iramodtam megfejteni, mit akart mondani a költő ezzel a fajtiszta Erzsébettel.

Mert másképpen ezt a szöveget értelmezni nem lehet, akármennyire is nem ez volt a plébános úr vagy a sekrestyés bácsi szándéka. Fiatalos lendülettel trendi óhajtott lenni, kikacsintani mintegy a penész alól, és beállni a miniszterügynök úr által meghirdetett monolit nemzetállam és mással nem keveredő magyar vér vonalába, mintha a komondorját simogatná ez a szerencsétlen. Arra jutottam, hogy a Nagy-Magyarország térképpel takarózó, a globális libsik, meg a minden buzikat megvető hívők lettek itt megcélozva ölég szerencsétlen módon, de a korszellemnek megfelelően.

Ebből a száz százalékos Erzsébetből az is következik, hogy már a szenteknél sem mindegy, hogy ősmagyarok-e, vagy olyan migráncsokkal kevert egyed az illető. Ez az a vonal, amely ma azzal szórakozik, hogy az Árpád-házi csontok azok nem finnugorok, hanem árják, meg ilyesmi agymacskák. Egyébként az Árpád-házi királyok mindig külföldi feleségei révén a magyar uralkodók génjeiben minden generációval egyre több nem-magyar, német, francia, olasz, orosz, lengyel, kun, görög és más elem jelent meg, az utalványos szent meg pláne ilyen.

Erzsébet olyan kurvára volt magyar, hogy, mint az ismeretes, Merániai Gertrúd volt az anyukája, amikor pedig a hites ura meg keresztes háborúba indult, akkor ő gardírozta Türingiát. Innen is van, hogy Türingiai Szent Erzsébetnek is nevezik, sőt, miután tizennégy évesen férjhez ment oda messze, egyáltalán nem foglalkozott a szülőföldjével. Innen nézve mindegy, hogy száz százalékban Árpád-házi vagy nem, ugyanolyan világpolgár volt a XIII. században, mintha most járna a CEU-ra.

Föltehetnők azt a kérdést is, hogy akkor például Aragóniai Erzsébet, aki szintén Árpád-házi volt, mert II. András dédunokájaként, sőt, a mi Árpád-házi szent Erzsébetünk nagyunokahúgaként lett Coimbra védőszentje, hogy ő a szombathelyi plébános olvasatában kevésbé száz százalékosan Árpád-házi-e, vagy mi a rosseb, hogy mi van itt. Hogy ő kevésbé szent-e attól, hogy a spanyolokat istápolta, ez a miénk viszont a németeket. Nehéz dolgok ezek, főleg így kampány idején.

Viszont a plébánosoknak is van felelőssége. És nem is arra gondolok igazán – arra is, persze -, hogy a szószékről nem agitálunk mindenféle hülyeséggel, hanem ilyesmikre is, hogy baromságokkal meg nem szédítjük a nagyérdeműt. Mert a zaklatott lelkek könnyen eljutnak a magyarkodásban odáig, hogy Turul-háznak nevezik ezt az árpádost, kizárólag rovásírásos irodalmat olvasnak, és megtalálják a szíriuszi őshazát. Enélkül is elég nagy a gebasz ebben az országban, fölösleges tetézni. Ennyi.

Na, induljatok locsolni, vagy fogadni a legényeket. Ennek van a napja máma, nem nekem.