Szorgos népünk győzni fog

Akkora a siker megint, hogy beleremegnek a bércek. Mint tegnap operálós törzsünktől megtudtuk, csak itt, csak most és csak a kipcsakok izolálták a vírust, és jó esély mutatkozik arra, hogy nemzetünk, bár cudarul bántak vele Trianonban, mégis megmenti a világot. Ehhöz képest izolációs jelentést máshonnan már februárban kaptunk, azt is hallani, hogy már készül a vakcina. Összevissza beszél mindenki mindent, miközben az olaszok hullanak, akár a legyek, mint mi is hamarost. Azt azonban a vén Európában egyedül minálunk nem árulják el nekünk, hol vannak a betegek, mennyire azok, és mért nincs szájmaszk, ha a szlovákoknak viszont adunk. Ilyenek.

Káoszos a dolog, miközben a hadsereg arról ábrándozik, hogy cégek irányítását veszi át, s ha Németh Szilárdon fog múlni, az összes vagy görög-római tankot, vagy velőspacalt fog gyártani, aztán jó lesz nekünk. Reggel hétkor már nem lehet kiflit kapni, csirke lesz viszont elég, és trianoni emlékmű is. Születik egy bazi nagy gödör, meg még egy másik obeliszk, most pályáztatják, ez az Emmi gondja, nem ám a veszedelem. Máma volt a boltban kifli, ellenben az eladók maszkban voltak. Ez derék, de az egyik úgy köhögött, hogy majdnem behorpadt a háta, majd udvariasan megkérdezte, mit parancsol a kedves vevő, és adott neki. Ebből is kitetszik, nem vagyunk mi ilyen vírusos élethez szokva.

De a jóisten segedelmével belejövünk, mint a kiskutya az ugatásba. S róluk jut eszembe, egész tévéműsorok szólnak arról, ők hogyan sétáljanak vírus idején, hová vigyék a gazdájukat, hogy életben maradjon nekik. A gazda viszont nem a betegségbe pusztul majd bele, hanem éhen veszik, mert nem lesz pénze. Egy tavalyi felmérés szerint, bár a NER szerint mindenkinek tízmilliója van otthon, ennek ellenére szorgos népünknek annyira nincs megtakarítása, hogy jövedelem hiányában egyharmaduk egy hónapig sem húzza ki. Normálisabb országokban már most kormányzatilag gondoskodnak az ily módon bajba jutott embertársukról, itt az a fontos, hogy több mise legyen a tévében.

Lesz, meg lehet nyugodni, mint ahogyan sportsikerektől is hangos lesz a doboz. Mivelhogy élő sportesemény nincsen egy darab sem, ezért bejelentették, hogy a közelmúlt és régmúlt hatalmas győzelmeit vetítik. Ma kezdik. Ez is legalább annyira alkalmas a köldöknézésre, mint Trianon, megóv attól, hogy szembe kelljen nézni a valósággal, ami elég kiábrándító. Állnak le a gyárak, fuldokolnak a vállalkozások, megy gajra a gazdaság. Hozzáértők átmeneti, de azonnali, ráadásul tetemes adó-, és járulékcsökkenést javasolnak, de, gondolom ez is csak politikai hangulatkeltésnek minősül, mint az orvosi kamara javaslatai, hogy ki ne pusztuljon a magyar.

Viszont ilyen Kovács szóvivőktől hangos az éter, s őt legtalálóbban tán Tóta W. kolléga írta le, mint terjedő húgyfoltot a kormány gatyáján. Mások más metaforával föstötték le őt karakánul, de ennél a plasztikusnál maradva ugyanez alkalmazható mind az összesre, akinek most is a pofája jár csak politikai megfontolásokból. Akik csak azt nem veszik figyelembe, miközben futják az ámokot a szemünk előtt, hogy a vírus nem vizsgálgatja, hogy szóvivő az ember, utcalány vagy miniszterelnök, egyként dögöleszt meg mindenkit. Toldi vagy nem Toldi, hull előtte sorban Arannyal szólván, amivel a költő arra utalt, hogy hőse cseszheti az erejét, ha más veszedelemmel áll szemben, mint egy másik lovag.

Miként operálós törzsünk és nemzetünk más nagyjai is rájöhetnének a vész sokadik napján, hogy nem az őket kérdező újságírók az ellenségek. Orbán meg arra, hogy nem a migráncsok, illetve arra is, hogy ez nem az az idő, amikor szavakkal győzni lehet. Orbán eddig se volt egy Vejnemöjnen, mert kipcsak volt, nem tudta leénekelni a csillagokat az égről, csak kappanhangon ordítani, ami viszont mostani szorult helyzetünkben kevésnek mutatkozik. Szorgos népünk ugyan a végén győzni fog, viszont akkor ott áll majd előtte a kedves vezető csupaszon, számonkérhetően, hogy mit is tett, amikor csapkodott az istennyila. Úgy tűnik, már most is félig lent van a gatyája.

Az oroszlán szaga

Az a baj, hogy online nem lehet rántott húst enni. Illetőleg virtuálisan keresztülvihető az aktus, ám ettől még éhen döglünk, mint ahogyan a pornó nézésétől sem esünk teherbe, és a számítógép sem tud szerelmes lenni Juliskába. Ebből az következik, a szingularitás, ha lesz, nekem nem kell – igaz, veszély sem fenyeget, hogy megérem –, mert kinek hiányzik az, hogy a sóhajtásom drótokban száguldozzon és kamera-szemmel nézzem a naplementét, a virágillatról nem is beszélve, amit szeretek a mostani hatalmas orommal szagolni. Robotorról meg még nem is hallottam.

Az ember organizmus, tehát biológiai lény, s ha mint most is, ebbéli létezése veszélybe kerül, akkor teljesen vége van, illetve újra kell definiálni, mi is az ember. Mert, ha a vész elmúlik, teljesen más lesz a világ, ez bizonyos. A Fővárosi Nagycirkusz arra jutott, interneten közvetíti az előadásait, de én nem tudom, milyen lehet a nézők nélküli manézsban, hogy annak mi értelme van, s mi élvezet akad képernyőn nézni a cirkuszt, amihez hozzá tartozik a trágya szaga, meg az oroszlán fogai közt rothadó húsé. Ezek az élet kipárolgásai, ha ugyan a halálból fakadnak is.

Mint ahogyan a hinduk – és sok mások – szerint a halál nem az élet ellentéte, hanem annak része mint az újjászületés kezdete, de most nem húsvéti körmenetet tartunk, hanem arról gondolkozunk, van-e értelme a robotszerű létnek. Más szemszögből pedig, hogy mi lesz a veszélyhelyzet múltával. Persze még az sem tudható, meddig tart, sőt, hogy elkezdődött-e igazán, mert még az sem világos sokak számára sem, hogy a jelek szerint az emberiség története új szakaszába lép épp ebben a pillanatban. Benne a kipcsak-magyaroké is, csak a kedves vezető ezt képtelen észrevenni.

A civilizáció megmarad, a kultúra viszont lekopik rólunk, mert az embernek fontosabb, hogy legyen áram a drótban, mint egy könyv a kezében. A színházak már rég zárva vannak, míg a kocsmák nyitva háromig ma is, éhséglázadásról már hallottunk, költők forradalmáról még nem. A test a legtöbbször legyőzi a lelket, most is épp ez történik, csak bele sem gondolunk. Tegnap reggel nem nyitáskor mentem át a boltba szokás szerint, hanem fél órával később. Már nem lehetett kiflit kapni, ami azt mutatja, hogy a vírustól nagyon jó étvágya lesz a népeknek.

Vagy pedig észérek szokás szerint. Ám most arról írnék inkább, hogy milyen lesz a virtuális élet, mert, mint kitetszik, cirkuszt, meccset, misét, színházat és matekórát is lehet közvetíteni a tévében meg a számológépeken, csak az, aki nem ismeri az élet ízét, így mire jut, azt senki sem tudja. Mókásnak tűnt negyven évvel ezelőtt, amikor a városi kölök unokaöcsém a bolti (magozott) meggykonzerv majszolása közben felkiáltott, hogy jé, ebbe meg elfelejtettek magot tenni, ami arra utal, hogy milyen könnyű elszakadni a valóságtól. Pedig akkor még internet sem volt.

Ha most a népek rájönnek arra, mindent – a kiflin kívül – megkaphatnak a képernyőn keresztül, pár hónap múlva újra kell értelmezni a színház, mozi, koncert, könyvtár funkcióját, mert netalán teljesen leszoknak ezekről. Nem biztos, de lehet és valószínű. Viszont ebből fakad, hogy aki uralja a kommunikációt, amit ma még sajtónak nevezünk, de már rég nem az, soha nem látott hatalom birtokosa lesz, és ebben ez a tragédia, nem a meggymag. A mostani járvány ezért éles cezúra, mert egy kis lépés a szingularitás és hatalmas a totalitárius rendszer(ek) felé.

Soha könnyebben nem lehetett manipulálni az egymástól is elkülönített embereket, akiknek az lesz a valóság, amit a gépek mutatnak. Akinek meg gépe nincs, reszketve ül majd a barlangjában, hogy mikor jön érte a lúdvérc, a rézfaszú bagoly vagy egy striga. Nagyon könnyű visszakerülni a középkorba, vagy még annál is távolabb, az elemi ösztönök világába, mikor is egy velőscsontért kőbaltával tosztuk fejbe a szomszédot. A technikánk – itt-ott – már XXI. századi, viszont ha emellől kikopik a kultúra, akkor nem a gépek lázadása vet véget az emberiségnek, hanem saját maga. – Ezért szeretjük a szarszagot.

Egy óvodás naplója 12. – Karantémum

Asznonta az Ibojnéni a tennap, hogy nem tudhassuk jönni-e kell a zoviba majd, mer lehet, hogy karantémum lesz a korona miatt. Nem tudom, mi az a karantémum, a nagyim szokja mondani, hogy krizantémum, az valami virág szok lenni a temetőbe. Akkor nem kell jönni a zoviba, mer virágot viszünk a temetőbe a korona miatt, nem tudom. Aszt tudom, hogy félni kell a koronátó, a Pityu föl is tett eggyet a fejire, még a karácsonyró maradt, amikor tömjént hosztunk benne a kisjézusnak, ijen pappírkorona. Aszt tette föl a Pityu, monta, hogy kakukk, a Kisböske meg sírt.

Mongyuk, ez nem érdekes nagyon, mindig orditt a Kisböske, azér is, mer emaradt a zünnep, és nem tudott huszárlány lenni, pedig akart nagyon, táncút meg énekűt amikor gyakorót, de emarad. Azér marad e, mer nem gyön a képviselő bácsi a korona miatt, aki vitt minket migráncsnézőbe meg labdát szokik hozni meg imakönyvet. Szóva nem gyön, a Kisböske nem tud huszárlány lenni, ezér orditt. Aszt nem tudom, a képviselő bácsit mér zavarja a korona, nem jó a fejire vagy mi van, meg, hogy ezér majd mér nem köll jönni a zoviba majd, aszt se tudom.

A zanyu nekiát venni konzervot, cukrot meg lisztet, tésztákat meg olajt. Mintha óriásnak akarna sütni sütit, vagy az egész telepet etetni. De mindenki vásárót, az összes emberek lisztte a hónuk alatt mentek, hogy ez is a korona miatt. Az apu meg borokat vett a korona miatt, meg vodkát, hogy majd azza fertőtlenitt, montam, akkor vegyünk egy talicska csokit is a korona miatt, de aszonta az apu, hogy az megromlik, epossad meg savanyodik, meg vannak lényegessebb dógok is a csokiná ezekbe az időkbe. Kérdesztem, hogy mijen időkbe, de aszonta én még kicsi vagyok ehhöz, ha nagy leszek, megértem, de most nem.

Az Ibojnéni meg egyfolyátba az operáló törzset nézi a tévébe, hogy mitmondanak, mi lessz velünk. Hogy megoperájják a koronát vagy micsinának, aszt má nem tudom, az Ibojnéni imáttkozik, a dadus meg pityereg, ahogyan nézi az operáló törzset, néniket, bácsikat, a gyerekek meg e vannak szabadúva, visittanak, tépik egymást, rájuk nem szól senki. A Pityu levette a koronát, mer meg akarták verni, hogy mijatta van minden. Kérdezte, hogy mi minden van a koronája miatt, de nem monták neki, csak hajkurászták, hogy alig is bírt emenekűni. Éhes vót má mindenki, a dadus terittett is, de az Ibojnéni csak nészte a koronásokat, mind akinek ement az esze teljessen.

Amikó magához tért, aszonta, hogy most megtanulunk kezet mosni, mer az nagyon fontos. Eddig is fontos vót, de most még fontossabb. Kivezényet mindenkit a fürdőbe, ott sikátuk a kezünket mind valami mosómedvék, hogy ez is a korona ellen, meg majd a karantémum is. Ezt mondta neki az operáló törzs a tévébe, addig sikátatta a kezünket, hogy a dadusnak kellett kimenteni mindenkit, monta, hogy má éhen vesznek ezek a gyerekek, haggya má őket, de az Ibojnéninek ement az esze. Kifordút a szeme, vetette a keresztet, borogatás kölött a fejire, meg alig vette a levegőt, hogy a dadus hítta is a mentősöket, hogy nagy a bajj.

Éhessek vótunk, de vártuk a mentősöket, amikó meggyöttek, el volt takarva az arca az összesnek, a Kisböske visittott, hogy jujj, ufók, az Ibojnéni meg vonagolott, tiszta őrület vót minden, hogy gondótam, jobb is lesz az a karantémum, hogy nem köll jönni majd. Evitték asztá az Ibojnénit, hogy kivizsgájják a koronáját, hogy asztá majd minket is. Megebédetünk, de a dadus aszonta, nem köll lefeküdni, mennyünk a homokba a levegőre, szaladgájjunk az ima helyett, futkorásszunk vagy akármi. Kikapcsóta asztá a tévét is, hogy unnya má nagyon, kiárta az ablakot, hogy éneküjjenek a madarak, és monta nekem is, eriggy, montam jó, eridek, úgyis vár a dömperemmegyek.

Pénzt hozott, pénzt visz el

Megnyugtató azért, hogy vannak a világban állandó dolgok, amelyek akkor is működnek, amikor minden összedőlt. Az entrópia kutyatöke ahhoz képest amekkora káosz van mostanság a vírus miatt, a mi kedves vezetőnk azonban óramű pontossággal dirigálja mindeközben is a pénzmosodát, ami azt mutatja, bízik a jövőben. Csak az lop, aki úgy hiszi, élni fog, aki a halálra készül, felhagy a pénzgyűjtéssel, fosztogatással. Az útonállók is inkább már papot hívnak a vége felé, Orbán Viktor viszont nyögve-szuszogva viszi a pénzt akkor is, amikor az ország torkán a kés, ami azt mutatja, tényleg nem nagyon érdekli ennek sorsa.

Éppen csak kihirdette a veszélyhelyzetet, függőben hagyva annak valós tartalmát, mi zárjon be mi nem, ki mehet és hová, ki meg sehová, tényleg teljes a zűrzavar. Orbán Viktor Mihály azonban hamar-hamar beleült a nem is kormánygépbe, és elrepült a messzi Moldáviába harminc milliárdot vinni nekik, amiről tudjuk – mert elmondták – azért hasznos kihelyezés, mert ennek a fele landol a saját zsebekben, és nincs vele annyi macera, mint idehaza. Igaz, már itt sem sok. Ez a harminc milliárd az elmúlt évek kihelyezései és bevételezései tükrében nem tétel, csak két kisebb stadion, de kötöttek már föl kevesebbért is észéreket.

Fontos lehetett az út, a moldávok ugyanis a vírus miatt nem igazán fogadnak népeket, a mi köpcösünket viszont igen. A moldávok engemet nem igazán érdekelnek, hogy mért kockáztatják, hogy valami szittya vírust vigyen nekik oda az, aki egy órával előtte záratta be az országát – kivéve iskolák –, engemet a köpcös lelke érdekel, ha van neki. Ha meg nincs, akkor annak a hiánya, mindösszesen, hogy mi van ennek a fejében, vagy épp mi nincsen egyáltalán. Hogy milyen a lelke annak, akinek az első dolga a veszélyhelyzet kihirdetése után külföldre pénzt cipelni, efölött vitát nyitni fölösleges. De, hogy a gazdaságot is unortodox módon nézi, az is bizonyos. Ha nézi valahogyan egyáltalán.

A szemünk előtt dől össze lassan a globális piac, aminek szittya nemzetünk minden ezt tagadó állítás ellenére része, és mindeközben hurcolássza a kedves vezető a pénzünket. Már megy a visítás az idegenforgalom miatt, akkor én hozzá teszem a vendéglátást, ezek beszállítóit, a belföldi turizmust, színházakat, múzeumokat, mozikat koncerteket, aztán szép lassan, a begyűrűzések miatt az ipart, meg úgy általában mindent, és előttünk is áll egy jóképű recesszió, ez meg viszi a pénzt másnak. Aztán majd hazajön, és valami akcióterv alapján a haveroknak adja a maradékot, mondván, megmenti a gazdaságot. A zavarosban mindig jó halászni, miniszterügynök elvtárs pedig ezt teszi épp.

Épp csak nem kézigránáttal horgászik, hogy megmaradjunk a képnél. Akcióterv, operatív törzs, röpködnek a harcászati kifejezések, miközben rohad szét minden. Ha a napokban valami érseket fogad az erkélyén és egy csekket nyom a kezébe, vagy a vírus miatt kárt szenvedett olasz templomnak ad perselypénzt, az lesz csak móka és kacagás, de még az is lehet. Szokták mondani, hogy bajban ismerszik meg az ember. Káoszban pedig a vezető – teszem hozzá én –, s a mi köpcösünk mindkét minőségében kudarcot vallott: embernek szaralak, vezetőnek alkalmatlan, kérdezzük már meg tőle, mi a francot keres a várban egyáltalán.

Tudjuk persze, pénzt. Arra leszek majd kíváncsi de nagyon, hogyan harcol majd az Unióban a forrásokért a költségvetési vitában, hogyan küzd majd oroszlánként, hogy jöjjön a pénz, amit aztán majd lehet vinni. Mert most derült ki, hogy a NER, a kereszténység, a trianoni gyászdalok, a nemzeti pátosz, kipcsak vérünk és türk testvéreink, hogy minden eszement elmélet és kitaláció, NAT és kultúrkampf, az egész rohadt, tíz éves vircsaft azt szolgálja, hogy lehessen lopni. Még akkor is, amikor az ország készül kipusztulni alóla. Lelopja róla a szemfedőt baszd meg, eladja a szentelt olajat és kifosztja a hullát. Ilyen a mi köpcösünk, szeressétek tehát nagyon.

Doktor Semjén

Ha a vírus miatt minden közösségi ténykedést lefújnak és megtiltanak, akkor tartsunk több misét a templomokban. – Így véli doktor Semjén miniszterelnök-helyettes, akinek a címe azt mutatja, ha a kedves vezetővel valami történnék – elvinné őtet a rézfaszú bagoly-, akkor rá lenne bízva az ország sorsa. Nem irigylem magunkat, de őt sem. Nehéz lehet két neuronnal leélni az életet, amelyek közül az egyik azt mondja, Isten, a másik pedig azt, puska, és ezzel készen is van doktor Semjén egész elcseszett élete.

Ha járvány fenyeget, akkor sokszor kell sok embert egymás mellé zsúfolni, vélekedik doktor Semjén, de ez sem elég. Az állam, míg mindenféle színházakat, meccseket, koncerteket, mindent betilt és leállít, az egyházak felé még csak ajánlást sem tesz, rájuk bízza, mit művelnek a hívekkel, aztán ez jön ki belőle, hogy megdögölesztik őket. Mondhatnám, az ő bajuk, mindenki abba pusztul bele, amibe akar, de a miséről boltba mennek a népek, metróra, villamosra, és viszik magukkal a dögvészt.

Ezen túl azon sem ártana révedezni pöttyet, hogy az egyházak – mármint az Orbánnak kedvesek – miért rendelkeznek annyi előjoggal, hogy kívül és felül állnak mindenen, rájuk más erkölcsi (pedofília), anyagi (adómentesség), és ezek szerint egészségügyi előírások és törvények vonatkoznak. Államok ők az államban, romlások a trágyában, minta nem lett volna pár száz éve felvilágosodás, de erről már rengeteget meséltem, és minek. Összegzésül elég Voltaire-re emlékeznünk: Ecrasez les infâmes!

Nem magyarítom, mert doktor Semjén beszarik. Ezen kívül a miniszterelnök-helyettes mellékesen megemlítette azt is, odahatnak a köztévére, hogy ezekben a vészterhes időkben fontolják meg a szentmisék, istentiszteletek megfelelő közvetítését, ami azt jelenti, hogy a csapból is a szerencsétlen Krisztus folyjék. Tehát összegezve: legyen több mise a templomokban és azt mutassák a tévében. Ez jut a járványról doktor Semjén eszébe, tényleg mindmeghalunk.

Feltehető lenne a kérdés, hogy egy köztévére miért és mi alapom akar odahatni doktor Semjén, de ez a NER, az ilyesmi még kétségek és tépelődések formájában sem jön elő doktor Semjén neuronjaiban (mondom: Isten, puska). A köztévé úgy nézne ki a vészhelyzetben, hogy lenne benne mise, zárt kapus futballmeccsek, Bakondi és az operatív törzs. Meg a kedves vezető természetszerűleg, bár, ha jobban belegondolok, köznapi működés során sincs ez másként, akkor meg nincs miről beszélni.

Arról azonban nem árt, hogy a járvány kapcsán Orbán migránsozik, Semjén (doktor) miséket szorgalmaz, Németh Szilárd pedig a katonaság babkonzervjeit nézegeti, újólag bebizonyítva, hogy a Fidesz – mint olyan – a lopáson és hörgésen kívül totálisan alkalmatlan mindenre. Ennek ellenére most a veszélyhelyzet kihirdetésével szabad kezet adott magának mindenre, hogy ennek mi lesz a vége, abba talán jobb nem is belegondolni. Ha eddig nem döglöttünk meg, most biztosan meg fogunk.

Mivel azonban doktor Semjén hitéből indultunk ki, térjünk is vissza oda. Illetve állapítsuk meg, hogy hite neki nincs, jobb esetben vallása csupán egyházzal elegyeset, amit az mutat, hogy a jelek szerint retteg attól, hogy kettesben maradjon Istennel. A randevúhoz szüksége van tömjénre, orgonaszóra és arany miseruhára, pénzre, paripára meg fegyverre, ami cirkusz miatt megállapítható, hogy ez cifrálkodás és kurválkodás Istennel csupán, aki, ha lenne, rohadtul megbüntetné ezért.

De nem teszi, reánk bízza a feladatot mintegy, amit, ha a vész elvonult, el kell végeznünk. Viszont még itt van a veszedelem, ezért arra kérhetnénk azon honfitársainkat, akiknek ez a Janus arcú hit a keresztje, ne hallgassanak doktor Semjénre, ne menjenek gyakrabban templomba, mert nem lesz jó vége. Javasolom a csöndes imát a konyhai hokedlin, higgyék meg, ha van Isten, meg fogja hallgatni magukat, ha meg nincs, akkor úgy jártak.

Víruskonzultáció

Mint tudjuk, mert ezt mondta egy államtitkár, mindjárt kezdődik a konzultáció a nemzettel, mert állítólag március közepén indul útjára a gyönyör, ez pedig vészesen közelít. Mindjárt kopog az ajtón. Azt is tudjuk, mert azt is mondták, hogy azért van égető szükség erre – és innen szó szerint –, mert „a kormány álláspontja határozott ezekben a kérdésekben, de szüksége van a társadalom támogatására ahhoz, hogy a meggyőződését képviselhesse hazai ellenzéki vagy nemzetközi szereplők, bírói fórumok, EU-s intézmények részéről érkező esetleges támadás esetén”.

Lefordítom, rád hivatkozva hazudoznak, magyarán, hogy Orbán is értse – akinek a nyelve egyre inkább egy zupás őrmesterére hajaz –, a te farkaddal verik a csalánt nyájas olvasó és egyben bávatag szavazópolgár. Ez a metódus, amennyire aljas, annyira frappáns is, azt mondanak, amit csak akarnak ugyanis, voltaképp a konzultáció el sem indult, de már ismerjük az eredményt. Ilyképp – ha nem tudnánk a fenti elvetemült indokokat – fel is tehetnénk a kérdést, mi az anyám valagának van szükség erre, fölösleges demokráciásat játszani, amikor tudjuk, olyan nincs ezen a vidéken.

Ha csak ennyi volna a gondolkodni való, írni sem kellene róla. De ez a vírus, és az általa kialakított fennforgás azért teremtett egy új, eddig nem tapasztalt helyzetet, amire a megszokottól eltérő választ kellene adni. Azt netán, hogy van olyan dolog széles e világon, ami felülírja az aljas, átlátszó, önigazoló színjátékot és gyűlöletgerjesztő szeánszot egyben. Hogy fontosabb netán a nemzet tényleges léte, amikor valóban fenyegeti valami, vagy ezt is felülírja a hatalomvágy. Ez fog eldőlni a hét végéig, amikor is eljön a hónap közepe, és startolnia kell a cipollai matinénak.

Az októberi önkormányzati választás előtt tudtuk meg, hogy a névjegyzékben egészen pontosan 8 millió 25 ezer 372 választópolgár szerepel, ennyivel kell konzultálni, ami ennyi – tehát kurva sok – levelet jelent. Ezekkel a levelekkel rohadt sok ember kerül kapcsolatba, akik rakosgatják, nyálazzák, címzik, szállítják, postáskisasszonyok, vasutasok, hivatalnokok meg a kismaci kunkori farka. S bár orvos nem, infektológus meg pláne nem vagyok, és még azt sem tudjuk pontosan, ez a bájos vírus hogyan képes terjedni, azért nem kéne kísérteni az Istent. (Így sem.)

Tegnap Orbán Viktor Mihály a maga zamatos és suttyó nyelvén a vírus okán kijelentette országunk gazdasági hatalmasságai előtt, hogy a vírus miatt a turizmusnak kampó. Arról majd később elmélkedek, hogy miként áll egy miniszterelnöknek az argó, jassz vagy akármilyen rétegnyelv, de maffiáéknál ez elmegy. Sőt, ahol a legnagyobb gazdasági hatalmasság egy Mészáros Lölő, ott mindegy, illetve lehet, követelmény, de mondom, erről majd máskor. Most arra volnék kíváncsi, miniszterügynök elvtárs mikor közli velünk, hogy a vírus miatt a konzultációnak kampó.

Fogja vagy nem fogja, meri vagy nem meri, ez itt a kérdés. Mert túl azon, hogy ugyan nem tudhatjuk, de még az is lehet, hogy a nyolcmillió levelével nyolcmillió helyre juttatja el a vírust. De, ha még ez nem is lenne így, azt a rohadt sok milliárdot, amit erre költ, fordíthatná mondjuk oxigénre, hogy a fertőzött beteg ne fulladjon meg. Vagy annyi hasznosabb dolog volna, mint bélyegre költeni ezekben a vészterhes időkben, amikor az apokalipszis közelít. Legalábbis a választópolgár úgy érzi, és akkor kopogtat a postás a vírusos levéllel, hogy utáljuk-e a romákat.

Ez valahogyan nem elegáns, bár miniszterügynök elvtárs trottyos gatyája sem az egyáltalán. De voltaképp nem is az eleganciáról volna szó, hanem úgy általában az alkalmasságról, hogy a NER hatalmasságai képesek-e egy ország vezetésére, vagy csak pofázni tudnak. Ilyen választóvonalas manapság az élet, aminek csak az egyik eleme, hogy így is konzultálunk vagy sem, a másik az lesz, hogy amikor a vírus elszabadul – mert el fog –, hogy akkor mi lesz. Kampó vagy netán kampec dolores, mely utóbbi azt jelenti, ha valaki nem tudná, hogy vége van a fájdalmaknak, de teljesen.

Most már megdöglünk

Vácon két jámbor fegyverrajongó majdnem porig rombolt egy tízemeletes házat, amikor gránátot melegítettek a tűzhelyen. Röpültek a válaszfalak, tört az ablak, és végül több mint százan nem tölthették otthon az éjszakát, mert nem lehetett tudni, összeomlik-e az épület. Hogy miért sütötték meg a harci eszközt, azt senki meg nem fejti, lehet, hogy tojásgránát volt, és rántottát készítettek. A fegyverbuzi veszélyes állatfajta, ha mellette még hülye is, ez a vége. Kormányunk viszont most készül hazafiasan lőtérré változtatni az egész országot, meg fogunk dögleni mindannyian.

Ezek a váciak, akiknek el kellett hagyniuk az otthonaikat, nem a szabad ég alatt töltötték az éjszakát, mert a társadalom gondoskodik bajba jutott tagjairól, ha arra méltónak tartja őket, nem kerül sokba és nem tart sokáig. Akinek magyarok rombolják le a nappaliját a megsütött gránátjukkal, kapnak fedelet, akinek az egész országát bombázza szarrá Putyin, Erdogan és mindenféle csatlósaik, azok minden erkölcsi aggály nélkül pusztulhatnak a tengerbe, éhezhetnek a kerítés mögött, mert az irgalom ezek szerint nem egyetemes kategória, hanem csak a kiválasztottaknak jár.

Ennél még egy tigris is erkölcsösebb, az oroszlánkölyköt szoptató kutyába pedig több együttérzés szorult, mint az üldözött keresztényekbe. Ez abból is megmutatkozik, hogy kies városomban a belváros rohadtul keresztény képviselőjét zavarták a hajléktalanok, ezért leszereltette a padokat, hogy ne legyen hol ücsörögniük. Nos, ettől még ott vannak, csak most álldogálva hajléktalanok, és épp a templom előtt ácsorognak, ahová a decens keresztények járnak, akiket a padokon zavartak. Most azonban ők azzal vannak elfoglalva, hogy eltüntessék a szenteltvizet, mert attól is el lehet pusztulni.

Keresztényeink féltik a nyüves életüket, lefóliázzák a gyóntatószék rácsát, nem fognak kezet istentisztelet után, Krisztus testét sem dugiszálja a szájukba a plébános, és közös pohárból iszogatva sem dicsérik az urat. Mert kiderült, hogy a tízparancsolat szart sem ér, és Kásler is hiába adott milliókat az evolúció tagadására, amikor a vírus az orra előtt mutálódik, bizonyítva, hogy kinek van igaza. Einsteinnek vagy a kétezer évvel ezelőtt deliráló kecskepásztoroknak, amire teológia épül, hogy képtelen logikai csavarokkal igazolják a lázas vízióikat, s ha már nincs érv, akkor azt mondják: csak.

Ez a hit: a csak. Annyit is ér, mert például olyan mohamedán irániak, akiknek amúgy a vallása tiltja az alkohol fogyasztását, abbéli – ezek szerint magasabb rendű – hitükben, hogy az alkohol hatásos a koronavírus ellen, halálra itták magukat. S ha ez nem lenne tragikus, ironikusnak volna nevezhető, de ez is csak azt bizonyítja, hogy az emberiség megérett a pusztulásra. Már csak az a kérdés, hogy ez a mi életünkben (halálunkban) bekövetkezik, vagy még várni kell rá egy kicsit. Nem lesz egyszerű, mert mindig azok visítanak a legjobban az elmúlás ellen, akikre állítólag a mennyország vár.

Ha nincs tétje, mindenkinek nagy a pofája, de, ha körülötte kezd el lóbálni a kaszás, előtör az organizmusokból a vinnyogó nyüszítés, hogy vegyen el akármit is az úristen, csak ne az ő nyüves életét. Erre a legjobb példa, hogy szintén a városomban a nyájas olvasók szidták a sajtótermékeket, hogy csak kattintásvadász módon riogatnak ezzel a vírussal. Amikor viszont kiderült, már erre is lehet fertőzött, elkezdték a sajtótermékeket hívogatni, hogy ők érintkezhettek-e vele, amikor leomlott az érinthetetlenség burka, már odalett a nagy arc, csak a befosott óvodás maradt.

Mindenki így jár, aki hazudik magának és a világnak. Emlékezzünk arra a képre, amikor a tetves, bolhás, szakállas Szaddámot húzták elő a rókalukból, így tűnik majd el az erkély biztonsága is, így omlanak le a díszletek. Épp most mutatkozik meg a hit illékonysága, a civilizáció tehetetlensége, az, hogy az élet milyen sérülékeny, és semmi köze magasabb rendű dolgokhoz. Bizonyos baktériumok túlélik a világűr iszonyatát, a csótányok már millió évek óta itt vannak, míg az ember jobb esetben is csak pár tízezer éve. Azóta készül a halhatatlanságra, és ebbe fog végül belepusztulni.

Böfiszagú nőnap

Novák államtitkár azzal hencegett tegnap, hogy nőnapkor ő nem kap semmit. Se virágot, se seggrepacsit, mert az, hogy nő, az mellékes, bezzeg viszont anyák napján kinyalja a família az ő becses valagát. Sikerült hát a nőiséget elválasztani az anyaságtól, ami így első ránézésre filozófiai, teológiai, kibernetikai és gépészeti dilemmákat vet fel, vagy evolúciós kérdéseket. Mert épp ezzel párhuzamosan lehetett olvasni, hogy egy komodói varánuszlánynak sikerült fiú nélkül is teherebe esnie, pedig nem is ács volt a férje.

Tehát ugyan nem mondta ki az államtitkár, de azt sugallta a bávatag szavazópolgárok számára, hogy egy nő szart sem ér, ha nem anya. Ez a világnézet egybeesik fideszes férfitársai tajparaszt felfogásával, miszerint, ha a nő azt akarja, hogy az ura ne ruházza meg, akkor szüljön, és szép lesz a világ. Ha meg az lett volna a mondandó lényege, hogy a nőiség nem feltétlenül szükséges az anyasághoz, akkor a szeplőtelen fogantatás, vagy a klónozás birodalmába tévedünk, de erről inkább Erdő Péterrel kellene diskurálnia.

Mert netán eretnek tanok születnek így, és, ha sokat ugrál az államtitkár, a keresztényüldözési hivatal veszi őt kezelésbe, hogy megvédje tőle a szenvedő hazát. Novák családügyes tehát keresztbe leszarja, hogy ő nő, innentől fogva nem lennénk a férje, de mindenkinek megvan a maga keresztje. Látszik, hogy az ő urának is, aki – még az is lehet – egy robotot vett nőül, akit Orbán Viktor fabrikált a felcsúti budija melletti sufniban, mert rájött a szingularitás titkára. (Ugyan már)

Ennek ellenére jól látható, ha ugyan nem is a sufniból, de valami rejtekhelyről sorra jönnek elő Orbán egydimenziós lényei, akik egy dologra vannak programozva. Novák a szülésre, Kásler az imára, Németh Sz. a velőspacalra, aki kicsit is összetettebb figura, végül visítva menekül közülük, mint ahogyan a jobb érzésű lakosság is messze szalad, rendszerint Londonig. Viszont azért nem árt még mélázni ezen a nő vs. anya szembeállításon, amikor a világ boldogabbik felében ez teljesen másképpen van.

Úgy jelesül, hogy az anyák a szülés után azon dolgoznak és szorgoskodnak, hogy visszanyerjék nőiségüket, mert valahogyan ez van a génjeikben, Novák államtitkár pedig fölveszi a kitaposott papucsát meg az otthonkáját, mert már anya, és nem nő. Ez is vall egy lélekre, s ugyan nem azt akarta mondani, mégis a ratkónáci őrület jött elő belőle, amelyik egy nagy lebensbornnak nézi az egész elcseszett országot, ahol mindennek viseltes pelenkaszaga van böfivel elegyest.

Nem tudom, érezzük-e azt a kilátástalan szürkeséget, ami Novák államtitkár lényéből árad, s leginkább egy köztéri Lenin szoborra hasonlít, de, és ezt adjuk össze, állítólag ő a legbefolyásosabb nő momentán kies hazánkban. Világnézetét, miszerint ő nem nő, kizárólag anya, tudni kellett volna a Forbes magazinnak is, mielőtt a listáját közzé tette volna, mert akkor ez így helytelen, a lap által besorolhatatlan organizmussal van dolgunk ugyanis, aki kizárólag a NER-ben értelmezhető.

Hogy miért kell mindent szétcseszni, azt csak a pártkatonák tudják. Illetve ők sem, csak mennek a kolomp után, amit már nem is Orbán ráz, csak úgy leng magában. A vetés beérett, elég volt hozzá kilenc év, és önjáró lett a hülyeség. Igaz, kurva sok milliárdba került, de múkodik, és nőügyekkel nem foglalkozunk, kérdés, hogy akkor anyaügyekkel igen-e. Nem úgy látszik, mintha igen, csak egy nagy propaganda-kifestőkönyv az egész elcseszett ország, csattognak a CSOK-zászlók a hidakon.

Ezen is túl vagyunk, már csak az van hátra, hogy az anyák napja nemzeti ünnep legyen körmenetekkel és tűzijátékkal. Mindenesetre az jól látszik, a rezsim az alattvalók agytörzsi funkcióira épít elsősorban, s ekképp olyan, mint egy kafferbivalycsorda, amelyik elbutult tekintettel rágcsálja a füvet, miközben folyik a taknya meg a nyála. Ennyi elég annyi toldással, hogy Trianont képes legyen siratni. Essebajj, itt a kikelet és csácsognak a madarak, mindmeghalunk, csessze meg.

Fülelt a csend, egyet ütött

Hogy remény nyílik némi hallgatásra az évtizedes csatazajban, először akkor mutatkozott, amikor a lengyel testvérek, úgy is, mint dva bratanki, sajnálattal közölték, hogy idén nem emelik az ünnep fényét, nem jönnek a Múzeumkertbe, ahová ők bemehettek volna, míg olyan magyarok meg, akiknek van mondjuk fütyülője, nem. Hogy félnek-e a bratankik a vírustól, vagy csak a protokoll miatt maradnak távol, lényegtelen, ami lényeges, egy okkal kevesebb, hogy a kedves vezető kibomlott hajjal és megbomlott elmével ordibáljon a pulpituson, migránsozzon, sorosozzon. Más nincs a repertoárjában, tehát a bratankik szíves lemondásukkal azt segítették elő, hogy ez elmaradjon, és csend legyen végül is e vidéken.

Mindez persze nem lett volna elegendő, kellett hozzá pár magyar beteg magyar földön, ami azt mutatta, mindmeghalunk, vége a világnak, mert még a szenteltvizet is kimerték a tartójából, a gyóntatófülke rácsát befóliázták, Krisztus testét, mint ostyát nem dugiszálja a szájunkba a plébános úr, csönd lesz ott is. Isten és az ember közül elhárul az egyetlen akadály, amit egyháznak hívnak, és mindeme borzalmak közepette pártunk, s ami vele egy, Orbán Viktor Mihály lemondott arról, hogy az iduson kappanhangon üvöltözzön, mert elmaradnak az ünnepek. Gondolom, az erre szánt pénzt azért zsebre teszik, dupla haszon, szimpla élvezet, és még arról is le kell maradnunk, hogy Schmitt „álamelnök” úr becses neje 1848 méteres trikolórt cibál keresztül a városon.

Micsoda egy csöndek lesznek, mert más városok is azt mondták, hogy az ünnep elmarad. De mi lesz így a hazafias neveléssel, hogyan kalasnyikovoznak az óvodások és vezetnek száz tonnás tankokat a kisiskolások, jajj, nem tudnak talpaink egymásra lépni, idióta huszárok nyalkáskodni, egyszóval az van, hogy mi lesz velünk nagymama? Megdöglünk, kisunokám, ennél több nem történhetik, és jobb is nehezen, módunk nyílik személyesen találkozhatni az Istennel magával, miközben testünk elomlik és puha sárrá rothad. Viszont a média nem ismeri a halált, illetve csak a más halálát ismeri, a magáét nem. Azzal vigasztaltak tegnap, hogy az emberiség ennél súlyosabb járványokat is átélt, de bassza meg, meghalni az egy szokott, nem a faj, ez utóbbi inkább kipusztul.

Meghalni magányos foglalatosság, egyedül fullad meg az ember a jámbor vírustól, eszi meg a láz és megy el az esze. Sovány vigasz, hogy a pestisnek is voltak túlélői, ennek is lesznek, no de, ki lesz közöttük, hogy kinek a javára hirdetett csöndet átmenetileg a vezér, hogy ő félti-e a tyúkszaros életét, vagy a népeiét óvja, ez sem eldöntött igazán, és soha nem is fog kiderülni. Igen ám, de látjuk, a hitet leteperi a biológia, a tízparancsolat nem óv meg semmitől, a golyóálló mellény mit sem ér a kis vakarcs vírus ellen, mert így megy ez. Várjuk tehát, hogy a kedves vezető mikor kezd el szkafanderben közlekedni, mikor záratja be a stadionokat, a csöndeknek tehát olyan kimeríthetetlen távlatai nyíltak meg előttünk, mint már nagyon rég vagy soha.

Az ember zajos fajta, a fideszes egyenesen harsány, ezek ordítanak rend szerint, visítanak és hörögnek, a mélázó hallgatás nem a sajátjuk, mert még mindig azt hiszik, annak van igaza, aki hangosabb, és mindezt a tévképzetet most felülírja, megcáfolja mintegy ez a kedves vírus, akinek indításként azt köszönhetjük, hogy elmarad egy tébolygás. S ha csak ennyi, már az is valami, momentán a minden. Hogy aztán ezen felül milyen praktikum következik még, miféle egyéb örömök, az máma nem tudható, de nem is akarjuk igazán. Annyi így első ránézésre, hogy – mint kitetszik – a népek elkezdenek magukkal foglalkozni, nem a másikkal, kopik kicsinyég a házmester habitus, és akkor már duplán megérte. Így nézzünk szembe a ránk váró karanténos napokkal tehát könnyedén.

Kampec dolores CI. – Legyél hülye

Miután a várakozás értelmetlenségéről kicserélték az összes létező eszmét, José Arcadio, Florentino, valamint Béla, ideje volt az álmok mezejéről visszatérni a másik álomba, amit valami tévedés folytán valóságnak neveztek, és mégis mézeskalács szaga volt, meg kakaó. Ki érti ezt, hogy éltes emberek, komoly regényhősök, szerelmes meg hadvezér férfiak, és pláne Béla kakaóillatú a kocsma udvarán, ahol is jó eséllyel maximum cefre, okádás vagy vizelet szaga lehetne, de nem, neki édeskés párája van, mutatva azt, hogy épp készül elillanni a valóságból megint, csak még nem tudja, milyen vidékre is.

A bádogbános megkongatta a templom harangját, nem hívogatva, nem figyelmeztetve, térítési szándékkal, hanem csak úgy megszokásból, hogy beterítse a fém hangjával a falut, a kukoricást, a temetőt, mögötte a cafatokban lógó óriásplakátokkal, hogy visszapattanjon aztán a hang a horizontot megülő dombokról, mutatva a létezés határait és a kilátásokét meg reményekét úgyszintén. A templomtoronytól a dombig és vissza, idáig terjedt a falu élete, és ez nem volt tágasnak nevezhető, de emberléptékűvé tehető lett volna, másképpen is láthatták volna a csillagokat, és mégse látták.

Lehetett volna, mégsem az lett. Mégis, a nagyobb gond az volt, hogy azt sem tudták, mi is lehetett volna, ami aztán nem lett, így azt sem tudták, hogy hiányozhatna valami, ha nem tudhatták, mi hiányzik. Vasárnap húst klopfolunk, misére megyünk, köznapokon zakatolunk traktorunkkal, imádkozunk, szaporodunk berúgunk, mi kell még, mi is kellhetne? Na, ugye, hogy semmi se. Viszont, hogy a föld lapos-e vagy kerekded, ahogyan a hitetlenek tanítják, az sem tudható, a dombtól nem látni rendesen, Isten hogyne lenne, ha minduntalan megver bennünket, és a talpaink is egymásra lépnek.

Ilyen hangok hallatszottak jőni a templom felől, és José Arcadio, aki csupán spekulációval és józan ésszel kikövetkeztette, hogy a föld kerek, mint a narancs, s emiatt őt őrültnek nevezték, és vénségére tényleg ki is kötözték egy fához, meg don Floro, aki a távíróval győzte le a távolságot meg az időt, és volt ereje kivárni, míg a gőzösön végtelenül utazva találja meg az életet, csodálkoztak Béla méláján, hogy egyáltalán mit is akar, mit szeretne úgy igazán, mitől lenne neki jobb, amikor még ő sem tudta. Csak annyit sejtett, hogy ezt nem, de tagadásra nem lehet boldogságot építeni.

És hogy mi is ez a bizonytalan és illékony valami, amit a boldogság összefoglaló néven illetnek, ez sem elmesélhető, ha van egyáltalán, és még az sem biztos, hogy akar ilyesmit az ember, ha ránéz a duplagyűrűsökre, az olajos hajúakra és bánatos szeműekre, akik a butaság bátorságával masíroznak végig az életen, konform-komilfóan születéstől a halálig, bejáratott keretek és szerepek között. Nem gondolkodnak azon, mi lehet a dombon túl, hogy mért bukik le meg kel föl a nap, és ettől üli meg a szájukat a bamba vigyor, és emiatt visítanak, ha dörög az ég.

Legyél hülye. – Vélte megtalálni a receptet Béla az élet elviseléséhez, de José Arcadio erősen ingatta a fejét, és Florentino is rezegtette a fekete kalapját, mert mindketten túl voltak már minden jón és rosszon, ezért volt joguk és okuk útmutatást adni az élet zivataraihoz. Csinálj úgy, mintha hülye lennél, hangzott el egyszerre a szájukból, pedig össze sem beszéltek, folyjon a nyálad, nézz ostobán, vesd a keresztet, miközben növeszted körmöd és fogad, vagy guggolj a sarokba katatón monoton. Nevess a világ ostobaságán, vagy sírjál rajta, meg fogod bánni.

Hogy mi, hogy mi? Kérdezte Béla a két bölcstől, akik elmondták, hogy ezt a megbánást nem is igazából, nem mint vitathatatlan igazat, hanem a ritmus és a megszokás miatt tették hozzá, tisztelegve mintegy a jó öreg Sören előtt, és nem is kell komolyan venni sem őt, sem őket, egyáltalán, semmit sem kell komolya venni, ezt tanítja a tapasztalat és megfontolás. Ezt mondták, de közben már párologtak el, mint nyári zápori tócsa, a gőzük beszélt csupán, ahogyan szublimálódtak bele a múltba, és Béla megnyugodott, hogy van muníció megint újra elviselni az életet, ahogyan majd a halált is.