Ehess, ihass, ölelhess

Ismerős nekünk Edmund Veesenmayer neve talán, aki Horthy Turán nevű különvonatához csatolt vagonnal érkezett meg Budapestre 1944-ben az ismert végkifejlettel. Azért tudott a Turánhoz csatlakozni Veesenmayer vagonja, mert épp Hitler-látogatóban járt vele kormányzó urunk, így a hazaúton együtt is teázgathattak a Turán étkezőkocsijában, amit most fáradságos munkával Kásler miniszter megvett, hazahozatott és felújíttat. Ha olyan szép lesz, mint a Szent Jobbot szintén Horthy idejében hurcolászó Aranyvonat újjáépített vagonja, már megérte. Mint emlékezhetünk, az úgy sikerült, mint valami roma lakodalmi kellék, olyan aranyozottan, eklektikusan csicsás-undorítóan, hogy már csak ezért is érdemes volt megszületni.

Viszont ma nem esztétizálunk, hanem moralizálunk inkább, sőt, a táplálkozás szükségességéről is szót ejtünk, mint kötelező feladatról. Mert emlékszünk még Sheldon determinációról szóló előadására, miszerint szükséges a táplálék bevitele a szervezetbe, oxigén az elégetéséhez és a salakanyag ürítése. Minden más választható. Hogy Kásler miniszterünk ilyen lett, az is nagyrészt és leginkább döntés következménye, mert más esetben terheltségnek neveznénk inkább annak minden ódiumával. Mert ezzel párhuzamosan, hogy lerohadt és rossz emlékű vonatokat veszeget, Kásler miniszter levelezéssel tölti az idejét, az egészségügy ugyanis már rendőri feladat, ideje tehát van dögivel. A tanároknak írt miniszter urunk egy nyáladzó üdvözletet.

Kitetszik ebből, hogy összekeveri a hittérítő munkát a miniszteriális feladatokkal. Kásler mostanában misszionáriusként éli a nyomorult életét, míg föl nem zabáljuk mi, ágyékkötős sorosisták az orrunkban keresztben virító lábszárcsont mögül prüszkölve. „A magyarság esetében a kereszténységgel való találkozással egy ősi kultúra lett teljes, egészült ki, szakralizálódott. A keresztény hit és az ősi magyar hagyományok mentén kialakult kultúránknak szellemében jött létre és fejlődött a magyar oktatás, a magyar iskolarendszer…Köszönöm Önöknek, hogy az év minden napján a krisztusi parancsoktól vezérelve, kitartóan, alázattal, legjobb tudásuk szerint teljesítik küldetésüket a magyar oktatásért, a magyar ifjúságért.” – Ilyeneket irkált Kásler miniszter a tanároknak.

Innentől értjük az étkezőkocsit, az Aranyvonatot, a Szent Jobbot meg mindent, azzal a toldással, hogy ebben az állapotban nem kellene erőltetni annyira azt a miniszterséget, vagy meg kellene beszélni a főápolóval a dolgot. Másrészről, mint azt a levegőért kapkodó tanárok ki is fejtették, ez a bájos levél nem felel meg a Köznevelési Törvény paragrafusainak, de még az ereszen csúszkáló Alaptörvénynek sem, lévén, abban benne van a lelkiismereti és vallásszabadság. Illetve az oktatás terén ez a passzus: „Az állami és települési önkormányzati nevelési-oktatási intézményben az ismereteket, a vallási, világnézeti információkat tárgyilagosan, sokoldalúan kell közvetíteni, a teljes nevelés-oktatási folyamatban tiszteletben tartva a gyermek, a tanuló, a szülő, a pedagógus vallási, világnézeti meggyőződését.”

Ilyenek vannak tehát a törvényben, de csak addig, míg sokat ugrálnak a pedagógusok. Mert egy ködös éjszaka csak, és máris módosul minden, ahogyan az szokásban van a NER-ben. Mindemellett a tanárok azt is megjegyezték csöndben, hogy a levelezgetés helyett jó lenne, ha a túlóráikat fizetné ki Kásler, de látjuk, hogy a pénzt inkább vonatokra költi. Egyébként és egyáltalán a zsák krumplikon kívül a rezsim nem nagyon törődik az alattvalók Sheldon által is elismert alapvető szükségletével, miszerint enni muszáj. Például a SZFE-s lázadókat direkt akarják éhen dögöleszteni, mert ugyanis visszatartották a hallgatók ösztöndíjait és szociális támogatásait egészen addig, míg a sajtó el nem kezdett érdeklődni a dolog felől.

Tudjuk, hogy Orbán megváltó rajong a költészetért, ezért figyelmébe ajánljuk J. A. polgártárs elképzeléseit a mindenségről, miszerint ehess, ihass, ölelhess, alhass. Kitetszik, hogy a teljességből már csak az alvás lehetősége maradt meg nekünk. Mert ugyanis fentebbi példáink is mutatják, a rezsimnek mindegy, hogy te éhen döglesz vagy sem, itt Kásler szakralizálja a fasiszta vonatot, meg kereszténységről óbégat a koszos körmével, és kész is a kormányzás. Sőt, már a szabad ölelés joga is csorbul úgy alaptörvényileg. Hát, polgártársak, nem egy sikersztori, én magam viszont csak arra vagyok kíváncsi, meddig tart a lendület, amellyel minden napra jut egy-két megéneklendő genyaság. Momentán ez izgat leginkább, egyébként pedig boldog karácsonyt.

Dobpergés megint

Ma ismét egyetlen, fénylő csillagunk bejelentésére várunk. Már megint peregnek a dobok, hogy mindjárt elmondja, mit szabad vagy mit nem, mire jutott álmatlanul forgolódva. Áll az idő addig. Nem tudom, kitetszik-e, hogy beléivódik lassan a szolganépekbe a mindenórás várakozás, az állandó dobpergés és harsonaszó, hogy lassan nap nem indul anélkül, ne várnák a bávatagok az ukázt, hogy lehet-e máma segget törölni, ilyenek. Függés van. Szolgaság van. Másképpen: nincsen szabadság. Magam én nem értem az alávetettség mazochista gyönyörét, de lehet benne valami kéj, ha ennyien élni sem tudnak nélküle.

Máma kijelenti a nemzeti pöfeteg, ölelheti é a nagyi az unokát, meg ilyenek. Voltaképp a magány iszonyára játszik rá, hogy az egyedülléttől rettegő népek, ha kapnak némi engedélyt az egymás látására, hálatelt imákat zengjenek, miszerint köszönjük néked Viktor. A járvány despota nézőpontból erre való, a Viktor-alkoholizmus kialakítására, s ha ugyan nem is tudatosan egészen, de mégis erre játszik a NER-kommunikáció a dobpergéssel. Ez a mai kinyilatkoztatás is lóg a levegőben hetek óta, Ceci nénnye is előadta karácsonyi intelmeit tegnap a bávatagoknak, hogy ne csámborogjanak plázákban, meg mossanak kezet. Erre futotta neki.

De még megnyugtatott, minden továbbiról miniszterügynök úr tart majd eligazítást. Ahogyan ezt írom, ezt várja az egész nyüves világ. A szomszéd Józsi is érdeklődött tegnap egész nap, hogy na, elhangzott-e már, hogy mit lesz neki szabad és mit nem. Csupa szomszéd Józsik a NER, hónuk alatt zsák krumpli, szívükben Viktort éltető rőzse dalok. Nem a magyari néplelket akarom fölfejteni, hanem az egyes Józsikat, hogy ez így miért, s hogyan, de ezt nem lehet, így a Józsikról most ennyi épp elég is. Mert vannak azért ellenállók és lázadók, az ellenzéki városok hős polgármesterei. Vagy pediglen nem. Mert szombaton is volt ukáz.

Az alkalommal pedig a kedves vezető a torkukra tette a kést, és épp hogy el nem kezdte metélni, húzgálni. A Józsikon kívül tudjuk mindannyian, mire megy a játék ezzel az iparűzési adós mókával, s hogy ez ellen tombolni kell. A hős polgármesterek pedig kifundálták, hogy 23-án éjjel, a kijárási tilalom alatt városaikban lekapcsolják a díszkivilágítást. Jól megmutatják majd, és mind az összes fideszista, élükön a vezérrel sírva követeli újra az éjszakai fényeket, mert anélkül élni nekik nem lehet. Nem igazán. Szimbólumokból padlást lehetne rekeszteni. Olyan ez, mint a tüntetések, ahol szónokolnak, dalolgatnak, majd megkérik a népeket, hogy menjenek békével.

Mintha a szentmise érne véget. Hát, nem egészen. A letarolt városok füstölögnek, mint a drégeli rom, és erre azt feleljük, hogy akkor nem világítom meg csicsásan. Tiborcz lámpái viszont éghetnek, hogy azok az emberek, akik amúgy ki sem mehetnek az utcára, ki ne törjék a nyakukat. Hogy ezt én érzem csak nonszensznek, vagy tényleg egészen az, azt tessenek megítélni. De nem azért emlegetem most ebbéli hirtelen felindulásomat, hogy zavart keltsek, hanem, hogy kies hazánk jelenlegi működését lefössem. Hogy a kedves vezető a Facebookon történő bejelentésekkel dirigál, s dönt életről meg halálról. És ezt nemcsak tűrjük, hanem várjuk is rend szerint.

Hogy mire kapunk engedélyt máma vagy mire nem. Úgy nagy általánosságban a konvenciók irányítják az életünket. Hogy karácsonykor szeretünk, ha beledöglünk akkor is. Hogy bejgli nélkül ilyenkor élni nem lehet, hogy szilveszterkor tűzijátékozni muszáj, meg végeredményben, hogy az apa férfi, az anya nő. Ezek végül is szabályok, és a despotának az a jó, ha minél több van belőlük. Még jobb, ha azokat ő szabja meg. És itt tartunk most épp. Várjuk, hogy Orbán kijelentse, mit engedélyez, mit nem. S ha kijelenti, hogy a nagyi megölelheti a kisunokáját, akkor imába foglalják a szent nevét. Itt tartunk épp, és senkinek föl sem tűnik. Vége van.

Forradalmár születik

A kedves vezető tegnap mintegy az adventi ünnepkör lezárásaként és buzgó keresztényi szeretettől áthatva csak annyit mondott pár millió magyarnak: bár dögölnétek meg. Ők a városlakók, akiknek az a bűnük, hogy nem rá szavaztak. Ne égjen a lámpa ott, ne járjon a villanyos, gaz verje fel a térkövek közeit, s úgy általában ne legyen ott semmi, ahol őtet nem szeretik kellőképpen. Amit ugyan hülyén – mert hogyan máshogy is tudná – idézett a Terror Háza avatásakor, miszerint „mint a lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom”. Ezt mondta a kedves vezető a tévelygő választópolgároknak városuk újabb megszívatásával.

Tudtuk, hogy Orbán Viktor szaralak, de nem hagyja, hogy elfeledjük ezt a kis hibáját. Muszáj neki naponta igazolni iránta táplált megvetésünk helyes voltát, de így van ezzel mind az összes is. Ha már a Terror Háza szóba került, eszünkbe ötlik Schmidt Mária igazgató asszony, és az ő forradalmárgyártó buzgalma. Egyszer már előállított egy Dózsa László 1942-őt, most épp Deutsch Tamás 1966-on dolgozik erősen. Nem tudom, ha Deutschot most épp nem rühellenék annyira az EPP-ben, képbe került volna-e, mint a Schmidt nagyasszony által alapított Petőfi-díj kitüntetettje, de így vagy úgy, megkapta. Nem nagy ügy, Bayernak meg horog-, pardon, lovagkeresztje van.

Hogy miképp nyaligálják ezek egymás seggét, az teljességgel érdektelen, az azonban nem, hogy az ilyen plecsniktől elkezd nőni az arcuk, óriásivá dagad, hogy már be sem bírnak nézni vele a mi kis szaros ablakunkon. Elemelkednek mintegy az anyaföldtől, és lebegnek a tajtékos egünkön. Deutsch azért kapta a díjat, mert sokat tett a térség népeinek szabadságáért, és megértette, hogy a Nyugatnak ő nem jelent sokat. Ez a díj laudációjában szerepel, és arra utalhat, hogy Deutsch ifjú korában Prágában hőbörgött. Most már lassan ott tartunk a narrációban, hogy Orbán Pestről űzte el az oroszokat, Deutsch pedig Prágából.

Ez a meggyőződése egyébként Deutschnak is, mert ugyan Brüsszelben azt mondták neki, pofád befogod, hazafelé azért még mondhatja a hülyeségeit, és mondja is kitartóan, sőt, egyre hangosabban. Olyat is hallottunk tőle, hogy a Néppártban olyanok oktatják ki, akik semmit sem tettek a szabadságért, míg ellenben ő megjárta a börtönt is. Édes pofa. Jelezném azért, hogy azt nem szenvedte el, rendőrségi fogdán volt pár napig, aztán ötezer korona lefizetése után jöhetett is haza szabadságharcos hősként. Schmidt nagyasszony meg gyártathatja a plakátot az elszánt tekintetű ifjú Deutsch arcmásával, misezrint Deutsch Tamás 1966-.

Aztán kiderül, hogy valami lány van a képen egy KISZ-es építőtáborból. Ha az ember elszakad a valóságtól, egészen hülye dolgokat képes mondani. Még pár nappal ezelőtt, amikor a fél Fidesz azon rágta a körmét, hogy Deutschot kihajítják avagy nem, Szijjártó is megszólalt a cimbora védelmében, és azt bírta kinyögni, ha a néppárti frakció minden képviselője úgy dolgozna, mint Deutsch Tamás, lehet, hogy jobb teljesítményt tudnának nyújtani az EP-ben. Íme urak és hölgyek, amikor mi egy szétcsúszott embert látunk, a Fidesz egy szabadságharcos sztahanovistát tesz elénk.

És nem érzik, hogy röhejesek. Sőt, már odáig is eljutottak, hogy egyáltalán nincs is Deutsch-ügy, hanem a Néppárt jövője a kérdés. Az a vélekedés ezek szerint, hogy a Fidesz nélkül élet nincsen, amiből az látszik, hogy finoman szólva is túlhajszolt az egójuk. Viszont csak itthon csodálatosan. Kint kuss van, ezért Deutsch hazafelé ordít, miszerint Európa a Soros-tervet hajtja végre. Gyurcsánynézik, donáthozik Schmidt nagyasszony plecsnijével a lukában. Arra kell jutnunk, hogy ezek súlyosan terheltek, sőt, ez valami utolsó tangó, amikor már minden mindegy, utánuk az özönvíz.

Caligula végnapjait szoktam emlegetni tombolásukat jellemzendő, de Orbán most már inkább Néróra hajaz. Ő Rómát gyújtotta fel, a kedves vezető pedig Budapestet, illetve a magyar városokat szándékszik. Ha nem lenne félelmetes, akkor szánalmasnak volna nevezhető a komplett bagázs, csak sajnos nem az. Az, hogy elment az eszük, és csűrdöngölnek egy ország romjain, a bőrünkre megy, és lassan beledöglünk. De nem baj, az ifjú házasok vehetnek fel kedvezményes hitelt, mint tegnap gazdaságvédelmileg ez is kiderült. Úgy tűnik, már teljesen megőrült a Sátán.

Boldog karácsonyt

Mint emlékezhetünk, a NER, azon belül is különösen Orbán miniszterügynök elvtárs mindenkit meggyógyít. A sánták eldobják botjaikat, a vakok újra látnak, a süketek hallanak, és a bénának is kerül új gumi a tolószékére. És mindeközben, hogy el ne feledjük, rálicitálva a Názáretire, a vízből nem is bor, hanem házi főzésű kisüsti válik, pláne adómentesen, ahogy szakad rá a magyari népekre a soha meg nem szűnő Kánaán. Csak az nem gyógyul meg, aki nem is akar igazán, mert nem olyan a hozzáállása, nincs meg benne a harci tűz. Az ilyen élhetetlenek meghalnak. Mostanság egyre többen.

Ezt, hogy mindenkit meggyógyítunk, egy óvatlan pillanatban adta elő úgy két hónapja miniszterügynök elvtárs. Csupa ilyen óvatlan pillanat az élete, így rátekintve ezért beszél annyi sületlenséget, ami nem volna baj, mindenki csak azt adhatja, ami a lényege, s neki ez. Hogy egymásnak ellentmondó dolgokat állít immár akár egy órán belül is, az sem baj már, mert megszoktuk. Hogy az internet népének egészen enyhe minősítését tegyük ide mélyen egyetértve vele, ez már akkor is hazudik, ha levegőt vesz. De vannak cifrábbak is, amit azért nem idézek, mert még az venné ki magát, hogy én pikkelek őszentségére.

Pedig ez egyáltalán nem igaz. Sokkal mélyebb emóciók fűznek hozzá elképesztő elgondolásokkal, aminek leföstésére Bosch papa ecsetje kellene, de ne fárasszuk ezzel egymást. Hasznosabb, ha Sheldont hívom segítségül újólag, aki, amikor megkérdezték tőle, szereti-e a kanapé sarkában lévő állandó ülőhelyét, azt felelte, ez így nem helyes. Mint megmutatta, kifejtette, ő az anyját szereti, a kanapé sarkán leledző állandó ülőhelyéhez ezzel szemben sokkal mélyebb vonzalmak fűzik. Ezt tessenek az ellenkező irányú érzelmi irányultsággal elképzelni alaposan.

Majd mindezután hozzáfűzni egy három oldalas káromkodást, amelyhez értelmező kéziszótár szükséges, de mindig az a vége, hogy a kurvaannyát, vagy más felemelő lexika. Ennyire szeretem én a magam szerény eszközeivel fénylő, egyetlen csillagunkat, és nem vagyok vele egyedül. Viszont a többiek politikusok, azért nem mennek semmire. Én sem, de nem teszek úgy legalább, mintha valami haszna is volna a nyomorult életemnek. És most, hogy ezen így szerencsésen túljutottunk, nézzünk vissza miniszterügynök elvtárs szavaira, amelyek a fentebb jelzett okok miatt egyre kevésbé érdekelnek.

A tegnapi kossuthi szeánsz azonban kihozott a béketűrésből, pedig előtte hasogatott fát a hátamon a szomszéd, mert hidegek már a nappalok és az éjszakák. Tegnap, a szeánszig már közel nyolcezer honfitársunk halt bele a vírusba, amiről miniszterügynök elvtársnak az jutott az eszébe, beugrott neki mintegy, hogy „végül is nem baj, mert jól bemérték, hogyan kell erről kommunikálni” És most elengedem az elébb fölvázolt tengernyi káromkodást a végén egy kurvaannyáttal, majd azt mondom látszólag higgadtan, hogy álljunk meg egy szóra, ha nem is tanár úr, de Kalifaszi József legalábbis.

He, kérdjük ekkor közös erővel miniszterügynök elvtársat, és még egyszer: he? Ily lényegre törően, hogy akkor most mi van. A halál ugyanis nem tréfadolog, főleg nem azoké, aki mindenkit meggyógyítottunk már előtte, és föltennénk mindezek után de csak visszafogottan, hogy ennyi ennek az élet? Isten adta, isten elvette, pedig mi – és itt újólag a tegnapi duma: “Jól felkészültünk nyáron, megcsináltuk a konzultációt, beszereztük a szükséges védőeszközöket, felkészítettük az orvosokat, ápolónőket.” Minden bizonnyal, sőt, még a kórházparancsnokok is jól harcolnak a halál frontján és erősen.

Tudjuk, hogy a felelősséget hárítja. A konzultáción mondták neki a zemberek, mi legyen, orvosok, ápolók kiképezve, lélegeztetőgépek a raktárban vagy úton valahová piros masnival átkötve, rendőrök az utcán, így, ha nem lenne flegma a drága, még mondhatná azt is, mit tegyek, köpjek vért? – Mint aki belerokkan a felelősségbe és az érettünk végzett munkába. De mégis flegma a manus, bemérte, hogyan kell kommunikálni nyolcezer halottról, baj nincs, mert nem jönnek egyenes kaszával a népek a Karmeliták ellen. És ez a lényeg.

Minden más le van szarva. Az élet is, de legfőképp a halál. Végül is, mondhatta volna szokás szerint miniszterügynök elvtárs azt is, hogy boldog karácsonyt, vagy elbújhatott volna a függöny mögé, de nem. Karakánul kiállt, mert bemérte, hogyan kell kommunikálni, a konzultáció is megvolt. Hogy hullunk, mint a legyek, Mária néni tehet róla, ő ikszelt így a levélben, meg a szomszédja. A zemberek döntöttek a zemberéletről, pofánkat befogjuk, és várjuk a halált, aki vagy kopogtat vagy nem, s ha igen, a NER tudja, hogyan lehet győzelemként eladni azt is.

Például, hogy máma hányan nyertek soron kívüli bebocsátást a Mennyországba. Miniszterügynök elvtárs személyesen dumálta le Szent Péterrel, hogy fogadja odaadó szeretettel a magyari látogatókat. Pofánkat befogjuk, és hálaadó szentmisét celebráltatunk miniszerügynök elvtárs érettünk való szívbéli jóságát dicsérendő. De reagálhatunk másképp is arra, hogy úgy általában le sem szarja, mi történik a népekkel, hazudik és flegmán másra mutogat. Ami ezen kívül esik, azt talán jól csinálja, gondolok itt a szotyolazabálásra. Más tehetsége nincs a manusnak.

Nyunyó néni hol vagy?

Valami történt. Valami iszonyú, valami felemelő vagy köznapi, de valami mégis. Hiszen ma már tizedik napja nem láthatjuk Ceci nénnyét, aki pedig régóta oly kedves része lett életünknek. És nem tudhatjuk, mi van. Olyanok vagyunk, mint a rajzolt reklámban a Red Bulltól betépve szállongó télapó bamba rénszarvasai, akik félve bámulnak az ismeretlenbe magukra hagyatván, és egyikük kérdi: „És mi?”, míg a másik rákontrázik a kétségbe esés iszonyú hangján: „És velünk mi lesz?” – Így vagyunk mi is elhagyva és kétségek közé lökve a jéghideg, végtelen űrben, és kérdezzük, Nyunyó néni hol vagy, Ceci nénnye merre bujkálsz, és esdeklünk érdeklődve. De nem felel rá senki rá a távol, háborúba ájult Neriából.

Pedig mily szívesen hallgatnánk akár ezt: „Azt javasoljuk, a babákat ne vigyék le, az erkélyeken szellőztessék.” Vagy ezt: „Készítsünk bevásárlólistát. Ilyenkor nem fogunk bolyongani az üzletekben.” Ilyen bölcsességek nélkül az ember elveszik a világban, Domestost iszik, és elviszi őtet a rézfaszú bagoly. Ha most olybá tűnnék, hogy csipkelődök netán, akkor jó az érzet, mert a kerítéses pörformansz után, amikor Nyunyó néni odament riogatni, elveszítette a jogait az elnézésre. Hogy fölemlegetem a hiátust, az azért van, mert másoknak hiányzik, akik Isaurának is gyűjtöttek, és ők azok is, akik most megrónak erősen, hogy illetlen vagyok, pedig nem. Nyunyó néni a NER terméke, szimbóluma, a köznapi nagymama létet rég odahagyta, és fogaskerékké vált a bűnös gépezetben.

Így megjelenése is, mostani eltűnése is, és az, hogy nem lehet tudni róla semmit, nem egyéb, mint látlelet a NER-ről, vele pedig a viszonyunk nem harmonikus egyáltalán. Szóval Müller Cecília nem jelenik meg a képernyőn, s akinek hiányzik, azt a választ kapja, nem tök mindegy? Mert és ugyanis – így az indoklás – „Az országos tisztifőorvos tartózkodása a kameráktól nem befolyásolja a tájékoztatást, mivel Müller Cecília előadásában is ugyanazok az információk hangozhatnának csak el, legfeljebb az előadásmódja lenne más.” Kétségtelen, nincs, aki mondja nekünk, hogy „A gyerekek ne vigyek be a nyunyót az óvodába! A szülők csenjék el a gyerekek nyunyókáját.” Mint kitetszik, enélkül tombol a járvány, és elszabadult nyunyókák tartják rettegésben a falvakat, kietlen sorosista városokat.

Müller Cecília országos tisztifőorvos eltűnése – miután tíz hónapig naponta szórakoztatott minket a képernyők előtt – közügy. És erről a közügyről nem adnak nekünk információt. Müller Cecília, úgy is mint Nyunyó néni vagy Ceci nénnye, ebből a szempontból érdekes, semmi egyéb miatt. Mondhatnám azt is, hogy tíz hónap alatt a tisztifőorvosból Paks II. vált, Budapest-Belgrád vasútvonal, s mint ilyen, elveszítette organisztikus jellegét. Ha szerencsétlen képpel akarnám ábrázolni, akkor azt mondanám, zászló ő a NER tajtékos egén, aki csattog a szélben – és most ezt képzeljük el ezt a csodát. Mindezzel pedig csak azt akartam megmutatni, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók, másfelől, hogy aki lepaktál a NER-el az így jár. Fölszívódik benne, részünkről pedig nincs számára kegyelem.

Végezetül, ha valakinek hiányzik Nyunyó néni gondolatisága, rakok ide pár bölcsességet tőle a teljesség igénye nélkül. Hogy ne érezzük annyira árvának magunkat, azért: „A koronavírus a fiatalokra nem veszélyes, csak arra, aki elkapja./ Ha a vizsgázó kocsival megy érettségire hátulra üljön. Az üljön előre aki vezet./ Csak az keresse fel orvosát aki teljesen egészséges./ A szabadtéri medencéket úszásra használják, kerüljék a játékot./
Az idősotthonokban hunyt el a legtöbb halott, de volt más egyéb betegségük is./ A tartós használati cikkek beszerzését halasszuk a járványveszély utánra, de ha valakinek elromlik a vasalója, az a lehető legrövidebb úton gyorsan beszerezheti./ Kérjük, hogy a betegek könyékig zárt felsőben és minimum térdig érő alsó testtel menjenek be a rendelőkbe.” – Remélem, enyhíthettem a lüktető lukat, amit Ceci nénnye eltűnése okozott.

Deutsch visszavon

Azt hittem, arra ébredek reggel, hogy Tompikát kihajították a Néppártból. Vagy nem hajították, csak a sarokba térdepeltették, esetleg azt mondták neki, ez volt az utolsó, vagy akármi. De nem szólnak a hajnali hírek semmiről. Nem mintha volna valami jelentősége is, hogy Deutsch röpül vagy nem, vele együtt távozik a Fidesz vagy sem, ezek csak olyan gesztusok, ránk nézvést igazi folyományok nélkül. A Néppárt már rég leszerepelt, odahagyta az elveit valamelyik sarkon vagy valamely kuplerájban. Néhányan közülük lázadoznak, de mindig kevesen vannak ahhoz, hogy győzzön a tisztesség. Így van ez mindenütt, általában a gonosz erősebb, többen van, hangosabb és mindig neki több a pénze.

Deutschnak és a róla kialakított képnek teljesen mindegy, röpült vagy maradt, twitterezni mindenhonnan lehet, az ő tevékenysége pedig hosszú ideje ebben merül ki. Olykor beleböfög az éterbe valamit. Ilyen volt az is, ami miatt most röptetni akarják, mint valami rossz lufit. Gestapózott, okádott, ami joggal nem tetszett a decens néppártiaknak, úgyhogy Tompika most, hogy tépkedik a laput a talpa alá, vinnyogva visszavonul. Megint bocsánatot kért, és visszavonta a ganyét. Ez a visszavonósdi nehezen értelmezhető gesztus. Ha valaki leír valamit, azt erősen megfontolja, az nem hirtelen felindulásból elkövetett szóbeli kurvaanyázás, annyapicsázás, ami kicsúszik, hanem kiérlelt gondolat. A manus lényege mintegy.

No most, ha ezek után azt mondja, mindezt visszavonom, az csakis taktikai meghátrálás, attól még a lázak megmaradnak az agyában. Ahogyan erre példa ez a mi Demeter Szilárdunk is, aki szintén visszavont, de azóta is azt hangoztatja, hogy ennek ellenére mindenki bekaphatja. Leírt szavakról nem lehet azt mondani, nem is úgy gondoltam, mivel a papírra (képernyőre) vetett hang, szó, mondat, mint a gondolat kifejező formái azt mutatják, hogy de, éppen úgy és éppen azt gondolta. Különben nem tudta volna leírni. A visszavonósdi tehát csak alávaló nyüszítés, időnyerés, erőgyűjtés. Mert a fideszisták jellemtelenségükből fakadóan úgy viselkednek, mint a tahóbunkó férj. Ő pedig, miután az asszony elhagyta, mert verte rendszeresen, visszakönyörgi magát.

Mézédesen búgja, hogy soha többé, ezen túl a tenyerén hordozza a tubicáját, s amint ajtón belülre kerül, máris csattan el az első pofon újra. Ugyanis ilyen az élet, és ilyen a Fidesz is. Mert mindaközben – és ezt ne feledjük –, hogy Deutsch bocsánatért esdekel, Orbán változatlan hangerővel szidja a sorosista EU-t, Szijjártó pedig előre menekülvén szélsőjobbos cimborákat látogat. Innen nézvést Deutsch nem tesz egyebet, mint a saját seggét menti, ám ahogyan ezt teszi, az valami egészen lehangoló. Mint a hasát mutató kutya, aki rájött, hogy túl messzire ment, és nyalogatja a gazdi kezét. Önmagát feladni és saját magát szembe köpni egyébként egy fideszistának sem nagy erkölcsi tehertétel, mert ideáik nincsenek, csak érdekeik.

Deutsch életútja is ezek közül a legértéktelenebb. Ő – ahogyan Orbán a Kossuth téri beszédből – a prágai letartóztatásból eredő kétes morális tartását erodálja, bár onnan is a gyűlölt kommunisták menekítették ki. Deutsch azért került a Fidesz első vonalába az elején, hogy a hosszú hajával és fülbevalójával megdobogtassa a fiatal női választók szívét, és dobogtatta is. Ebbéli érdemei alapján lehetett miniszter az első felvonásban, de csak akkor, amikor végre sikerült megszereznie a diplomát. Harmincon túl. A beléptető kapuk eltüntetésén kívül más érdeme nem látszik, még szegény Für Lajos is megkérte, hogy ne éljen vissza a nevével, amit lánya – második feleség – révén bitorolt egy darabig. Azóta twitterezik, most pedig nyüszít.

Deutsch az az első generációs fideszes, aki életében nem csinált az ég egy világon semmi hasznosat, de azt legalább alaposan. Most pedig itt áll öregecskén és szétesve, attól fenyegetve, hogy kissé messzebb kerül a húsos fazéktól. És nyalogatja a kezeket. Ennél nagyobb megaláztatás nem kell, ennél még az is jobb, ha kivágják, mert akkor olybá tűnne, volt egy gondolatkísérlet ami mellett úgy ahogy kiállt. De még erre sem képes. És itt, benne látjuk azt, ami majd következik, ha a galeri elveszíti a hatalmat. Nem ők voltak, nem úgy gondolták, parancsra tették. Ez mind lesz. De addig is emlékezzünk a mostani Deutschra, aki nem áll messze attól, hogy a saját anyját is megtagadja. Nyüszít a drága, és ezt jó hallgatni.

Egy Semjén gyerekkora

„A magánéletben mindenki azt csinál, amit akar, de ebből nem formálhat politikát.” – Ez a mára adott semjéni tételmondat, illetve ennek toldásai, cifrázásai és más szakrális kurvaságok szenteltvízzel locsolgatva. Semjén, úgy is, mint KDNP elnök, és másrészt pedig, mint miniszterelnök-helyettes, tehát egy bazi nagy kisember, mint porbafingó óriáshangya mutatta meg a feje mélyit tegnap. A Marianna-árkát és még annál is lejjebb. Hallván őt föltettük az obskúrus kérdést, hogy hát hülye ez, és láttuk, tapasztaltuk, az szegény, de egészen. És most in medias res.

Képzeljük el közös erővel a klottgatyás pici Semjént, aki 1971-ben vadászati világkiállításon jár, és tátott szájjal nézi a neki csodát. Már ebben a pillanatban megfogalmazódik benne életének egyetlen célja, hogyha nagy lesz, házi rénszarvasokra lövöldöz, belovagol Kézdivásárhelyre pörge kalapban, és imádja az urat. Ez a háromság Semjén élete. Hogy a teremtő mikor érintette meg őtet, azt momentán nem tudjuk, viszont a vér szaga 1971-ben, mert, mint beszámolt róla, akkor járt – klottgatyában – vadászati világkiállításon, ami máig hatóan megérintette a kicsi kis lelkét.

Olyannyira, hogy felcseperedve rendez magának egyet ötven milliárdért. Erről és még sok másról adott számot a KDNP elnöke, miniszterelnök-helyettes az országgyűlés igazságügyi bizottsága előtt, akik biztosan nem kérték, hogy előadja a gyerekkorát, de, ha ez indoknak megteszi, hogy miért cseszi az adófizetők pénzét a hobbijára, akkor biztosan jól volt ez így. Ám csak úgy elábrándozásilag, ha a ’69-ben megrendezett Woodstock csapja meg a bimbózó semjéni lelket, akkor most mit rendezne kies hazának, na, az lenne a delikát. Vagy lehetne fokozni a mókát, de minek.

Mindenesetre kitetszik, milyen apróságok határozzák meg egy nemzet életét és halálát, milyen kölökkori traumák. Például, hogy a kedves vezetőt meg verte az apja, de az egy másik sztori. Semjén még azzal is büszkélkedett, hogy tíz év alatt százharminc templomot építettek, háromezret megújítottak, tehát az élet csodaszép. Nem, nem az. Mert ugyan azt még megértjük, hogy a NER szereti a bávatag hívőket, de mindegyiknek külön adni egy egész templomot túlzásnak tűnik, mint ahogyan az is – mint amivel szintén dicsekedett –, hogy tíz év alatt ötszörösére nőtt az egyházak támogatása.

Jelezném, hogy mi, választók ilyenre egyáltalán nem adtunk megbízást és felhatalmazást, igaz, Semjénre sem. A választói akaratot nézve Semjén és a pártja nincsen is. Árukapcsolás csupán a rajongóknak, akik egy kiló narancsot kértek, de a boltos hozzácsapott még pár szem rohadt datolyát, és most együtt bűzölögnek a szatyorban. Azonban mindezek után érkezünk el a kiinduló tételmondatunkhoz, magánélet és politika zűrös kapcsolatához, amit viszont ez a mi Hubertusunk Szájer dolgára adott válaszul. És az hitte, ez megfelelő, de nem az.

Még egyszer: „A magánéletben mindenki azt csinál, amit akar, de ebből nem formálhat politikát.” – És akkor tekintsünk vissza a vadászatról és az egyházakról mondottakra, így máris látjuk, hogyan folyik Semjén arcán a saját nyála, s nem azért, mert ágybavizelő vénember volna – de még lehet –, hanem, mert pofán köpte magát. Viszont fokozni is tudta ezzel a toldással: „A folyamatban lévő alaptörvény-módosítás is arra irányul, hogy az LMBTQ-propagandát korlátozzák.” – Érezzük ebben nyilván a magánélet vs politika semjéni dichotómiáját. Semjén viszont nem érzi, mert szarvasokkal álmodik.

Összegzem azért az álláspontot, miszerint a szexuális irányultságból ne csináljon senki politikát, kivéve, ha KDNP-s organizmus az illető, és az LMBTQ emberekkel akar kicseszni. Szeretjük mi Semjént, mert muníciót ad nekünk az ostoba aljasság megmutatásához, így levezetésnek is csak arra utalunk, hogy a Szájer által egy Nintendón írt alaptörvény ideája szerint 1971 nem volt, meg sem történt, mert a történelem Orbánnal kezdődött, és a jelek szerint vele is ér majd véget egyszer. ’71-ben tehát vadászati világkiállítás sem volt, és összegezve Semjén sem.

Lám, meddig juthatunk, ha egy gondolatkísérletet következetesen végigviszünk. Például arra, hogy a NER voltaképp nem egyéb, mint egyéni dilik és szándékok összegzete. Stadionok, vadászatok, templomok, ha valaki a tűz közelébe kerül, máris születik egy törvény, ami az ő dilijének kedvez, azt gazdagítja és arra cseszi el a köz pénzét. Az ilyen Semjén-féle dumák megmutatják azt a végtelen ürességet, ami alapján az ország életét szervezik, s ha ránézünk annak állapotjára, az eredmény is látszik. Semjén a miniszterelnök-helyettese. S ennél nagyobb szegénységi bizonyítvány már csak az, hogy Orbán meg a miniszterelnöke. Körbeértünk.

Pofájuk, az van

Most az a képzet (Vorstellung) telepedett meg miniszterügynök elvtárs léha tudatában, hogy miután nem vágták ki a klubból, mint macskát szarni, immár ő ül annak közepében, és hajlítja a teret meg az időt. Biztonságban érezvén magát pénzügyileg és a ganyéban egyaránt, Sorost felszólította, hogy takarodjon Európából, és azért ez már döfi, emberek. Ez már a pata kivillanása a reverenda alól, illetve a csótány sötétben bujkáló öntudata. Mert ezek szerint miniszterügynök elvtárs egy napon arra ébredett, hogy bogárrá változott. (Mi pediglen majd egyszer almát hajítunk a páncéljába.)

Hogy mit okádik Sorosra, az – gondolom – őt is, és engemet is hidegen hagy. Miniszterügynök elvtárs gondolatkísérletének azonban vannak folyományai, lévén, hogy mi pedig, ellenlábasai és vele szerencsétlenül egy légtérben lévők, sorosisták volnánk, mint az közkeletű. Kérdésünk az volna tehát, hogy nekünk is takarodnunk kell-e, nem magyari nem őstulkoknak, hogy végleg kitelt a becsületünk talán, és nincs helyünk immár a Föld nevű bolygón se. Mert mindabból, amit Orbán óbégat, voltaképp ez fakad, mint említettem már a patáját, amit rejteget.

Nem vagyok egy látó a delejes gömbömmel, de pár napja már vizionáltam, hogy Brüsszel gyengesége után ezeknek ki fog nyílni a csipájuk, és indul az okádás, lenézés és sárba taposás. Dájcstomi is megszólalt immár bájosan. Miután vinnyogva esdekelt, hogy ne hajítsa ki az ajtón a Néppárt, most telve önbizalommal látott neki ekézni azokat, akiket Orbán eltávolítana a kontinensről. Dájcstomi szerint lesz most nyavajgás a baloldalon, amely nem tud veszíteni méltósággal, s ez a meghunyászkodó alázatból a pofád befogod ordításba átcsapó vigyorgás az emberi faj legaljára jellemző mentalitás.

Eddig is tudtuk, de innentől még világosabb és egyértelműbb, hogy ezek agytörzsi szinten tengetik magukat. Személyiségük főbb jegyei az evolúció kezdeti szakaszából itt maradt elemi ösztönök, amihez a civilizáció csak a mimikrit adta hozzá, hogy olykor emberi alakot öltenek, amiből azonban minduntalan előbukik a leglényegüket adó zupás őrmester tudat. A tapossuk el a másikat óhaja. Igazolásomul rámutatnák Kövér pedellus és Bayer tagkönyv munkásságára is, akik egészen ritkán bajlódnak azzal, hogy rejtegessék igazi valójukat, mert rend szerint kifolyik a szájukon a bennük lévő ősgomoly.

Ebbe a sorba tartozik voltaképp Varga dekázós igazságügyis is, akit mélázó és elnéző sorosisták elismerésekkel díjaznak, miszerint milyen remekül végzi a dolgát, ami nem egyéb, mint Orbán seggének védelme az Unió ócsárlásával. Innen nézvést, ahol én ülök, a permanens hazudozás, a teli pofával tagadás és támadás, a terelés és elhallgatás, tehát a hatalmas egótól duzzadó semmi nem egy megnyerő menyecskére utal, hanem valami holocénbéli sötétségre csinos kis kosztümbe bújtatva. Vargán is látszik, hogy önmagán kívül – ami persona feloldódott Orbánban – nem létezik semmi.

Ugyane sort erősíti a mi Demeter Szilárdunk is, aki tegnap újólag bemutatta viszonyát a rajta kívüli világhoz. „Nagyjából tudom, hogy az ellenségeim mit gondolnak rólam. Irracionális az egész. Nem kritika, hanem epeömlés. Érdektelen.” – Nyilatkozta ez a drága, amiből szintén kitetszik, hogy vélekedése szerint ő valami egészen más univerzumban lebeg, ahová bírálói el nem láthatnak, oda el nem érhetnek a porbafingók. Summarum, nem vagyunk méltóak, hogy Demeter a hajlékunkba jöjjön, de csak egy szót szól, és meggyógyul a mi lelkünk.

Magam személy szerint jól érzem magam az eltaposandó egysejtű szerepében, mert voltaképp egész jól elszórakozok ezeken a lufikon, amelyek vagy nagy hanggal durrannak majd szét, vagy hunyászkodva ernyednek lottyadttá. Amit itt megmutattam, az azért volt csupán, hátha elér egy öntudatosabb semminek nézett honfitárshoz, egy vérmesebb sorosistához, aki aztán azt mondja, elég. Hogy ezután mi történik, azt nem tudom, csak arra noszogatom Buddhában testvéreimet, hogy emeljék fel a fejüket, mert ezek itt most már tényleg azt hiszik, hogy valami delikát übermenschek. És ez nem komilfó.

Egy rakás krumplipaprikás

Szijjártó minisztériuma mint munkaadó abban következetes, hogyha már nem engedi a home office-t, legalább bevásárol az alkalmazottaknak, igaz, a képzelete eléggé szegényes. Illetve ajándéka jelzi azt, mit is gondol a Micikékről, Mancikákról és Kiss kartársakról, ugyanazt, mint a nyugdíjasokról a Párt. Zabálj, hallgass, szavazz. Mindenesetre elég mókásan nézhet ki majd, amikor a külügyesek megkapják a krumplijukat, s midőn lejár a hivatali idő, kitódul az utcára mind az összes, hónuk alatt neccben a krumpli, mintha a piacról jönnének nagybevásárlás után.

Ennek ellenére ne nézzük le a krumpli hatalmát. Már elmeséltem egyszer családunk Ili nénijét, anyám nagybátyjának verébszerű feleségét, akinek a tél közeledvén mindig kellett vinni egy zsák krumplit, elrendezgetni a pincében, hogy meg ne fagyjon, és akkor jöhetett jég, hó, szél, biztosítva volt, hogy Ili néni megéri a tavaszt, ha csak más okból meg nem hal. De ő különös tehetség volt. Azt is meséltem már, hogy el tudott felezni egyetlen tojást, amiből rántotta és levestészta készült egyszerre, hogy a dőzsölés meg ne feküdje a gyomrát. Hogy mitől maradt életben, máig sem tudom.

Viszont már meghalt szegény, ott fekszik anyám mellett. Egy kupacban vannak mind az egész őseim, egy családregény fekszik abban a kriptában elképesztő történetekkel, amelyekből most épp ez a minden őszi krumpli ugrott be, köszönhetően Szijjártónak. Így belegondolva csupa Ili nénik dolgozhatnak a külügynél, és pár nagyköveti berendelés postázásán kívül csak a körmüket reszelgetik egész nap, dolguk más nincs, mert a főnökük mindent személyesen intéz. Mindenhol ott van, még a jachtról is érettünk dobog a szíve, gyárat avat, alapkövet tesz le, ilyenek.

Most is volt olyan, hogy huszonnégy óra alatt három országban három széljobberrel is diskurált, együtt szidták az Unió kurva anyját, ami nem országos ügy, hanem pártfeladat, de ezen megütődni nem kell. Fölhorgadtak sokan, hogyan lehet az, hogy közpénzen intéz pártügyeket, röpköd, jachtozik, s akik így vélekednek, nem tudják, hol élnek. Minálunk párt, állam, törvényhozás, végrehajtás, buksza mind egy és ugyanaz, minden Fidesz, így minden Orbán Viktor, ő az, aki ott van minden kilométerkőnél, ő a négy páncélos meg a kutya is, olykor csóválja a farkát a gatyájában.

Egyébként nem csak Szijjártó jótékonykodott a krumplijával, hanem Mészáros is, a Lőrinc, s ezúttal nem használt vécékefét osztogatott, hanem ételcsomagokat. Tízezret ötvenmillió értékben, amin elájulni nem kell, ez a körme alatt a piszok (sem). Ami érdekes azonban ebben a történetben, hogy minden ajándék, ami a dobozba került a saját üzeméből, gyárából, cégéből származik, pedig van benne sokféle étel. Már ebből is látszik, hogy az egész ország az övé, vagy a nevén van, már J. A. polgártárs is elpanaszolta, hogy „Uraságnak fagy a szőlő./ Neki durrog az az erdő./ Övé a tó s a jég alatt/ neki bujnak a jó halak/ iszapba.”

Na, ugye, elveszve nem vagyunk, visszaállott a Kossuth tér átépítésével szimbolizált kor, ugyanúgy óbégatunk Trianon miatt, mint akkor, pedig épp nem kellene. Itt van ez a Demeter is, aki megtért az anyaországba, mint a romlatlan, igazi, ősi magyarság génjeinek hordozója, és most küldözgeti el az anyjukba mindazokat, akiknek nem tetszik, hogy megnácult. Újra megszólalt, és előadta, nem veszi a fáradságot sem, hogy elolvassa, mi a bajunk az agyával, az anyaország magyarjai nem méltóak arra, hogy bemocskolja magát a gondolataikkal. Itt tart a manus.

Jó azt tudni, hogy az aljasság zavarok nélkül működik, van benne ilyen szünetmentes táp áramkimaradás esetére, és nem fél használni. Szavunk nem lehet, mindenki megkapta a téli krumpliját, külügyesek, nyugdíjasok, csecsszopók, mindjárt karácsony, amikor összebújhatunk, vagy nem. Bekopognak a zsandárok ugyanis, nem leszünk-e többen a megengedettnél, mert tehetik. Épp azzal dicsekedett az operatív törzs egyik nap, hogy a rendőrök már közel húszezer alkalommal ellenőrizték a karantén betartását. Becsöngetnek cseszmeg, hogy nem szöktél-e meg. Itt tartunk advent háromnegyedénél.

Időutazás

Kubatov pártigazgató szerint ha egyetlenünk tárgyalt volna Trianon-ügyben, nemhogy megcsonkították volna kies hazánkat, hanem fél Európát idecsatolták volna. Ezzel elhívott minket egy időutazásra az igazgató, aminek pedig az a vége, hogy nem lenne jó akkor Kubatov pártigazgatónak, mert imádatának tárgya nem jött volna erre a fura világra. Vannak determinációk ugyanis, s ha a fentebbi aktus bekövetkezett volna, másképp forog a történelem kereke, nem lettek volna itt az oroszok, nem lett volna Kádár sem, így nem lehetett volna párttitkár Orbán Győző, és máris ott a luk a történetben.

Orbán Viktor ugyanis determinisztikusan egy kommunista párttitkár gyereke kell legyen, aki őt gyerekkorában erős pofonokkal neveli. Elvetélt focista kell legyen, és tyúkszaros udvarban kell tölteni kantáros gyerekkorát, különben nem fejlődik ki elragadóan bájos személyisége, amelyet ismerhetünk. Sajátos időutazó paradoxon, ha a múltat megváltoztatjuk, megváltozik a jelen is, nincs hát módunk visszatérni, et cetera. Belenyúlni abba tehát nem lehet. Viszont értjük Kubatov pártigazgató gyermekes buzgalmát, amellyel a főnökét héroszi magasságokba óhajtja emelni, nekünk, kívülállóknak azonban olybá tűnik, hogy a szaros segge mindig lehúzza őtet az anyaföldre.

Hasonképp Varga igazságügyis is örömódákat zengett, és előadta, hogy Orbán állhatatos küzdelme nyomán kies hazánk, de Egész Európa is hozzájuthat a pénzéhez, amire oly kiéhezve vágyakozik. Az egyenletből most már épp csak az marad ki, hogy a pénzek áramlását pont Orbán akasztotta meg személyesen. Mindezek ellenére most már ott tartunk, hogy Orbán verte ki az Unióból a pénzt, amit az amúgy nem adott volna, azaz, ha Orbán nincs, éhen veszik az összes osztrák paraszt és olasz operaénekes. Most már Orbán mentette meg a nyüves életét azoknak is. Ilyen könnyű átkalibrálni a valóságot, ami aztán a bávatagok sima agyában megragad erősen.

Az ilyen Kubatovok és Vargák ezekkel a megnyilvánulásokkal építgetik a már amúgy is izmos személyi kultuszt. Hogy a Kubatovok, Vargák miért ennyire hülyék és ez miért jó nekik, az sem teljesen világos, illetve felfoghatatlan. Bár, ha felidézzük Varga igazságügyis beavatási fényképét, amelyen Orbánnal pezsgőzget, és emlékszünk a behódoló kutyaszemeire, a mindjárt bepisálok testtartásra, azonmód megértjük a Fidesz mai természetrajzát. A kézcsókos, esernyőkardos asszonyokat és a neten tobzódó trollokat, akik semmit sem látnak a világból, mert mindent eltakar előlük Orbán hatalmas gyomra, amiben az egóját hordja.

Aki fél vagy nem érti a világot, isteneket teremt abba, akik előtt leborulhat és könyöröghet a nyomorult életéért. Hogy ez intellektuális restség vagy érzelmi defekt következménye, az nem egészen világos, de mindenképp valami csököttségre utal. Ha korunkban egy ember föladja a személyiségét, hogy valaki előtt behódoljon, ez már szerelem vagy pediglen imbecillis magaslatok, békemenet és CÖF, vagy maga a sajtóklub például Bencsikkel. Ő sem jöhetett volna létre a kommunizmus nélkül, tehát, ha Orbán Trianon ügyben is győz száz éve, itt kellene állnunk Bencsik nélkül, és hova lennénk akkor szomorúságunkban, ugye.

A valóság átformálása, a történelem meghamisítása régi trükk. Más korokban más diktatúrák a germán mítoszokba ájultak bele, nekünk csodalovunk van, meg Szibériában megtalált királyi génjeink. Ezzel a tempóval, s ami körüle folyik, simán benne van a pakliban, hogy Orbán meg a Szíriuszról származik, mert az emberi hülyeség végtelen, ami naponta nyer igazolást. Most épp Kubatov pártigazgató által. Tegnap vizionáltam, az örömtáncokat, hogy Brüsszelt legyőztük, ilyen tömény hülyeségben azonban reménykedni sem mertem, mert az én képzeletem is véges. A fideszistáké ezek szerint nem. Amit itt látunk, az a Csillag születik különkiadása csak itt, csak most és csak nekik.