Orbán mellé megy

Tegnap kétszázötvenkét honfitársunk halt meg a vírustól, Orbán Viktor pedig a nyitásról diskurált különféle alattvalókkal. A kórházak sikongatnak, hogy nem bírják, a halállal üzérkedő ellenzék pedig külföldi segítségért esedezik, hogy ne hulljunk, mint a férges alma. Ötezer egészségügyi dolgozót elüldöztek, most pedig szakképzetlen önkénteseket várnak, a rendszer önmagába zuhant, Orbán pedig a nyitással eteti a népet. Reggelente az egyenruhások elhadarják a napi halálokat, mindenféle elborzasztó adatokat, és gyorsan igyekszenek is felejteni az egészet, majd az oltási sikerágazatról kapunk permanens jelentéseket. Minden nap reggeltől estig győzünk.

Úgy hazudják az oltások sikereit, mint valami termelési jelentést, röpködnek a semmit sem jelentő milliók, meredeken kúsznak fölfelé a grafikonok, az emberek pedig hullanak, mint a legyek. Orbán tegnap három olyan dolgot is tett, aminek semmi köze nem volt a valósághoz: családügyi szervezetekkel, gazdasági kamarával tárgyalt az újranyitásról, meg türkökkel egyeztetett a járvány elleni küzdelemről. Pár napja mondta, neki az lebeg a szeme előtt folyamatosan, milyen lesz az ország harminc év múlva, amit ugyan erősen kétlünk, mégis magyarázat arra, miért nem foglalkozik a jelennel egyáltalán, hacsak nem a hatalomról van szó.

Csak a hatalom meglegyen, reszket pitymallattól napnyugtáig. Hogy az ország szétmállik a keze alatt, mellékszál, kampány-üzemmódban sürög-forog, a Facebookon üzenget. Felteszem, a lájkokat is számolgatja, hol a piros fazokáról posztol, hol koviubiról, reggelizésről vagy drámainak szánt üzenetekkel jelentkezik, hogy az előttünk álló két hét nagyon kemény lesz. Először mindenkit meggyógyított, aztán a halottak számában mérte a védekezés sikerét, de mindkettőben kudarcot vallott. Most vakcina a Szent Grál, ezúttal azt halljuk, két és félmillió beoltott ember kell, és legott ránk mosolyog a nap. Akkor sem fog.

S ha akkor sem fog, kijelöl majd egy új mérföldkövet vagy mércét, amit elérve jó lesz nekünk, az előtte lévőkkel, amiket viszont soha nem teljesített, nem számol el. Nincs meg benne az a kiálló belátás, hogy ezt elcsesztük, nem kicsit, nagyon. Illetve ennek az egyes száma, mint a mindenért felelősséget vállaló haza egyszemélyű megmentője. Mondhatnánk azt is, hogy mindenben kudarcot vallott, de ez nem lenne igaz, mert ugyanis nem is akart ő megoldani semmit sem igazán. Mutogatják itt nekünk, hogy sürög-forog, tárgyal ezzel-azzal, de valójában semmi nem történik. Ez csak az álca, amivel elfedik, ahogyan a rezsim a háttérben mindent maga alá gyűr.

Egészen undorító és mocskos színjáték részesei vagyunk azzal a toldással, hogy a bőrünkre megy a játék. Hogy a színházak nemzeti csasztuskákat játszanak, hogy a gyerekeink analfabéta katonás keresztények lesznek, hogy nagyferók jelennek meg a színen, hogy az egész életünk egy ájtatos hazugság lesz, abba még senki nem halt bele, a vírusba viszont most már közel húszezren (ennyit vallanak be). De hogy most, amikor a legjobban tombol a járvány, egy nap alatt háromszor kell azt néznünk, hogy a kedves vezető a nyitás miatt aggódik bizonytalan identitású asszonyokkal, pláne a csicska Parragh elvtárssal, azért az már delikát nem?

Olybá tűnik, hogy nem, Orbán járványügye kompletten mondott csődöt. Minden, amit kitalált a katonáktól a rendőrökig (mást nem igazán) semmire sem jó, viszont olyan bicskanyitogató kussolással lép túl a kudarcain, amit tanítani lehetne. Mindig vannak új ábrándok, amikor majd jó lesz, milliós oltottság, tíz év múlva Ausztria, harminc év múlva Mennyország, a jelen pedig ott szaglik a felcsúti budi derítőjében. Már látom a vidám húsvéti körmeneteket, a legények önfeledt locsolkodását, ami engedmény be lesz csomagolva valami álságos ideológiába, holott célja csak egy: a trónuson maradás, ha belepusztul a nép, akkor is. Madárfüttyös szép napot kívánok.

Lárifári, Gulyás miniszter elvtárs

Kocsis-Cake Olivio képviselő (Párbeszéd) azt kérdezte az ország gyűlésében, lesz-e következménye annak, hogy a minielnöki intés ellenére március 15-én Mészáros Lőrinc dubajozott. Egyem a lelkét Kocsis-Cake képviselőnek (Párbeszéd), aki vagy nem tudja, hol is él, vagy annyira romlatlan, mint egy hamvas tavaszi szűz, esetleg tréfának szánta érdeklődését. De ami kikerekedett belőle, az olyan mozi volt, amit ritkán láthatni még 3D-s szemüvegben is. A miniszterelnökséget vezető pufók, csillogó szemcsis ovis, úgy is mint Gulyás Gergely, felelőtlenségnek nevezte az utat. Lárifári, vetítette előre a következményeket, megjegyezve, hiába nevezi Kocsis-Cake a minielnök barátjának a dubajozót, rossz ajtón kopogtat, mert ő nem ismeri az érintett barátait.

Ezzel megteremtődött a hazugságnak az a lenge közege, amelyben minden megtörténhet, és azok ellenkezője is. Az a nihil tehát, ami állapotot az AE Bizottság Tánczenekar hajdan ekképp összegzett: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ” – egyfelől, és ráerősített azzal, hogy: „De jó a kedvem, ha kifolyik a nedvem”, s ezzel már olyan kerek a világ, mint egy ezer oldalas regényben, mondjuk Musilnál. És most, hogy elmeséltem Magyarországot, térjünk vissza az aktuális mocsokra benne, ami Gulyás miniszter maga. Ám mielőtt szembesülnénk a napi tagadással, emlékezzünk arra, nem más, mint éppen ő volt az, aki Varga miniszter zűrös házvásárlását erkölcsileg kifogásolhatatlannak tartotta.

Ehhöz képest mázolt a képünkbe egy újabb flasht, miszerint a kormány elvi, erkölcsi útmutatást adott a dubajozással kapcsolatban, ami állítás maga a paradoxon. Egy mondatban szerepeltetni, sőt, egymással összefüggésben emlegetni olyan fogalmakat, mint kormány és elv, kormány és erkölcs, nagyon merész és kreatív asszociációs készségekre utal. Meglepő, hogy Gulyás miniszter ilyennel bír, bár maga nem tud róla azon egyszerű oknál fogva, hogy amit mondott, azt komolyan is gondolta. Nos, itt kezdődnek a bajok. Mert ki vagyok én, hogy emlékeztessem őt, ám mégis megteszem, hogy a minielnök – akinek a barátait ő nem ismeri – egészen pontosan azt mondta, ha van rá pénzük, hadd menjenek.

Másképp szólva, ha megvette, hadd vigye, mint a vurstliban. Innentől fogva pedig nem az a kérdés, Mészáros miért volt a menyasszonyával az araboknál, hanem, inkább: miből. Ezt kellene firtatni Kocsis-Cake képviselőnek, de nem bántom őt, az ilyen kérdés ugyanis teljesen felesleges. Tudjuk miből, ellenben tényleg nem tudjuk, miért. Viszont következményekről érdeklődni valóban dőreség, mert mi lehet a legnagyobb bünti nemzetünk Lőrincének, nem kínálja meg őt a szotyijából a főni a meccsen? Ennél nagyobb bántás nem érheti egészen addig, amíg ő is el nem bődül, hogy O1G, ám ilyentől tartani nem igazán kell. Néha azon is elcsodálkozunk, ha meg bír szólalni, innen is látszik, hogy éppen ezek a hiányok repítették őt a magasba.

Fontos fogaskerék ő, és egészen addig így is marad, míg öntudatra nem ébred. Ilyen veszélyek azonban nincsenek egyáltalán. Úgy vélem, karakánul körbeértük a témát, s ugyan tanulságot nem vontunk le belőle, azért bizonyára érezhető az a tehetetlen legyintés, ami benne rejtezik. Főleg azért, mert kies hazánk, s benne az emberek úgy eltompultak, hogy egy ilyen asszó és annak mélységei már meg sem birizgálják az ingerküszöböt, amit azzal a képpel tudnék érzékletesen megmutatni, amikor az egyik Bud Spencer film bunyójában Terence Hill mondta a barátjának, hogy a hátadon töri össze a széket. És tényleg a hátán törte össze, míg hősünk meg nem fordult, és adott az incselkedőnek egy hatalmas maflást.

Ezt mindenki fordítsa le magának gusztus és filozófiai hajlam szerint. Tegnap azonban még az is volt a világban, hogy minielnükünk nagy hangon kijelentette, nyáron visszanyerjük a szabadságunkat. Most megint az van, hogy bennem ez más képzeteket kelt, mint benne. Ő úgy érti, hogy a népek megint szidhatják a játékvezető édesanyját a futballmeccsen, este nyolc után is lehet csókolózni a parkban, ilyenek. Ami folyományaként mint győzelmes hadvezér pózolhat, mondogathatja, hogy na, ugye, ahogyan ácsorog az ország füstölgő romjain. Nékem meg az jelentené a katarzist, ha például Gulyás miniszter nem hazudhatna a képembe zavartalanul erkölcsöket. De mindig is telhetetlen voltam.

Lárifári, Gulyás miniszter elvtárs

Kocsis-Cake Olivio képviselő (Párbeszéd) azt kérdezte az ország gyűlésében, lesz-e következménye annak, hogy a minielnöki intés ellenére március 15-én Mészáros Lőrinc dubajozott. Egyem a lelkét Kocsis-Cake képviselőnek (Párbeszéd), aki vagy nem tudja, hol is él, vagy annyira romlatlan, mint egy hamvas tavaszi szűz, esetleg tréfának szánta érdeklődését. De ami kikerekedett belőle, az olyan mozi volt, amit ritkán láthatni még 3D-s szemüvegben is. A miniszterelnökséget vezető pufók, csillogó szemcsis ovis, úgy is mint Gulyás Gergely, felelőtlenségnek nevezte az utat. Lárifári, vetítette előre a következményeket, megjegyezve, hiába nevezi Kocsis-Cake a minielnök barátjának a dubajozót, rossz ajtón kopogtat, mert ő nem ismeri az érintett barátait.

Ezzel megteremtődött a hazugságnak az a lenge közege, amelyben minden megtörténhet, és azok ellenkezője is. Az a nihil tehát, ami állapotot az AE Bizottság Tánczenekar hajdan ekképp összegzett: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ” – egyfelől, és ráerősített azzal, hogy: „De jó a kedvem, ha kifolyik a nedvem”, s ezzel már olyan kerek a világ, mint egy ezer oldalas regényben, mondjuk Musilnál. És most, hogy elmeséltem Magyarországot, térjünk vissza az aktuális mocsokra benne, ami Gulyás miniszter maga. Ám mielőtt szembesülnénk a napi tagadással, emlékezzünk arra, nem más, mint éppen ő volt az, aki Varga miniszter zűrös házvásárlását erkölcsileg kifogásolhatatlannak tartotta.

Ehhöz képest mázolt a képünkbe egy újabb flasht, miszerint a kormány elvi, erkölcsi útmutatást adott a dubajozással kapcsolatban, ami állítás maga a paradoxon. Egy mondatban szerepeltetni, sőt, egymással összefüggésben emlegetni olyan fogalmakat, mint kormány és elv, kormány és erkölcs, nagyon merész és kreatív asszociációs készségekre utal. Meglepő, hogy Gulyás miniszter ilyennel bír, bár maga nem tud róla azon egyszerű oknál fogva, hogy amit mondott, azt komolyan is gondolta. Nos, itt kezdődnek a bajok. Mert ki vagyok én, hogy emlékeztessem őt, ám mégis megteszem, hogy a minielnök – akinek a barátait ő nem ismeri – egészen pontosan azt mondta, ha van rá pénzük, hadd menjenek.

Másképp szólva, ha megvette, hadd vigye, mint a vurstliban. Innentől fogva pedig nem az a kérdés, Mészáros miért volt a menyasszonyával az araboknál, hanem, inkább: miből. Ezt kellene firtatni Kocsis-Cake képviselőnek, de nem bántom őt, az ilyen kérdés ugyanis teljesen felesleges. Tudjuk miből, ellenben tényleg nem tudjuk, miért. Viszont következményekről érdeklődni valóban dőreség, mert mi lehet a legnagyobb bünti nemzetünk Lőrincének, nem kínálja meg őt a szotyijából a főni a meccsen? Ennél nagyobb bántás nem érheti egészen addig, amíg ő is el nem bődül, hogy O1G, ám ilyentől tartani nem igazán kell. Néha azon is elcsodálkozunk, ha meg bír szólalni, innen is látszik, hogy éppen ezek a hiányok repítették őt a magasba.

Fontos fogaskerék ő, és egészen addig így is marad, míg öntudatra nem ébred. Ilyen veszélyek azonban nincsenek egyáltalán. Úgy vélem, karakánul körbeértük a témát, s ugyan tanulságot nem vontunk le belőle, azért bizonyára érezhető az a tehetetlen legyintés, ami benne rejtezik. Főleg azért, mert kies hazánk, s benne az emberek úgy eltompultak, hogy egy ilyen asszó és annak mélységei már meg sem birizgálják az ingerküszöböt, amit azzal a képpel tudnék érzékletesen megmutatni, amikor az egyik Bud Spencer film bunyójában Terence Hill mondta a barátjának, hogy a hátadon töri össze a széket. És tényleg a hátán törte össze, míg hősünk meg nem fordult, és adott az incselkedőnek egy hatalmas maflást.

Ezt mindenki fordítsa le magának gusztus és filozófiai hajlam szerint. Tegnap azonban még az is volt a világban, hogy minielnükünk nagy hangon kijelentette, nyáron visszanyerjük a szabadságunkat. Most megint az van, hogy bennem ez más képzeteket kelt, mint benne. Ő úgy érti, hogy a népek megint szidhatják a játékvezető édesanyját a futballmeccsen, este nyolc után is lehet csókolózni a parkban, ilyenek. Ami folyományaként mint győzelmes hadvezér pózolhat, mondogathatja, hogy na, ugye, ahogyan ácsorog az ország füstölgő romjain. Nékem meg az jelentené a katarzist, ha például Gulyás miniszter nem hazudhatna a képembe zavartalanul erkölcsöket. De mindig is telhetetlen voltam.

Frissen, fiatalosan a szombathelyi oltópontokról

Tegnap a friss.hu című sajtóipari termékben megjelent egy szöveg, amelyben a szerző, bizonyos Csizmadia Tamás fogta a macsétéjét, nekilátott pörögni, akárha egy ájult dervis, és igyekezett lekaszabolni a szombathelyi, Fideszen kívüli világot. Az ok és indok annyi volt, hogy Nemény András megkapta az oltást, amihez nem is volt szükség városi oltópontra (na, ugye), következésképp mindenki hülye, aki valaha ilyet akart. A macsétés pörgésben kapott László alpolgármester, az ugytudjuk.hu, a nyugat.hu, s ami aztán kiborította a bilit, az a kávéfőzésre alkalmas könyvtáros és levéltáros ideája volt, ami fél mondatban benne van a Fidesz enbloc értelmiségellenes attitűdje. Csak ezt Csizmadia nem érzi, ő ugyanis az első vonalban hadakozik.

„…Bár gyanítom, a múzeumban egy jó levéltáros, netán könyvtár szakos diplomás egészen fergeteges tempóban tudott volna kávét vinni a dokiknak..” – Voltaképp ez volt az, ami a jobb érzésű embereket felháborította, hogy sajtóközleményt adott ki róla Ungár Péter (LMP), Bana Tibor (független), illetve Nemény András is a Facebook oldalán azzal a józansággal, hogy az nem érdekli, ha őt mocskolják, de a munkatársait, illetve a levéltárosokat, könyvtárosokat nem hagyja. Elolvastam hát a Csizmadia-féle műalkotást, amihez fel kellett keresni a friss.hu oldalt. Ez óriási nóvum volt számomra, mert amúgy nem üti át az ingerküszöbömet a Fidesz hirdetőtáblája, ami akkor is így van, ha az impresszumban ez nem szerepel.

Az M1 is, a Kossuth is „közszolgálati”. Tudjuk, ezek ilyen mókás színdarabok a statisztikának meg a bávatag népeknek, amit illiberáliában el lehet játszani, mosolyognánk is rajta, csak cserepes a szánk. Viszont ez a Csizmadia sem szerepel az impresszumban, nem munkatárs, nem főnök. Akkor vajon ki lehet, hogy mégis ilyen harsányan otthonos a felületen (majdnem redakciót mondtam, de az eufemisztikus magasztalása lett volna a propagandagépezet kis, szombathelyi csápjának). Nos, ez a Csizmadia Hende Csaba fideszképviselő sajtósa, előtte pedig az EMMI-ben töltött be hasonló hivatalt, tehát jó elvtárs. Ezt miheztartás végett kellett rögzíteni, mert ez a Csizmadia a szombathelyi városvezetést párttitkározza.

Pedig sem László Győző, sem Nemény András nem volt Orbán apukája, sőt, a nyugat.hu-t és az ugytudjuk.hu-t sem az adófizetők tartják el, míg viszont őt igen Hende mellett és korábban az EMMI-ben is. Az elébbi két portálnak senki nem adja utasításba, mit írjon, Csizmadiának a státusából fakadóan igen, bár elnézve a mocskolódó stílust, ő ezt felettébb élvezi is. Van a fideszes „újságírásnak” egyfajta hangja, látszik rajtuk a műhely, ami a Pesti Srácoké, az Origóé, a pökhendi, nagyképű, kioktató, lekezelő, lazának tűnő, mégis egyfajta zupás őrmester stíl, amiből kiviláglik az ember jelleme is. Az analfabéta ávósok voltak ilyenek, amikor megkapták a derékszíjat és a géppisztolyt, a Faludynál szalamandrát kéjjel gyilkolászó lágerőr volt ilyen.

Ebbe az alomba tartozik Csizmadia nevű hősünk is a lelkes kaszabolásával, s azzal, hogy mindenkiről úgy nyilatkozik meg, mintha a kapcarongya volna, de ezt már megszoktuk. Viszont ostoba is, amit ordibálással leplez. Az írásmű, amit létrehozott, arról szól ugyanis, hogy na ugye, nincs is szükség Szombathelyen városi oltópontra, Nemény is megkapta Orbántól, mit hisztizik. Miheztartás végett azért idézzük fel az utcán álló sorokat, a sok, oltásra váró embert a városban, akik egy sem Nemény volt, hanem a város lakosai. S attól, hogy egy embernek sikerült beadni a szurit, több ezernek még mindig nem, és Nemény ideája nekik segített volna. Csizmadiát (és a Fideszt) azonban az emberek nem érdeklik egyáltalán.

„Az orvosnál, az orvosi rendelőben oltották be a mi Andrásunkat. Kellett oltópont? Nem. Vakcina kellett. Meg telefon. Micsoda meglepetések.” – zárja míves gondolatait Csizmadia feledve azt, hogy ennek ellenére kellene az oltópont, Szombathelyen ugyanis sok ember él Neményen kívül is. Kit érdekelnek? Neményt igen, a Fideszt és Csizmadiát kevésbé. Ám neki mindegy, a napi penzum kipipálva, lehet a pénztárhoz fáradni. Hogy mindeközben belerúgott a könyvtárosokba és levéltárosokba, az mellékszál, a resztli, a férgese hullása. Mára tőlük elnézést is kért egy újabb szövegben, amiben viszont már arra jut, hogy őt Fekete-Győr eltiltaná az írástól, ha győzne. Megnyugtatom, nem lesz rá szükség. Ilyen készségekkel és jellemmel nem lesz hová írnia, ha a Fidesz pénze kicsúszik alóla. Bizony, az élet csak ilyen nagy mókamester.

Számmisztika

Most képzeljük el, midőn Tállai elvtárs tépelődik az ő lelkében, hogyan fejezze ki hűségét a Párthoz és “Ő”hozzá. Hogyan is bizonyíthatná, hogy együtt dobban a szíve, vagy nem tudom, minek kell történni még, amikor szervilis csinovnyikká válik az ember. Nincsen nekem ehhez moslékom. De lennie kell ennek egy lejtmenetes lélektanának, amikor szétmállik a manus személyisége, és föloldódik az arctalan, ámde degenerált tömegben. Mondjunk valami örömteli nagyot a talpasjobbágyoknak – gondolja ez a Tállai, midőn változik át arctalan, ámde degenerált tömeggé –, abból baj nem lehet. Dehogynem, mindenből lehet baj, csak amikor a szervilis csinovnyik az élet napos oldalán feredőzik, hajlamos mindezt feledni, de majd emlékeztetjük rá.

Kormányunk, s annak feje, aki tulajdonképpen egy vele, s aki “Ő”, manapság ojtásban utazik. Mindig van a sikernek valami mértékegysége, a mostani vészterhes időkben először a halottak száma mutatta, hogyan győzött “Ő”. De most, hogy ez rosszra fordult, a halottak már nem érdekesek: Isten adta, Isten elvette, segít a hit, a vérbő kereszténység, s ami “Ő”nála ebből fakad, az az elegánsan nagyvonalú gesztus, hogy ki nem szarja le, hány talpas jobbágy kopogtat a Teremtő elhasznált ajtaján bebocsátásért. Máma az ojtás tehát a diadalok kifejeződése, ebből fakadólag – mert első rangú csinovnyik – Tállai elvtárs e téren igyekszik felmutatni a diadalt, s hogy ez sikerüljön, maga elé vonja a kockás füzetét, és nekilát a tépelődésnek, rágja a ceruzáját, majd írni kezd.

Megmutatja az örömöt, az ojtásban rejtekező katarzist, ami éri majd a talpasjobbágyot, ha demonstrálja neki, “Ő” mennyi jót tett vele megint. 1.500.000 – először ennyit ír le, hogy ennyi ojtást szervezett és adott be népének “Ő”, ennyi talpas jobbágyot mentett meg saját kezűleg. De Tállai csinovnyik elvtárs elégedetlen, ezek a számok olyan snassszak, lélektelenek, meg a talpas jobbágy nem is érti, föl sem fogja. A CBA-ban a farhát akciós táblája nem így néz ki, sőt, az igazi hívek a számolásban az egy, kettő, mennyi sorozatig jutnak csak el. Ez tehát, hogy 1.500.000 nekik semmit sem mond, így egyszerűsítendő a dolgokat, Tállai szervilis csinovnyik mellé plajbászolja még, hogy millió. Így jó lesz, néz elégedetten a nagy műre, hogy 1.500.000 millió.

Hogy ennyi talpasjobbágyot ojtott már be “Ő”. Szép lett, böfizik elégedetten Tállai szervilis csinovnyik, s hogy ez ezerötszáz milliárd, azt ki nem szarja le, jól mutat, akár kék plakát is lehetne belőle. Ez a Tállai korábban a NAV elnöke volt, most meg a Pénzügyminisztérium parlamenti államtitkára, tehát mindent értünk. A számok embere, mint Matolcsy is, aki festményeket veszeget. Ezek ilyen röneszánsz polihisztorok, akik mindenhez is értenek, vagy pediglen semmihez sem. Az egészségügyis régész, az igazságügyis futballista-prímás, a családügyes meg takarítónő. “Ő” pedig félbemaradt fodbalista, viszont jól fejlett pszichopata.

Ez az ezerötszáz millió különben is csak a fele az ellopott nyugdíjpénznek, a töredéke a másképp zsebre rakott lóvénak, a talpas jobbágyok mindegyikének is van tízmilliója a párnacihában, a Kossuth téren meg kétmillióan voltak. Viszont ez a vég, amikor már a számok is elveszítik a jelentésüket. Akkor voltaképp megszűnik a valóság, feloldódik a bináris rendszerre épülő univerzum, és valami más lép a helyébe. Ez a hit birodalma. Ezt mutatja Merkely Béla rektor elvtárs esete is. Ő pár héttel ezelőtt azt mondta, a magyar egészségügy ezer lélegeztetőgépet bír el, mert ennyihez van személyzet, ennyit tudnak működtetni. Most már kétezernél jár a lelkem.

Hiába mondják neki, hogy ez képtelenség, csak mondja, hogy kétezer, Tállai az ezerötszáz milliárdot. Ilyen az, amikor a számok már nem arra szolgálnak, hogy leírjuk velük a valóságot, hanem arra valók, hogy elfedjük velük. Így is el lehet kábítani a talpasjobbágyot, hogy értelmetlen számokat vagdosunk a fejéhez, mennyi maradt a zsebében, hogy beoltottuk a táguló univerzumot. Sőt, névmásokkal, hogy mindenkit meggyógyítunk és pláne: senkit nem hagyunk az út szélén. Aztán ott ücsörög az összes magában az árokparton, rájön, hogy nincs semmije, ezért annyit is ér. Be sem ojtották, lélegeztető sem jut neki, így bambán nézi a kék plakátokat, míg meg nem hal.

Kocsis Máté és a megvetés

Tegnap megtudtuk, hogy Gyurcsány az új Báthory Erzsébet. Ám ő nem is szűzleányok, hanem egyenest nemzetünk vérében feredőzik, míg azonban a kedves vezető arra intett olcsó, Operett-púderes ábrázattal, hogy „a pártpolitikának nem szabad elsőbbséget adni a nemzet ügyei elé”. E kettő között éljük a nyomorult életünket, míg meg nem halunk a kínai lélegeztetőn szürcsögve. Nem tudom, kiérezzük-e a kedves vezető mondatából, szintaxisából és szókészletéből a reformkor ízét – „a nemzet ügyei elé” –, ezt maga Széchenyi sem mondhatta volna szebben, amikor egy évi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság megalakítására.

Különbség csak két darab van: a mi minielnökünk szétveri a tudós társaságot, és maga teszi zsebre a nemzet egy évi jövedelmét. Viszont a baloldal, mint a nemzet ótvara. A minielnök még azt is megjegyezte ugyanis falvédőre kívánkozó aforizmájában, hogy a nemzetért való permanens dolgozás és aggodalom pátoszát nekik is meg kellene érteniük, ámde – sejtette púderbe bújtatott véreres szemeivel – ezt nem teszik. A baloldal nemhogy feledi a pártpolitikát, odahagyja mintegy, hanem épp lubickol benne. Csak a hatalom érdekli, és a nemzet életére tör, mint évtizede tudjuk. Ráront nemzetére, hogy hívek maradjunk a bevett szóhasználathoz.

Itt van mindjárt ez a Gyurcsány, akit Kocsis Máté megvet. Sőt, egyre jobban vet meg, hogy ez a Gyurcsány már egészen aprócska a permanens megvető tekintettől. Nem lennénk Gyurcsány helyében, ha egy Kocsis Máté veti meg az embert, akkor nincs maradás ezen a földön, az ember nyüszítve menekül Kocsis Máté eszelős tekintete elől. Vagy pediglen nem. Node mért veti meg Kocsis elvtárs ezt a Gyurcsányt, az itt a dolog, már majdnem hangszórót érő feladvány. Elsőként történelmi távlatok miatt. Hogy ugyanis – mint ez a Kocsis előadja – az anyukájának a haverjaival 2006-ban “gumilövedékek záporában kellett menekülniük”.

Amit akkor feltehetőleg a Gyurcsány zúdított a kedves mamára enkezével. Rossebeket. Ám egyrészt, mit keresett a kedves mama a csőcselék sűrejében – akik kaptak gumilövedéket, mert az alkotmányos rend megdöntésére készültek épp a mai kedves vezető felbujtására és szervezésében –, mint azt azóta tudjuk. Másrészt pediglen ha Kocsis Máté így is alakítja a valóságot, mi lehet az oka annak, hogy – mint kifejti – most meg még annál is jobban megveti, mint eddig. Ez látszik is ezen a Kocsison, ilyen megvetésbe merevedett képe van. De ez az általános fideszi fizimiska, a pökhendi megvetés ül az arcuk helyén.

Mind az összes külön-külön szarta a spanyolviaszkot, ahogyan most ez a Kocsis is teszi létrehozva egy olyan logikai képződményt, amibe bele is fulladna – rossz, ámde hatásos képpel –, ha volna hozzá esze. De az nincsen neki. Mert arra jut elsőként, hogy Gyurcsány a tornyokban álló magyar halottakból politikai hasznot húz, és egy merész csavarral azt szeretné szuggerálni, ezeket a halottakat Gyurcsány állítja elő – ahogy korábban is lövetett –, kitépkedi a nyugdíjasokból a katétert, kihúzgálja a lélegeztetők zsinórját a konnektorból, kiveri az orvosok kezéből a vakcinát, ilyenek. És ezt a romlást Kocsis elvtárs összegzi is.

“Amit most tett és tesz, az még bűnösebb, még gonoszabb, még aljasabb dolog. A felelősség pedig egyszemélyben az övé”. – Rossz hírem van. Rendeleti a kormányzás, aminek az elején a kedves vezető meggondolatlanul kijelentette, hogy innentől mindenért vállalja a felelősséget, ami dőreséget azóta már erősen bánhat. És úgy is tesz, mintha ez soha el sem hangzott volna, ám azonban igenmégis. És most, hogy eláradt a kín meg a halál, az egész kompánia kenegeti szét Orbán és a saját szarát. Ma már nem csak Gyurcsány, hanem az orvosok, sőt, az istenadta nép is bűnös a kudarcukért, amit Kocsis a gumizáporban menekülő anyukájának képével turbóz fel.

Nem kéne a kedves mamát a történetbe hozni, mert még rossz fény vetül rá, és megbánja, hogy ilyen fia van. Ezt egyébként mi is erősen sérelmezzük, de majd helyre állítjuk a világ rendjét. Egy a félés csupán, hogy az ilyen kocsisok akkor is fölszedik majd a kockakövet, és azt várják el, hogy ezért az ember megsimogassa a buksijukat. Hát nem. Mint ahogyan jelenleg sincsen semmilyen pozitív érzelmünk, ha ránézünk az egyre nagyobb ábrázatára, összegezve viszont azt a tanulságot, hogy ez a Kocsis kit vet meg és nem, egyáltalán, hogy ezen a világon van, teljességgel érdektelen. Ő maximum egy pörsenés a világ ülepén.

Egy óvodás naplója 20. – Ojtás

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma kicsit későbben jön, mert megy ojtást kapni az oltópontra, hogy addig majd a a dadus vigyáz miránk, míg őtet szurkájják az orvosok. A Kisböske kétségbe is esett, hogy beteg az Ibojnéni, mi lesz velünk, de a Pityu monta neki, hogy nem beteg, csak azér kap szurit, hogy mi ne legyünk azok, de ezt a Kisböske nem értette, inkább evett volna valamit az ijettségre. De asztán a Pityu nekiát szórakozni velehogy az ojtástól majd kínai lesz, sárga lesz a füle meg ijen vékony a szeme is, és majd úgy köszön nekünk, hogy tengsziaoping, amitő a Kisböske megréműt, és nekilátott bömbölni szokás szerint.

Máma reggel én is kíváncsi voltam, hogy sárga lesz-e az Ibojnéni vagy zöld, amikor megjön az ojtásból, de csak nem akart megérkezni, már tízóraiztunk is, és izgulva kérdesztükhogy mi van az Ibojnénivel, mér nem jön, mire a dadus fölhívta, hogy mi van vele, és aszt mondta az Ibojnéni a dadusnak, hogy még az uccán áll a sorba. A Kisböske kérdeszte, hogy az utcán ojtják az embereket vajon, de a dadus aszonta, hogy nem is, csak sokan vannak. Mér vannak sokan, kérdeszte a Kisböske, de a dadus monta neki, hogy azér, mer mindenkit be kell ojtani, mire a Kisböske úgy nekiát visittani, mind egy malac, hogy őtet is ojtják, ordittott, meg verte magát a földhöz.

Hogyőt nem, soha. A dadus monta neki, hogy most nem, ne ordiccson, de beszélhetett neki, akkor hallgatott el, amikor kapott egy csokit, és akkor csönd lett. Délig se jött az Ibojnéni, képzetük, hogy áll az utcán a sorba, pedig fujt a szél nagyon, meg kicsi hó is vót. Épp ebéd előtt jött meg aztán Ibojnéni kipirúva de elégedetten nagyon, hogy ő má oltakozott, így monta, eszt tanulta a nyunyós nénitől, hogy oltakozzunk, meg szellőzködjünk az ablakba. Hiába kapott a Kisböske csokit, éhes volt nagyon és evett volna ebédet már, de az Ibojnéni nekiát előadást tartani az oltakozásról, hogy köszönnyük meg az Ormányos Viktornak az ő szuriját.

Nem igazán értettem, mit is akar ezzel, de mesélt, hogy az Ormányos Viktor hozatta a ő szuriját egyenest a Kínából, mutogatott képet, ahogyan az Ormányos Viktor számolja a szurikat a röpülőn, hogy a Kisböske tátott, csokis szájjal figyelte, és megkérdeszte tőle, hogy ez az Ormányos atta is e be az ojtást neki, amire aszonta nem, mer nem méltó ő arra, hogy beaggya neki. A Pityu meg érdeklődött, hogy mér át az uccán annyit az ojtásra várva, hogy eszt így e kell, hogy órákat a levegőn kell lenni e, mert a nyunyós néni is mindig eszt a levegőt mondja, hogy szellőzköggyünk sokat. Nem azér, monta az Ibojnéni, egészen másér.

Mégpedighogy mindenkinek nagyon jó legyen, hogy az Ormányos Viktor mindenkit eccerre ment meg gyógyít meg, teszi a néppel a jót, monta, de elkezdett köhögetni, meg lilult neki a feje is egészen. A Kisböske sikittott, hogy most nyől neki a sárga füle, vékonyul a szeme is, hogy jaj, mi lesz velünk, ludvérc lesz az Ibojnénibűl, de minimum rézmicsodájú bagoly, és viszi el őtet, nem tudni hová, de messzire. De csak félrenyelt a nagy magyarázásba, a dadus hátba vágta és már jól is volt, de tényleg úgy láccott, hogy szűkül már a szeme neki, úgyhogy a Pityu kiáltott nekihogy tengsziaoping.

Erre elkezdett a dadus vigyorogni, mit vigyorogni, röhögni egészen, verte a térdét, és bejött a konyhásnéni a fakanalával, hogy mi van itt, a Pityu újra montahogy tengsziaoping, mire a konyhás néni is nevetett. Verte a kanalával a széket, majnem megszakattak, úgy nevetett már mindenki, még a Kisböske is. Az Ibojnéni még monta volna, hogy az Ormányos Viktor, de az Ormányos Viktort elnyelte a hangzavar, ami akkora volt, hogy repedezett a plafon, hámlott le a vakolat, és már kórusba monták mind az összes gyerekek, hogy ormányos, ormányos, mindenki röhögött, csak az Ibojnéni nemigazán, úgyhogy montam, na, vára dömperemmegyek.

Nem vagyok mohikán

Azon tépelődtem, ma, midőn előttem állott a hófehér monitor, hogy betűket rakjak rá, szóval azon ment a morfondír, vagyok-é annyira jó mohikán, hogy szó nélkül hagyom Eperjes, valaha volt színművész elvtárs legújabb tripjét. Mert és ugyanis tudjuk, hogy a nagy vízen túli őslakosok szent tisztelettel viseltettek az eszementekkel abbeli vélekedéssel, hogy ők közelebb állnak a nagy Manituhoz, mint akármely útszéli rézbőrű harcos vagy a lova. Én azonban, mint sápadtarcú testvér nem rendelkezem ezzel a genetikus bölcsességgel, és Eperjessel keresztényi szeretetből törődök.

Egyrészt mint az Úr lelki szegény fiával, akié azonban nem lesz a mennyeknek országa, mert a gonosz szolgálatába állott, illetve más istent imád, akit/amit Orbán Viktornak hívnak, s ami így már maga az eretnekség vagy istentagadás. Mondjon akármit is ez az Eperjes az ő nagy hitéről, ami ezzel a gesztussal akkora léket kapott, hogy az orrunk előtt folyik a flaszterra ennek az Eperjesnek az egész betegen mocskos lelke, s ott tocsog. Hogy valaki hitet ordibál, cirkuszi előadást rendez belőle, az nem tetszik az Úrnak, az pedig pláne nem, ha másról készít faragott képet az oltárára.

Ha ilyen dagadt mihasznákat ültet oda, az nem kereszténység, hanem bálványimádás, amit boldogabb korokban máglyával jutalmazott a szent inkvizíció, hogy az ilyen tévelyedettek lelkét megmentse. Ennyit Eperjes hitéről, ami szót sem érdemelne. Ha meg kell hülyülnie, hülyüljön meg magának, de van az országban úgy másfél millió Eperjes. Nem mind ennyire hülye, de ugyanilyen ostoba, és egy kupacban ezek már képesek arra, hogy romlásba vigyék az országot, s mint látjuk, viszik is nagy szorgalommal. Viszont Isten mögé bújtatni a romlottságot, nem komilfó.

„Viktor embert próbáló küzdelmet folytat, amit csak Istenbe vetett mély hittel vívhat meg. Míg így küzd, kötelességem teljes erőmmel támogatni. Meg Kövér Lacit is, Áder Janit is, és minden tisztességes küzdőt, aki zarándokol és nem ténfereg. Mindennap imádkozom, hogy legyen erejük a történelmi tetthez. Ehhez fogható hatalmas külső és belső ellenséggel korábban talán csak a nagy magyarjaink küzdöttek: Széchenyi, Rákóczi, Szent László, Szent István.” – Ilyeneket delirált ez az Eperjes, s ezt elolvasva tán érthető, miért szánok rá némi időt, holott amúgy méltatlan volna rá a manus.

Ugyanis Orbán mély hittel folytatott embert próbáló küzdelme tegnap abban csúcsosodott ki, hogy telibeszarta a szombathelyi alattvalók életét megint. Pár napja mutattam meg, mi folyik a nyugati városban (Egy élet sem számít), és szóba került az ország házában is tegnap, miért akadályozza a Fidesz, hogy a város megnyissa a saját oltópontjait, amiért egyébként már a háziorvosok is rimánkodnak. Erre azt válaszolta Orbán mély hittel folytatott embert próbáló küzdelmében, hogy a város polgármestere fejezze be az oltásellenes kampányt.

Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, számra veszem az arra egyébként méltatlan Eperjest, aki máma úgy járt, hogy egy személyben testesíti meg mind az összes rajongókat Szikorától Nagy Ferencig, de még a szombathelyi közgyűlés fideszes egészségügyi bizottságos orvos-elnökét is, aki szintén Orbán seggéből kiordibálva jelentette ki, hogy a szombathelyi oltópontok ügye vihar egy pohár vízben. És itt merül fel az az ontológiai kérdés, miért van az, és miért jó amúgy normálisnak kinéző embereknek, ha Orbán szarát idvezült mosollyal majszolgatják.

Ezt kell megérdeklődnünk őszinte kíváncsisággal. És azért is, hogy momentán a társadalom ormain méltatlanul ücsörögve miért akarják a többiek torkán is lenyomni ugyanazt a többség akarata ellenére. Ez egy szekta, ez a fideszcsürhe, mint arra Eperjes szavai ékesen rávilágítottak, ezek betegek. Viszont mi nem vagyunk mohikánok, hogy valami misztikus tévedésből tűrjük a tébolyult tombolást. Mondhatnám, hogy uff, beszéltem, de nincsen kedvem hozzá. Nem olyan időket élünk, hogy Aureliano Buendia szavait idézzem onnan, amikor a liberális seregek megindultak Macondo ellen.

Nemzeti ünnepünk kicsit másképp

Ahogy minden évben Szombathely is, megemlékezésekkel, országzászló felvonásával, koszorúzásokkal, műsorokkal, huszár felvonulással, kis huszár avatással ünnepeltünk március tizenötödikét, nemzeti ünnepünket.  Ezt a hagyományt már tavaly is megtörte a kezdődő vírushelyzet. Idén azonban még komolyabban érintette az országot és városunkat. Ezért ez a nap egészen fura köpönyeget öltött, egészen más arcát mutatta meg számunkra.

További fotóim a képekre kattintva vagy itt láthatók.

Elnéptelenedtek az utcák, terek, parkok, még a viszonylag szép tavaszi idő ellenére is. A rendezvények sorra elmaradtak, és az emlékhelyeken is egy egy koszorú, kis zászlócska emlékeztet a múltra. Néhány kisgyermek érkezett lelkesen szüleivel, hogy kis zászlóját elhelyezze Petőfi Sándor szobránál. Az emlékezés kicsiny töredéke került az utcákra. A megszokott kis kokárdákat is alig alig láthattuk a kabátokon, zakókon. Valahogy a vírus szele ezt is elfújta. Szomorú volt ezt látni, és így megélni. Ez az arcát szeretném most bemutatni néhány fotóval 2021. Március 15.- ének. 

Egykor pedig ilyen volt  Nemzeti ünnepünk.

További fotóim a képekre kattintva vagy itt láthatók.

Jucus a zongorán

Varga Judit ahelyett, hogy a gyerekekkel játszódott volna a hosszú hétvégén, fociztak volna vagy Wass Albertet lapozgatnak, elbábozták volna a Nemzeti dalt, az Uniót szidta. Persze mi mást is tehetett volna, erre szerződtette őt a főni a mancsaftba. Ezért hiába a rengeteg – mint látjuk – feltételes mód, hogy annyi minden értelmes dolgot lehetne csinálni, az nem megy. Csak a tutulás szünet nélkül. Ebbéli időtöltésében még egy kis melankóliát is csempészett az ájerbe a miniszteriális ember, siratta az elveszett fiatalságát, hogy aszongya: „Nem ilyen Európához csatlakoztunk”.

Ez keltette föl a figyelmemet, ez az elfojtott, keserűnek álcázott sóhajtás, hogy megromlott a világ, és Neria ott áll a vérzivatarban, mint egy szende szűz, akit migráncsok hágnak meg épp. Mindenki szembe jön azon a rohadt autópályán. Ez Varga Judit alapélménye, mióta Orbán alfele védelmezőjének szegődött, és ez egy idő után frusztráló bír lenni. Miniszterasszony sem dekázgat meg hegedülget már, hanem magyarázza a magyarázhatatlant, nehéz a dolga a katonának a mancsaftban. Így járt. Nem kellett volna szerelmes szemekkel pezsgőzgetni a főnivel.

Akkor volna menekülési út, másrészről meg, ha mindez meggyőződésből megy, akkor nincs miről beszélni. A forradalom viszont fölfalja saját gyermekeit, ahogyan azt Danton és Robespierre óta tudjuk, de Simicska is tudna róla mesélni. Így hát jobb megfelelni az elvárásoknak, mert könnyen a stadionon kívül találja magát az ember. Viszont ennyire azért nem kéne, mint ez a Varga, de ez az ő nyomora. Az viszont a miénk, hogy miatta – is – lesz a magyari ember leköpve lassan mindenütt a nem kipcsak világban, és ez azért csak megér egy cellát barátok – és ellenségek – közt is, de mindenképp.

Viszont nézzük, miből is élünk, miket delirált nekünk kokárdával a lukában a miniszteriális ember a ménkű nagy csalódottságán kívül. („Nem ilyen Európához csatlakoztunk.”) Szóval milyen az az Európa, amelyik odahagyta Varga Judit – és a Fidesz – álmait, és mint valami nagy liberális Gólem ül az illiberalizmus nyakában, és a kérdésben benne rejtezik a válasz is. Mégpedig, hogy ki változott és milyen irányban, ilyképp ebben a kontextusban olybá tűnik, a Fidesz az, aki/amely a züllés útjára lépett, így az a baj, hogy Európa nem igazodik hozzá a gyalázatban.

Másfelől Varga igazságügyis nem csatlakozott senkihez. Kies hazánk 2004-óta tagja az Uniónak, amikor Jucus még alig is hagyta oda az iskolapadot, maximum fogalmazgatott a bíróságon és a körmét reszelgette. De ez már történelem, mint ahogyan az is, hogy Orbán épp lecsúszott a csatlakozási aláírásról (2003), ami erősen birizgálta a hatalmas egóját, s mint tudjuk, ő nehezen felejt. Valakinek bűnösnek kell lenni, az Uniónak is, hogy őszentsége helikopterként tündökölhessen. A bajok ennél azonban sokkal nagyobbak, az Unió és a Fidesz között ontológiaiak, ami nem kecsegtet semmi jóval.

Ez Varga előadásából is kiderül. Azt jelentette be ugyanis csalódottsága közben, hogy Neria lengyel cimborájával együtt keresetet nyújtott be az Európai Unió Bíróságához az uniós költségvetés védelmét szolgáló jogállamisági feltételrendszerről szóló uniós rendelet miatt. Szíve joga mindez, az indoklása azonban már eleve csak a híveknek szól. Azt ugyanis Varga sem gondolhatja komolyan, attól, hogy nincs pontról pontra lefektetve, a jogállamiság része, miszerint nem üldözünk SZFE-et, CEU-t, zárunk be rádiókat (és még százezer skandalum), attól az megtehető.

Nem, nem tehető meg. Ettől lesz nem jogállam a NER, és ezt Varga is tudja, viszont veri a habot, hogy mindez nincs paragrafusba foglalva. Kultúrnépeknél nem is kell, és, hogy mi nem vagyunk azok, azt is Varga mondta el tegnapi nyüszögésében, amikor azt fejtegette, hogy a „jogállamiságban is létezik nemzeti identitás”. Látjuk a NER működésén, amelyben a Fidesz a nemzet, így identitása csak neki lehet, a többieknek kuss van. Ez nehezen fér bele Európába, olyannyira, hogy ki is lóg belőle erősen, nem nézik jó szemmel, ha a klubtag belehugyozik a zongorába. És most Jucus is pössentett egy nagyot.