Eddig és ne tovább

David Pressman nagykövettel mindig csak a baj van. Pár napja az a gond adódott vele, hogy egészen egyszerűen és világosan fejtette ki, mit takar a Fidesz (Orbán és minden seggnyúlványa) békeóbégatása. Azt mondta a nagykövet halkan de határozottan, hogy az a béke, amit Magyarország követel, nem egyéb, mint Ukrajna kapitulációja. Pressman nagykövet nem mutatott rá, de ebből is egyértelműen kiderül, hogy Magyarország (a Fidesz) ebben a kontextusban Putyin érdekeit képviseli.

Méghozzá nagyon hangosan és a kampányt tekintve még aljas módon is, de ez nem meglepő, mert nem adhat mást, mint ami a lényege. Ez a világos okfejtés azonban nem kapott nagy nyilvánosságot a magyar médiában, helyette hallgatjuk a háborúpártiságot érdekes módon úgy, hogy a propaganda riogat atomháborúval. Azaz, a Fidesz békegalambjai a legnagyobb háborús uszítók, s hogyha ebben most ellentmondást tetszenek fölfedezni, akkor nem önökben van a hiba. Az alavjunépeknek meg úgyis mindegy.

Mégis ők azok, a rajongó bávatagok, akiknek a Fidesz háborúpártis harsonaszója rezeg meg ordít, bennük kell a rettegést kellően elmélyíteni, s egyúttal azt a tudatot, hogy minden olyan fenyegetéstől, ami nem létezik, az Orbánra adott szavazat védheti meg csak. Már maga az is, hogy alavju népségnek nevezhető a magyar fasiszták törzsszavazói rétege, mutatja azt, hogy az ő világképükben a logika nem nagyon, viszont a rajongás óriási szerepet játszik. És ezen a ponton érdekes, hogy Széles Gábor nekilátott hitlerezni.

Lesz békemenet, amiről sajtótájékoztak a CÖF nagyjai, köztük Széles Gábor, aki tíz évvel ezelőtt még azzal akarta felvirágoztatni kies hazánkat, hogy azt ígérte, ki tudja kapcsolni a gravitációt. Nos, azóta sem nagyon lebegünk Mohamed koporsójaként, de Széles most sem lett sokkal élesebb eszű, mert ezen a sajtótájékoztatón azt találta mondani, hogy „Hitler iránt is rajongtak, ám ha tudták volna a németek, hogy hová vezeti őket, nem rajongtak volna érte”. Nos, Magyar Péterre gondolt, mégis más jutott az eszünkbe. Némely kézcsókok, mondjuk.

De nem is ez, hanem az összes többi. Mert voltaképp ezt a CÖF-ös kinyilatkoztatást azért tartották, hogy bejelentsék, van már neki jelmondata is, ami ez: „Eddig, és ne tovább!” – hogy ezt akarják üzenni Európa „háborús pszichózisban égő” vezetőinek. Nagy valószínűséggel eltévesztették a címzést, ami a Kreml lett volna a logika szerint, de azoktól, akik olyan békét akarnak, mint amire Pressman nagykövet utalt, ilyet fölösleges várnunk. Viszont hangzottak el még érdekes dolgok, amire garancia volt a megszólalók köre.

Elég csak felsorolni, hogy Szélesen kívül ott volt még – és beszélt is – Bencsik András, Bayer Zsolt, Stefka István, ifj. Lomnici Zoltán, Fricz Tamás és Csizmadia László. Látszik, hogy ők mint korunk független szellemi nagyságai, akiknek csak a magyar haza sorsa a gondjuk, és nem is az, hogy jól éljenek abból a zsírosbödönből, ami a mi pénzünkkel van tele. Ha most képzavart fedeznének fel, igazuk volna, de direkt volt. Most itt annak kellene következni, hogy egyesével elmeséljük, ők mit mondtak, de annyit nem érnek az elvtársak.

Mert túl azon, hogy kiderült, maga Orbán V. is felszólal a világra szóló eseményen, elég nekünk csak a jelmondatuk. Erről egyébként egy Columbo film jut az eszünkbe, mégpedig az, amelyikben a gyilkos az italos üvegén ejt reggel karcolást a gyűrűjével, hogy eddig és ne tovább igyon belőle, mert fő a józanság. De ez csak lírai mellékszál volt, mert gondjaink ennél sokkal nagyobbak, ugyanis a sajttájon az is elhangzott, a 9-i szavazáson az EU választópolgárai a halál helyett az életet választhatják. De ezt azért nem kellett volna.

Több okból sem. Az első talán az, hogy a CÖF, a békemenet, Orbán és a Fidesz ezek szerint abba is szeretne belepofázni, a burgenlandi traktorista hová tegye azt a nyüves ikszet. És nem másért, mint hogy a magyar kedves vezető bevehesse Brüsszel rozzant várát, így harcolva ki azt a békét, amit Pressman nagykövet leföstött, azaz, Putyin győzelmét. Csak arra nem kapunk magyarázatot soha, ez miért volna jó nekünk mindenek felett. Mert fura dolgok történnek ezekkel az oroszokkal, és ez a fajta békevágy olyan hazaárulás szagú.

Másrészt és legfőképp az érdekelné az embert, hogyan jön ki az a matek, hogyha nem Orbánra szavazunk, akkor a halált választjuk, ami már egy apokaliptikus vízió. Főleg, ha Mária néni fejével gondolkozunk, akit majd esetleg a plébános ura pokollal is megfenyeget, ha nem jól ikszel. Mondhatnánk a’la békement – de nem ők, mert a jelszavuk is lopott -, hogy eddig és ne tovább, de már fölösleges volna, ugyanis nagyon régen átlépték azt a Rubicont, ahonnan nincsen visszaút. Magunkban nem bízom, de a karmában igen, ha a büntetésükről van szó.

Vigasztaljon azonban bennünket az a tudat, hogy a megsajtótájékozott eseményen maga a nagy Orbán Viktor is felszólal, de mindezek után előre el lehetne mondani, miről fog óbégatni a kappanhangján, ez lesz majd a háborús szimfónia tetőpontja. Ettől pedig magukat kellőképp összehugyozva kérik majd fel Európa jelenlegi vezetői a magyar kakast, hogy mentse meg őket, vagy pediglen nem. Inkább nem. Sőt, az néz ki leginkább, hogy, ha lehet, még inkább a peremére kerül a történéseknek hazánkkal együtt, mi pedig majd lesünk ki a lukon.

Majd ők eldöntik

Egyetlen virágszálunk, életünk értelme, azaz Orbán Viktor megint kampányeseményt tartott. No most, ezt úgy tessenek elképzelni, hogy a tér egy bizonyos darabját (magtár, presszó, utca gusztus szerint) lezárják. Mintegy hermetikusan, hogy illetéktelenek oda be ne hatolhassanak. Még a madarak se nagyon. A kampánygépezet pedig a Kubatov listája alapján gondosan kiválogatja a spontán közönséget, hogy flottul menjenek a dolgok.

És úgy is zajlik az összes. Orbán Viktor így még véletlenül sem találkozik a valósággal, mert talán elborzadna tőle, éppen ezért viszont teljesen érthető, ha az álomvilágának megfelelő hülyeségeket beszél. Tudjuk ezt, és nincs is benne semmi nóvum, csak épp felvázoltuk a közeget, amelyben egyetlen virágszálunk legutóbb épp delirált, monomániásan hajtogatva a háborút. A közönséget pedig azért válogatják, hogy véletlenül ne vágják pofán.

De mindegy is. Ennél sokkal érdekesebb az a mondat, miszerint „a baloldali politikusok a választások közeledtével legszívesebben letagadnák, hogy háborúpártiak”. Mondjuk akkor erre, hogy delikát, mert ennek megfelelően érdekes a duma. Szó szerinti fordításban tehát: a háborúpárti balosok ugyan eddig nem akarták tagadni, hogy háborúpártiak, de most, hogy közelednek a választások, már szeretnék, de képtelenek rá.

Látjuk Orbán fátyolos szemével mind a baloldaliakat, akik épp tagadnák, hogy mindenük a háború, azzal kelnek és fekszenek, álmodnak róla és verseket írnak neki. Tehát tagadnák, de nem megy nekik. Az a kérdés adódik, hogy miért nem megy az a nyüves tagadás, ha eddig viszont igen, hogy mi okozza az ellenállhatatlan őszinteségi rohamot ezeknél a balosoknál. Hogy csak ránéznek Orbánra, és lehajtott fejjel bevallják: háborúpárti vagyok.

De nem.  A dolgok nem így mennek. Mert ahogyan a kisebbik Orbán (a Balázs keresztnevű organizmus) Magyar Péternek megüzente, az nem úgy megy a NER-ben, hogy ő csak úgy a hasára csapva kijelenti, ő nem háborúpárti. Hanem majd ők billogoznak. Szó szerint így hangzott a verdikt: „…azt, hogy háborúpárti vagy-e, vagy sem, nem te döntöd el…  tök mindegy, hogy mit mondasz, te is háborúpárti leszel, illetve már most is az vagy”. 

Mint valami inkvizíció, amely istentagadást vagy eretnekséget kiált, mintha ilyen jogokkal vértezné föl magát ez az Orbán meg a nagyobbik (test, lélek, súly, kerület) is. Az az inkvizíció ideája, hogy a baloldalt (meg Magyart) Soros pénzeli, aki a pénzért cserébe háborúpártiságot követel. Mivel azonban erre semmi bizonyíték nincs, a kontextusból az fakad, hogy az orbánok, a Fidesz rábök valakire, hogy háborúpárti. És az akkor lemoshatatlan.

Konteónak jó, igazságnak kevés, mégis azt hiszik, hogy működik. Az a helyzet, hogy az elébb emlegetett, válogatott, szűrt és tenyésztett Orbán-közönségnél tán igen, amúgy meg nem igazán. Viszont a nagyobbik Orbánnak is volt erre utaló szava a kiürített utcán, miszerint mind az ellenzék szavait nem ők határozzák meg, hanem a Soros, aki fizet. Így mondta a kedves vezető: „Márpedig aki fizet, az rendeli a zenét”. – Köszönjük, hogy megmutatta.

Mert és ugyanis arra hívnánk fel a figyelmet, hogy az a pénz, amiből az orbánok, a Fidesz, a propagandistáik, azaz, az egész büdös kóceráj működik, az a miénk. A mi vérrel, verejtékkel megkeresett pénzünkből befizetett adó az, amiből a cirkusz zajlik, következésképp, a színtiszta logika szerint ezt akkor mi fizetjük, így mi rendeljük a zenét. És rámutatnánk, hogy nem ezt kértük és kérjük, sőt, csöndet és eltakarodást kérünk. Miheztartás végett.

És most, hogy így elmeséltük Orbánnak az ő nyomorult életét, és ahogyan befűztük a vonójába a húszezrest, azt mondjuk, hogy ácsi. Az ácsi után pedig mindenkinek a képzeltére bízom, mit rendel vagy mit kíván a prímástól illetve a prímásnak, és ím hallom, ahogyan a hangosfilmben csak kitartó sípolás van, amely a trágárságot hivatott elfedni, de ne szégyelljük, ha a fejünket fölemelve ilyesmik jutnak eszünkbe elsőként.

Mert mi is jutna másfél évtized után. Ugyanakkor azzal, ha bő teret engedünk érzelmeinknek, és végre elmondjuk a rezsimnek, mire is tartjuk, azzal nem sokra megyünk, azzal kitörölhetjük az arschunkat, tehát ennél azért többre van szükség. Kezdetnek peresze azért megteszi, a többi meg majd kiderül. Így elnézve ezt a légüres térben való kampányolást, olyan bizodalmak támadnak az emberben, hogy kellően kontraproduktív lesz.

Mert innentől az ember csak a józanság hangján azt gondolja, a mennyiség minőségbe való átcsapásának marxi tétele úgy is igaz lehet, hogy egy idő után nem csak mi, hanem néhány bávatag is arra jut, hogy ezt az egész óbégatást már rohadtul unja, és megvilágosodik, akárha valami kültelki Buddha. Az én kezem pedig ezen a ponton épp belelóg az éjjeli edénybe, rádöbbenve, 9-e messze van, és ki tudja mi történik akkor. Minden lehet.

Piros pünkösd napján

Zavarban vagyunk, mert nem tudjuk, most mi van akkor a szent szánkókkal. Mert, mint emlékezhetünk, amikor pár éve adventkor a rabszolgatörvény ellen tiltakoztak volna a megalázottak és megszomorítottak, akkor azt kapták a képükbe fideszi körökből, hogy fogják be a pofájukat, mert zavarják az áhitat csendjét. Az átlényegült szánkók szimbolikája is ebből az időből ered, mint amelyeket szintén nem szabadott megérinteni a téren, mert mindenki szügyig gázolt a hamis pátoszban és a műkereszténységben.

Hogy a hit mennyire viszonylagos, és, hogy mire kell a Fidesznek, azt jól mutatják az elmúlt napok néhány történései, mert az ember nagy naivan azt gondolta volna, ha már olyan rohadtul keresztény a regnáló rezsim, akkor legalább az általa piros betűs ünneppé emelt pünkösdkor (lásd: a szentlélek kiáramlása) visszafogja magát. Ha már a baloldal képibe vágta annak idején, hogy még a sápítozó adventet sem tiszteli, hitetlenként rongyol bele a műmájerségbe. De nemhogy a párt, még az egyház sem foglalkozik a csönddel.

Mivelhogy kampány van, ergo a hitélet le van szarva, mert minek másnak tekinthetnénk például a csepeli plébánia hirdetését, amely szarik a pünkösdre, a Fico merénylettel foglalkozik a baloldalt szidva és jelölve meg tettesként, ahogyan azt maga Orbán Viktor tette, útmutatást adva így a csepeli szent embereknek, akik így értelemszerűen süllyedtek le a köpedelem szintjére. De föl is menthetnénk őket, hogy ők csak (vagy ő csak pap), ugyanakkor a cigány mindig azt a nótát húzza, amit a vendég fizet, és tudjuk, ki adja a lóvét.

S ha már az egyházból Orbán ribanca lett, legalább a saját ünnepe alatt foghatná vissza magát, de, mint kitetszik, nem teszi. Mert kampány van. Meg brüsszeli hadjárat.  Mert a kedves vezető ennek lázában ég, hogy hovatovább úgy látjuk őt, mint Svejket, amikor a derék katonát Müllerné tolta a tolókocsiban, ő maga pedig mankót lengetve „Fel Belgrádra” kiáltozással vonta magára az utca és a rendőrség figyelmét. „Fel Brüsszelre” – ordibálja a mi hősünk, most, pünkösdkor épp spanyol fasisztákat bíztatva ezzel.

Ahelyett, hogy ember, most jönne ki a templomból, de látjuk, hogy a harc fontosabb a hitnél, már, ha van ilyen, és nem évtizedes kampányhazugság ez is. Dehogynem. Az volt megfigyelhető itt a nevezetes ünnepen, hogy a Fidesz és csatolmányai nagy ívben szartak az épp áramló szentlélekre, mert ennél sokkal fontosabb volt számukra a mocsok. Mint például a Magyar Nemzet nevet viselő Fidesz-nyúlvány, amely az ünnepre tekintettel migránsozott le ellenzékieket, mert egy kicsit más a bőrszínük.

Magyarországon született, magyar anyanyelvű, Magyarországon óvodába, iskolába, etc. járt emberekről írta ez a Magyar Nemzet, hogy „A nyugati nagyvárosokban ma látható lánglelkű, törő-zúzó antifásokból, bevándorló woke-fiatalokból álló keltetőt nem akarunk sem Józsefvárosban, sem általában Magyarországon.” A legenyhébb fölfedezés, hogy ezek ott a Magyar Nemzetnél minimum rasszisták, a maximumot nem írom le, mert még megsértődnének, mint amikor Orbán életterezett, és ezt a szemére hányták.

Nem akarnék úgy tenni, mintha ez valami óriási nóvum lenne, mert ismerjük a söpredéket, mégis érdekes volt így a mélykeresztény napjaikon tapasztalhatni ezeket. Hármat említettem, de lehetett volna tucatnyi is, ami mind azt igazolta volna, hogyan vetkőznek ki ezek nem csak a nemlétező hitükből, hanem ugyanígy a nemlétező emberségükből is, és ha az ember ezt megjegyzi, akkor fölhúzzák az orrukat, meg megsértődnek. Semjén főkeresztény mondanivalója is csak annyi volt, hogy a békéért imádkozott Szűz Máriához.

Csíksomlyón tette ezt, és itt is látjuk, ahogyan a hit (illetve annak hazugsága) keveredik a kampánnyal, és mondhatnánk azt, hogy az egyházfiak legalább szólhatnának, hogy ezt nem kellene, de a csepeli példa mutatja, hogy ők is nyakig vannak a ganyéban. Vigasztaljon minket azonban az a tudat, hogy 9-én mindez véget ér, viszont tudjuk, hogy meg nem szűnik, mert és ugyanis a kampány és az aljasság örök. Ha mást nem, ennyit megtanulhattunk másfél évtized alatt, de még mindig kevéssé vagyunk vértezettek ellene.

Száll a kakukk fészkére

Mint talán tudjuk, Magyar Péter bejelentette, hogy feljelenti Orbán Viktort. A jogi formulát is közzé tette, miszerint „aljas indokból, nagy nyilvánosság előtt elkövetett, jelentős érdeksérelmet okozó rágalmazásért” teszi meg ezt a feljelentést, mégpedig Orbán (és a Fidesz) permanens, minden gátat nélkülöző, minden hangot elnyomó, elementáris „háborúpárti” tutulásáért, amibe mindenki beletartozik.

Még mi is azok vagyunk, mint emlékezhetünk, akik nem a Fideszre szavazunk. Viszont nem lennénk magyarok, és nem Magyarországon élnénk, ha a közlés után rengetegen ne kezdetek volna el fanyalogni, hogy semmi értelme (Polt, ügyészség, szólásszabadság, etc.). Adódik akkor azonban a kérdés: azok szerint, akik úgy vélik, és mondják is, ez teljesen felesleges, vajon mit lehetne tenni, hogy ez az aljas tutulás befejeződjön.

Nem hülye az ember, és azt is tudja, hogy nagy bizonyossággal ettől nem hagyják abba. Mi több, bíróságig sem jut el az ügy, akkor tehát ezek szerint meg sem kell próbálni. A Fidesz nem ma kezdte ezt a fajta rágalmazást, eddig azonban olybá tűnt, akikre ezt a billogot rá óhajtották sütni minden eszközzel, annyit tettek csupán, hogy látták, hallották, aztán egy kavicsot rúgogatva eloldalogtak, hogy jó, én háborúpárti vagyok.

Az is világos – mint ahogyan Magyar erre az aktusra csípőből megkapta -, hogy ez kampányelem. Itt azonban megkérdezhető, mi nem kampányelem egy kampányban, vagy a közvélekedés is azon a szinten van, mint a Fidesz kommunikáció, hogy az ellenzék csupán aljas módon meg akarja szerezni a hatalmat, és nem csak tapsikol a NER-nek élő és jól bejáratott díszletként. Ez a vád már amúgy is régi, hogy az ellenzék így minek.

Az eltelt közel tizenöt év módjában ugyanis a parlementben való megjelenéssel a diktatúrát tette csupán szalonképessé, és ebben a meglátásban azért van valami. Mint ahogyan az is igaz, ha tisztában van azzal, az Orbán művek egyéb mondandó híján ezzel a háborúpártisággal, s ennek végtelen permutációjával akar választást nyerni, mert ezt teszi, akkor ez ellen kellene valamit tenni. Mert semmi másról nem szól ma Magyarország.

Nem érdekesek sem programok, sem elvek vagy erkölcsök, háborús uszítás van, és ez a kihívás. Ha ez ellen – talán, sőt biztosan eredménytelenül – a feljelentés a fegyver, akkor fel kell jelenteni, és nagy ábrándozva az ember azt is elképzeli, mi lenne, ha ezzel a jogi formulával az összes érintett elfáradna az irodába feljelentést tenni (pártok, emberek, civil szervezetek, mint érintettek), ha ilyenből több száz volna. Mi lenne akkor.

Jogilag nagy valószínűséggel semmi sem. De valami halvány mondatfoszlány azért csak eljutna Mária nénihez is – mint aki számára ez a jól megrendezett előadás folyik -, hogy azért nincs egészen rendben minden ezzel a folyamatos háborúval való fenyegetéssel. Minden párt és az összes haszonleső azzal akar minimális hatalmat, hogy ő a szent és általános, így megfoghatatlan választópolgárért óhajt dolgozni, ami szép idea, csak hazug.

Mindemelett viszont azzal sem ártana tisztában lenni, hogy érette tevékenykedni csak akkor lehet, ha ő szavazatával megbízza a delikvenst, aki viszont a jelek szerint arra sem nagyon képes, hogy önmagát megvédje a rágalmaktól. Mint amilyen az, hogy bekenik a háborúpártiság szarával, és Mária néni ezért orrát befogva fintorogva fordul el tőle. Ez egy föstmény volt, de legalább reményeim szerint érthető.

Viszont megint itt vagyunk a Magyar Péter jelenségnél, amivel senki sem tud mit kezdeni. Volt ő már – és még ma is ez a sanda gyanú – a Fidesz embere, az ellenzék ellensége, politikai kalandor és amit még el lehet képzelni, csak azzal nem foglalkozik senki, hogyha más nem is, egy tagadhatatlan érdeme mindenképpen van. Kavicsot dobott a pocsolyába, fölkavarta a possadt állóvizet, sőt, ha úgy tetszik, friss fuvallatot hozott a pállott közéletbe.

Ha képes beszéddel szeretnénk érzékeltetni, akkor utalnánk a Száll a kakukk fészkére című regényre vagy filmre – kinek melyik van meg -, amelyben McMurphy berobbant a tébolydába, ahol mindenki csak a Főnéni rabláncán fanyalgott, s tette azt, amit megengedtek neki. Ez a McMurphy viszont itatta őket, kurvákat rendelt és pecázni vitte őket, azaz, életet vitt a tetszhalottak közé. Valahogyan így vagyunk most mi is.

Odáig el sem megyek, hogy a fürdőben ugyan elbukott a bazi készség fölemelésével, de kimondta az alapmondatot, miszerint „Legalább megpróbáltam”. És arra is csak félve utalunk, hogy épp ezért aztán a néma indián végül fölkapta a cuccost, és úgy hajította ki az üvegfalon, hogy aztán kikocogjon a lukon a szabadságba. Mindezek szimbólumok, de el lehet mélázni rajta. De, ha úgy tetszik, meg tudom mutatni Marquezzel is.

„Ursulában felötlött a kérdés, hogy nem tenné-e jobban, ha egyszer s mindenkorra befeküdne a sírjába, és elföldeltetné magát; félelem nélkül kérdezte az Istent, csakugyan azt hiszi-e, hogy az ember vasból van, s elbír annyi kínt és keservet; addig kérdezte, míg fel nem szította a dühét, és fel nem támadt benne az elfojthatatlan vágy, hogy káromkodjon, mint az idegenek, hogy végre ő is megízlelhesse egyszer a lázadás pillanatát, azt a sokszor áhított és ugyanannyiszor elodázott pillanatot, amikor végre kitörülheti magát a belenyugvással, és szarhat mindenre, és kivetheti a szívéből a hegyekké tornyosult trágár szavakat, amiket egy évszázadnyi megalkuvás beléfojtott. – A kurva mindenit! – kiáltotta.”

Erről lenne szó, én nyájasom.

Miért hazudik Orbán Viktor?

Kérdésünk már megfogalmazásakor költőinek volt szánva, hiszen a választ anélkül is tudjuk. Rámutathatnánk itt emberi minőségre (szaralak), hataloméhségre (cezarománia), illetve most már a megszokásra, a bevett módszerre. Orbán Viktor már genezisében is hazudott, amikor a rég úton lévő oroszokat zavarta haza, Magyarország azonban az a hely, ahol emiatt nem küldték el a jó francba. Ha mindez akkor megtörténik, ma sokkal kevesebb bajunk lenne.

Vagy éppen semmi sem. De ezt dobta a gép. Amellett, hogy mindenki tudja, a kedves vezető akkor is hazudik, ha kérdez, vagy épp levegőt vesz, s teszi ezt immár három hosszú évtizede, azaz, ez a létezési módja, az esszenciája neki, érdekes, hogy egyik lapunk csak most kérdezte meg a Kormányzati Tájékoztatási Központot és a miniszterelnöki sajtófőnököt, miért lódít aljasul a magyar miniszterelnök. Azaz, miért hazudik Orbán Viktor?

Ám választ természetesen nem kaptak. A hazugság, ami bökte a lap csőrét, az e heti kossuthi szeánszon hangzott el: „Egy baloldali, háborúpárti elkövetővel van dolgunk, nem indokolatlanok azok a kombinációk, amelyek összehozzák a merényletet a háborúval”.  Itt a Fico-merényletre utal a költő, akiről mindenki tudja, hogy egy széljobbos, oroszbarát ipse, de ez a kedves vezetőt egyáltalán nem zavarja. Uszít a lelkem.

Mint ahogyan a papagájsajtóját sem bántja az igazság hiánya, amely ráállt erre a vonalra, s momentán a nagy vonyításban ott tartunk, hogy baloldali-liberális merénylők lepték el a világot, és keresztény-nemzeti emberekre vadásznak, ebből fakadóan senki nincs biztonságban sehol. Mária néni sem a sparhelt mellett, mert, ha az ő szemszögéből látjuk ezt a kajla világot, akkor ilyen háborúpárti öldöklők elől kell bereteszelnie az ajtót.

S ha azt kérdeztük, miért hazudik Orbán Viktor, akkor a választ is megadtuk: ezért. Mária néni, és a hozzá hasonlók tudatát szeretné letarolni, őt rettegésbe kergetni és ott is tartani azzal a hamis illúzióval, hogy ettől a pokoltól csak egy módon szabadulhat, ha Orbán Viktorra szavaz. Ha a lap kérdésére válaszolt volna a két megszólított, akkor ezt a felelet kellett volna adniuk, ilyet azonban jellegüknél fogva nem adhatnak. Tehát hallgatnak.

A „köztelevízió”, a „közrádió”, a félezer KESMA lap egyébként ebben a szellemben működik, ezt az aljasságot nyomja, s ha egyiküket – mint most a „köztévé” híradója – emiatt elmarasztalják, akkor erősen csodálkoznak, és jogorvoslatot keresnek. A Nemzeti Választási Bizottság ugyanis kimondta, hogy a híradó törvényt sértett, amikor a Fidesz reklámjának minősülő politikai tartalmat tett közzé. Emiatt a „köztelevízió” egyenesen az Alkotmánybírósághoz fordult.

Azt képzeljük el, amikor ez a „köztévé” a még Orbánnál is degeneráltabb Menczer háborús-békés-uszítós videóját adja le, mint híranyagot. De az a legszebb, hogy a „köztévé” szerint az ilyentől való eltiltása sérti az ő véleménynyilvánításhoz és sajtószabadsághoz való jogát, ami azt mutatja, a „köztévének” fingja sincs már a közszolgálatiságról, de ez is olyan régi történet, hogy már nem is nagyon érdemes vele foglalkozni.

Minden nagyon régi már a NER-ben, avas szagú a hazugságra épülő a rendszer. Mert, ha jobban megvakargatjuk ezt a monolit tömböt, akkor arra kell rájönnünk, minden hazugság, azaz, semmi sem igaz a gazdasági fellendülésről, a kereszténységről, az államadósságról vagy a hiányról, így visszatekintve az utóbbi tizenöt évre egy rózsaszín lufit látunk épp kidurranás előtti állapotban, ezért egyre hangosabb a vonyítás. Ezért veszít el lassan minden gátat.

Mert Orbán – és a nyomában utasításra lihegő propagandagépezet – mára teljes sebességre kapcsolt, és éppen azért, mert semmijük sincsen már, ami a valósághoz kötné őket. Egy kérdés azonban föltehető, hová vezet a Fidesz hergelő taktikája, amibe Finkelstein óta beleragadtak, egészen egyszerűen arra vagyunk immár kíváncsiak, emiatt mikor fog vér folyni, mert legalábbis az ő oldalukról erre élénk igény volna.

Más szemszögből, ami a miénk, az az egy kérdés maradt, mikor döbbenünk rá Nietzsche nyomán, hogy Isten meghalt, minden hazug, mindent szabad. Vannak erre utaló jelek, és ezek épp a Tisza Pártban manifesztálódnak, meg Magyar Péterben, akinek a tevékenysége ezen a porba rántáson alapul, mert az nem érdekes honnan jött, az viszont igen, hogy a misztikus térből a köznapiba húzza le Orbánt, így mutatva meg aljas emberi mivoltát.

Tisztul a kép. Világosodik lassacskán a népek elméje, hogy J. A. polgártárs sorait önkényesen sajátítsuk ki és ferdítsük el mondandónkhoz igazítva. De nem is ez, hanem az az igazán érdekes, hogy látszik, mint minden unásig szajkózott dolog (hazugság) egy bizonyos szint után kontraproduktív, és a kedves vezető (meg a pártja) eljutott erre a partra. Hogy mikor dől rá ez az egész építmény, az a kérdés, ez viszont rajtunk múlik. Kalandra fel. 

Szirénázó repülő

Az iváncsai akkugyárból elküldtek párszáz kirgiz vendégmunkást (kirúgtak két lábbal és hirtelen), akik az ettől kerekedett virágos jókedvükben szarral kenték össze a gyár mosdóit. Sajátos kifejezési módja ez a csalódottságnak, de hajlamosak vagyunk kissé elnéző szemüvegen keresztül szemlélni az eseményeket, mert ezekkel a kirgizekkel erősen ki lett cseszve. Eljönnek pár ezer kilométerre, hogy rabszolgaként életben maradjanak, és akkor így bánnak velük.

Ezt a párszáz kirgizt egyébként hazatoloncolják, dögöljenek otthon éhen elgondolással, a helyükre pedig lesz másik (valamilyen egzotikus országból), vagy pediglen nem. Mert ugyan ez az iváncsai gyár még – állítólag – próbaüzem módban van, de még az is lehet, hogy úgy marad, netán esetleg leáll. Az a baj ugyanis, hogy már most döglődik a villanyos autó ágazat, nem vesznek annyit, mint korábban gondolták, így akkumulátor sem kell dögivel.

Pedig nálunk még csak most épülnek a gyárak, most kezdünk aksigyártó nagyhatalom lenni, de még az is lehet, mielőtt azzá válnánk, kiderül, hogy rossz lóra tettünk. Hozzáértők szerint a villanyautózás jelenlegi módja nem járható út, az alapoktól kellene újragondolni az egészet, tehát fennáll a lehetősége annak, újabb kirgizeket, tatárokat, malájokat és egyéb nációt kell utcára tenni, akik szintén elégedetlenek lesznek, és kenekedhetnek szarral ők is.

Ezzel az egésszel az a gond, hogy mindez az aksigyár nagyhatalmasdi még el sem kezdődött, de már majdnem véget is ért, pedig kies hazánk fényes jövőjét ettől remélte pártunk, kormányunk és annak potentátjai. Mert el ne feledjük, például Szijjártónak mennyi útjába került, hogy ezt így összehozza, volt olyan, hogy naponta a világ különböző tájairól jelentkezett be, hogy megint egy aksigyár, aztán újra, pedig már akkor is látszott, nem lesz ennek jó vége.

De nem is ez, hanem külügy – és ebben a kontextusban külgazdasági – miniszterünk micsoda útjai. Mert az kezd látszani, hogy teljesen értelmetlenül röpködött, viszont, mint kiderült, legalább jó drágán, mert már a nem is kormánygépek sem voltak elegek számára, és mindenféle luxusröpcsiket kellett bérelni, hogy száguldozhasson a semmiért a levegőégen. Olybá tűnik, ahogyan ezzel dicsekszik, hogy ebben méri a fontosságát, mi pedig fizetjük.

Egy Kambodzsa-Thaiföld útért (ahol lehet, később majd szarral kenekedő vendégmunkásokat toborzott) száznegyven milliót fizettünk, s amikor az Átlátszó rákérdezett egy Oszaka-Tokio-Baku járat költségeire, ami szintén bérelt géppel volt abszolválva, akkor Szijjártó minisztériuma azt válaszolta karjait széttárva, erről nincsen adatuk. Viszont az sem derült ki, kinek van, de nem is ez az érdekes ebben, hanem az, Szijjártó csettint egyet, és a röpülő előáll.

Amúgy az útjainak nagy része teljesen fölöslegesnek tűnik, olyanokat intéz százmilliókért különgépen, amire egy telefon is elég lenne, de ez a mi futsalosunknak snassz. És itt lehet elbújva az ördög, ugyanis Szijjártó jellegzetesen azokat a tüneteket produkálja, mint amikor egy fiatal prosztó kap némi hatalmat, s abba legott beleszédül. A mi tarajosunk ebben az állapotban leledzik, amit más jelenségek is bizonyítanak.

Sváby András, a valahai műsorvezető készített egy videót – és töltött fel a TikTokra -, amely azt mutatja, hogy ő és a többi porbafingó alak áll vagy araszol reggel a dugóban, s mellettük elhúz Szijjártó konvoja szirénázva. Sváby szerint a külügyminiszter minden reggel így jár dolgozni, s valahol ezen a ponton érkezünk el a lélekfejtéshez. Nagy valószínűséggel, ha szembesítenénk azzal, ez az egész így nem igazán komilfó, nem is értené a bajainkat.

Mégpedig azért, mert valóban elhiszi, hogy ez neki jár. Hogy ő már akkora ember, aki nem is való igazán közibénk. Mondjuk valóban nem, de teljesen más okok miatt, mert és ugyanis csak az látszik, ténykedése, röpködése (akár szirénázó repülővel) nemhogy hasznára válna az országnak, sokkal inkább károkat okoz (ha kizárólag a gazdasági vonzatait nézzük, és a morálissal most épp nem is foglalkozunk, pedig az csak a delikát).

Mellékesen jegyezzük meg a röpködési analógiára, hogy a járvány idején is miket fürkészett és portyázott szerte a világban, aminek a következménye az lett, hogy ugyan mi úgy hullottunk, akár a legyek, de sok százmilliárdot el lehetett lopni, ilyen szemszögből pedig megvolt az értelme, amit azonban egy bírósági tárgyaláson lehetne igazán föltárni, de tartok attól, hogy ez már soha nem következik be. Mert nem lehet minden tökéletes.

Az egész alávaló történet eszenciája máshol sejlik föl, hogy kinek (kiknek) jó ez az egész tempó. Mészáros Lőrinc vagyona közelít az ezermilliárdhoz, csak tavaly megduplázta, és ezen a ponton csak egy adatot mutatok, hogy az év minden egyes percében két átlagbérnyit keresett a gázszerelő, azaz uszkve hatszázezer forintot. Illetve, hogy a nemzet veje is belépett a százmilliárdosok elit és ilyképp bunkó klubjába.

Az aksigyárak (is) ezért épülnek számolatlanul, mert bár az országnak egy szemernyi haszna nincs belőlük, de a sáp vihető belőle. Nekik az jut, nekünk pedig a szarral összekent budi, és ekképp lehetne összegezni a NER másfél évtizedes működését. Ez egyébként most ér abba a szakaszba, hogy készül összeomlani, de Szijjártó röpköd, Mészáros percenként hatszázezret zsebel be, miközben megy a háborús vonyítás. Ez is azért, hogy ez a status quo fennmaradjon. 

A legpocsékabb nemzet

Mint emlékezhetünk, 1995-ben Potocariban Mladic pribékjei mintegy nyolcezer muszlim fiút és férfit lőttek tömegsírokba. A hágai nemzetközi büntetőbíróság ezt a borzalmat 2008-ban népirtásnak nyilvánította, ami a szerb vezetőknek nem tetszik, mert szerintük ezzel az egész szerb népet „bűnös népnek” nyilvánítják. Az a gond, hogy nyolcezer ember lemészárlását mégsem lehet babazsúrnak tekinteni, így ettől függetlenül ez már történelem, és mint ilyen srebrenicai népirtás a neve.

2024-et írunk, de az ENSZ most jutott el oda, hogy a hágai bíróság után ez a szervezet is népirtásnak nevezze az akkor történteket, amiről született egy javaslat, és ez a szöveg arra is felhívná a figyelmet, hogy a srebrenicai népirtás tagadása elfogadhatatlan. Ötvenhét ország támogatta eddig ezt az elképzelést, Szijjártó Péter azonban közleményt adott ki, amelyben közölte, ezt kies hazánk nem szavazza meg, sőt – áll az MTI által kiadott szövegben – „kérjük azoktól, akik ezeket elkövetik vagy elkövették, hogy ezt fejezzék be”.

Az ez ügyben – is – harcias kiskakasként aljamunkát végző Szijjártó tagadásának és különállásának egyetlen indoka van, akit úgy hívnak, Milorad Dodik. Épp most járt Orbánnál megint, úgy és annyiszor találkoznak egymással, akárha Szijjártó Lavrovval. Ezzel a Dodikkal sok a baj európai szemszögből. Putyinista és trumpista, legutóbb pedig azzal fenyegetőzött, hogy kiszakítja a Boszniai Szerb Köztársaságot Bosznia-Hercegovinából, feltéve, ha Trump nyer. Akárha Magyarország, aki meg szintén ehhez kötötte a költségvetés elkészítését.

Ez a Dodik amúgy az ügyködésével destabilizálja a Balkánt leginkább Orbán hathatós támogatásával, irányultsága miatt pedig nem kérdéses miért. A Fidesz szívesen látná az Unióban Bosznia-Hercegovinát, kapna egy oroszbarát cimborát, tehát mindent el is követ, hogy az ő érdeküket szolgálja. Visszatérve a népirtásra, Dodik azzal fenyegetőzött, hogyha az ENSZ megszavazza, hogy Srebrenicában a nyolcezer bosnyák tömegsírokba lövése népirtás volt, a szerbek kikiáltják a függetlenségüket. Mindebből látszik, ugyanolyan hazardőr, mint Orbán.

A Fidesz Balkánon történő szarkavarása azonban ezzel jutott el a csúcsra, amikor Szijjártó a tervezett ENSZ határozatot így minősítette: „erőszakos és egyoldalú beavatkozás Bosznia-Hercegovina belügyeibe”.  Tehát nem fogjuk megszavazni szemben számos kultúrállammal, akinek a szemében a népirtás az, ami: népirtás. Mint emlékezhetünk, épp tegnap értekeztem a mélységekről, amelyeknek mindig újabb bugyrai tárulnak fel, ha a Fidesz és Szijjártó cselekedeteit vizsgáljuk a normalitás szemüvegén keresztül.

Ezzel ma megint gyalogolt külügyminiszterünk egy szintet a mocsár alja felé, s ha most olybá tűnne, hogy én pikkelek rá, hogy napra-nap foglalkozom vele, akkor rá kell mutatnom, ez téves megállapítás. Viszonyunk egyszerű, Szijjártót egészen egyszerűen és nagyon mélyen megvetem, és nagy valószínűséggel ezzel rengetegen vagyunk így. Most épp azon morfondírozik az ember, ha a politikai érdeke úgy kívánná, tagadná-e a holokausztot, mert a mostani nyüszítő bohóckodása arra utal, képes lenne rá.

Így, hogy ne érjen az a vád, hogy csak én hangoztatom mindig a gödör alját, idézem Bedő Dávid (Momentum) ez ügyben született gondolatait, mert ugyan – mint ahogyan én, úgy más szerkesztőségek is megkapták az e-mailt, de sehol nem láttam megjelenni. Így hát lássuk itt: „Egészen elképesztő, hogy még mindig tud mélyebbre süllyedni Szijjártó Péter és a magyar külügy… Szégyen, hogy a magyar külügyi kapcsolatok abból állnak, hogy autoriter, oroszbarát vezetőkkel paroláznak, és ilyen szívességeket tesznek…”

Valami különös sugallat miatt ez a magyar putyinista seggnyalás, és voltaképp az ő érdekeinek megfelelő külpolitizálás eszembe juttatja Teleki Pál búcsúlevelét, amiben ilyeneket írt, mint ismeretes: „Szószegők lettünk… A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét… A gazemberek oldalára álltunk…Hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet…” Elnézve Szijjártót és Orbánt ezeket ma is el lehetne mondani, amitől úgy tűnik, az idő nemcsak körben forog, hanem egyre gyorsuló ütemben halad visszafelé. És nem látszik a vége.

Egyébiránt mindezek tükrében még különösebb fénytörést kap a permanens békevonyítás, és az, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság egyre vadabb dolgokkal fenyegetőző elnöke most már szinte hazajár Budapestre. De megfordulnak itt más különös és kétes alakok is, kies hazánk hovatovább a politikai alvilág gyülekező és találkahelye, egy óriási tályog Európa testén, hogy szégyen már magyarnak lenni. Bár vigasztaljon minket az a tudat, hogy a rezsim minket nem is tart annak, de jó lenne, ha ezt másoknak is elmondanák. Hogy semmi közünk egymáshoz.

Fokozás

„Hódmezővásárhelyen különösen nagy a tétje a június 9-ei választásnak, hiszen itt indul Márki-Zay Péter, Magyarország legháborúpártibb politikusa… Az az ember, aki két esztendővel ezelőtt azért küzdött, hogy Magyarországot belevihesse a háborúba, és hogyha 2022-ben megnyerte volna a parlamenti választást, akkor bizony ma Magyarország nyakig lenne az Ukrajnában zajló fegyveres harcokban… Márki-Zay Péter számára tehát egyedül az a fontos, hogy Magyarországot belevigye a háborúba…”

Nem igazán jelent meg ez a szöveg az országos sajtóban, de az MTI kiadta. Szijjártó Péter külügyminiszter dumálta ezt bekapcsolódva a hódmezővásárhelyi kampányba, és így, első ránézésre az a vélekedésünk, hogy ennél mélyebbre süllyedni már nem nagyon lehet. De a Fideszről és a fideszistákról mindig kiderül, hogy nincs a béka segge alatt a gödörben az a nívó, amit ne tudnának alulmúlni, úgyhogy várjuk a folytatást. Van még bő három hét a választásokig, tehát lehet alámerülni az általuk kavart trutyiba.

Amikor kitalálták ezt a háborúpárti dumát, már akkor mindenki tudta, milyen ordas, alávaló hazugság ez az egész, arra azonban nem számítottunk, hogy lehet fokozni. Nem a vonyítást, amit művelnek, mert az soha nem ér véget és mindig hangosabb, hanem nyelvtani alakként, mint látjuk: háborúpárti, háborúpártibb, legháborúpártibb, akárha gut, besser Gösser. De van egy luk a történetben. Orbántól tudjuk, hogy mi, akik nem rájuk szavazunk, az alapfokot képviseljük a történetben, mi vagyunk sok milliónyian a háborúpártiak.

Most látjuk, hogy Márki-Zay érdemelte ki a felsőfokot (legháborúpártibb), a középfok még hiányzik, arra lehet aspirálni. Amúgy isten látja lelkemet, nem különösebben kedvelem a hódmezővásárhelyi polgármestert, de akkor sem emlékszem arra, hogy hadat üzent volna Putyinnak, vagy ilyen szándékai lettek volna. Ha most Szijjártó ezt akarja rákenni, akkor hazudik, de ezzel sem állapítottunk meg olyan túl nagy újdonságot, ez a fideszistáknál fokozhatatlan alapállapot, ők a mocsok archetípusa.

Ezzel azonban Szijjártó közöttük is az élre tör. Nem hallottuk, milyen tónusban hangzott el mindez, de elég olvasni is ahhoz, hogy fölidéződjön bennünk Goebbels tata 1943. február 18-i beszéde a berlini Sportpalastban, ahol totális háborúba hívta válogatott hallgatóságát. Valami ilyen üzemmódban van a Fidesz, akik a háborús óbégatást járatják a csúcsra. Más ebből a kampányból már nem hallatszik, és nem az a baj (dehogynem), hogy egyéb mondandójuk nincsen, hanem az, ha úgy gondolják, ez elég a győzelemhez.

És még az is lehet, hogy igazuk van. Bár olybá tűnik, hogy tizenkilencre húztak lapot, de már nem egyszer vált be ez a taktika. Buzgólkodnak a közvéleménykutatók, minden nap előállnak valami friss eredménnyel, amelyekben az a közös, hogy a Fidesz olyan negyven százalék körül billeg, azaz kies hazánk bávatag közönsége jó részének ennyi éppen elég, tehát nekik szól a cirkusz. Nekik mondta Orbán is azt tegnap, hogy „a június 9-i választásokon álljanak ki a béke mellett és segítsenek elzavarni a brüsszeli héjákat”.

Akik szintén háborúpártiak, mint maga Márki-Zay. Amúgy a brüsszeli héják és a hódmezővásárhelyi polgármester helyében a gatyáját is leperelném Orbánnak és Szijjártónak, illetve az összes többinek, akik személyeskedve háborúpártiznak. Ehelyett azonban mi csöndben kérődzve figyeljük ezt az eszement tombolást, aminek a hazugság volta abból is ki fog derülni, hogy június 10-én reggel egycsapásra fog eltűnni a kommunikációból, ám addigra véget ér a szavazás, és lesz neki eredménye vagy ilyen, vagy olyan.

Mindemellett ugyan tudjuk, de nem árt újólag fölidézni, hogy a magyar honvédség vezérkari főnöke arról ábrándozik, hogy a hadsereget immár a fegyveres konfliktusok megvívására kell fölkészíteni, illetve a Belügyminisztérium az iránt érdeklődik a szakiskoláknál, hogy azoknak a háborús időkben mire van szükségük. Ez annyira nem lepi meg az embert, hiszen a fasizmus lényege a militáns uszítás, és akkor ezen a ponton tegyük hozzá Márki-Zayt (és önmagunkat), mint akik a háborúval kelünk és fekszünk, azt szoktunk reggelizni.

És meglepve látjuk, nem passzol a történet, egyáltalán nem kerek, nincsen neki se eleje, se közepe, sem vége. Egyetlen elnyújtott ordítás van, hogy hasogat az ember füle tőle, görcsbe rándul az undortól a gyomra, és nagyon sokszor érez késztetést arra, pofán vágja egyesével mind az összes tutuló organizmust, akiknek semmi egyéb gondja nincsen, mint hatalomban maradni, ha amúgy beledöglik az ország akkor is. Ez is a Harmadik Birodalomra hajaz. Ott is az volt, hogy vagy győzünk, vagy megdöglünk, minden más lényegtelen. Így vagyunk itt is.

Szijjártó Kelemen: Magyarországi levelek

Édes néném!

Itt ülök a jakuzziban a hűvös májusi reggelen. Telefonom néma, Lavrov komám sem csörgetett meg, Viktor is alszik még a pecázás után, meg azért, mert megfeküdte a gyomrát az öt rétes, ugyanis magának vette, és nem a gyerekeknek. De ezt ne meséld el a szomszédnak, de a postásnak sem, édes néném. Rám tört a melankólia, ezért írok neked, ahogyan egyedül hallgatom a jakuzzi mormolását, és egyre egyedülebben leszek.

Mint a kisujjam, annyira, ahogyan szokták mondani. A háborút megállítani nem tudom, ami, mint számodra is ismeretes, a szomszédban zajlik már több mint két éve. Lavrov komám is azért tüntetett ki és ölelt a kebelére, hogy minden eszközömmel csikarjam ki a békét, ahogyan neki tetszik, miközben a plecsnit a lukamba tűzte, akkor is azt susogta a fülembe, hogy vétó, Peter, vétó mindhalálig, és ennek én igyekeztem megfelelni, de most már kevés vagyok.

Egyedül ülök a jakuzziban, ahogyan egyedül állok a világban, egyedül mondom a békét és egyedül vétózok, de lassan már ez sem megy, kihúzzák a lábam alól a talajt, mindenki győzni akar az oroszok ellen csak én nem. Most is, tegnap a Fidesz frakcióban mondtam a többieknek, „Tök egyedül leszünk, mindenki be van darálva”, de csak néztek süketen, és egyetlen kérdés hangzott el, hogy melyik gombot nyomjuk meg. Ezekkel még beszélni sem lehet.

Egyedül van Magyarország is. Elmeséltem nekik – bár ezek szerint nem nagyon értették -, hogy a „NATO is egyre eltökéltebb az oroszok legyőzésében”, pénzt, fegyvert nem akarnak kímélni, amit én tőlem telhetően megakadályoznék, de ott is olyan egyedül vagyok, mint a frakcióülésen, és most itt a jakuzziban, és azon töprengek, miért nem értenek engem a tömegek. Ukrajna legyen az oroszoké, és egyből mindennek vége lesz.

Ennek ellenére, ahogyan elmondtam a bátrainknak, „elementáris küzdelem várható a következő hetekben a NATO javaslat ügyében, elképesztő a nyomás Magyarországon”. Illetve rajtam, mert én vagyok Magyarország, és azt látom édes néném, hogy mindenki szembe jön az úton, az autópályán, egyre többen, már mindenki, hogy alig lehet kivárni Trump úr győzelmét, hogy elhozza a világbékét egyedül, minden kétséget kizáróan.

Meg az új világrendet, aminek az eljövetelében Viktor is bízik, de egyre inkább ő is csak egyedül. Sorsfordító napok előtt állunk, június 9-én vagy győzünk, és véget vetünk minden szenvedésnek, vagy mi szenvedünk még jobban, mint most, amikor egyre hangosabban mondjuk a békét, ahogyan mi akarjuk, de rajtunk kívül már senki sem, mert ezek meg akarják védeni magukat, ami számomra egészen őszintén teljesen érthetetlen.

Mondtam a bátoraknak, hogy „mi ezt megakadályozni nem tudjuk… de mi ebből teljes egészében ki akarunk maradni”. Azt még magam sem értem, ez hogyan lehet, de mást nem tudok, csak ezt az egy szót, béke, ami a Fidesz, ezt mondjuk a választóknak is, hogy vagy ránk szavaznak, vagy minden elveszik, nem tudjuk megakadályozni, hogy legyőzzék az oroszokat, pedig mindig mondjuk, hogy azt nem lehet, mert mi lenne akkor.

Mi következhetne, édes néném, akkor lennénk ám csak igazán egyedül, a kitüntetésemet is el kellene dugni talán, menekülni messze el, búcsút inteni a jakuzzinak, a háznak, futsalnak, a Moszkva-parti kocogásnak, ó, az az édes hajnal ott, édes néném, milyen messze van már, ahogyan egyedül hallgatom a jakuzzi mormolását, jakuzzi fölött futó szél zúgását. De minek is ez. Mondom, megszállt a melankólia, a spleen, és a hangom is rekedt.

Annyit ordítottam, rendeltem be nagyköveteket, akik már nem csak röhögnek rajtam és rajtunk, de utálnak is. Meg itthon is egyre erősebb a háborúpártiak hangja, akik olyan békét akarnak, amit én nem akarok, lassan hiába ordítok, mert elnyomja a hangomat az utálattal teli röhögés, hogy azt az érzést te már nem is tudhatod, és menekülök a mieink közé, ahol nyugalmat talál az ember, mert együtt ordíthatja velük: béke.

Édes néném. Lavrov cimborám is mondta tegnap, hogy nekik joguk van lőni a nyugatra, akik pedig mit képzelnek, hogy visszalőnek. Nos, ez a lényeg, mi is ezt így szeretnénk, ez a mi békénk, és ezt akarjuk kizárólag, de tök egyedül. Zárom soraim, júniusban újra jelentkezem, készítsd elő nekem a vendégszobát, ha úgy alakulnának a dolgok. Nos vár a helikopterem, megyek, csak megtörölközök még, csókol ecséd, Kelemen.   

Estére rétes

Orbán V., miután megtekintette kínai elvtársával a pesti felhőket, kikísérte őt a reptérre (ami még nem az övé, de majd lesz), és zsebkendőjével integetve elbúcsúzott tőle, hogy visszatérjen a kampányba, azaz, közénk. Különös ez a mostani kampány, mert soha nem tudhatni, egyetlenünk hol tűnik fel, akár egy váratlanul előtörő búvópatak, és az is többnyire meglepetés, milyen szerepet játszik. Bár mostanában hangsúlyosabb a nép egyszerű, falusi gyermeke gúnya, még a kínainak is ezzel dicsekedett.

Olybá tűnik, hogy a mi kis zsebzsarnokunk végleg letett arról, hogy a választópolgárok azon részét szólítsa meg, akik közel tizenöt évi szellemi – és egyéb – dúlás után még tudnak és hajlandóak gondolkozni. Nagyon úgy látszik, hogy az Alexandra asszonyság által képviselt nívó a Fidesz mostani kampányának közös eleme, s ez a gombáknak és moszatoknak szól. Itt már nem is csak leegyszerűsített üzenetekről van szó, hanem közelítünk az agytörzsi működéshez, büfi, kaki, pelus, elégedett szundikálás, ami elég.

Amikor elment a kínai cimbora, Orbán megfogalmazta az alaptételt, miszerint „június 9-e talán az utolsó lehetőség, amikor még visszafordulhatunk egy harmadik nagy háború felé vezető útról”, de senki nem akadt a közelében, aki ezt a képtelen állítást megkérdőjelezte volna. Orbán ilyen hermetikusan lezárt lufiban éli az életét annyi könnyítéssel, hogy van azon egy luk, és onnan olykor kiböfögi lelkének éjfekete tartalmát. Mindemellett ezt társítva a falusi parasztgyerek álcával, valami elképesztően infantilis dolog jön elő.

Mert mondom, alighogy elment a kínai, a mi hősünk beült a páncélozott géperejű járművébe, és elsőként elment pecázni. Esztergomban horgászott öltönyben, és fogott is egy kis snecit, amit minden bizonnyal békaemberek raktak a horgára. Ezen nem merengünk tovább, mert ennyi elég is, hogy megérezzük a bukolikát, csak az volna a mélázásunk tárgya, hogy mindeme tevékenység közben miért kell háborúról delirálni. Mert ez történt, és e kettő elem – sneci, ágyúdörej – elegyéből nem egyéb tárul elénk, mint O. V. alja lelke.

Ahogyan a piacon is. Mert a pecázás után oda látogatott ki a kedves vezető, mert ez is ilyen népies elem. De ezúttal nem azzal foglalkozunk, miről beszélgetett az elébe terelt és gondosan válogatott mimagyari organizmusokkal, mert egy szóba belefér (háború), hanem egy vásárlási aktust és annak párbeszédét tesszük közönségünk elé, hogy legalább annyira elborzadjanak, mint tettük azt magunk is látva és hallva a színház újabb előadását, amitől felfordul az ember gyomra. Pedig nem is annyira érzékeny az a pejsli.

Nézzük akkor a mozit. A piaci rétesesnél járunk figyelésünk közben, és azt halljuk, hogy O. V. nagyvezír azt az utasítást adja az árusnak: „vagy ötöt tegyen rá”. Nem tudni, hogy ösztönösen vagy szerep szerint hangzik ez el, hogy nem azt halljuk, ötöt legyen szíves, hanem ezt a tenyeres-talpas-bugris rendelést a pontosan meg nem határozott számú rétessel, hogy „vagy ötöt”. Nem kérek, hanem tegyen rá, ami így egyben zamatában az Ady féle piszkos gatyás bamba társak nívóján van. Már csak az hiányzik a végéről, hogy kend.

Mindez egy olyan álidill, amilyen élete ennek az embernek soha nem volt, de még képes megfejelni a magyarázattal, miszerint „nekem öt gyerekem van, mindenki egyet eszik”. Ha nem lett volna gyerekszobám, föltenném az adekvát kérdést, hogy mi van paszmek, most azt meséled, hogy az éhes siserehad otthon várja a papát a csemegével, de mindegyik csak egyet kap, elképesztő. És a saját lábuk, vagy a nemzet veje nem is kap rétest?  Vagy mi van az ősanyával, aki nem sürög a konyhában, ilyenek. Számtalan kínzó kérdés.

De tudjuk, hogy olyan színielőadás ez, mint régebben a kalbászokkal, a sonkafőzéssel meg a karmelitás ugorkával, amiből így közel másfél évtized múltán az az érzet kristályosodik ki, hogy ez az ember a belével gondolkozik, amit persze tudunk, hogy nem így van. Mert a mélyben a hatalom és a szerzés munkál, aminek mindezek csak az elemei, de az ország lehangoló állapotát jelzi, hogy azt mutatják a mérések és a számok, hogy ez kell a győzelemhez. Így talál egymásra a perisztaltikában az alavju népség és annak zsíros vezére. Ez a hazánk.