Az erő lándzsahegye

Emlékszünk Nyikanor Ivanovics keserű sorsára A mester és Margaritából. A lakóbizottsági elnök Korovjov tréfájának lett az áldozata, ennek következtében egy köteg dollárt találtak a szellőztetőjében, amitől a bizottsági elnöknek kezdett elmenni az esze, és azt ordítozta, hogy az ellenőrök, akik miatt most sorsa beteljesedik, a sátánnal cimborálnak. Ez a kis jelenet jutott az ember eszébe a hírt olvasva, amely arról tudósított, hogy a NAV emberei házkutatást tartottak az MMM (Márki-Zay pártja) irodájában.

Szalma Botondnak, a párt kampányfőnökének van humorérzéke, hiszen kijelentette: „lehet, hogy dollárt kerestek”, majd jó munkát kívánt a NAV-nak a tényfeltáráshoz. Nem akarnánk a kampányfőnök fényes jókedvét lelohasztani, de néhány napja idéztük Virág elvtárs örökbecsű alapigazságát arról, hogy öt perc alatt bárkiről képes bebizonyítani, hogy bűnös, s körülnézve a NER-ben, olybá tűnik, hogy kezdünk megint ilyen időket élni. Illetve annyiban módosítanunk kell a látleletet, hogy inkább putyini lesz a kor, és nem Rákosi No.2.

Mert nem csak Bulgakov ugrik be épp, hanem Politkovszkaja is, akinek az Orosz naplójában ráismerünk Orbánra és a rendszerére is. Kicsi, savanyú, sárga, de a miénk a kis magyar putyinizmus, ahogyan az MMM lerohanása is mutatja. Hajlamosak sokan azt hinni, hogy ami a napokban történik a Fidesz által, az nem egyéb, mint a pedofil botrányról való terelés, de ez nem egészen így van. Ez ilyen ráfutásos készülődés a nyári választásokra, amelynek Márk-Zay pártja nem az első, de nem is az utolsó áldozata, mert az osztályharc fokozódik.

Az MMM a legutóbbi választáskor még nem létezett, így hát a „guruló dollárok” kapcsán nem lehetett úgy megbüntetni – őket a másik ököl, az ÁSZ által -, mint az összes többit. Olyan százmilliókra, amely összegek lehetetlenné teszik, hogy kampányoljanak, sőt, a létezésüket is voltaképp, úgy van tehát egypártrendszer, hogy nincsen. Be még nem tiltották őket, csak épp totálisan igyekszenek ellehetetleníteni, miközben azt a látszatot keltik, minden törvényes, csak épp ezeket maguknak hozzák, saját használatra és örömre.

Politkovszkaja magyarított világa látszik abban is, ahogyan a napokban Fekete-Győrt és Varju képviselőt is elítélték. Úgy tűnik, változott a taktika. Eddig egy-egy nagyvadat szoktak választások előtt vezetőszáron mutogatni, most sok kisebb ítélettel cukkolják a híveket, és igyekeznek sakkban tartani az ellenzéket. Sűrűsödik az élet, vadul a rendszer, és ki tudja, hol áll meg, kit hogyan talál meg. Mi mindahányan potenciális célpontok vagyunk a szuverenitásvédő törvény és hivatal céltábláján. Mindenkiről kerülhet valamilyen kartoték.

Ugyanakkor fogynak a bábuk is Orbán sakktábláján. Kidőlt két eddig kiválónak hitt ügynök (Varga meg Novák), és már a Nemzeti Múzeum élére sem sikerült új kádert találni. Régi, kiszolgált és bizonyított bútordarab immár a Demeter Szilárd nevű, akinek most az NM mellé kreálnak egy múzeumi holdingot hat tétellel, amelyekben kifejtheti majd áldatlan tevékenységét, mert a koravén fiatalemberről eddig más nem derült ki, hogy bár különös gőzök és gázok vannak az ő fejében, viszont megbízható katona.

Hogy nem lesz semmi az ő működése, mutatja a főnöke, Csák miniszter méltató beszéde is róla. A huszárbajuszos kultúrhős azt mondta erről a Demeterről, hogy ő „az erőt mintegy lándzsahegyként tartva képes kifejezni a magyar kultúra, a magyar identitás, a magyar kötődések rendszerét”.  – Ez annyira szép, hogy semmi értelme nincsen. Így nézzük csak Csák miniszter bajusza végit, az égnek meredőt, és azon megy a morfondír, mit akarhatott mondani a költő. Nagyot. Más célja nem volt. Meg erőset, ami így sikerült.

Viszont az ilyenek kezébe tétetett a magyar kultúra szétverésének feladata, s abban egészen biztosak vagyunk, sikerülni fog. Már most is csak a füstölgő romjai látszanak. A lényeg azonban az erő, amit ezzel is, a NAV-val is, az ÁSZ-szal is meg lehet mutatni, mindennel csapást lehet mérni az ellenségre, ahogyan a rendszer kezd a totális tébolyba fordulni, mint azt a fentiek is mutatják. Mi is fogyunk, de a Fidesz is, hiszen nem csak a legfölső szinten vannak bajok, hanem lentebb is mutatkoznak, amit szintén megmutatok.

Tiszaföldvár fideszes alpolgármestere ugyanis videóval dokumentált hőbörgésbe keveredett egy helyi kocsma előtt, mert biztosan komolyan vette Orbán utcai harcos identitását. Ezen túl a nép egyszerű gyermekének lelkivilága mutatkozott meg benne, viszont lemondott. Közleményében arra utalt, hogy hibásan kezelte a Barcza Borozóban történt eseményeket, s mivel tán ideológiailag nem elég képzett, csendesen távozik. Viszont, mint tudjuk, “A törvény mindenkire vonatkozik. Kommunistákra tízszeresen, százszorosan”.

Azt várjuk tehát, hogy Szijjártó is magára vegye ezt az erkölcsi útmutatást. Ugyanis még az is történt a tegnapi szép előtavaszi napon, hogy még fillérekért sem kellett senkinek egy nyüves lélegeztetőgép sem, amelyeket annyak idején a fürkészek és portyázók százmilliárdokért szereztek be Szijjártóval az élen. Az egész sztori vastagon bűzlik, és több bűncselekményt is takar, amihöz képest az MMM-nél van házkutatás, külügyérünk meg épp az Iránnal való cimboraságát dicsőíti, ami megint érdekes sztori. Elképesztő ez az ország, sokadjára is.

Fölállni, letérdelni

„Sovinisztáknak nem jár tisztelet” – jelentette ki tegnap nagy hangon és önbizalomtól duzzadva Orbán Viktor, így intésére, utasítására és szellemiségében ő és a bátrai nem álltak fel a parlamentben Navalnij emlékezetére. Ezt az aktust egyébként az „ellenzék” szorgalmazta, ha már amúgy érdemi dolgot tenni nem tud, de írjuk jóvá nekik, hogy azért ez is valami, ha majdnem semmi is. Arra utal ugyanis, hogy bennük az emberség és a keresztényi érzet nyomokban azért megvan, míg a magát két pofával annak ordító Fideszben meg nem.

Élükön Orbánnal természetesen, akinek a csettintésére a csürhe úgy működik, mint valami tudat nélküli, arctalan tömeg, de ez az ő nyomoruk. Ugyanakkor fölsejlik bennünk a kedves vezető egy másik alaptétele is még régebbről, miszerint „Magyar ember csak a jósiten, a hazája és a szerelme előtt térdel le”, s ezzel kijelölődik az a mezsgye, amelyen a Fidesz-frakció, s az üzenetnek megfelelően az összes rajongó bávatag is ülve marad. Ezzel valami erkölcsi minimumot szeretnének mutatni, nem mi tehetünk róla, hogy belebuknak.

Az ülve maradás, mint morál, ez is a csak a NER-ben fordulhat elő. Ugyanakkor dramaturgiailag úgy helyes, ha még egyszer ideidézzük a falkavezér ordítását, azaz: „Sovinisztáknak nem jár tisztelet”, és tesszük ezt csak azért, hogy a megfelelő reakcióval feleljünk rá, ami az, önélzetes a kis latol. Orbán egyébként azért nevezte sovinisztának Navalnijt, mert az Orosz-grúz háború alatt patkányoknak nevezte volna a grúzokat, ami nem szép dolog, viszont már bocsánatot kért érte, mielőtt annak a háborúnak a kirobbantója, Putyin be nem börtönözte.

A sovinizmus nem szép dolog, viszont mindenhol ott van. Nagy valószínűséggel, amikor az azeri baltás gyilkos kivégzett a fejszéjével egy örmény kollégistát Budapesten, ugyanez az érzés dolgozott benne. Őt azonban Orbán – állítólag jó pénzért – kihozta a börtönből és hazaküldte, holott nagyon jól tudta, ő nemhogy soviniszta, de gyilkos is, és mégis, nemhogy tisztelet jár majd neki, hanem hősként fogják kezelni. Innen is kitetszik, hogy doktorminiszter urunk fejében a dolgok egészen viszonylagosak. Mindennek oka van azonban.

Annak is, hogy a Föld forog, és annak is, hogy Navalanij – aki történetében mártírrá vált – tiszteletére a bátorak és a főnökük nem állt fel. Ezt az okot pedig Putyinban kell keresnünk, akinek sok lett volna egy napra a magyar szolgáktól, hogy a svéd NATO-csatlakozást is megszavazzák, és Navalnijt is éltetik. Ha Orbán legközelebb Moszkvába megy egy kis eligazításért, még kínosabb helyzetben lesz, mint legutóbb, amikor majdnem leesett a székről a száját nyalogatva és karjai önálló életre kelve. Erre is emlékszünk.

Meg arra is, hogy a térdeplős dolgot azért emlegette, mert a futballpályán elterjedt a meccsek előtti letérdelés, amellyel a játékosok a rasszizmus ellen tiltakoznak. A magyar ember tehát a rasszizmus elleni tiltakozás ellen tiltakozik, amikor nem térdel le. Ugyanakkor, mint látjuk, a sovinizmus ellen pedig, amikor nem áll fel, de nem álljuk meg, hogy eszünkbe ne jusson nagyvezírünk egynémely kijelentése Ukrajnáról, mint már nem is létező országról, és akkor innen nézzük Navalnij sovinizmusát, ami miatt a halála után sem jár neki tisztelet.

Föntebb már elmeséltük abbéli sejtésünket, mi indokolta a komplett frakció ülve maradását, amivel megint az a baj, hogy mindenféle orbáni felhangok ellenére ez majd úgy fog elterjedni a kerek, nagy világban, mint újabb bizonyíték a magyarok ordenáré tuskóságára. Viszont ezen már senki nem fog csodálkozni, Éppen mi magunk sem, mert mit is várhatna az ember ezektől, csak az a baj a sztoriban, hogy ez is visszahull ránk, akár az összes többi Orbán sztori, amikor egy nemzet szégyenkezik vezetőjének jelzővel már nehezen illethető viselkedése miatt.  

Viszont ez már nem viselkedés, hanem jellem, nem a felszín, hanem a mély.  A kereszténységről is esett már szó, mint pártunk és kormányunk vezérlő ideájáról, s hogy ez csupán kirakat, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a bátorak ezek szerint egy halottnak megadandó tiszteletről sem hallottak, vagy, ha igen, Orbán felszólítására elfeledik, figyelmen kívül hagyják azt. De ez voltaképp már nem is hitbéli, hanem általános emberi hiányosság, amitől embertelenek lesznek, csak ezt nem tudják, vagy képtelenek fölfogni.

Amikor a fölállás és letérdelés, illetve ezek hiánya közé lőttük be a mi csürhénk morális sorvezetőjét, akkor azt meséltük el, már ez is érdek-, és hatalomvezérelt, következésképp tagad mindent, mint amiről az ember amúgy megismerszik. Így tehát nem véletlen, a bátorak csoportosulását milyen névvel illettük. Ez sem nóvum, viszont baj. Mert odáig jutottak romlásukban, hogy ezt észre sem veszik, táncolnak, ahogyan a vezérük fütyöl, akiből viszont már minden hiányzik, ami emberi. Ide jutottak, boldogok vele és benne.

Elé, helyére, mögé

Érdekes elmélettel – nézőponttal, megközelítéssel – indokolta Ungár Péter (LMP), hogy ő és a pártja miért nem ment el a tegnapi összellenzéki tüntetésre. Ez neki – és a pártjának is – szíve joga, az azonban indokul, hogy „a politikának nem a civilek és szakemberek elé és helyére, hanem mögéjük kellene felsorakozni”, bár így ránézésre egészen jól hangzik, de mégsem jelent semmit az üres frázison kívül. Ha ugyanis a politika az érdekérvényesítés eszköze, akkor és épp emiatt a „civilek és szakemberek” muszáj lesz egy párt mögé csatlakozzanak.

Nem azért, mert amúgy kedvesek és aranyosak, sőt, igazuk is van, hanem azért, mert azt, amit szeretnének elérni, a pártokon keresztül tudják, ha törvényi szabályozásban és nem forradalomban gondolkodnak. Az ilyesmi Magyarországon nem túl gyakori, és most sem nagyon néz ki, azaz a „civilek és szakemberek” óhajainak hímzőszakkörön kívül való artikulálására pártok kellenek. Ha a mostaniak nem felelnek meg nekik, akkor újakat kell létrehozni, ha nem kaszában és kapában gondolkodnak, hanem gombnyomogatásban.

Innen is kitetszik, hogy amit Ungár kifogásként előad, nem egyéb az orrának fintorgatásánál azzal a végeredménnyel, hogy valami miatt az ellenzéki pártok büdösebbek neki, mint a Fidesz. Ennek okát sok helyen lehetne keresni, de akkor az emberre azt mondanák, hogy személyeskedik. Összefoglalva és nem kimondva, amit nem akarunk, így ránézésre Ungár nem egyéb, mint egy unatkozó gazdag fiú, akinek a politika a hobbija, időtöltésnek szánja, s nem annak, ami. Ungár a NER-ben kint is van meg bent is, tehát nincsen sehol.

Régóta – Schiffer tündöklése és bukása – próbálja az ember értelmezni azt, hogy LMP. Mit szeretnének, mint párt az ábrándos zöld mezőkön kívül, hol helyezik el magukat a társadalmi-politikai térben, illetve kinek az (minek az) érdekében politizálnak az önmaguk életben tartásán kívül. Ami egyre nehezebb, és hamarosan véget is kell érjen, ha a támogatottságukat nézzük, hiszen az a pár (egy-két) százalék, amivel rendelkeznek, nem igazolja a súlyukat, ami pilleszerű. Létezésüket is alig. Így a NER-ben viszont elvannak.

Minden további helyett azért van annak valami diszkrét bája, hogy az ellenzéki LMP kommunikációjának döntő többsége arra irányul, hogy a többi ellenzéki pártot ekézze. Ehhez joga is volna, hiszen ellenzékiként sem kell mindenben egyetérteni, ha az alapok közösek, ami a NER-ben az volna: zavarjuk el a Fideszt. Azt a pártot (a fiókcsapataival: KDNP, Mi Hazánk mint szintén szatelit és a választókat jobbszélről szondázó alakulat), amelyik lényegét és gyakorlatát tekintve egypártrendszeri üzemmódban uralja az országot a maga hasznára.

Nincs két éve, hogy aki akkor ellenzékinek nevezte magát, közfelkiáltással előválasztott, összefogott azt hangoztatva akkor, hogy ez a NER leváltásának talán utolsó esélye, amit sikerült eljátszani. A mostról visszanézve talán nem is csoda, hiszen ma, mint látjuk, mind az összes ellenzéki párt nagy buzgalommal nyírja egymást, így hagyva cserben a választóikat, akik még esetleg vannak. És egyben a magyar társadalmat is. Mind közül is a legérdekesebb számunkra az LMP, amely Ungár Péter szájával dolgozik azon, hogy Orbán valóban leválthatatlan legyen.

Volna rá mosdatlan elméletünk, miért van ez így, de elnézve azt az utat, amit az LMP (és benne Ungár) az előválasztás óta megtett, illetve olvasgatva a gazdag fiú rendszeres bejegyzéseit, mint amelyek ezek szerint pártjának is álláspontjai, az ellenzékiség kérdőjeleződik meg. És nem azért, mert árnyalataiban más a véleménye, mint az összes többi szerencsétlen és töketlen pártnak, hanem, mert alapjaiban az. Az LMP (és benne Ungár) nem leváltani akarja a fasiszta NER-t, hanem megreformálgatni azt, ha jóindulatúak vagyunk vele.

Régi elmélete emberünknek, hogy nem szabad démonizálni Orbánt, ám ezen a ponton mutatja meg azt, hogy nem érti a rendszert, ami addig marad, mint a nem démon. Ha naiv vagyok, akkor Ungár demokratikus játékszabályok szerint ügyködne egy nem demokráciában, törvényesen egy törvénytelenben, amelynek egyetlen célja ma már, hogy Orbánt hatalomban tartsa. S mint kitetszik, ezért minden aljasságra képes. Ha ez nem tűnik fel, az egy dolog, mégis az volna a mi minimum, ha az ember ellenzékinek nevezi magát, legalább ne ártson.

Ha már segíteni nem tud. De ilyen tömeg mögé sorakozó párt (ami a fából lévő vaskarika) legújabb ideája mögé bújni nem hasznos, s mint ilyen, nem is szükséges. Viszont nem én, hanem a sors fog igazságot szolgáltatni, amikor az LMP most önmagában fog megmérettetni és könnyűnek találtatni. Lehetne más is a politika a számukra, de régóta nem az. Igazából nehezen is érthető, mit és hogyan akarnak, ha a rendszer lebontását nem az alapoknál (Orbán) akarják kezdeni, ha ez a cél egyáltalán. Mert egyre inkább olybá tűnik, erről náluk szó sincs.

Kétségek és bizonyosságok

Kocsis Máté kijelentette, hétfőn választ új köztársasági elnököt az országgyűlés, egyben teljesen biztosra véve Orbán új kreálmányának közjogi méltósággá emelését. Mintha amúgy nem tornyosulna ezernyi akadály az aktus sikeressége előtt. Pedig elméletileg igen, ám, mint kitetszik, gyakorlatilag semmi. Olybá vehetjük tehát, mintha Sulyok elvtárs máris a Sándor-palotában ücsörögne, holott Novák nacsasszony még ki sem költözött belőle.

Pedig az, hogy Orbán, és az ő szájával mind az összes bátorak a nagy ’almádi bunkerlétben kijelentették: az Alkotmánybíróság volt elnökét tartják alkalmasnak az új golyóstoll-szerepre, az csak egy dolog. Jobb helyeken – amit nem csak demokráciának hívnak, hanem tényleg az is – ezután még számos akadály tornyosulna azelőtt, hogy valóban azzá is váljon. Neria azonban nem az az ország, ahol ilyesmik fölvetülnének. Itt nyílegyenesek a dolgok.

Akkor természetesen, ha a kedves vezető is úgy akarja. Erről az ügyről azonban ordít, mihamarabb a végére szeretne jutni, hogy elüljön az a nagyon kellemetlen vihar, amit a pedofilkegyelmi-lemondás kavart. Ehhez az elüléshez még lehetne néhány szavunk, de kétségeink ne legyenek, már most nagyon kicsik a hullámok, így nyomorult életünket változatlan körülmények között tengethetjük tovább. Ahogyan eddig is.

Érdekes azonban Kocsisnak ez a nagy határozottsága. Hiszen – mint ahogyan ez a törvény -, ahhoz, hogy Sulyok elvtárs egyáltalán hivatalos jelölt lehessen, a parlamenti képviselők ötödének aláírása szükséges. Itt tehető fel az a kérdés – de kizárólag csak elméleti síkon, mint ahogyan minden ezután következő morfondírozás is így értelmezhető csakis -, Kocsis et. honnan olyan biztos, hogy meglesznek azok az aláírások a kellő számban.

Illetve tovább haladva ezen a szűk ösvényen, honnan tudja azt ennyire előre, hogy mindezek után meglesz a szükséges számú voks is. Hiszen, mint emlékezhetünk rá, nem is olyan régen a svédek NATO tagságának ratifikálása kapcsán jelentette ki a kisebbik Orbán, a Balázs, a politikai igazgató, hogy a parlament nem szavazatgyár, amivel arra kívánt nagy hamisan utalni, mintha Orbán bátorainak lenne saját tudata és saját akarata. Amin akkor jót mosolyogtunk.

Vigyoroghatnánk ezúttal is, de cserepes a szánk. Ugyanakkor, mivel elméleti síkon vagyunk, mint azt jeleztük jó előre, azért benne lehetne a pakliban, hogy nem jön minden össze úgy, ahogyan a Fidesz forgatókönyvében megíródott. Tehát, már csak a forma kedvéért sem kellene ilyen határozottan kijelenteni, hogy hóttziher Sulyok et., elnöksége, s így nekünk, és a demokráciánkért aggódó külvilágnak legalább valami illúziója maradna.

De nem így történt és történik. A legszebb az egészben mégis az, hogy senkiben föl sem merül az a dilemma, hogy ez nincsen egészen jól. Mindent elmond az ország állapotáról ezeknek a kétségeknek a teljes hiánya, mint ahogyan a Fideszről is az, hogy ők meg már most teljesen biztosak Sulyok elnökségében, holott, mint reszkető hangon utaltunk rá, nem szabadna annak lenniük. Ez is mutatja, itt csak az történhet meg, amit a Fidesz (Orbán) akar.

Most pedig azt akarja – nagyon -, hogy meglegyen, méghozzá igen gyorsan a kármentő új elnök. Minden, ami ezen kívül történik, csak ócska színjáték. Ennek pedig a legócskább jelenete, hogy Kocsis Máté, mint annak idején az aranyhalai sanyarú sorsát, a Facbookon jelenti be, ki lesz Magyarország köztársasági elnöke. Innen látszik, hogy az egész voltaképp annyit is ér, így tulajdonképpen magamat sem értem, miért zavar ez az ócska cirkusz.

De, mint látjuk, a mostani történet nem is a köztársasági elnök személyéről szól – mert ez teljesen érdektelen -, hanem a Fidesz, s így természetszerűleg az ország működéséről, legyen az bármennyire is lehangoló. Látjuk, mennyire kiüresedett minden, hogy semminek, már a szavaknak sincs jelentése, csak a színtiszta hatalom van, illetve az érette való reszketés. Így biztos minden és ennyire bizonytalan is.  

De ez már bejáratott módi. Hiszen nem is olyan régen, amikor Novák K. lett kijelölve golyóstollnak, ő hónapokkal a megválasztása előtt készült a hivatalra, és úgy is viselkedett, mintha már elnök lenne. Most meg már nem az. Ami nekünk arra nyújt reményt a kilátástalanságban, hogy lehetnek ezek akármilyen biztosak is valamiben, az élet bonyolultabb, nem habostorta, ugye, így a vége is egészen más lehet, mint ahogyan eltervezték.

Deutsch és a hányás

Tegnap, midőn örömmel nyugtáztuk, a bátorak több tízmillió pénzünkbe kerülő világtól való elzárkózásuk során Deutsch Tamást bírták jelölni EP-választási listavezetőjüknek, csak gondoltuk, hogy kevés lesz oda ő szegény. Ám, mivel minden viszonylagos, és a rossznál is lehet még rosszabb (vö.: Örkény: A pogány Süttőfia Süttő gondolatai, miközben Vencellin abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták), nem gondoltuk volna, hogy elég egy nap, és bizonyítja nekünk, megfelelő választás volt ő oda.

Abban az értelemben mégpedig, hogy egy huszárvágással – a szokásos, ennyire végződő közösségi médiás bejegyzésében – tett tanúbizonyságot arról, nála lentebb nagy valószínűséggel márt nem lehet létezni. Ekkor természetesen morális, kognitív és egyéb készségekre gondolunk, mint ami alapvetésekre szükség van az emberi élethez, ha az ember pedig listavezető, akkor még inkább. De nem a Fideszben ezek szerint. Az állandóság azonban az ebben a történetben, hogy ezt megszoktuk, és meg sem lepődünk rajta.

Egyáltalán. Hogy ezt leszögezzük. És idézzük is rögvest, mert eleget pergett a dob, fokoztuk a várakozást, hogy vajon mit is sikerült közölnie a mi Tominknak, amellyel arra méltónak bizonyult, hogy megörökítsük az utókornak ezeken a lapokon is. Nos: „A sokszínűség önmagában nem érték. A hányás is sokszínű. Ennyi”. – Így és ekképp a Fidesz listavezetője, de amikor azt mondtuk, hogy ezzel ő közölni akart valamit, akkor egyből feltehető a kérdés: kinek. Mert valakinek csak szánta, és abban egészen biztosak vagyunk, nem nekünk.

Kinek tehát és akkor? Nos, minden bizonnyal az ő bávatagjainak, a szavazóbázisnak, akikről viszont más összefüggésben állapítottuk meg két napja, hogy valami őskori gomba szintjén leledzenek. Ehhez most hozzá teszünk egy kis moszatot is nagy szomorúan. Nem tudható, mi volt előbb, a Fidesz kommunikációjának folyamatos lentebb igazítása, hogy a táboruk nívójához klappoljon, illetve, hogy a kollégisták predesztináltan ilyenek. Harmadik eshetőség, hogy együtt hülyültek el, és uralkodnak így az országon mindörökre.

Ugyanakkor végül, de nem utolsó, sorban ez az odaböffenés szól afelé is, aki Deutschot erre a magas tisztségre jelölte. A választott ezt bírta előadni, mint ami Orbán kényes ízlésének megfelel, és lehet, nem is tévedünk ekkor olyan nagyot. Mert országunk fura ura is mutat nívójában ilyen mélységeket, aki örül annak, ha az egyik samesza tagadja a sokszínűség érték voltát, s ennek érzékeltetésére a hányásra bír gondolni. És ezt le is írja milliós tábornak való eljuttatás és szellemi örömszerzés szándékával minden bizonnyal, mert különben minek.

Nem értjük, viszont tudjuk, a sokszínűség önmagában miért fáj Deutschnak. Nagy valószínűséggel ő maga azonban nem, mert még nem vallotta be a tábori szürkéhez vagy a barna ingekhez való vonzódását. Illetve az is bizonytalan, gondol-e egyáltalán valamire is, mert erős a kétség mibennünk, s igazolásul most is a Fidesz kommunikációjára gondolunk, mint amelyik a jelmondatoktól eljutott a jelszavakig, és a jelek szerint útja nyílegyenes az artikulálatlan szógyökig vagy betűig. Néhány képregényes hangutánzó föliratig.

Kérdés még – bár ezen a szinten talán fölösleges -, a sokszínűségről hősünknek miért a hányás ugrik be, miért nem egy szivárvány vagy kifestőkönyv. És most nem akarunk két kézzel mutogatva utalni arra, hogy nagy bizonyossággal az általa alkalmazott hasonlító elemmel gyakrabban találkozott, mint a másik kettővel. Már csak életviteli determináltságok miatt is. Kitetszik tehát, hogy nem önmagával a hányással van bajunk, hanem azzal, hogy ez az, amit Deutsch ezek szerint alaposan ismer a köznapjaiból.

Visszatérünk azonban Örkényre, és az emlegetett egypercesre, amiben a következőket olvashatni: „A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.” Így vagyunk végül magunk is, hiszen a kedves vezető jelölhette volna a mindannyiunk által ismert hölgyet az „Orbán Viktor álávjú” táblával, és akkor sem szólhatnánk egy szót sem.

Mindemellett és végső következtetésként az a kérdés nyomul elibénk, milyen mancsaft az, amelyiknek listavezetőként ilyen a legkülönbje, de a válasz nem nálunk, hanem Virág elvtársnál lapul az egy brancsról szóló elmélkedésben. És a gombócot is egyfolytában megzabálják. De nem is ez. Hanem a hírünk, hogy ezek képviselnek minket Európában, ereszen csúszkálnak és okádnak, nem véletlen, hogy szóba nem áll már velük senki. Bár nem elsősorban ezért, hanem, mert jellemtelen, erőszakos, hótthülye az összes. A mi szégyenteljes hülyéink.

’Almádi anziksz

Birizgálta az embert már az évértékelő – illetve és jobban mondva immár akármely Fidesz-rendezvény – hermetikus lezárása, mert minek beszélgessünk olyasmiről, ami mindennapos. És talán unalmassá is válik vagy válhatna, ha a jelenség nem a rendszer lenne maga. Mint a pedofil-kegyelmi affér, ami nem Novákról és Vargáról, nem is Balogról szól, hanem ezek hátteréről, ami túlmutat az egyesen, és lesz lehangolóan általános.

Így válnak szimbólummá a dolgok. Amikor kiderült, hogy a Fidesz-frakció Balatonalmádiba vonul el megváltani a világot, akkor az első és nagyon fontos gondolat a miből és hová, s nem azért, mert ilyen spórolós háziasszonyok volnánk, hanem, mert sokszorosan a mi pénzünkről van szó. Balatonalmádiban mindent mi fizettünk. Azt, hogy Mészáros megvette a szállodát, hogy felújította, s ami pénzt most a szolgáltatásért beszed.

Mert sem az államnak, sem a Fidesznek, de a bátorak közül egyiknek sincsen saját pénze, amennyiben az államot az adófizető tőkésíti fel a vérrel és verejtékkel előállított adójával, ugyanígy a pártnak juttatott apanázs, de a képviselők fizetése is a miénkből való. Hogy tisztába tegyük, amikor Orbánt Brüsszelben kizavarták kávézni, hogy ne zavarja a vizet, a mi pénzünket dobta az automatába, vagy, ha klozettre ment, mi fizettük a vécésnéni jattját.

Ilyképp egyáltalán nem mindegy, hol, mikor, mit csinálnak, milyen döntéseket hoznak, hiszen a mi kitartottjaink, ha úgy tetszik alkalmazottaink, csak ezt ők és a bávatag szavazók is hajlamosak elfelejteni. Ezzel a szemmel és tudással néztük tehát, hogy abból a sok tízmillióból, ami a mi zsebünkből hiányzik, milyen fellegvárat csináltak Mészáros szállodájából, ahol kihelyezett frakcióülést tartottak. Hogy miként zárták le a fél települést.

Hogy emberfia még a közelükbe se mehessen. Sőt, odáig mentek, földi halandó lehetőleg rájuk se tudjon nézni, hiszen, mint híre jött, ahogyan megérkeztek ezek a bátorak, odalent, a mi földünkön tették le az autót, ahonnan kisbuszok vitték őket egészen a hermetikusan lezárt szálloda bejáratáig, hogy a valóság csak véletlenül se legyintse meg őket. Mert netán megzavarná a halandó a fennkölt elkülönülést, mintha ezeknek nem lenne luk a seggükön.

Emlékeink szerint viszont van. De idáig még akkor is mindennapos ez a sztori, ha amúgy köpnivaló is, sőt, még akkor sem ingerelte volna írásra az embert, mert odáig jutottunk ingerküszöbünkben sajnálatosan, hogy nem ütötte volna át a falat. Azonban mint mindig – vagy a legtöbbször –, történik valami, ami az előző borzadályon túlmutat, és az a félő, hogy később majd ez lesz az általános. Ám akkor már valóban közelítünk a véghez.

Ennek az útnak az elejét mutatta az, hogy miközben a bátorak (és a vezérük) a világtól elzárva csinálták és mondták a szokásos, amúgy értékelhetetlen hülyeségeiket, odalenn, a köznépnek fenntartott részen egy momentumos aktivista leült a padra, és kihangosítva hallgatta az új sztár (Magyar Péter), a Fidesznek nagyon kellemetlen interjúját, ezért megjelent ott egy tucatnyi rendőr, és gyorsan eljárást indítottak ellene. Népünk ellensége lehet ő.

Innen nézvést nem tudni, mi a vétke. A padon ülés, az interjú hallgatása vagy annak hangereje, de a hírek szerint nem ezt lőcsölték rá, hanem állítólag a gyülekezési törvényt szegte volna meg a padon való egyedül ücsörgéssel. Kiáltsunk rendőrállamot? Nem kiáltunk, mert szó érné a házunk elejét, bár csak úgy igazunk volna, mint amikor fasisztának nevezzük a rendszert, ami azoknak nem tetszik, akik ezt nem merik kimondani. De nem is ez a lényeges.

Amikor fentebb leföstöttük a település lezárását, a fokozott rendőri készültséget – mint ami általános minden hasonló eseményen -, nem estünk abba a hibába, hogy az elkülönülés és menekülés miatt félelemről beszéljünk, viszont mindezek után ezt már bízvást megtehetjük. Nem abban az értelemben, hogy ezek a bátorak a nyomorult életüket féltenék – Orbán azonban azt is -, hanem akképp, a valóság ne zavarja meg azt a buborékot, amiben ülnek.

Ugyanakkor, amikor hosszan ecseteltem azt – szokásomtól eltérően -, hogy minden, ami velük, s ennek folyományaként velünk történik, a mi pénzünkből történik, de a hatalom a minimális számonkérés elől zárkózik el. Ez a baj, mégpedig nagy. Még csak egy halovány fütty sem juthat el hozzájuk, erősítve bennük azt a hamis tudatot, hogy amit tesznek, azt jól teszik, nehogy a valahol pislákoló lelkiismeret rácsodálkoztassa őket a rögvalóra.

Ezt mutatta meg nekünk a mostani barikádosózdi, s ezt a végeredmény is, hiszen tegnap bejelentették a szülés eredményét, az új nemzeti golyóstoll nevét, de, ami csak hab a tortán, hogy Varga helyett Deutsch lesz az EP választás fideszes listavezetője. Ez nekünk minden pénzt megér, és mutatja, milyen minőség lehet az összes többi, akik viszont már nem mernek az emberek szemébe nézni. Elképesztő egy csürhe, és mi fizetjük, hogy el ne feledjük.

Nagy zűr kis Kínában

OV kiegyezett a kínai kommunistákkal, miszerint kicsi, sárga és óccó rendőröket importálunk azért, hogy Mária országának utcáin járőrözhessenek. Elsőként és kezdetnek nem egyedül, hanem mimagyarokkal párban, aztán majd meglátjuk, hová fejlődik a dolog, ha az akkugyárak környékén már nem lehet nemzeti szót hallani. És az őslakosok (vö.: ma magunk) meggárgyult fejjel kóválygunk azon tűnődve, hol is élünk, milyen dimenzióba vagy párhuzamos univerzumba keveredtünk, ami ismerős, de semmit nem értünk belőle.

Vannak azonban most is dolgok. Akadnak történések, amelyek arra utalnak, a mimagyari organizmusoknak már nagyon régen elment az esze, és halovány fingjuk nincs arról, mi történik körülöttük, milyen emberek és miért járkálnak a flaszteron, ki hová tartozik és miért. Sheldon az entrópia kavargó örvényének nevezné a bugyborékoló tudatokat, mi beérjük a Tohuvabohu meghatározással, ami a fény teremtése előtti puszta, üres és ősi állapotot takar. Belenézve egynémely honfitársunk szemébe tudhatjuk, mit is jelent ez igazán.

Miheztartás végett emlegettük föl az elemi sötétséget, ami OV fönnmaradását lehetővé teszi, s ha eddig nem találtuk meg ennek eredőjét, most bizonyságot leltünk reá, mi ez. És az is kiderült, hogyan működik. Magyar Péter (Varga J. hajdanija) mesélt arról legutóbb a Facebookon, hogy az utcán jártában-keltében kedves és bíztató szavakat kap honfitársainktól. Megveregetik a vállát, és így szurkolnak neki: „Tiborcz úr, önnel vagyunk, ne hagyja magát”. Magyar ezt az érzést megfizethetetlennek nevezi. És igaza van.

Mert, ha az őskáosz jut eszünkbe, és a kínai rendőrök által generált párhuzamos univerzumok, amelyekben a magyari bávatag szavazópolgár elveszetten kóvályog, akkor semmit nem mondtunk arról, a valóság ennél még sokkal súlyosabb. Mert hülyének lenni, az egy dolog, ugyanis abban van valami fix pont. Őrült beszéd, de van benne rendszer, ahogyan a jó William mondja, itt viszont olyan kavarodást látunk a képzetekben, ami mindent megkérdőjelez. Ebben a világban csak úgy megtörténnek a dolgok. Ránk zuhan a mázsás, szörnyű mennybolt.

Megtörténik a sors, nincsen eleje vagy vége, egy permanens jelen van viszonyítási pontok nélkül. Mert Magyart Tiborcznak nézni, az egy dolog, de ekképp szurkolni neki, mint a jó oldalon álló hősnek, aki most forradalmár ezek szerint önmaga ellen, azt mutatja, nem csak a helyes-helytelen, jó és rossz, világos és sötét dichotómiája veszett el, hanem itt valami olyan végezetesen összekeveredett, hogy nincs az az Isten, amelyik szétbogozná. Ha ilyenek a magyar organizmusok, akik szavazatukkal a sorsunkat eldöntik, az nagyon sok mindent megmagyaráz.

Az ilyen ember mindenre képes. Arra is, hogy meggyőződése legyen, ha Orbánt le akarja váltani, akkor a Fideszre kell szavaznia, és ezen a ponton – ha le kell írnunk a világot – igazat kell adnunk Arthur Sch. cimboránknak, aki fő művét ekként indítja: „Die Welt ist meine Vorstellung”, azaz, hogy a világ az ő képzete volna. Pedig akkoriban még nem is létezett a Rogán-művek, amely ezt a képzetet minden lehetséges módon igyekszik összekavarni, s amiben oly sikeres, hogy ilyen eredményeket produkál. Magyartiborczokat.

Kitetszik egyébként ebből a sztoriból, a magyar organizmusban megvan a jóra való készség és hajlam, csak nem tudja elkülöníteni már – oly sok év dresszírozás és kavarás után – sem a dolgok eredetét, sem azok lehetséges kimenetelét. A magyartiborczokat vizionáló honfitársaink valami ősi varázsgomba létben leledzenek, ami állapot és helyzet röhögésre kellene késztessen bennünket, de nem tehetjük, mert ez véresen komoly. Út a nemzethalál romantikus képéhez, és az AE Bizottság tánczenekarhoz egyenest.

Azt mondták ők már akkor is, amikor azt hittük, mi, földi halandók, lehet még jövő, szóval ezt tanultuk tőlük, csak még nem tudtuk, hogy be is következik: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ” – és hopp, már itt is vagyunk 2024 kietlen világában a mi gombáink között. Drágajó keresztapám még suttyó koromban a disznóöléseken, amikor a malac éktelen sivítása abbamaradt, de még halkan rúgott egyet-kettőt a lábával, azt közölte a kölök Kázmérral: most sír a legjobban. Talán így fösthető le a legjobban, ami van. Nagy zuhanás a kínai rendőrök karjaiba.

Durvul? Durvul

Nem tudom, milyen színű autói vannak a NAV-nak, de, ha kislányrózsaszínek, akkor is bízvást nevezhetjük őket nagy, feketének. És tegnap kétszer is eljöttek. Iványi Gábor egyházának (MET) gazdasági vezetőjét és iskolájának egyik igazgatóját vitték el, értük jöttek el, s ami a legszebb az egészben, hogy amikor megkérdezték az intézkedő erős embereket, mi a vád, az volt a felelet: az nincs, nyomozás van. És házkutattak órákig, meg elvittek embereket.

Ilyen stádiumban nem nagyon szokott kattanni a bilincs, most azonban igen. És szomorún már, nem pedig fülig érő szájjal – mert ez a rögvaló és nem film – jut eszünkbe Virág elvtárs igazsága, intelme, vagy inkább fenyegetése A tanúból, miszerint: „Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire, ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös”. Azt hiszem, illetve erősen úgy tűnik, hogy itt tartunk immár.

Azért pedig, mert a hatalom nyaka körül az elmúlt napokban kicsit szorult a hurok. És nem akarnék magamra – mint ugye megmondtam – tíz ujjal mutogatni, de pár napja pedzegettem, hogy valami efféle fog következni. Azt vártam, hogy Orbán az évértékelőn, eldurrant aggyal jelöli ki az ellenséget, ehelyett más módszerhez folyamodtak (amihez látszólag semmi közük, pedig mennyire), hogy azzal élnek most már, nem csak a törvényhozó hatalom az övék.

Hanem a végrehajtó is, mert ők az állam. Illetve, mint mindannyian tudjuk, az állam maga Orbán Viktor, így ezek a dolgok, amelyekről ma szomorúan beszélünk, olyanok, mintha ő maga, enkezével hajtotta volna végre. Jobb, ha ezzel tisztában vagyunk, ha és netán másfelé kajtatnánk a felelősöket keresve. És most, hogy felvázoltuk a fasiszta egyeduralom képletét, nézzük, miből élünk. Először is a MET-tel, mint már nekiláttunk mesélni róla.

Amikor a két emberét elvitték a nagy autók, megszólalt Iványi Gábor is, aki nem egyebet sejt az ellenük végrehajtott akció mögött, mint, hogy elterelődjék a figyelem a pedofil-kegyelmi botrányról, ami az elvtársaknak kezd már a szájukig érni. Feltéve, hogy Iványi jól látja és igazat mond, akkor még nagyobb a baj, mint gondoltuk, mert ezek szerint emberek tönkretétele és meghurcolása már azért is eszköz, hogy ne rájuk figyeljenek.

Ha és amennyiben ez így van, akkor a maffia aljasabb az eddig látottnál és elképzeltnél, bár ez akkor is igaz, ha végig gondoljuk, az elmúlt időszakban mit kellett Iványinak és egyházának kiállnia csak azért, mert Orbán nem felejt, és minden áron bosszút akar állni. Munkatársak letartóztatása eddig még nem került képbe a személyes megtorlás során, ebből pedig az fakad, hogy a rendszer és eszközei durvulnak. Ennek az útnak a végén jönnek a barnaingesek.

Mintha mások is ettől tartanának, mert épp tegnap derült ki az is, Magyar Péternek – vö.: Varga J. volt férje – huszonnégy órás védelmet és őrzést javasoltak „a helyzet komplexitása és a kritizált körök erőssége miatt”. Hogy ebben a kontextusban a komplexitás, mint a helyzet jellemzője mit takarhat, az nem egészen világos, a kritika tárgya igen. Ami azonban nem igazán meglepő, de mindenképpen erősen lehangoló, hogy emiatt védelmet ajánlottak Magyarnak.

Ugyan lehet, még ezt az egészet is kitalálta, hogy forradalmár nimbuszát növelje, ám a helyzet olyan, hogy itt ilyet ki lehet találni, és senki nem is csodálkozik rajta, mert természetesnek veszi, hogy a kritikusnak netalán hirtelen valami baja eshet. Putyinizálódik kies hazánk, ugyanakkor a hitlerájra is hajaz, bár ez a két rendszer nem is áll annyira távol egymástól. Sem időben, sem módszereiben, nem véletlenül fedezzük fel minduntalan a párhuzamokat.

Merthogy az ellenzéki pártok is, a rájuk kiszabott elképesztő méretű büntetések, amelyek – mondjon a hatalom akármit is – arra szolgálnak, hogy a működésüket teljesen ellehetetlenítsék, és mégse tűnjön úgy Európa közepén és az Unió kebelében, hogy be lettek tiltva. Pedig ez már látensen éppen az. Gyakorlatilag – az esélyeket, a rendelkezésre álló erőforrásokat tekintve – eddig is szinte az volt, most meg még inkább úgy lesz.

Azzal a szokásos mázzal, hogy jogilag minden dolog rendben van. Lehetne ezt még tovább ragozni és elemezgetni, de minek, amikor tisztán látszik: amint a legkisebb veszélyt is érzi a rezsim arra, hogy hatalma megrendülhet vagy esetleg megbukik, nem rest bármilyen eszközt bevetni ennek megőrzése érdekében. A mostani helyzet pedig még nem is annyira szorító, csak a bukás langyos szele lengedezett, már nekikezdtek a tisztogatásnak.

S mivel tudjuk, mennyire aljasak és mennyire gátlástalanok, éppen ezért a végét nem is látjuk, illetve csak sejtjük, hogy meddig képesek elmenni. „Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség” – ezt is Virág elvtárs mondta a már idézett filmalkotásban, és kitetszik, akár most is mondhatta volna, akár Orbán szája is lehetne ez. Ő azonban annyira sunyi és beszari, hogy inkább a függöny mögül nézi, ahogyan egyre inkább tombol a rendszere.   

Von der Leyen bizonyítványa

Szijjártó miniszter belerúg mindenkibe, amerre jár. Kivéve a bizonytalan állagú keleti despoták, meg Lavrov. Amúgy nem igazán kellene megszólalnia, mert minden egyes szavával csak mélyebbre ássa magát a ganyéban, húzva bele az egész országot is, amelynek az a nagyobbik fele, amelyik még nem őrült meg teljesen, mindezt tehetetlenül nézi. Az okokról most ne értekezzünk, mert javarészt úgy rajtunk kívül állóak, hogy voltaképp mi tehetünk róla, de azon a ponton, ahol momentán vagyunk, feltartózhatatlanul zuhanunk a pusztulás felé.

Idézzük fel: nem is olyan rég, milyen kitörő örömmel fogadta a Fidesz és annak vezérkara (illetve korlátlan hatalmú egyszemélyes ura) azt, amikor Ursula von der Leyen asszony az EB élére került. Emlékezzünk csak Orbán kézcsókos pörformanszára (amikor úgy bukik a kiszemelt asszony kezére, akárha gyöngytyúk a takonyra), ami jelenetet Ursulával is előadta, mert azt hitte, egy vérből valók lesznek. Azóta Ursula nem sokat változott, Orbán viszont szélsebesen haladt jobbra, így hát elnökasszony (nem a miénk) kék plakátra is került.

Minálunk ez egyfajta érdem. Aki a magyar utakat nézi szerte az országban ezekről a készségekről – most Ursula épp a Soros gyerek mellől – az rossz ember nem lehet. Von der Leyennel az a baja a Fidesznek, hogy következetesen konzervatív, hogy van neki jelleme, meg erkölcsei is. Mindez így egyben pedig alkalmassá teszi őt ellenségnek. Még nem főgonosz, de majd lehet, mert a Fidesz kitörő öröme, ami a megválasztásakor fölbugyogott, már rég tovaszállt a néhány maflástól, amit azóta kaptak.

Nem gondolkoztam volna el én ezen, ha Szijjártó meg nem szólalt volna, de megtette. Be nem áll a szája, ha kell, ha nem, rikácsol, és éppen most többek között ezt sikerült neki a légtérbe juttatni: „Ha hiszünk abban, hogy a politikában teljesítmény alapján ítélik meg az embert, akkor azt hiszem, Von der Leyen elnök asszony bizonyítványába egy nem túl fényes jegy kerülhet majd bele, amikor lejár ez a terminusa”. Ursula ugyanis újrázna a székért, amelyben most csücsül, ez pedig a Fidesznek nagyon fáj.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem Szijjártónak a bizonyítványról szőtt omló álmai, az abba írandó jegyek, ami álmodozás közben mi is kitöltjük az övét, s ráförmedünk, ülj, le, egyes. Nem is kell úgy istenigazából részleteznünk, miért kapja ezt ő, a főnöke és a komplett pártja, elég csak ránézni az ország füstölgő romjaira, és minden értelmet nyer. Voltaképp igazából nem is tudható, mért kapott egy suhintást Ursula asszony, amikor voltaképp az amerikai szenátoroknak lőtt utána ez a mi sportcipős futsalosunk.

Kifejtette a Péter, hogy amikor korábban hasonló delegációkat fogadtak, akkor olyan volt, mintha „beiratkoztunk volna egy államvezetés kurzusra, s a találkozó alatt egy nagyon átfogó kioktatásban volt részünk arról, hogy egyébként hogyan kéne Magyarországot kormányozni”. Nem valószínű, azonban, hogy épp most ezzel a szándékkal érkeztek volna (bár ráférne a maffiára egy kurzus), mert tudjuk, a szenátorok svéd ügyben és NATO ügyben érkeztek, ami cirkusz már annyira a fiúkra égett, hogy lehetetlen lesz még súrolóval is levakarni.

De nézzük, hogy legfrissebben miből élünk. Nincs sok nóvum. Hazugság van az étlapon, amikor a kormány (benne Orbán és Szijjártó az Index-szel karöltve) valami olyan lefolyást akar adni most a történetnek, mint ami a törököknek volt, akik kerek-perec kijelentették, F16-osokért cserébe ratifikálnak, ami nem egy baráti gesztus, de legalább egyenes. Így lett utolsó Orbán abban a sorban, amelyről azt ígérte, nem lesz az, most azonban Szijjártó és a csicskasajtó segítségével folyik a kármentés, de már késő. Már tavaly is késő lett volna.

Nem részleteznénk az új bűvészmutatványt, de azt tárták a bávatag közönség elé, hogy a kormány élénken tárgyal a Gripenek mindjárt lejáró lízingjéről, azt sugallva, ha ezt a svédek meghosszabbítják, meglesz a NATO tagság.  A svédek pedig mondták egyszerre és rögvest, hogy ez úgy, ahogyan van, nem igaz, nem tárgyalnak ők semmiről a mimagyarokkal, mert az a lízing amúgy automatikusan hosszabbodik. Ergo, nem fütyölnek úgy, ahogyan Orbán akarja (és Szijjártó rikácsolja). Azaz, nem kellene hazudni ekkorát.

De ezt mi tesszük hozzá és nem az úriember svédek, mint ahogyan Ursula sem üzent semmit arról, hogy az ő bizonyítványát és a hozzá kapcsolt újraválasztását majd demokratikus úton eldöntik, míg ez a Fidesz esetében nem olyan egyértelmű. Mindezek erősítenek meg bennünket abban, hogy amiként már tegnap is megmutattuk, különös helyet foglalunk el mi itt (a mi a Fidesz természetesen) Európa közepén, és egyre gyakrabban jut eszünkbe az Ady publicisztika több mint száz év messzeségből, s ami így kezdődik: „Néznek bennünket kultúrnépek…”

A gyerekszoba, és annak hiánya

Vasárnap nagyjaink (Orbán, Szijjártó, kormány és a bátorak) ismét előálltak egy diplomáciai mesterhúzással, hogy öregbítsék a mimagyarok jó hírét, egyszersmind még mélyebbre ássák a pöcegödörbe a komplett országot. Usákos szenátori küldöttség érkezett ugyanis, hogy beszélgessenek kicsinyt a Neriát uraló galerivel (vagy maffia gusztus szerint) arról, mi az anyánk búbánatos valagának nem ratifikálják már a svédek NATO-csatlakozását, amivel – s itt a szenátorok szavaira hagyatkozunk – „A magyar kormány veszélyezteti a transzatlanti biztonságot”. És ez már nem tréfadolog.

Mindemellett nem is csak ez, hanem a bunkótempó. Mert hiába jöttek derűs jószándékkal a népek a nagy vízen túlról, Orbán, Szijjártó, a kormány meg a bátorak szóba nem álltak velük, egy teára meg nem hívták őket, pedig elpilledhettek a hosszú úton, elgémberedhetett a lábuk, ilyenek. Ebből a nem fogadásból, szóba nem állásból két dolgot vonhatunk le. Az egyik, hogy nagyon úgy néz ki, nem akarunk mi abba a klubba tartozni egyáltalán, amelynek amúgy egyfolytában az asztalára pisálunk, a másik pedig jellem vagy modorbéli folyomány. Összetett dolog ez, de, ha már külpolitikáról van szó, akkor Szijjártó maga.

Ez a tarajos emberünk nekünk (illetve és hát Orbán embere) már nagyon sokszor bizonyította, nem alkalmas erre a hivatalra. Nem véletlenül nevezik a népek őt kakadunak, aki permanensen rikácsol és veri az asztalt. Nem is hazudtolta meg önmagát, mert amikor ezek a szenátorok bejelentkeztek, hogy vizitálnának egyet a zsúpfedeles országban (vö.: Hungary), fröcsögő nyállal kérte ki magának azt is, hogy idejönnek (nem érdemes nyomásgyakorlással kísérletezniük, mert mi annyira szuterének nagyunk), illetve kiegészítette azzal, ha már megjönnek, láthatják a saját szemükkel, a liberális sajtó hazudik hazánkról.

Illetve róluk, ezt tegyük hozzá. Mert nem megengedhető az a hiba, amit a neristák folyamatosan elkövetnek, hogy jelesül Magyarország ők maguk volnának – ez a kényszerképzetük -, s amikor arról beszélnek, Orbán egy ganyé (és mind az összes játszótársa is), akkor nem a gémeskutas országról vélekednek így, hanem kizárólag annak urairól, akik viszont ők maguk. Régi történet ez már, de ebben a szenátoros kontextusban csak miheztartás végett érdekes, mert az igazi sztori az, hogy amiként a kedves vezető van permanens menekülésben a nyilvánosság elől, most már az egész decens csapata is.

Mi, akik itt lakunk, megszokhattuk ezt már. Hogy ezek senkivel szóba nem állnak, de egy messziről jött emberrel (emberekkel) megtenni ezt, akik még csak nem is veszedelmes lipcsi újságírók, hanem egy – állítólag – szövetséges ország szenátorai, az nem csak maga a félelem, hanem magunk közt szólván modortalanság, és a gyerekszoba teljes hiányára vall. Viszont, hogy ezt is meglépték, az a nyüszítés maga, természetesen az ótvar taplóság mellett. S ha most az volna a vád ellenem, hogy mosdatlan a szájam, akkor kénytelen l ennék és leszek is másra mutogatni. Olyan emberre, aki velem ellentétben köztiszteletben áll, úgymond.

Róna Péterről lenne szó, akivel készült egy interjú a kegyelmi botrány után, s aki ebben az interjúban – sok egyéb magvas dolgok mellett – egy mondatban foglalta össze, hová jutott Orbán, a Fidesz és az ő közös kormányuk a kontrollálatlan hatalom tizennegyedik évében. Ezt mondta R. P.: „Tahó a kormány, nincs értelme beszélgetni vele”. Hát, igen, csak olybá tűnik, ez az információ nem jutott el időben az amerikai szenátorokhoz, akik idejöttek cseverészni, de nem tudták, hogy ezekkel nem lehet, de igazából nem is érdemes. Voltaképp ez a történet itt kerekdeddé vált, eljutott a tragikus véghez, amit mi csak később fogunk érezni.

Viszont ezen a ponton visszautalnánk Szijjártó előzetes hőbörgésére, miszerint ezek a szenátorok majd jól meglátják, nem igazak azok a vádak, amelyeket a lipsi sajtó róluk terjeszt, s azt kell mondanunk, hogy de, igen. Igazak is, és meg is látták, így mindamellett, hogy úgy cuzammen az egész ország sorsára vonatkozó káros következtetésekkel térhetnek haza, egyszersmind azzal a tapasztalattal is, hogy itt, Európa közepén, mint valami bűzös televény terül el ez a bizonytalan identitású ország, amely bőgatyás, zsíros bajuszú tahók kezében van. Mi több, ez a kéz karikás ustort és fokost lenget a vendégek felé. Elképesztő.