Szerző: rezeda

Amikor négy évvel ezelőtt Szájer lecsúszott az ereszen, és kiderült róla, amit addig titkolt, de ezután már nem lehetett, maga Orbán Viktor mondta a botrányról, hogy cselekedete nem elfogadható és védhető. Nekünk, akik egy másik dimenzióból nézzük a világot, leginkább azért nem volt elfogadható, mi több undorítóan visszataszító, mert ez volt az az aktus, amikor kiderült, az ereszes ember olyan életet él, amelyet a pártja – az ö munkásságának is köszönhetően – megbélyegez és üldöz.

Ebből a kettősségből az fakad, hogy Szájer nem hős, nem áldozat, hanem szaralak, amit akkoriban saját maga is beláthatott, nem véletlenül bujdokolt el állítólag még a szakállát is leborotválva. Hogy négy év nagy idő-e a teljes feledéshez és rehabilitációhoz mindezek után, azt mi nem tudjuk, abban azonban teljességgel bizonyosak vagyunk, ha magunk estünk volna hasonló bűnbe, mi soha nem nyertünk volna bocsánatot. Még a keresztényi szeretet nevében sem, amúgy meg pláne. És sőt.

Amikor pár héttel ezelőtt Schmidt Mária azzal állt elő, hogy Szájerre bízza az úgynevezett Szabad Európa Intézetet (amelynek a nevével is sok mindent pofán köpnek), s ebben Szájer „szellemi, szakmai, elemző, tanácsadói természetű” munkát végez majd, azt gondolhattuk, csak elfogyott a félretett pénze, és a Párt – nem feledve alja érdemeit – ekképp nem hagyja őt az út szélén. Akikben van még csöppnyi morális érzék, fölháborodtak ezen, mert mást nem tehettek, hiszen a Fidesz lényegét fedezték fel az aktusban.

De a Fidesz esszenciája az is, hogy ennyivel nem elégszik meg, s mintha bármilyen eresz a világon sem volna, most nekiláttak makulátlan és megdicsőítő szobrot faragni a menekülő embernek. És nem más, mint a first lady, maga Lévai Anikó vett részt ebben megfelelő kisegítő személyzettel, úgymint G. Fodor Gábor és megint csak Schmidt Mária. Ők voltak azok – többek között -, akik bemutatták nagyon vidám hangulatban Szájer interjúkötetét, egyben méltatva „fantasztikus”, „páratlan” szellemi képességeit, ami ezek szerint van neki.

Még az is lehet. Mindez azonban erős feltételes mód, ám egyáltalán nem érdekes, hiszen mint föntebb utaltunk rá, Szájer morálisan semmisült meg teljesen, és ez volna az a stigma, amit semmi az ég egy világon le nem töröl. A Fideszt azonban épp ez nem zavarja, ami mindent elmond a Párt minéműségéről, így arról is, mi okozza azt, hogy ezekkel jóravaló ember semmiféle közösséget nem vállal. Sőt, ha módja van rá, messzire kerüli még a szagukat is, bár az az egész országot ellepi. Olyan is, mint látszik.

De nem azért vagyunk itt, hogy nyilvánvaló dolgokról elmélkedjünk, hanem, hogy megmutassuk, maga Szájer miként tér vissza az akolba kétségek és gátlások nélkül. Adomázik a négy évvel ezelőtti dolgokról, s onnan azt tartja érdemesnek megmutatni, „amikor lemondásomkor elmondtam, hogy elfáradtam, azon sokat gúnyolódott a sajtó, pedig őszinte volt”. Itt, mint kitetszik, az elfáradás okáról nem esik egy rohadt szó sem, de leginkább arról, ha nem lett volna az eresz-ügy, a hatalmas fáradtság sem lett volna.

Mindennek ára van. A visszatérésnek is, és nem az lesz, hogy ezért egyszer majd kérnek valamit tőle, mert ez már megtörtént. A „szellemi, szakmai, elemző, tanácsadói természetű” munkája az lesz és annyi, hogy tudományos köntösbe bújtatva szidja teli pofával a nyugatot és az Uniót, tehát voltaképp Menczer 2.0, amihöz nem igazán kell „páratlan szellemi képesség”. Hanem leginkább csordaszellem, s ez az ára a rehabilitációnak. Ez ilyen egyszerű, de látjuk, milyen színdarabot rittyentettek hozzá megint, amúgy lejáratva saját magukat.

Ám ki törődik ilyennel közülük, amíg minden: pénz, paripa meg fegyver a kezükben van. És voltaképp az a lényeg, minden más csak eszköz. Szájer is egy partvis a Párt kezében, s ha annyira fényes elme volna, látná ezt. Viszont, ha tudja, és hagyja, hogy most bábozzanak vele, az még többet elmond arról a morális nihilről ami a mélyén van a faszinak. Történetünk ennyi mára, nem több és kevesebb, azonban ez is eléggé kiábrándító. De bárhová is nyúlunk a Fideszben, mindig ez a vége. És ez az egyetlen tanulság.

Kies hazánkban minimálbéren vagy garantált bérminimumon dolgozik uszkve másfél millió ember. Úgy nagyjából a munkavállalók harmada, innen nézve tehát egyáltalán nem mindegy mi az a semmi, amit kapnak. Ahogyan mondani szokás, az éhenhaláshoz sok, bár most már erre se vegyünk mérget, később meg pláne ne, amikor újra elszabadítják az inflációt. Tegnap azonban örömünnep volt, mert megszületett a bérmegállapodás, hogy mennyi emelést kapnak, kaphatnak jövőre, mindazok, akiket ekképp ver a sors.

Valami ismeretlen okú diadallal azt jelentették be harsonaszóra, hogy a minimálosok kilenc, a bérminimumosok hét százalék bruttó emeléssel lehetnek nagyon boldogok, erről azonban, mármint, hogy táncra perdültek-e a hírre, őket senki nem kérdezte meg. A bejelentők azonban helyettük is örültek, ami elnyomta a kétségeket és a lehetséges hangokat, miszerint jó volna, ha a sajtótájékozók a hajukra kennék a százalékjaikat. Már csak azért is, mert még ezzel is a sor végén kullogunk, ugyanis köztudomásúlag hazánkat veri az Isten.

Nem tudni, miért nem szeret minket, akik pedig annyira odavagyunk érte, de még az is lehet, nincsen ebben az egészben semmi szakralitás, csupáncsak a Fidesz cseszett el mindent, de nagyon. Nem foglalkoznánk tehát azzal a csűrdöngöléssel, amivel ezeket a nevetséges számokat előadták, mert még ennek sem engedtek felhőtlenül örülni – bár annyira nem is akartunk -, ugyanis doktorminiszter urunk hozzá tette a maga feltételes módját a későbbi szart már előre elkenve, hogy bármi furcsa is, de így mossa a kezeit.

Mint mondta lelohasztva a vigyort nem a teremben ülők, hanem a futószalag mellett dolgozók szájáról, ez majd akkor sikerül, „ha békeév lesz, és be tudjuk tartani a megállapodásokat”. Aláírták tehát azokat a nyüves papírokat (vö.: megállapodás), viszont ez sem garantál semmit, ha nem lesz békeév. Innentől az a kérdés, mikor fog kiderülni, hogy kitört-e a béke, mert nem mindegy. A szaros kis emelés ugyanis január elsején lép (lépne) életbe, illetve az a kérdés, ha megtörténik, de nem lesz béke, akkor vissza kell-e fizetni a jogtalanul felvett summát.

Mindemellett még királyi többesben újabb feltételeket is támasztott kegyelmes urunk, amikor kiterjesztve a felelősséget azt jelentette ki, „ha csak úgy dolgozunk, mint eddig, nem lesz tartható, a tavalyi és tavalyelőtti gazdasági teljesítménnyel nem fog kijönni.” Itt van egy apró kérdésünk, hogy akkor, ami eddig nem volt bevallva, most bevallatott, hogy szar időszak van mögöttünk, és nem is a legsikeresebbek legklasszabbika, hogy még a Holdról is látszik. Azaz, ki hazudott és mikor, vagy netalán most történik mindez.

Olcsó népszerűséghajhászás volna most elővenni Trumpot, az ő huszonnégy óra alatt békét hozó szerepét, ami a mostani kontextusban ezek szerint még jövőre sem bizonyos. Mi több, mint emlékezhetünk, épp a napokban lett meghosszabbítva a háborús vészhelyzet a tavaszig, tehát immár doktorminiszter urunk sem annyira tuti a dolgában. (Hogy más szándék vezérelné, arra nem is akarunk gondolni – de.)  Ugyanakkor az a lényeges, hogy mindezek majd hogyan alakítják az ígérvényeket, mert megint feltételes módba került minden.

Az egész nyomorult életünk feltételes módban van már tizenöt éve. Nem akarnánk most két kézzel mutogatni mind az összes dologra, ami permanensen jövő időbe lett tolva, legyen elég egy, összefoglaló jellegű „kanyarban előzős” ígérvény, amely tartósan nem teljesül, éppen azóta, amióta ígérik. Ehhöz képest néztük kevéske jó érzéssel, amit ezek ott a színpadon előadtak, de most már nem azért, mert bizalmatlanok volnánk, hanem kormányzatunkkal ellentétben fájóan józan realisták. Nem kellene folyamatosan hasba akasztani minket.

Ez első ránézésre nem tűnik túl nagy kívánságnak, a Fidesz alatt mégis az. Ránézve így újólag a tegnap esti kijelentésekre, azt kell tapasztalnunk, hogy megint ígéretek hangzottak el a semmiről azzal a menekülőúttal, hogy ezek – majd, ha nem teljesül, amit előadtak -, megint másra tudjanak mutogatni. Mégpedig száz karral. Ugyanakkor az is látszik, hogy doktorminiszter urunk világhatalmi törekvései közepette már nincs közöttünk, esetleg csak testben. A száján úgy nagyjából mindig ugyanaz jön ki, mintha egy magnó lenne a gyomrában.

Bár tudjuk, hogy más van. „A jövőben élünk: holnap, majd, ha majd elhelyezkedsz, ha nagy leszel megérted. Csodálatra méltó ez a következetlenség, hiszen végül is meg kell halni.” – ekképp utal Camus bácsi azokra a veszélyekre, amiket a permanens halogatás okoz, de jóllehet, ezzel túllőttünk a célon. Az élet ugyanis nem irodalom és nem filozófia, hanem Trump meg Orbán, viszont nagy józanságot tételez kikerülni a csapdáikat. Bár, ha ez sikerül, attól még nem keres többet senki sem, csak világosabbá válnak a dolgok.

Kilenc évvel ezelőtt Balog Zoltán még miniszter volt, és a csudálatos nevű Emmit vezette. Annak idején épp a közepén voltunk az utóbbi száz év legsikeresebb tíz esztendejének, de annyira, hogy Balog minisztériuma kiadott egy szótárat dolgozói számára azokról a lexikákról, amelyeket nem ajánlatos használniuk. Ezek között szerepelt többek között a mélyszegénység is, ami helyett a rászorult szót ajánlották, holott a kettő egyáltalán nem ugyanaz.

Mint emlékezhetünk, ekkor lett tilos a stadion szavunk is, amely helyett a fedett sportlétesítmény volt az előírt, ami is azt mutatja, hogy a Fidesz szómágiát igyekezett alkalmazni, miszerint, ha valaminek nem ejtjük ki a nevét, az nincsen is. Egyszerű, atavisztikus módja ez a valóság eltüntetésének, voltaképp közel áll a totemista vallásokhoz a tabuk felsorolásával, ehhez csak háncsszoknyában kell elképzelnünk Balogot, és készen is van.

De hol van már Balog, hol a tavalyi hó és az Emmi. Ez egy teljesen új világ azóta régi ösztönökkel, a Fidesz semmit nem tanult és nem is fejlődött, a módszer ma is az, hogy amiről nem beszélünk az nincsen is. Egy sajátos buborék képződik így, amelyben permanens a boldogság, a kerítés kolbászból van, voltaképp a tökéletes társadalom mindjárt készen is volna, ha nem zavarnák meg oda nem illő elemek, mint mondjuk a hajléktalanok például.

Igaz, hogy a párhuzamos univerzumok egyikében, amelyben éppen Rétvári Bence él, nincsenek ilyenek, ellenben viszont Szentkirályi Alexandráéban meg igen, úgyhogy ennek a kettőnek minimum meg kellene egyezni az igazságról. Mert amíg Rétvári horizontját valóban nem érik el ezek a szerencsétlenek, a hadügyminiszternéét meg igen, ő azonban ki akarja pucolni őket a világból, hogy, miként fogalmazott, ne kelljen ugróiskoláznia.

Mégpedig a szerencsétlenek vizelete miatt állítólag, amivel a hozzá hasonlóan lelketlen és érzéketlen organizmusokat lehet, hogy maga mellé tudja állítani, a probléma megoldása azonban nem ez. Nem az, hogy télen kizavarjuk őket a mínuszokba, a Fidesz azonban ennyit tud. Egyrészt kriminalizálja őket, másfelől pedig el akarja tüntetni a társadalom szeme elől, hogy megmaradjon a rózsaszínű buborékja vaníliaillattal.

Amúgy nem tudjuk, a hadügyminiszterné látott-e már közelről hajléktalant, és ezzel párhuzamosan afelől is kétségeink vannak, hogy valóban ugróiskolázott-e aluljáróban, ahogyan állítja. S amikor ilyen kétségeink támadnak, akkor annak a meggyőződésünknek adunk hangot, nem akart ő mást csinálni, csak uszítani ellenük a keresztényi szeretet nevében a kaszinós milliárdjai bűvöletében. Hogy szaralak, az egyértelmű, de most a módszertan az érdekes.

A letagadás és eltüntetés, ahogyan Magyar Pétert is ki akarják tiltani például a gyermekotthonokból, mert olyan képeket mutat, amiről amúgy a többségnek nincsen tudomása, de annak bizonyítékai, hogy nem olyan körülmények között vannak ott a gyerekek, ami megfelelne egy civilizált társadalomnak. Ám nem a körülmények a baj, hanem az, hogy kiderültek, s nem a Fidesz a bűnös ezért, hanem, aki megmutatta, azaz, Magyar.

Olybá tűnhet egyébként, hogy sok gondunk közt ezek tán a legkisebbek, de valljuk azt a nem is tudom, kitől származó gondolatot, hogy egy társadalom minőségét az mutatja meg, ahogyan az elesettjeivel bánik. Ebből a szempontból – is – Magyarország tehát megbukott, illetve a kontroll nélkül másfél évtizede uralkodó Fidesz, de voltaképp ezzel sem mondtunk sok újat, csak árnyaltabbá tettük az aljasság képét. (Vö.: Iványi).

Lehetne még nagyon hosszan sorolni az annyit is érésről kialakult elméleteket, nem vagyunk azonban kellően szép lelkek a dráma leföstéséhez. Ezért folyamodunk J. A. polgártárshoz szépségeiben, miszerint „aki szegény, az a legszegényebb”. De társadalmunknak az a része, amelyik éppen csúszik le az aluljárók színvonalára, még ők is megvetik a náluknál szerencsétlenebbeket, míg ott nem találják magukat, de akkor már késő lesz.

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is – zárjuk a mai evangéliumot emlékeink szerint Schopenhauerrel (bár nem biztos), ám, ha már szóba került, Szentkirályi figyelmébe ajánlanák a filozófus gondolatait arról is, hogy nincsen joga ürücombot zabálva a szegények fölött ítélkezni, így nagyon hasznos volna az ugróiskolás álmait másnak előadni, mert meg fogunk haragudni rá. Bár, ha belegondol az ember, ezen már rég túlvagyunk.

Ha még nem találkoztak volna vele, akkor készséggel mutatjuk meg a NER legfrissebb darabját, a legendás kék plakát sorozat új, kiemelkedő opuszát, amitől az embernek az a képzete támad, hogy Phenjan utcáin kóborol. Másfelől, hogy A tanú világába csöppen bele Virág elvtárs szavaival, miszerint, „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”

Új gazdaságpolitikát hirdet a műalkotás, mint látni tetszenek, amit kies hazánk meg tud csinálni. De már itt fölmerül az a kérdés, a régivel mi van, amely az elmúlt száz év legsikeresebb, legfantasztikusabb – und so weiter leglegleg – tíz évét eredményezte nem is olyan rég. Mint a fényes jövőt sulykoló kék csoda nekünk mutatja, a mimagyar hős a mélyből tör a csúcsok felé kezében a nemzeti lobogóval, tehát előtte nem lehetett odafönt.

Innen fakad azonban, hogy más nem lehet a plakátra applikálva, mint Sziszüphosz József, aki halad permansen a csúcs felé, aztán mindig visszahömbölödik, következésképp azt soha el nem éri. Trump győzelmével lett meghirdetve ez az új irány amúgy tartalom nélkül. Annyit tudni róla, hogy a semlegesség a varázsszó, amiről viszont olyanok, akik értenek is hozzá, feketén fehéren bebizonyították, hogy kivihetetlen. Azaz, a plakáti alak szükségképpen bukik a mélybe.

Mindezen túl azonban az az alapvető kérdés merül föl az emberben elnézegetve ezt a rogáni csodát, és ismerve a számokat gazdaságunk kiábrándító állapotáról, hogy ettől a plakáttól miért lesz jobb. Illetve, s ami minden bizonnyal lényegesebb, hogy ez maga már az új gazdaságpolitika része, hogy ettől nekünk csudijó máris, vagy várnunk kell egy Bandi a lóra Orwell Állatfarmjából, akinek minden bajra az volt a reakciója: majd még többet dolgozik.

Még továbbá az a kérdés is adódik, hogy Nagy Márton miniszter urunknak van-e köze ehhöz az egészhez, aki nem is egyszer jelentette ki csodálkozó bávatagon, hogy nem érti, miért nincsen elég áfája, azt sem, hogy miért nem fogyaszt a magyar. Egyáltalán semmit nem ért, inkább álmodozni szokott, mint a legutóbb lakossági fórumán a XVIII, kerületben, ahol kifakadt a lelkéből a sóhaj, miszerint „Nem tudják az emberek, milyen jó nekik Magyarországon”.

Ezt nevezhetnénk amúgy kormányzati tételmondatnak is. Ha belegondolunk, azt a megrovást kaptuk jó miniszter urunktól, hogy fürdünk itt a tejben meg a vajban, azonban észre sem vesszük. Következésképp hálátlanok vagyunk, ugyanis kormányunk, a Fidesz, ezek szerint Nagy Mártonnal az élen, értünk dolgozza ki a belét, idehozta nekünk a Kánaánt, mi azonban fanyalgunk meg kritizálgatunk minden alap nélkül.

Voltaképp az a szlogen is igaz, hogy „nem a zsömle kicsi, hanem a pofánk nagy”, de ezen a ponton óhatatlanul fölvetül, akkor mi az anyánk valagának van szükség a megmutatott plakátra. Egyáltalán új gazdaságpolitikára, ha a világunk úgyis a lehetők legjobbika, kalbászból van a kerítés, ilyenek. Mert Nagy miniszter urunk ott a XVIII. kerületben még azt is belesóhajtotta a légbe: „Szerintem többet már nem tudunk tenni”.

Ez a mi tejben-vajban való fürdetésünkről szól. Ám mindemellet és viszont újólag megkérdőjelezi a csudálatos kék plakátunk létjogosultságát, hacsak nem annyi volt az egész, hogy valakinek megint ki kellett tömni a zsebét, és ezzel sikerült. Tehát az új gazdaságpolitika csak olyan, mint a régi, azaz, a fiúk lopnak, mi pedig megyünk a hegyre, kezünkben zászló, mert egyebünk, sincs. De ez is csak a képen, tehát képzeletben.

Van azonban két dolog, amit a logika fényében vizsgálnunk szükséges, mégpedig, ha Nagy miniszter urunk, mint mondta, ennél többet nem tud tenni sem érettünk, sem a hazáért, akkor miért van még a helyén. Mert, ha efféle plakátokra futja csupán a gógyiból, ami ezek szerint nem túl sok van a tarsolyban, akkor fölösleges ott lennie, ahol van, ideje lejárt, ha volt valaha is egyáltalán. Be kellene vallani, hogy elcseszték, nem kicsit, hanem nagyon.

Aztán lelépni a színről balra – vagy inkább jobbra – el. Ez azonban csak olyan elméleti fölvetés a részünkről, mert tisztában vagyunk vele, itt nem így működnek a dolgok. Addig nincs vége, amíg Orbán Viktor nem mondja, azaz, Nagynak majd kiderül, nekünk viszont soha. Mert, ha jó miniszter urunk ideje kitelne is, Orbánnak lenne másik, de a rendszer jellegéből fakadóan még sötétebb, ahogyan a kontraszelekció megkívánja.

Bár ezzel a plakáttal már olyan alacsonyan van a léc, hogy limbózni hívná az új delikvenst, és egyszer majd szólítja is, hogy átcsusszanjon valahogyan a kilátástalanság szintje alatt. De mondom, nem ez a meglepő már, hanem az új plakátból áradó szellemiség, ami olyan sötét, hogy valami későbbi történelemkönyvekbe elborzasztó példaként fog bekerülni. Viszont ez a mi életünk, ami jelen időben zajlik, s velünk. De nem tudod, milyen jó neked.

Bár még másfél évünk van az eljövendő választásokig, egyre inkább úgy tűnik, hogy annak kimenetelét a mocskolódás fogja eldönteni. Bár ez egyáltalán nem újdonság, amióta Finkelstein tata megtanította a Fideszt az efféle kampányra, hiszen, ha belegondolunk, másfél évtizede ez megy. Ellenségképzés és lejáratás, okádás és ordítás, a Fidesznek, amióta a finkelsteini modellt magáévá tette, programja nincsen, a legutolsó is, amire emlékezni tudunk, annyi volt: folytatjuk. Maximum, boldog karácsonyt.

Könnyen belátható, ez nem egy részletesen kidolgozott országvezetési stratégia, erre kormányzást alapozni nem lehet, viszont ilyen törekvése a Fidesznek nincsen is, egy cél lebeg a szeme előtt, a hatalom megtartása. A tapasztalat pedig számukra azt mutatta, hogy amúgy a választások permanens monyákolása mellett erre legalkalmasabb, amit összefoglaló és eufemisztikus néven karaktergyilkosságnak neveznek, s amit az uralkodó párt tökélyre fejlesztett, hogy a módszer kidolgozója is tanulhatna tőlük. Ha élne.  

Még továbbá azt is mindenki látja és tudja, hogy erre a módszerre a Fidesz egy komplett médiabirodalmat hozott létre, erre állította rá a hajdanán közszolgálatinak nevezettet is, amelyekből kampánytól függetlenül ömlik a gát nélküli mocsok. Mindezek után az nem meglepő, ha jelenleg is ez folyik, csodálkoznunk rajta nincsen mit, ugyanakkor a cinizmus netovábbja, hogy ilyen körülmények között tart kiselőadást Orbán Viktor politikai viselkedésről és verbális durvaságról, mintha Bayer a világon sem lenne.

Doktorminiszter urunk a pénteki kossuthi szózatában adott kiemelt helyet ennek az elmélkedésnek, s ugyan Magyar Péter nevét ki nem ejtve, de mindenki számára világosan panaszkodott az eldurvulásról, ilyeneket sóhajtozva bele az éterbe: „Negatív, fenyegető tónus jelent meg a magyar politikában, eddig ez nem volt így. Korábban, ha valakinek valami kicsúszott a száján, rögtön elnézést kért, visszavonult”. Itt annyit jegyzünk meg, hogy akkor nem lenne frakciója a bátraival, sőt, Fidesz kommunikáció sem lenne egyáltalán.

De nem állt meg doktorminiszter urunk ennél a tételnél, és még ábrándozott kicsinyt: „De, hogy ez egy politikai viselkedésnek a lényege legyen, és ez csak úgy áradjon, ez azért példátlan a magyar közéletben, és ugye a verbális durvaság az előbb-utóbb elvezet az agresszióhoz is, ettől jó lenne magunkat megkímélni.” Ezen a ponton eszünkbe jutnak a savas bácsik, esernyővel kardozó nyugdíjas matrónák, de e tévé székházban kifacsart végtagokkal vonszolt Varju képviselő is, hogy például a Betyárseregről ne is beszéljünk.

Mindeközben pedig, amikor Orbán tisztességről és politikai kultúráról tartott kiselőadást az elsőáldozó kislányok stílusában és köntösében, a föntebb emlegetett médiabirodalma teli szájjal és maximumra állított hangerővel mocskolja Magyar Pétert, mert Gyurcsányt már nem tartja veszélyesnek. Vájkál a magánéletében és egy komplett gépezetet állított rá a lejáratására, s amikor azt tételeztük fentebb, hogy 2026-ot a mocsok fogja eldönteni, ezt látva és tapasztalva jó okkal tettük ezt. Nem kellett hozzá túl nagy jóstehetség.

Az a helyzet viszont, hogy Magyar Péter visszalő. Sőt, a Fidesz saját fegyverével lő vissza szinte késlekedés nélkül, s hiába folyik az a morális, intellektuális és politikai vita, hogy ezt jól teszi-e, a jelek szerint működik. A népszerűsége nemhogy csökkenne, inkább növekszik, a pragmatikus szempontok szerint tehát igaza van, hiába megy a szájhuzigálás, miszerint lemegy ő is kutyába. Láttuk, amikor a ma óellenzéknek nevezett alakulatok a demokráciáról nyavalyogtak, mire jutottak vele. Ilyen szempontok szerint kell tehát vizsgálni az új módszertant.

Ebből Magyar tegnap is bemutatót tartott, midőn csupán sejtetett, de olyat, ami megrengetheti Orbán jól kifaragott szobrát, vagy, ha ezt nem is egészen, mert Magyarországon vagyunk, olyan foltot, netán stigmát rak rá, amit nem lehet levakarni. S innentől a Rogán-műveknek a kár elhárításával kell foglalkoznia, nekiállnak kapkodni, mint ahogyan már az év eleje óta teszik. Ezt pedig a mindent is tudó „elemzők” úgy értékelik, Magyar „tematizálja” a közbeszédet, holott csak visszadobja azt a szarkupacot, amit a Fidesz feléje hajított.

De, hogy a tegnapról is meséljünk, Magyar, miután egy összetett mondatban fölsorolta az ország bajainak legtöbbikét, s ilyképp azért valamivel többet is tett, mint a Fidesz szokott a saját ganajával, a bejegyzés végén odabökött valamit, amiről azóta is megy a vita. Ezt mondta sokat sejtetően a saját szerelmére utalva: „Pedig nem született tőle eltitkolt gyermekem, miniszterelnök úr.” Nos, ha van méhkas, ami föl tud bolydulni, akkor ez itt az lett egycsapásra, mert olyasmibe gyalogolt bele, ami eddig közmegegyezésesen tabu volt.

Megy a susmus, a találgatás, kinek lehet eltitkolt gyereke a családban, s ha jól értelmeztük, akkor Orbán bányász apjától a nemzet vejéig, de egyenesen Orbánig mennek a tippek, mi több, leleplező képek és történetek jelennek meg. Azaz, azt mondhatnánk, a foglalkozás elérte a célját, s ma már jószerivel senki nem Magyar hangfelvételeiről beszél, hanem az Orbán család zabigyerekéről. Ez pedig, ha az utalgatások módszertanát ismerjük, mérgező bír lenni, a sejtetés olykor hangosabb a ténynél, a nyíl célba talált.

Innentől megint az lesz, vajon Magyar mit tud arról, amit csak úgy foghegyről belengetett, s ha ez okozhat valamit is, akkor zabszemet bizonyára a seggekbe. Viszont megjelennek a morális és politikai széplelkek, akik azt kérik számon, miért nem csúzlival küzd a tankok ellen Magyar, de beláthatjuk, ilyet kérni nem lehet. Főleg akkor, ha azt várjuk el tőle, mint ahogyan ez a remény, hogy takarítsa el az országból Orbánt és bandáját. Látjuk, mit kell tennie, ha azt akarja, hogy a NER el ne tapossa. Lehet fanyalogni, de belátni is, ide jutott az ország. Így lehet győzni, kiskezitcsókolom.

Orbán Viktor észrevette, hogy múlik az idő, és a maga korabeli, hatvanas évei elején járó, öregedő férfiak problémáiról elmélkedett. Az ilyesmit jó esetben a cimboráival beszéli meg az ember, esetleg az asszonnyal az ágyban, a mi miniszterelnökünk viszont egy „MNB Budapest Eurasia Forum” című rendezvényen, nagy nyilvánosság előtt adta elő aggodalmait, ami szokatlannak nevezhető. Viszont amit még emellett ebben a kontextusban hallottunk, az aggodalomra ad okot. Ismét fölmerül a normális-nem normális dichotómia, és valóban nehéz a döntés.

Mielőtt átnéznénk, ebből az alapvetésből hogyan jutott el amúgy sok egyéb mellett Eurázsia dicsőítéséhez a tengeri népekkel szemben, az a kérdés adódik, miért rendeznek ilyen témában konferenciát fővárosunkban, kinek akarnak és mit üzenni vele, de nem leljük a megoldást. Ahogyan majd látni fogjuk, olyan zöldségek hangoznak el, amelyek kizárják, hogy komoly emberek egyáltalán meghallják, de még a gombák számára sem érdekes, mert túl van a farhát által determinált horizontjukon. Tanácstalanságunk tehát teljes.

Mondhatni, tátott szájjal figyelünk, de nem tudjuk sajnálni jó doktorminiszter urunkat a torschlusspanikja közepette, és nem is olyan szórakoztató, mint Örkény hóembere, aki Liszt Ferenc névre hallgat ezzel a nyavalyával. És most, hogy mindent elmondtunk OV állapotáról így általa is bevallottan öregecskén, annyit azért még tegyünk hozzá, hogy más férfiak ebben szenvedve drága autókat vesznek meg fiatal pipiket hajkurásznak, a mi hősünk azonban a világot akarja ha nem is megváltani, de átalakítani a saját szája íze szerint.

Ez azonban nem megy, és erőltetett párhuzamok jönnek ki belőle a nyugat hanyatlásáról, amit elegánsan is meg lehetne oldani Spengler ideája nyomán, jó doktorminiszter urunk azonban olyan földrajzi és történelmi előadásokba kezdett, ami miatt jogos volt a föntebb már egyszer megpendített egyetlen fontos kérdés arról, hogy normális vagy sem, ami dologban nagy valószínűséggel soha nem fogunk dűlőre jutni. Pedig a tartalmak egyértelműek volnának, hacsak azt nem vesszük figyelembe, hogy az aljasság is nagy szerepet játszik a történetben.

De most már valóban megmutatjuk az Orbán fejében gomolygó gőzöket, és döntse el ki-ki maga, mi is lehet az igazság a dilemmánkban, ugyanis az elméletek új szintre léptek. Minden különösebb hátsó gondolat nélkül közöljük hát, hogy doktorminiszter urunk szerint miért Eurázsia a nyerő, és miért haldoklik az a nyugat, ahonnan teljes szívével vezetné ki az országot, holott arra sem felhatalmazást, sem megbízást tőlünk nem kapott, így ez is egy új adalék ahhoz, a köztünk lévő ellentét miért antagonisztikus.

Van itt egy „kilencezer kilométer hosszú egybefüggő terület, nagyjából ugyanolyan éghajlattal, amely sokkal kiszámíthatóbb, mint a tengeri népeké”. Ez Orbán első tétele. Aztán még: itt „stabil népcsoportok és államalakulatok vannak, ugyanazokról az államokról és népekről lehet olvasni ezer évvel ezelőttről a könyvekben, amelyek most is megvannak”. És még továbbá: „több civilizáció is itt van egy térségben, amely komoly versenyelőny”. Ezen a ponton bizonyos történelmi és földrajzi kétségek támadnak az emberben, mert ez már Schmitt Mária mélysége.

Mindez azonban nem akadályozza meg hősünket, hogy levonja a konklúziót, miszerint: „Egyszer csak azt látni, hogy többé nem mi vagyunk a legszebbek, nem mi vagyunk a legokosabbak, nem mi vagyunk a legfejlettebbek, és nem mi vagyunk a leggazdagabbak, ezt látni és beismerni nem egyszerű feladat, elegendő, ha a magam korabeli, hatvanas éveik elején járó öregedő férfiak hasonló problémáira gondolunk.” – Innentől ez az egész valami nyüszítő katyvasznak nevezhető újabb delíriumokkal, de nem ismerjük a hallgatóság reakcióit.

Bizonyára hosszú, ütemes taps volt. Viszont túl vagyunk már Ursula (Száz év magány) felsóhajtásán, amit az urához intézett, „ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak”, mert látjuk, doktorminiszter urunk ezt nekünk adja elő csakis, és kétségek nélkül. Főleg, ha még azt is hozzá tesszük, mindezt színesítette a költő azzal, hogy arra intett, jó ütemmel kell kiugrania az országnak bizonyos szövetségekből, s ez innentől fogva már egyáltalán nem tréfadolog. Ennek így ilyen előkészítés szaga van, amit azonban már régóta érzünk.

És ez volna az a pont, ahonnan nézve bármennyire röhejes, de egyáltalán nem mókás, amit ez a mi emberünk előadott. Mert ugyan meg lehetne fogni egy rosszul öregedő organizmus különös sóhajtásaiként is ezt az egészet, akkor azonban, ha mindez – mint ahogyan így van – kormányzati alapvetés, akkor az isten legyen irgalmas árva lelkeinknek. Mert ugyan sokszor mondtuk, de így már végleg időszerű a felszólítás, miszerint állítsátok meg Arturo Uit. De ahogyan régebben, úgy most sem látszik igazán, ezt ki vagy mi tenné meg.

Azon kívül, hogy Orbán Viktor mint világpolitikai tényező sütkérezzen Trump szalmahajának tetején, még két dolog miatt reszketett cimborája győzelméért doktorminiszter urunk. Béke huszonnégy órán belül, s hogy végre elővehesse a fiók mélyiről az ebből fakadó békeköltségvetést. Az öt perc hírnév megvolt vodkabontással meg még ki tudja milyen ünnepi kellékekkel, aztán jöttek a kijózanító, mintegy pofánvágó hétköznapok, amelyeket most is élünk éppen. Így tegnap össze lett trombitálva a Védelmi Tanács (VT).

Nem tudni valójában miért. Talán, mert kormányunk (a Fidesz) már tudja a magyar gazdaság októberi adatait, s hogy szokás szerint legyen mire mutogatni. Amúgy Szijjártó elébe ment az egész cirkusznak, hiszen a VT találkozása előtt már óbégatott, hogy a háború legveszélyesebb két hónapja következik. És mit ád a jósiten, főnöke, cimborája és kedves galeritagja, maga Orbán Viktor is ugyanezeket a szavakat használta indoklásul. Ebből pedig az következik, hogy ez szerepel a szövegkönyvben, amiből ezután a színielőadás működni fog.

Csak most figyelt fel egyébiránt az ember arra, hogy a forgatókönyv szókészletében az eszkaláció szó szinte többször szerepel, mint a béke, úgy nagyjából, ha az ukránok elsütnek egy vízipisztolyt, máris fölhangzik az eszkalációs hiszti. Most meg egyenesen egy rakétát lőttek mélyen orosz területre, mert Biden erre nekik engedélyt adott. Ha belegondolunk, a VT-t emiatt a rakéta miatt hívta össze kegyelmes urunk, plusz még a lerohadás hivatkozási alapjául, de ez momentán mellékszál a mi kis sötét történetünkben.

Az az érdekes azonban, hogy amikor Kim elvtárs katonái megjelentek orosz egyenruhában a csatatéren, senki nem visított eszkalációt a Karmelitában, pedig ez épp alapos indok lett volna rá. Mi több, az sem fájt senkinek, amikor Putyin rakétái (drónjai) Kárpátalján tettek látogatást magyar véreink életét veszélyeztetve. Hogy a kocsmák igaz hangján szóljunk erről, egy kurva szó el nem hangzott a nagymagyarkodó mimagyarok szájából, a rakéta után meg összegyűlt a VT, ami azt erősíti bennünk, megint az a baj, hogy az ukránok visszalőttek.  

Voltaképp ezer napja, amióta folyik az öldöklés, mindig csak ez jelentett gondot, ehhez lett szabva a magyar háborúpolitika, és a békevágy is ezt jelenti orbáni olvasatban. Nem kellene az ukránoknak kekeckedni Putyinnal, át kellene adni országuk kulcsait, amitől a mi Orbánunk maradéktalanul boldog lenne. Ehhöz képest megint védekeznek, így mód van eszkalációt visítani, s a gombák számára drámai üzeneteket küldözgetni, hogy most aztán igazán veszélyben az életük, de az atyuska újra megvédi őket.

Mert a végkövetkeztetés a VT után az volt, a magyar kormány mindent megtesz, hogy kimaradjunk a háborúból, mintha a baloldal már megint, mint a legutóbbi választás előtt is, milliószám zavarná a háborúba fiainkat. Talán még lányainkat is, mert ezektől minden kitelik. Ez csak a Fidesz dumája, a valóság azonban az, hogy Orbántól telik ki minden, így ez a VT-s színjáték is. Mert igazából azt sem tudjuk, a megjelentek mit tanácskoztak, ha valamit is egyáltalán, esetleg csak elfogyasztottak egy villásreggelit, aztán hazamentek a legények.

A gombák pedig kaptak egy sötét tónusú videót, hogy mire is jutott a VT reggelizés közben. De hiába harsogta a komplett magyar média hülye szokása szerint, hogy Orbán Viktor mindjárt valami hatalmas, rendkívüli dolgot jelent be, semmi konkrétum el nem hangzott aztán. Okkal tételezzük tehát, hogy ismét csak szórakoznak, hogy úgy ne mondjuk, aljas kis játékot játszanak a fideszisták, de úgy őszintén, mit is várhattunk volna tőlük egyebet. Főleg, ha belegondolunk a VT nevetséges névsorába. Plusz Orbán, aki egymaga elég volna a legyintéshez.

Komolytalan az egész, s innen fakad az a gondolat, hogy a két hónapra meghirdetett veszedelem valami egészen másnak lesz a hivatkozási alapja, két kézzel mutogatásra alkalmas ok és indok, mert jönnek majd a kiábrándító számok. Dupla haszon lesz, a gomba megint retteghet, és abban a tudatban, neki a háború miatt rossz még mindig, s nem azért, mert az eszkalációt visítozó bagázs mindet elcseszett. Íme, hölgyeim és uraim, az Orbán&Co. újabb kis előadása kizárólag hülyéknek, a szerda délelőtti matiné.

Országot jár a Fidesz, amira nagy valószínűséggel azért van szükség, mert buktát mutatnak a számok. Érdekes egyébként a buzgalom, ugyanis azzal mindenképpen tisztában kell lenniük, arra édeskevés esélyük van, hogy új embereket hülyítsenek el, ebből következik, a régieket kell még jobban, ha egyáltalán van még lefelé út. A mantra szerint váratlanul jelennek meg itt-ott, ami viszont azért nem tartható hazugság, mert mégis csak van válogatott közönség, azaz, minden elő van készítve, hogy akadjon alany az Orbánnal való szelfire.

Mint most Pátyon is, ahol doktorminiszter urunk ismét politikai pedofilkedett kicsit, midőn egy olyan tízéves forma gyerekkel fotózkodott, amitől a szerencsétlen kölök édes szüleinek lehetett orgazmusa, de így megy ez, amióta celebséggé változott a politika. Ez csak olyan mellékszál, ami után feltehető a kérdés, hogy a közös fotó élményén kívül mit tud még kínálni a Fidesz Orbán Viktor szájával, de nem túl sokat. Illetve annyit, mint most már tizenöt éve, amióta minden választás élet-halál kérdés, legalábbis nekik.

Most sem tudott egyébbel előállni doktorminiszter urunk, mint, hogyha nem a Fidesz nyer, akkor minden elveszik. Szó szerint „ha veszítünk, mindent veszítünk”, s ehhez fölsorolt pár dolgot, ami voltaképp most sincs, így a migránsok elleni védekezés, a gazdasági semlegesség és a rezsivédelem, de a szelfizők közül senki nem kérdezte meg tőle, miért hazudik, jobb esetben csúsztat, de legfőképpen azt nem, miért beszél többes szám első személyben, mintha eggyé vált volna a nyomorult népével. Érdekes ez a ragozás.

Már csak azért is, mert egyrészt olyan szövegkörnyezetet teremt, mint amilyet Adolf sugallt az ő népének a vége felé, hogyha buknak, akkor együtt buknak, kiegészítve azzal, ha nem nyernek, nem is érdemesek az életre. Orbán itt még nem tart, de majd fog, de ezen túl is látszik, a Pátyon megjelentek közül veszítenivalója kizárólag neki és a sleppjének van. Ez a felkiáltás tehát úgy is értelmezhető az alattvalók felé: mentsetek meg. Mert amúgy semmit nem kínált a győzelme esetére, igaz, már régóta nem tesz ilyet, maximum annyit, hogy folytatják.

De tényleg nem tudni, mit folytatnak, hiszen kontinuitás csupán a hatalomban maradás tényében és módszertanában van, amelyben azonban nagyon leleményesek a fiúk. Mert miközben Orbán Pátyon visítozott a világvégéről, a hátország nekilátott dolgozni azon, hogy ez ne következzen be. Azaz, annyi történik most, hogy a tizenöt éve tartó kampány egy új bekezdéséhez érkezett, s ugyanígy az épp ennyi ideje tartó permanens buherálás is a választási törvény alakítgatásával, mint valami elfuserált szabászat.

Az előttünk álló másfél év alatt még sok mindent bevethetnek és be is fognak, most épp Budapestből próbálják meg a maguk számára kihozni a maximumot azzal, hogy itt megszüntetnek két egyéni választókerületet, tudva azt, hogy a vidéki gombáknál sokkal jobbak az esélyeik. Az erre adott ellenzéki villámreakciók azonban a lehető legrosszabbak, mert azt az álomvilágot sugallják, hogy így is győzni fognak a gonosz ellen, amiben azonban nem kellene annyira biztosnak lenni. Mert egészen más történik.

A pesszimistábbak, vagy másfelől a józanabbak már eddig is tisztában voltak vele, csak nem mondták elég hangosan, hogy ez a rezsim választáson le nem győzhető. S amikor látjuk, éppen az az újabb törekvés a monyákolással, hogy ez így is legyen ezután is, nem kellene azzal áltatnia magukat, hogy valami majd változik. A választási törvény módosítgatásainak ez csak a kezdete ugyanis, mert hiába tagadják, jön még majd a határon túli választókerületek bevezetése, s ha ez is kevésnek tűnik, akkor minden más, hogy a hatalom el ne vesszen.

Mert ez az a minden, amire Orbán Pátyon gondolt, s nem egyéb. Persze, tetszettünk volna forradalmat csinálni, vagy épp ezután belevágni egy ilyen vállalkozásba, de ez országunk és népünk jellegéből fakadóan lehetetlen vállalkozásnak tűnik, és igény sincsen rá. Az is elhangzott doktorminiszter urunk szájából a nagyszerű vidéki eseményen, hogy a 2026-os győzelem első aktusa a nemzeti konzultáció kitöltése, s amennyire ez egyáltalán nem igaz, csak úgy hazugság minden, ami eddig és azután is elhangozni fog.

Nem reménysugár, de kárörvendésnek azért elmegy, hogy ilyen korán nekiláttak lezsírozni a másfél év múlva esedékes választást, az arra utalhat, hogy azért fosnak a fiúk. Nem ártana azonban figyelembe venni, hogy a sarokba szorított patkány a legveszedelmesebb. Ebből sem a lehetséges bukásuk következik azonban, hanem az, hogy ilyen állapotban tényleg mindenre képesek lesznek, ami azért rémítő, mert eddig sem voltak gátjaik. Idáig is nem volt olyan isteni vagy földi törvény, amit át ne hágtak volna, azaz, egy kérdés van: mi jöhet még?    

„Tovább kell fokozni a béketörekvéseket…” – Ez volt Szijjártó külügyminiszterünk reakciója arra, hogy az a hatalom (vö.: Oroszország), amely kitüntette őt, terrorbombázást (rakétázást, drónozást) hajtott végre Ukrajna ellen, s mindeközben egy ilyen pusztító készség Kárpátalján, a magyar határtól néhány kilométerre okozott múlhatatlan örömöket az ottani Fidesz-szavazó magyaroknak. Épp emiatt duplán kellene morcosnak lenni Putyinra, olyan azonban nem hangzott el most sem, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics álljon le.

Nem világos, mint ahogyan soha nem is volt az, kies hazánk béketörekvései miben állnának konkrétan az óbégatáson kívül, amitől az emberben immár az a kép alakul ki, olyan ez a békekárálás, mint a Beépített szépség című, amúgy degenerált filmalkotásban Sandra Bullock, aki a bikinijében a színpadon össze-vissza beszélt minden zöldséget, míg el nem hangzott a szájából a kötelező mondat, „legyen világbéke”, s akkor mindenki boldogan vigyorgott, hogy a foglalkozás elérte a célját, s eléggé bamba lett mindenki.

Nem akarnánk nyájas olvasóink gyomrát teljesen fölfordítani, de tessenek elképzelni külügyesünket női fürdőruhában, magassarkúban, fején boával, ahogyan a békéért toppogat, mert voltaképp megszólalásai ezen a szinten mozognak. Ugyanakkor most már azt sem szabadna figyelmen kívül hagyni, hogy Putyin tényleg átlépett egy általa oly szívesen emlegetett vörös vonalat, ideérkeztette a határ mellé a háborút, amire azonban a Fidesznek Szijjártó szájával semmi mondanivalója nincsen a fönt említett közlésen kívül.

A szívüknek kedves forgatókönyvet amúgy egyébként annak idején Orbán Balázs adta elő mint emlékezhetünk, s ami nem egyéb, mint meghajolni Putyin akarata előtt, és kékszegélyű kistányéron adni át neki az ország kulcsait, ami momentán Ukrajna. De, ha nem csak a drónjaik érnek el a magyar határhoz, akkor a mienké is. Orbán Balázs ezt mondta, és igazán senki nem cáfolta meg őt, így Szijjártó mostani megnyilatkozása sem, amikor még így is képtelen egy emberi megnyilatkozást kipréselni magából a bikinis nyávogáson kívül.

Sokszor huszonnégy óra telt el Trump győzelme óta, már a másnaposság is elmúlt, amit az okozott, hogy Orbán vodkával ünnepelte azt, de nem tűnik úgy, mintha béke lenne. Sőt, a jelek szerint még fokozódik is az oroszok romboló kedve, akiktől mást nem is nagyon lehet várni. Kitetszik ezért a békeóbégatásból, hogy aki ezt teszi, az nincsen tisztában Putyin rendszerével, amelynek jellegéből fakadóan lételeme a háború, s ha még Ukrajna kapitulálna is, ami a Fidesz álma, akkor sem hagyná abba, mert folytatnia kell, másképp összeroskad.   

Trump nem beszélt Putyinnal, holott ezt harsogták, Moszkva viszont tagadta. Ezzel szemben Scholz igen, akinek az orosz elmesélte, a háborút addig folytatják, míg a céljaikat el nem érik, ugyanakkor most sem mondta el, mint ahogyan lassan három éve sem, igazából mi volna az. Csak sejthető, s ha Szijjártó is pedzegetné, talán megvilágosodna Orbánnal együtt, hogy nagyon rossz szekeret tolnak. De, ha mint az igazából tételezhető, hogy valóban tudják, mi az, s ennek ellenére teszik, amit tesznek, akkor hazaárulók, de ez kevéssé zavarja a köreiket.

Visszatérve azonban a Kárpátaljai sajnálatos incidensre, nem árt számba venni, mit nem tett meg Szijjártó, amit amúgy meg kellett volna tennie. Nos, nem kérette be Oroszország budapesti nagykövetét, amiért orosz támadás ért egy magyarlakta területet, nem hívta fel Szergej Lavrovot, nem ítélte el Oroszországot a nemzetközi jogot és szerződéseket sértő háborújáért, nem szólította fel Oroszországot, hogy azonnal szüntessen be mindenféle harci cselekményt Ukrajna területén és ellen, csapatait pedig vonja ki Ukrajna nemzetközileg elismert területéről.

Ezeket nem tette meg, helyette átment Sandra Bullockba (megint). Éppen ezért és ennek fényében az volna ebben a helyzetben az egyetlen igazi nagy kérdés, hogy a Fidesz és annak kellően el nem ítélhető tagjai miért teszik azt, amit tesznek. Mivel tarja a markában őket az orosz, de ez csak egy új rendszerváltás után fog kiderülni, ha egyáltalán. Addig is azonban kikerekedett szemekkel lessük, ahogy úgy táncol a komplett Fidesz, amiként Putyin fütyöl, lett légyen ez országunk számára bármilyen káros is.

Sőt, még károsabb, ha abba gondolunk bele, hogy Trump ígérvényének is felültek, rátettek mindent egy másik rossz lóra talán azért, hogy a rendszerük megmeneküljön, és még azt sem veszik észre, még az is lehet, hogy a szalmahajú ténykedése rogyasztja majd meg végleg. De odáig már nem terjed a horizontjuk. Vagy pediglen igen, de mégis lapot húztak tizenkilencre, mert Mikszáth dzsentri-szlogenje az övék, miszerint: „Ej, csak egészség legyen, meg egy kis tűrhető kártyajárás”. Elég hamar megtudunk mindent. A saját bőrünkön.

Bár elborzadt az ember, mert nagyon rossz emlékeket hívott elő, annak idején mégis szinte csak vigyorgott, amikor Dúró Dóra könyvet darált. Ugyan tudtuk, mert a fülünkben csengett Heinrich Heine prófétikus sora: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak”, mégis ránéztünk erre az egérszerű lényre, mint olyanra, aki annak ellenére, hogy elborzasztó dolgok vannak a fejében, de kevés ahhoz, hogy igazán ártani tudjon.

Érett az idő azonban, a nem is Dúró pártja, hanem a Fidesz által elvetett magvak azóta szárba szöktek, a könyvek inzultálása odébb került, de el nem felejtődött. Viszont megjelent az emberek ellen irányuló mocskos támadás, és itt már nem is szimplán lejáratásról van szó, hanem szimbolikus megsemmisítésről, amiben azonban részt vesz az erre fogékony magyar társadalom, illetve annak intézményei. És szinte csöndben figyelünk csak.

Elmarad Varnus Xavér orgonakoncertje a Zenekadémián, az intézmény lemondta azt olyan álságos indoklással, hogy „nem tartja garantálhatónak a közönség biztonságát”, de jobban belegondolva, talán még igazuk is van. Hiszen a koncert idejére Dúró Dóra és körei demonstrációt jelentettek be, előre lehetett hát tudni, hogy nagy valószínűséggel megjelenik ott a náci érzelmű söpredék, és tényleg nem tudható, mi telik ki tőlük.

Nagy valószínűséggel minden. Ennek az egésznek az előzménye annyi, hogy az orgonaművész ellen a Mi Hazánkhoz köthető és tartozó portál, a Magyar Jelen jelentett meg minden alapot nélkülöző vádaskodást, hogy szexuális bűncselekményeket követett volna el. Bizonyítékok nélkül, pusztán bemondásra állítottak ilyet, ez azonban Dúrónak elég volt ahhoz, hogy a sajtóban megjelent kész tényként hivatkozzon a hazugságra, és keltesen hangulatot.

A koncert lemondását maga a könyvdaráló asszonyság kérte a Zeneakadémiától, s ha a szóbeli unszolás nem lett volna elég, ezt toldották meg a tüntetés belebegtetésével, amelyen ki tudja, mik történhetnek. Úgy kilencven évvel ezelőttről vannak emlékeink arról, amikor a csőcseléket használták politikai célokra, s a jelek szerint hazánk most újra megérkezett oda. De nem is ez a legtragikusabb, mert már sejthető volt, hogy egyszer ez lesz, hanem a módszer.

Hogy minden alapot nélkülöző, hangulatkeltő és uszító írással tenni rá a stigmát valakire, akivel szemben ezek után minden megengedett, ami tényleg a legsötétebb időket idézi. Perintfalvi Rita teológus fogalmazta meg helyettünk a lényeget, miszerint „A legmélyebb felháborodással tölt el, hogy a Zeneakadémia engedett a legaljasabb nyilas terrornak…engedett Dúró Dóra szélsőjobboldali politikus fenyegetésének… Pusztán bemondásra”

Továbbá: „Varnus Xavér orgonaművész semmilyen bűncselekményt nem követett el. Ilyesmivel soha senki nem vádolta meg őt. Rendőrségi nyomozás ellene nem folyik…pusztán csak kamuhír, és a politikai célzatú rágalomhadjárat szerves része, akárcsak Osváth Zsolt esetében. 

Mi a valódi probléma Varnus Xavérral? Megmondom én! Két dolog: az egyik az, hogy tudni lehet róla, hogy biszexuális, a másik az, hogy tudni lehet róla, zsidó.”

Amúgy és egyébként nem csak a zeneakadémiai koncertet mondták le, hanem egy debrecenit is, méghozzá az ottani zsidó hitközség, amely indoklásában elment a végsőkig, és ezt kevéssé teszi szalonképessé, hogy utólag aztán törölték az általuk megfogalmazott indokot: „Elhatárolódunk és elítéljük az általa elkövetett és hozzá hasonló cselekedeteket”. Hogy ők is bedőltek az uszításnak, vagy csak félnek, az innen ki nem derül.

Ugyanakkor jól megmutatja, hol tart a magyar társadalom, amely működését a jelek szerint most már meghatározza a szélsőjobbos óbégatás. S itt jutunk el oda, hogy ezt a környezetet nem a Mi hazánk, hanem a Fidesz teremtette meg, amely párt nem kevésbé van a széljobbon, mint a magyar neonácik, csak éppen ilyen látványosan nem mondja ki, amit gondol. Arra ott van az álellenzéki Dúró és pártja, akik ilyesmikkel tesztelik az országot.

A jelek szerint pedig sikerrel. Ám az a gond, hogy ezeket a jelenségeket egy olyan legyintéssel intézi el a Fidesszel szemben álló oldal, ez is csak terelés, hogy ne a kormányzó párt nyomoráról folyjon a diskurzus. Kezd unalmassá válni ez az indoklás, amit rendre hallunk akkor, amikor a fasizálódó (náculó) Magyarország veszélyeire hívjuk fel a figyelmet. Ugyanis sok más mellett már ez a legnagyobb veszedelem, ami mindent föl fog emészteni. És nem vagyunk éberek.