Szerző: rezeda

Jutka néni azt adta nekünk házi feladatul, hogy válasszunk ki egy képet március 15-éről, és írjunk róla. De – mondta az ujját felemelve -, kedves gyerekek, arról kell mesélnetek, ahogyan a miniszterelnök bácsi a múzeumnál beszélt. Tudjátok, mintha Petőfi szavalta a Nemzeti Dalt a nagy tömegeknek, hogy aztán elmenjenek forradalmárkodni a szabadságért, és ahogyan mindenki örül. Mert biztosan megnéztétek a tévében, ahogyan azt szintén föladtam házi feladatul – mondta a Jutka néni.

Nekem az apukám segített kiválasztani a képet. Nem kellett túl sokat keresgetnünk, ezt találtuk közösen, ami ott fent látható. Mert apukám azt mondta, arról könnyű lenne írni, ha olyat választanánk, ahogyan integet a tömegnek a miniszterelnök bácsi, azok meg visszaintegetnek neki. Meg az se lenne nehéz feladat, ha, ilyen zászlós, táncolós éneklőset választanánk, mert olyat mindenhol látni ilyenkor, olyat mindenki tud. Ez viszont – mutatott rá az apukám – az embert ábrázolja legbelülről, amilyen teljesen.

Ez tényleg nehéz. Mert nem tudhatom, milyen az ember belülről teljesen, de az apukám azt mondta, csak meséld el azt, ami elsőre eszedbe jut róla, miközben nagyon mosolygott neki a szeme, és megsimogatta a fejemet is, ahogyan kikereste ezt a képet a sok közül, hogy ez az igazi. És még azt is mondta, hogy teljesen őszintén meséljek róla, akkor lesz jó a házi feladat, és a Jutka néni örülni fog neki nagyon, mert ilyen képet még ő sem látott, meg, hogy a többiek se ilyenről fognak írni, az teljesen biztos. És ekkor már a szája is nevetett.

Elébem rakta ezt a képet, amiről az az első gondolatom, hogy miniszterelnök bácsi kiabál. De hogyan kiabál? – kérdezte az apu – mert nem egyszerűen ordít, de nem tudtam kitalálni hogyan is kiabálhat, ezért meg is mondta, hogy mint a fába szorult féreg. De ezt ne írd le, kisfiam, inkább gondolkodj még kicsit. És gondolkodtam, aztán akkor jutott az eszembe, hogy mintha belecsíptek volna a fenekébe a miniszterelnök bácsinak, vagy kalapáccsal az ujjára ütött volna, vagy estleg másra. Pont úgy néz ki és úgy kiabál. Meg mintha nem lenne neki foga egy se.

Közben meg a szemébe süt a nap, ahogyan hunyorít nagyon, ott az orra fölött a ráncok, az meg olyan boszorkányos, de hát a miniszterelnök bácsi az fiú, meg nem is akar talán megenni minket. – Na látod – mondta az apu – Ha sokáig nézed, minden kiderül. Eszembe jutott aztán, hogy milyen frissen vágott a frizurája neki, meg ahogy befésülték, hogy biztosan teli van lakkal, és ahogyan még tovább néztem, az is, hogy jé, a tornatanár bácsi is így szokott üvölteni velünk, amikor nem tudunk fölmászni a kötélre, de neki sípja is van, és fütyül.

Lehet, hogy miniszterelnök bácsinak is van sípja, csak most éppen nem használja, de itt elakadtam. Az apu viszont segített, hogy szerintem mit ordíthat, mint a fába szorult féreg, hogy nézzem a szája állását, azon kívül, hogy nincsen foga neki. Mutogatta az apu, hogy milyen hangot adhat ki a képen, hogy akkor áll így a szájunk, amikor „e” vagy „á” hangot mondunk – kiabálunk -, tehát mondhatja, hogy előre, vagy emberek, esetleg ámbráscet, de ilyet nem mondott, tehát nem tudható. De lehet, hogy szorulása van.

Ez se nekem jutott az eszembe, hanem az apu mondta, s ahogyan először a szeme nevetett csak, aztán a szája is, most meg már erősen vigyorgott, hogy nézzed kisfiam, nem olyan éppen, mint aki a vécén nagyon erőlködik, és tényleg, van ebben is valami. De az apu aztán – és most már nem vigyorogva – azt mondta, hogy ez az egész nem is érdekes, hogy mit látunk, mit mondhat abban a pillanatban, mert amúgy is csak egyfolytában ökörségeket beszél. Hanem, hogy szerintem ez a bácsi vajon kedves-e így ránézésre, meg lehet-e szeretni.

Vagy nem is szeretni. Hanem szimpatikus-e, lehetne-e a barátunk, vagy jó volna szomszédnak, szívesen beszélgetnénk-e vele, ebédelnénk egy étteremben, rábíznánk a kutyánk sétáltatását, vagy bevennénk a csapatunkba focizni. Én meg sokáig néztem a képet megint, alaposan megvizsgáltam, és arra jutottam, nem, egyiket sem. Mert elég így ránézni, és látszik, ez nem jó bácsi, hanem inkább rossz, és azt se szeretném, ha szembe jönne az utcán, mert félelmemben át kellene menni a másik oldalra, ahogy így elnézem ezt a képet.

Na ugye – mondta az apu -, most, hogy ez kiderült, nem írsz erről egy sort se, mert a Jutka néni meghasonlana. Úgyhogy keresünk egy másikat, ahol vigyorogva integet, aztán mesélj arról, milyen kedves is, de mi már tudjuk, hogy mégsem az, de ez a többieket nem érdekli egyáltalán. Kerestem még képet, találtam még olyat, ahol ott a múzeumnál egy nénivel énekel együtt a miniszterelnök bácsi, és nézegettem meg gondolkodtam, ez-e az igazi legkedvesebb képem, de láttam, hogy ezzel is vannak bajok. Most kereshetek olyat, amivel nincsen. Nehéz lesz.

Az odaút kellemes volt a busszal. Korán indult a kis csapat, hogy fölérjen a beszédre, s mert csípős volt a reggel kicsit, jól fogyott a házi főzésű alapvető élelmiszer, így, mire a bábeli Pesten kiszálltak, már fátyolos volt a szemük. Mintha előre könnybe lábadt volna, pedig csak a maligán tükröződött benne, s ahogyan dolgozott a cefre, úgy emelkedett bennük a hazafias lelkesedés, meg az öröm persze, hogy láthatják, sőt, hallhatják Őt, akit eddig csak péntekenként a Kossuthon, vagy olykor az M1-en, kivételes alkalmakkor, de akkor nagyon.

Nem gondolták volna, hogy ekkora ez a Pest, mert eddig még soha nem jártak errefelé, a szomszéd faluban is alig. Látták a tengernyi többi buszt, a rengeteg embert, így ez, illetve a kisüstiben rejetekező titkos erő kezdett szétáramlani bennük, amit még az sem zavart meg, hogy mire a ketrecen belülre érhettek, morcos biztonságiak motozták meg őket, forgatták ki a táskájukat, így hálát adtak az istennek, hogy az üvegeket a buszon hagyták, mert még valami baja eshetett volna az öntudatot hordozó itókának.

Maradjanak együtt, ez volt a megbeszélés, hogy amikor az ünnep véget ér, el ne vesszenek a tengernyi házban, hogy közösen találjanak vissza a buszukhoz. Így hát szorosan egymás mellett állottak, ami azért is jó volt, mert támogatni tudták egymást, ha valamelyikük túlságosan billegne a sok hűsitől, és így várták a beszédet kitárt szívvel, hogy áramolna abba bele a gyönyör, hogy őt láthatni. De erről már ejtettünk szót, többet fölösleges is, mert aztán meg is érkezett Ő, megnyalintotta a szája szélit, és útjára indult a gyönyör.

Sok mindent mondott a jól ismert kappanhangján Ő, de csilingelőnek érezték, viszont alig is értettek belőle valamit. Bölcsességeket vártak, dakota közmondásokat, lovakról meg indiánokról szóló mesét, amit oly gyakran ismételgettek maguk is az otthoni ivóban, de ilyen most nem volt. Meg visszhangos is volt az egész, ahogyan a házak háromszor visszaverték a mondatokat, szavakat, és aztán a végén az lett belőle, hogy brüsszeszelszelszel, és ilyenek. Meg békekekeke, amitől az volt a benyomás, mintha Ő mekegne, tisztesség ne essék szólván.

Ilyen körülmények között valami isteni szerencse volt tisztán hallhatni azt az egy mondatot, amiért voltaképp ennyit utaztak, hogy Brüsszelt el kell foglalni, bár ennek is a végin már csak a nininini verődött ide-oda. De ahogyan álltak ott egyre inkább fellelkesülve és maligánködben, hirtelen mintha ez parancs lett volna, hogy menni kell. Egyiküknek valahonnan bekattant, hogy nyergelj, fordulj, s bár fogalma sem volt, mi ez, de indulási, harcias késztetés volt benne fölülni a busz nyergére, és lobogó hajjal iramlani Brüsszelig.

Már csak Józsit, a sofőrt kellett meggyőzni, hogy rohanják le Brüsszelt. De az egyikük tudta, hogy lopja a benzint, ezért könnyű volt megzsarolni, bár halkan megjegyezte, nem biztos, hogy elég lesz a benzin Brüsszelig, de ezekkel már nem lehetett beszélni. Úgy zsongott bennük a forradalmi tavaszi hév, az Ő szava, és meg voltak győződve arról, az a sok korcs brüsszeli csak attól összepisálja magát, ha meglátja a kokárdájukat, és ez a hit még jobban fokozódott, amikor újra megszopták a kisüstit. Kirántott hús is volt, mondták tehát: induljunk.

És indultak. Nyargalt a busz, Nélküledet hallgattak kazettáról, meg Székely himnuszt énekeltek rovásírással, csak a hajuk nem loboghatott, mert az egyiküknek épp be volt gyulladva a füle, ezért nem engedte lehúzni az ablakot. De szép volt így is, falták a kilométereket az elején, suhant el mellettük a táj, a lepusztult házak, kiégett mezők, a csudálatos magyari haza, amit ott, a távoli Brüsszelben kell megvédeni. Elfoglalni az ócska várát, ha már erre kaptak felhívást, de az emelkedettségben csak Józsi, a sofőr lapított, mert megint leszívta a naftát.

Kiszopta a benzint a tankból, így nagyon is jól tudta, futásuk hamarosan gyászos véget ér, ami úgy is lett, amikor egyszer csak a géperejű jármű kettőt nyekkent, és nagy csöndesen megállt. Az út közepén esett meg vele a baj, de a lelkesedés még tartott, és a távolban is tünedeztek házak, ami annak a jele volt, hogy emberlakta vidék ez is. Kétségbe nem estek tehát, így nagy hangon vették a kannát, hogy hozzák ők azt a benzint, és nyargalnak is aztán tovább. Mind elindult tehát naftát szerezni, de a házak csalfán messze voltak nagyon.

Mentek, csak mentek az ismeretlen vidéken a végén órákon át már. Józsit, a buszt elnyelte a messzeség, amikor immár elcsigázva és kijózanodva érték el a táblát, rajta a felirat, hogy milyen település is ez. Schwechat, ez állott rajta, és bötűzgették erősen, mígnem az egyikük megvilágosodott, mert hallotta a kappanhagot, ami még délelőtt arra intett, hogy régebben ugyan megálltunk Svehátnál, de most már nem fogunk. Bassza meg, kiáltott föl a megvilágosodott, mert hirtelen érezte az újra beteljesülő sorsot.

Elmagyarázta a többinek is, mire jutott, erre ők marmonkannával a kézben, és erősen a katzenjammer felé tartva a testükben – meg a fejükben – érezték, nem jutnak soha el oda, ahová indultak, s utolsó erejüket összeszedve elvánszorogtak egy boltig, mert a kisüsti és a kirántott hús is elfogyott, és most már közösen kiáltottak fel, hogy bassza meg, mert látták ám, hogy minden olcsóbb, mint a Juditka vegyesboltjában, sőt, itt az eladó is mosolygott, ami annyira furcsa volt, hogy visszamosolyogtak váratlanul.

Felszabadító élmény volt ez a mosoly az évtizedes vicsorgás után. S bár arcizmaiknak először szokatlan volt, de érezték: ez jó. Leszedték a kokárdát, leültek az árokpartra összetanakodni, mi legyen most, merre tovább, gyalog vagy busszal, csatába vagy életbe, jobbra vagy balra. És arra jött egy ember, s azt mondta: csüsz, ami üdvözlés lehetett a fura nyelvén, és olyan jól esett, hogy közös erővel jelentették ki, a Józsi meg a busz mind le van szarva, ahogyan Ő is, mert ők inkább maradnak, és karácsonyra majd küldenek lapot haza, hogy jól vannak nagyon.   

Napos, talán verőfényes időt ígérnek nekünk mára az időjóslással foglalkozó emberek. Remélhetőleg nem tévednek nagyot, hogy például netalán esik majd, amikor a nemzetvezető a beszédet mondja a kordonjai közt, ketrecben, akárha kiállított példány, s emiatt az időjósok vezetőjét aztán ki kell majd rúgni, mint az emlékezetes augusztus 20-a után. De lesznek belső világok is. Nagy utazások a lélekdzsungelben, vagy épp a kopár síkokon.

Viszont, ha úgy döntenének, megkockáztatják a hányingert, s ezzel a merészséggel köztelevíziót kapcsolnának, akkor figyeljék meg, midőn már a reggeli órákban a képernyő bal felső sarkából elkezd szivárogni a pátoszos takony. Onnan kúszik majd lefelé emelendő annak az ünnepnek a csalfa fényét, amely már rég odaveszett, mert mondani már semmit nem tudnak. Hiszen hogyan veszi ki magát, amikor a tomboló elnyomó rezsim szabadságról papol.

Csak úgy, mint doktorminiszter urunk levele a „külföldön élőkhöz”, amit már előre megírt, és az ukázok szerint azt majd nekik ma kell vagy kellene felolvasni, hogy ebben az aktusban egyesüljön a szétszabdalt nemzet. Azoknak is buzgón össze kellene olvadni valami nagy masszává, akik épp a nemzetvezető és rendszere elől futottak el, és élik most a száműzöttek sokkal jobb kenyerét, mint azok, akik kalandvágyból itthon maradtak.    

Érdekes opusz ez a levél egyetlenünktől. Akik tegnap közzé tették kritikus szemmel, prózaversről értekeztek, mi azonban azt a taknyot fedeztük fel benne, amely, ahogy jeleztük, ma a képernyőkből fog előszivárogni. Érdekes ez az írásmű valóban, hiszen nincsenek benne dakota lovak és más népi bölcsességek, ellenben a szerző megpróbálja a szabadság megfoghatatlan fogalmát megragadni. De csúfos kudarcot vall.

Hogy az nem szabadság, ha a kisebbség uralkodik a többség felett – így a szerző, ha jól értelmeztük -, s ekkor történt az, hogy elkezdtünk gondolkozni a NER-ről, amelyben élnünk adatik, s ahol épp mostanában kezdik rendőrileg zaklatni az ellenzéket. Listába venni a nekik nem tetsző lapokat, és látjuk ím azt is, hogy a Rákay filmben mindeközben szabad sajtóznak, és nem érzik azt az ellentmondást, ami így keletkezik.

De nem is ellentmondás már ez, hanem maga az antagónia. Hogy éppen azért, amiképp működnek, voltaképp a szájukra sem vehetnék ezt az ünnepet ennek a régi üzenetével ifjakról (mert vének), szabadságról (mert szolgaságot teremtettek), sajtószabadságról (ami nincs). S éppen ezért van az a kiábrándító érzés, hogy menjenek ezek a francba, mert ez az az ünnep, amihöz a fentiek miatt még annyi közük sincs, mint az összes többihez.

A verőfényes napsütés azonban azért is lesz előnyös és hasznos, mert így a térfigyelő kamerák képe – amelyeket a kedves vezető fellépése közelében telepítettek az utcákra – sokkal tisztább lesz, beazonosíthatóbb lesz a szabadságról papoló rendszer ellenségeinek képe. Akikről annyit lehetett olvasni, illetve olyat is a kibertérben, jó, hogy ott lesznek ezek a kamerák, legalább le lehet tolni nekik, és a képeket vizslatóknak is a gatyát, így nyilvánítva fajsúlyos véleményt.

De képzeljük mindeközben a kevlárban, rácsok közt szónokló nemzetvezetőt, ahogyan látjuk majd őt az oldalra döntött busa fejével, ajkait gyakorta nyalogatván, s ahogyan a kappanhang betölti a teret, sőt, a kerítéseken belülre jutott klakőrök teszik a dolgukat. Vagy ájulnak el a soha nem volt gyönyörtől, ami nékik adatik, hogy látótávolsági közelségbe kerülhetnek hozzá. Ez ám az igazi alavju érzés és elalélás.

Mint ahogy az lesz az is – miközben a képernyőn csordogál az említett anyag -, mikor a beszéd után egy kávézóba kapcsolnak sajtóklubot nézhetni Bayerrel, Bencsikkel, akik ott lelki békemenetelnek majd. Mert az utcai érdeklődés vagy beszarás miatt elmarad, s ezért az ötös számú tagkönyv „lelki békemenetet” hirdetett, ami ez lesz, és arra leszünk fölöttébb kíváncsiak, kit akar majd taknyán nyálán húzgálni ez alkalommal, s legfőképp hová, mely lágerekbe.

Röhej, mondhatnánk bízvást, ahogyan arra is, amikor belegondolunk a kedves vezető emlegetett levelébe, hogy ott a külföldön ki olvassa fel azt, hol, hogyan és kinek. Mert erre való utasítás nem született, s éppen ez az, amiből látszik, mennyire ócska színjáték ez is. Éppen olyan, mint amit nagyban játszanak Budapesten, meg persze szerte az egész birodalomban, ahol kicsi huszárok fognak szaladgálni csákóban, ami szintén film, az életünk tekercse.

Azé az életé, amit szétcsesztek, és ilyen március idusával színeznek, illetve próbálnak színezni, de nem lehet elfödni, hogy ami ma történik, az mind hazugság. Ahogyan Nietzsche is rádöbbent, amikor belátta, Isten halott, és levonta a következtetést, hogy éppen ezért minden hazug és mindent szabad. Ezen a gondolati mezsgyén messzire lehet jutni, ez tehát a mai evangélium, amihöz mást nem lehet kívánni: jó reggelt, jó szurkolást.

Aztán a végén közleményt adott ki az USA magyarországi nagykövetsége, és akkor minden elhalkult, elcsöndesült. Nem volt hosszú az a közlemény, s a lényege voltaképp egy mondatban sűrűsödik, ami ez: „Pressman nagykövet mindig örömmel fogadja a lehetőséget, hogy szövetségesünkkel megvitassa a magyar demokrácia helyzetét”. Ez a szöveg arra született válaszul, hogy Szijjártó külügyér bekérette David Pressmant „sürgős találkozóra”, mégpedig azért, mert Biden elnök kétségbe vonta a magyarországi demokrácia működését.

Amúgy mindenki kétségbe vonja, aki nem a barbárság oldalán áll. A svédekkel is ez volt a baj, ők „sértegettek” minket, előtte a finnekhez is azért szaladt ki a gukkeros Hende, de amúgy sem kellene különösen részletezni, hiszen az Európai Parlamentnek permanensen ez a baja. S amióta Lengyelországban elkezdődött a rendszerváltás, mind az összes, rajtunk kívül álló huszonhat országnak vannak ilyen gondjai velünk (még a szlovákoknak is olykor). Ilyképp, ha Biden ilyeneket beszél, azzal, nincsen egyedül, csak jobban hallatszik.

Szijjártó is szeretné, ha hallatszana, ő azonban hangerővel operál, egészen egyszerűen rikácsol és ordibál, mert mást nem tud tenni. Közbevetőleg, azok szoktak hangoskodni, akiknek amúgy nincsen igazuk, és azok is, akik nem megbeszélni szeretik a dolgokat, hanem üvöltéssel dolgoznak tények helyett. Ez a magyar külpolitika jellemzője, ha azt az ámokfutást, amit Szijjártó rendez Orbán nevében, egyáltalán annak lehet nevezni. A tartalmi kifogások mellett elsősorban a stílussal van a baj, de elég Szijjártóra csak ránézni, hogy ezen ne csodálkozzunk.

Szijjártó külpolitikájának lényege a permanens röpködés és rikácsolás, amivel szemben itt van ez az amerikai egy mondat, ami nem tesz egyebet, mint megsimogatja külügyérünk taraját, és olyan irónia van benne, csendes és határozott kioktatás, ami lehet, el sem jut a NER-ben szocializálódott organizmus tudatáig. Vagy ha épp igen mégis, akkor lángoló arccal kellene a sarokba mennie. Ilyet azonban Szijjártótól azóta sem láttunk, feltehető tehát, hogy föl sem fogta, őt, s vele a NER-t olyan elegánsan oktatták ki, amiről még csak álmodni sem tud.

Mert ehhöz kell gyerekszoba, humorral elegyes intellektuális fölény. És azok számára, akik, mint Orbán is annak idején Pressman elődjével, Goodfriend ügyvivővel történt összeütközése során is csak arra jutott, hogy a kocsma előtt rendezzék le a dolgokat, mint férfi a férfival, az ilyen fejsimogatós üzenet talán semmit nem jelent. Aki az iróniát nem érti, semmit sem ért, de lehet, jobb is neki, mert az USA nagykövetsége Pressman nevében voltaképp lehülyézte a komplett magyar külügyet, de úgy, hogy arra nem lehet ordítva válaszolni.

Ezért hallgatnak. Megvizsgáljuk tehát ezt a mondatot, ámde nem nyelvészi szemszögből (szerkezet, hangtan és egyebek), hanem a burkolt tartalom oldaláról, és amellett, hogy jót mosolygunk, le is hajtjuk a fejünket, mert elönt minket az a szégyen, amit nem kellene éreznünk, mert ők nem mi vagyunk. Ám mégis ránk vetül a nyomoruk. Ebben a mondatban benne, van, hogy a vádlottból vádló lesz – szívesen beszélgetünk a demokráciáról -, és az is, hogy örülünk a beszélgetés lehetőségének, mert ezek szerint erre máskor nincsen módunk.

Szijjártó üvöltése után, miszerint Biden hazudik, s ezért „sürgős találkozóra” bekérette a nagykövetet, az a kép fakadna, hogy ez a Pressman lehajtott fejjel, fülét-farkát behúzva ácsorog a magyar külügy folyosóján, ez a kép zúzódik darabokra, hogy csörömpölnek a szilánkok. Beszélgetünk veletek a demokráciáról: elmondjuk nektek, mi is az. Ez van ebben a mondatban, ami tulajdonképpen jobban üt, mint Bidené, ami miatt az egész cirkusz generálódott, de erre a magyar külügy (élén Szijjártó) reagálni nem tud. S ez bizony baj.

Azért mégpedig és jelesül, mert aki érti a diplomácia nyelvét, az tudja, mit mondott a nagykövetség, és ez is elterjed a kerek, nagy világban, nem csak a bekéretés. Sőt, és ez a valószínűbb, mindenki tudja azt is, miről van igazából szó, főleg, amikor abban az egy mondatban az is benne van, hogy a „szövetségesünkkel” szívesen diskurálunk. Mégpedig a demokráciáról. Mint valami tanár-diák kapcsolat, ahol a hülyegyereknek elmondják a fogalmakat, a fejébe verik, hogy végre megértse. De úgysem fogja.

Ennél nagyobb pofont Szijjártó nem kaphatott, de föl nem foghatja. Valószínűleg azért, amit a mostanában tündökölni kezdő Magyar Péter írt róla: „Tudja egyébként valaki, hogy Szijjártó Pétert miért védi évi 1 milliárd forint adófizetői pénzen 52 db TEK-es? Miben különbözik ő a többi minisztertől, akiknek semmilyen védelem nem szükséges? Miért kísérik még a Balatonba és futás közben is testőrök? Miért száguldozik a városban 5-6 állami luxusautóból álló konvojjal? Miért megy repülővel 200 km-re? Miért viszi hazáig rendszeresen helikopter? Már persze azonkívül, hogy szeret fontosnak látszani vízben, földön levegőben…” – ott a pont.

Egy sajátos állagú magyari organizmus a Momentum aktivistáját és a vele lévő karonülő (másfél éves) gyermekét először szeretettől vezérelve leköpte, majd pediglen mindkettejüket miheztartás végett akasztással fenyegette. Amikor pedig meglátta, hogy valaki telefonon rögzíti a felemelő aktust, a telefont kiverte a dokumentáló kezéből. A felvétel azonban megmaradt, és ezen az látszik, hogy a tomboló egyed tetves hazaárulóknak nevezi ellenségeit (a kisgyerekkel együtt), s így jósol nekik egyenkénti felakasztást a felebaráti szeretet nevében.

Orbán nagyobb dicsőségére, mert így megy ez Neriában. Az az érdekes az egészben azonban, hogy állítólag – legalábbis a Rogán-művek szerint – Magyarországon annyira jó, hogy ennél jobb már nem is lehet. A családok megvédve, a nyugdíjasok kitömve pénzzel, mindenki dolgozik, ráadásul a fizetések soha nem látott magasságokban, viszont a rezsi alig is, gyermekeink okosak és virulnak, és ők is megvédve, ezt el ne felejtsük. És mindezen felül lépten-nyomon megmutatkozik a jobboldali morális és intellektuális fölény.

Valamint a tiszta hit örömeit se feledjük, így, ha van Kánaán, akkor ez az. És mégis azt látjuk, hogy az ország idegállapotban van. Mégpedig olyanban, hogy szeretné leginkább egyike a másikát kiirtani, eltaposni, savval leönteni, esernyővel eltörni a kezét vagy a bordáját, mint látjuk, csendben fölkötni és egyéb cuki kurvaságok. Olybá tűnik, hogy kicsi ez a kilencvenháromezer négyzetkilométer, ahol a haza nem lehet ellenzékben, miniszterelnökünk pedig a hátán tucatjával cipeli a rugdalózó lipsiket. Mert ő utcai harcos.

Illetve, hogy a nagy klasszikust, az ötös számú tagkönyvet idézzük, ő pedig taknyán-nyálán vonszolná az ellenséget, s voltaképp mindezek után nem is kellene nagyon gondolkoznunk azon, hogy abban az anyagi és szellemi bőségben, amelyben az ország leledzik, mégis miért törnek elő az organizmusokból a legalantasabb ösztönök. Mert a választ meg is adtuk. Viszont olybá tűnik, hogy a helyzet fokozódik, hiszen például ezzel az incidenssel párhuzamosan a pedofil-ügyes K. Endre autójával nekitolatott a Gulyáságyú Média járművének.

Ez sem volt elég azonban neki sem, hanem az autó rejtekéből erősítést hívott, s az megérkezvén a riporter kezéből kiütötte a mikrofont, a kamerát is szerette volna, és szidta őket, mint a bokrot. Másutt, más alkalmakkor kitelepülős sátrakat borogatnak, s mint ahogy fentebb részleteztük, egyéb módokon (sav, esernyő és társai) ártanának olyan embertársaiknak, akik pedig nekik semmi rosszat nem tettek. Csak ráuszulnak ezekre, mint valami veszett kutyafalka, és az ember megkérdezné, mi van itt, ha már nem tudná évtizede.

Ezek a legfrissebb történések egyébként ott válnak kerekké, amikor épp tegnap Menczer államtitkár szintén kijelentette, az EP azon döntése, ami szerint jogtalan volt felszabadítani Magyarország számára az év eleji tízmilliárd eurót, mert itt semmi nem változott, a magyar baloldal áskálódása miatt van. Így Menczer államtikár hazaárulónak nevezte például Cseh Katalint. Mindezt csak azért hoztuk fel, hogy lássuk, honnan veszik az utcáinkon tomboló organizmusok a szellemi muníciót és az erkölcsi fölényt.

Gyalázatos állapotban van az ország. Az eredője a múlt ködébe vész, hogy a mai ifjak már nem is emlékezhetnek rá. Mi azonban igen. Arra, amikor először hangzott el az egy a tábor, egy a zászló szlogen, amikor Orbán és decens csapata először sajátította ki önmaga és hívei számára a kokárdát, aminek folyományaként megjelentek először azok a képek, amelyeken idős emberek csókolnak neki kezet, és a bamba tekintetű hölgy aztán az Orbán Viktor alavjú táblával. Ők arra a példa, amikor nélküle az életet már elképzelni nem tudják.

Az ilyen tudatállapot aztán kiszámíthatatlan tettekre sarkallhatja a népeket, és ezt is látjuk. Fölmerül azonban a kérdés, hogy miért ez az idegállapot a magyari Kánaánban, ha egyszer itt az élet bőségében már utolérhetetlenül csodaszép. Valószínűleg azért, mert mégsem az. Pszichológiai tanulmányt lehetne írni arról, ha a valakiben elültetett álomvilág találkozik a kiábrándító valósággal, így kénytelen rájönni, hogy neki mégsem annyira jó, mint mondják. Ennek okot és indokot kell keresni, de azt is beleverték, kiben találja meg.

Minden nyomorúság oka az ellenzék (Gyurcsány, Soros, elmúlt nyolc év, a hazaáruló Momentum), akik enkezükkel tesznek azért, hogy az Orbán által megteremtett paradicsom napja ne süssön a bávatagra. Biztosan mindenkinek jó, mert azt mondják, csak az ő ege felett van borulat, s ezek miatt. Ilyenkor pedig ütni kell. Ütni mégpedig azért is, mert ez könnyebb, mint gondolkozni, s éppen ezért ne higgyük azt, hogy Orbán rendszere eltüntethető. Több nemzedékbe beleégett, s több kell ahhoz is, hogy kikopjon onnan.

F. J. huszonhét éves magyar állampolgár egy Hódmezővásárhely közeli ültetvényen marihuánát termesztett, mint először kiderült azért, hogy az ebből befolyó profitból fedezze a háza felújítását. Ahogyan látszik, ez eddig színtiszta közgazdaságtan kiadásokról és bevételekről azzal az elégedett felsóhajtással: de jó, hogy a fiatalember nem lopni akart, ami tevékenység bevett és a nagyoknak legális pénzszerzési mód a NER-ben.

S bár a lopás még lehet megengedett, a marihuána termesztése azonban sohasem, mert olyan ez a Fidesznek, mint az ördög cimborasága, azaz például egyszerűbb lett volna pálinkát főznie, és abból bevakoltatni a házat. A pálinka közkeletűen (lásd Orbán apánk) alapvető élelmiszer, így attól elhülyülni magyar virtus, a jointtól elszállni pedig üldözendő. Innen nézvést tehát kulturális kérdés, mi tetszik a hatalomnak és mi nem.

A marihuána nem. De nem is ez az érdekes igazán, hanem az, hogy az emlegetett F. J. a hódmezővásárhelyi Fidelitas alelnöke volt, s mint ilyen a Fidesz utánpótlásának ormain helyezkedett el. Később lehetett volna akármilyen államtitkár vagy netán miniszter is, voltaképp már rajta volt a sínen, ami a hatalom belső köreibe vezet, s hogy lebukott, ezt cseszte el. Várhatott volna a házfelújítással, amíg felemelkedve eleget tud lopni hozzá.

Így járt. Türelmetlen volt, de nem is ez az érdekes igazán, hanem az, hogy most volt a tárgyalása épp, ahol a törvény teljes szigorával – netán statuálással – kellene szembenéznie, mint Pelikán gátőrnek A tanúban. F. J., illetve a védőügyvédje azonban egy huszárvágással mentené a törvény markából a megtévedettet, és azzal állt elő, hogy a védenc, a Fidelitas alelnök tettének elkövetésekor nem volt beszámítható. Delikát, jegyezzük meg gyorsan.

Olvasatunkban a nem beszámítható azt jelenti, nem tudja, mit cselekszik, ami azt a felettébb érdekes folyományt hozza maga után, hogy az akármilyen okból beszámíthatatlan ember arra alkalmatlan, hogy őt elítéljék, arra azonban igen, hogy a Párt ifjúsági élcsapatának oszlopos tagja legyen a még fényesebb jövő ígéretével. Nem tudom, érezzük-e itt az ordas ellentmondást, bár még az is lehet, ilyen egyáltalán nincsen benne.

Mert, ha rossz szándékunk volna, akkor csuklyás szemeinket a Fidesz nagyjaira is vetnénk, miniszterekre, államtitkárokra, EP választási listavezetőre, s ha alaposabban megnézzük őket, arra kell jutnunk, nem sokban különböznek ettől az F. J.-től, a beszámíthatatlanságban. Annyi csupán, hogy ők nem buktak meg vadkenderrel, a listavezető például nem is ezt, hanem a kokót kedveli. Ehhez van szokva. Ám ezen a ponton kognitív készségekről elmélkedünk inkább.

És innen haladunk tovább. F. J. védőügyvédje ugyanis megcifrázta a dolgot, s arra hivatkozott, „Az elmeműködés kóros állapotában, személyiségzavarban szenvedett, ami enyhe fokban korlátozta őt abban, hogy a cselekménye következményeit felismerje”. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy mindeközben a Fidelitas oszlopos tagja volt a terhelt, de ezzel a tárgyalóteremben senki nem foglalkozott. Azon kívül is csak én, úgy látszik.

De haladjunk tovább a szakértőhöz, aki szintén a tárgyaláson terítette ki kártyáit, ami szerint „mentális zavara neuraszténiás tünetekben nyilvánul meg, tehát folyamatosan, családi konfliktusok kapcsán elkerülő, elhárító magatartás kialakulása jellemezte. Mindezek miatt az alkoholt és a kábítószert is terápiás célzattal használta”. Ez már annyira szép, hogy festeni sem igazán lehet szebbet, mert ezen a ponton jelenik meg előttünk Szájer az ereszen.

Nem azért, amit amúgy gondolnának, hanem abban a kontextusban, hogy van ez a párt, a Fidesz, amelyik a társadalomra olyan normákat akar rákényszeríteni, amelyet maga soha nem tart be. S emiatt, ha olykor lebuknak, az nem azért kínos, mert netán gyengének bizonyulnak, hanem azért, mert itt látunk bele a hazugságok mélyire (nemi identitás, kereszténység és most a kábszer), hogy dirigálnak, de romlottabbak, mint egy kilukadt egysejtű.

Mindezt azonban eddig is tudtuk. Ez az ügy azonban az első, amikor valamely fideszistáról bebizonyosodik – vagy csak így próbálják kivakarni a szarból -, hogy amikor élénk közéleti tevékenységet folytatott, pofázott, vádaskodott vagy más módon rontotta a levegőt, nem volt beszámítható állapotban. Igaz lehet ez sok fideszi nagyemberre is, egészen a piramis csúcsáig gondolva a történetet, de ezt mindenkinek a képzeletére bízom.

Hátra lenne még mindenféle következtetések levonása, de ez több szempontból is teljesen fölösleges. Azért mégpedig, mert eddig is tudtuk, ez így van, ez a sztori azonban adott egy újabb igazolást, egy kis szeletkét a nagy egész tortáról. Arról, hogy romlott az egész, a velejéig és a legalsóbb ganajtúró szintig, itt örömünk és tovább-gondolkodásunk majd akkor keletkezik, ha ezt a fidelitaszos F. J.-t ezek miatt és ilyen körülmények között tényleg felmentik.

Sűrű hétvégénk volt nagyon, egy kisebb kötetre való történéssel, hogy mindenről is írna az ember krónikási buzgalmában. Az idő, s vele az életünk is véges azonban, ezért nem ejtünk szót Sulyok Tamás beiktatási ceremóniájáról, ami olyan volt, amilyen. Lovakkal, huszárokkal, papokkal, huszadrangú költő versével és egy beszéddel, amiben benne volt mind a feudálfasiszta NER, csak egy dologról nem esett szó, új elnökünk náci apukájáról, és arról, hogy a fiacska, aki az elnök, miért hazudozik róla.

De nekünk ez jutott, ezt dobta a gép, azaz Orbán, minden magyarok örökös ura. Kiment a ceremóniára, ahol láthatóan nagyon jól szórakozott, olykor vihogva, hogy ezt is elrendezte, megúszta a mocskot, aminek ő a fő letéteményese. Aztán bement a tévébe egy kis felszopásra, megint csak előadni az összes delíriumát, és mesélni a bávatagoknak a nagy utazásról, Trumpról, akitől kisleányostól épp beesett a ceremóniára, s aki lány a hivatala szerint a feleségét helyettesítette, s emiatt kommentekben fura dolgokat lehetett olvasni.

De ahogyan ez a Sulyok nem ejtett szót a náci apukájáról, akként nem hallhattunk arról, a papa és a legkisebb leány miért két röpcsivel utazott, hacsak nem harminc éve is mindig így közlekedtek. Ki fizette ezt (mi), és miért volt a leánykának kilencszázezres táskája. Így csordogált az idő újabb pedofil mellékszálakkal, aminek a mocskát Orbán ezzel a Sulyokkal akarja lemosni magáról, s ugyanúgy, mert amiként az újabb kesztyűbáb hallgat a náci apukáról, hogy ne terhelje a közéletet, akképp kussol Orbán is. Titkol el mindent.

Mint kitetszik, a felsoroltakban már benne van minimum három írás, legalább tizenöt flekk terjedelem, hogy emlékezzünk azokra az időkre, amikor az újságírás egy szakma volt. De ez is úgy elmúlt, olyan rég volt, mint Orbán és a Fidesz fiatalsága, ahonnan oda jutottunk, hogy az emlegetett beiktatási ceremóniának is már avas szaga volt, mint mindennek is, amihöz a valahai fiataloknak köze van. Ma már a Fidesz-keltetőből kibújó Fidelitas meg mindenféle ifjak is koravének, az egész hatalom hordozza az idejétmúltságot.

Úgy mennek előre a szlogen szerint, hogy hátrafelé haladnak eszmében és időben, csak a szellemük és testük megy előre lineárisan a szétfolyás és szétesés felé, így zavarja őket a fiatalság, a szépség, s főleg az, amelynek egyedi arca van. Ami fura a fasizmus tömegkultuszában, amelyben eltűnnek az egyén vonásai, és mindenkiből ilyen massza lesz. Barnás színnel, jellegtelenül, ahonnan kiemelkednek ilyen sulyokok, áderek, egyebek, akik, bár olybá tűnnek, hogy entitások, de csak bábok Orbán tömpe ujja végén.

Mert itt van nekünk – de legfőképp nekik – ez a Magyar Péter, a jogállamisággal küszködő Varga Judit valahai férje, aki ebben a minőségében egy volt az alomból, s aki most olybá tűnik, föllázadt. S akivel képtelenek akármit is kezdeni, nem tudják, hol fogják meg, így a fiatalságába – vagy annak formájába – kötnek bele, és voltaképp ez az, ami újdonságában az egész hétvégi cirkuszban a figyelmünket leginkább fölkeltette. Mert szép lassan horgadt fel bennünk a kérdés, ami az: mi van. Bővebben, mi az anyánk búbánatos térgyekalácsa van.

Elmondom, mert nem biztos, hogy mindenki tudja. Kiindulópontként, s így egyben előzetes értékítéletként nem árt tudnunk, hogy amit most itt elmesélek, az a TV2-ben hangzott el, egy bizonyos Palóc André előadásában, aki amúgy a Századvég elemzője (takarjon ez bármit is). Mindemellett látjuk mindezen jellegzetességekből az elemzés komolyságát, s főleg akkor, amikor kiderül, mire jutott ez a tudományos szakember a TV2-ben. Arra kedveseim, hogy Varga Judit volt férje manipulálja a róla készült fotókat. Hogy fiatalítja magát.

André elvtárs szerint tudatosan akar szépfiú imázst építeni, szűrőket használ a fotókhoz. Úgy tűnik – így a szakértő -, hogy Magyarnak mostanában sokkal ránctalanabb az arcbőre, nincsenek karikák a szeme alatt, férfiasabb az álla, s nemcsak vastagabb az ajka, hanem szerinte rúzsozza is. Mindezt így tudományosan kifejtve, hozzá téve, hogy egy stáb dolgozik a szépfiúság kialakításán, ami ezek szerint a NER-nek fáj. Hogy a kebeléből kicsosszant olykori kisebb oszlopuk nem úgy fiatal, mint az ő vénjeik.

Érthető, ha az anyukám térdkalácsát emlegettem, amiben benne volt az a rácsodálkozás, hogy ennyit tudtok, fiúk. Hogy ez az új karaktergyilkosság, ha mást nem lehet előhúzni, nem lehet komcsizni (pedig milyen jó is volna ebben a kontextusban), nem lehet gyurcsányozni, sorosozni, semmit nem lehet, mert minden azonnal visszahull, akkor rúzsozza a száját. Meg szebb, mint mi, biztosan festi magát. Ez is egy nívó, amit nem gondoltunk volna, ez is az, amikor mondhatjuk, nem hittük, hogy van lejjebb. És mégis van.

Itt ötlik fel a vezérlő motívum. Az jelesül: ki fél kitől, miért és mennyire. Innen nézvést pedig a NER bajai nem kicsinyek, hiszen ismét csak a kommentek fura világára utalva azt is olvashattuk a szépfiús delírium alatt egy hölgytől, jobb lesz figyelni, mert Magyarország következő miniszterelnökét látjuk. Mármint Magyarban. S ez, ha nekünk andalítóan aranyos tételezés, de, ha Orbán olvas ilyesmit, még megütheti a guta, lefordul a székről, és rettegve kezdi föstetni a haját, és szemceruzáért nyúl a retiküljébe. Mint kitetszik, egész jól szórakozom.

Prágában, a V4-ek összejövetelén – mint tegnap elmeséltük – leordították a mi kedves vezetőnk fejét. Nem egyébért, mint azért, hogy megmutassák neki, nem közébük való. Ha úgy tetszik, az orra alá dörgölték a civilizációs különbségeket, miszerint nem komilfó (és felettébb káros) a barbárságot képviselni Európa közepén. Azt is láttuk, hogy a kampánygépezet erre másképp reagálni nem tudott, mint azt hajtogatta: nem is, nem is.

Több dolog is sérült fideszi szempontból ebben a kéretlen történetben. Összeomlott az Orbán, Európa és a világ erős embere nimbusz – már ha volt ilyen egyáltalán a rajongó bávatagok ingatag tudatán kívül -, de nem feledhetjük a személyes vonatkozásokat sem. Egy narcisztikus alaknak ez rosszabb, mint a tökönrúgás, ezt a csorbát ki kell köszörülni, a saját szempontjából helyre kell állítani a világ rendjét, mert különben növelni kell a gyógyszerbevitelt.

Messzire menni, és onnan hozni történeteket bevált recept, hiszen tudjuk, onnan megérkezve azt mond az ember, amit akar. Így is lett. A nagy vízen túli utazásnak, amit egyébként nem tudjuk, milyen minőségben abszolvált a mi minielnökünk, lévén Trump momentán nem visel hivatalt, így ezt kormányfői útnak nehezen nevezhetnénk (azaz, milyen pénzből és mennyiért), tehát ennek a bizonytalan állagú bulinak többes feladata volt fideszileg.

A legegyszerűbben, hogy beleavatkozzanak egy ország belügyeibe, amennyiben Trump kampányolhat Orbán látogatásával, és meg is teszi. Lévén, ott is van kellő számú hülye, akiknek ez is elég. Mindemellett a leordítás után a mi jótevőnknek helyre kellett állítani az önbizalmát, hogy ne remegjen annyira a feje, s ha neki az is elég, ha egy köztudottan debil kolléga fényezi, ám lelke rajta, legyen ez a legnagyobb öröme. (Meg a mi idegünk.)

Illetve még hazai használatú kampányelemnek sem utolsó ez, lévén az itteni hülyék számarányosan nincsenek kevesebben, mint ott. És ennek megfelelően föl is került Orbán elvtárs Facebook-oldalára a kis videó, amelyen, illetve amelyben Trump vall szerelmet neki. Csakhogynem azt nem turbékolta Orbánról, hogy gyönyörű, de, hogy mennyire okos, az többször is elhangzott, ami olyan lehetett a csapzott léleknek, mint egy cirógatás.

Orbáni szemszögből tehát a rend helyreállott, a miénkből azonban nem. Hiszen hiába ment messze, hogy onnan megjőve a szólás szerint azt mondjon, amit akar, ez a rohadt globalizáció meg a technika, illetve azok az alakok, akik nem hugyoznak állva a gyönyöröktől, ha meglátják ezt a két idiótát egymást szopkodni, szóval, megint csak az lett, hogy kiderült az igazság, mint ahogyan előtte az is, hogy leordították a mi harcosunk busa fejét.

Még az óceánon túl sincs egy függöny, ahová igazán el lehetne bújni. A Trumppal való egymást szopkodáson kívül szerepelt a programban egy úgynevezett panelbeszélgetés is, amit ugyanazok, akik a fej leordítását is tagadták, így adtak el magyarországi használatra: „a közönség soraiban a legnevesebb amerikai jobboldali politikusok, elemzők, közéleti személyiségek foglaltak helyet”. Szép, rózsaszín kép az Orbán-kifestőben.

Viszont ehhöz képest, aki meg ott volt, azt mondta, hogy nem igazán, ilyeneknek se híre, se hamva nem volt a „panelbeszélgetésen”. Már megint egy állítás meg egy tagadás, és az ilyenekből a mi kedves vezetőnk jól kijönni soha nem szokott. Ez most sincsen másként, mert a kampánybulihoz közel lévők arról mesélnek, hogy ott nem jelent meg egyetlen szenátor és képviselő sem. Sőt, az is kiderült, hogy nagyon gyér volt az érdeklődés.

Illetve még ezen túl is: a helyi politikai elitet jól ismerők nem fedezték fel az Orbán Balázs által emlegetett „legnevesebb amerikai jobboldali politikusokat, elemzőket, közéleti személyiségeket” sem. De nem is ez a legnagyobb baj, hiszen nem történt egyéb, mint megint kéretlenül beláttunk a bábszínház kulisszái mögé, és ott a szokásos trutyit találtuk, amit tejszínhabbal tolnak le a hazai hülyék torkán. Ez eddig Orbán és az ő nyomoruk.

Viszont mindez egy ország, a mi hazánk nevében történik, s ebből az aspektusból a The Washington Post írása a mérvadó, amelyben az szerepel: „Orbán szokatlan lépéssel úgy látogatott el az Egyesült Államokba, hogy nem kapott meghívást rá a Fehér Háztól, ahol egyébként sem látnák túl szívesen”. – Ehhöz képest minden más mellékszál. Itt az látszik, hogy Orbán mindent egy lapra – Trump győzelmére – tesz fel csakis a saját érdekében.

Ahogyan ugyanígy egylapos játszma a Putyin győzelmében bízó is. S ha még – Isten ne adja – mindkét számítása be is jön, attól Magyarországnak egy fikarcnyit sem lesz jobb, Ha azonban nem, akkor viszont nagyon rossz lesz, bár azt hihetnők, hogy a mostaninál nehéz lejjebb lenni. De van az a mélység. Viszont elég kiábrándító azt látni, hogy mindez miért történik. Orbán nyomorult és beteges egója miatt. Jó, ha tudjuk, de jobb lenne véget vetni ennek.

Ha Havasi Bertalan (OV sajtófőnöke) állítja azt mindenféle bizonyíték nélkül, hogy a mostani V4 találkozón nem is üvöltötték le Orbán fejét, akkor minden jogunk megvan a kételkedésre. Ebből fakad, hogy valószínűnek, mi több, igaznak tartjuk azt, amit Havasi tagad, azaz, doktorminiszter urunkat hangos szóval küldték el az anyukájába, ami így már egészen delikát sztori. Mert dübörög a magyar külpolitika.

Kiindulópontunk, a kályhánk mintegy a mostani történetben az a tudósítás (a VSquare hírlevele), amely arról szól, hogy midőn egy év után találkozott egymással a mostani visegrádi négy (Tusk, Orbán, Fico és Fiala), ezek közül Donald Tusk és Petr Fiala – lengyel és cseh színekben – üvöltözött Orbánnal, miközben a mi nagy emberünk világra szóló cimborája, a szlovák Fico csendben üldögélt, és nem sietett a barátja segítségére, aki így egyedül maradt.

Itt is és most is. Prágában, ahol zajlott a nagy esemény, nem tudták kiküldeni őt kávézni vagy pisálni, amíg a normálisak döntenek. Az, bármennyire is nagy taktikai sikerként szerepel a Fidesz-legendáriumban, mégis csak megalázó helyzet, és nem a magyar népet (nemzetet) és hazánkat alázták meg vele, hanem annak vezetőjét. Itt is az látszik, hogy amikor Magyarországról beszélnek mindenütt rosszallóan, akkor a Fideszről van szó.

De menjünk vissza Prágába, ahol a V4 találkozón Orbánnak az az előnye is megvolt, hogy nem kellett jogállami fejtegetéseket és kifogásokat hallgatnia, mint ami az alapbaj vele Brüsszelben. A V4-ek ilyennel nem foglalkoznak, mert semmi közük hozzá, nekik az a bajuk Orbánnal (és nem Magyarországgal), hogy miért nyalja Putyin valagát, hátráltatja Ukrajna szabadságharcát, és miért szórakozott másfél évig a svéd NATO-tagsággal.

Ezen a ponton emlékeztetünk arra, nem is olyan régen háborodott fel maga OV azon, hogy őt egyesek (szinte mindenki) Putyin kutyájának nevezik, s ő akkor pszichoterápiát javasolt vádlóinak. Akkor még V4-ről szó sem volt, akkor Brüsszel jelent meg ellenségként, mint aki orvosi kezelésre szorul, most pedig itt van az a sztori erről a prágai dzsemboriról. Megint elő kell vennünk az autópályás hasonlatot, hogy vajon ki halad a forgalommal szemben.

Ez azonban annyira egyértelmű, és a világ normálisabb felét annyira zavarja, hogy a diplomáciában meglehetősen szokatlan módon üvöltöznek Orbánnal, csak azt nem tudjuk, hogy ő behúzta-e fülét-farkát, vagy talált-e függönyt, ami mögé el lehet rejtőzni. Itt is és megint előbukkan a szégyen, mint amit éreznünk kellene, hogy ilyen dúvadat választunk mi meg immár másfél évtizede, de ez sem ér semmit, és nem is mi voksolunk rá.

Egy kisebbségi csoportosulás, akiknek viszont ez így éppen megfelel, nem tudjuk miért, de már nem is érdekel. Nézzük viszont az események gyorsulását, ahogyan a máz mindenről mállik le, s ahogyan Orbán szinte teljesen egyedül marad, és Trumphoz kell menekülnie, hogy valami sikerélménye legyen. Mindenki tudja, Magyarországnak egyáltalán nem érdeke, hogy az ottani degenerált újra hatalomba jusson, csak Orbán fényezi magát vele.

Valószínűleg annak sem lesz jó vége, de azon a ponton, ahol most vagyunk, már nem igazán látszódik pozitív kimenet. Momentán – bármennyire is fura – az a fő dilemma, hogy akkor most ordítottak-e Orbánnal vagy sem, és nem azért, mintha valamit is változtatna ez kies hazánk kilátástalan helyzetén, hanem a tisztánlátás miatt. Mert valaki sanda mód hazudik, vagy a VSquare, vagy Havasi. Más lehetőség nincsen.

Föltehető az az alapvető kérdés, kinek az érdeke – cui prodest, ugye, ha már jogász volna a minielnökünk -, hogy ne mondjon igazat. Az eredeti hír hozójának, az emlegetett VSquare-nek nem nagyon, illetve, ha lódít is, miért épp ezt lódítaná, hogy Orbánnak leordították a fejét. Havasinak már inkább fontos, hogy kisimítsa a göcsörtös képet, ugyanis hogyan venné ki magát, ha kiderülne, a mi utcai harcosunk egy sarokba állított, szaros kis ovis.

Készültek már róla erre utaló képek, ahogyan a körön kívül ácsorog, de ezekben csak a csendes megvetés mutatkozott. Hogy ehhez képest már annyira sem tudják elviselni, mint amira a fejet leüvöltős sztori mutat, ez már egy új szint valahol a béka feneke alatt pár méterrel. Viszont az a baj, hogy rend szerint hazajön, s most már nem csak dicsőséget hazudik, hanem hatalmát inogni vélvén itt velünk keménykedik. Már berregnek a fekete autók.

S ha azt vetnék a szememre, ugyan, nem kell az ördögöt a falra festeni, azt felelném, nem bizony, mert már ott vigyorog teljes valójában. Tessenek nap mint nap híreket olvasni, kit idéztek be, kit hallgattak ki, hol volt épp házkutatás, és meglátják, a rezsim tényleg elkezdett fenyegetni és zaklatni. Most még pénzügyekre fogják, de nincs messze az idő, amikora politikai meggyőződés is vád lehet, vagy hitbéli – esetünkben hitetlenségi – dolgok miatt visznek el.

Különös képződmény ez a mi NER-ünk. Szimbolikájában, képi világában és kereszténykedésében Horthy feudálfasiszta rendszerére hajaz (ispánok, vármegyék, bocskaik, parádés kocsisok, tömjénszag), ugyanakkor Orbán szóhasználatában fel-feltűnik a Harmadik Birodalom ideológiája, emellett törvényalkotásában a putyini fasizmus hatalomgyakorlását is követi (homofób törvény, szuverenitásvédelem, stb.).

Ám mindemellett kis színezékként az ötvenes évek Magyarországa is megmutatkozik a sajtó nyelvezetében, a munkaalapú hőbörgésben, de másban is. Erről lenne ma szó. Látjuk egyébiránt az egy bekezdésnyi kis összefoglalónkból, hogy ez a katyvasz, aminek NER a neve, miért annyira iszonyú, hogy alig is lehet elviselni, emellett azonban a maga módján szórakoztató is annak, aki már semmit nem remél az élettől.

Örkény meghatározása szerint groteszk a mai világunk, mikor is – mint emlékezhetünk – lehajolva, a lábunk közt hátratekintve nézzük a temetést, amitől az sajátos fénytörést kap. Ettől pedig, holott sírnunk kellene, mégis nevetünk inkább. Mint most is elsőként a Rákosi-rendszer szellemében megnyilatkozó Nagy Márton miniszter elvtárs újabb szösszenetén, bár rajta már igazán meg sem kell lepődnünk. Mert régóta tudjuk, hogy olyan, amilyen.

Ezúttal nem mondjuk ki. Csupán arra utalunk, a gazdaság rendbetételének újabb elemét vélte felfedezni abban, hogy a lakosságot ösztönözni kell arra, költse el a SZÉP-kártyán lévő pénzét, mert a hazának szüksége van erre. Ha úgy vesszük, a hazának szüksége van a pénzedre, aminek az átadására most még csak noszogatnak, de esetleg el is vehetik (nyugdíjpénztár). Egyébiránt szaros ötmilliárd forintról van szó, ami még csak nem is kosz a köröm alatt.

Ez tehát, hogy Nagy Márton miniszter ötmilliárd forintért nyüszít, arra a bizonyság, milyen nagy szarban van az ország, miközben mi pedig doktorminiszter urunk népi bölcsességeit hallgatjuk a gazdasági évadnyitón, amelyekből egy rózsazsín lufi rajzolódik ki. Ez egyszer majd szétdurran, mint a Hubba-Bubba buborékja, és a színes máz odaragad doktorminiszer urunk széles képére levakarhatatlanul. De a bávatagok majd azt mondják, ez is milyen jól áll neki.

Gusztus dolga. Viszont sokkal érdekesebb, ahogyan Nagy Márton képzeli a pénzünk megszerzését, mikor is arra inti a SZÉP-kártyás cégeket, küldjenek értesítést a lakosságnak, hogy szíveskedjenek elkölteni a pénzt. Itt adódik a kérdés: mert, ha nem, akkor mi lesz. Ugyanis emlékszünk arra is, ahogyan a banki megtakarításoktól az álampapírok vásárlása felé terelgették a lakosságot. Ennek is olyan békekölcsön szaga van.

Tudnánk ajánlani még a „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded” szlogent és annak folyományait, de nem is ez az érdekes igazán, hanem, ahogyan a mindenható állam mindenhonnan kiszorítja a piacot, ezzel működésképtelenné teszi a gazdaságot, amit aztán a lakosság pénzéből óhajt felszínen tartani. Viszont lassan már nem lesz mit elvenni tőle, s ilyenkor szoktak a padlás lesöprésével foglalatoskodni.

De van nekünk, és volt tegnap is egy Deutsch Tamásunk. Sajátos organizmus ő, aki egy életen át tartó semmittevésében jutott el a Rákosi-rendszer módszertanáig, amikor levelet intézett Kocsis Mátéhoz, amelyben arra kéri a Pártot, csapjon le az áskálódó ellenzékre, akik hazaárulók, mert az EP-ben Magyarország ellen dolgoznak. Nekik köszönhető ugyanis – így Deutsch -, hogy az EU mindenféle eljárásokat indított kies hazánk ellen.

Így a sokszínűséget nemrég a hányáshoz hasonlító ingyenélő szerint dolgozó népünket károsítják meg, ezért azt kéri Kocsistól, hívja össze a Fidesz nevében az Országgyűlés európai ügyek bizottságát “a Momentum EP-képviselőinek Magyarországgal szembeni folyamatos áskálódó tevékenysége megvizsgálására”. – A kampányüzemmódon túl nem tudjuk, mi a cél, így azt sem, Deutsch milyen büntetést tudna elképzelni a hazaárulók számára. 

Egy kis statuálást bizonyosan. Ám, ha azt rónák fel nekem, Deutsch delíriuma ennyit nem ér meg, abban ugyan igazuk lenne, de mégis rá kellene mutatnom rendőrségünk, ügyészségünk, az ÁSZ és a NAV ellenzékkel szembeni fokozott aktivitására, mert nap úgy nem telik el, hogy hír ne érkezne új és még újabb vegzálásokról, amelyek, bár egyedinek tűnnek, de a fentiek fényében kezdenek rendszerré összeállni. Bizony.

Ugyanakkor nem akarnék én vészmadárkodni, mert megteszik ezt az események maguk. Bár elnézve a reakciókat, akiket a rendszer épp nyektet, mindahány azt hiszi, csak az ő ege felett van borulat, másutt pedig vidáman süt a nap. Viszont itt kell visszatérni az örkényi látásmódhoz, amelyben, mint emlékezhetünk, a lábunk közül lessük a temetést, ezen mosolygunk, holott sírni volna jó. Üdvözöljük az utazókat az ötvenes években.