Szerző: rezeda

Most, hogy lecsengett a Trump győzelme miatt kialakult eufória, amelynek mámorában az a kényszerképzet alakult ki, hogy Orbán Viktor innentől a világ erős embere, aki a szalmahajúval az oldalán elhozza a békét, és újra nekifut Európa átalakításának a patriótáival, mondani kellett valamit arról is, hogy mi lesz itthon. Merthogy már készen is van az új világrend, csak éppen abban kies hazánk mint valami lukas fenekű ladik süllyed éppen, csűrdöngölésből ugyanis megélni nem lehet. Még bőséges körettel sem.

Föl kellett vázolni tehát a bávatagoknak, miből futja majd akciós farhátra, és ezen a ponton éppen tegnap a kossuthi szeánszon olyasmi történt, amit még nem tapasztaltunk, miszerint nem azt hallottuk, hogy folytatják, sem azt, hogy valamikor előzünk a kanyarban, hanem az egész jövő immár valami szakrális és megfoghatatlan térbe emelkedett egy ígérettel, miszerint „történnek majd olyan dolgok Magyarországon, amelyek korábban sosem”. De, hogy mi is volna ez az eget rengető nagyszerűség, arról egy rohadt szó el nem hangzott.

Kénytelenek vagyunk hát saját kútfőben elmélázni azon, ezeréves történelmünkben, amely javarészt kudarcokkal terhes, mi lehet az, ami eddig még nem történt meg velünk, viszont most fog. De őszintén meg kell vallanunk, hosszas gondolkodás után sem jutottunk semmire, mit is kellene várnunk, miben reménykednünk, ami elhozza nekünk Orbán mennyországát, amiről most viszont még szerényen hallgat a csoda meghirdetője. Képzeljünk el egy kocsmát, annak a közönségét, ahol mindezek után egymás bamba szemébe nézve akad el a gondolat.

Azért volt elementéris erejűen nagy nap a mostani péntekünk, mert ebben a bizonytalan állagú ígéretben a nemzetvezető túllépett az eddigi taktikán, amely az volt, hogy a tökéletes állapothoz alig is kell kibírni pár évet, ami volt már tíz, húsz meg harminc is, attól függően, hogy kit terveztünk utolérni. Nem, most konkrét és belátható az intervallum, jövőre következik be valami, amitől – és most ismét idézzük az igehirdetőt: „a jövő év fantasztikus, nagyszerű, példátlan lehet”. Be kell látnunk, ilyen ígérvényt még nem kaptunk soha.

De még mindig nem tudjuk, mi is volna az. Sem pediglen, hogy valamit azért tenni is kell érte, például kormányozni az országot netán és egy csöppet, vagy hirtelen és váratlan lesz az esemény, egyik pillanatról a másikra történik valami, amitől a vonatok nem késnek, a kórházak működni fognak, gyermekeink mind megtanulnak olvasni, megáll az infláció és kilő az ipar. Összefoglalva tehát nagy hirtelen elkezd minden úgy működni, ahogyan kellett volna tizenöt éven át, de ezt a Fidesznek valahogyan nem sikerült elérni. Inkább az ellenkezőjét.

Meg kell vallanunk, hogy a magunk korlátozottságából fakadóan nem látunk olyan valóságos és reális forgatókönyvet, ami ilyen hirtelen a nyakunkba szakasztaná a Kánaánt, innentől fogva tehát a kinyilatkoztatást másképpen értelmezni nem tudjuk, mint a csoda értelmetlen várását, amit Orbán hoz el minékünk. Hogy olyan jó lesz, mint sohasem, arra az a bizonyság szerinte, hogy a friss békeköltségvetés egyenesen „egy nyílt lázadás”, de, hogy mi ellen, arról megint nem esik szó, hogy miért, arról igen, eszerint mert „benne van a rezsicsökkentés”.

Itt kezdtük el azt gondolni, hogy Orbán Viktor szívott valamit, varázsgombát evett vagy más miatt olyan felhőtlenül boldog. Ezek itt bizonytalan dolgok, az azonban mindenképp bizonyos, a valósághoz most már annyi köze sincs, mint ami eddig volt, pedig az is a nullához közelít, de meg kellett érnünk, hogy doktorminiszter urunk visszavonhatatlanul belépett a mesék és álmok birodalmába, és megpróbál magával rántani minket is oda. Nagy valószínűséggel a bávatagokat sikerül is, akiknek tegnap eljött a Jézuska.

Vég nélkül tudnánk ezen a ponton idézni a korlátok nélküli csodavárást, csak minek, de annak bekövetkeztéhez olyan kevés konkrétum hangzott el, amit bízvást idézhetünk, mert bőven belefér. Ezek pedig a családi adókedvezmény, a munkáshitel és a munkáltatók által adható, lakhatási hozzájárulás. Nem több és nem kevesebb, annak belátására viszont éppen elég, hogy bízvást kijelenthessük, ez édeskevés, ettől kies hazánk nem fog kilőni a Holdra, hogy onnan szemlélje önmagát idelent, ahogyan fölbukik a zűrös habokból.

És, hogy az istennek el nem hangzik, mi volna az, ami eddig nem volt, de most majd lesz, arra vagyunk kénytelen gondolni, tán lemond a mi jó Viktorunk, ami az álmoskönyvek szerint valóban az egyetlen jótétemény volna az ország számára, de ez a manus jellegéből fakadóan nem ésszerű forgatókönyv. Itt állunk tehát bambán és bután, szinte magunk is hasonlatossá válva a gombákhoz, de nem azért, mert hinnénk, mint ők, hanem, mert tanácstalanul nézzük ezt a nagy ismeretlent. Ugyanis tényleg nem tudható mi jön. Leginkább semmi sem.

Van mit tanulni a magyar ellenzéknek arról, hogyan kell akaratukat átvinni az országgyűlésben. Nem tudjuk, hogyan állnak a népitánccal, de, ha nincs meg a ropni való készségük, sürgősen forduljanak népitánctanárhoz, és a haza fényre derül. A minta és példa Új-Zélandról jön, ahol is fél órára meg kellett szakítani a parlament csütörtöki ülését, mert Hana-Rawhiti Maipi-Clarke ellenzéki képviselő felszólalása helyett széttépte a szavazásra bocsátott törvényjavaslatot, és az ellenzék többi tagjával táncra perdült.

Hakát jártak. Ennek több fajtája létezik, de a legismertebb a Ka Mate, amely egyszere szolgálja az ellenfelek megfélemlítését, kigúnyolását, és a saját harcosok bátorítását. Aki látott már ilyet, tudhatja, hogy elég félelmetesen bír festeni, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az ottani Kövér László, akinek a nevét ugyan nem ismerjük, azt viszont igen, hogy nem rekesztette be az ülést, nem kapcsolta ki a mikrofonokat, mi több, milliós büntetéseket sem osztogatott. Láthatjuk tehát, nagyon sokféle módon lehet végezni a parlamenti munkát.

Mindemellett azonban a beterjesztett módosítás ellen egy maori jogvédő csoport tíznapos békés tiltakozó menetet is szervezett: a több ezer fős vonulás az ország északi részéről indult, szerdán érte el Aucklandet és tovább halad a főváros, Wellington felé. Ennek eredményeképpen pedig az a törvényjavaslat, ami ellen ily módon tiltakoztak, nem fog átmenni a parlamenten, a foglalkozás tehát elérte a célját. Nos, ehhez képest kell elképzelnünk, ahogyan mondjuk Gyurcsány ropja a kanásztáncot, és semmire nem megy vele.

Ez csak ilyen kis színes volt, hányféleképpen lehetne élni az életünket, de nekünk mindig a rosszabb vége jut. Erre utal az is, hogy az idehaza Orbán nagy barátjaként számontartott, és a patrióták közé belépett Marine Le Pent otthon ötéves börtönbüntetés fenyegeti, mert a párt tisztségviselői és alkalmazottai visszaéltek az Európai Parlament képviselői munkára kiutalt támogatásokkal, és az uniós pénzek egy részét a Nemzeti Front működésére költötték. De felvettek támogatást olyan személyek után is, akik nem végeznek valódi munkát az EP-ben.

Nem kell túlságosan nagy képzelőerő, hogy Le Pen és a patrióta pártja, a Nemzeti Tömörülés működése és üzelmei között és kapcsán hazai párhuzamokat fedezzünk fel, főleg úgy, hogy mint az ismeretes, kies hazánkból is kaptak súlyos eurómilliókat, amiről máig nem tudható, hogy visszafizették-e. A különbség azonban annyi, hogy amiként minálunk lehetetlen volna népitáncolni a parlamentben, úgy az is elképzelhetetlen, hogy a Fidesz gazdálkodását akár csak vizsgálat tárgyává tegyék, mert az ÁSZ mindig mindent rendben talál.

Ellentétben az ellenzéki pártokkal, akiket viszont módszeresen szénné büntet. Itt, a tájékunkon nem az a nemzetbiztonsági kockázat, ha az oroszok a külügy levelezésében mazsolázgatnak, sem az, ha hackerek katonai titkokat lopkodnak a Védelmi Beszerzési Ügynökségtől, hanem egy tüntető tanár jelenti a legnagyobb veszedelmet a nemzetre. Mert és ugyanis pert nyert Koczka István matematikatanár, aki azért nem lehetett önkéntes Ferenc pápa budapesti látogatásán, mert biztonsági szempontból kockázatosnak minősítették.

A büntetlen előéletű tanár azért indított pert a NIK ellen, hogy kiderítse: ki és miért, milyen adatok alapján nyilvánította közbiztonsági vagy nemzetbiztonsági kockázatnak. Most is csak annyit tudott meg, hogy ez jogszerűtlen, de, hogy miért minősült veszedelemnek, azt nem. Olybá vélhetjük azonban, a rezsim számára immár az is nemzetbiztonsági kockázat, ha valaki lájkol egy kormánykritikus cikket, ha meg olyat ír, akkor maga az irtani való veszedelem, nem véletlenül várom már régóta a fekete autót, ami lehet, éppen ott berreg valahol.

Itt éltek, s majd haltok is, ha el nem menekültök, megtagadva a Szózat sorait, bár az a helyzet, manapság már sem az, sem a Himnusz nem nagyon játszik, ott van helyette a Nélküled. Meg a Szuverenitásvédelmi Hivatal, amely saját hatáskörben állapítja meg, ki a nemzet ellensége vagy barátja, a módszere azonban a rámutatás, azaz, mindenki lehet, ha úgy akarják. Mindebből pedig megint kikerekedik a jogállam és annak bizonytalan állagú fogalma, de, ha már ez beugrott, akkor az asszociáció előhozza Varga Juditot, és a dolgozatnak soha nem lesz vége.

Mondjuk, amúgy sincs, mert tizenegy éve íródik részemről úgyszólván napra nap, amiben az a legérdekesebb, hogy mindig van muníció. Sőt, egyre több, hogy az ember alig is bír válogatni az áradó szennyvízben, hogy annak tartalmából mit énekeljen meg. Mára épp ez jutott a velünk zajló történelemből azzal a tanulsággal, hogy egyáltalán nem akarnánk permanensen sűrű napokat megélni. Hanem csak úgy éldegélnénk szépen, békességben, csöndességben egy olyan idillben, ahol azt sem kell tudni, hogyan hívják a miniszterelnököt. Bili, ujj, belelóg.

Menczer et. eddigi érdemei mellett immár keresztapa is lett. Előadásában, s mostantól, ha tetszik a Pártnak, minden szinten és fórumon, lapokban és degenerált megszólalásokban Magyar Péter neve Brüsszel Péter lesz. Hogy ez a frenetikus agybéli teljesítmény Menczer sajátja-e, vagy leírták neki egy cetlire, az nem ismeretes, de voltaképp mindegy is. Mindenképpen benne van a jobboldali szellemi fölény, a morálisról nem is beszélve.

Egyet nem tudunk azonban itt az új világban, hogy amikor meghalljuk Magyar új nevét, röhögtünkben le kell-e esni a stokiról, hogy ilyen szándékkal állunk-e szemben, vagy pediglen elborzadva menekülni a megnevezettől a Fidesz kebelébe, amely óv, ápol és eltakar. Ha nem tudtuk volna, megkezdődött a Fidesz országjárása, s annak mezőtúri állomásán hangzott el a sziporka, arról azonban nincsen ismeretünk, milyen hatást váltott ki a megjelentekben.

Azt sem tudjuk, hogy a szeánszra szabad volt-e a bejárás, vagy pediglen csak a kiválasztottak juthattak be, mondjuk felmutatva az igazolást arról, a delikvens a gombák és/vagy moszatok családjának tagja, mert ebben az esetben minden világos. Ez a nívó és a horizont, aminél viszont a dedó is jobb, viszont így az országjárás nem ér célt, nem hoz új szavazatokat, azonban az eddigi bázist még jobban elvadítja. Bár lehet, hogy a cél nem is egyéb.

Amúgy Menczer (vagy a Rogán-művek) névválasztása nem igazán szerencsés, mert nélkülözi a spontaneitást, ebből fakadólag pedig magyarázatot kíván, és Menczer országjárása ebben manifesztálódik a hülyeségen kívül. Azaz, Brüsszelt (vö.: Magyar) olyan veszedelemnek állítani be, amelyet, ha Orbán nem állít meg, akkor egyesével emészti el mind a fideszistákat. De ez a nóta mintha már elég régi volna, következésképp kiváltképp unalmas is.

Tudjuk azonban, s erre annak idején Goebbels tata is felhívta a figyelmet: „Az átlagos ember annyira együgyű, hogy csak nyomatékosan kell hangsúlyozni valamit, és ha az állítást gyakran megismételjük, igazságként lesz elfogadva”. Íme, hölgyeim és uraim, kedves barátaim a Fidesz országjárásának, mi több, tizenöt éves kormányzásának esszenciája és vezérlő elve, de ezt is tudjuk, mégis mindig újólag elborzaszt, minek nézik ezek a magyar társadalmat.

Annyi engedményt teszünk, hogy ebben a felállásban voltaképp Menczer sem egyéb, mint egy koszlott tollú papagáj, kommunikációs igazgatói dolga és tevékenysége ebben merül ki, mert többre nem is alkalmas. Brüsszelről – mint Magyar – sok mindent előad a szerencsétlen, de nincs köztük olyasmi, amit már ne hallottunk volna ezerszer. Mégis, ez az országjárás, mint a másfél éves kampány nyitánya arra int minket, hogy akkor most ez lesz.

És ennek a végtelen permutációi. Brüsszel – úgy is mint Magyar – a következő veszedelmeket jelenti minden mimagyar számára a menczeri aljavilágban: kereskedelmi háborút indítana Kína ellen, még mindig háborúpárti, hiába nyert Amerikában Trump, helyettünk akar dönteni, eltörölné a 13. havi nyugdíjat, megemelné az adókat, megemelné a rezsiket, csökkentené a béreket és a jövedelmeket, eltörölné a multik és a bankok adóztatását. Nyilván.

Lehetne ezeket egyesével cáfolni, de nincsen ahhoz nekünk moslékunk, meg különben is egy malomtulajdonos kulák szeretője az anyánk. Csupán lemondóan annyit jegyeznénk meg, mintha mi – és a gombák – ennek az iszonytató szövetségnek a részei (momentán soros elnökei) volnánk, ekképp benne vagyunk, de a névadással most már Magyarban is szügyig, a cél tehát, elpusztítani a gazdatestet, ha már eleget élősködtünk rajta.

„A két Brüsszel között nincs különbség, mindkettő rettenetes.” – Ezt a végső következtetést vonta le Menczer elvtárs, és nem tudjuk, a közönség ezen a ponton indult-e a csűrbe kaszát egyenesíteni vagy ágyút önteni, visított vagy a fogát vicsorgatta, ami a foglalkozás célja volt bevallottan vagy bevallatlanul, mindenesetre eléggé kiábrándítóan. Mondhatnánk, hogy ezt dobta a gép, erre szavaztunk, ez azonban nem lenne maradéktalanul igaz.

Mert ugyan jellegükből fakadóan a bávatag rajongókat nem sokra tartjuk vagy éppen semmire, de még az is előfordulhat, hogy ezt még ők sem akarták, de ez nem egészen bizonyos. Az a kérdés, hol tartanak a Goebbels által kijelölt, Fidesz-járta úton, hogy maradt-e még valami a józan paraszti eszükből, vagy az agymosás már mindent eltüntetett egészen. Kiderül, ahogyan most meg az lett világos, mi lesz a fő csapásirány másfél évig. A debilitás, mint megláttuk. Mesés.

Őszintén mondja az ember, hogy ezekben a sűrű napokban tényleg nem tudta, mi hiányzik, és kiderült, hogy Semjén miniszterelnök-helyettes az. Minden külön értesítés helyett a vele készült interjúból elsőként idézzük fel azt a kitételt, miszerint a magyar külpolitika Mátyás király óta nem volt olyan erős, mint ezekben a napokban. A világ diplomáciájának központja Budapesten van, vélekedett még a rénszarvasvadász, de ebben a magunk részéről nem vagyunk annyira biztosak.    

Vannak ilyen kétségei másoknak is, csak ők nem veszik a fáradságot, hogy Semjénnel foglalkozzanak, nekünk viszont azért kell, mert ez az interjú is a gombák és moszatok számára készült Ők pedig, ha nem is olvassák végig Semjén elképesztő, felháborító és nevetséges állításait, annyi halványan megmarad bennük, hogy Mátyás király egyenlő Orbán Viktorral. Már csak annyi hiányzik, hogy doktorminiszter urunk is álruhában járja az országot, hogy közelről tapasztalja meg alattvalói nyomorát.

Tudjuk azonban, ilyesmitől tartanunk nem kell egyáltalán. Hogy maga Mátyás mit tett vagy nem tett, hogyan nem vett figyelmet a török veszedelemről és szórakozott nyugaton, azt megítélni nem tisztünk, és történészek sem igazán tudják. Egy dolog azonban teljesen bizonyos, és ebben Orbánhoz mindenképpen hasonlít, hogy szarrá adóztatta az alattvalókat. Ha már párhuzam. A leglényegesebb azonban, hogy Semjénnek ez hogyan jött elő, kattant be mintegy, és voltaképp miért. Meg kell dolgozni a pénzéért, azért, s ő ezt így tudja.

A parlamentben is Orbán mellett van a helye, s ha olykor véletlenül látunk onnan közvetítést, akkor azt tapasztalhatjuk, Semjén olyan visszataszítóan szervilis magatartást tanúsít ott is, göcögve a főnöke hülye viccein (mint például boldog karácsonyt), sőt a tüntetők csokiját is közösen zabálták fel, amitől az embernek az a képzete támad, hogy ezek ugyanazon lélek más testben való inkarnációi. Ilyképp Semjén, mint önálló entitás nem igazán létezik, ahogyan a pártja sem, ők ilyen árnyképek a falon. A valóság illúziói.

Visszatérve azonban Mátyás királyunkra, aki maga Orbán vagy fordítva, ki tudja már ebben a kuplerájban, momentán az a fideszisták kényszerképzete, hogy a vezérük világpolitikai tényező. Sőt, ahogyan az általunk semmibe nem vett „politikai elemzők” mindezt alátámasztani szorgoskodnak: „átvette a kezdeményezést”, mert róla szól minden. Nekik, tesszük hozzá a magunk kételkedő, fanyar módján, mert olybá tűnik számunkra, hogy nem tényező és nem kezdeményez, csupán a megszokottnál is hangosabb a dobjaival.

A hangerő azonban soha nem az igazság, sőt, olykor annak elfedésére szolgál, s amint a hangzavar megszűnik, minden visszakerül a megszokott kerékvágásba, ami az, hogy a „nagy embert” kávézni küldik a folyosóra. Ilyen például Mátyással soha meg nem eshetett volna, s nem csak azért, mert akkoriban értelemszerűen nem kávéztak mifelénk. Óvatosan kellene bánni tehát a történelmi hasonlatokkal, mert ráég az emberre. Mátyásról is az az utólagos vélekedés, hogy bosszúálló és lelkiismeretlen volt, illetve más cuki kurvaságok.

Többek között, hogy a hatalmas beszedett adókat nem mindig a deklarált célokra költötte, ígéreteit nem tartotta be, koncepciós eljárásoktól sem riadt vissza, hogy az utódlását biztosítsa, s ilyen szempontból még meg is áll Semjén rajongása, ami azonban alig is különbözik a rossz emlékű Kásler miniszterétől, akinek az egészségügy helyett az volt a mániája, hogy Mátyás királyunk csontjait összelegózza, de az sem jött össze, a szarvasadász igyekvése pedig még kevésbé, de az irány ugyanaz. Méltatlanul kevés szó esik azonban Semjén más delíriumairól.

Főleg azért, mert, ha ezeket idetesszük, ez a mátyásozás is egészen más fénytörést kap, ugyanis az összkép eltolódik a debil aljasság felé. Megemlítődött még az interjúban Bese atya szinte már mártírként, illetve, s erre nem árt különösen figyelmeznünk, az a kijelentés, miszerint Semjén gyermeke soha nem fog elesni a csatákban Ukrajnáért, meg különben is, Zelenszkij a felelős azért, mert Putyin irtja az ukránokat. És íme, kedveseim, össze is áll a teljes kép, amiről ítéletet mondani nem kell, mert megteszi önmagáért.

Főként az a kijelentés, amit a rénszarvasvadász mintegy összegzésként elibénk tár, miszerint „a Fidesz–KDNP-szövetség az Európai Unió történetének és a magyar történelemnek is a legsikeresebb politikai konstrukciója, amit valaha létrehoztak”. Ezek után egy dolog van hátra, hogy föltegyük a kérdést, kinek a szempontjából. Mert ránézve az országra, nem érte van a nagy összeborulás, nem ő a nagy siker letéteményese, hanem a kondér körül sürgölődő Semjénhez hasonlatos alakokért. Viszont ők ennyit tudnak, illetve ezt kell tudniuk a koncért.

Elnézve most már Nagy Márton miniszter urunk létformáját, arra kell rádöbbennünk, hogy akárha egy duci óvodás, a permanens Jézuska-várás állapotában leledzik. Az ilyesmi decemberben és óvodás körökben elnézhető és megszokott, miniszterként és éveken át nem annyira, de nekünk ezt dobta a gép. Az örökös jövőben élünk, mint Camus Sziszüphosza, aztán mindig lebunkóz a jelen. Elkészült a „békeköltségvetés”, de nem igazán látni, mi köze van hozzá Trump győzelmének, mert így ránézvést semmi sem.

Álmok és reménykedések gyűjteménye, ugyanis Nagy M. miniszter urunk szíves közlése szerint fordulóponthoz érkezett a magyar gazdaság, mégpedig úgy, hogy szeptemberben elérte a mélypontot. Mindezzel kizárólag az a baj, hogy nem tudjuk, melyik mélypont az igaz, vagy pedig mindig van lejjebb, ugyanis jól emlékezhetünk rá – ha nem, akkor megidézzük -, mintha hallottunk volna már ilyet tavaly tavasszal is, amikor az első negyedévi GDP adatok kapcsán mondta ugyanő ugyanazt, mint most, így össze vagyunk zavarodva teljesen.

Tehát 2023 elején jó miniszter urunk ezt írta, amit azóta nagy valószínűséggel már elfeledett, hogy aszongya: „a kormány várakozásai szerint a gazdasági teljesítmény mérséklődése ezen a szinten elérte a mélypontját”, míg másfél év elteltével most szeptemberben megint megtette ezt. Nagy M. ezért nem volt rest csűrdöngölni egy pöttyet, s ahogyan ropta, kijelentette azt, már a mostani utolsó negyedévben növekedést vár, ami nagy valószínűséggel addig tart, amíg arról is ki nem jönnek az adatok, és akkor a jövő évről még nem is beszéltünk.

Az pedig maga lesz a csoda. A kilövés meg elrugaszkodás, hogy olyan szavakat használjunk, amit kormányunk, és az élin doktorminiszter urunk midig is az elmúlt száz éve legsikeresebb tíz esztendejében, miközben rohadt le minden, de föstögették az álmok színes kis lufijait, amelyek rend szerint nagyon gyorsan kipukkadtak. De mindig van újabb készleten, mint ahogyan a zenebohócnak is mindig van másik. Mindemellett egy bizonyos folyamatosság is felfedezhető az álmokban, ez pedig az, hogy Nagy M. szereti a rengeteg nullát.

Mása sincs eszközei között, mint hatalmas számokkal dobálózni. Most is, midőn a kormány csodatévő huszonegy pontos gazdaságpolitikai akciótervéről delirál nekünk, úgy röpködnek az ezermilliárdok a levegőégen, mint a már emlegetett színes lufik. Ezek hasbaakasztásnak jók, tényeknek kevesek. Megtudtuk az eljövendő mennyországról, hogy azt az hozza el, kormányunk Nagy M. vezérletével „négyezer milliárdot mozgat meg”, amiből kétezerhatszáz jut a családoknak, ezernégy pedig a vállalkozásoknak, de, hogy miből, az nem ismeretes.

Mert ehhez az álomhoz azért nem árt társítani, amiről a békeköltségvetés nem szól, hogy az idei hiány annyi, amennyi soha nem volt, hogy hozzáértők a horrort emlegetik ennek kapcsán. És tán jogosan is, hiszen a háromezer milliárd az jókora luk, tán még a Marsról is látszik, ahogyan doktorminiszter urunk Trump győzelmét tolta tovább a Holdról a világegyetemben, amiből szintén kitetszik, hogy szavakkal – meg számokkal – dobálózni azt tudnak, kormányozni viszont nem annyira. Ígéretekkel viszont teli van a padlás, hogy most készülünk söpörni.

Nagy M. a fogyasztás növekedésének jóslatával és a szembe jövő valósággal néhányszor már megfejelte a földet, de olybá tűnik, Keljfeljancsi ő, és mindig újra nekilát annak, ami már többször fájt. Most például abban (is) reménykedik, hogy az állampapírok kamatára jövőre kifizetendő háromezer milliárdot a lakosság egyből farhátra költi, csak azzal nem számol, hogy aki ilyen papírt vett, az nem a szájától vonta meg a falatot, hanem inkább befektetett, s ha most megkapja a pénzét, akkor sem rohan hanyatt-homlok a boltba.

Mindezen kívül is előadott jó miniszter urunk rengeteg szépnek tűnő és hasba akasztós számot, amelyekkel egy baj van, hogy nem sok közük van a valósághoz, de működése során megszokhattuk, ez kevéssé zavarja őt. Így várjuk a szeptemberi sokadik mélypont után kijövő októberi számokat, hogy mi lesz a kommunikáció, ha azok még rosszabbak lesznek, vagy abban bízik, mint eddig permanensen, hogy össze-vissza beszélhet mindent, úgysem emlékszik rá senki. Aki meg igen, arra magasról tesznek. Mert ez a módi.

Illetve még azzal sem számolnak, hogyha Trump istenük valóra váltja a védővámos álmait, az úgy állítja bele a földbe a magyar ipart, hogy csak füstöl, bár ez épp illik a romokhoz. Az egy dolog, hogy Márton most is úgy él, mint Marci hevesen, ő azonban és a cimborái a lakosság igen kis szeletkéjét teszik ki, viszont épp az ő tevékenységük miatt – ami rendszerint a mostanihoz hasonló csodavárás – a nagy többségnek nem igazán jó, de ezen nagyvonalúan tovább lépnek. A lényeg a vízió és a hasbaakasztás, ami viszont mesterfokon megy.

A rendszerváltás óta eltelt időszak legnagyobb politikai botrányát ígérte leleplezni Magyar Péter tegnap, amikor voltaképp egy előremenekülést hajtott végre a magyar politikai mocsokban. Emellett a Watergate-ügyhöz hasonlította a történetét, ami ugyan barokkos túlzásnak tűnik, de hívószónak jó. Már annak, aki emlékszik még erre, de ebben az országban nem tolonganak az ilyen organizmusok. A sparhelt mellett pláne.

Abba – mármint a Watergate-ügybe, ami lehallgatási buli volt – Nixon elnök belebukott, de az Amerika és más korszak, a miénkhöz képest technikában a kőbalta, morálban pedig babazsúr. Amúgy egyébként, amit Magyar ezen a sajtótájékoztatón előadott, abban a Fidesz velejéig romlottsága és gonoszsága mutatkozott meg újólag, de tegye fel a kezét, aki ezzel minimum tizenöt – amúgy meg harminc – éve nincs tisztában. Azaz, ez nem egy nóvum.

Nem akarnánk itt újra fölsorolni, amit Magyar tegnap elmondott, slágvortokban Fidesz megbízásból és pénzből lehallgatások, titkos felvételek készítése, zsarolás és fenyegetőzés, aminek a végén ma (úgymint hétfőn) borított volna a propaganda a kellően megvágott, mesterséges intelligenciával felturbózott lejárató anyagot vagy anyagokat pedofil-, és drogvádakkal is turbózva. Gyilkosság még nem szerepel a vádak között.

De majd az is lehet. Magyar a sajtájjal ennek az egésznek a méregfogát húzta ki, mert, ha közlik azt, amire jó előre felhívta a figyelmet, már tudja a plebs, hogyan született – kivéve a fakanalas Mária néni -, ha meg nem, a botrány elmarad, amit azonban a Tisza elnöke előrehozott. Úgy is fogalmazhatnánk, védekezésből átment támadásba, így megint az történt, hogy a Fidesz nem tud vele mit kezdeni, legalábbis ezen a módon. Rogán, mint a rossz kutya, nem tanul.

Ami mindezek mellett gyermeki naivitásnak tűnik Magyartól, az a kitétel, hogy Pintér belügyminiszter segedelmét kérte az amúgy köztörvényes határokat súroló – vagy azt át is lépő – ügyben, mintha nem tudná hol él. Vagy ellenben nagyon is, s majd később abból, hogy Pintér erre szét fogja tárni a karjait, mint aki tehetetlen, és oldalágon meg Polt kaszál el mindent, szóval a NER szokott működéséből fabrikál majd újabb politikai előnyöket, majd kiderül.

Ez is lehet, hiszen amúgy is, úgy meg különösen, hogy közülük jött, nagy valószínűséggel tudja, hogy a jog itt nem játszik, annak segítségével semmire nem jut, mert ez közkeletűen következmények nélküli ország. Akkor meg pláne, ha a fideszhatalmat közvetlenül fenyegeti valaki, s lehet Magyart szeretni vagy nem szeretni, de ő és a pártja erre a szintre jutott. Ebből fakadóan arra is számítania kell, hogy még ez is babazsúr, amit most szenved el.

De ha már itt tartunk, arra is különösen figyelmezni kellene azoknak is, akik benne nem megváltót – mint az ország egyre nagyobb része -, hanem álruhás ördögöt látnak, hogy ez az egész ügy, amit tegnap nagy nyilvánosság előtt előadott, nem róla, nem Vogel Evelinről, hanem a NER lényegéről szól. Így arról, hogy a hatalom mindenkivel szemben mindenre képes, s nem akarnánk magas házak ablakközeli veszélyeire figyelmeztetni a keleti nyitás szellemében.

Az egészből egyébként csak annyi derül ki, hogy durvul a helyzet, s akkor, amikor 2026 előtt másfél éves, soha nem látott mocskosságú kampányról beszéltünk már a nyáron, tudtuk ezt, s íme, itt a bizonyság reá. És még csak nem is látszik a vége, az azonban bizonyos, hogy a Fidesz szabadcsapatai ugrásra készen állnak, s csak jelre vagy utasításra várnak, hogy szörnyű módon cselekedjenek. Nem akarnék később azzal dicsekedni, hogy én szóltam.

Emellett, amikor azt hinnénk, hogy csak ez az egy ügy ad módot aggodalomra, csöndben utalnék a Szuverenitásvédelmi Hivatal egyre zajosabb voltára, amelynek az dolga az Alkotmánybíróság előtt van. Illetve magát, a Szuverenitásvédelmi Törvény megsemmisítését kérik civilek, ami nem fog megtörténni. Sőt, meg kell említenünk Tóta kolléga ügyét, akit az AB már elmeszelt azzal, hogy az ő véleménye nem tartozik a védendő kategóriába.

Azaz, gyülekeznek a nagyon sötét fellegek, a diktatúra szorítása erősödik, mint egy utálatos anakondáé, amely addig szorít, amíg szusz van az áldozatában, de sajnálatosan azt kell közölnöm, hogy ezek mi vagyunk mindannyian. Nem Magyar, nem Tóta, hanem Kovács 123 János nyomorult élete a tét, csak az a gond, hogy ő ezt nagy valószínűséggel fel sem fogja, hanem szopogatja a fröccsét, és bután vigyorog. Ahogyan azt a Fidesz eltervezte.

„Mit hoz neked s búvár, ha fölbukik a habból, kezébe’ szomorú sár, ezt hozza néked abból” – mint ismeretes, Kosztolányi bácsi ezzel a sorral küldte el melegebb éghajlatra Babits tatát, mert ők sem szerették egymást. Azonban lényegükből fakadóan mindezt, mint a citátumból is kiderül, nagyon szép köntösbe voltak képesek öltöztetni. Ez pedig csak azért jutott az ember eszébe, mert Kocsis Máté is megint fölbukott a saját rémséges mélyeiből, hogy megmutassa a Fidesz esszenciáját, ami legegyszerűbben szólván maga a gyűlölet.

Minden külön értesítés helyett, ahogy indításnak Kosztolányit, úgy idézzük most Kocsis Mátét is, azzal a nem kevés különbséggel, hogy kisdiákjainknak, akik amúgy a magyar oktatási rendszer züllöttsége miatt amúgy is nagyjából analfabéták, de az öregebbek között, mint aki magunk is vagyunk, még akadnak, akik „értik a hexametert is”, tehát föl tudják fogni Kocsis elvtás bugyrait. Kiindulásként annyit persze tudnunk kell, hogy a Párt – meg annak propagandagépezete – számára ezekben az időkben az első számú feladat Magyar P. nyírása.

Nem baj, ha amúgy a hőbörgéseknek köze sincs a valósághoz, minden megengedett. Ha például Kocsis et. értené, Nietzschével jellemeznénk azt az állapotot, amiben ő, a pártja és minden bávatag csicskása leledzik, miszerint „Isten meghalt, minden hazug, mindent szabad”, és máris megértjük, mi folyik itt másfél évtizede, az utóbbi időben pedig az aljasság a köbön üzemmódban. Hogy előre vetítsük, amit aztán Kocsis szavaival megmutatunk, a nyugdíjasokról lesz szó, az ő halálukról, mint amit Magyar Péter olyannyira kíván.

Ilyenekkel nem igazán kellene szórakozni, az aranyhalas ember azonban mégis megteszi, s ezért már itt, a hosszúra nyúlt felvezetésben is megmutatkozik, hol is jár hősünk, akiről máma mesélünk és előadunk. Hát éppen ott, ahogyan a címben is utaltunk rá, a mocsár feneke alatt másfél méterrel. És akkor még kegyesen jóindulatúak voltunk vele, mert volt habos kakaós gyerekszobánk. És azt is vegyük figyelembe, mit fognak föl majd ebből az érintett nyugdíjasok a sparhelt mellett, hogy Kocsis imádja őket, Magyar ellenben kitekerné a nyakukat.

Úgy valahogyan, hogy ők jámboran kártyázgatnak, kötögetnek a nyugdíjas klubban, olvasgatják szelíden az Orbán összest, s ekkor csörtet be az idillbe ez a Magyar, és fojtogatja őket, meg a coltjával aprítja a sürejét, hogy fröcsög a vér, és iszamos lesz tőle a klub linóleuma. Vigyázni kell, hogy a járókeretével el ne csússzon rajta az ember menekülés közben, ahogyan irtja őtet ez a Magyar. Remélem, kellően vizuális voltam. Lehetett volna persze horrorisztikusabb is, de ne legyünk telhetetlenek, Shakespeare lidérces világa majd később jön.

Nos tehát kedveseim, nézzük, miből élünk, miket is delirált nekünk ez a Kocsis, aki amúgy lehet, még mindig azon kesereg, hogy az aranyhalait albérletbe kellett adnia, mert nem bírta fizetni a rezsijüket, és tán még az is jobb volna, ha most is ilyesmiket hazudozna, de már egészen más világ van. Kegyetlenebb és egyszerűbb, mondhatni szemből-szembe mennek a dolgok, kifulladásig, mindig új és még újabb mélységekkel, és most jött el az ideje annak, hogy valóban megmutassuk, mi van itt, amiről szó van.

„Megint ugyanaz a lemez: a sok bukott liberális és ősbaloldali után Magyar Péter pártja is attól vár eredményt, hogy majd kihalnak a jobboldali szavazók. Láttunk már ilyet, a választókat akarják lecserélni ahelyett, hogy valami értelmes ajánlatot tennének nekik. Inkább gyűlölködnek. Ezek ugyanazok és ugyanolyanok, mint piszkos elődeik.” – így Kocsis, s most hagyok egy kis időt a mélység élvezetéhez vagy az elborzadáshoz, mielőtt elmondanánk, hogy Raskó György kijelentésére jött ez válaszul, rákenve a fekáliát Magyarra.

Raskó egyébként azt találta mondani, hogy: „A Tiszának kedvez, hogy az idős korosztály tagjai közül a következő választásokig sokan, százezres nagyságrendben kiesnek mint szavazók”. Azon lehet vitatkozni, hogy ez szerencsés vagy szerencsétlen ténymegállapítás, azon azonban nem, hogy mint Magyar adta válaszul: „Raskó György nem mondott ilyet, ráadásul nem is jelöltje, nem is tagja a Tisza pártnak”. Ugyan az elfelejtődik itt is, hogy azért köze van hozzá oldalágról, viszont, ha Raskó mondott ilyet, ha nem, ebben gyűlölködést nehéz volna felfedezni.

Ellenben Kocsisban dögivel. Méghozzá csakis ezt a rövidke megnyilatkozásban, ha újra ránéznek arra a pár mondatra, akkor látni fogják, ahogyan fröcsög a nyála az aranyhalasnak. Mindemellett, hogy ócska kis történet ez, mégis azt mutatja, hogy az ilyen műbalhékkal csalogatná vissza a Rogán-művek az esetleg megtévedt korosabb bárányait, ha már adni nekik mást nem tud. Majd másfél év múlva jó időben egy zacskó krumplit. Amiből is kitetszik, hogy ők igazi valójukban amúgy teljesen érdektelenek. Bábuk a színházban.

Mint ahogyan mindenki is, a családok, közjószágok, a most megvenni kívánt szakmunkások, anyák, apák és sógorok, vízügyesek meg katonák, valahány név a naptárban, mind egy ócska kis játék részesei, akiket ezzel-azzal, gyimmel-gyommal, farháttal etetnek riogatva mindenkit azzal, hogy veszélyben van a nyomorult élete. De hogy már Magyartól is, az olyan legalja, amire Peresztegi tanár úr kis sziporkájával tudunk utalni: ez már sok a többnél. De, hogy tényleg ne csüggedjünk, lesz még lejjebb, csak meg kell érni.

Menczer Tamástól sok mindent megszoktunk már, s éppen ebből fakadón nincsenek illúzióink vele kapcsolatban. Tegnap azonban kiderült, tud szintet lépni még a szervilizmusban, illetve amit a levitézlett sportriporter, mostanság pedig a Fidesz kommunikációs igazgatója beszűkült tudattal előad, az már ezen is túlmegy. Valami új fogalmat kellene kitalálni rá, leginkább azonban úgy jellemezhetnénk, azon a szinten van, mint a Párt törzsbázisát alkotó gombák és moszatok, savas bácsik és esernyős nénik, így vannak ők meg egymásnak az ugaron.

„Orbán Viktor egy zseni” – ezt bírta megállapítani Menczer et., amihöz magánemberként joga van, kommunikációs igazgatóként azonban már kevésbé, mert az embernek az a benyomása támad, ez a hivatalos álláspont a Fidesz köreiben, amit az is megerősít, hogy ezt a delíriumot az MTI is közreadta. Egyébiránt a zseniség abban nyilvánul meg, hogy a kedves vezető eltalálta, Trump fog győzni odaát, erről azonban csak annyi mondható el, előtte ennek az esélye ötven százalék volt, azaz Orbán nem kockáztatott olyan nagyot. Fifti-fifti.

Az nem tudható, mi lenne, ha a várakozás nem jön be, mi lenne a kedves vezető jelzője. De most épp nem is ez az érdekes igazán, hanem Menczer rajongásának foka, ami betegesnek tekinthető, mert már közel áll ahhoz, hogy isteni magasságokba emelje a delikvenst, és nagy valószínűséggel, ha rajta múlna, meg is tenné. Tanácsot adunk tehát a kommunikációs igazgatónak arra nézvést, ennek milyen egyszerű módja is lehetne, csak a Dunát kell használni, ami mostanság be nem fagy, tehát koronázni rajta nem lehet, de istenné válni általa igen.

Megmutatnám Menczer elvtársnak Ehnaton fáraó (szül: IV. Amenhotep) történetét, aki megkavarta szegény egyiptomiak életét (kr. e: kb. 1350 után), egyetlen istenként a napkoronggal fémjelzett Atont rendelte imádni, aztán egy aktussal maga is istenné vált. Ehhöz nem kellett egyéb, mint egy hajón átkelni a vízen keletről nyugat felé, ahogyan Aton is jár az égen, s amikor mindez – oldalán szépséges nejével, Nofertitivel – megtörtént, mindketten átlényegültek, pedig annyi előttük megvolt, hogy a fáraóval csak halála után történhet ez.

Minderre figyelmezve az a javaslatunk a kommunikációs igazgató számára, szerezzen egy ladikot, amelyen a mi urunk átkel a Dunán Pestről Budára, ezzel kész is a dolog, és lehet leborulni előtte kedv és gusztus szerint. Csak minket hagyjon ki ebből a cirkuszból, mert más dolgunk van. Meg kell élnünk valahogyan abból a pénzből, amit Orbán birodalmában keresni bírunk, ami egyre nehezebb, és statisztikai nyomai is vannak bőséggel. Ám valami csoda okán itt is előkerül a Duna, mint Egyiptomban a Nílus, mint ami mindent meghatároz.

Alig is keresünk valamit ebben a mimagyari Kánaánban. Tegnap jött ki az adat, hogy az Únióban e szempontból az utolsó előtti helyen állunk, csak azért nem teljes a siker, mert a bolgárok még mögöttünk vannak. Hogy meddig, az momentán nem tudható, de a folyamatokat nézve nem túl sokáig, tehát úton vagyunk a fideszmennyország felé. Aki keveset keres, az keveset fogyaszt, nem vásárol a boltban, mert a dolgok így függnek össze. Nem véletlen tehát, hogy a szeptemberi kiskereskedelmi forgalom bedőlt. Kevesebb farhát fogyott.

Azt megszoktuk, hogy felelős soha nincs, illetve, ha akad is, az nem a Fideszben manifesztálódik, ez a megszokott két kézzel másra mutogatás, ami a szeptemberi adatok kapcsán a Duna lett. Nem vicc. Ugyanis, mert az adatot eltagadni nem lehetett, a Párt berkeiben az a magyarázat született, hogy ez az árvíz miatt történt. Nem tudjuk, hogyan, de ezek szerint, aki az ár ellen védekezik, az nem is eszik, illetve bizonytalan, mire gondolt a Párt, amikor ezt kitalálta. Nem volt erre jobb szövegük minden bizonnyal.

No de, az a baj, hogy a KSH, amely mindezt közzé tette, nem volt rest megyei bontásban is közreadni a legújabb nyomorunkat, amiből viszont az látszik, olyan helyeken hanyagolták a boltba járást az emberek, ahol a Dunának, árvíznek nyoma sincs, így ezen felbuzdulva a 444 készített egy térképet a fogyasztás alapján kirajzolódó új Dunáról, amely ezen több ágra szakadt, és össze-vissza folydogált az országban hegyeken és völgyeken át. Röhejes az új hazugság, de nekünk ezt dobta a gép. A Duna, mint sorsunk kovácsa, delikát.

Hogy körbe érjünk azonban, illetve vissza Menczer elvtárshoz és Orbán alakuló isteni voltához, arra is rá kell mutatnunk, hogy a példaként felhozott Ehnaton fáraó új fővárost is épített magának, Ahet-Atont, mint manapság alakul itt, hogy Debrecen lenne nekünk az, de ebben nincsen semmi logika. Felcsútnak kell annak lenni, és majd, ha a dolgok úgy alakulnak, még az is lehet. Egy dologra azonban kiábrándítólag rá kell mutatnunk. Halála után Ehnatont bűnözőnek tartották, és igyekeztek kitörölni a történelemből. Ezt csak úgy miheztartás végett.

Az az igazán érdekes azonban, hogy Menczer elvtárs – és az összes többi bávatag rajongó – az ilyen fogyasztásos, bolgáros hírre soha nem reagál, azt világgá nem kürtöli, ahogyan a pórázon tartott sajtó sem, lásd az MTI-t, ami Orbán zseni voltát sürgősen közzé tette. Innentől fogva arra az egyre vagyunk kíváncsiak, a gombák és moszatok mikor lesznek annyira éhesek, hogy kinyíljon a csipás szemük, de nagy valószínűséggel ilyesmi eljövetelében nem nagyon lehet bízni. Beszopják, hogy a Hortobágyon folyik a Duna, és most ezért rossz. Ez a valószínű.

Valami elemi, megmagyarázhatatlan ösztönön kívül nem igazán tudja az ember, miért a Puskás Arénában rendezték meg a mimagyarok az EPK csúcstalálkozóját. Orbán talán Azahriah művész urat irigyelte meg, aki a tavaszon háromszor is megtöltötte a nézőteret, s ha jobban belegondolunk, a Fidesznek sem volt más célja, mint a buli, illetve a kedves vezető hatalmas nagyságának alátámasztása képileg, ahogyan egyesével fogadja az érkezőket, mintha azok megadva magukat járultak volna elébe most, hogy készül a világ második ura lenni.

Trump oldalán természetesen, ahogyan a fiú ül az atya jobbján, és a reggelen erre utalt az is, hogy Orbán sajtójában, mint valami világszenzáció kezdett terjedni, hogy a nagy manipulátor, akárha valami televíziós rendező, majd „élőben kapcsolja” a megjelenteknek a szalmahajút. Aztán ezek a bejegyzések kezdtek eltünedezni, hogy végül semmi ne legyen az attrakcióból. Hogy Trump nem állt kötélnek, vagy más volt az ok, az nem ismeretes, a szándék azonban megvolt, és az egyértelmű: az önfényezés. Viszont ez anélkül is sikerült.

Már azzal, hogy bemesélték a gombáknak és moszatoknak, soha Magyarországon még ilyen mennyiségű állam és vagy kormányfő nem gyűlt egybe, aztán Juszt László elmesélte, dehogynem, kétszer is. De nem ez volt az érdekes igazán, hanem az a gyermeki öröm, ami azért terült szét Orbán holdvilágképén, hogy erre a röpke pillanatra kiszabadult a karanténból, amelyben amúgy szügyig van és lesz majd ezután is, de egy időre lehetett olyan képzete, ami az álma már suttyó gyerekkorától, hogy tényező. Nagy ember.

Annak idején futballistaként képzelte, hogy ilyen sikerei lesznek majd egy stadionban, ez azonban a szükséges készségek és képességek hiányában elmaradt. Viszont tán ad némi támpontot, miért a Puskásba szerveződött a nagy esemény, azért tán, hogy egyszer a nyüves életben egy stadionban ő legyen a központban. Csudálkozott is a sok államember, miért itt kell találkozniuk, mert ez egyáltalán nincsen szokásban, és a nemzetközi sajtó betudta annak, futballbolond, ami nem egy elismerő megállapítás, inkább olyan lemondó legyintés.

Az egyik vendég állítólag meg is kérdezte, „szép stadion, ki fizette”, mire a mi jótevőnk válasza az volt, „a magyarok”, s itt célba is értünk, mert ez egyszer kivételesen igazat mondott, mert mindenért a magyarok fizetnek, azaz mi. Azért is, hogy a nagy eseménnyel párhuzamosan derült ki épp, hogy a nemzet vejétől az állam, tehát Orbán maga több tízmilliárdos túlárazással vesz meg irodaépületeket, csak hogy tudjuk, mi folyik a mélyben, miközben a felszín fecseg a stadionban, amely a nap végére úgy nézett ki, mint Orbán jutalomjátéka.

Mert ahogyan nem kapcsolták a stadionban Trumpot, azzal a lendülettel keverték le a köztévében például Zelenszkij felszólalását, mintha ott sem lett volna. Pedig a MÁV milyen büszke volt, hogy kivételesen időben el tudta hozni őt a célállomásra, ami Budapest. Ez is sokat elmesél kies hazánk nyomoráról, ami a stadionbéli nagy buli alatt mintha nem is lett volna – igaz a köztévében soha nincs is -, ennél azonban sokkal figyelemre méltóbb, hogy ez az egész felhajtás Orbán One Man Show-jává vált, ahol az európai vezetők voltak a díszletek.

A foglalkozás a végére így érte el a célját, mert a feladata magyari szempontból ennyi volt és nem több, ez viszont édeskevés. Annak ellenére is, hogy Orbán nagy hangon jelentette ki, amiről ott a stadionban az ő felügyelete alatt döntenek a megjelentek, az „évtizedekre” határozza meg a világ folyását, az azonban hősünket nem zavarta egyáltalán, ott (itt) semmiféle döntések nem születtek, azok majd egy másik körben fogannak meg, ahol Orbán már súlyának és megítélésének megfelelően a partvonalon lesz.  

Kávézni fog a folyosón, amikor elmúlnak a számára ihletett percek és órák, amelyek úgy lettek felfújva a rezsim által, mint valami rossz lufi, amely aztán el fog szállani a bágyadt őszi napsütésben valahová a feledésbe. Ennyi volt ez az egész, és ez édeskevés, de jellegében talán hasonlatosnak mutatkozott a mindenkori legeslegnagyobb tűzijátékokhoz, amelyek csodájára járnak a gombák és moszatok olcsó sörrel a kézben. Nagy valószínűséggel két nap múlva már a kutya sem emlékszik erre az egészre az orbánsajtón kívül.

A megjelentek kipipálják, mint teljesítettet, egy olyan kötelességet, amihöz egyáltalán nem fűlött a foguk, Orbán az elkészült képeket majd beleteszi az albumába, amit forgat majd annak bizonyítékaként, mekkora bazi nagy ember is ő, vagy volt ezen a napon, pedig a szíve mélyén halványan sejti, a rossebeket. Az egója és romlottsága azonban azt sem engedi bevallani, milyen szánalomra méltó kis seggdugasz, aki ezzel a stadionos pörformansszal megint bemutatkozott. Illetve ezt már nem is kellett. Mindenki tudja, milyen, s legyint.

Olyan hangulatba került a Fidesz Trump győzelmétől, mintha itthon lett volna választás, amit megnyertek. Majdhogynem soha nem látott tűzijátékot kerekítettek a fátyolos őszi égboltra, ennek hiányában azonban akkora csűrdöngölés kezdődött, mint valami útszéli fogadóban éjféltájt, amikor bekiabálják, hogy ereszd el a hajamat. Ugyanakkor nem is ez volt a legérdekesebb és egyben leglehangolóbb az egészben, hanem a stílus.

Mert igaz ugyan, hogy a galeri legostobább és legbunkóbb tagjai nyilvánultak meg visszataszító módon, de mégis csak tükrözték ezek a hivatalos hangulatot, ami az, hogy mintha fékek és gátak szakadtak volna át – pedig eddig sem volt sok -, és fölbugyogott a jobboldali intellektuális fölény, meg pláne a morális, így megtalálták azt az egy embert, aki a közelükben volt, s akin mérhetetlen gyűlöletüket kiteljesíthették, s ő Pressman nagykövet.

Igaz, a farkasfalkához hasonlító és ellene irányuló ordítás azért nem túl meglepő, hiszen régóta közellenség ő, mert a mi kis fasisztáinkat rendszeresen szembesítette önmagukkal, ami nagyon bír fájni, s úgy érezték, Trump győzelmével eljött az idő, hogy mindent egyszerre bosszuljanak meg. A leggyönyörűbb és legvisszataszítóbb pedig az volt, hogy maga Bayer Zsolt szervezett „villámcsődületet” a nagykövetség elé, hogy a nagykövetet azonnali eltakarodásra bírják.

A dolgok azonban nem így működnek. Trump januárig még nem kapja meg a hivatalt, s nagy valószínűséggel akkor sem az lesz az első és legnagyobb gondja, hogy az itteni nagykövetet lecserélje, Pressman tehát jó ideig marad még, azonban a csürhe mintha kilövési engedélyt kapott volna rá, úgy csattogtatta a fogát azt híve, a nagykövetet már semmi nem védi, így a végén még elhangzik a hátsó sorokból, hogy könyörgöm, akasszuk fel.

Mint az új világrend eljöttének bizonysága. Mert szinte még be sem zárt egynéhány amerikai szavazókör, máris ez lett meghirdetve azzal a delíriummal, hogy ennek lényege az lesz, Trump dirigálja ezután a rendet a glóbuszon, de nem másként, mint oldalán Orbán Viktorral. Nem akarnánk előre kárörvendeni, de nagyon keserű lesz az ébredés, Európa sem fog mindezek után Orbánnak behódolni, pedig az álmok ezek. És olyanok is.

Egy Harris győzelmében reménykedő honpolgár sóhajtását hoznám ide, aki lemondóan annyit jegyzett meg a szalmahajú győzelme után, neki csak egy napig lesz rossz, Orbánnak azonban sokkal tovább, mert Trump eljövetele, s az, amit tudni lehet a terveiről, Magyarországnak lesz nagyon kiábrándító, amire utaló kósza jel, hogy a német autógyárak részvényei a győzelem hírére bezuhantak, s ha ez ide begyűrűzik, akkor az isten legyen irgalmas a magyar iparnak.

Bár nem tudható, Orbánt ez mennyire érdekli, az is lehet, semennyire. Mert neki sokkal fontosabb az az öt perc hírnév, amit ezzel megszerezhet, de egyelőre még fürdőzik benne, a csókosai meg ordítanak teljes erőből. Kiábrándító nem csak Harris veresége, hanem az erre adott magyar reakciók a fenti szellemben, amivel megint egyedül vagyunk mintegy hungarikumként a kerek, nagy világban. Viszont úgy is fogunk maradni.

Mielőtt a katzenjammer eljönne, azért volna kérdésünk most is. Voltak ígérvények azonnali békéről, s Orbán fiókjából előkerülő békeköltségvetésről is, de eddig még egyiket sem tapasztaltuk meg, s nagy valószínűséggel nem is fogjuk. Az oroszok már kijelentették, nekik aztán mindegy, ki nyert a nagy vízen túl, ők folytatják a háborút. S talán a mi kedves vezetőnk is titkon ebben reménykedett, mert már nekilátott kavarni.

Valami elemi erejű aljasságról tett tanúbizonyságot megint, amikor az amerikai eredmény sejtésekor az volt az első gondja, hogy az ukránoknak folyósított pénzek dolgát felül kell vizsgálni, mintha azt érezné, eljött az ideje megvalósítani régi vágyát, aminek a vége az ukrán kapituláció. Legalábbis ezen kezdett el sürögni, ami szintén a vágyott új világrendjéről mond el sokat, s arra a reményére utal, hogy Trump majd elősegíti ezt.

Viszont az amerikai választások jellegéből fakadóan minden odébb van még. Így az is, hogy Trump a választóinak beígért „aranykort” úgy igyekszik megvalósítani, hogy Kínával is nekilát kekeckedni, s akkor Orbán elvtárs lesheti az aksigyárait meg a Budapest-Belgrád vasutat is, azaz momentán leginkább olyan forgatókönyvek néznek ki, amelyek afelé mutatnak, hogy Magyarországnak attól nagyon rossz lesz. Erre sokan figyelmeztetnek, hiába.

Lesz majd tán néhány Orbán-Trump közös fotó megint, ha egyáltalán, talán egymás közös felszopása is, ezen kívül azonban olyan túl sokban sem Orbán, sem mi nem reménykedhetünk. Magunkat pedig csak azért említem, mert most az a tutulás, hogy Orbánnak megint igaza volt, csak az felejtődik el, hogy rossz lóra tett, és az eufória elmúltával tényleg jönnek a kijózanító hétköznapok. Viszont, hogy akkor kire mutogatnak mumusként, az még rejtély.