Szerző: rezeda

„A gyermek vadásznap nem gyilkosképző” – horkant fel egy közleményben az Országos Magyar Vadászkamara, miután a szemére vetették, hogy márpedig az. Gusztus dolga, ki minek tartja, amikor a közjószágokat íjjal és légpuskával tanítják lőni, illetve, amikor – akárha sok kicsi Semjén – egy elejtett őz teteme mellett fotózkodnak, vagy fotózzák őket. Mi soha nem vetemednénk arra, hogy a közhangulatnak megfelelően, hogy amint tőlük elhangzott, Hitlerjugendnek nevezzük a vadásztábort, de az ízlésünknek nem igazán felel meg.

Mint ahogyan az sem, hogy a kamara azon indoklását hallgassuk, miszerint ez az egész arra szolgál, hogy a közjószágok „objektíven tájékozódhassanak a természetről, az állat- és növényvilágról, az ökológia működéséről és az ember felelős szerepéről a fenntartó természetkezelésben”. Ehhez túl sokat hallgattuk Hobó Vadászat című albumát, s bár nem abból tanulva, de ízlésünket és világlátásunkat igazolva látva általa, ezt az egész táborosdit nagyon jól el tudjuk helyezni a NER-ben, így hangulatunk ennek megfelelő.

Beleilleszkedik a honvédelmi táborok, a hazafias nevelés, a mindennapos testnevelés, a hittan, s mindama „tantárgyak” körébe, amelyekkel gyermekeinket valami száz éve is avítt világlátásra dresszírozza a rendszer. A dolog komplex, s ha a vadásznap nem is „gyilkosképző”, viszont babazsúr sem, így, ha szülők volnánk, nem szorgalmaznánk szemünk fényét, hogy ilyenekkel töltse a nyarat. De ha már íjjal lőni tanulnak a cseperedő kisdedek, sokkal fontosabb e szempontból az a tervezett BM regula, hogy mit nem vihet az iskolába a gyerek.

Például felajzott íjat sem. És még sok már érdekes egyebet, amit mindjárt fölsorolunk, s ami listából majd kitetszik, a BM (élén Pintér et.-sal) hogyan képzeli az iskola működését. Mintha ott hadseregek, de minimum egymás életére törő bandák tanulnák a betűvetést, mert hová is tehetnénk azt a szabályt, hogy a hatéves gyerek nem vihet a tízórais zacsijában az olvasásórára szigonypuskát. Vagy elektromos sokkolót, ugye, s mielőtt azt hihetnénk, ez a Kázmér megőrült, mentségemül el kell mondanom, még nem. Majd később. Aztán.

De ha már így felcsigáztam az érdeklődést, akkor nem hagynám parlagon, és iderakom a tételes listát, mit nem vihet az iskolába szemünk fénye, mert egészen meglepő tételek szerepelnek benne. Íme: 8 cm szúróhosszúságú vagy vágóélű szúró- vagy vágóeszköz, dobócsillag, rugóskés, felajzott íj, szigonypuska, parittya, csúzli, ólmosbot, gázspray, elektromos sokkoló, mechanikus vagy elektromos zárnyitó szerkezetek, alkohol, dohánytermék, energiaital, kábítószer. Merengjünk el ezen egy kicsit, és nyugodjunk le, ha épp csúnyát szeretnénk mondani.

Mindebből kitetszik Pintér Sándor és az iskolák viszonya, ezen túl azonban az ember, miután a levegőkapkodással felhagyott, még azt az erős késztetést is le kell győznie magában, hogy ebből humoreszket írjon, pedig nagyon bővérűt lehetne. A helyzet azonban annál súlyosabb, mint hogy viccelődjünk rajta, mert ott vagyunk, mint a fentebbi vadásznapnál, amikor nem ölni tanítottak, most meg az vetül fel, minek nézik ezek a gyereket, hogy például szerintük elő kell neki írni, hogy iskolába menet hagyja otthon az elektromos sokkolóját.

S a legszebb az egészben az, hogy a direktíva szerint a felsorolt készségeket a gyerek az iskolában egész nap nélkülözni kényszerül, míg a kollégiumban csak a foglalkozások ideje alatt. Tehát vacsoránál már íjazhat meg dobócsillagozhat kedve szerint, de mielőtt megkapnám a képembe, milyen gyalázatos az iskolák rendje, ennek megoldása nem az, ha előírjuk, a gyerek tankkal nem érkezhet számolni tanulni a tanító nénihez. Egyébként meg igen, mert ezt, mint ahogyan a hadihajót is, kifelejtették a tiltott eszközök listájáról.

Érdekes lesz, ha az iskolaőrök a tízórais tatyakban kutakodnak a fentebbi készségek után, s a gyerek úgy mehet be az iskolába, mint valami reptérre, már csak az elektromos kapu fog hiányozni. Fölhívnám a figyelmet azonban arra, hogy ott – mármint a reptereken – a körömolló vagy körömreszelő is tiltott, míg az iskolában nem. Megvan tehát a veszély mindezek után is arra, hogy a mi kis Pistikénk az 1B-ben hajt végre majd vérengzést egy ráspollyal, és Pintér et. nézhet majd ki a fejéből, hogy erre nem gondolt.

Viszont ez is (azaz ez a lista) csak egy hülyeség a sok közül, de arra rá kell mutatnunk, hogy itt is álszent a hatalom. Mert amíg mindent elkövet, hogy az iskolai nevelést militarizálja, lőni meg masírozni tanítja szemeink fényét államilag – már, ha hagyjuk neki -, ugyanakkor meg úgy tekint ezek szerint a gyerekekre, mint potenciális, vérengző fenevadakra. Így valahogyan elveszik az egyensúly, és itt marad nekünk az, hogy az oktatási rendszer félanalfabéta alattvalókat képez, akik csak megfelelő parancs esetén lőhetnek. Hogy kire, azt is megmondják nekik.

„Tényleg minden diplomáciai megoldást kipróbáltunk, és azok soha nem működtek. Úgy tűnik tehát, hogy más megközelítéseket kell találnunk arra, hogyan beszéljünk velük.” – Ezt Inna Szovszun ukrán képviselő – aki az ottani parlament energiaügyi bizottságának tagja – mondta. A többes szám harmadik személyű utalás mi vagyunk. Illetve, mint sajnálatosan egybemosódik mindig is, a Fidesz és a bájos magyar kormány, az élén a békegalambbal, Orbán Viktorral.

A „más megközelítés” pedig az, hogy a megbőszült ukránok kiballagtak a Barátság Kőolajvezetékhez, és elzártak rajta egy csapot. Eddig is megtehették volna, de nem tették, türelmesen vártak, hogy – mint szintén kifejtették – „Több mint két éve várunk arra, hogy az EU, a G7-ek valódi szankciókat vezessenek be az orosz olajvezeték ellen”. Ezek amúgy életben vannak, csak kies hazánk kivételezést sírt ki magának, és meg is kapta.

Viszont az ukránokkal úgy viselkedik, ahogy. Vétózgat és keresztbe tesz, eddig azonban jámborak voltak, még azt is mondhatnánk, kegyesek, hogy Orbánnak ne kelljen megtennie azt, amit Európa többi országa megtesz. Azaz, dolgoznia azon, hogy leváljon az orosz energiacsöcsről, amit azonban a Putyinhoz fűződő kétes és visszataszító viszonya miatt nem is akar igazán, vagy valami ismeretlen okból nem lehet neki. Az ukránok most segítettek.

Több mint két év után elpattant egy húr. Hogy miért, az sem titok, s ez Orbán békemissziója, amiről Zelenszkij nyilatkozott eléggé lesújtóan. „Ha valaki Európából megpróbál a hátunk mögött, vagy akár mások kárára megoldani kérdéseket, ha valaki a háború fővárosába akar utazgatni tárgyalni, és esetleg ígérni is valamit, ami ellentétes a közös érdekeinkkel, vagy kárára van Ukrajnának és más országoknak, akkor azt a személyt miért kellene figyelembe vennünk?”

Látható, hogy míg Szovszun képviselő többes szám harmadikja kies hazánk, Zelenszkij szavaiban az ő maga Orbán, és így állunk most ott a szégyenpadon közösen. Ami viszont ennél is nagyobb baj – mert azt, hogy ég a pofánk, úgyszólván megszoktuk -, hogy rajtunk, Kovács Józsefeken csattan az ostor, ugyanis mint elemzésekből kiderül, ez a csapelzárás azzal járhat, hogy energiaár-robbanás és ellátási hiány jöhet Magyarországon.

Ez azért nem piskóta, és látszik, hogy Orbánnak talán sikerül gazdasági káoszba lökni az országot, de ez nem igazán érdekli. Amíg ezek zajlottak a színfalak mögött, óbégatta tovább a békét, és Horvátba’ nyaralgatott, mint olyan vezető, aki hazájának gondjaival kel és fekszik. Vagy nem is igazán. Zelenszkij azonban még ezen túl is odaszúrt neki: „Az EU az összes problémáját meg tudja oldani e nélkül az ember nélkül is.” – mondta.

Mint emlékezhetünk, Szijjártó külügyesnek emiatt eléggé habzott a szája: „Nagyon nehezen tudom türtőztetni magam, hogy ne használjak durva kifejezést”. Ezt mondta Zelenszkij kijelentéséről, majd azzal a lendülettel rohant Lavrovhoz, mint most így utólag kiderült, azért, hogy az olajválságra tőle reméljen megoldást. Igaza van az ukránoknak, akik Orbán aljassága mellett pénzügyekkel is indokolták, hogy elzárták azt a csapot.

Ukrajna célja, hogy több mint két évvel az ország teljes körű lerohanása után megfojtsa a Kreml háborús kasszájának egyik legfontosabb bevételi forrását, és szakértők szerint Magyarország csak idén áprilisban csaknem negyedmilliárd eurót költött orosz nyersolajra és gázra. Közel két éve volt az országnak, hogy ne az oroszoktól függjön, semmit nem tett, így járt. Ám nagy valószínűséggel most sem lett volna ez Orbán ámokfutása nélkül.

A mimagyari kipcsakok elfelejtették az ősi magyar bölcsességet, miszerint amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, de ezt most a csapelzárással az ukránok az eszükbe juttatták. Ezen túl Szovszun képviselő azt is elmondta, Moszkva tavaly száznyolcvan milliárd dollárt keresett olajexportból, „abszurdum, hogy hagyjuk, ezt a pénzt azzal keressék, hogy az olajat ukrán területen keresztül szállítják, és a pénzt aztán arra használják, hogy megöljenek minket”.

Világos beszéd. Szijjártó azonban még most is, még így is Moszkvába rohangál tárgyalni, de ami ennél sokkal röhejesebb, azzal fenyegetőzik, hogy az ukránokat a csapelzárás miatt bepanaszolja az Uniónál, ami miatt – bár nem rózsás a kedvünk, de szélesen elmosolyodunk -, és megkérdezzük ámulva, hogy mi van. A háborúpártinak visítozott Unió adjon menedéket az ukránok ellen, ami valóban annyira delikát, hogy már tragikus.

Itt tartunk momentán, és nem tudjuk, mi lesz a vége. Hogy Orbán és decens csapata hogyan evickél ki a szarhalomból, vagy tényleg megdöglünk. Mindemellett nézegetjük ezt az egészet, amit a brüsszeli szabadságharc és a békemisszió együttesen okozott, és újra eszünkbe jut Török Gábor, aki ezt így cuzammen páratlan sikernek „elemezte”. Szügyig vagyunk a sikerben, éppen készülünk belefulladni a gyönyörökbe. Valamint elmegyünk politikai elemzőnek mi is.

Nézi az ember a negyven fokban – kiterülve mint egy lábtörlő – a tévét, és kapcsolgatása során az Észbontók című műsorhoz jut el, amit a ködökön át érdeklődve figyel. Nem azért, mert beleállna abba a narratívába, hogy kiröhögi a hülyéket, hanem azzal a felismeréssel, hogy mennyien vannak, és milyen sokan lehetnek (Istenem). Hogy van az emberiségnek és a magyar társadalomnak egy olyan vastag szelete, amely voltaképp semmit nem tud arról a világról, amelyben él. És ekkor megérti Orbán hatalmát.

Illetve és voltaképp mindent megért. Ahogyan a nevezetes kanapé megmutatja az oktatási rendszer hiányosságait és bűneit, ami persze más országokban más mértékben és máshogyan, de ott is működik. Itt, a kanapén lát rá az ember, mint faj történelmére, hogy miért nem jut el soha oda, ahová juthatna, megérti az istenek utáni vágyat, a legsötétebb sötétséget, ami ellen minden és mindenki tehetetlen, s amelyet az Orbán-félék használnak a saját érdekükben. Meglátja a háborúk mozgatórugóit, az inkvizíciót és mindent.

Nem újkeletű ez a felfedezés. Tudja az ember, miben él, de közvetlenül a kossuthi tiráda után nézni ezt, szinte arra rímelve, és valahogyan feloldozást keresve a görcsbe ránduló gyomorra, amit a kossuthi tiráda rendszeresen okoz a tehetetlenség érzését generálva az emberben, hogy ennyi ökörséget hogyan lehet összehordani, és főként miért. Most is, ahogy kibugyogott doktorminiszter urunkból az új fogalom, a békeköltségvetés, mint az eljövendő csoda, ami ott lapul a fiókjában, s amitől majd minden egy csapásra mesés lesz.

Egy Észbontók megnézése után az ember nem keres már sem értelmet, sem logikát, sem semmit az ilyen kijelentésekben, mert tudja, kinek szólnak. Azoknak, akiket eddig gombáknak nevezett az ember, de nem azok, hanem láthatóan hús-vér emberek a műsor kanapéján olyan éji sötétben, akik mindent elhisznek, mert semmit nem tudnak. Hogy nem kell gondolkozni, mert az megterhelő, illetve nem is lehet készségek és kellékek híján, így az ember a kanapén fölfedezi azokat, akik szavazatukkal rabságban tartják, és lemondóan legyint.

Ezzel a könnyebbséggel, hogy minden számít és semmi sem használ, nézi az ember szimultán a tévébeli kanapét, és olvassa a kossuthi tirádáról szóló tudósítást, és már nincsen gombóc a gyomrában. Eszébe sem jut ezek után és mindeközben, hogy ők ott olyanok lennének, mint akikhöz szólni érdemes. Ami most történik az emberrel, az egy legyintés, a lemondás arról, hogy valami értelme volna írni, a belátása annak, hogy eddig sem volt, ezután sem lesz, igaza van Kierkegaard papának, hogy nevess a világ ostobaságán, meg fogod bánni.

És ennek a végtelen számú permutációja abban a párhuzamos univerzumban, ahonnan átnézünk a kanapé világára. Orbán – meg a többi – játszóterére, ahol azok lehetnek, amik mindig is szerettek volna, élet és halál urai. Ahol azt mondanak, amit csak akarnak, mert mindent elhisznek nekik, az ellenkezőjét is, a diametrális ellentétét is a két perccel előtte lévőnek és elhangzottnak, ahol minden egyszerre igaz. És az ember észreveszi a sötétség végtelen hatalmát, hogy majdnem le is borul előtte, mint amivel szemben tehetetlen.

Éppen ezért, innen a barlangból nézni az efféle napsütötte világot, az nem egy lányregény vagy hősköltemény, még csak nem is bukolika, ha az ember előbújik az odvából, és a boltban beáll a sorba, ők állnak előtte, ők jönnek szembe a téren, köszönnek illedelmesen a lépcsőházban. Mert ott vannak mindenütt, minden kilométerkőnél és még azon is túl, tán az üveghegy lábánál, ahogyan teli van a fejük Orbán tirádájával, ezzel a nemlétező békeköltségvetéssel, háborúval meg migránccsal, és mosolyognak a boltban.

Veszik a zsömléjüket, és nem tudják, miért csak három jut, amikor négy kellene, az észbontó Orbán valóban lebontotta az eszüket, és védtelenek, mint ahogyan mindennel szemben is, mert az egyszeregy sem megy, a kétszer kettő meg pláne. Istenek, korok, hangok és büfögések keveregnek a fejükben, az élet szép nekik, de ugyanakkor félelmetes, mert kell egy hang, ami utat mutat, kijelöli a csapások irányát, amit adnak és kapnak, míg végül rájuk zuhan a mázsás, szörnyű mennybolt. És azt mesélik sírva róluk: nem volt.

Megválasztották hát az EB elnökének Ursula nagyasszonyt megint. Holott két napja Deutsch delegációvezető, aki, amikor még csak listavezető volt, és nem tudta, hogy patrióta lesz, de most meg már az, szóval Tamás patrióta kajánul nyilatkozta: rezeg a léc, nem lesz meg a szavazat. Előre ivott a medve bőrére aranyom, aztán így járt. Nem működött a ráolvasás, mint ahogyan előtte a fideszmágia, hogy kék plakátra került az ellenség. Az sem.

Nem funkcionálnak a fideszi dolgok manapság és mostanában, Török Gábor olvasatában ez a rohadt nagy siker. Az mégpedig, hogy egyrészt Orbán békegalamboskodása miatt kies hazánk uniós elnöksége totális kudarc, szóba nem állnak velünk, ide nem jönnek, leginkább fintorogva és orrbefogva elfordulnak a kedves vezetőtől, aki, amikor amúgy az Unió új felállásáról szólt Brüsszelben (Strasbourgban) a dolog, elvonult Horvátba’ biztonságba.

Nem kellene megjegyezni, de nem állom meg, hogy ott egy vendéglőssel fotózkodott, öklük magasban, a fölirat pedig a decens képhez nem egyéb volt, mint „Várjuk Putyint és Trumpot, késésben vannak”. Mondjuk, ezt nem igazán kellett volna, de az eltelt tizenöt év Fidesz kormányzásról ugyanez mondható, jobb lenne meg nem történtté tenni, de ez itt nem a mesék ideje, hanem az életünk, amely miattuk nyomorult.

Olybá tűnik, hogy Orbánnak már minden mindegy, ha nem így volna, nem várná Horvátba’ ökölbe szorított kézzel Putyint. Bár mentségéül felhozható, hogy a képet alaposan tanulmányozva, jól megnézve doktorminiszter urunk ábrázatát arra kell jutnunk, hogy sok volt neki a hűsi, egyszerűbben, tele van a valaga, magyarán részeg a lelkem. Hogy ez csak lazítás, vagy már a feledkezés, azt nem tudjuk, de majd kiderül.

Mindeközben azonban a Fidesz delegáció küzd Brüsszelben (Strasbourgban) mint malac a jégen, és Deutsch delegációvezető megtalálta a magyarázatot arra, hogy bár szerinte rezgett a léc, de mégis megválasztották megint Ursula nagyasszonyt. “Világos és egyértelmű politikai paktum született. A háborúpárti európai parlamenti többség azt várta el a szavazatokért cserébe, hogy Von der Leyen a lehető legélesebben támadja Orbán Viktor békemisszióját.”

Ez egy egészen egyszerű és kézenfekvő magyarázat Deutsch eszéhez mérve, de csak ahhoz, nagy valószínűséggel, illetve minden bizonnyal a valósághoz semmi köze nincsen. Egyébként meg amúgy nem csak nekünk, hanem az EP-nek is most már teljességgel érdektelen, miket delirálnak össze ezek a patrióták (elnézést a patriótáktól, az igaziaktól), mert a karantén, amibe kerültek, tökéletesen működik, ami szintén a törökgábori siker ékes bizonyítéka.

Még mielőtt Ursulát megválasztották volna, a mi kis édes petit patriótáink tematizálták volna az EP közbeszédjét. Az volt a vágyuk és az óhajuk, hogy vitatkozzon a parlament a politikai erőszakról (Trump), majd aztán adjanak ki egy állásfoglalást róla. Nem jött össze, leszavazták a patriótákat, mert őszintén, kinek hiányzott volna, hogy ott háborúpártizzák a többséget, ami nagy valószínűséggel a szándék volt, de ez sem sikerült.

Gál Kinga, a Fidesz delegációvezetője visított is egy sort, és ezt mondta: „A frakció követeli a politikai ellenfelek tiszteletét a baloldali párbeszédben, méltányos és kiegyensúlyozott bánásmódot vár a médiától. Elutasítja, hogy a középpártok minden politikai riválist szélsőjobboldalinak bélyegeznek és karanténnal fenyegetnek.” – Együk a lelkét Kinga asszonynak, de ezt a főnökével kellene megbeszélni, Orbánnal Horvátba’.

Ő volt az, aki korpa közé keverte őket, nem kellene szélsőjobboldalinak lenni vagy annak látszani, s akkor nem kapnák meg a billogot. De már rájuk sült, ami a kisebbik bajuk, a nagyobbik az, hiába van frakciójuk, semmire nem mennek vele, a saját szemétdombjukon kukorékolhatnak, de sehová sem hallatszik, s ezzel párhuzamosan Brüsszel nagy elfoglalásából semmi nem lett, s emiatt is Orbánhoz kellene fordulniuk feddőn.

Hogy nem erről volt szó. Hanem soha nem látott diadalokról, ehelyett meg otthagyja őket a saját piszkukban, még csak pelust sem cserél rajtuk. Szar ügy.  Ám, amint kitetszik Deutsch delegációvezető delirálásából, a háborúpártiság szajkózása megmaradt, rájuk nézve sajnálatosan azonban csak ez maradt. És ez is a saját gombáiknak szóló üzenetként, azaz, még mindig kampány van érdemi munka helyett, mint másfél évtizede permanensen.

Pedig Orbán megoszthatná velük azt a levelet, amit Charles Micheltől kapott, s amelyben az ET elnöke kifejtette a mi kedves vezetőnknek, hogy az Unió nem háborúpárti, épp ellenkezőleg, illetve: „a béke felé vezető legközvetlenebb út az, ha Oroszország minden haderejét kivonja Ukrajnából”. Erre kellene gombot varrnia mind az összes háborúpártizó patriótának, ami meghaladja a képességeiket. Ezért kapják – mint kitetszik – a kokikat és sallereket.

Tanulságot kellene levonnunk. Előhúzni a ládafiából egy katartikus befejezést, de ilyet az efféle szánalmas vergődés láttán képtelenség prezentálni. Azaz, a valóság még a mesélő képzeletünket is felülmúlja, sajnálatos módon azonban ez a valóság a patriótafideszt meg nem érinti. Ott óbégatnak a nyolcvan haverjukkal elhallgattatott kisebbségben, és majszolgatják a kitaszítottak szánalmas kenyerét. Teljes a siker. Az a kérdés, mi volna a kudarc.

A Tisza Párt hét képviselője az EP-ben az Európai Néppártban lelt otthonra, de itt az elején olyan benyomást kel, mintha nem tartozna oda. Ismerjük a Néppárt Fideszhez és Orbánhoz való viszonyát, ami a szakításhoz vezetett, után pedig még tovább romlott, eljutva egészen addig a törvényszerű belátásig, hogy Orbán veszélyt jelent az Unióra, így az a legjobb, ha elhallgattatják. Ugyanígy világossá vált mára az is, hogy Magyarországon minden demokratikus és jogállami normát felrúgott, ezért nem kapja meg a pénzecskéket a közösségtől.

Orbán Ukrajnával kapcsolatos álláspontja, a békeóbégatós tűzszünet, ami voltaképp az ukrán kapitulációval ér fel, az Unió vezetésének teljességgel elfogadhatatlan, és így van ezzel a Néppárt is, amelyben Magyar és pártja otthonra lelt. De tegnap az derült ki, nem igazán találja a helyét, Magyar Péternek vagy még tanulnia kell a politikát, vagy, ha ez az, amit most láttunk és hallhattunk tőle, akkor nem ő az az ember, és a Tisza nem az a párt, amely alkalmas volna arra, hogy a NER-t eltakarítsa, ha akarja egyáltalán. Ugyanis a NER és Orbán egy.

Orbán nélkül nincsen NER, és NER nélkül nincsen Orbán, azaz, ha Magyar Péter úgy nyilatkozik, mint ahogyan tegnap hallottuk tőle, miszerint „nem támogatja Magyarország megbüntetését Orbán Viktor elhibázott politikája miatt”, akkor arra kell jutnunk, hogy Magyar teljesen más hajóban evez, mint amelyben a kampány idején volt. Vagy, ami kiábrándítóbb, ő is a Fidesz narratívát veszi elő, mert ebben az olvasatban a párt – illetve Orbán – egyenlő az országgal. Magyar azt szeretné, ha a kecske is jóllakna, és a káposzta is megmaradna.

Viszont már nagyon régen kiderült, hogy ez nem megy. S ha valaki ezt nem látja vagy nem akarja látni, akkor kétségeink támadnak ellenzékiségének minéműségéről, mert leostobázni egyelőre még nem akarjuk. Túl friss hús ahhoz.  Ugyanakkor és ennek ellenére tisztában kellene lennie azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a NER jórészt – pénzügyi értelemben – uniós pénzből épült fel, mert azok az összegek, amelyek az országnak jártak volna, az oligarchák zsebében kötöttek ki. És ezután sem lenne másként egyáltalán.

Mindebből pedig az fakad, hogy az Unió a pénzmegvonással nem az országot, hanem Orbánt bünteti, következésképp, ha Magyar amellett áll ki, hogy kapjuk meg a nekünk járó összegeket, akkor Orbán hatalomban maradása mellett kardoskodik. Olyan ez, mint az egyszeregy, nem kellene benne tévedni, mert az kihat a bizonyítványra. Ennyit a pénzügyekről. Ukrajna kapcsán pedig, amikor Magyar szólt tegnap, mintha a patrióta padsorból tette volna ezt, alig is lehet valami különbséget felfedezni a szólamban.

Magyar azt mondja – Orbán hangján -, hogy „a Tisza nem támogatja, hogy a tagállamokat az EU fegyverszállításra, vagy a háború Ukrajna győzelméig tartó folytatására ösztönözze”. Mondjuk azt, hogy delikát? Megtehetnénk, de ez még annál is kiábrándítóbb, hiszen Magyar ekkor a szélsőjobb álláspontját hangoztatja, ha a Néppárt elvközösségi alapján nyilatkozna, akkor ilyet ki nem ejtene a száján. Illetve olyat sem, hogy “a békéhez vezető konkrét lépésekben hisz”. Ez olyan semmitmondó duma, mint Orbán békeröpködése.

Semmi különbség nem látszik. Főleg akkor, ha ráadásnak Magyar a kijevi útját és a tizenötmilliós adományát hozza ellenpontul, ami olyan ezek után már, mint a magyar kormány misebor küldeménye. Semmit sem érő kampányfogás. Szép gesztus volt ez annak idején, de ezzel a kijelentéssel új fénytörést kapott, és a politikai paletta olyan oldalára helyezte Magyart, ahol nem szívesen látjuk, mert kiábrándító. Legalábbis a mi morális mércénkkel, de, hogyha neki és a választóinak ez megfelel, akkor biztosan pragmatikus.

És itt érünk el ahhoz a ponthoz, hogy meglássuk, a kampány forradalmi lobogása után a szürke köznapokban Magyar hogyan is képzeli az ő és a pártja dolgait. Ha így, az nem túl bíztató, ám megengedően annak belátására is hajlandóak vagyunk, hogy mindez azért történik, hogy ne veszítse el a frissen megszerzett szavazóbázisát, mert így véli megtartani. Ugyanakkor, és ez a leglehangolóbb, ha így van, semmiben sem különbözik Orbántól. Ha viszont a világlátása ilyen, sajnálatosan akkor sem nagyon. Ezt a lovat kaptuk megint.

Ugyanakkor nem akarnánk itt egyből pálcát törni a fiatalember feje fölött, mert tényleg nagyon új ezen a játszótéren, és hibázni is lehet. Nem mindegy viszont, mekkorát, de így elsőre ez elég nagynak tűnik. Nem véletlenül esett neki az ellenzék rajta kívül álló része szinte egy szólamban, de az is feltűnő a történetben, hogy a Fidesz pedig nem. Holott, ha a szemöldökét rosszul fésülte, eddig az is indokot adott a támadásra, most azonban mélyen hallgatnak. Igaz, elég nekik a saját nyomoruk, mi viszont nem szeretnénk Magyarral tetézni a sajátunkat.

A Fidesz-KDNP EP-képviselőcsoportja összeállt egy decens kis kép erejéig az MTI képalája szerint az Európai Parlament strasbourgi épületében. Mind a tizenegy mimagyar. Ránézésre mondhatnánk azt, hogy bizakodva tekintenek a jövőbe, de a kép készültének korrekt időpontja nem ismeretes. Hogy előtte vagy utána van annak, amikor nem álltak fel patrióta barátaikkal együtt az EU himnusza alatt, ami gesztus a taplóságon kívül mást is jelez.

Azt mutatja ugyanis, hogy nem igazán érzik maguknak azt a közösséget, akik viszont megtisztelték az Örömódát, amit, ha nem is nevezhetnénk még politikai kiállásnak, de szimbolikus gesztusnak mindenképp. Amikor úgy döntöttek, hogy bunkók lesznek, akárha Bugsy, még meg sem történt az a szavazás, ami után hisztizhettek volna, viszont, hogy az EP jól szavazott velük kapcsolatban, már ez is mutatja.

Megtörtént az, amit előtte csak sejteni lehetett, a patriótákat (bár ezt a fogalmat velük kapcsolatban jó volna elfelejteni) karanténba zárták, illetve az EP szóhasználatával „egészségügyi kordonba”, azaz, semmilyen vezető funkciót nem kaptak, holott a szokásjog szerint járt volna nekik. Nem először tesz ilyet az EP, erre a sorsra jutott annak idején az ID is, ami nem fájt a Fidesznek, ez viszont, mint alább kiderül, nagyon.

A részletek előtt nem árt rögzíteni azonban, hogy ezzel az aktussal vált teljessé Brüsszel bevétele, ami indokkal a kedves vezető idehaza kérte (és várta) a gombák szavazatát azzal az ígérvénnyel, hogy aztán majd ott a hatalmat átvéve mindent felforgat és átalakít, ám, ahogyan kitetszik, semmit nem fog. Sőt, ezzel, hogy a képviselőit a széljobba kényszerítette, minden mozgásteret elvett tőlük, mert Európa őbelőlük egyáltalán nem kér.

Mi több, önvédelmet alkalmazva elszigeteli őket, és meg is indokolja. A többség úgy érvelt, hogy akik EU-ellenesek és Európa lebontásában érdekeltek, azok egyrészt ne képviseljék az EU-t semmilyen szinten, másrészt pedig ne vállaljanak felelősséget olyan ügyekben, ahol az EU előmozdítása a cél. Ennél világosabban nem nagyon lehet beszélni, ebből olybá tűnik, legszívesebben azt mondanák nekik: kívül tágasabb.

Mint ahogyan úgy is volna helyes, ám az épp nekünk lenne nagyon-nagyon rossz. Így hát kénytelenek vagyunk hallgatni a visítást, aminek a vezénylő hangja Bóka miniszter, aki arról értekezett, hogy „az Európai Parlament nem akarja tizennyolc millió választópolgár érdekeit figyelembe venni, és így kijelenthető, hogy nem tiszteli a jogállamiságot és a demokráciát”. Milyen érdekes is ezt a jogállamot újra hallani, pedig Varga J. már asztaloskodik.

Bóka miniszter (és az összes fideszes) képébe dörgölhetnénk, hogy akkor ők miképpen tisztelik itthon a jogállamot, hogyan veszik figyelembe annak az uszkve hétmillió állampolgárnak az érdekeit, akik nem rájuk szavaztak, de ilyetén figyelemfelhívással hiába is élnénk. Lepörögne róluk, mint a száraz kutyaszar, mert a vélt igazságtalanságok csak nekik fájhatnak, jogaik csak nekik lehetnek, a törvények is csak nekik íródnak, mint az ismeretes.

De Európa más kávéház, főleg, ha nem sikerült bevenni, és a Bóka által emlegetett tizennyolc millióval áll szemben uszkve négyszázhúsz millió, akinek az érdekeit az EP képviselni szeretné, és a jelek szerint fogja is. Van az a fura meghatározás, miszerint a demokrácia a többség diktatúrája, így aki nagy kisebbségbe kerül, az így jár, főleg, ha mint fentebb is kiderült, más célja nincs a keveseknek, mint szétverni a többséget. Nem megy, mint kitetszik.

Ha az ember fasiszta, akkor ez fáj neki, de el kellett válnia a szarnak a májától, ami ím, látványosan meg is történt. Amúgy a számok és arányok szinte lényegtelenek is, hiszen a kampányban színt vallottak céljaikról – mindent szétverni -, erre most, amikor ezt megakadályozza a többség, demokráciáról meg jogállamról pampognak, holott fél éve még azt sem tudták mi az. Csak most Deutsch a főnök és nem Varga.

Viszont ezen a senkiföldjén, ahová lavírozták magukat, mintha lenne ennek egyáltalán jelentősége, azt halljuk az emlegetett kép kapcsán az MTI-től, hogy a Fidesz-KDNP európai parlamenti képviselőcsoportja megtartotta tisztújító ülését Strasbourgban, a képviselőcsoport ismét megválasztotta Deutsch Tamást delegációvezetőnek. Delikát, most majd még többet olvashatjuk a közösségi médiában, hogy „ennyi”.

Viszont kajánul tényleg meg kell állapítanunk, hogy ennyi. Illetve ennyi volt. Mert látjuk, hogy a Fidesz gyalázatos útja az EP-ben véget ért, innen a karanténból nincsen már hová menniük, és már szavuk sem nagyon lehet. Persze hőbörögni szokás szerint fognak, de az már csak a gombáknak szól. Őszintén, ha a csoportkép tagja lennék, hangosan zokognom kellene, ha meglátnám, hová jutottam, ám ez valami morált tételezne, ami azonban ott hiánycikk.

Rhio Terres kereszténydemokrata észt politikus. Ha úgy vesszük, genezise szerint Semjén fővadász cimborája és lelki társa. Viszont nem a NER szülötte, s talán ez magyarázza, hogy ő áll annak a kezdeményezésnek az élén, amelyben hatvanhárom EP képviselő az alábbi kezdetű levelet küldte az Unio legbelső és legfelső vezérkarának, Charles Michelnek, Robert Metsolának és Ursula von der Leyennek:

„Mi, az Európai Parlament alulírott tagjai felszólítjuk önöket, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkelye alapján Magyarország szavazati jogát felfüggesszék a tanácsban.”  Azért tartottuk szükségesnek hangsúlyozni Terres úr kereszténydemokrataságát, nehogy rákerüljön a ballibsi billog, de ezek után nagy valószínűséggel megkapja.

Hatvanhárom ember az nem egy tömeg, de majdnem annyi, mint Orbán friss, fasiszta frakciójának létszáma, amely a harmadik legnagyobb. A hatvanhármak Orbán – mint soros elnök – „hatalmi visszaéléséről” értekeznek, és a szavazati jog felfüggesztésének indoklásául azt adják elő, hogy „a helyzetre vonatkozó puszta szóbeli rosszallás hatástalan”. Ebben tökéletesen igaza van a háborgóknak.

Viszont nem tudható, a levél milyen hatással lesz, ha lesz egyáltalán, az Unio nem úgy működik, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, és nagy valószínűséggel ez a legnagyobb baja. A levél (is) azonban mutatja a kedves vezető hírét és megítélését a széljobbon kívül eső világban, ami az, hogy meg kell állítani a manust, míg nagyobb baj nem lesz. De nem szeretnénk arra rámutatni, hogy ezt uszkve tizenöt évvel ezelőtt kellett volna megtenni.

Meg párezer milliárd euró átutalása előtt, amiből Orbánt nagyra növesztették – plusz a rendszerét -, hogy most meg olyan nehezen bírnak vele, ha egyáltalán. Ennek az elszabadult hajóágyú üzemmódnak a csudálatos terméke Orbán „békemissziója”, amelytől hangos most minden, és nagy valószínűséggel ez volt az utolsó csepp a pohárban. Viszont, hogy túlcsordul-e, az megint mindenféle töketlen megfontolásokon múlik.

Amit a hatvanhármak „szóbeli rosszallásnak” neveznek, az most csúcsra járatódik úgymond, és sok más mellett az a legfrissebb terméke, hogy az uniós országok nem jönnek el a magyar külügyi találkozóra, hanem inkább egy másikat szerveznek maguknak. Bojkottálni fogják a felemelő eseményt abban a reményben, hogy korlátozni tudják Orbán trollkodását, és erős jelzést küldenek így az Unión kívül eső országoknak.

Arról mégpedig, hogy Orbán mindig és mindenhol csak a saját nevében tárgyal, s bármit is mond, annak semmi köze az Unióhoz. Lökjenek a mókusok elé, ha volt már ilyen vagy lesz ilyen még, ennek ellenére ez csupán szekunder szégyen nekünk. Ám annyival előrébb vagyunk az uniós embereknél, hogy ezt mi évtizede érezzük, míg ők azonban most szembesülnek azzal teljes valójában, hogy kígyót melengettek a keblükön.

Cinikusan mondhatnánk, kérdeztek volna minket, előrébb lennének a diagnózissal, de kik vagyunk mi, hogy beleugassunk a „nagyok” dolgába. Ennél érdekesebb, hogy Bóka János, európai ügyekért felelős miniszter láthatóan sértődötten posztolgat a Facebookra, ahol azon lamentál, hogy az Unio nem válogathat abban, mely országokkal hajlandó együttműködni, ami kapcsán arra mutatnánk rá: de. Minden joga megvan hozzá.

Jelen esetben mégpedig azért, mert Orbán faló szét akarja verni a közösséget, Bóka et. tehát az önvédelem jogát tagadná meg, de ezt a hozzáállást már megszoktuk Ukrajna kapcsán. Ennyit a nagy egészről, a részletekről meg annyit mondanánk, egy tagállam nem válogathat kedvére az uniós törvények, és szabályok között, mert az alapszerződésben benne foglaltatik, hogy mindegyiket be kell tartania, ahogyan az Európai Bíróság ítéletei is kötelező érvényűek.

A szégyennél tartottunk, és ennél tovább ebben a kontextusban nem is kell haladnunk, mert itt van nekünk ezekben a napokban például a MÁV. A vasúttársaság térden állva könyörög, hogy ne utazzanak vele, amiből az a következtetés vonható le, hogy majdnem (vagy egészen) működésképtelen. Utalhatnánk arra is, hogy iszonytató mennyiségben keresnek tanárokat, hogy össze ne omoljon az oktatás, mint a MÁV, aminek már nem csak a sínei görbülnek.

A melegben nem tudnak műteni egyes kórházak, osztályok zárnak be, az egészségügy is romokban amúgy. Ezt a fajta felsorolást a végtelenségig lehetne folytatni, ha egy átkötéssel nem utalnánk ezek kapcsán is az Unióra, akinek a pénzeit úgy lopták el, hogy ezek az ágazatok ne működjenek. Mint ahogyan az ország is bandukol a csőd felé az Unio végén kullogva mint legszegényebb, legszarabb gazdaságú, etc., etc.

Az Orbán okozta permanens szégyenünkhöz ezt is hozzá kell számolni, hogy kijöjjön a hangulatunk, de az a következtetés is, hogy a közösség többet értünk tenni már nem tud. Csak karanténba zárja azt az embert, akit mi rendre megválasztunk magunknak és nekik. Látjuk azt, hogy ott se jó, itt meg pláne, és mégis tizenöt éve teszi tönkre az életünket. Valahol ez a hungarikum, a Kertész Ákos féle alattvaló lét. És ennyi az egész.

Republikánus szavazóként azonosították azt a férfit, aki rálőtt Donald Trumpra. Mint ahogyan szélsőjobbos hajlamai voltak Fico merénylőjének is. Ezek a tények, amelyek egyáltalán nem játszanak szerepet a magyar kormány által elindított, és a kitartott sajtója által hőbörgő narratívában, amiből vasárnap estére az derült ki, hogy a „balos”, „globalista”, „liberális” sajtó a felelős az egészért. Majdnem ott tartunk, hogy ő húzta meg a ravaszt.

Tegnap néztük át, milyen aljas támadások indultak és indulnak kies hazánkban az Orbánnal kevéssé szimpatizáló sajtótermékek ellen, miként fenyegetik anyagi fennmaradását, és hogyan próbálják meg rákenni a „háborúpártiságot”, amely idegen és ismeretlen hatalmak szolgálatából fakad, akiknek az a szándéka, hogy Magyarországot háborúba hajszolják. Hiába tudja mindenki, még a Fidesz is, hogy ez baromság, a vadászat elindult.

Nehéz volna nem észrevenni a koncentrált támadást, amit a Fidesz által létrehozott áltudományos vagy álcivil álintézmények indítottak a lapok ellen, mint Orbán ökle, hogy elhallgattassanak mindent és mindenkit, aki nem az ő nótájukat fújja. A legelvetemültebb és legaljasabb azonban az, hogy egy véres (bár majdnem kabaréba forduló) merényletet is arra használnak fel, hogy a sajtó ellen uszítsanak, mint Fico jó tanítványai.

Ő kezdte – és még ma is folytatja – annak sulykolását, hogy az ellene elkövetett merényletről az ellenzéki sajtó tehet, s bár ez Amerikában, ahol ugye Trumpot azért mégis meg akarták ölni, eddig még föl sem merült, Magyarországon már igen, és teljes erővel ordítják is. Több szólamban, hasonló hangokkal, azaz, nem nehéz ebben felfedezni a központi direktívát. Mert minden esemény alkalmas arra, hogy a másik ellen uszítsanak.

A Fidesz most épp a Megafont vetette be, mint csapásmérő eszközét, akiktől, mielőtt idéznénk pár gondolatot, előtte elmeséljük azt, hogy ismeretlen eredetű ötmilliárd forinttal lettek kistafírozva. Ez abban a kontextusban érdekes, hogy a Nézőpont Intézet az „ellenzéki” sajtó pár tízmilliós tételeit firtatja, mint amennyiért árulják a hazát, a megafonosok pénze viszont egyáltalán nem érdekli őket. Bár mi is tudjuk, hogy a közéből van. Az adófizetők bukszájából.

Elindulhatnánk most abba az irányba is, hogy tételesen soroljuk azokat a száz-, vagy ezermilliárdokat, amiket a Fidesz a propagandára fordít, de letagadja, a mostani helyzetben azonban sokkal érdekesebb, hogy ebből a pénzből ebben a helyzetben milyen „igét” terjesztenek. Majd a végén meglátjuk, olyat, hogyha hiszünk nekik, akkor például még az is kijöhet belőle, hogy én magam merényeltem meg Trumpot.

Szijjártó külügyes egyébként a kampányban személyesen látogatta meg a decens kis csapatot arra bíztatva őket, hogy állítsák meg a háborús pszichózist, amit már akkor is az ellenérdekelt média terjesztett szerinte és szerintük. Nos, nem úgy néz ki, hogy a célkitűzés sikeres volt, mert most ott tartunk, mint föntebb fölskicceltük, hogy a balos média miatt lőttek rá Trumpra, s mint szintén megmutattuk, hiába volt a merénylő republikánus barom.

Hogy félreértés ne essék, nem azért barom, mert republikánus, hanem azért, mert merénylő. Amikor a hír megjött a nagy vízen túlról a sajnálatos eseményről, Orbán csak imádkozott a „sötét órán”, de Szijjártó volt az, aki elkezdte, miszerint (sic) „a patrióta, békepárti politikusokkal szemben manapság már gyilkossági merényleteket is elkövetnek”. Külügyesünk terelte a békepártiak balos fenyegetése irányába a hazugságot, a Megafon pedig folytatta.

A teljesség igénye nélkül szemezgetünk a kendermagban, amit ezek a gombák elé szórnak. „„A balos sajtó évek óta évek óta, vicsorogva hergel a háborút, a Woke-ot, és a migrációt elutasító politikusok ellen, amit a jelek szerint egyre sikeresebben tesznek. Úgy tűnik a közönségük, – az olvasóik – már nemcsak kommentekben akarnak vért, és hullákat látni, de vannak, akik tenni is akarnak valami drasztikusabbat az ügy érdekében”. 

Illetve: „Lehet, hogy egy őrült húzza meg a ravaszt, de a töltényt a tárba a libsi média teszi be!” Ez tán a legplasztikusabb, s ezt a cukiságot bizonyos Bohár Dániel követte el, akitől azért megkérdeznénk, mi az a libsi média, illetve arra kérnénk, definiálja a fogalmat. Az nem ér, hogy az összes, amelyik nem Orbán (Putyin) nótáját fújja, s az sem komilfó, ha mond egyet, mert akkor azt kellene bizonyítania, hogy az az egy „hullákat akar látni”.

Mert ilyesmiről – mint mindenki tudja – egyáltalán nincsen szó. Amúgy egyébként nem érdekelné az embert, amit ezek egyenként összedelirálnak a milliárdjaikból, ha nem ismernénk a propagandájuk felépítését. Ez úgy működik mindenki által ismeretesen, hogy egy ökör ír egy baromságot, amit átvesz az MTI, s így mint hivatalos forrás terül szét a ganyéban, hogy ott bugyogjon Mária néni lába előtt a konyhában tudatmódosításként.

Ez utóbbi sem érdekelné már az embert, mert megszokta a másfél évtized alatt, de mint megállapítottuk, a játék már nem arra megy, hogy a gombákat elbutítsák, hanem arra, hogy az „ellenzéki” sajtót kinyírják. S ennek – mint tegnap is kiderült – a fele sem tréfa, ez már életre-halálra megy. Hogy milyen irányban tudják még fokozni, az nem ismeretes, csak sejthető, ha Putyin Oroszországát nézegetjük, és elkerekedik a szemünk.

Habár a kedves vezető (O. V.) hat évvel ezelőtt fennhangon kijelentette Strasbourgban a Sargentini-jelentésről szóló vitában, „mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek velünk egyet”, azt kell látnunk és éreznünk, de igen, éppen vetemednek rá, mi több, sokkal jobban, mint akkoriban. Pedig már akkor is képen röhögték állítása miatt doktorminiszter urunkat, most azonban már az arcára fagyhat a mosoly annak, aki erre az egész fasiszta tempóra gondol, ami van épp.

Dermesztő a világ. De nemcsak azért, mert tényleg el akarnak hallgattatni már mindent és mindenkit, hanem az, amilyen indokkal. Ha az ember a Fidesznek nem tetsző újságnál dolgozik, és elolvassa a Nézőpont Intézet úgynevezett elemzését a témáról, akkor olyan hangulatba kerül, hogy várja a nagy, fekete autót, ami nem is a vártömlöcbe, hanem egyenest az akasztófához viszi, mint hazaárulót, a nép ellenségét, aki amúgy végveszélybe sodorja Magyarországot, tehát likvidálni kell.

Az az érdekes az egészben, hogy most én, aki ilyeneket írok, a Nézőpont Intézet narratívájában háborúba lököm az országot, mert mire véljük azt a kijelentést, hogy bizonyos lapok (akik szerintük ismeretlen eredetű külföldi pénzt kapnak) nyomást gyakorolnak Magyarország kormányára és közvéleményére, hogy háborús szerepvállalásra kényszerítsék őket. Nemzetbiztonsági kockázat vagyok a Nézőpont Intézet szerint, és mind azok a lapok is, akik nem a kormány oroszbarát háborús propagandáját tolják.

Csak egy kis mellékszál, ahogyan elképzelem, midőn doktorminiszter urunk rezedát olvasva megvilágosodik, s attól, hogy én őt a lehető legválogatottabb módokon hajtom el oda, ahová való, legott parancsba adja, hogy hős fiaink (a ló nélküli huszárokkal együtt) iramodjanak a frontra, hogy idegen hatalmak érdekében ontassák ifjúi vérüket. Látszik, hogy ez mekkora ökörség, de a Nézőpont Intézet ezt sugallja, és „tanulmányában” hosszan indokolja, miért szükséges a renitens sajtót megrendszabályozni.

Leginkább azért, hogy az összes a Népszabadság sorsára jusson, vagy, hogy mindenből Origo legyen, vagy az összes többi, amelyekből egyébként akadálytalanul ömlik a Putyin érdekében folytatott háborús propaganda. De ez sem az emlegetett nézőpontosokat, sem az új ÁVH-t, a Szuverenitásvédelmi Hivatalt nem érdekli, amely Lánczival az élen, s ennek megfelelően aljasul szállt be ebbe a buliba, amikor épp arra vetemednek, amit Orbán tagadott.  Lánczi „hivatala” elkezdte kigyűjteni a nekik nem szimpatikus sajtótermékek „háborúpárti” dolgait ugyanis.

Mindeközben pedig az az érdekes helyzet állott elő, hogy például a HVG esetében azt az MTI hírt, amit amúgy a lakájmédia is leközölt, az ellenzékinél kifogásolhatónak talált, míg amannál egyáltalán nem. Ettől az embernek olyan érzése támad, mintha úgy nem lenne rajta sapka (már megint), mint a nyuszin, akit a róka mindenképpen meg akar verni, ha van neki füstszűrős cigije, ha nincs. A lényeg az, hogy valamiképp beleköthessen, viszont ez a való életben és a mi kontextusunkban egyáltalán nem mókás. Sőt.

Nem csak az az ember érzése, hanem úgy is van, hogy koncentrált és minden eddiginél aljasabb támadás van épp kibontakozóban a kormánykritikus médiával szemben, amelynek egyik eleme, hogy elszedik azt a kevéske pénzét is, hogy működésképtelenné tegyék, a másikat még nem ismerjük, de, ha nemzetbiztonsági kockázatként definiálják őket, akkor bármilyen retorzió is érheti őket, illetve azokat az újságírókat, akik ott dolgoznak. Mindez azonban szinte törvényszerű, Hitler tata is akkor fokozta a terrort, amikor a fronton rosszul álltak a dolgok.

Visszatérve még a Nézőpont Intézet uszítására – mert másképp ez az egész nehezen értelmezhető -, az általa kipécézett lapokat eszközöknek tekinti a „Magyarország belügyeibe való külföldi beavatkozási kísérletekre”, ami szintén nem kisebb vád, mint a „háborúpártiság”. Ez szintén arra utal, hogy minden eszközt – és minden mondvacsinált indokot – alkalmasnak tartanak arra, hogy arra vetemedjenek, elhallgattassák azokat, akik nem értenek velük egyet. Itt voltaképp már nem sajtószabadságról, hanem a puszta létezésről van szó.

Amúgy a magam részéről eleddig nem igazán foglalkoztam ezzel, mert azt mondtam, nekem aztán nincsen veszítenivalóm, az azonban már zavarna, ha el akarnának hallgattatni, mint Babitsot a Jónás imájában a ninivei hatalmak. S már látom, hogy a nyomás fokozódik, ugyanis a Rezeda világa oldalamra minden eddiginél nagyobb számban ömlik az orosz mocsok, pedig nem hinném, hogy Moszkvában annyira figyelnének rám. Külföldről akarnak belém avatkozni, s ebben is fellelhetőnek vélem a Rogán szálat. Itt tartunk.

Örömmel tudatom, hogy az első adag popcorn kipattogott, és a cola is kellően lehűlt. Bár magam inkább tonicos volnék, de kicsire nem adunk. Honnan is kezdjük el. Talán képünktől, amit fentebb (vagy alább, tördelés kérdése az egész) közreadtunk, s amelyen Meloni asszony néz oly különösen a mi fiunkra. Hogy mit takar a megörökített arckifejezés, azt mindenki döntse el maga, abban azonban közös nevezőre juthatunk, hogy semmiképpen sem szerelmet.

Inkább ilyen válás előtti, mindjártfejbeverlekafazékkel feelingje van a dolognak, pedig milyen szépen indult minden. Emlékszünk még, amikor az olasz győzött az országában, a mi fiunk pedig üdvözölte őt a csapatában, most viszont már teljesen más mezben játszanak, pedig nem is telt el olyan túl sok idő. Itt Meloni tán annak az utálatnak ad arcizmos kifejezést, hogy O. V. ellopta tőle Le Pent és népes csapatát a patrióta frakciójába, és egyből helyben is vagyunk.

Hétfőn alakult meg az Orbán kezdeményezésére összegrundolt patrióta frakció. Tegnap péntek volt, de már azt lehetett olvasni a lapokban, hogy „áll a bál a Fidesz új frakciójában az egyik alelnök miatt”. Mondom, ekkor tettem a kukoricát a mikróba, hogy kezdődik az amúgy előre látható mozi, a dili, ahogyan ezek a nácik és fasiszták fölfalják egymást, mert jellegükből adódóan nem tehetnek mást. Elkezdődött tehát a belháború. Meg a külső viharok is.

De menjünk sorjában. Ezek a patrióták a frakciójukban közfelkiáltással választottak elnököt meg alelnököket. A maga és pártja (Fidesz) legnagyobb dicsőségére Gál Kinga is alelnök lett, de ő ma minket egyáltalán nem érdekel, hanem egy bizonyos olasz Vannacci tábornok (ez is de szép és milyen jellemző) szintén alelnökké avanzsálása. Ő pediglen olyan látványosan homofób, hogy kiverte a biztosítékot Le Pen egyik emberénél.

Ő Jean-Philippe Tanguy névre hallgat, és azt óbégatta, hogy ezt az egészet felül kellene vizsgálni, a tábornok nézetei e téren ugyanis tarthatatlanok, pedig ő is milyen jó patrióta. Amúgy nem igazán lehetett mást várni, mert a patrióták közös jellemzője, hogy amúgy mindenkit utálnak, s hogy ki mit vagy kit jobban önmagán kívül, az élénk súrlódások táptalaja lesz, aminek ím, a szemünk előtt megszületett az első bimbaja.

A Fidesz tizenegy képviselője, élükön ezzel a Gál Kingával kussol az ügyben, pedig igazán megnyilvánulhatnának úgy, ahogyan idehaza szokott a pártjuk, s akkor kiderülne, hogy a tábornokkal vannak egy nézeten. Ez még mindig csak egy kis nüansz azonban, lesznek itt még más komoly kurvaanyázások is, a magunk részéről tehát elégedetten – popcornt majszolva – nézegetjük a fasiszták nyomorát, ami viszont ennél sokkal nagyobb.

Kiderült ugyanis mindeközben, vagy ezzel párhuzamosan, hogy Orbán frakciója büdös az EP-ben. Szaga van, de olyan penetráns, hogy a nagy többség máris fogja be az orrát, s azon dolgozik, hogyan tegye őket teljesen a partvonalra, hogy szét ne verhessék a közösséget, amely semmiféle együttműködést nem szeretne „ezekkel”. Sőt, teljesen el akarják szigetelni őket, hogy az egész bagázs úgy működjön, mint amikor Orbánt kiküldték kávézni.

Történelmi léptékkel is érdekes indoklások és viták zajlanak, amelyek egy részét nem árt megmutatni. A legszebb, hogy a demokráciák teszetoszaságának megfelelően akad olyan álláspont, hogy ez a (patrióta) tömörülés Európában mégis csak harmincmillió embert képvisel, tehát engedni kellene őket „dolgozni”. Egy bizonyos Alex Johnson (a zöldektől) azonban tisztábban lát. Ő mondta, hogy a szélsőjobbosok nem demokraták (köztük a Fidesz).

Ebből fakadóan pedig (így Johnson képviselő) „náluk egy kicsit más megközelítésre van szükség”. Ez a „más” lehet, hogy Orbán frakcióját karanténba zárnák, mint ahogyan annak idején az ID-t, semmilyen tisztséget nem kapnának az EP-ben, mert „nem akarják, hogy ilyen EP-tagok képviseljék az intézményt”. Delikát. De ennél is lehangolóbb az említett Johnson képviselő egy másik gondolata: „nincs időnk újrapróbálni veszélyes és idejétmúlt ideológiákat”.

Tessenek eldönteni mire gondolt a költő, nagy valószínűséggel arra, mint önök is. Innen is kitetszik, ez nem egy sikersztori, sokkal inkább Orbán (és a Fidesz) szempontjából az út vége. Ez pedig a liberálistól a konzervatívon keresztül vezetett a legszélső jobbra, ahonnan már nincsen hová menni, mert a következő lépés már a történelem szakadéka, ahová a mostani szemétdombról fognak aláhullani a magyar patrióták.

Két dolgozattal ezelőtt már csak úgy magamban morfondíroztam azon, hogy a fideszesek ezt akarták-e ifjú álmaikban, amire a választ nem nekem kell megadnom, hanem nekik. Illetve a szavazóknak, akik azon tépelődhetnének, hogy erre adtak-e felhatalmazást, s nekik kettejüknek kellene egymás szemébe nézni. Aztán eldönteni, mennek-e tovább a mocsokban, illetve elválnak csendben. Vagy hangosan. Ez vérmérséklet és gusztus kérdése. Nem egyébé.