Szerző: rezeda

Störr kapitány apukája minden bizonnyal fölöttébb bölcs ember volt, mert a kapitány, aki a féltékenységtől zölden nyüszít amúgy, megemlékezik róla feljegyzéseiben olyan filozófiát adva az ember kezébe, amitől elhervadnak a csillagok. „Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. – mondta, és csendesen elhunyt.” Emlékszik vissza a kapitány az öregre, aki egyszersmind szülőatyja, tehát Füst Milán, és ebből fakadóan magam is vagyok. Nem rajongásképpen, hanem ontológiailag, főleg a mai vérzivatarban. Így ezért van az, hogy július 17-én, ami dátum a mester születése napja, megemlékezzek róla, s nemcsak azért, mert más úgysem teszi, hanem a szellemi, erkölcsi bölcsőnek kijáró tisztelettel.

Mert aki olyanokat bír papírra vetni, hogy „A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény”, az az ember nekem a teremtőm, és emlékezni rá ma azért is fogok, mert a kor, amelyben élünk, épp most munkálkodik azon, hogy kitörölje a köztudatból, mindenféle csámpás és tehetségtelen alakokat ültetve a helyére, akiknek érdemük egy, hogy Isten kalapján ücsörögve fosták a pátoszos, nemzeti szövegeket. Hogy ez máma elég, az olyan nagy baj legalább, mint hogy Füst Milán – mert róla van szó természetesen – naplója elveszett az ostrom alatt, viszont ami jó volt mégis, mert lehet, e hiány nélkül nem született volna meg a Hábi-Szádi. Ami az egyik bibliám nekem, hogy megértsem ezt a fura világot, vagy, ha azt nem tudom, legalább gyakorta gondolkodjak felőle.

„Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. Semmi sincsen egészen úgy, felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad.” – Így kezdődik minden bölcsességek forrása, az én alapművem, az „Ez mind én voltam egykor – Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve”, a tiszta forrás, amely az elveszett napló rekonstrukciója emlékezetből, egyben sajátos regénnyé emelve. Ez a világot olyan sokfajta szemszögből, annyi kétséggel oly sok bizakodással, reménnyel és reménytelenséggel vizsgálja, hogy a szerzője értelemszerűen került ki a NAT-ból, habár ez tragédia.

És nem Füst Milánnak az, mert ő majd, amikor a világ egy újabbat fordul, megint elfoglalja a helyét a Parnasszuson, míg ma csak zsidócska írócska a Nyugatocska lapocskából, ahogyan az ilyen origók szellemi ormairól sugallják nekünk az analfabéták. És máris eljutottunk Kosztolányi alaptételéhez, az írástudatlanok árulásához, ahogyan ma is, győz a butaság és a gonoszság. S ahogyan Füst Milán felől gondolkodunk, az jut eszünkbe, vajon mért van ez így rendszerint, kiváltképp a Kárpátok alatt, amire a választ valami sajátos néplélekben – amelyet a elűzött Kertész nevezett alattvalóinak – vélhetjük felfedezni. De ezen még gondolkodni-merengeni kell rengeteget, mint ahogyan mindenen is. Hogy újra a mesterhez forduljunk, tán ezért:

„Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz.” – mondja a mágus, mint ahogyan régebben már többször is mutattam tőle.

Viszont, hölgyeim és uraim, drága barátaim, itt a bizonyság arra megint, miért vált ő – oly sokak mellett – nem komilfóvá fura és alávaló korunkban. S így, hogy a születése napja van, álljunk meg egy percre előtte, s nem azért, mert nekem ez a heppem – dehogynem –, hanem leginkább a nagysága miatt, amit most rántanának a sárba az áruló írástudatlanok. Ezért emlékezzünk rá a saját soraival, ami így abszurd, de a világunk is épp eléggé az: „S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken. De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…S a feje körül tompa derengés.” – Füst Milán, született 1888. július 17-én, nagyon régen, így éppen most.

Szijjártó látogatóba ment türk testvéreihez Kirgizisztánba, s mint jó vendég, vitt ajándékot is. A hóna alá vágott húsz lélegeztetőgépet, és azzal kopogtatott illőn, mint jó rokon, mert ugyanis ez a Kirgizisztán egészen közel van Afganisztánhoz, ahol Kásler megtalálta III. Béla nagypapáját, minden magyarok ősapját, az Orbánban tekergő DNS-t, tehát a téboly forrását. Hanem, hogy lélegeztetőgép. Míg régebben disznó, birka, tehén, ilyenek voltak a gazdagság forrásai és bizonyítékai, máma a lélegeztetőgép, maszk, kézfertőtlenítő a cserealap és hivalkodás tárgya.

Nekem tizenhatezer lélegeztetőm van – mondhatja Szijjártó –, neked mennyi? És mindenki porig sújtva eloldalog meglátva az ilyen nagyságot, hogy minálunk az szlopálhatja a zoxigént az állam jóvoltából, aki csak akarja. De nem szlopálja. Amikor az ormokon volt a járvány, dübörgött mintegy az érettségi idején, akkor is csupán nyolcvan honfitársunk vette igénybe ilyen gépek segítségét a bizonytalan létezéshez, viszont a kedves vezető meghatározta az öt hónapos tervet, hogy nyolcezer. Ennyit akart a gépekből, a csürhe pedig meglátva a boltban a csörgő aranyakat, megduplázta a tétet.

Tizenhatezer, hullt alá az égből az új jelszó, és úgy szórták az adófizetők pénzét eltéve a vastag fölét, mintha erre valaki megbízást adott volna nekik. De nem adott nekik ilyet senki sem. Igaz, vietnámi gyárakra, szerb futballcsapatokra, afrikai templomokra sem, mellékesen hazai kastélyokra, gyárakra, ilyesmikre sem. Ebből is kitetszik, a polgárnak (úgy is mint szavazógépezet) semmiféle kontrollja nincs, hogy a kiflije után leszedett ÁFA sarcból, meg még százféle adóból beszedett lóvéból mire költ a galeri. Többnyire nem arra, amire kellene.

Hiszen, ha nem ellopja, akkor elcseszi, és a polgár bávatagon nézi kiflicsücsökkel a kezében, hogy nem adott felhatalmazást sem arra, hogy lélegeztetőt vegyenek, sem arra, hogy elosztogassák. Egyáltalán fölmerül a kérdés, kié az a lélegeztető, egy kormánynak lehet-e ilyenje, hogy úgy osztogassa, mint valami bonbont. És a végső dilemma, miért bánnak úgy a polgár pénzével ezek, mintha a sajátjuk volna már akkor, amikor a közpénz-elvesztés bűvös aktusán keresztül sem ment a lóvé, hogy ez valami királyság, vagy mi a rosseb.

Leginkább igen. Visszatérve még azért a lélegeztetők dolgára, azt sem tudjuk, ha vannak ezek, hol vannak, és vannak-e egyáltalán, nem csupán virtuális jószágok, az új valuta – mint már említettem – a tehén funkciójában. Mindmegannyi érdekes kérdés, amire jó volna tudni a választ, ami azonban soha nem érkezik meg. A valóság minálunk végleg elveszett, mesék vannak helyette, amelyeket a KESMA közöl velünk, és mindebből a kuplerájból a polgár (mint szavazógépezet) annyit lát, ez a jótét lélek – Szijjártó – mindenkin segít. És mondom, kiflicsücsökkel a kézben.

Vannak köztük, akik bűvészkednek a kiflicsücskös pénzzel, akik vagy megcsömöllöttek, vagy gondolva a jövőre, beszartak, mint a nemzet veje is. Aki súlyos milliárdokat kivéve a rendszerből állt a saját lábára, de mára eljutott oda, közpénz nem kell neki. Ezt hallva pedig szerte az országban fölsóhajtanak a kandeláberek, erősen pislognak, hunyorognak vagy tán zokognak is. Az Európai Unió is ez idő tájt kezd el hümmögni, hová lettek a nem is milliárdjai, hanem billiói, és csodálkozva látja a kétméteres kilátókat valamint Mészáros dagadó zsebeit.

Mindez benne van a kirgiz lélegeztetőgépekben, meg persze sokkal több is: türkök, kipcsakok, kisüsti meg a kolbász. Ez a fortyogó trutymó, ami a NER. És ebben a NER-ben az is benne van, hogy a kirgizek is használhatatlan gépeket kapnak, mint amilyeneket a magyar kórházak szintén, mert ezek a gépek már nem a gyógyítást szolgálják, hanem mondom, lefölözendő valuták, darab-darab, seckojedno, pofád befogod. De azért jó látni, hogy a türk testvérek számíthatnak egymásra a vérzivatarban, mert ugyanis Szijjártó ezzel indokolta az ajándékozást.

Hogy amikor bajban voltunk, ők is adtak, de, hogy nekünk már überfasza, visszaadjuk. Mondhatnám azt is, hogy röhej, de nem mondom. Mert ugyanis elképzelem, ahogyan a kirgiz-türk testvér fuldoklik, és a magyar ajándék géppel mentenék meg az ő lelkét, de nem sikerül. Szlopálná a zoxigént, de nem jön semmi a csudagépből. És csupáncsak azért, mert nem olvasták el a használati utasítását, a célja ugyanis, mint említettem volt, csupáncsak pénzügyi manőver. Ha pedig a kirgiz-türk testvér belőle reméli az életet, és nem jön abból, hát úgy járt. Úgy épp, ahogyan mi is.

Tegnap óta Európa pöcegödre lettünk. Eddig csupán különös, vad, civilizálatlan népek voltunk, akik mindenkit elküldenek az anyjába, leordítják a nagykövetek fejét, vezetőnk zsebrebaszott kézzel jár, kel a világban trottyos gatyában és félretaposott cipőben, ráhasalva csókolgatja a nők kezét. Az európai népek röhögtek rajta vagy szörnyülködtek, de az európai népeket nem nagyon érdekelte, mit művel ez a félázsiai dagadék. Messze volt, ők pedig élték a maguk életét a megszokott tempójukban, délen lassabban, északon kimérten, de rendezetten mégis. Nem volt befolyással a sorsukra, voltaképp felőlük azt csinált, amit csak akart.

Erre most kiderül, nem elég a bajuk járvánnyal, gazdasággal, meg, hogy döglenek a nyulak, erre ez a köpcös itt hepciáskodik, hogy nekik is keresztbe tesz. Ne juthasson a pénzéhez a német paraszt, miatta veszítse el a munkáját az olasz munkás, egyáltalán egy egész kontinens szenvedje meg, hogy neki nem tetszik valami. De mi nem tetszik neki vajon? – Kérdezhetné a német paraszt, az olasz munkás vagy az osztrák irodista, és kiderülne minden titok. Hogy ez a magyar tahó azért szívatja őket, mert nem lophat zavarok nélkül. A galeri ugyanis a hetes cikkely leállításához, a jogállamhoz nem kötött kifizetéshez köti a nem vétót.

Ezzel pedig nem egyebet mond, mint, hogy e téren bajok vannak vele. Ezt vallja be. Eddig meg lehetett oldani, hogy amikor erről tanácskoztak volna, akkor pökhendien üzent, nem ér rá, miközben Szerbiában pózolt, a levelezője, az igazságügyis biorobotja pedig elküldött mindenkit az anyjába, kioktatták az egész világot a felsőbbrendűségükről. Kárt eddig csak a saját népüknek okoztak, de annak sokat, most azonban megismerheti az egész nyüves világ, kik is ezek. Ezek, ezek. Másképpen mondani nem lehet. Olyanok, akik egy egész kontinenst nyektetnének és nyektetnek is, ha nem úgy fütyöl, ahogyan nekik tetszik, és erre már csak fölkapja a fejét a német paraszt.

Az olasz munkás és az osztrák irodista. Kik ezek? – Kérdezi ránk nézve, ahogy szaros zombiként előbukunk a pöcegödrünkből, és mögöttünk decensen kiköp. Ne lopj, magyar, írja majd ki a boltjában újra, vagy lehúzza a redőnyt, ha a parkolóba begördül egy busz, csurig lapos fejű, trágyaszagú magyarokkal. A tegnapi parlamenti cirkusz után elvesztettük azt a jogunkat, hogy európaiként nézzünk az európaiak szemébe. Azok után, hogy Kövér pedellus szerint valami – és most tessenek figyelni – IV. Német-Római Szent Birodalom épül, aminek ő része nem akar lenni. Ez még a nem leszünk Brüsszel gyarmata őrületnél is ütősebb, ez maga a színtiszta téboly.

Egészen sajnálatosan tegnap kiderült, hogy nem tudunk, de nem is akarunk a civilizált világhoz tartozni. Ezután már csak annyi dilemma maradt, képes-e, akar-e minket kiköpni, illetve, hogy Orbán levezényli-e a belőle való távozást, mert most már egyértelműen kiderült, ebből neki csak a pénz kell. S ha azt mondják, akkor kap, ha a szaros gumicsizmáját lecseréli legalább egy tornacipőre, akkor a ganajt vasvellával lapátolja be a szalon ajtaján. Tegnap kiiratkoztunk ebből a világból, holott teljesen még benne sem voltunk. Aki ezt megszavazta, aki ehhez a nevét adta, aki kitalálta és aki levezényelte, mind feleli fog, ha máshol nem, a történelem előtt.

Én utálom az ilyen pátoszos dumákat, amik most belőlem is előjönnek, mert nem vagyok egy romantikus alkat. Az olyan típusok tudnak sikítva szeretni és ruhát tépve zokogni, eddig magam viszont csak a barlangomból néztem a zivatart. Most viszont, hogy az orrom előtt, vezényszóra és vigyorogva teszik tönkre végleg az egész országot, csak felhorgad az ember egy kicsit. Mert ennek így nagyon rossz vége lesz. Tegnap egy olyan játszma kezdődött el, amiből jól kijönni senki nem tud, de a legtöbbet mégis ez az elgyötört ország veszítheti. Orbán és bandája átlépte a Rubicont, és a visszaút elveszett. Megyünk az ugarra kecskeszart lapátolni.

Pride fesztivál lett volna Linzben nemrégiben, de a járvány miatt elmaradt. Ezen okból és ez alkalomból a helyi katolikus gyülekezet ifjúsági csoportja szivárványos zászlót pakolt a templomára, ráadásul nem forradalmárként, suttyomban, hanem egyházi engedéllyel. Azaz, a helyi plébános, püspök, vagy én nem tudom milyen rangú Isten szolgája jóváhagyásával. Isten pedig, aki mindent lát, nem sújtotta haragjával őket, nem volt se mennydörgés se villámlás, hanem nyájasan sütött a nap. Hiába hisszük másként, Szodoma sem a kurválkodás miatt pusztult el, hanem, mint Ezékiel könyvéből kiderül, a gőgösség volt a bűne, hogy az ottaniak jólétük ellenére sem segítették a rászorulókat. Innen is lehet nézni, mert máshonnan minek.

Itt ugrik be oldalsodorként az a magyar templomi cetli, amely arra int, hogy ne adakozzanak a koldusoknak, következésképp a linzi fiatalok rá sem szolgálnak a mindenható büntetésére, míg viszont a magyar egyháziak pedig igen. A linzi sorosista katolikusok tovább is mentek istentelenségükben, mert még ezt is írták a szivárványos zászlójuk mellé: „Az evangéliumi örömhírnek a szeretet az alapja, és nem tesz különbséget az emberek között a szexuális orientációjuk alapján. Mindenki Isten szeretett gyermeke. Kitartunk amellett, hogy a saját nemükhöz vonzódó emberek és a nemi identitások elleni semmiféle diszkriminációnak nem lehet köze a keresztény princípiumhoz. Mi mindenkit várunk, hogy velünk ünnepeljen, mindenkit befogadunk, nálunk lelki hajlékra talál.”

Ilyeneket látva és hallva az ember tanácstalanná válik, mert érzékei a magyar, avas szagú, fennakadt szemű és ájtatos pátoszba merülő katolikus ifjakhoz (és vénekhez) szoktak. Illetve még olyanhoz, hogy Bayer tagkönyv, valamint a hasonszőrűek az ilyen ifjakat leköcsögözik vagy leköcsögöznék, mindenféle lapokban és televíziókban pedig elképesztő leleplezések látnának napvilágot a bűnben tocsogó, elhajló keresztényekről, akiket ki kellene közösíteni a nyájból. Néhányukat pedig elhagyott utcákon vernék meg nagy-nagy szeretettel. Jobban belegondolva már az maga a tragédia, és mutatja, hol is élünk, hogy egy ilyen hírre az ember fölkapja a fejét, sőt, csodálkozik, hogyan mennek a dolgok a világ más tájain, mert nem ehhez szokott itthon. És ilyenkor önmagán is elképed, hogy furcsa neki a természetes.

Ez azt mutatja, hogy amiben ő él, ez a NER, amiben tengeti napjait, furcsa egy hely, illetve aggathatnánk rá más jelzőt is, de érkezne akkor hajnalban a fekete Pobjeda halkan. Linzben sem lenne így, ha másképpen volna. Mert ugyanis, ha Horthy szövetségese, ez az Adolf nyer hetvenöt éve, akkor Linz, amihöz különösen vonzódott a manus, ez a kies város Kulturhaupstadt des Führers (a Führer Kulturális Fővárosa) lenne, és biztosan nem aggatnának a katolikus ifjak szivárványos lobogót a templomtoronyra. Viszont nálunk sem aggatnak, s míg ott az emlékekből is kitörölnék a tébolyodott bajuszost, nálunk meg virágokat visznek a magyar cimborája sírjára. Én ebből messzeringó következtetéseket le nem vonok, csak csöndesen megjegyeztem.

Mert ugyanis régesrég rájöttem én, hülyék mindenhol vannak, csak nem mindenütt ők irányítják az országot. No most, emiatt lehetne is irigyelni a linzi katolikus ifjakat, de minek. Megvan nekik is a saját bejáratú nyomoruk bizonyára, ők csupán arra döbbentettek rá, milyen igaz is az ősi magyar bölcsesség, miszerint mindenhol rossz, de a legrosszabb otthon. Hogy ezt én találtam volna ki – vethetik a szememre –, az bizony igaz, de nem tévedek vele túl sokat. Sőt, még azt is felróhatnák, depressziós vagyok, de a rossebeket – bár indokom volna rá bőséges –, hanem inkább realista. S így miként igaz az, hogy ne a tükröt okold, ha a képed ferde, ezért az én pennám rajzolta kép is azért leledzik a szürke ötven árnyalatában, mert a tárgya olyan. Ez ilyen egyszerű, és ezért nincsen másképp.

A dicsőséges és főként rettentően bátor százharminchárom ma megszavazza, hogy a gazdájuk vétózza meg az EU költségvetését, ha az olyan passzusokat is tartalmaz, miszerint annak elfogadása esetén ne legyen zavartalan a lopás és a társadalom nagy többségének nyektetése. A dicsőséges százharminchárom – meg a gazdájuk – ezzel megszegi az esküjét, hogy úgy segítse őket a jóisten, de ez a kisebbik rossz. Mert nem nagyon érdekel, ha majd pokolra kerülnek, ennél sokkal aggasztóbb, hogy az ország romlásba döntésének újabb dicstelen grádicsa előtt állunk most már olyan következményekkel, hogy az egész Unió mind az uszkve négyszázmillió lakosa megszenvedi a mi pökhendi, elvetélt futballistánk tébolyát. (Velünk együtt.)

Az Unió viszont tehetetlen, mert amikor alapszabályait megalkották, nem gondolták, hogy egy diktátor minden aljasságával kell felvenniük a küzdelmet, mégpedig a kebelükön belül, holott épp ezek ellen (is) alakult volna meg az egész. Gondolhattak volna efféle forgatókönyvre is, de Hitler után úgy vélekedtek, olyan szörnyeteg nem lehet még egy az emberiség történetében, s lám, a szemük előtt szökik szárba épp, és semmit sem tehetnek ellene. Sajnálatunkra, momentán mi sem, és itt be is lehetne fejezni a sanyarú helyzetünkön való gondolkozást, mert innentől az írás a l’art pour l’art fennhatóságába csúszik, de így vagyunk ezzel már ezer éve. Mentségünkül felhozhatjuk Füst Milán után szabadon, írni akkor is kell, ha nem derül ki belőle, miképpen kell köszönni egy miniszternek.

A kilátástalan tanácstalanság azért ülte meg balga szívünket, mert már százszor elmondtuk sanyarú helyzetünk okát, ezerféle megoldást javasoltunk, és mégis itt állunk anyaszült meztelenül a történelem előtt, amely épp készül felfalni minket (ez ilyen Bosch kép, tessenek úgy képzelni). És azért nem fog történni semmi sem, mert a bávatag népek döntő többségének fogalma sincs arról, mi történik épp az életével, a másik halmaz pedig felállva tapsol, miközben elevenen nyúzzák le a bőrét (megint Bosch). A kedves vezető voltaképp saját népe ellen tevékenykedik, mondván, ha ő nem kaphat, az egész nemzet se kapjon, sőt, tovább menve a saját önös és aljas céljainak rendel alá most már teljesen mindent. A járványhelyzetet is.

Mert tessenek belegondolni abba, tegnap mely országok lettek vörösek vagy sárgák az utazást irányítandó, és abba is, hogy – bár kisbetűvel de – az is benne van a Gulyás miniszter által kihirdetett regulákban, hogy sportolók és sportvezetők a piros, tehát tiltott országokból is bejöhetnek. Mindig tudtuk, hogy vannak egyenlőbbek mindenféle téren, de a betegség épp az, ami nem nagyon nézi, hogy koldus-e a delikvens vagy királyfi, hívő vagy hitetlen, komcsi avagy náci. Arannyal: „Toldi vagy nem Toldi, hull előtte sorban, az ész ereje győz abban a kis porban” – És nem a kokóról mesélt, hanem azt adta elő, hogy bizonyos hatalmak előtt teljesen egyenlőek vagyunk. Mások előtt meg sajnálatosan nem. A magunk részéről bízunk Istenben és szárazon tartjuk a puskaport.

Ezen a ponton azon mélázunk csupán elmerengve a teljes tehetetlenség összes súlyát érezve, hogy miért nem áldott meg minket a jóisten egy gusztusos Tourette-szindrómával, annak is a coprolalia alfajával, amiben szenvedve az ember önkéntelenül káromkodik, és nem tehet ellene semmit. Menyivel egyszerűbb volna a világ teli pofával kurvaanyázva, és nem azért, mert másfajta szókészlettel nem rendelkezne az ember, hanem, mert ez volna egyedül az igazán alkalmas a NER és a kedves vezető dicsőítésére. Megfelelnénk egymásnak, a dilis szidná a tébolyodottat, és mondhatnánk, mi vagyunk Ésaiás reinkarnációi, hogy tényleg bele ne őrüljünk a kiszolgáltatottságba. Mert most épp ez következik, hogy elmondhassuk: le vagyok győzve, győzelem ha van…

Kásler sámán belenézett az üveggömbe ojtott asztrolábiumába, tizenkét miatyánk után megidézte Hermész Triszmegisztosz szellemét, suttyomban elmondta Albertus Magnus varázsigéit, és meglátta a kopár afgán hegyek között minden magyarok négyezerötszáz éves DNS-ét, amely aztán III. Bélában is föllelhető. Így az az öröm forrása most, hogy afgán kecskepásztorok ivadékai vagyunk, feltehető viszont, hogyha a Pireneusokban kutakodott volna vagy az orosz rónaságon, ott is talált volna ugyanennyit egy muzsikban vagy egy campesinoban is. Hogy mit akar bizonyítani azzal, közli a nyilvánvalót, az nem bizonyos, a végén azonban kiderülhet, hogy az Árpád-háziak minden emberek ükükük apái, így jogunk van a felsőbbrendű világuralomra, mert ötezer éve mi szartuk a spanyolviaszkot.

Mélységes mély a múltnak kútja, mint azt Thomas Manntól tudjuk, s ha Kásler sámán venné a fáradságot, hogy ne négyezer-, hanem hetvenezer évre visszamenőleg nézzen bele a gömbjébe, ott látná az Árpád-háziakat Afrika sztyeppéin vagy szavannáin abban a pár száz emberben, akik készülnek átkelni Európába, s aki pár százból mind a mai összes emberek származnak Amerikától Ausztráliáig, Amazóniától a Hortobágyig, és azokban van az őse Orbánnak, és – urunk ne hagyj el – Gyurcsánynak is. Közös ősük van nekik, és ebben a pillanatban dől össze minden, lehullanak a csillagok és elhervad a pitypang, pedig alig is nyílott ki. Hetvenezer évre viszont azért nem megyünk vissza, mert urunk hatezer éve teremtett mindent, és csorbát szenvedne a hitünk.

Mármint az enyém kevéssé, de miniszter elvtársé mindenképp. Így most azon tűnődhet, vajon Ádám is magyar volt-e az Édenkertben, én pedig azon, hogy tán egy paleozoikumbéli trilobitához több közöm van, mint ezekhez itt, ám sajnálatosan ez nincs így, mert elmehetünk a legelső, három milliárd éves sztromatolithoz, és abból is Kásler arca köszön vissza közösen az enyémmel. Ez elől menekvés nincsen, és meglepő sem abban semmi sem, hogy III. Béla királyunk rokonságban van a kecskepásztorokkal, mert négyezerötszáz év az annyi sok generáció, hogy egyáltalán annak kell örülnünk, kecske DNS nincsen bennünk azóta, ha már, ismerve a tökös afgán ősmagyarok féktelen kanosságát. De ez mellékszál.

Az a dili, minél többet megyünk vissza az időben, rokonságunk annál terjedelmesebb, s hogy mért kell ebből akkora faksznit kerekíteni, az a megválaszolandó egymillió forintos kérdés, amiért aztán egy hangszórót kapunk majd csak. Felmerül viszont óhatatlan a miért kínzó bizonytalansága, hogy egy valaha volt állítólagosan jó orvos miért merül el a ködös múltban mindenféle eredeteket keresve, hogy aztán hülye elméleteket gyártson, ráadásul miniszteriális szinten, ez az aggasztó. Meg az, hogy a főnöke, a kedves vezető ezt jóváhagyólag támogatja is, az a másik elborzasztó dolog. Túl azon, hogy ez a kommunisták elleni szerves küzdelem része (finnugoristák, kontra hunok), nem tudható, valójában mire jó.

Úgy tűnik azonban egyre inkább, erős párhuzam van Himmler és Kásler közt, a szemüveges náci volt hivatott eljutni ugyanis a germán gyökerekig, hogy legyen mire büszkének lenni. Az ősi rúnáknak köszönhetjük az SS csodálatos kettős villám szimbólumát, meg egyáltalán mindenféle gőzöket az ismert történelmi eredményekkel. És most Kásler is ilyen eredetmítoszokat fabrikál tébolyodott gőzeiben, hogy az ember ámulva lesi, mi baja, egyszerű csupán vagy kóros, vagy mindkettő. Arra lennék legfőképpen kíváncsi azonban, ha ezeket az eredetkutatásokat következetesen végigvinné, mivé válna akkor a kedves vezető tiszta magyar vérű gondolkodása. Mit szólna vajon Orbán, ha rádöbbenne, egy ősmoszattól származik, milyen nézések lennének akkor.

Charles Michel, az Európai Tanács elnöke bemutatta az új EU-költségvetésre vonatkozó javaslatait, amelyek NER szemmel nem kimondottan biztatóak. Pénz az lenne dögivel, mint eddig is, azonban Európa – mintha kezdene megjönni az esze – erősen hajlik afelé, hogy jogállami kritériumokhoz kösse a kifizetéseket, ami nagyon nem esne jól a kedves vezetőnek. Fejre állna a rendszere szó szerint, mert ugyanis a száguldozó gazdaság benzinje ez a pénz, benzin nélkül pedig az autó leáll, mint az tudvalévő. Mondjuk, hogy az Unió tökös gyerek lesz, és be is tartja azt, amiről most ez a Michel álmodozik, de erős reményeket ne fűzzünk hozzá, mert tudjuk, amit tudunk.

Azt jelesül, hogy hiába a lélek jó szándéka, amely arra sarkallná a tisztább fejűeket, hogy a német traktorista pénzéből ne épüljön fasiszta állam Európa köldökén, valami ismeretlen gazdasági, politikai, eszmei és még ki tudja milyen erősebb szándékok és érdekek miatt ezt mégis engedik. Hogy ez változzon a jövőben, az olyan reménytelen, mint hogy én táncra perdüljek egy discóban, de tegyük fel és engedjük meg az elmélet szintjén, mert a lehetőségek végtelenek, és egyelőre még van az embereknek szabad akarata is, bár ebben egészen biztos nem vagyok. Láthatják viszont felsőbb köreink is, hogy az a pénz, ami nincs zsebben, akár el is veszhet, ehhez képest viselkednek tehát.

Ezt nevezi a decens úri közönség pávatáncnak, aminek egy újabb fejezetét lengette be Novák Katalin a főnökével együtt, kijelentve, a Néppárt talán nem is a sorosista sátánok gyülekezete már, mint akár egy hónapja is, csak vannak benne véresebb szájúak, mint a Tusk. Így igazából a jövőjüket ennek kebelében képzelik el, az EPP az ő ringató anyukájuk, és más cuki kurvaságok. Ez az uniós belengetett keménykedés és a Néppárthoz való friss keletű dörgölőzés szimultán zajlik a színfalak mögött, csapásokat adnak és kapnak az elvtársak, ami bűnös folyamatokat kellő eufemizmussal politikának neveznek, pedig csak bandaháború. Vagy tornatermi kidobós.

Hogy a Fidesz átmenetileg a jobbik arcát igyekszik mutatni – legalábbis kifelé -, az ennek tudható be, viszont a helyzet semmit sem változott. Ismerjük már alaposan a galerit is, a módszereit is, de így megint és újra ott tartunk, hogy az ország sorsa ettől a döntéstől függ. Mert ugyanis – ahogyan valójában megérdemelné –, ha a Fideszt innen kivágnák, mint macskát szarni, akkor mindjárt egyszerűbb volna a többi európainak is, nem kellene a körmüket rágcsálni izgalmukban. Mutathatnák, hogy már ott sincs maradásuk, már ott is kitelt a becsületük, és dönthetnének a pénzmegvonás mellett, míg és azonban ha a Fidesz marad ott, ahol eddig is, hogyan néznének szembe magukkal.

Hogy az EP legnagyobb frakciójának nem büdösek ezek, akkor nekik hogyan is volnának azok. Ez az a pont, amikor az ujjunk belelóg a bilibe, mert a Fidesz azt a védernyőt, amit az EPP jelent, ebben a helyzetben minden körülmények közt megtartja, hogy Mészároson keresztül osztogathassák maguknak továbbra is a lóvét, és minket meg hülyére vegyenek. Ilyesmik fognak zajlani a elkövetkezőkben a színfalak mögött, a tét ez lesz, a fiúknak nem kicsi, de jól fognak kijönni belőle. És nem azért, mert olyan tehetséges lenne a csürhe, mert egyáltalán nem az, hanem, mert a demokrácia lomha és alapvetően jóhiszemű. Churchill is mondta, hogy szar, csak nincsen jobb nála.

Hogy belebukik-e egyszer fajunk, az történelmi és emberiség léptékű bizonytalanság, minket azonban a saját sanyarú sorsunk érdekel, mert önzőek vagyunk, mint mindenki. A szentek ugyanis ritkák. Még J. A. is felkiáltott egyszer, hogy nincs alku, ő hadd legyen boldog, nem biztató azonban, hogy amikor meglátta a boldogságot magát, az lágy volt, szőke és másfél mázsa. És most, hogy ezt is tudjuk, Lenin apánk után szabadon föltehető a mi a teendő kérdése, viszont erre a költő választ nem ismer, bár szeretne nagyon. Izgulhatunk itt látványosan, hogy az EPP-nek vagy az Uniónak együtt vagy külön-külön jöjjön meg az esze, erre azonban reményünk vajmi kevés van.

Itt maradunk majd megint magunkra, mint a magyarság legnagyobb győzelmeinek helyszínein, Trianonban vagy Jaltában, ahol egyik helyen sem azt nézték, hogy a magyar Mariskának mi a jó, hanem hasmenős világ urai böködték a térképeket, húzgálták a vonalakat, mert a történelem így készül, és nem a mosókonyhákban. Az a kellemetlen viszont, amikor épp részei vagyunk a történelemnek, amelyet jobb helyeken nem érez a halandó, mi viszont a Kárpátok alatt ezer év óta permanensen. Pech, vagy bús magyar sors, egyre megy, ha a toluló évszázados tanulságot most sem vonjuk le, azt jelesül, hogy meg kell tanulnunk a saját lábunkon járni, mint az épp felegyenesedő gyerek. Pont úgy.

“A magyar férfiember archetípusa a gazda. A vidéki ember ugyanis úgy gondolkodik, hogy van egy terület, annak van határa, világos kiterjedése, és az ottani életminőségért, rendért, a területből való megélhetésért, a dolgok menetéért ő a felelős.” – Tegnap ilyen lételméleti alapvetés böffent elő Orbánból, de ez nem meglepő. Ilyenek tonnaszám vannak benne, amikor előtör az az énje, amelyik gubbaszt a felcsúti budiban, és az ajtóra vágott szív alakú ablakocskán néz ki a veszedelmes világra.

Sok minden fakad ebből a szövegből. A legelső, ami felfedezhető benne, az a szomszéd Józsi nívója, aki a gondolataival, illetve azok hiányával szokott birkózni, és akkor szeretném mindig pofán vágni, amikor a két nem elkülönítésére ilyeneket okádik, hogy valaki ember volt vagy nő. Ilyen nívóért és migráncsozásért párszor már kihajítottam, de a magyar férfiember archetípusának megvan az a tulajdonsága, hogy az ilyenekből nem tanul. Leginkább azért, mert nem bírja fölfogni, mi lehet a baj vele.

Ezek ilyen monolit világnézetek, fundamentumuk az éji sötét, épp ezért olyan megingathatatlanok. Orbán hányásában a sárgarépa mellett három fogalom, úgymint férfiember, archetípus és a gazda szerepel, amelyek közül az elsőről, a férfiemberről már mondtam hevenyészett véleményt. De szerepel mindebben az is, amit csak a vak komondorral lehet alaposan körülírni, mert a vak komondor az a bunkó macsó, a hímsoviniszta állat, magyarán tenyészbika, annak minden intellektusával.

Többet ez nem érdemel, marad nekünk az archetípus és gazda, mint összevont ideák, amelyeket, ha következetesen alkalmazunk, akkor a múltban, jelenben de még inkább a jövőben elég kevés férfiembert találhatunk a Kárpátok alatt. Kiesik belőle a nincstelen zsellér, a napszámos, a feudális világ paraszti rétege, későbben a munkásosztály vagy a mutatóban itt-ott megjelenő értelmiség, mihaszna költők, tudósok, a színészekről nem is beszélve. Estig lehetne sorolni, ki mindenki nem tartozik az archetípusba.

Ennek ismérvei ugyanis az orbáni tébolydában a kisbirtokos, akinek a horizontja nem terjed túl a kerítés határán, de igénye sincsen rá. A kisbirtokos tudata a nemzetállam tudata, a szaros kis birtok (haza), aminek van határa, és az ottani dolgok menetéért felelős az ember. Távolabb nem lát de nem is akar, viszont más megközelítésben ez Kádár krumplileveses metaforája és sunyi kacsintása Horthy kakastollaival keverve, összefoglalóan avas szalonna szaga van. Végül is velőspacal.

A gazda szeme hizlalja a jószágot, midőn bávatagon végignéz az általa felfogott világon, ahonnan látva a Föld lapos, a tanító, a plébános meg a kisbíró pedig snapszliznak esténként. Ezzel már Mikszáthnak, Móricznak, Adynak meg pláne rengeteg baja volt, ki gondolta volna, hogy száz év után ugyanott leszünk. A félfeudális világ közepén, amelyre az erkélyről tekint le a legfőbb gazda, maga a mesebeli Viktor királyfi, aki a budiból ím, eljutott a palotába. A mi mesénk azonban itt nem ér véget.

Orbán, amerre jár kel a nagyvilágban, mindig azok nyelvén igyekszik beszélni, akikhez éppen szól, de ez a nyelv mégis mindig egyforma. Az idézett szövegben is benne van a trottyos gatyája, a csámpás kézcsókjai, amelyek közben kínosan érzi magát, ezért nem is szereti. Nem szereti Európát, a nyugati civilizációt, ő demizsonnal a kezében, szotyolát pökködve, kolbásztöltés közben érzi otthon magát, a lázadó értelmiségi demokratát addig játszotta el, amíg segítségével böfögve elterpeszkedhetett a trónon.

S hogy így célba és révbe ért, lemállik róla minden kultúra ha volt valaha egyáltalán, s mára ott áll előttünk pőrén nem más, mint Döbrögi maga. A magyar férfiember archetípusa a világos kiterjedésű határaival. Ennél jobb önarcképet nem festhetett volna saját magáról, a baj azonban az, hogy ez az idea köszönő viszonyban sincs a valósággal, amiből egy dolog fakad: Orbán az idegen a nemzettesten, és a legfőbb bűne, hogy a maga képére óhajtja formálni azt. Figyeljünk, mert mindjárt sikerülni fog neki.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma táborossat jáccunk. Rakunk a homokozó mellé egy sátorot, zászlót fogunk húzgálni, és nem kell alunni majd az ebéd után, homokozhatunk egyfolytába, meg járőrözünk is. A Pityu monta, hogy ő lesz a járőr, a Kisböske meg esírta magát, hogy őis akar járőröst. Montam az anyunak, hogy táborozni fogunk a zoviba, ezér csomagót szendvicst az útra, meg egy szelet csokit is. Máma regge télleg vót egy sátor az udvaron, a képviselő bácsi, aki vitt minket migráncsnézőbe, meg labdát szok hozni nekünk, az álitotta, ott kalapát még regge. Rovidnaródrágba vót, ojan fehér vót a lába minda hó, meg hurkás is.

Alig értünk be az udvarra, szól ám az Ibojnéni hogy sorakozó, mer zászlőfölvonás lessz, és télleg vót egy rúd a homokozó mellett, a Pityu ordittott, hogy ő vonnya, de nem vonhatta, mer a képviselőbácsi vonta. Ott átunk, a képviselőbácsi vonta, az Ibojnéni énekete a himnuszot, a dadus meg könyökűt az ablakba meg húzgáta a száját. Végeztünk ezze is, gondótam, na, homokozzunk, vár a dömperemmegyek, de monta az Ibojnéni, hogy elösször beszégetünk, mer a táborba beszégetni kell. A képviselő bácsi leűt egy kisszékre, mi meg köréje, asztán ment sorba, kit hogy hínak, ezt irkáta föl egy pappirra, és kérdezgetett, hogy kinek hogy híják az apukáját meg az anyuját, mi a dolgozójuk, vane testvérünk vagy lessze, meg járunke misére.

Ezeket irkáta a pappirra, meg érdekete, hogy szokike szavazni az apu meg az anyu, meg kire szavaznak, mit néznek a tévébe, vane otthol biblia meg feszület a falon. A Pityu kérdezte, hogy mi az a biblia, mire a képviselő bácsi piros pöttyöt rakott a nevéhöz, a Kisböske meg esírta magát, hogy ő se tuggya, mi lesz most. Semmi se lett, csak a képviselő bácsi hümmögött meg nézegetett az Ibojnénire, mi van itt. Gondótam, na homokozzunk, de akkor meg jött a papbácsi, hogy megszentejje a zászlót meg a sátorot, meg monta, hogy imádkozzunk. Imáttkosztunk, de senkise ismerte eszt, valami trianon istenkalaptya, erdéj vót benne meg Mária meg az országgya. Az Ibojéninek meg a képviselő bácsinak egészen fönnakadt a szeme közbe.

Nagy vót az áhittat, amikó egy galamb pottyantott a képviselő bácsi fejire, a szomszéd házba meg ordittani kezdett a zene, hogy kislány a zongoránál, a másik ablakba meg időjárást halgattak, hogy riasztás van, mer mindent evisz a szél. Föl is támatt hirtelen nagyon, belekapaszkodott a sátorba, kitépte a helyiből és vitte, cipete messze, a képiselő bácsi meg, ahogy folyt a galamblé az arcán, aszt törűte meg futott a sátor után a Ibojnénive együtt, a papbácsi meg vetette a keresztet, a Kisböske ordittott, egy macska letépte a zászlót, a rud kiborút a helyiböl, a sátor meg szát a magasba. Aszt hiszem, véget ért a tábor, gondótam, és a dadus be is teret minket a szobába, hogy baj ne legyen, legalábbis nagyobb.

Eleredt az eső is, a papbácsi vetette a keresztet, mimeg nekiátunk reggelizni, mer a dadus adott. Pont végesztünk, amikor megjött a képviselő bácsi meg az Ibojnéni, hoszták a sátor darabajait, teljessen elásztak, a képviselő bácsi arcán folyt az esőve kevert galambáldás. Na, gondótam, legalább nyugalom lesz, de nem lett. Aszonta a képviselő bácsi, hogy evitte a pappirjait a szél, úgyhogy kezgyük e meginhogy kinek ki az apuja meg az anyuja, meghogy mit néznek, kire szavaznak meg akarnake kistestvért. Ez vót a fontos nekik, pedig most már nem is vót tábor, és a dadusse mosolygott, hanem egész csunyán nézett. Na mondom, sose lesz ennek vége, fogtam a csokimat, hogy vára dömperemmegyek, de láttam, hogy ekkor az én nevemet is megpirosozta a képviselő bácsi. Mit akarhat vajon?

„Kellemetlen, ha azt mondják nekem, irodalomtörténész vagyok. Én író vagyok, akinek témája átmenetileg az irodalomtörténet volt.” – Ezt Szerb Antal jelentette ki, és ez teszi érthetővé, miért olvassa (ha olvassa) oly elámulva az ember. Meg persze a mérhetetlen, elképzelhetetlen tudástól is, amit épp emiatt porcukorral meghintve ad elénk, hogy tömhessük magunkba. Attól, hogy Szerb Antal nem poros professzorként, hanem hajnali, játékos napsugárként vezet be minket az irodalom (egyetemes és magyar) világába, még baja nem lehet annak, aki nem olvassa. És mégis van.

Mint most például ifj. Lomnici Zoltánnak, aki a Századvég jogászaként a butaság bátorságával érzett késztetést, hogy Szerb Antalba belerúgjon, amit így abszolvált Orbán pincsije: “Az irodalomban is, azt hiszem, hogy nagyobb hangsúlyt kapott az egyetemes irodalom, a nemzetközi irodalom sok esetben, mint például a hazai. Kedvenc példám, hogy Szerb Antal világirodalmi kötete az többszörösen vastag, mint a magyar irodalomról szóló monográfiája. Számomra ez is szembeötlő volt már gimnazista koromban. És ez volt az ajánlott irodalom az irodalomórákhoz.”

Ez a Lomnici ott tart, vette a fősodort, miszerint Szerb Antal rossz, Wass Albert jó, s ha már a belbecshez fingja nincs – mi szerepel abban –, a külcsínbe köt bele, az egyik vastagabb, mint a másik, és a kötése is biztosan szebb amannak. Hogy ez a Lomnici mennyire hülye, már az is megmutatja, hogy az egyharmad terjedelembéli különbséget nevezi többszörösnek, ám, akik kijelölték Szerb Antal indexre tevésének irányát, ennél azért alaposabbak, és éppen ezért elborzasztó látni azt, hová jutottunk. A könyvégetések előszobájába, s ha ugyan fizikailag még ugyan nem, de a lelkekben már rég ez folyik.

Amikor Szerb Antal pályázott a magyar irodalom történetének megírására, azt is a előadta folyamodványban, hogyan tekint anyagára: „Meg kell változtatnunk a csillagos égbolt rendjét az irodalomban. A régiek úgy szemlélték a világot, hogy Magyarország volt a világ közepe, és a többi ország csak arra való volt, hogy Magyarország más-voltához az ellentétet szolgáltassa. Az ő előadásukban a legfőbb szerep annak jutott, hogy miben különbözik Magyarország Európától – mi azt mutatjuk meg, hogy miben hasonlít hozzá.” – Akkori és mai borgőzös fasiszta szemmel ennél nagyobb bűn nem lehet.

Szerb Antal szemlélete – a szellemtörténet az eszmetörténettel szemben – gyökeres ellentéte a turulos, szent koronás, isten kalapján bokrétás, provinciális tehénbőgésnek. A szellemtörténész mindent egységben lát, nem csoda hát, hogy mikor Szerb Antal nekilátott a magyar irodalomtörténet megírásának, a fő szempontja az volt, miként hatott a mindenkori európai korszellem a magyar irodalomra a pilisi szívcsakra helyett. Az irodalmat folyamatnak tekintette, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek évszázadokon és országhatárokon átemelkedve megtermékenyítik egymást.

Viszont, ami most történik, az már megtörtént egyszer. Szerb Antal irodalomtörténetét az akkori Lominicik betiltották, az akkori országgyűlésben védve tőle a nemzet vérgőzös öntudatát. Szinyei kultuszminiszter 1943-ban ekképp számolt be hazavédő akciójáról: „Ez a magyar irodalomtörténet stílusánál, valamint szerzőjének szellemi beállítottságánál fogva kellően nem tájékozott rétegek számára valóban értékromboló lehet…E meggondolások alapján máris intézkedtem Szerb Antal irodalomtörténetének a vallás- és közoktatásügyi minisztérium fennhatósága alá tartozó mindazon könyvtárakból való kivonása iránt…”

Szinyei kultuszminiszter sem tudott magyarul, ezek a maiak sem tudnak. Azonban ő még vette a fáradságot, hogy elolvassa, ma már annyi is elég, hogy nem elég testes a mű. Ezzel nem azt jelzem, hogy az akkoriak jobbak voltak, csak alaposabbak. Olyannyira, hogy mint tudjuk, 1945-ben nyilas suhancok Szerb Antalt agyon is verték. Ugyan az már történelem, viszont, ami most van, az meg a valóság azzal a ráismeréssel, hogy útban vagyunk a lelki szegénységhez megint, iramlunk Radnóti tajtékos ege felé. Viszont hogy Szerb Antalt mindenhonnan kitiltották, annak volt előzménye is.

„Tudja-e miniszter úr, hogy Szerb Antal a könyvével milyen értékrombolást követett el? Ismeri-e a miniszter a nemzeti közvélemény felzúdulását a könyv ellen? Hajlandó-e a miniszter úr a magyar irodalom és tudomány értékromboló műveit és annak művelőit a szellemi kultúrközösségből kiközösíteni?” – Így hangzott az a parlamenti interpelláció, amely tragikus végkifejletét ma már ismerhetjük. Lomnici és az összes többi mostani mélymagyar épp ilyen interpellációkat mondanak és írnak egyfolytában, muníciót adva a mai keretlegényeknek. Itt tartunk. Ide jutottunk.