Szerző: rezeda

Új a menő a NER lovagok és lovaginák körében, mégpedig, hogy a Puskás Aréna VIP-jében buliznak. Hol voltál drágám a hét végén, a Puskásban, te, a homárjuk isteni, és a kiszolgálás is első rangú. – Vagy mi az isten van itt, akárha Caligula végnapjai. Száznyolcvannégy milliót szórtak el így el az ojjektumban, közpénzt leginkább, aminek a számon kérését most majd az alapbigyóban korlátozzák. Ezt a módosítót Varga igazságügyis nyújtotta be, miközben tegnap arról panaszkodott a Die Weltnek, hogy a NER-t ideológiailag zsarolja az Unió, miközben isznak a pénzünkön.

A KDNP-nek is volt olyan éve, amikor csak borra és pálinkára másfél milliót költött. Ez az ereszd el a hajamat tempó talán akkor kezdődött, amikor a leálló választási szerver éjszakáján az egész díszes kompánia dalra fakadt a kamerák előtt. Benne volt abban az önfeledt, félrészeg dajdajozásban, hogy akkor most négy évig megint zavartalan a szüret. De, ha belegondolunk az eredetbe, ez mégis az volt inkább, amikor Orbán szőlészete nem a legtöbbet nyerte még az első uralkodása alatt, illetve még előtte, amikor saját zsebre eladta a székházat. Már ekkor látszott, hogy az enyém és a miénk végzetesen összekeveredett.

Mint Hegedűs Zsuzsa gyűrött nagyasszony, aki szintén közpénzből szlopált harminchatezer forintos borokat, de ne feledjük Borkait a jachton vagy Habonyt Ibizán, a Gucci táskákat, helikoptereket vagy a kedves vezető nem is kormánygéppel való meccsre járását, amiből látszik, hogy élvezik ezek az életet, mi viszont nem annyira. Amit megittak, az már az övék, azt tőlük elvenni már nem lehet, de a kastélyokat nagyon is, éspedig hetedíziglen, visszamenőleges hatállyal úgymond, amit ők hoztak divatba a pofátlan végkielégítések ellen. Ők azonban nem végkielégülnek, hanem egyfolytában.

Már Pokorni sem akar kezeket vagdosni, mint ahogyan fénykorában ígérte, meg nem is győzné a munkát egyrészt, másrészt pedig mit kezdene annyi felesleges, vértől iszamos karral. De, hogy miért a Puskásba járnak ezek inni, az tényleg nehezen érthető, megfelelési kényszer vagy napiparancs, ezt soha nem tudjuk meg. A legtöbbet a Puskásban Mészáros Lőrinc érdekeltségei költötték, az ő cégei buliztak leginkább, hogy a főnök verejtékes munkával és Isten segedelmével megkeresett pénzét eligyák, s ha már itt tartunk, vallok, hogy máma hajnalban felkerestem a gázszerelő Facebook oldalát.

Csodálkoztam, hogy van neki egyáltalán, hogy jut ideje a sok közbeszerzés közben, látogatásom azonban se nem véletlen, se nem mazochizmus volt, hanem maga az eleven kíváncsiság. Mert ugyanis tegnap a közösségi térben elém került egy állítólag erről az oldalról szóló bejegyzés, hogy a gázszerelő könyvet ír nehéz és küzdelmes életéről, arról, hogyan sikerült folyamatos ellenszélben meggazdagodnia. S mondok, Kázmér, ha ez igaz, akkor arról neked elmélkedni kötelező, mert ez a te dolgod, feladatod és kereszted egyben, hogy mindig a ganajságokkal foglalkozz, míg el nem fehérül a száj is.

Felkerestem hát a gázszerelő oldalát, hogy utána járjak az egésznek, és annak nyomát nem leltem, hogy egy Thomas Mann lakna ott, de, ami a legszebb, gondolatnak még a csírája sem fedezhető fel. Egy sor sem, semmi, csak fényképek egymás alatt, amelyek mind hősünket ábrázolják. Viktor mellett, alatt, fölött, vagy csak magában, képek egymás után egy betű nélkül, hogy mi ez vagy miért, hogy az ember azt tételezi, a manus nem tud írni, olvasni sem, csak képeskönyveket nézegetni, és azt csinált ebből az oldalból is, hogy jól van az úgy. Biztosan így is van, és nem is különösebben érdekes.

Történetünk szempontjából is csak annyi a jelentősége, hogy lássuk, kik vedelnek a Puskás VIP-ben, tömik a homárt, helikoffereznek, kokóznak Ibizán és kurváznak az Adrián, és hát, ezek. És nem csak az a baj, hogy nem áll jól nekik a gazdagság, mert a gatyájuk trottyos, körmük koszos és legszívesebben velőspacalt zabálnak koviubival, hanem, hogy a mi pénzünkön teszik. Ezen felül pedig még ráadásnak a maguk szellemi nívóját adják meg horizontnak, amelyben a tudás veszélyes, a szépség fenyegető és a szabadság a legnagyobb ellenség. Ezek eltartott kisujjal isszák a házi kisüstit a demizsonból, aztán meg egymásra lépnek a talpaik. Ezek ilyenek.

Tegnap reggel izgalomba estünk erősen mi, földi halandók, mert ígérvény volt szerte a világban, hogy mindjárt bejelent. Ő. Csak türelem kicsi még, és miénk lehet mind az összes pénteki bölcsesség, és megmentésünk mai fejezete, az értünk aggódás bimbaja. Annyit lehetett tudni előre, hogy példátlan, soha nem látott és világmegváltó adócsökkentés következik, ami után azt szokta harsogni egyetlenünk sajtója, hogy mondjuk tíz milliárdot hagyott a zemberek zsebében a Fidesz, s ami vele egylényegű, doktorminiszterelnök elvtárs. A tízmilliárd a gyalogkakukknak semennyi, értelmezhetetlen adat, ő gyermekkorában az egy, kettő, mennyi felkiáltásban végződő számsorozathoz szokott, afölött a tartományok misztikusak, imákba valók csupán.

No most, amikor ütött az óra, és a jól ismert kappanhang a fölgyűrt ingujjal, amely az értünk való szüntelen robot, és a vég nélküli küzdés, aggódás kellékei a diktátortárból, azt tudatták, hogy az elvitelre szolgáló ételek áfáját, míg a vészek tartanak, öt százalékra csökkenti a császári kegy. Megmenekültünk, zengett fel ekkor egyként és mintegy varázsütésre a hálaima minden magyari emberből, kivéve mi, méltatlanok, és persze Mária néni. Másképp özv. Kovács Istvánné, aki dolgos élete vége felé közelítve ételt házhoz még egyáltalán nem vitetett, s nemcsak azért, mert úri huncutságnak tartotta, hanem, mert pénze sem volt soha rá, mint most sem semennyire. Mária néniből annyi van magyari honban, mint égen a csillag, és Pista bácsi is rengeteg.

Ők választástól választásig zsák krumplival zakatolnak-üzemelnek, megtoldva csirkelábbal, farháttal, cikóriával és leértékelt száraz zsömlével. Hogy az emeletes burger házhoz jön kedvezményesen, az az ilyeneknek semmi se. Mint ahogyan – miképp említettük – fölzengett tegnap a hálaadó ének, Te deum szinte és mintegy, sőt, körmenetek ábrándjáról is hallani lehetett, de kimaradt ebből az örömből a putrik népe, az aluljáró hotelek sokasága, és félve, de ide soroljuk a panelprolik (mint fideszi szakszó), meg a kádári kockaházak lakosainak jó részét is. Hogy egyenesbe tegyük, ők egyáltalán nem eresztenek tokát az öt százalékos áfával ezután elvihető bigmektől vagy más imperialista csodáktól, mámorító Coca Colával öblítve le azt.

És nem azért, mint hihetnők első buzgalmunkban, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér (második számú fideszi szakkifejezés), hanem mert ők, a Mária nénik, Pista bácsik, putrik és panelek népe meg az aluljárók lakói, ezt el ne feledjük, egészen egyszerűen nincsenek is. Így a kedves vezető nem azért nem bír olyasmit kifundálni, ami nekik is jó volna, és kizárólag azoknak kedvez, akik látszanak a rendszerben és a rendszernek, a teteje és a közepe, hanem, mert az alja elveszett egészen. Nincsen is, hogy értsük a középső csoportban a rövidgatyánkban, szaguk nem ér el a várig, sőt, már szótárakban sem szerepelnek, számítógépes rendszerekben sincsenek, halvány emlékek csupán egy-egy útavatáskor. És ez az egész a stadionokkal kezdődött.

Sok épült belőlük, rengeteg, és a buzgalom azóta is erős, de az első ellenük való felhorgadás idején, hogy ezt se feledjük, megszűnt ez a lexika és sok más is. Öt évvel ezelőtt szűnt meg a minisztériumi szótárban a stadion, s lett helyette a fedett sportlétesítmény, azóta tiltott szó a szegény, de még a rászoruló is, és sok más is illetlen lett a Fidesznek. S ha nincs szó, nincs a fogalom sem vagy annak tárgya, ezért azóta halljuk a diadalt a felszámolt szegénységről, és az egész országot beborító mérhetetlen gazdagságról, mert így megy ez. Ilyképp az, hogy a kedves vezető az elébb emlegetett rétegeket le sem szarja fenségesen, az ennek tudható be, így útja, ha aljas is, de legalább következetes. Szóval ennyit az elvihető ételek öt százalékos áfájáról.

És ilyeneket tudnék napestig. Mint valami rossz trubadúr, Tinódi Sebestyén vagy Francisco az ember a Száz év magányból. De ez egyáltalán nem móka, se nem kacagás, hanem a bizonyság arra, hogy a kedves vezető, másképpen doktorminiszterelnök úr teljességgel alkalmatlan arra a hivatalra, amit méltatlanul – netán galádul – de mindenképpen indokolatlanul hosszú ideje betölt. De ami még szebb, hogy tegnap reggel sem, nap közben sem és semmikor máskor senkinek eszébe nem jutott a nagy-nagy bejelentés után, hogy ennyi telik, haver, most tényleg, öt százalékos áfa az elviteles kajára? Sőt, ami rosszabb, senki nem mondta neki, hogy kenje a hajára, és mind az összes látványos de totálisan értelmetlen ötletét is. Mert ez van csak: ötletláda, míg a pofoné ki nem nyílik egyszer csak egészen.

A kedves vezető ott állt az erkélyén a város fölött, és nézte, ahogyan az adott időre, amit ő írt elő, megszűnik benne az élet. Kiürülnek az utcák, elfogynak az emberek, még a fák sem merik hullatni a lombjukat, csak a rendőrség, a katonaság és a TEK jár kel nyakig fegyverben. A kedves vezető ekkor érzi úgy, hogy a rend helyreállott, a kétmilliós város, benne a sok nagy pofájú és követhetetlenül okos libsi, a szabados egyetemisták, a buzik, zsidók, cigányok és hajléktalanok, a sok, számára ismeretlen és értelmezhetetlen eszme és létforma végre megadta magát, és ott hever a lába előtt. Harminc éve erre vágyott, harminc éve ezt akarta minden molekulájával, és lám. Ez élete orma, ahonnan följebb út már nem visz, ez a cél, a lét teljessége.

Kiderült ebben a pillanatban, milyen hasznos készség is ez az erkély. Mert nem csak arra való, hogy ott mindenféle kétes alakokkal, érsekekkel, püspökökkel, nagyferókkal borozgasson, labdát bikázzon onnan az égbe és az unoka háromkerekűzzön rajta, hanem ím, annak is a helye és a tanúja, hogy a város a parancsára meghunyászkodik. Ezt csak innen, fölülről lehet élvezni, innen, fölülről lehet mutogatni, hogy én vagyok az Isten. De leginkább az eltelt idő kontextusában akképp, hogy na, ki a faszagyerek a kocsmában, magyariul ki a Jani, ha még emlékszünk a ház elé hívó szavakra, férfi a férfival, viszkető tenyerekre, tehát a parasztgyerek áll fölöttünk. Aki ím, a szaros mindenség ura és parancsolója, és beleborzong a hatalmába.

Mint Faludynál a recski börtönőr, aki tátott szájjal nézte a levágott farkú szalamandra vérét a kövön. Úgy néz ő is alá megelégedetten böffentve, hogy malacok az ólban, tyúkok a katrocban, és a koviubi is kész immár. Orbán rossz színdarabot és rosszul rendez, viszont kiváltképp élvezi, ám egyáltalán nincs érzéke a szimbólumok finomságához, a rejtett jelentésekhez. Az a magyar, akin méteres kokárda van, a férfi pálinkázik, a nő szül, egyszerű a világ. Ilyen egyszerű volt akkor is, amikor az erkélyes sötét várost mutogató jelenet után szinte átmenet nélkül hívta el Szijjártót kiböfögve ezt is a közösségi térbe, és a maga módján tréfálkozott vele azt mondván, ha elmúlt volna hatvan, akkor most beledöglene a kórba.

És jót mosolyogtak ezek ketten a mókán, verték a csámpás lábukat kacagtukban, vihogtak, de jó, hogy a Szili nincsen hatvan, így nem kell elpusztulnia. Ezzel pedig nem is a metakommunikáció, hanem a szavak szintjén üzentek a hatvanon túliaknak, hogy meneküljenek, mert róluk le van mondva – szprehen dajcsilag –. És tényleg, mert a nemzet nyunyókája meg közzé tette, hogy felhívással fordult a kórházakhoz, miszerint a haldoklókhoz engedjék oda a hozzátartozót, gyereket az anyjához, anyát a gyerekéhez, hogy Orbán nevével az ajkaikon szenderüljenek bele az öröklétbe, ahol a világosság fényeskedik nekik. Vagy pediglen nem. Isten kezébe lettünk adva a hatalom által, a város kihalt, mindennel meg vagyunk elégedve.

A covidos halottnak dupla hullazsák javallott, alaposan be leszünk csomagolva, hiszen már hűvös van, nyirkosak az esték és csípősek a hajnalok. Mindeközben bizakodhatunk azért, mert az egészségügy vagy összeomlik, vagy tutira nem, aminek az az igazolása, hogy a kedves vezető letekint a magasból a sötét városra, ahol csak rendőrök, kóbor kutyák és előmerészkedő patkányok futkorásznak. A színészpalánták is hazamentek, de minden nagyon szép, hiszen a magyari kisded, ha kitekint a rácsos ágyából, elégedetten böfizhet, hogy anya nő, apa meg férfi, ha részeges, vak komondoros ótvar, akkor is. Ilyképp nincs más hátra, mint Störr kapitány apukájának igazságát felidézni, miszerint unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma megin eljön hozzánk a képviselő bácsi, az amelyik evitt migráncsnézőbe, meg labdát szok hozni, pöttyöset. Mesétem a zapunak, hogy jön megin, és csunyát mondott, hogy nem is merem leirni, mostanába, ha meghallja az ijen képviselő bácsikat, mindig csunyát mond, sőt, egyre csunyábbakat, hogy meg se nagyon értem. Az anyu nyugtatgatja mindig, hogy jól van Karcsi, ne a gyerek előtt, de mindig kijön belőle, ha nézi a tévét vagy olvassa az ujságot, aszt néha összetépi vagy gyűri, és látszik rajta, hogy szét akar robbanni, hogy az anyu csak mondja neki mindig, hogy jól van Karcsi.

Amikor mondtam neki, hogy jön megin a képviselő bácsi az oviba, elösször aszonta, hogy akkor te itthon maradsz kisfiam, de az anyu mondta, hogy a dolgozóba kell menni, ki vigyáz akkor a gyerekre, ne bolondozz Karcsi, de látom az apun, hogy egyre idegessebb, még szerencse, hogy az anyu visz az oviba és az apu nem találkozik az Ibojnénivel, mer nem is tudom, mi lenne akkor, amiket szok mondani az apu az Ibojnéniről, hogy akkor az anyu már úgy szól rá, hogy de Károly, és ijenkor tudom, hogy már az anyu is mérges nagyon. És ki szok küldeni akkor, hogy menj a szobádba kisfiam, és én megyek.

El kellett hát menni a zoviba máma, pedig szívesen maradtam volna, mer kezd hideg lenni. Meg sötét is volt reggel meg köd is, meg tele volt minden rendőrökkel meg katonákkal, aki csak nésztek. Filmekben szoktam ijeneket látni, az anyuva mentünk, ő se szerette, csak úgy rohantunk a rendőrök meg a katonák között, hogy asztán, bár nem is akartam igazán, de mégis jó vót ott lenni az oviba, és az anyu monta, hogy legyél jó kisfiam, puszit adott és elment, mint mindig is, de most úgy éreztem, hogy nagyon ott hagyott. A Kisböske meg a Pityu is ott vótak már, a Kisböske monta, hogy de jó, jön máma megin a képviselő bácsi, a Pityu vigyorgott.

És én se értettem, hogy mér jó nekünk, ha máma megin jön a képviselő bácsi, meg a daduson is látszott, hogy nem örül, mer ijenkor mindig szok valami történni, mindig rossz a vége, az Ibojnéni elájul vagy sikongat, és a dadusnak kell bennünket rendbe rakni mindig. Reggeli után meg is jött a képviselő bácsi, de nem hozott semmit se, se labdát, se imakönyvet, akkor meg mér jött, de asztán kiderült. Hogy arról beszégessünk, hogy az apu az apu, az anyu meg anyu, hogy férfiak meg a nők ők, a Pityu monta is, hogy mik lennének, teknősbékák, de az Ibojnéni meghallotta és bezavarta a sarokba. De a képviselő bácsi csak mondta ezt a férfit meg a nőt, hogy unta már mindenki.

A dadus is, látszott rajta, ott dölleszkedett az ajtóba, és úgy nézett a képviselő bácsira, de úgy, hogy el se lehet mondani. Asztán a Pityu miatt lett meg a baj megint, mer jelentkezett, hogy ő kérdez, és kérdezett, pedig nem is mondták neki, hogy lehet, csak úgy monta, kiabáta, hogy akkor a Szüzmárja nénive hogyan van ez, amit a papbácsi mesét nekünk, hogy akkor ő nő e vagy mi. Na, ekkor sikittotta el magát az Ibojnéni, a képviselő bácsi meg csak kapkotta a levegőt, hogy a Pityu hogyan képzeli meg mit képzel, de a Pityu nem képzelt semmit, csak vigyorgott, mind ahogyan mindig is vigyorogni szok. De hogy ebböl ekkora bajj lesz, azt nem gondoltam volna.

Mer mondom, az Ibojnéni sikittott meg verte a fődhöz magát, a képviselő bácsi meg nekiát ordittani a Pityuva, hogy ki az apukája, mire monta a Pityu, hogy hát az apu. Meg kérdeszte a képviselő bácsi, hogy hol dolgozik a Pityu apukája, mire az monta, hogy nem dolgozik seholse már régóta, meghogy járe templomba a Pityu, kérdeszte ezt is a képviselő bácsi, mire a Pityu, hogy nem ő. Na, ekkor kezdtek el a gyerekek ordittani mind, hogy ők se ők se, amitől az Ibojnéninek habzani kezdett a szája, a Kisböske meg úgy sírt, hogy fönnakadt a szeme neki, a dadus meg csak legyintett, meg én is, mert gondoltam, vár a dömperemmegyek.

A kocsmák bezárnak, a kutyák viszont pisálhatnak este nyolc után is. Sőt, Orbán Viktor megtekintette a Kínából érkezett koronavírus-gyógyszereket, tehát nincs mitől félnünk. Minden megtekintődött, a világ összes nyüves kartondoboza, a rezsim kartondobozokkal mutogatja buzgalmát, ezekben vannak a lélegeztetőgépek, nemzeti konzultációk, kisnyulak. Ha a magyari ember meglát egy kartondobozt, akkor pavlovilag elárad benne a mérhetetlen nyugalom, érzi, hogy törődnek vele, mi több, olykor azt is, hogy azokból a dobozokból a nemzet szeretete árad feléje.

Ezek a dobozok födik el a sunyi szándékokat, amelyek vészhelyzetben mindig valahogyan erősebbek. A fideszista, ha vészhelyzetet szimatol, enyvedzeni kezd a keze, illetve késztetést érez mindenféle törvényjavaslatok benyújtására, amivel a világot a saját képére akarja formálni, tehát elcseszi. Mintha nem volna már amúgy is elég lehangoló. Varga igazságügyis is, alig kelt ki a vírusos ágyából, aktívabb, mit valaha, és egészen különös módon alaptörvénybe akarja foglaltatni az Ovizsaru igazságát, miszerint a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk.

Úgy nagyjából ez a nívó, és szomorúan konstatálom, hogy igazam volt, amikor Dúró Dóra darálását nem ok nélkül valónak gondoltam, mert lám, egészen idáig vezetett, hogy Alaptörvényt módosítanak miatta. Egy brancs ezek tehát, közösen szíják el az életet belőlünk, hülyítik el gyermekeinket, mert ugyanis, nézzük, mi készül belekerülni a gránitszilárdságúba úgy Varga igazságügyisileg. Egyrészt, kies hazánknak biztosítania kell: „a hazánk alkotmányos önazonosságán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést”. Nem látnék neki a mondat boncolgatásának, mert rossz végre jutnánk.

Másrészt pedig az államnak állampolgárain keresztül szintén óvni kell „a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát”. Tehát Ovizsaru azzal az alaptörvényi szándékkal, hogy ott, az oviban ne lehessen fölolvasni a Meseország mindenkié című kötetből, mert az összeset nem tudja ledarálni Dórika. Elcseszett egy ország ez, de nem is emiatt elsősorban, hanem azért, hogy az az aljas szándék, ezen a böszmeségen csámcsogjon az ember, és ne jusson ereje az igazi galádságra, és mégis jut. Szar ügy Varga igazságügyisnek, akinek a fő gondja mégis a lopott vagyon biztonságba helyezése.

Mert ugyanis a gránitszilárdságú módosulni készül egyéb tételekkel is, amelyek drasztikusan szűkítenék a közpénz fogalmát, ezzel korlátozva a közpénzek elköltése körüli nyilvánosságot, sokkal könnyebbé téve a közpénzek ellopását. Emellett kétharmados törvénybe betonoznák a közelmúltban létrehozott hatalmas, Fidesz-közeli emberekkel teletömött vagyonkezelő alapítványokat. Igazából ez foglalkoztatja a ner lovagokat és lovaginákat, minden más csak toldás. És az az elképesztő, hogy minderre a járvány tombolása közben gondolnak, sőt, csak erre gondolnak igazán.

Miközben pedig a nép reszket, hogy mi lesz vele. Erre is mutatok jó példát, mert ugyanis tegnap beállított hozzám az egyik szomszéd azzal, hogy én okos vagyok. Okosságom pedig abban nyilvánul meg, miszerint bizonyára van információm arról, hogy az éttermek bezárása a kocsmák bezárását is jelenti-e. Mondom neki, hogy minden bizonnyal, de erre erősködik, hogy erről mikor jelenik meg a Magyar Közlönyben a rendelet, ami elképesztő elszánásról tanúskodik, és tényleg úgy állt ott, hogyha biztos lesz, nem mehet kocsmába, akkor fölköti magát.

Ilyenek érdeklik a magyari embert. A kocsma sorsa, a kutya pisálása, meg, hogy döglenek-e a nyulak. Ahelyett, hogy abban a nyüves Magyar Közlönyben megjelenne mindez, azt kell hallgatnia, mert a hatalomnak az fontosabb, hogy neki fütyije van, és mi a közpénz, mi nem, mit lehet ellopni büntetlenül és mit büntetéssel fenyegetve de megúszva mégis. Orbán Viktor megtekintette mindeközben a kínai gyógyszereket, és ha emiatt az ember Rákosi elvtárshoz hasonlítja, akkor megbántódnak a fideszfiúk, mert olyan rohadt érzékeny a lelkük.

Nézem a szomszéd szemében a végtelen bánatot, a mi lesz velünk nagymama nyüszítést, hogy zavar keletkezik az ivásban, és mindent egyből megértek. Illetve úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. A szomszéd és vele együtt mi is magunkra vagyunk hagyva a vérzivatarban. Ami egyfelől nem volna olyan nagy baj, ha hülyeségekkel tömik az ember fejét egyfolytában, másfelől viszont, ha mindez arra alkalom, ok és indok, hogy kilopják a szemünket is, az már csak csak felzaklatja az embert kicsinyég, amiben az sem túl nagy vigasz, ha megtudja, teljes bizonysággal, hogy neki is fütyije van.

A KDNP, név szerint Vejkey Imre (jegyezzük meg őt is alaposan) törvénytervezetet nyújtott be, amivel megszüntetné az Egyenlő Bánásmód Hatóságot (EBH), amely egyébként a faji, nemi és egyéb megkülönböztetések ellen nyújt jogvédelmet. Vejkey csinovnyik indoklása szerint az egyenlő bánásmódhoz való jog az alaptörvényből ered, az alapjogokat pedig az ombudsman védi, ezért indokolt az alapvető jogok biztosának hivatalába olvasztani az EBH-t. Kiinduló tételünk az a mélázás, hogy vajh, miért most kezdett fájni Velkey csinovnyiknak ez a hivatal, és miért pont ez.

Olybá tűnhet, hogy csak. Viszont tudjuk jól, hogy semmi sincs indok és érdek, olykor aljas indok és ocsmány érdek nélkül, ilyképp egészen biztos, hogy a járvány közepén, amikor hullunk és vonaglunk, mint a legyek, Vejkey csinovnyik nem az EBH vs alaptörvény dichotómiával kelt és feküdt. Nagy valószínűséggel Vejkey csinovnyiknak régebben mondták, hogy egyszer majd kérünk tőled valamit elvtárs, és ennek most jött el az ideje valami sötét szándék miatt. Magam a buzilobbi támadását, Dúró boci darálását és a férjuram zászlócibálást egyként látom emögött.

Bár lehet egészen más is. Iványi tiszteletes ügye, valami roma megfontolás, akár az SZFE lázadása vagy éppen csak az, hogy ez a hivatal még nem tagozódott a rezsimbe teljesen. Úgy ahogy független volt, és az ilyesmit nem nézi jó szemmel a kedves vezető, miközben a fogdmegjei a jogállamiság miatt hörögnek most már egészen minősíthetetlen hangon. Lásd Kövér pedellust, aki bájosan “baloldali, libsi, komcsi neomarxista moslékkoalícióról” beszélt, amikor az Unióra gondolt, és azért ez már egy szint, ha lefelé is és a legalja. Kövér a hang, ez a Vejkey a szándék.

Egyébként az ombudsmannal takarózni átlátszó hiba, bár a bávatagoknak megteszi. Mi azonban tudjuk, sőt, jól tudjuk, hogy ő is meg lett véve kilóra, a jogok terén olyan ő, mint a GVH a gazdaságban és a médiahatóság az újságírásban, az ügyészség a bűn ellen vagy az Alkotmánybíróság a nem is lévő alkotmányosság védelmében. Erről a tünetről mesél már évtizede az, aki a fékekről és ellensúlyokról mesél, amiről megkérdik, hogy tárcsás vagy dobfékes, az ellensúly meg hány kilós. Úgy nagyjából ennyi a fogalom a társadalomfilozófiáról fröccs és szotyi közben.

EBH, az meg mi a szar? Kérdi a magyari ember, és az ügy ezzel le is van tudva, feltéve ha ilyen nyalánkságok eljutnak a fülébe, amikor arról is nehezen szerzett tudomást, hogy az usákoknak új elnöke van, mert nem közölte vele a propagandasajtó. Az ilyesmi hírek megfekszik a gyomrokat, nincs benne templomavatás meg alapkőletétel, pláne az, hogy Orbán harcol, így sztornó. De a lakájlapokról, tévékről és rádiókról beszéltünk már eleget, fogunk is, most azt kellene kideríteni, mért gyalulják le az EBH-t, hogy szó szerint ki vagy kik ellen irányul ez a gyalázat.

Mert valaki, valakik ellen igen, véletlenül nem történnek a dolgok, sem hasra ütve. A homály azonban akkora, hogy csak találgathatunk, mint ahogyan az internet népe is teszi. Hosszan nézegettem a véleményeket és morfondírokat, ahogyan próbálták a titkot megfejteni, mígnem a kommentfolyamban megjelent egy összegzés, miszerint „ez mindannyiunk ellen van”. Ez igaz és való, azonban tisztán látszik, hogy mégsem fáj mindannyiunknak, sőt, alig is fáj valakinek. Illetve akadt, aki fennen örvendezett, mondván: „ideje volt, eddig sem kellett volna”.

És, ami a legszebb, a kommenthadsereg nem küldte el az anyukájába, mint ahogyan az ebben a műfajban bevett, hanem megszólalt egy tiszta, világos hang utána, amiben benne volt mindannyiunk élete és halála. Tehát, „ideje volt, eddig se kellett volna”, böffentette a rosszindulatú, mire a bölcs higgadtan így intette: „Neked se lesz hova fellebbezni, úgy gondoltam, előre szólok”. – És ebben én nyájasom, benne van az egész életünk. Ez a balladai tömörség a leghűbb képe köz-, és magán állapotjainknak, ami végén annyival egészíteném ki csupán, hogy az Isten legyen irgalmas velünk. Ez az ima.

Parragh kamarás tegnap diskurált a főnökkel, hogy mi legyen. A főni már beszélgetett a „professzor urakkal” is, miközben azok haptákban álltak előtte, arról, mi történjen az egészségügyben, mert mindenkit meggyógyítunk, Parragh kamarástól pedig a gazdaságra vonatkozó instrukciókat kért. Hogy a „professzor urak” mit mondtak neki, arról nincs központi direktíva, de látszik, hogy ugyanolyan szar minden, mint a hapták előtt, úgyhogy tök mindegy, ők miért szerepelnek a képletben. Éjszakai kijárási tilalom elrendeléséhez elég a hadsereg, a többi csak hókuszpókusz.

Viszont valami lesz, mert tegnap a Parragh kamarással való egyeztetés után a halandók annyit tudhattak meg, jönnek újabb egészségügyi bejelentések, amit a kedves vezető a kamarásnak elárult, a pórnépek pedig majd megtudják, ha az úri kedv úgy tartja. Végül is, nem az ő életükről van szó, hanem a kedves vezető hatalmáról, aminek minden alárendelődik. Sorsok, életek, halálok, bércek és tengerek. Parragh kamarás tehát tudja, amit mi nem tudunk, cserébe viszont instrukciókat adott, hogy a gazdaság működjön, mert, mint emlékezhetünk, így döntött a nemzeti konzultáció.

No most, Parragh kamarás vagy teljesen sötét közgazdaságilag, vagy csupán jó pontot akart szerezni, adut adni mintegy a gazda kezébe, mikor is előadta, hogy azon múlik a nemzet boldogsága, ha a kedves vezető egy évre felfüggeszteti az iparűzési adó fizetését. Ettől meredeken emelkedik a lanyha GDP, a termelés felfut, a munkásosztály pedig a paradicsomba megy. Parragh kamarás nem tudja, vagy ha tudja, szarik rá, illetve a kedves vezető kérte tőle, hogy ez legyen mondva, de az iparűzési adó felfüggesztése egyenlő a városok halálával, amelyek a sarcok miatt amúgy is az utolsókat rúgják.

Ez a javaslat a kedves vezető szívének annyira kedves, hogy nagy valószínűséggel előre egyeztetett, mit szeretne hallani, hogy legyen mire hivatkozni a gyalázatban. Ez Orbán aljas módszertana. Ceci nénnye a szükségállapot bevezetésére kéri fel, a konzultáció a járvány leszarására – a gazdaságnak működnie kell –, Parragh kamarás pedig a kezébe adja a városok tönkre tételének utolsó eszközét. Mit nekik több millió ember, mit nekik halottak, ez egész rohadt világ le van szarva, én vagyok a király: mondja Orbán a függöny mögé bújva, és a kamarásokra kenve mindent, széttárva bűntelen karjait.

Jó lesz majd a kivilágítatlan, lerohadt városok lakosainak Karácsonyra és az ellenzéki polgármesterekre mutogatni, miszerint alkalmatlanok a hivatalra. És ez a cirkusz, amelyik milliók életét keseríti meg kicsinyes bosszúvágy miatt, a NER leglényege. S amikor véget ér, akkor egyesével lesznek számon kérve mind az összesek, akik ehhez Parragh vagy Ceci nénnye módján asszisztáltak, mert a diktatúra tőlük működik, Orbán azt egy személyben dirigálni képtelen volna. A mostani vészhelyzetben erősen szaporodik a bűnösök száma, akiknek egyszer felelniük kell.

Ha nem is rögtönítélő bíróság előtt, mert mégis csak kultúrnépek vagyunk mi, lesajnált és megvetett libernyákok, hanem megvetéstől sújtva és tükörbe nézésre kényszerítve. Bár, akinek nincs lelkiismerete annak ez nem igazi büntetés. A NER kiöli a lelket a szolgáiból, engedelmes és tudatlan gépekké teszi őket, mint azt a haptákban álló „professzor urak” is mutatják, és akkor még az apparátus százezernyi csinovnyikjáról nem is beszéltünk, akiket mind ledaráltak már. Most kezdik el megsütni őket húspogácsának, hogy Orbán mind az összeset felzabálhassa.

Egy társadalom lelkiismeretének lenni fárasztó feladat, és békeidőben nincs is szokásban. Eltelten heverészne az ember a csillagokat bámulva és szavalgatva magában, ehelyett napra nap kapja a képébe a fekáliát, és döbbenten nézi, egyre kevesebben törlik le azt, sőt, rengetegen idvezülten lefetyelik is. Kies hazánk morális nihil lett, aljas alakok játszótere, kiveszett belőle a szépség és a jóság. Mint számba vehető kultúrnépek az utolsókat rúgjuk, és egy bohóc vigyorog rajtunk a függöny mögül. Félve és csendesen kérdem, nem lenne alkalmasabb, ha mindannyian színinövendékek lennénk? Ez a gondolkodásra való mai feladat.

Parragh kamarás tegnap diskurált a főnökkel, hogy mi legyen. A főni már beszélgetett a „professzor urakkal” is, miközben azok haptákban álltak előtte, arról, mi történjen az egészségügyben, mert mindenkit meggyógyítunk, Parragh kamarástól pedig a gazdaságra vonatkozó instrukciókat kért. Hogy a „professzor urak” mit mondtak neki, arról nincs központi direktíva, de látszik, hogy ugyanolyan szar minden, mint a hapták előtt, úgyhogy tök mindegy, ők miért szerepelnek a képletben. Éjszakai kijárási tilalom elrendeléséhez elég a hadsereg, a többi csak hókuszpókusz.

Viszont valami lesz, mert tegnap a Parragh kamarással való egyeztetés után a halandók annyit tudhattak meg, jönnek újabb egészségügyi bejelentések, amit a kedves vezető a kamarásnak elárult, a pórnépek pedig majd megtudják, ha az úri kedv úgy tartja. Végül is, nem az ő életükről van szó, hanem a kedves vezető hatalmáról, aminek minden alárendelődik. Sorsok, életek, halálok, bércek és tengerek. Parragh kamarás tehát tudja, amit mi nem tudunk, cserébe viszont instrukciókat adott, hogy a gazdaság működjön, mert, mint emlékezhetünk, így döntött a nemzeti konzultáció.

No most, Parragh kamarás vagy teljesen sötét közgazdaságilag, vagy csupán jó pontot akart szerezni, adut adni mintegy a gazda kezébe, mikor is előadta, hogy azon múlik a nemzet boldogsága, ha a kedves vezető egy évre felfüggeszteti az iparűzési adó fizetését. Ettől meredeken emelkedik a lanyha GDP, a termelés felfut, a munkásosztály pedig a paradicsomba megy. Parragh kamarás nem tudja, vagy ha tudja, szarik rá, illetve a kedves vezető kérte tőle, hogy ez legyen mondva, de az iparűzési adó felfüggesztése egyenlő a városok halálával, amelyek a sarcok miatt amúgy is az utolsókat rúgják.

Ez a javaslat a kedves vezető szívének annyira kedves, hogy nagy valószínűséggel előre egyeztetett, mit szeretne hallani, hogy legyen mire hivatkozni a gyalázatban. Ez Orbán aljas módszertana. Ceci nénnye a szükségállapot bevezetésére kéri fel, a konzultáció a járvány leszarására – a gazdaságnak működnie kell –, Parragh kamarás pedig a kezébe adja a városok tönkre tételének utolsó eszközét. Mit nekik több millió ember, mit nekik halottak, ez egész rohadt világ le van szarva, én vagyok a király: mondja Orbán a függöny mögé bújva, és a kamarásokra kenve mindent, széttárva bűntelen karjait.

Jó lesz majd a kivilágítatlan, lerohadt városok lakosainak Karácsonyra és az ellenzéki polgármesterekre mutogatni, miszerint alkalmatlanok a hivatalra. És ez a cirkusz, amelyik milliók életét keseríti meg kicsinyes bosszúvágy miatt, a NER leglényege. S amikor véget ér, akkor egyesével lesznek számon kérve mind az összesek, akik ehhez Parragh vagy Ceci nénnye módján asszisztáltak, mert a diktatúra tőlük működik, Orbán azt egy személyben dirigálni képtelen volna. A mostani vészhelyzetben erősen szaporodik a bűnösök száma, akiknek egyszer felelniük kell.

Ha nem is rögtönítélő bíróság előtt, mert mégis csak kultúrnépek vagyunk mi, lesajnált és megvetett libernyákok, hanem megvetéstől sújtva és tükörbe nézésre kényszerítve. Bár, akinek nincs lelkiismerete annak ez nem igazi büntetés. A NER kiöli a lelket a szolgáiból, engedelmes és tudatlan gépekké teszi őket, mint azt a haptákban álló „professzor urak” is mutatják, és akkor még az apparátus százezernyi csinovnyikjáról nem is beszéltünk, akiket mind ledaráltak már. Most kezdik el megsütni őket húspogácsának, hogy Orbán mind az összeset felzabálhassa.

Egy társadalom lelkiismeretének lenni fárasztó feladat, és békeidőben nincs is szokásban. Eltelten heverészne az ember a csillagokat bámulva és szavalgatva magában, ehelyett napra nap kapja a képébe a fekáliát, és döbbenten nézi, egyre kevesebben törlik le azt, sőt, rengetegen idvezülten lefetyelik is. Kies hazánk morális nihil lett, aljas alakok játszótere, kiveszett belőle a szépség és a jóság. Mint számba vehető kultúrnépek az utolsókat rúgjuk, és egy bohóc vigyorog rajtunk a függöny mögül. Félve és csendesen kérdem, nem lenne alkalmasabb, ha mindannyian színinövendékek lennénk? Ez a gondolkodásra való mai feladat.

Úgy szerepel a Fidesz legendáriumában, ebből fakadólag a hívek tompa agyában is a nexus, a per tu cimboraság dokotorminiszterelnök úr és Trump között, hogy ezek hívogatják egymást. Hogy a mobiljukon gyorstárcsázón van a másik, akkora a szerelem. Legutóbb is – mint hírül jött nemrég – doktorminiszterelnök úr épp főzögetett a kis piros fazokában, egy lecsót ütött össze, szelte a hagymát, ilyenek, amikor megcsörrent a telefonja. Gondolkodott, ki lehet, vőmuram vagy a Lőrinc, hogy máma mit vegyen meg. Befektetést tanácsadója a Lőrincnek doktorminiszterelnök úr, súg neki, melyik erőművet, szállodaláncot, közepes bankot vásárolja fel, amihöz a kormány is tud kicsit segíteni nem is közpénzből.

Lőrinccel is van ez a gyerekkori barátság, onnan, amikor együtt fociztak a libafostos legelőn, csak segít neki az ember, ha már úttörő. Szóval csöngött az a teló, de a túlvégen nem is vőmuram, nem is a Lőrinc, sem egy bíboros, hogy jönne az erkélyre iddogálni, hanem a Donald, a Trump. Felismerhető a kézfertőtlenítőtől érces hangja, és akkor megbeszélik ezek, hogy szolgál épp az egészség, milyen volt a reggeli székletük, meg a lecsó receptjét. Legalábbis a Fidesz legendárium szerint, és a hívek tompa agyában, ezt el ne feledjük azért. Értjük mi ezt az igyekvést, hogy doktorminiszterelnök úr értékét növeli a képzeletekben, ha ilyen világura cimborái vannak, ha hülyék is. Mit tepert éveken át, hogy teázhasson a Fehér Házban, ami aztán sikerült.

Igaz, ki kellett várni, hogy egy degenerált kerüljön oda házigazdának, de aztán most meg a lecsó receptjét beszélik át már, akkora az idill. Csak közbe jönnek mindenféle fölösleges választások, és most ez a Donald a kézfertőtlenítőtől karcos hangjával visít, min egy fába szorult féreg meg toporzékol. Sokféle szóval, jelzővel lehetne illetni, amit itt a veresége kapcsán előad, legyen annyi elég, hogy leginkább méltatlan és sajnálatra sarkalló volna, ha lenne az emberben ilyen elnéző szeletecske, no de nincs. Elveszítették ezek a jogot a megbocsátásra, de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy látjuk, mi lesz minálunk is, ha – feltéve de nehezen elképzelve – dokorminiszterelnök úr is veszít egy ilyen fölösleges választáson, mert már elfogynak a machinációk.

Hogy micsoda sivalkodás lesz majd itt. De mielőtt annak örülnénk, húzzuk ki az ujjunkat az éjjeli edényből, és nézzük azt, ami most van. Doktorminiszterelnök úr házi sajtója azt szuggerálta a hívekbe Trump biztos bukása után is, hogy Biden nem győzött. Csalás van, kommunista terror, Soros, ateisták, meg maga az ördög. Mindez érdektelen viszont, de az nem igazán, hogy mit tesz ilyenkor doktorminiszterelnök úr és bájos csapata Habonyostól meg Szijjártóstól együtt, hogy hogyan viszonyulnak ezek a valósághoz most, ez a delikát. Hallgatnak cseszmeg, az egész magyar kormányzat, kabinet vagy nevezzük, aminek akarjuk, kussol. Dolgozgatják fel a valóságot, és még a legelemibb udvariassági formulákról is megfeledkeznek. Perszehogy, hiszen taplók.

Szerte a világ gratulált ennek a Bidennek, mert hiába hanyatlik a nagy USA, azért még mindig nem mindegy, milyen viszonyban van vele az ember (ország), mi azonban a jelek szerint semmilyenre sem törekszünk, mert fáj a szívünk nagyon. Alig egy éve is még európai dominanciáról álmodoztunk Salvinikkel, ilyenekkel, seggünkben a lobogó sérójú Trumppal, máma meg semmi sincs. Európa ellenünk, Trump elveszett, hírlik, Putyin is nyugdíjba készül, így semmi más nem marad a magunkfajta eszementnek, csak a setét magány. Meg a lengyelek, egyelőre. Ezzel kellene szembe nézni, de ezidáig nem sikerült. Azt sem tudjuk, dokorminiszterelnök úr, ha már Bidennek nem gratulált, legalább Trumpot vigasztalta-e.

Ha már akkora lecsós cimborák, ugye. És ezzel most ezt az egész sztorit abba is fejezem, hogy levonjam a tanulságokat, amelyek a következők: a gonosz legyőzhető, mert nem diabolikus hatalma van, hanem egészen földi. A gonosz viszont saját erőből legyőzendő, mert Biden sem fog felszabadító seregeket küldeni a Hortobágyra. A gonosz nem uralta le teljesen a világot, Európa sem lett illiberális, és az USA sem tébolyda teljesen. Mint kitetszik, doktorminiszterelnök úr és bájosan aljas eszméi kisebbségbe kerültek, külső támaszai, hivatkozási alapjai fogyóban, ha el nem is tűntek teljesen. Repedések vannak a monolit hatalmon, amelyeket kihasználni illő és kötelesség. Biden ennyit üzent a magyar libernyákoknak, és ennyi épp elég is.

Ha majd egyszer, amikor ez az egész rossz álom véget ér, amiben jelenleg csatakosan forgolódunk, fel kell tenni a kérdést csak úgy magunknak okozóiról, és nem Orbánra kell mutatnunk tanulságképp. Egy diktátor, egy diktatúra sem működhet a kiszolgáló, végrehajtó személyzet nélkül, a párttagok, miniszterek, csinovnyikok, rendőrök és katonák is személyiségből vannak állítólag. S habár determinisztikus világban élünk, minden embernek van szabad akarata, így ő dönti el, gazember lesz-e, a gonoszt szolgálja vagy nem. Mindenkinek megvan az indoka is, ha elaljasul.

Pénz, a jobb élet, a család érdekei, egészen ritkán őszinte eszmék, amelyek azonban ingatagok. A rosszat nem lehet vég nélkül józan logikával igazolni, az őszintébbek megcsömörlenek, a gyengék maradnak lesütött szemmel, de élvezve a kiváltságokat, később majd parancsra hivatkoznak, mintha azt nem lehetne megtagadni. Mégis ettől várnak feloldozást és megbocsátást, de már itt is fellelhető az a hamis indok, hogy valami náluknál hatalmasabbnak engedelmeskednek, amivel bevallják a gyengeségüket. Mindenképpen vesztesek tehát, és az életük iszonyú lesz.

És vannak azok, akiknek semmi kézzel fogható hasznuk nincs az önfeladásból, illetve hiszik csak, hogy van. A rajongók sokasága, akik faragnak maguknak egy képet, és azt imádják, függetlenül annak tartalmától. Semmi közük a valósághoz, rocksztárként istenítik a diktátort, aki nélkül az élet értelmetlen, kezet csókolnak neki a tömegben, a nevét skandálják, fröccsöntött szobrokat vásárolnak róla. Nekik mindegy, idoljuk mit tesz vagy mond, minden és annak az ellenkezője is igaz és helyes, ha ő teszi és mondja. Csak szóljon hozzájuk, akárha próféta. Ők a vallásos, fanatikus rajongók.

Bizonyos körön felül általában ilyet nem találhatni. Az elnyomó apparátus felső szintjein hideg és rideg számítások vannak, jól megfogható, pénzben kifejezhető szolgálat. Az ily módon uralkodó osztály a vallásos sokasággal keveredni nem szokott, sőt, segít annak manipulálásában, minél inkább rajonganak azok, annál könnyebb neki. A diktátor szolgálása annál kifizetődőbb és egyszerűbb. A felsőbb szinten érdekviszonyok vannak, ahová jéghideg számítással lehet bekerülni, érzelmek ott már szerepet játszani nem szoktak, mindenki tudja a másikról, mekkora gazember, és egymásért hallgatnak.

És persze magukért is mindeközben. Ez a jól működő diktatúrák olajozott működésének szokott modellje, a NER azonban más. Illetve az utóbbi években kezdett mássá válni, amikor az alsóbb néprétegek ájult rajongása megjelent a belső körökben is, a miniszterek, pártvezetők, és az egész kormány a kezet csókolgató öregasszonyok érzelmi nívóján áll, és az a vég kezdete, amikor a kontraszelekció erre szintre jut. Amikor nem a szakértelem vagy más érdemek adják a magas hivatalt, hanem a kutyahűség csakis. Ilyenkor, ahogyan kies hazánkon is látjuk, zavar keletkezik a működésben, és minden kezd szétesni.

Az Európai Unió megvilágosodott a napokban, és erősen úgy tűnik, jogállamisági feltételekhez köti a pénzek kifizetését, ami régóta vágyott idea, csak idáig valami fura szeméremből vagy politikai érdekből nem nagyon szorgalmazták a bevezetését. De olybá tűnik, egy már nyíltan fasiszta államot azért nem szívesen látnak a berkeikben, megjött az eszük mondhatni, és meglépik azt, amit évtizede kellett volna. Üdvözlendő, de jelen elmélkedésnek nem ez a témája, hanem Varga Judit metakommunikációja, amelyik erősen hajaz Semjénére, ahogyan mindketten szerelmesen pillantanak a gazdira.

Varga Judit és az ő beiktatási képe azért ötlött be hirtelen, mert ő volt az, aki az Unió bejelentése után a leghangosabban visított, mondván, hogy emiatt elmegy a falig. Tegye, nagy sebességgel lehetőleg, hogy aztán Arany nyomán állapíthassuk meg, akárha éji bogár volna ő, hogy nagyot koppan akkor, azután elhallgat. Ekkor merült fel, hogy miért ilyen hangos ő a gyalázatban, és ekkor villant be a beiktatási kép is, amelyről így rápillantva, akárha doktor House, vagy a Mentalista Jane-je tudunk nagyon sokat mesélni érdeklődő közönségünknek.

Varga Judit idvezülten, kamaszlányként, elalélva, behódolva és valami orgazmikus beütéssel az arcán vigyorog a gazdira. Látszik rajta, hogy Orbán sunyi képén kívül számára megszűnt a nagyvilág, tudatáig el nem ér semmi, az sem érdekelné, ha ebben a pillanatban meghalna, mert élete elérte ormait, amikor szemben állhat Vele. Ha a férje lennénk, most válnánk el tőle, ha a gyereke, ezen a ponton tagadnánk meg, mert kitetszik, hogy hozzánk már semmi köze, Orbán beszippantotta, mint valami fekete lyuk, feloldódott benne. Az ilyen ember mindenre képes.

Látjuk is Vargán, hogy valóban. Ugyanezt a szerelmes tekintetet előadta már Semjén, meg a többi, tessenek emlékezni a választás éjszakáján készült danászós képre. Ez van abban, amikor az operatív törzs, vagy tegnap a professzorok haptákba vágták és vágják magukat. A totális önfeladás és alárendelődés, és ugyanez mutatkozik az összes őt körülvevő alakban, a kormány tagjain és azokon, akik az erkélyre járnak segget nyalni. Ilyen körítéssel Orbán joggal hiheti magát Istennek, mert más reakcióval nem is nagyon találkozik már a burokba zárt életében.

A rendszer elérte a csúcspontját, tovább fejlődni nem tud, és addig marad fent, amíg találni lehet hasonló szerelmes munkatársakat, akik istenük kedvéért minden aljasságra képesek. Ez a kör még kiegészíthető a megvett, lefizetett oligarchákkal, s ha hozzácsapjuk a mintegy kétmillió vallásosan hívő fanatikust, akkor látszik, elég nagy az az erő, amit le kellene győzni, ha lehet. Egyszerű választáson képtelenség, valahogyan az átmosott agyakat is rendbe kellene tenni, ami viszont szinte lehetetlennek mutatkozik. Nem is rendszerváltás kell már, hanem új felvilágosodás a középkor ellen. Ide jutottunk.