Szerző: rezeda

Mint emlékezhetünk, a Fidesz (Magyarország nevében, de nem vele egyetértésben, tőle nem felhatalmazva) a magyar soros uniós elnökség jelmondatául Trumptól koppintott: „Make Europa great again!”. Ez egyrészt ötlettelenségre utal, másfelől fura áthallásai vannak, ezért kérdezték meg Orbánt arról, mit szóltak hozzá a normálisabb miniszterelnök kollégái, amire csak annyit felelt, „lenyelték” –. Azt is mondhatta volna, be is kaphatják. Ugyanott tartanánk.

Mindemellett kitetszik, kormányzó pártunk ezt az elnökséget egyáltalán nem arra és úgy óhajtja használni, mint amire kitalálták annak idején, ilyen babra-, és háttérmunkára, hanem a lezajlott választások végeredménye ellenére arra, hogy Európát olyan irányba lökje, amerre egyáltalán nem akar menni. Voltaképp a többség legitimációját kérdőjelezik meg, minden megszólalásuk erre utal, és erre akarják használni ezt az elnökséget is.

Mert mit is jelenthetne Orbánnak ez a kijelentése: „Minden, Európa szempontjából fontos helyszínen ott leszünk, minden helyzetet föltárunk, mindegyik helyzetről jelentéseket fogok készíteni az európai vezetők számára…” Jelezte, hogy a következő napokban „meglepő helyszínekről meglepő híreket” lehet majd hallani. Nem tudom, valaki szólhatna neki, hogy ő nem száguldó riporter, se nem helikopter, mert ezek elég fura jóslatok.

Tudjuk, hogy van neki ez a tettre kész, aljadék sajtója, amely minden képtelenségre képes, tehát fogunk hallami érdekes dolgokat. Az elmúlt napokban az derült ki, hogy a legfőbb mumus – aki fideszi előadásban szinte puccsal szerezte meg a hatalmat – Manfred Weber, aki már annyira a magyarok ellensége, hogy az a legfőbb gondja, a magyar óvónők ne kaphassanak béremelést. Ezt Menczer elvtárs adta elő, tehát úgy is kell kezelni.

Viszont mégis elhangzott, ahogyan Orbán ígérvényéből is az sejthető, hogy tán ilyesmi furcsaságok derülnek ki most, hogy ő elnököl, s ezek szerint hiába mondta neki az elnökséget átadó belga miniszterelnök, ne higgye, hogy ezzel ő lesz Európa ura, nagy valószínűséggel nem így fogja fel, és a szolgálat helyett majd a még hangosabb szarkeverést láthatjuk és hallhatjuk, természetesen cirkuszi díszek közé csomagolva. Meg a pátosz.

Nem a mi kormányunk lett volna és nem a Fidesz, ha ezt a soros elnökséget ne hálaadó szentmisével vették volna át, ahol is az „új elnöki időszakra” kértek áldást. Természetnél fogva olyan ez, mint Svejk tábori miséje a frontra indulás előtt. Amúgy mi lett volna, ha valami értelmes dologra kérnek áldást, mert ebből olybá tűnik, mintha ők maguk a jóistentől kaptak volna felhatalmazást arra, amit most készülnek elkövetni.

Óriási szerencsénk, hogy a rendszer itt az Unióban úgy lett kialakítva, hogy egy dúvad ne okozhasson benne visszavonhatatlan károkat. Viszont értelemszerűen adódik a kérdés, tényleg miért kellett a Fidesznek ezt az elnökséget megkapnia, ha a közös értékekből semmit nem tesz magáévá, semmit be nem tart, hogy valóban az lenne az egyetlen releváns megközelítés, mit keres nyomorult hazánk még itt. De tudjuk, sorban áll az ATM-nél.

Hogy mit is akar a Fidesz igazából ezzel az elnökséggel, azt Orbán minisztere, bizonyos Bóka János fogalmazta meg, íme: „Elő kell vennünk a térképet, az iránytűt, és fordítanunk kell a kormánykeréken: Európa hajója ugyanis nem jó irányba halad”. Valaki már igazán szólhatna neki, hogy felhatalmazása ilyesmire nincsen sem neki, sem a főnökének. Viszont, ha így fogják fel, akkor érdekes fél évnek nézünk elébe, aminek a végén majd megint éghet a pofánk.

De nem ez lesz a legnagyobb baj, hiszen ezt – mondhatni – rég megszoktuk, hanem, hogy elviselhetetlen lesz megint a csatazaj. Eddig volt a mocskos kampány, most következik fél év másfajta, aztán ráfordulunk ennek leteltével a 2026-os választások felvezetésére. Most sincs másról szó, és soha nem is lesz, mint a minél több hatalomról és az ezzel megszerezhető pénzről, mert ahogyan Magyarország, úgy Európa sorsa sem érdekli ezeket.

Kérdezhetnék, hogy akkor mi, de az elébb már megadtam a választ. Felfoghatnánk úgy is egyébként, mint ahogyan voltaképp így is van, nem történik más, mint a cirkusz folytatódik, a baj azonban egy, de az hatalmas, hogy ez a cirkusz az életünk. Ebben élünk és ebbe döglünk bele, holott értelmesebben is el lehetne tölteni ezt az egyet, amit kaptunk, de most már késő. Egy vita van innentől fogva, ki tehet róla. Minden máson gondolkozni fölösleges.

Tegnap született, illetve előtérbe került egy fogalom, ami mostantól nagy valószínűséggel mindenhonnan ömleni fog, és úgy elveszíti – ha már meg nem történt – jelentését, mint az összes, amit a Fidesz (Orbán) összetaknyozott. Mint a nemzeti, vagy a család vagy akármi.  Erre a sorsra kezdett jutni tegnap a „patrióta”, amit kínjában Orbán önmagában felfedezett, és tele is ordította vele a világot.

Még „patrióta kiáltvány” is született, amely hosszan taglalja az összes hülyeséget, ami mostanában a kedves vezető fejében bolyong, komolyságáról azonban csak annyit, hogy az is szerepel benne, ne vonják meg tőle a vétójogot, és kapja meg mind a sok uniós pénzt, ami azért nem jön, mert az Unió ellensége, s egyben ráadásul a saját hazájáé is. Nehéz belátni, miként passzol ehhez a patriotizmus, leginkább sehogy.

Nem is az a cél, hogy igaz legyen a tartalma, hanem jól beláthatóan és egyszerűen fogalmazva, hogy róla szóljanak a hírek, amit – valljuk be – tegnap sikerült is elérnie, de ez momentán olyan ötperces hollywoodi hírnévnek tűnik, vagy még annyinak sem. Ez az egész egy kétségbeesett kepesztetés végeredménye a kedves vezetőtől, akit az elmúlt napokban sorra utasítottak vissza még a széljobbos haverjai is, tehát gründolni kellett magának egy társaságot.

Ez, ami sikerült, nem nagy, de annál szagosabb. Hárman vannak benne. Orbán, a bukott cseh Babis és a méltán rossz hírű osztrák szabadságpártos Kickl, ők hárman lettek a patrióták. S az az érdekes helyzet állott elő, az esti futballmeccs szünetében, az egy perc gyűlöletben hiába mondták azt, hogy frakció alakult, ez csak egy nyomorult szövetség, ám mivel Orbán benne van, annál hangosabb. A kedves vezető tegnap már a történelem lapjain látta magát.

Idézzük a megváltót magát: „1989-ben, a berlini fal leomlásakor kezdődő korszak most zárult le, az európai parlamenti választással. Ennek keretében jön létre az új európai frakció, ami meg fogja változtatni az európai politikát”. Mint látjuk, kis híja van annak, hogy az oroszok hazazavarása után a nevezetes falat is enkezével bontsa le a kedves vezető, amiből kitetszik, hogy eddig sem volt túl szerény, most azonban már meg is zavarodott.

Elveszítette úgymond a valóságot. Akkor is, amikor azt jelentette ki, ők hárman lesznek a legerősebb szövetség a sorosisták ellen az Unióban, csak azt felejtette el közölni, hogy jelenlegi állapotukban az Európai Parlament négy százalékát képviselik, és még kellene szerezni tagokat négy másik országból is. A legszebb az egészben, hogy olyanokkal számol Orbán, akik előtte két nappal ajtót mutattak neki, azaz, így dübörögnek ők hárman a hídon.

Az is lehet – és nagy valószínűséggel kitapossa a kedves vezető, mert most ez tűnik számára a legfontosabbnak ahelyett, hogy az országot igazgatná -, szóval biztosan beszippant még pár alakot, akik ugyanúgy sehová sem kellenek, mint ahogyan ő sem, azaz, a végén még lehet egy mini frakciója, aminek az élén kukorékolhat, de ennél több nem néz ki neki. Viszont, mint látjuk, ez az egész már most is úgy van eladva, mintha Orbán Európa élén állana.

A patriótaság bevezetésével a metódus is módosulni fog minden bizonnyal. Mára muszáj lesz bevallani, hogy Brüsszel bevétele nem sikerült, ahogy történt erre utalás abban az orbáni „cikkben”, amit a Magyar Nemzet nevű nyomdaipari termék hozott le szombaton. Ebből tehát megint egy elhúzódó szabharc lesz szintén eredmény nélkül, de már a hívek is beláthatnák, nem megy ez a vezérnek, tizenöt éve hasztalan handabandázik.

Az új a mostani helyzetben annyi, el akarják venni a vétójogát, hogy ne zavarja a működést, pénzt még inkább nem kap, oda kerül végleg, ahová való, a peremvidékre, a futottak még kategóriába. Egyébiránt július negyedike a határidő, eddig kell összehozni az annyira vágyott frakciót, aztán vagy sikerül, vagy nem. Mert mondom, a foglalkozás elérte a célját, az öt perc hírnév megvolt. Ugorgyunk, ahogyan Pósalaki bácsi mondaná.

Mindemellett azt nézem nagy, kerek szemekkel, hogy a honi sajtó milyen komolyan vette ezt a cirkuszt, a látványosan, kamerák előtt aláírt patrióta kiáltványt, csak egy dolog nem derült ki: ezt kinek fogják odaadni olvasgatásra. Leginkább senkinek, tehát a szerepe ennyi volt. Csak ezt a patrióta szót sajnálom. Nem használta az ember, mert avíttas amúgy, de ezek után már nem is lehet. Ha valamit Orbán ezzel a nyüzsgéssel elért, hát ez az. Semmi több.

Mindig akadnak különös, szókimondó emberek Orbánnal szemben, akik olykor félreteszik a diplomáciai udvariaskodást: mondhatni, ami a szívükön, az a szájukon. Általában belőlük lesznek a fideszes legendáriumban népünk ellenségei, akik nem tisztelnek minket, meg akarják mondani, hogyan éljünk, gendereket, migránsokat reánk erőltető belzebubok. De ezt fölösleges tovább ragozni, hiszen mindannyian ismerjük a véget nem érő sztorit.

Odáig azonban kevesen mennek el, mint Daniel Freund, aki német is, zöld is, és már nagyon régóta pikkel Orbánra, s ezt gyakorta ki is fejtette. Ő még valahogyan nem került plakátra, de jó úton van afelé, főleg, hogy nem átallott húszezer aláírást összegyűjteni csak azért, hogy függesszék fel Magyarország uniós elnökségét, amit abszurdnak tart. Bővebben is indokolja olyanokat sorolva, amiket már unalomig ismerünk, és van még egy plusz mondata.

Voltaképp minden, amit előtte, s amit utána sorol fölösleges és érdektelen, jogállam, európai normák, és minden ilyesmi, ami úgy pereg le a Fideszről, mintha a világon sem volna. Valószínűleg, mert ugyan a memorandumot a rengeteg aláírással Charles Michelnek küldte, de nagy valószínűséggel abban a tudatban, hogy mindenki is olvassa, kérését így indokolja: „nem volna szabad hagyni, hogy a bűnöző magyar vezetés képviselje az Uniót”.

Régebben az ilyesmire szokta az ember mondani, hogy delikát, de ez túl van azon a ponton, Nietzsche papával szólva ez már túl van minden jón és rosszon. Azt nem tudni, Freund úr milyen választ kapott a megkeresésre, vagy kapott-e valamit egyáltalán, arra viszont emlékszünk, jellegéből fakadóan milyen lomha az Unió, azaz, most már nem függesztik fel az elnökséget, bár régebben volt róla szó. Csak nem akartak visítást.

Ennek ellenére, illetve ezen kívül még mintegy desszertként, ami édesség azt mutatja, a kedves vezetőnek milyen híre van a világban, Alexander De Croo, belga miniszterelnök, aki hétfőn átadja a stafétát a mi fiunknak, arra intette az utcai harcost, hogy: „Az elnökség nem azt jelenti, hogy te vagy Európa főnöke”. – Én nem tudom, de, ha Orbán volnék, ami hálistennek nem vagyok, akkor a guta kerülgetne, illetve égne a pofám.

Ez a belga intelem olyan, mintha a debil és infantilis kis kölyöknek mondanák el, attól, hogy nála van a műanyag vödör, még nem övé a homokozó, amiben azonban az a szomorú, hogy más országok miniszterelnökeinek nem kellene ilyen útmutatást adni, mert ők tisztában vannak az alapfogalmakkal. Ez a miénk ezek szerint nem, egyrészt debilnek nézik, másfelől maffiózónak, s ebben az a csoda, hogy meglátták azt, amit mi már rég tudunk.

A legszomorúbb azonban, hogy a belga egy sajtótájékoztatón mondta, amit mondott, és a tudósítások szerint a teremben a megjegyzését „általános derültség” fogadta. Azt nem tudni, hogy ez a szofisztikált leírása annak, hogy hangosan röhögtek, vagy tényleg csak úriemberként vigyorogtak, de ez teljesen mindegy is. Mert mint kitetszik, itt a soros uniós elnökség kapcsán már semmi komoly dologról nincsen szó, a Fidesz azonban veri a mellét.

A már eddig is megtörténtek, hogy nem sikerül vele időpontot egyeztetni, aztán a most napvilágra került újabb információk mutatják, mi a helye Orbánnak a civilizált világban, sajnálatosan azonban nekünk is, akik a külvilág számára egyértelműnek tűnően újra meg újra megválasztjuk őt a szemétdombja tetejére kukorékolni. De még egy adalék ahhoz, hogy amikor Freund képviselő „bűnözőkről” értekezik, akkor nem a levegőbe beszél.

Nem olyan régi történet az Európai Bíróság horribilis büntetése, amit a menekültekkel való embertelen bánásmód miatt kapott kormányunk, s amit úgy kommunikálnak, hogy azért sóztak rájuk, mert megint győztek, s hogy nem leszünk gyarmat. Illetve amit a kedves vezető úgy akar másokkal kifizettetni, hogy az a tuggyukkiknek jobban fájjon. Ez nonszensz, mert végül nekünk fog fájni, de épp most született egy újabb direktíva egy ilyen ügyben.

Egy iraki menekültet több mint háromszáz napig tartottak fogva az úgynevezett tranzitzónában, emellett éheztették, és csak bírósági felszólításra kapott ételt. Ezt nem kell különösebben jellemezni, mindenféle lágerek és koncentrációs táborok jutnak az ember eszébe, de, ha ilyet mondana, még megsértődnének a kollégisták, akiket ezek szerint jól jellemzett Daniel Freund és a húszezer aláírója. Szégyen ez az egész.

Mindeme bizonyítékokat, hogy miféle alakok ezek, a végtelenségig lehetne sorolni, de voltaképp ezt teszi az ember napra-nap már több mint egy évtizede, mindenféle látható eredmény nélkül. Egy bizalommal, ha másra nem is, dokumentálásra jó ez az egész, hogy majd valamikor, ha a drótok mélyiről egy ember elé kerül, akkor elborzadjon és csodálkozzon egyben, hogyan tudtak így élni akkoriban az emberek. S mi integetünk neki: így.

Ursula von der Leyen újabb öt évig az Európai Bizottság elnöke lesz. Így döntöttek a „nagyok”, akik közé Orbán Viktor nem tartozik, viszont neki ez a fejlemény egyáltalán nem tetszik. Mondjuk, hogy is tetszhetne, hiszen emlékszünk még, amikor Ursula kék plakátra került, mint népünk ellensége, akit Brüsszel bevétele után el kell zavarni. Mint tudjuk, a vár ellenállt Orbán rohamcsapatainak, amelyek tulajdonképpen nem is voltak. Gőzös álom volt az egész.

A gőzök azonban itt maradtak. Kiosztották az Unióban a főbb szerepeket, Orbánnak pedig semmi sem jutott, mi több, még bele sem szólhatott a „nagyok” dolgába, amire azt találta ki, hogy az a koalíció (ő nevezte így), ami most létrejött, nem a nép akarata szerint való. Tudjuk, hogy a népakarat az volna orbáni értelmezésben, hogy ő legyen a király, sajnálatos módon azonban ez nem manifesztálódik. Momentán a jelek szerint még bohócnak sem kell.

Pedig mindent megtesz érte. Amúgy az utóbbi napokban elemében volt, sürgött-forgott, hogy a végén ne maradjon olyan magányos és megvetett pária, mint amilyen valójában. Utazgatott, tárgyalgatott, hogy valami frakcióba betuszkolja a tizenegy emberét, de senkinek sem kellenek. Olyan információk is vannak, hogy ezek a szerencsétlenek Deutsch vezetésével magányosan bolyonganak a brüsszeli folyosókon, de nem sajnáljuk őket, ők kovácsolták a sorsukat.

Orbán ezután, amikor észrevette magán azt a szagot, ami miatt sehová sem kellenek, körülnézett, hogy talál-e hasonszőrűeket, akiknek aztán az élére állhatna, mint valaki. Erre találta ki ezt az Unión belüli kelet-közép-európai frakciót, ami fedőnév alatt a hasonló fasisztákat terelte volna egybe. Már az ötletkor látszott, hogy nehéz lesz összehozni a hét országból huszonhárom képviselőt, és nem is sikerült. A lengyelek beintettek.

Jobban mondva a PiS. Tehát még mindig nincsen frakciója a Fidesznek, és nem is látszik, hol és hogyan lehetne. Most láthatják a fiúk, hová jutottak, de a legszebb az egészben, hogy akkor, amikor úgy tűnt, valahogyan összekalapozza Orbán azt a társaságot, ahol újra nagynak érezheti magát, üzent: „Az európai választókat becsapták. A Néppárt megkötötte a hazugság koalícióját a baloldallal és a liberálisokkal. Nem támogatjuk ezt a szégyenteljes megállapodást!”    

Ezt visította Orbán, s abban a pillanatban még arról irkáltak a hozzá hű lapok, hogy „Orbán már megint váratlant húzott, úgy tűnik, hogy Brüsszelben is meglepetést okozott”. Aztán látjuk, hogy nem. Orbán semmi „váratlant nem húzott”, csak azt csinálta, amihez a leginkább ért, kavarta a szart. Európa azonban más kávéház, mint kies hazánk, és most már végleg úgy tűnik, hogy a kedves vezető becsülete kitelt, ha volt neki ilyenje egyáltalán.

Viszont ilyen körülmények között leszünk mi az Unió soros elnöke, de, hogy mifélék, azt az mutatja, elmarad a biztosi testület budapesti látogatása, ami szokásos az elnöki ciklus elején, azaz most. Nem találtak a felek megfelelő időpontot, nyamvadt két napot, amikor ezt össze lehetett volna hozni. Sőt, mintegy habnak a zavaros kakaóra, az Európai Parlament sem tudja fogadni Orbán Viktort a képviselő-testület július 16-án kezdődő alakuló ülésszakára.

Kínos. Jelzésértékű. Mert van az a diplomácia, amit Magyarország jellegénél fogva nem ismer, mert ezen a címen leginkább ordítozni szokott, s ennek a diplomáciának a nyelvén ez sokkal többet jelent, mint, hogy nem sikerült az órákat egyeztetni. Nem akarnánk alpári kifejezéseket használni a helyzet jellemzésére, pedig az volna célra vezető, hiszen ők ebből értenek. Szofisztikáltan talán annyi: nem kérnek a Fideszből. Nem kérnek belőlünk.

Egyébként Orbán szégyene a mi szégyenünk is, de kár ezen keseregni. Amúgy viszont, amikor Weber befogadta a Tisza Pártot a Néppárt kebelébe, akkor annak az örömének adott hangot, hogy Magyarországon azért lám, vannak olyanok, akik a Fidesz nélkül képzelik el a jövőt. A legérdekesebb pedig, hogy ez Európában már meg is valósult, csak itthon nem jön össze sehogyan sem. Legközelebb majd 2026-ban tudjuk meglátni.

Nagyon hosszú két év vár ránk, nem is érdemes belegondolni. Csak annyit látunk, hogy a jelen viszont kilátástalan. Orbán sorra kapja a kokikat és sallereket, és már annyiba sem veszik, hogy a szokásos zsarolásával némi uniós pénzt kicsikarjon, amibe viszont – mint kitetszik – belerokkan az ország. Annyi maradt, hogy nézhetjük a gombáknak szóló hőbörgését, mert a most történtek is csak arra voltak jók. Ennyit tud a manus, semmivel sem többet.

Véget értek tehát a nehéz napok. Ezeket, mint emlékezhetünk, doktorminiszter urunk jelölte ki önmagának arra az intervallumra, amíg el nem dől, hogy a futball istene mennyire lesz kegyes, és alakítja úgy az eredményeket, hogy a mi fiainknak ne érjen véget az éjszaka. De tegnap mégis megtörtént a tragédia. Mostanáig még nem nyilatkoztak meg a fideszisták, nem szarták tele a Facebookot, ma azonban minden bizonnyal csurig lesz pátoszos műtakonnyal, hogy mi voltunk a jobbak, de a tuggyukik miatt nem sikerült.

Eddig még nem történt meg, de nem lennék meglepve, ha felfedeznék ebben is a Soros-szálat, a nyugat összeesküvését, a gendert meg az ellenzéket, amelynek tagjai csapatunk sikere ellen szorítottak (imádkoztak). Olyan ez, mint a politeista világban, hogy kinek az istene erősebb meg hatalmasabb, így a fideszisták helyében elgondolkoznék, Máriát, mint akinek az országa volnánk, nem lenne-e jobb lecserélni valami sok karú és hatalmasabb imádnivalóra. Vagy jobban viselkedni, hogy a megváltó anyja szeresse őket kicsit.

Megfontolandó a dolog, és még csak meg sem hülyült az ember teljesen, mert nem ő csinált ebből élet-halál kérdést, hanem ők, és szájtátva néztük csak, ahogyan már az elején lesajnált ellenség volt mindenki a futballpályán és annak környékén. Törvényszerű ez abban a gondolkozásmódban, amit korábban már említettem, és még csak nem is én találtam ki, hogy itt a fideszistáknál a vérgőzös nacionalizmus egybeolvad a futballal, következésképp egy meccs az übermensch-tudat erősítéséről is szól, azaz, soha nem is veszítünk.

Ezt a vonalat erősítette doktorminiszter urunk is, amikor meghirdette a nehéz napokat, mert már akkor győzött, ugyanis a mi fiainknak három pontja volt, ami több mint a legutóbbi kettő, azaz, történhet bármi, a diadal a miénk. Mintha a legutóbbi választás lett volna, ahol a pártja az uniós voksoláson soha nem tapasztalt rossz eredmény ért el, de átfordították darabszámra a százalékot, hogy meglegyen a dúlásukhoz a felhatalmazás. A futball annyiban más, hogy itt nem lehet következmények nélkül hazudni, mert vagy kiesik a csapat, vagy sem.

Most kiesett – annak ellenére, hogy mégis győzött -, de nem is ez az érdekes igazán, mert kit érdekel, hanem a tálalás, ami ezt az uszkve másfél hetet kísérte, ahogyan bontakozott ki a mind szövevényesebb összeesküvéselmélet. Minden és mindenki a mi fiaink ellen volt, akik azonban annak ellenére, hogy a Nélküled zengése, a fideszistákkal tömött VIP páholy, illetve a komplett ország alélt visítása kísérte őket, mégis elbuktak, mint valami tragikus hős, aki a halálával bizonyítja nagyságát. Valahogyan így, de nem is ez a lényeg.

Hanem az első meccsen mindjárt a csaló holland bíró. Svájctól nem azért kaptak ki nemzetünk legjobbjai, mert szarok voltak, hanem a tulipános játékvezető miatt, s már itt elkezdődtek a homályos sejtetések (tudjuk, Rutte meg a többi), hogy aztán a német meccsen folytatódjanak, ahol felsőbbrendűségünk bizonyítására azt hozták elő, hogy az ellenfélnek rózsaszín volt a meze. Majdhogynem le nem buzizták őket, ennek ellenére a magyar macsók mégis kikaptak, mert ezek szerint rosszul imádkoztak újra. Vagy keveset.

Az emlékezetes skót meccs előtt a Fidesz sajtója odáig jutott – tessenek csak visszakeresni -, hogy a nagyképű (sic) skótok azt számolgatják, hogyan juthatnak tovább. Azaz, olybá tűnt, úgy gondolják a fideszisták, hogy nekik ehhez joguk nincsen, annyira untermenschek, hogy leginkább csendben meg kellene húzni magukat, és örülni, hogy luk van a seggükön, Aztán alakult a dolog ahogyan, a bukovinai székely fiú legyőzte a skót gonoszt, és így érkeztünk el az emlegetett nehéz napokhoz, amelyek éjszakája tegnap véget ért.

Várható volt – a fideszisták szerint -, hogy ellenünk lesz megint a világ, mert, mint szintén olvashattuk tőlük, a portugálok azon voltak, hogy minket kigolyózzanak. A legszebb azonban a cseh-török meccs játékvezetőjének története volt a propagandasajtó tálalásában, aki román, így értelemszerűen fúj majd úgy, hogy nekünk fájjon. Viszont az úriembert egészen egyszerűen Kovács Istvánnak hívták, így hirtelen és profánul fölmerült a ki a magyar fideszi problematikája, s láttuk, hogy ez a Kovács István nem az. Meg a sok ellenzéki szavazó sem.

Egyet nem hallottunk az eltelt napok alatt, hogy ez egy játék volna. Azt azonban igen, hogy ez megint olyan dolog, amiben majd megmutatjuk a világnak, de nem mutattuk meg, illetve elborított az a torz világlátás mindent: mindenki ellenség, mindenki a vesztünket akarja, egyedül vagyunk a vérzivatarban. Mintha az Unió és kies hazánk viszonya képeződött volna újra a futball nyelvén, s mivel ez egy viszonylag őszinte terep, láthatná a Fidesz, hová vezet mindez. De nem látja. Innen gondolkodva várjuk ma, mivel fossák tele a közösségi teret.

Toppantott Szijjártó Péter a kis lábával, mert mérges volt nagyon. Most, ha tehetné, mind az összes uniós országok nagyköveteit együtt rendelné be a hivatalába kioktatni őket. Ott toporogna a sok nagykövet Szijjártó folyosóján sorban állva a kokiért meg sallerért, és kérdezgetnék, merre van a budi, mert rájuk ért a szükség a rengeteg várakozásban. Ez lenne az ideális állapot szijjártói szemszögből, viszont a világ egészen másképpen működik.

Látva a mimagyarok tobzódását a ganyéban, azt az orbáni filozófiát, hogy ők botok kívánnak lenni a küllők között, s, hogy a gombák is értsék, az lett, hogy egyszerűen tele lett a töke mind az összes országoknak kies hazánkkal, illetve ami vele egyet jelent sajnálatosan, a Fidesszel, és egészen profánul kihagytak minket (Fidesz, Szijjártó, Orbán) a döntésből, és nélkülünk szavazták meg az Ukrajnának küldendő pénzt – illetve most még annak csak egy részét.

Ölég sokáig tanakodtak ezek az uniósok, hogy megtalálják ennek a jogi lehetőségeit, és mostanra lelték meg. Most gondoljunk bele Szijjártó lelkébe, hogy megy nagy büszkén, csurig vétózó öntudattal a Külügyi Tanácsba, aztán azzal szembesül, hogy mire odaér, már döntöttek, mintha Szijártó nem is létezne, még csak kávéért sem küldték ki, mint korábban a gazdáját. Külügyesünk tehát szembesült azzal, hogy levegőnek lenni nem a legjobb dolog.

Ez a szublimáció bántja az öntudatot, és ezért kezdtük azzal, hogy Petiminiszter toppant a kis futsalos lábaival, miközben visít. Sokat, amit majd mind megmutatok, de a legérdekesebb ebben a nyavalygás-szimfóniában, hogy szerinte itt olyan „vörös vonalat” lépett át az unió, amire eddig nem volt példa. Ez is olyan, mint az autópálya dilemmája, hogy mindig milyen sokan jönnek velünk szembe, most meg egyedül maradtunk a vörös vonal innenső oldalán.

Érdekes állapot, de még ez sem elég arra, hogy Petiminiszter levonja az egyetlen helyes következtetést. Pedig olyan egyszerű, el kellene takarodni a jó francba, amit a választópolgárok is kezdenek kapisgálni, ahogyan a mostani uniós voksolás eredménye is mutatja. Viszont az a baj, hogy Szijjártó egészen más eredményeket lát és másképp, ezért nem veszi észre, hogy tényleg mennie volna ajánlatos, és akkor nem kellene toppogatni Brüsszelben.

Még megsérül a futsalos kis lába. Cinikusak vagyunk? Perszehogy, mert ezt váltja ki az emberből ez a dedós viselkedés, amely azonban kellő aljasságba is van ojtva, s e kijelentés – vagy megállapítás – bizonyságául jöjjön akkor most Szijjártó delirálása arról, hogy miért kezdett nemlétező vörös vonalat óbégatni. Azaz, kígyót és békát összehordani megint arra az unióra, amelynek amúgy a tagja vagyunk, de egyre inkább már csak megtűrt minőségben.

„A háborúpárti indulat elvakította a döntéshozókat” – mondta külügyminiszterünk egy józan és megfontolt döntésről, illetve: „Pont azok lépnek át az európai szabályokon, akik jogállamisági eljárásokat szorgalmaznak, demokratikus értékek veszélybe kerüléséről beszélnek” – topantott még Petiminiszter, csak azt nem hozta a gombák és moszatok tudomására, hogy még májusban született egy közös döntés. Ő is megszavazta.

Ez pedig az, hogy az Ukrajnának nyújtott-adandó pénzügyi keretet ötmilliárd euróval megemelték, amit Szijjártó (és a Fidesz meg az Orbán) nem támogatott, de nem is vétózott, konstruktívan tartózkodott úgymond, amivel jóváhagyólag abba egyezett bele, hogy „a kölcsönös szolidaritás szellemében az érintett tagállam tartózkodik minden olyan tevékenységtől, amely ellentétes lehet az Uniónak a kérdéses határozaton alapuló fellépésével vagy azt hátráltathatja”. Ez részlet az uniós szerződésből.

Innentől pedig kuss van. Ezt azért kellett ilyen nem diplomatikus nyelven leírnunk, hogy világos legyen, Magyarországnak, Szijjártónak és a Fidesznek az ég egy világon semmi jogalapja nincs most itt visítozni, de mégis azt teszi. Sőt, mintha még mindig kampány volna, háborúpártizik, és igyekszik azt a benyomást kelteni, hogy az unióban az ő kis fasiszta tömbjük került többségbe, amit a kisebbség most antidemokratikusan elnyom. Ennek az ellenkezője az igaz.

De ki törődik itt igazsággal és valósággal. Szijjártó is annyira bedurcult, hogy levegőnek bizonyult, szaladt egyből keletre nagynak lenni, s mint jöttek a hírek, egyből telefonon tárgyalt a kínai külügyminiszterrel (Vang Ji), hogy mi majd, mint leendő soros uniós elnök, intézkedünk, hogy a kínai kommunistáknak ne fájjanak annyira az uniós büntetővámok. Én hiába mondom, hogy ez így nem fog menni, de, mint a történések mutatják, valóban nem is megy.

S ha a Fidesz abban bízott, hogy az Unió, mint demokratikus intézmény jellegéből adódóan nagyon lomha, s ezt eddig a fiúk alaposan ki is használták, most olybá tűnik, életre kelt a szervezet, rájött arra, hogyan kell bánni azzal, aki csak kekeckedik vele. Meghúzta a vörös vonalat, kollektíven átlépett rajta, Szíjjártó meg egyedül ordibál ezen az oldalon. Ez egy idő után pedig nevetségessé is válik, és a fiúk tán ettől félnek a legjobban.   

A századik percben rúgott góllal győzte le a magyar láblabdás válogatott a skótokat. Ezzel pedig jogot szerzett arra, várakozzon, hátha akad nála rosszabb a sok közül, és vigaszágon becsusszanjon a legjobb tizenhatba. Erre semmi garancia nincsen. Matematikai esélynek szokták nevezni az ilyet, kies hazánk azonban – illetve annak egy része – olyan eufóriába került ettől, mintha magát az Eb-t nyerte volna meg a csapat. Már megint nem ért véget az éjszaka.

Ezek itt nem a fanyalgás sorai, hanem a józanságé, mert másképpen nem lehet szemlélni a történéseket, ha az ember nem a meghirdetett új vallásként tekint a futballra, amely ilyen eseményekkor (mint például egy Eb) csúcsra jár. Olyan az ország, mit egy eszét vesztett sámán, s ha az ember nem ordít meg vonaglik gyönyörűségében, akkor nem is magyar. Illetve, mint emlékezhetünk, ha nem fideszes, szurkolni sincsen joga, mert nem érdemli meg.

Amúgy az életet is csak szordínósan írják jóvá neki, mint valami másik univerzumból érkezett organizmus, olyan nekik. Veszélyes a gombákra és moszatokra, de ez mellékszál. Visszatérve a fodballra, külső szemlélők vették észre, amit amúgy mi belülről is érzünk, hogy Magyarországon a vérgőzös nacionalizmus egybeolvadt a labdarúgással, s ha innen nézzük, nagyon sok mindenre magyarázatot kapunk, de rengeteg dologra még így sem.

Csoboth Kevin rúgta amúgy a századik percben a gólt, akinek nem lennénk a helyében, mert ettől politikai szereplő lett, olyan mi fiunk, akire mutogatni lehet, pedig talán nem is akarja igazán. Ezt nem tudhatjuk, azt azonban igen, hogy például a már emlegetett nacionalizmust úgy testesítette meg hirtelen, hogy egy Potápi Árpád nevű fideszista ezt írta róla: „Egy bukovinai székely gyerek gólja juttathatja tovább a magyar nemzeti válogatottat”.

Látjuk, hogyan lehet minden örömöt egy mozdulattal, ha nem is bemocskolni, hanem saját korlátolt ideáink számára fölhasználni, s ettől ennek az egésznek már megint olyan szaga lesz, mint mindennek, amihez a Fidesz hozzáér. Doktorminiszter urunk is elégedett volt, hiszen egyik alaptételét látta igazolódni ezzel a századik percben lőtt góllal, ami ez, „minden meccs addig tart, amíg meg nem nyerjük” – de fűzött hozzá most kiegészítő szentenciákat is.

Az egyik, hogy történjék ezek után akármi is, már győztünk, hiszen, mint duci ujjain kiszámolta, a legutóbbi Eb-n két pontot szereztünk, most meg már hármat, mi ez, ha nem felhőtlen boldogság. Csakhogy azt nem mondta újra, na, ugye, amivel a hobbijára elszórt száz (ezer) milliárdok elköltésének jogosságát igazolta már egyszer, holott akkor sem volt igaza. Most sincs a győzelem kihirdetésével, de vannak olyan alakok, akikkel nem lehet vitatkozni.

Ő is közéjük tartozik. A legfőbb megállapítása azonban doktorminiszter urunknak az volt a meccs után – voltaképp ez kényszerített minket írásra -, hogy így sóhajtott fel: „Most nehéz napok jönnek…” Heurékát is kiálthatnánk, hogy végre egyszer őszinte velünk, és bevallja, az összeomlás szélére kormányozta az országot és saját magát, s akkor mi azt mondanánk, ez derék, meg, hogy végre, és lássuk a medvét. De csalatkoznunk kell.

Mielőtt tovább haladnánk, azt azért jegyezzük meg, sok minden miatt (külpolitikai, államadósság, infláció, gazdaság helyzete, etc., és egy végtelenül hosszú lista) mondhatná azt a kedves vezető, hogy nehéz napok jönnek, de ilyesmikre ő nem szokott gondolni. A futballra viszont igen, hiszen a nehéz napok mibenlétét abban határozta meg, mint amit mi is említettünk, lesz-e a mi fiainknál is rosszabban teljesítő, amitől ők viszont győztesek lesznek.

Rágja a körmét doktorminiszter urunk, és irigyeljük a gondjait. Ugyanakkor szájtátva nézzük, hogy tényleg az összeomlás szélén van az ország – de egyes szirénhangok szerint majdnem a pártja is, bár ez nehezen hihető –, neki viszont ilyen nehéz napos gondjai vannak. Ha nem lenne beteges, akkor irigylésre méltó is lehetne ez a világszemlélet, amellyel kijelöli az univerzumból a számára fontos dolgokat, s akkor azokért él és hal.

De ezeket látjuk mi is: hatalom, pénz és futball. Illetve ezek szimbiózisa. Megnyugtató viszont az a kijelentése a nehéz napok kapcsán, hogy mi „nem azért szorítunk, hogy mások elbukjanak, hanem a mi sikerünkért”. Ez azért érdekes, mert, ha mi sikeresek vagyunk, akkor mások elbuknak, a kettő együtt nem megy. Tehát finomítani kellene a dolgon a nehéz napok alatt, hogy azok múltával győzünk, vagy minket győznek le. Ami amúgy tökmindegy.

Szerdáig kell várni, hogy győztünk-e, fiaink surranópályán tovább mehetnek-e. Viszont futballnyelven: már nem a saját kezükben van a sorsuk, ami azonban ennél lényegesebb, olybá tűnik, már Orbán sem nagyon irányítja a saját magáét. Majd odacsapódik valahová, ahová engedik, amitől ismét győzelmet hirdet, de az sem lesz különb, mint ez a futballbéli. Meglátjuk majd hová visznek doktorminiszter urunk nehéz napjai. Hogy mi lesz a vége ennek az egésznek.

Az Európai Parlamentben a német nagyon szélsőjobbos (neonáci) AfD párt frakció létrehozását tervezi a hangzatos, és Orbánnak oly kedvesnek tűnhető Szuverenisták néven. Ez az AfD mókás társaság, még a Le Pen vezette ID frakcióból is kipenderítették őket orosz és kínai kémkedési gyanú, illetve a nácizmus relativizálása miatt. Hiába sündörögnének vissza, nem megy. Ám mivel, ha frakcióban ülnek, nagyobb költségvetési támogatást kapnak, több megszólalási lehetőségük adódhat, mintha függetlenek volnának, ezért kell nekik a Szuverenitás csoport.

Össze is gyűjtögették a hasonszőrűeket, görög, lengyel, szlovák, spanyol, román polulistákat, plusz egy magyart a Mi Hazánkból. Örülünk, hogy a magyar neonácik megtalálták a haverjaikat, és ők is boldogok, meglesz a frakció, amelynek feltétele huszonhárom képviselő legalább hét országból. Mindenki elégedett, csak a Fidesz nem lehet az, ugyanis ide sem kellenek. Mint előtte nem kellettek Meloninak, a már emlegetett Le Pennek sem, momentán árván várják a sorsukat, hogyan lesz ebből Brüsszel bevétele és irányváltás.

Mint kitetszik, sehogyan. Már láttuk korábban, hogyan lett közellenség Weberből, aki fölvette a frakcióba a Tiszát. Ettől jött rá arra Orbán, hogy ez a Weber születése (sőt, fogantatása) óta a magyarok ősellensége, magyar közjószágokat vacsorál, úgy nagyjából ott tartunk, a háborút is ő és azért robbantotta ki, hogy Putyin Karácsony fejére dobhassa az atomot. Amikor a kedves vezetőt először küldték ki kávézni, akkor még nem volt sejthető, hogy ilyen szomorú véget ér ez az egész, most azonban már a közepében vagyunk. Illetve Orbán.

Nyakig ül a maga kavarta ganyéban a drága, s olyan kilátástalan helyzetben van, hogy Trump kisfiát kellett Budapestre röptetni, hogy lelket verjen bele, és ő ennek igyekszik is megfelelni. Elmesélte a Trump kölyök az ittenieknek, amit hallani szerettek volna. Orbán a legnagyobb vezér, ha az apja győz, egyből béke lesz, ez a Pressman indokolatlanul bántja a mi kedves vezetőnket, aminek szintén vége szakad az apja diadalával. Trump majdnem akkora formátumú alak, mint Orbán, ezért támadják őt is. Meg börtönnel fenyegetik.

Amúgy szólhattak volna ennek az ifjú Trumpnak, fáziskésében van, a kampánynak vége, s Orbán, akinek a szekerét megtolni érkezett, csúfosan veszített, bár ezt nem ismeri el. A fentebb emlegetett tények igazolják ezt, ahogyan a nagy szuverenista a szuterénba szorult, mert momentán ott tartunk, hogy az egy darab mihazánkos alaknak nagyobb szava lesz a kis neonáci frakciójában, mint Orbán tizenegyének a levegőben lebegve, a Fidesz tehát Orbán vezetésével és vele együtt a létezés peremére sodorta magát.

Nem győzünk ezzel a helyzettel eleget foglalkozni, mégpedig azért, mert amíg Európában minden végleg fel nem áll, és megkezdődik a normális üzem, addig lehet a gombákat hitegetni Orbán nagyságáról, utána már nehezebb lesz, de kísérletet tesznek rá, az bizonyos. Rogán a feladat felelőse. De jut eszünkbe róla az, mintha elkezdett volna hattyúdalokat énekelni, amikor interjút adván fátyolos szemekkel nyugtázta, az ő politikai karrierje addig tart, amíg a gazdája hatalmon van. Jól látja a helyzetet.

És legalább gondol erre, mert nem biztos, hogy akár egy évvel ezelőtt is ilyesmi megfordult volna a fejében. De új idők járnak, amelyekkel számukra az a baj, hogy nem kellenek Európának, és nagy valószínűséggel, ha emiatt onnan távozni óhajtanának (Huxit), nem lenne rájuk szüksége sem Kínának, sem az oroszoknak, mert kiderülne, hogy falónak használják őket, aki, ha nincs a váron belül, semmit sem ér. Pár kopejkát vagy jüant sem, mosolyokat meg egyáltalán. Ez az árulók sorsa mindenhol.

Új helyzet van. Eddig lehetett színlelni Orbán nagyformátumúságát, csak épp összeomlottak a díszletek. Olvasunk kollégákat, akik Orbánt mint malacot a jégen látják momentán, s a kedves jószágoktól elnézést kérve van is valami a képben. Ám nem figyelmen kívül hagyható, hogy megnyilvánulásai szerint ahogyan válik egyre kisebbé a képzelt nagyság után, úgy növekszik benne az agresszivitás, és ez lesz az majd, ami a mi mindennapjainkat meghatározza. Ha borúsan látnánk a jövőt, azt mondanánk, az Isten legyen irgalmas velünk.

De nem vagyunk ilyen kishitűek. Azaz, ugyanúgy a barlangunkból nézzük a világ – s benne Orbán – ostobaságát, mint eddig, folytatjuk a kor dokumentálását, s ha ezzel néhány honfitársunknak szerzünk pár felszabadult percet, akkor elégedettek vagyunk. Ugyanis tudjuk J. A. polgártásunk igazságát, miszerint földünkön az idő érik, s azt is, hogy épp emiatt minden hasonszőrű alak elbukott eddig. Efelől kétségünk nincs, már csak a cigarettáról kellene leszokni, hogy meg is érjük. El fogunk gondolkozni ezen alaposan.

Az Európai Parlamentben a német nagyon szélsőjobbos (neonáci) AfD párt frakció létrehozását tervezi a hangzatos, és Orbánnak oly kedvesnek tűnhető Szuverenisták néven. Ez az AfD mókás társaság, még a Le Pen vezette ID frakcióból is kipenderítették őket orosz és kínai kémkedési gyanú, illetve a nácizmus relativizálása miatt. Hiába sündörögnének vissza, nem megy. Ám mivel, ha frakcióban ülnek, nagyobb költségvetési támogatást kapnak, több megszólalási lehetőségük adódhat, mintha függetlenek volnának, ezért kell nekik a Szuverenitás csoport.

Össze is gyűjtögették a hasonszőrűeket, görög, lengyel, szlovák, spanyol, román polulistákat, plusz egy magyart a Mi Hazánkból. Örülünk, hogy a magyar neonácik megtalálták a haverjaikat, és ők is boldogok, meglesz a frakció, amelynek feltétele huszonhárom képviselő legalább hét országból. Mindenki elégedett, csak a Fidesz nem lehet az, ugyanis ide sem kellenek. Mint előtte nem kellettek Meloninak, a már emlegetett Le Pennek sem, momentán árván várják a sorsukat, hogyan lesz ebből Brüsszel bevétele és irányváltás.

Mint kitetszik, sehogyan. Már láttuk korábban, hogyan lett közellenség Weberből, aki fölvette a frakcióba a Tiszát. Ettől jött rá arra Orbán, hogy ez a Weber születése (sőt, fogantatása) óta a magyarok ősellensége, magyar közjószágokat vacsorál, úgy nagyjából ott tartunk, a háborút is ő és azért robbantotta ki, hogy Putyin Karácsony fejére dobhassa az atomot. Amikor a kedves vezetőt először küldték ki kávézni, akkor még nem volt sejthető, hogy ilyen szomorú véget ér ez az egész, most azonban már a közepében vagyunk. Illetve Orbán.

Nyakig ül a maga kavarta ganyéban a drága, s olyan kilátástalan helyzetben van, hogy Trump kisfiát kellett Budapestre röptetni, hogy lelket verjen bele, és ő ennek igyekszik is megfelelni. Elmesélte a Trump kölyök az ittenieknek, amit hallani szerettek volna. Orbán a legnagyobb vezér, ha az apja győz, egyből béke lesz, ez a Pressman indokolatlanul bántja a mi kedves vezetőnket, aminek szintén vége szakad az apja diadalával. Trump majdnem akkora formátumú alak, mint Orbán, ezért támadják őt is. Meg börtönnel fenyegetik.

Amúgy szólhattak volna ennek az ifjú Trumpnak, fáziskésében van, a kampánynak vége, s Orbán, akinek a szekerét megtolni érkezett, csúfosan veszített, bár ezt nem ismeri el. A fentebb emlegetett tények igazolják ezt, ahogyan a nagy szuverenista a szuterénba szorult, mert momentán ott tartunk, hogy az egy darab mihazánkos alaknak nagyobb szava lesz a kis neonáci frakciójában, mint Orbán tizenegyének a levegőben lebegve, a Fidesz tehát Orbán vezetésével és vele együtt a létezés peremére sodorta magát.

Nem győzünk ezzel a helyzettel eleget foglalkozni, mégpedig azért, mert amíg Európában minden végleg fel nem áll, és megkezdődik a normális üzem, addig lehet a gombákat hitegetni Orbán nagyságáról, utána már nehezebb lesz, de kísérletet tesznek rá, az bizonyos. Rogán a feladat felelőse. De jut eszünkbe róla az, mintha elkezdett volna hattyúdalokat énekelni, amikor interjút adván fátyolos szemekkel nyugtázta, az ő politikai karrierje addig tart, amíg a gazdája hatalmon van. Jól látja a helyzetet.

És legalább gondol erre, mert nem biztos, hogy akár egy évvel ezelőtt is ilyesmi megfordult volna a fejében. De új idők járnak, amelyekkel számukra az a baj, hogy nem kellenek Európának, és nagy valószínűséggel, ha emiatt onnan távozni óhajtanának (Huxit), nem lenne rájuk szüksége sem Kínának, sem az oroszoknak, mert kiderülne, hogy falónak használják őket, aki, ha nincs a váron belül, semmit sem ér. Pár kopejkát vagy jüant sem, mosolyokat meg egyáltalán. Ez az árulók sorsa mindenhol.

Új helyzet van. Eddig lehetett színlelni Orbán nagyformátumúságát, csak épp összeomlottak a díszletek. Olvasunk kollégákat, akik Orbánt mint malacot a jégen látják momentán, s a kedves jószágoktól elnézést kérve van is valami a képben. Ám nem figyelmen kívül hagyható, hogy megnyilvánulásai szerint ahogyan válik egyre kisebbé a képzelt nagyság után, úgy növekszik benne az agresszivitás, és ez lesz az majd, ami a mi mindennapjainkat meghatározza. Ha borúsan látnánk a jövőt, azt mondanánk, az Isten legyen irgalmas velünk.

De nem vagyunk ilyen kishitűek. Azaz, ugyanúgy a barlangunkból nézzük a világ – s benne Orbán – ostobaságát, mint eddig, folytatjuk a kor dokumentálását, s ha ezzel néhány honfitársunknak szerzünk pár felszabadult percet, akkor elégedettek vagyunk. Ugyanis tudjuk J. A. polgártásunk igazságát, miszerint földünkön az idő érik, s azt is, hogy épp emiatt minden hasonszőrű alak elbukott eddig. Efelől kétségünk nincs, már csak a cigarettáról kellene leszokni, hogy meg is érjük. El fogunk gondolkozni ezen alaposan.

Lezajlott hát a Budapest Pride megint. Ki ott volt rajta, ki pediglen nem. Kötelező ezen részt venni nem muszáj, nem is ajánlott, nem is tiltott, hanem egyfajta lelki kényszer. Bizonyos empátiát tételez, egyfajta világlátást, hogy úgy ne mondjuk, filozófiát is, mert nem színekről, nem vonulásról, nem beszédekről vagy akár zenéről van szó. A mai Magyarországon a regnáló hatalom jellegéből fakadóan a Pride-on való részvétel morális minimum.

Ám mivel, mint az elébb megmutattuk, nem kötelező, az, ha valaki épp ott van vagy nincs, üzenetet hordoz a mélyrétegekről. A Pride nem egyéb a NER-ben, mint kiállás amellett, hogy minden ember szabadnak születik, minden ember egyenlő (mindentől függetlenül), és sajnálatos módon, ha nem is kötelező a részvétel, de mivel a NER (a Fidesz és minden hívő meg haszonélvező) tagadja ezt a két alapértéket, ez az esemény a NER elleni tiltakozás is.

Napok óta ment a sajtóban az érdeklődés, ki vesz részt a Budapest Pride-on és hogyan, milyen pártok és civilek, amelyek közül a legérdekesebb a Tisza volt, mint friss hús. Amelynek korából fakadóan még nem volt alkalma ez ügyben nyilatkozni, elmenni vagy távol maradni, s bár ugyan azt gondolhatnánk, ez a viszony, amit ezzel az eseménnyel kialakítanak nem igazán oszt és szoroz, azt kell mondanunk, dehogynem. Mert alapértékekről van szó.

Ha valamely társadalomban valakit a bőrszíne, nemi identitása, vallása miatt megbélyegzünk és kiközösítünk, mint az a mai Magyarországra jellemző, az a társadalom az ilyen uralkodó nézetekkel benne tocsog a fasizmusban, úton van a náculás felé, mint ahogyan egyes tagjai már meg is érkeztek oda. E nézetek alapján mindenki lehet másodrendű állampolgár: a sánták, a vöröshajúak, etc., azaz, a Pride egyáltalán nem a melegségről szól.

Magyar Péter a kérdésre, hogy részt vesz-e a felvonuláson, azt nyilatkozta, ez nem politikai esemény, tehát nem látja szükségszerűnek. Hiba volt. Magyar Péternek bő fél évvel ezelőtt még eszébe sem jutott, hogy politikus legyen, most viszont már annak tartja magát vagy annak kellene lennie, így nem ártana, ha tisztában volna azzal, mi a politika. Nem a politológiai tankönyvi meghatározás, nem is a lexika, hanem minden. A botrányba fulladt buli is.

Egy „politikus” politikájáról nem a hangzatos nyilatkozatai állítanak ki bizonyítványt (azok maximum csak színezik), hanem az, mit tesz vagy nem tesz. Ha pedig valaki egy olyan eseményre, amely elsősorban a szabadságról szól, politikusi minőségében nem megy el, akkor azt üzeni, ez az érték nem fontos neki, vagy annyira outsider, hogy nem veszi észre a közvetített üzenetét, a választópolgár azonban igen. És elkezd legyinteni az üstökösre.

Föltűnésekor, váratlan felemelkedésekor Magyarról megállapították, abban a közegben és azokban a kérdésekben, amelyekben szocializálódott, fürgén és okosan mozog, ha és azonban olyan terepre téved, amely ezen kívül esik, esetlenné válik. Mint ahogyan ez a példa is mutatja, bár ez már az esetlenségnél több, hiszen voltak és vannak erre utaló jelek. Ilyen volt Wass Alberttel példálózni, ami egyáltalán nem lehetett véletlen, viszont sajnálatos.

Azt mutatta, hogy nem egyezik a világunk, az arról való nézeteink, de nem kell mindenről ugyanazt gondolnunk, ha a nagy kérdésekben nincsen köztünk antagonisztikus ellentét. Ez csak egy fuvallat volt, de az, hogy a napokban Antall Józsefre tette le a nagyesküt ez a fiatalember, már a fősodort mutatja. És azt is sajnálatosan, hogy abba a romantikus, megszépítő emlékezésbe esik Antallal kapcsolatban, mint oly sokan a tőlünk ellenkező oldalon.

Mert lehet ugyan pátoszosan ábrándozni a néhai miniszterelnökről, a rendszerváltás pár ősbűnét ő követte el. Neki köszönhetően nem lett akkor határozott cezúra és megtisztulás, mi több, ő engedte be és vissza a magyar politikába az urambátyám világot és a bocskais életszemléletet, kinyitotta az ablakot a pállott múltra, így, ha Magyar a friss levegőjű jövő felé vele vagy tőle indul el, sokat ront az esélyein. De menjünk vissza ehhöz a Pride-hoz.

Feltételezve de nem megengedve, hogy Magyar ezzel kapcsolatban azért tette, amit tett, mert felmérte, hogy hirtelen nagyra (de nem elégre) duzzadt rajongói táborából esetleg sokakat elriaszthat, ha itt határozottan kiáll és hitet tesz valami mellett, akkor sajnálatosan már most nem működik másként, mint Orbán hatalomtechnikai gépezete, s ha ezt híveinek másik fele észre veszi, akkor ők fordulhatnak el tőle, korán kiábrándulva belőle.

Belátjuk, hogy nincs könnyű helyzetben a nép friss és hirtelen felkent hőse, csak elmeséltük volna neki, hogy vannak dolgok, amelyek mellett akkor is kitartunk, ha aztán rossz számokat hoznak utána. Mert ezt kívánja meg az alapvető emberség. Ha viszont ezzel is sakkozni kell, meg patikamérlegen méricskélni, akkor ott ette meg a fene az egészet, mert amit így kínál, az alig is különbözik a régitől. Azaz, nem éri meg a nagy felhajtást, ami körüle van.