Szerző: rezeda

Nagy valószínűséggel azt sem tudta eddig, hogy Latorcai János (KDNP) országgyűlésünk alelnöke. Most tehát már ez is megvan. Első mondatunkban két elgondolkodtató szó szerepel azonban, az egyik az országgyűlés, a másik a KDNP, mert Magyarország jelenlegi állapotában egyikről sem tudjuk, mire föl van a világon. Mit jelent vagy mi a feladata. A KDNP betűszó nem hordoz tartalmat, jelentése ugyan van, de nincs mögötte tárgy, önmagában megfoghatatlan, ilyen, a Fideszből lecsorgó bizonytalan állagú massza csupán a bögre alján.

Az országgyűlés pedig tizenhárom év Fidesz uralom, a kétharmad, plusz több mint három év rendeleti kormányzás fényében és tükrében értelmezhetetlen. Neveztük már színháznak az országgyűlést, Fidesz-játszótérnek, fölösleges cirkusznak is, mégis van. Funkciója, hogy a nagyvilágnak demokráciát hazudjon, ahogyan a számos módon manipulált, illetve elcsalt választásoké is ugyanez. Így ahogyan a képviselők is csak bábok a rendszerben, ugyanúgy a választók is, akikre aztán lehet mutogatni és soha nem volt fölhatalmazásra hivatkozni.

Ez a nagy mű már nagyon régóta készen van, a gép pedig forog, viszont az alkotó soha nem pihen. Jövőre megint választások lesznek, és már farigcsálják a rendszert. Viszont most nem ez a mese tárgya, hanem elsőként az indításnak megénekelt Latorcai alelnök, akit az a baleset ért, hogy bekapcsolva maradt a mikrofonja, és olyan tartalmakat sugárzott, amiket nem kellett volna. Egy bekapcsolva maradt mikrofon maga a valóság, a bábszínházban ugyanis olyanokat lehet meghallani általa, amit nem a külvilágnak szánnak, viszont mégis maga a leplezetlen igaz.

Jelen esetben Latorcai alelnök nem használta a hangosító jószág kikapcsoló gombját, amikor szünetet rendelt el azért, hogy az ellenzéki képviselőt elhallgattassa. Mindeközben pedig a mikrofon az alábbi kéretlen tartalmat sugározta: „Csináljunk úgy, mintha valami fontosat kellene csinálni”. Volt már ennél rosszabb is. Szalay Ferenc, Szolnok fideszes polgármestere például egy lakókkal folytatott eszmecsere után azt mondta a mikrofonjába: „Ennyi hülye vén kurvát”, az a mikrofon sem volt kikapcsolva, és a lekurvázottak azóta is boldogan rá szavaznak.

Ez csak egy kis kitérő volt, milyen balesetek történhetnek ilyen elszabadult mikrofonokkal, és olybá tűnik, Latorcai elszólása semmi a szolnoki polgármesteréhez képest, viszont ez mégsincs így. Mert míg a Szalayé azt mutatja, mit is gondolnak a választókról ezek a keresztény fideszesek, ami bicskanyitogató, a Latorcaié azonban magának a rendszernek a működésébe enged betekintést, és kiderül belőle az összefoglaló jellemző, ez pedig a „mintha”. Csináljunk úgy, mintha. De nem is úgy folytatódik: mintha valami fontosat csinálnánk.

Hanem: mintha valami fontosat kellene csinálni, ami már dupla feltételes mód, azaz, nem a tevékenységet kell imitálni, hanem a tevékenység fontosságát, de egyik sincs. Se valaminek a csinálása, se pedig fontosság, csak ez a mintha. A minthaország. Tegnap láttuk, hogy Kocsis Máté is úgy csinált, mintha itthon ünnepelne, miközben Krétán vakargatta a hasát. Szijjártó is régebben mintha dolgozott volna, ám mégis jachtozott, és szép lassan összeáll a kép, hogy tizenhárom éve csinálják ezt, ez a politikájuk alapja és veleje.

A képmutatás. Tegnap is Orbán kapott egy sapkát Trumptól, amiben úgy rohangált, mint egy mérgezett egér, s ezt a sapkát is állítólag Csák miniszter érkeztette a címzetthez, miközben Facebook-oldala tanúsága szerint itthon sem volt, mégis szerepelt a képen. Arról nem is beszélve, hogy a Trump sapkán „Viktor nagyszerű vagy” felirat szerepelt, miközben az idióta amerikai exelnök szerint Orbán Törökország elnöke, azaz, itt már minden a mesék birodalma, semmi sem az, ami, ahogyan a kormányzás is ilyen. Úgy csinálnak, mintha kormányoznának.

Holott idióta bohóc az összes, ami jelmez gengsztereket takar. De, hogy el ne feledjük, miközben ez a cirkusz megy itt nekünk, és itt van a képben a Trump sapkában rohangáló Orbán is, épp az ő legutóbbi, veszprémi delirálása nyomán először, és éppen ezért sokkal mellbevágóbban hangzott el egy mondat Joseph Borrell (az EU külügyi főképviselője) szájából: „Senki nem kötelezi Magyarországot arra, hogy az EU tagja legyen”. És ez már nem mintha, ez nem úgy csinálás, hanem maga a vérrögös valóság, amíg mi a cirkuszt nézzük.

Mindeközben pedig a nap vidáman süt a temetéseken. Sőt továbbá, mindeközben, amíg mi ennek a Latorcainak a szerencsétlenségén és ezzel egybefüggő aljasságán mélázunk, nem feltételes módban, szó szerint percről-percre teszik tönkre az országot. Régebben már panaszkodtam azon, nem az a baj, hogy minden napra találjon az ember elborzasztó témát, hanem, hogy ezek egyfolytában oly bőséggel buzognak, képtelenség vagy legalábbis nagy feladat egyet választani közülük, ami a legjellemzőbb. És mára ez jutott: a mintha.

Az egyetlen kérdés momentán az, illendő dolog-e a társadalom arcába köpni. Ez nagy dilemma újságíróként, amit szépemlékű Bálint György vetett fel megfontolásra, és küzdünk vele azóta is. Ugyanez előkerül, ha politikus az ember, illetve annak nevezi magát, miközben egy maffia tagja. Vannak azonban látszatok, amelyekre adni kellene, bizonyos szabályok és megszokások, amiket nem kéne áthágni. Olyan ez, mint az irodalom, amelynek műveléséhez Füst Milán ad hasznos tanácsokat, mégpedig azt, hogy az írásban, a mű felépítésében lehet hazudni.

Egészen elképesztő történeteket lehet előadni, amelyeknek a valósághoz semmi köze nincsen, a siker egyetlen receptje, hogy az ember legyen következetes, azaz, a legapróbb hazugságelem is illeszkedjék a nagy építménybe, mert ha egy is kilóg belőle, tehát, ha az íróember a káprázat megalkotásában a legkisebb hibát is véti, azonmód zuhan össze az egész építmény, és lehet kidobni a mesét a francba (lásd F. M.: Látomás és indulat a művészetben). Viszont nem esztétikaórát tartunk, hanem tükröt társadalmunk elé, ezért fordulunk most máshová.

Kocsis Mátéhoz éppen, aki kitartó aljasságával a Fidesz egyik erős, ha ez nem, akkor a leghangosabb emberévé nőtte ki magát az eltelt undorító évek alatt, akinek mindenről van mondanivalója, illetve, ha nincs, akkor is beszél. Ilyenkor leginkább az úgynevezett baloldal – amelybe delíriuma szerint beletartozik Sorostól Gyurcsányon át a komplett Brüsszel – kedves édesanyját szidja nagy erővel, illetve, mint arra is volt példa, az aranyhalai sanyarú sorsa felett siránkozik, amivel egycsapásra teszi komolytalanná magát, de mégis itt van.

’56, amióta a Fidesz megpróbálja kiforgatni, mint valami rossz kesztyűt, kényes téma, ugyanakkor megkerülhetetlen, hiszen Orbán Nagy Imre köpönyegéből bújt elő. Hogy azóta mivé lett, most már teljesen érdektelen, mindezzel csak arra a kényszerre szerettem volna utalni, hogy ’56-tal kapcsolatban meg kell szólalni. Mindegy, mekkora ökörséget, mert az senkit nem érdekel már, de a sorból kimaradni nem lehet, mert akkor elveszhetnék a fontosemberség nimbusza és hamis ideája, amit mindenáron meg kell őrizni.

Akkor is, ha amúgy vastagon teszek az egész ’56-os történetre, nemzeti ünnepre és mindenre a világon, mert engemet illékony szarházi organizmusként csak egy érdekel, hogy jól éljek, s bármi áron, illetve jól is érezzem magamat. Szintén bármi áron. No most, lehet ezt, csak nem kellene úgy előadni az életet, hogy a szívem a nemzetért dobog, érette dolgozom csakis, a nemzeti ünnepen a hülye pátosz eltölti a lelkemet, etc. és a többi, miközben pedig Krétán süttetem a nyamvadt valagamat a hasonszőrű cimboráimmal.

Hosszú előkészítés után itt hozzuk elő Kocsis Máté nagy lebukását, ami az: miközben október 23-án a Facebookon olyan posztot közölt, hogy ő a Kossuth téren volna fennkölten ünnepelni, ám ehelyett pont akkor kapták lencsevégre Krétán Bayer meg Kálomista társaságában. Éppen úgy, mint amikor Petiminiszter bukott le a jachton, aki szintén dolgozós képekkel etette a nagyérdeműt, miközben a lábait áztatta az Adrián. Mindenki oda utazik és akkor, amikor akar, viszont nem kellene hazudozni, mert ez lesz a vége.

Illetve semmilyen vége nem lesz következmények nélküli országunkban. Kocsis is, Szijjártó is röhög a markába, miközben éppen azt az alapszabályt szegték, meg, hogy nem köpünk a társadalom arcába. Kitetszik azonban, hogy az említett urak és kollégáik a Fideszben meg a KDNP-ben mást sem csinálnak, köpnek, más megközelítésből szarnak mindenre, mert az a meggyőződésük, úgy szocializálódtak, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak. És rá kell jönnünk, hogy valóban így van, ilyenné tették az országot, valahai hazánkat.

Két dolog érdekes még Kocsis eme akciója kapcsán. Az egyik a pitiáner porbafingóságát mutatja, mert és ugyanis, amikor kiderült a hazugsága, hogy nem ott van, ahová hazudja magát, a hazaútra még baseball sapkát és napszemüveget öltött, hogy újólag fel ne ismerjék, ami már maga lenne a kabaré, de nevetni ezen mindezek után már egyáltalán nincsen kedvünk. A másik pedig, hogy nem is ő volt, ő nem tehet semmiről, mert a munkatársai voltak ilyen meggondolatlanok, hogy elsütötték a bekészített panelt.

Ez pedig arra enged következtetni, hogy ez így megy. Betáraznak mindenféle megszólalásokat meg kurvaanyázásokat, és azokat egy bizonyos ütemterv szerint kieregetik, mint valami jóféle szellentést, bele a hívek pofájába. Mintha azt Kocsis mondta volna nagy komolyan, miközben a fene sem tudja, merre jár vagy mit csinál éppen. Szórakozgat a köztől kapott pénzen azt a képzetet keltve, hogy értük dolgozik, holott mint most kiderült, ez egyáltalán nincsen így. Amit a nyáj lát és tapasztal, az csak káprázat, árnyképek a falon.

S ha most visszatérünk Füst Milán esztétikájához, akkor arra kell jutnunk, megtörtént az első karcolás Kocsis Máté hazugságokból épített meséjén, és tényleg azonmód és azonnal omlott össze az egész. De az élet nem irodalom, mert míg abban bekövetkezik a büntetés, ebben egyáltalán nem, és Kocsis ezután is úgy áll előttünk – mert hagyjuk -, mint akinek a szíve egyfolytában érettünk dobog, éjt nappallá téve dolgozik szintén a javunkat akarva, holott az már régen a zsebében van. Viszont újólag kiderült, hogy szaralak. És ennyi elég is.

Tiszteletlen velünk Brüsszel. Nem szeret minket, nemzeti ünnepünket pedig semmibe veszi, amely amúgy is arról szól a Fidesz összes megszólalójának (Orbántól a portásig) szájából, hogy Brüsszel menjen a francba. Nos, ezen a ponton engedtessék meg utalnunk arra, hogy az ünnep előtt egy nappal tette közzé Navracsics elvtárs az N+1-ik örömködését arról, miszerint most már aztán biztosan jön az pénz Brüsszelből. Viszont nem fog.

Amikor azzal kezdtük, hogy ez a meghatározatlan entitás, ez a Brüsszel nem hajlandó szeretni minket, pedig mennyire megérdemelnénk, akkor arra gondoltunk, hogy nem átallottak a mi nagy nemzeti ünnepünkön megnyilvánulni arról, hogy pénz az nem lesz még jó darabig. Mert amit Magyarország ennek érdekében tesz (összefoglaló néven jogállam), az édeskevés. Pedig Magyarország nagyon igyekszik, de Orbán mégsem vezényelhet maga ellen rendszerváltást.

Ezek az időbeli egybeesések, hogy négy EP pártcsoport tán pont abban a percben, amikor Veszprémben – amiről majd később picinyt – Orbán épp Brüsszelt emlegette, mint valami rossz kávéházat, ami neki a hajtókájáig sem ér, nos, tán éppen akkor mondták a pártcsoportok, hogy az, ami van kevés, azaz, több kell. Hogy belehelyezkedjünk a Fidesz ünnepi szónokainak szóhasználatába, ez a bizonytalan állagú Brüsszel újabb táncot vezényelt a Fidesznek.

Szijjártó Péter, aki ezúttal nem Moszkvából jelentkezett be valami különös ok miatt, hanem a Külügyminisztérium nemzeti színűre föstött (fény) épületét applikálta a Facebook-oldalára, s csak annyit írt hozzá kiegészítésül: „Mi, magyarok soha nem táncolunk úgy, ahogyan mások fütyülnek”. Szép idea, csak épp Szijjártó és a Fidesz szájából hamis, de mit is várhatnánk, ha nem ezt. Valamit mondani kellett, viszont még ez sem saját kútfőből ered.

Most érünk el ugyanis Orbánhoz Veszprémbe, ahol ő a kordonjai mögött játszotta el az erős embert megint. Ennek minéműségéről tegnap elmélkedtünk, ma azt nézzük meg, mit mondott a válogatott közönség előtt. Ugyanazt, mint Szijjártó, csak azt nem tudjuk, ki mondta előbb ezt a táncolást és fütyölést, nehogy aztán később ebből sértődés vagy összeveszés legyen. Amúgy Orbán hagymázaival teljes részleteiben nem törődünk, mert minek, annyit nem ér.

Hanem ez a tánc, ez a fütty, ez már delikát az ismert előzmények, Orbán egész nyüves élete, s most legújabban Peking és Putyin miatt, hogy egészen nehéz volt elképzelni, mindezek után hogyan képes ’56-ról valamit is mondani, ha már mérvadót évek óta nem lehet remélni tőle. Ami van, az a történelem átírása az orrunk előtt, ami pár év múlva és egy új nemzedéknek teljesen más lesz, mint amit ismertünk, sőt, amit ensorsunkkal megtapasztaltunk.

Maga Orbán egyébként szintet lépett azzal, hogy ezt a Brüsszelt most már nem, mint valami főgonoszt, gyarmatosítót vagy a mimagyarok eltipróját emlegette. Azt már rég megszoktuk, hogy az ellenzékről, az ellenzékre szavazókról úgy nyilvánul meg, mintha a valagából rángatta volna elő őket. Lám, mire nem jó a légmentesen záró kordon. Most azonban már ez a Brüsszel is lenézett, lesajnált valami lett, mint már évtizede mibelőlünk.

„Moszkva tragédia volt, Brüsszel csak egy rosszul sikerült kortárs paródia” – mondta a kedves vezető, illetve még azt is kifejtette: „Ha Moszkva fütyült, mi úgy táncoltunk, de ha Brüsszel fütyül, úgy táncolunk, ahogy mi akarunk, ha nem akarunk, akkor nem táncolunk.” Kitetszik, hogy a pártközpontban ráfeküdtek erre a fütyölés-táncolás dologra, lehet, hogy más talpas is emlegette az ország valamely távoli pontján, csak még nem olvastunk róla.

De majd fogunk. Valószínűleg úgy ömlik majd mindenhonnan, mint annak idején az előre-, meg hátramenés, de ezeknek már csak ilyen a kommunikációja, amit joggal szoktak a papagájokéhoz hasonlítani, de momentán nem is ez az érdekes, hanem a tartalom. A régebben már emlegetett bazi nagy szuverenitás, aminek viszont a nyomait sem lelni, ha vigyázó szemeink Moszkvára vetjük. Mert mostanában máshová nem lehet.

És a kérdés is fölvetül bennünk, ha a valóságra rácsodálkozunk, mi van akkor, mint ahogyan az látszik is, hogyha Moszkva ma is fütyörész. Mert ezt nem említette a költő. Mert oké, hogy Brüsszelnek nem táncol, no de, a másikkal mi a helyzet? Emelgeti-e trottyos lábait szeretett vezérünk? Nincs rá válasz, csak a bizonytalanság lebeg a nagybüdös semmiben. Ennyi. Elzengett az őszi, boros ének, Veszprémben elbontják a kordont, hogy majd másutt építsék újra.  

Ma október 23-a van, Orbán Viktor tehát beszédet mond. Illetve ma már beszédmondásnak az aktust nehezen nevezhetnénk, kinyilatkoztatásnak inkább. Orbán sajátos tudata olyan megnyilvánulásának, amelynek a valósághoz az ég egy világon semmi köze nincsen. Ám most nem beteges eszmékről ejtünk szót, hanem a „beszéd” körülményeiről, amelyek többet mondanak el nekünk Orbánról és a rendszeréről, mint akármely szövegelemzések, amelyekkel nem mennénk semmire.

Mert csak az elborzadások jönnének, ahogyan immár évek óta minden egyes alkalommal. Minden pénteken, minden átadásin, minden avatásin, ünnepen vagy épp a parlament falai közt. Veszprémben történik ma a jeles esemény, amely város lakói már tegnap arra ébredtek, hogy nem tudnak közlekedni a megszokott és jól ismert utcákon, mert kordonok olyan tengere lepte el azokat, rendőrök és egyéb fogdmegek, tiltások és utasítások, amelyek arra utaltak, hogy érkezik a nagy ember. Vagy inkább nagyember.

És emiatt el kell pucolni minden zavaró tényezőt, ami közé a veszprémiek is tartoznak. Már ez is egy mérce, hogy vannak emberek, mint zavaró tényezők, akikről igazából nem is tudjuk kit, mit szeretnek vagy mit nem, de a saját városukban nem tartoznak a totálisan lekáderezett organizmusok közé. Elvakultságuk nem száz százalékos, és ilyen alakok nem mehetnek Orbán közelébe, mert valami zavar támadhatna az erőben. Ha a szemekben nem csillog a boldog tudatlanság, már ez kizáró tényező, a közönséget tehát meg kell válogatni.

Hogy miért nem beszél a nagyember Budapesten immár évek óta, az is megérne egy misét, most azonban a kordonokról elmélkedünk inkább, amelyek, ha ezek kapcsán lehet ilyenről beszélni, hermetikusan igyekeznek vizsgálatunk tárgyát elzárni a külvilágtól, hogy kritikus hang vagy netán gondolat még a közelébe se juthasson. Azoktól ugyanis zavarba jön, boldog karácsonyt kíván vagy jó napot, netán hulló szőrű rókákról értekezik, mint már tapasztalhattuk, és kiderül, hogy a pőre hatalom iszonyatán kívül másból már nem is áll.

Eszünkbe jut ilyenkor Marquez és az ő Aureliano Buendia ezredese, aki háromméteres képzeletbeli kört húzott maga köré, amibe emberfia, még az anyja sem léphetett be. Ezek voltak az ezredes hatalmának ormai, aztán, amikor megcsömörlött ettől az egésztől, visszavonult aranyhalacskákat gyártani vég-, és kilátás nélkül száz éves magányának börtönében. Orbán annyira közel jár ehhez a képzeletbeli körhöz, hogy az legutóbb valósággá is vált. Emlékezhetünk, amikor utat avatott tengerész hasonlatokkal.

Annak az idiótaságáról már meséltünk, most annak a napnak azt az elemét elevenítjük fel, hogy a csapat, amely Orbán elkordonozásáért felelős, odáig ment buzgalmában, hogy ott az út mentén, a szűk körű avatásin húzott kordont a nagyember köré, akinek magának kellett szólni, nyissák meg azt, hogy legalább a miniszterei mellé állhassanak az alkalom adta nagy boldogságban. Mindez pedig arra utal, hogy doktorminiszterünk előrehaladott állapotban van a diktátorokra jellemző paranoiában, vagy ha ő nem is annyira, a testőrei már igen.

És ez, hogy olyan védelmet húznak köré, ami már esetleg neki is terhes, juttatja eszünkbe Sztálin elvtárs halálát, aki agyvérzést kapván saját húgyában feküdt a szobájában segítség nélkül, mert a körülötte lévők nem merték kinyitni az ajtót, hogy mi lehet vele. A legendák szerint pedig, amikor viszont igen, és meglátták az előbb vázolt képet, akkor is úgy és ott hagyták, hogy lehetőleg megdögöljön. Nem szép történet, viszont jellemző, az összes diktátor retteghet ettől a sorstól, és a mi Orbánunk kitartóan halad ebbe az irányba.

Szokásban van arra fogni a nagy elkordonozást, kevlármellényt és ilyesmiket, hogy Orbán fél. Ez is igaz, sőt talán egyenesen retteg is, de a külvilág ilyen mértékű kizárása ennél jóval többre utal. Nem csak a fizikai bántalmaktól remeg, hanem magától a valóságtól is, amivel rendszere természete miatt már nagyon régen nem találkozott. Tizenhárom éve lakik egy buborékban, ebből fakadóan tudata is beszűkült, téveszméi rögeszmékké váltak, s az már csak kétes hab a tortán, hogy a teste sem viseli a valóságot.

Illetve azt kell rejtegetni a kíváncsi tekintetek elől, mert úgy járna minden egyes alkalommal, ahogyan az oroszok járatták vele az elhíresült videóval, amin egy nagyon beteg embert láthattunk. Ebből a szempontból sem szabad a közelébe engedni senkit, aki nem hívő, mert kiderülne nem csak az, hogy a király meztelen, hanem sokkal inkább az látszanék, hogy az Isten halandó, sőt, sokkal inkább halandó, mint azok, akiket állítólag a hátán cipel. Nekünk viszont ez sem vigasz, mert ezek az agóniák nagyon sokáig szoktak tartani.

Vajon merre pihenhet, mely egzotikus kikötőben Mészáros L. jachtja, amely a nyáron kis időre annyira izgalomban tartotta a közvéleményt. Illetve ennek azt a részét, amely még fogékony a lopásra. Nos viszont, kérdésünk költői volt, ahogyan a lírai nevű jószág (Rose D’or) bármerre is kotyog, mint elhagyott csolnak, itt, az őszön már szinte senkit nem érdekel. Minden csoda három napig tart, hogy ezzel a jachttal huszonhét milliárdnyi közpénz ellopása vált megfoghatóvá úgy, hogy annak szimbóluma lett, már ez is feledésbe merült.

Lehet, hogy belefáradtunk, ahogyan napra-nap olvashatni a NER új és még újabb vagyonátcsoportosításairól, közbeszerzéseiről, MVM támogatásairól etc., etc., ahogyan az orrunk előtt lopják el a komplett országot. Magam régóta tervezem, hogy a sok mocsokból, amit a Fidesz rendszer szünet nélkül, mint valami szállítószalag kitermel, egy nap mással nem foglalkozom, csak huszonnégy óra híreiből azokat rakom egy kisebb csokorba, amelyek a lopásokról szólnak, bár belátom, ez nem olyan szenzációs, mint ha azt írom: Orbán elmebeteg.

Az eltelt néhány napban azt láthattuk, ahogyan a mi kedves vezetőnk Kínában Putyinnal találkozván, mintegy egy kupacba rakva az ország ideológiai és anyagi kiárusítását, s egyben szembe menve EU-val és NATO-val csinál hülyét magából és hoz szégyent a komplett országra, s az emberben fölvetődött a gyermeki s filozófiai miért. És tegnap jött el, hogy ennek okát meglássuk, ha nem is teljes mélységében, de azért elég alaposan ahhoz, hogy kinyíljon a bicska a zsebünkben, ahogyan voltaképp tehetetlenül nézzük a maffia tomboló működését.

Mészáros L. most épp azzal került be a hírekbe, hogy övé lett a közmédia reklámfelületeinek felügyelete, értékesítése, ami amúgy elég nagy falat, de Mészárosnak csupán csilingelő, vagy J. A. nyomán kuncogó krajcárok ezek. Mégis szinte szimbolikus, hogy tényleg nincsen megállás, a gázszerelő – mögötte vagy épp benne Orbánnal – mindent felfal, s ha eleddig azt hihettük volna, hogy eljön az az idő, amikor ő – illetve a helyette gondolkodó valaki – kimondja, most már köszönöm szépen, elég, nagy hiba volt ilyet tételezni. Ez az idő a jelek szerint nem jő el.

Ilyen kishalas hír volt az elmúlt huszonnégy órából az is, hogy tavaly több mint hárommilliárd forintot fizettek ki a vagyonkezelő alapítványok embereinek, kurátoroknak, felügyelőbízottsági tagoknak, mert mindig is tudtuk, hogy ezek ilyen Fidesz pénztárak, ahová az út szélén nem hagyott elv-, vagy haszontársak járulhatnak némi aprópénzért. Ez is okot adhat a fölháborodásra, de nagy valószínűség szerint már senkinek nem üti át az ingerküszöbét, s nem rohan miatta a kamrába kaszát egyenesíteni, hogy induljon a Karmelitába.

A következő tételhez kicsit visszamegyünk az időben leporolva a nyugdíjpénztárak ellopásának aktusát, amikor háromezer milliárdot vett el a Fidesz a magyaroktól, ők pedig erről azóta is hallgatnak. Még csak azt a kérdést sem teszik fel, hová vitte Orbán Viktor a kis megtakarított pénzüket, hogy épp magát a kedves vezetőt idézzük a szlogenné vált fordulattal: „Hol van a pénz?” – de ez sem hangzik vagy hangzott el. Igaz, régen volt, de mondok érdekeset, az azóta eltelt időben úgy nagyjából ennyi került bizonyíthatóan az oligarchák számlájára.

Ha nem is azt utalták oda, csak sakkoztak picinyt vele. Most is mutatok egy számot, hasonképp hatalmasat azzal a biztos tudattal, ez sem rengeti meg a földet, csak ez is tegnap látott napvilágot, indokolva azt, Orbánnak miért kell degeneráltként viselkedni, kiárusítani az országot (kötvények, kínai gyárak, bankok és vasutak, meg az orosz cuccok), hogy EU pénz híján, amit eddig osztogatott, lehessen etetni tovább őket, mert a folyamatos táplálás nélkül összeomlana a lopásra kitalált rendszer, mert rengeteg az éhes száj. És vannak köztük egészen nagyok is.

Egy nappal ezelőtt az is kiderült, csaknem 2700 (kétezerhétszáz) milliárd forintot ért az a vagyon, amit magyarországi magántőkealapokban helyeztek el tulajdonosai 2022. december 31-én. Ez a 2022-es 68 ezer milliárd forintos hazai GDP négy százaléka, ami 41 tulajdonosnál koncentrálódik. Ezek közül a legnagyobbak: Mészáros Lőrinc: 716 milliárd forint; Jellinek Dániel: 589 milliárd forint, Száraz István: 323 milliárd forint, Tiborcz István: 207 milliárd forint. Ezek a magántőkealapok egyébként arra vannak, hogy a tulajdonosokat elrejtsék.

Nem sikerült, és nem is ez a teljes vagyon. Viszont csak két nevet emelek ki két kérdéssel. Mészáros Lőrinc, s hozzá az kapcsolódik, ki volt ő és mennyije volt, mielőtt Orbánnal egymásra találtak. Ugyanígy Tiborczra is abból a szempontból kell odafigyelnünk, milyen állagú volt, mielőtt a nemzet veje lett. Nincsen több kérdés, és ezen tessenek gondolkozni azzal, hogy mindezek mellett mondjuk csak a MÁV-ra meg a pedagógusok bérére figyelmeznek, és az ellenpontokat tudatosítják. Köszönöm, ha levonják a következtetést.

Tegnap a másik dolgozómban kitettem a hírt a honlapra arról az igen sajnálatos eseményről, hogy összeültek a NATO tagországok nagykövetei (plusz a svédek) azért, mert Orbán Putyinnal cimboráskodik. Más szemszögből, ahogyan láttuk és esett már szó róla, az orosz diktátor dróton rángatja a magyart, bábozik vele, és mindeközben haláli nyugalommal nézi, ahogyan TIK-el, vakarózik és rángatózik előtte a fotelban, mint valami elvonási tünetektől szenvedő leharcolt alkoholista. Vagy más szerencsétlen organizmus. De ez momentán mellékszál.

A legérdekesebb az volt – mert az olvasó mindig tud meglepetést szerezni -, hogy a kikerülő hírhez perceken belül érkezett egy hozzászólás, amely a nagykövetek tanácskozása, hogy úgy ne mondjuk, elborzadó összegyűlése okán az egészből annyit fogott fel és tartott érdemesnek közölni a nagyvilággal, nem érti az ellenzéket, aki egyfolytában csak veszekszik, minek kell ebbe is belekötni, hogy Orbán ilyen kedvesen beszélget a Vlagyimirral. Van ebben valami kretén világlátás, de az a legérdekesebb, hogyan kerül bele az ellenzék a nagykövetekbe.

Mi az a reflex vagy tudatalatti, a Freud által megénekelt „Id”, amit jobb híján ősvalaminek lehet nevezni, ami egyrészt – miközben a nyájas Fidesz-szavazó eltelten majszolja a csirkelábat – ott is ellenzéket lát, ahol egyáltalán nincsen, másfelől viszont megmutatja azt az idiotizmusba hajló naivitást, amely a vértől, fröcsögő háború kapcsán „veszekedésről” vizionál. Fő a nyugalom ezek szerint, becsukjuk a panel vagy kádárkocka ajtaját, hogy semmi be ne türemkedjen a világból, s ilyen állapotban eltelten hallgatjuk a Kossut Rádiót péntekenként.

Onnan pedig különös dolgok hangzanak el, mint például a „stratégiai nyugalom” a kedves vezető szájából, ami nem biztos, hogy az idézett kommentelő eszébe jutott, amikor a veszekedő ellenzékről vizionált, de nagy valószínűséggel beépült a reflexekbe. Az önkéntelen reakciókba, amitől az összes, most eufemisztikusan Fidesz-szavazónak hívott, de amúgy nyájnak is nevezhető organizmus ugyanúgy béget, ahogyan őt a propaganda bedresszírozza. Ha birkákról nem lenne hülyeség ezt kijelenteni, Pavlov kutyáinak is hívhatnánk őket.

Illetve Orbán kutyáinak, akiknek úgy csorog a nyála, ahogyan a kedves vezető a gombot nyomogatja. Ilyen feltételes reflexeket igyekszik beépíteni a nyájba (illetve akkor falkába) a Fidesz szűkebb hazámban, az én kis fatornyosomban is, ahol azon ment a cirkusz, hogy a polgármester fogadta magát a Gyurcsányit. A helyi narancsosok pedig úgy beindultak ettől, mint valami turbóra kapcsolt kukásautó, és olyan világvégét rittyentettek az itteni híveknek, akárha valami bibliai próféták volnának, de alávaló gazemberek mindenképp.

Nagy valószínűséggel a pártközpontból vezényelték az attakot, mert a mi kis helyi porbafingó fideszeseinkből ennyit se nézek ki, de beindult a tutulás, hogy aki a polgármesterünkre szavaz az Gyurcsányra szavaz. És az akció végén megjelent így a fatornyosommal összemosva a 2006-os, amúgy Orbán vezényelte zavargás azt a képzetet keltve, ez lesz itt, ha jövőre nem a Fideszre adja a voksát a birka vagy a nyálát csorgató kutya. Innen nézvést érteni véljük a debilitás azon fokát is, ahonnan a nagykövetek kapcsán elindultunk. Meg a veszekedést.

Ott tartunk Gyurcsány kapcsán – ha már nekiláttunk az ilyen négylábús hasonlatoknak -, mint az Állatfarmban, amelyben a disznók azzal riogatták a bamba elnyomottakat, hogy ugye, nem akarják, hogy visszajöjjön Mr. Jones. Ezzel pedig nehéz akármit is kezdeni, mert mint kiinduló tételünkből látszik és fakad, az ellenzék „veszekedésével” szemben van ott a Fidesz, amely nyugalmat ad, megvéd a migráncsoktól, háborútól és az óvodások fütyijének lemetélésétől. Ha a Fidesz nem lenne, elvinné az egész országot a rézfaszú bagoly.

Mindeközben pedig maga a fideszbirka is elnyomorodik testben és szellemben. Valahogy úgy néz ki, mint amikor az egyik filmben a nagy kettőstől, amikor miközben Bud Spencer dölleszkedett a pultnál isteni nyugalommal, a rossz emberek pedig verték szét az ivót, Terence Hillnek kellett felhívnia a figyelmét arra, hogy a hátadon törik szét a széket. Mint ahogyan tényleg ott törték, de csak a felszólítás után fordult meg hősünk, hogy pofán vágja a galeri hőzöngő tagjait. Megengedő volt ez a hasonlat is, de legalább megmutatja, hol is élünk.

Nem mondtam ezzel a kis történettel semmi újat ma sem, csak újólag megmutattam világunk mérhetetlen ostobaságát és aljassággát, mert mást tenni nem tudok. Ha úgy tetszik, gúzsba kötve táncolok, ahogyan Nietzsche hasonlata mondja nekünk, de hová is merészkedik az ember, amikor a mai Magyarországon ilyen vizekre evezni teljesen fölösleges, mert az élet valahol agytörzsi szinten van. Bamba vigyor, böfögés és kannás boros fröccs azzal az óhajjal, hogy csak a Putyin meg ne haragudjon, és a Gyurcsány vissza ne jöjjön. Ez a boldogság receptje.

Emlékszünk még arra a képre, amikor a kedves vezető a reggeli utcán a pénzét számolgatta. Fosztorgatta a tíz-, vagy húszezreseit, és hirtelen kapott egy kérdést nem aláfekvős igyekezettel, amitől fölöttébb meglepődött. De nem is ez, mint váratlanság, hogy valahol sikerült a közelébe férkőzni, hanem az alany bávatag, opálos tekintete. Ahogy látszott, a dolgok teljesen lelassultak benne, s közel áll a moszatléthez, épp, hogy a fényt érzékeli és befogadja. Mindez azt mutatta, hogy e reggeli órán nem volt tervezve jelenés, megnyilvánulás, szólás, és a kedves vezetőt túlélő állapotba állították, hogy így teljenek a percek és az órák.

Ha belegondolunk, egyre gyakrabban láthatjuk őt ilyen tekintettel és ilyen halmazállapotban, váratlan közelítésekben, ami arra utal vagy utalhat, hogy időnként rendbe kell tenni őt – régebben Grazról szóltak a legendák -, hogy használható legyen. Putyinhoz azonban nem mehetett leszedált állapotban, és ennek lehetett az a következménye, amit a Kreml által közzé tett videón láttunk, aminek az egyik értelmezése, hogy Putyin meg akarta alázni. Megmutatni, ki a nagyobb kakas kettejük közös szemétdombján, és ez sikerült is neki, üzenve a nagyvilágnak, hogy lám, ilyen pincsi előttem az Unió erősnek vélt embere.

S bár a dolgok állásának ez az olvasata is érdekes következtetésekhez vezethetne, s voltaképp vezet is minden további elemezgetés nélkül is, ezúttal részünkről azt vennék górcső alá, amit ezen a mozgóképen Orbán teste üzen, s amit amúgy eddig is tudtunk, de most az oroszok, akár egy oktatófilmet raktak elibénk. Hogy lám, ilyen a ti nagy emberetek. De milyen is a maga nyomorúságában? Ez a kérdés, majd ennek megválaszolása után a folyománya, egy újabb dilemma, hogy ez az ember alkalmas-e arra, hogy egy országot vezessen, de talán az ország jelenlegi állapota mutatja, nem igazán. Most mégsem ez a lényeges.

Az oroszok videóján a mi doktorminiszter urunk fészkalódik, zakóját húzgálja, izeg-mozog, mint mérgezett egér a stelázsiban, és emlékszünk, illetve ismerjük ajkainak folyamatos nyalogatását, a fej időnkénti megrándulásait, amelyek – szordínósan szólván – nem egy egészséges ember, s nem egy kiegyensúlyozott lélek jellemzői. Ő a mi, illetve az ő miniszterelnökük, ám abban egészen biztosak lehetünk, az álávjú nénik ilyen állapotban nem látják – mert nem engedik nekik látni – rajongásuk tárgyát. Vagy, ha ez valamilyen baleset miatt megtörténnék, minden további nélkül csókolnának neki akkor is kezet, mert a hit már csak ilyen.

De nem is ez, hanem a kényszermozgások vs. opálos tekintet, amikor is a manus még úgy-ahogy vállalhatóan bír viselkedni, eszünkbe juttatja, mi okozza vagy okozhatja szemének sajátos fénytörését, és akkor beugrik a lítium, mint ami anyagnak ilyen következménye van. A lítium hasznos teremtménye az úrnak, véle hangulatot lehet stabilizálni egynéhány (mánia, depresszió, bipoláris zavar) betegségeknél, és nem akarnánk itt orvosi szerepben tetszelegni, de a csodaszer folyamatos szedésének egyik mellékhatása a súlygyarapodás is. Ezt azonban csak miheztartás és elgondolkodtatás végett jegyeztük meg.

Bajaink viszont ennél sokkal nagyobbak, s ezek közül is a leghatalmasabb, hogy egy ilyen ember alkalmas-e egy ország vezetésére, de azt már fentebb megállapítottuk: nem igazán, vagy éppen egyenesen, egyáltalán. De lehet, nem is csak emiatt, hanem más, elsősorban jellembéli, és morális hiányosságok is efelé mutatnak. És mégis itt van, sőt, olybá tűnik, hogy uralkodik örökkön örökké. Áment azért nem mondunk, mert Isten tőlünk és ettől a hazától is meglehetősen messzire van. Ugyanakkor nem tagadhatjuk, ezzel a videóval az oroszok elibénk tették, hogy lássátok, illetve az egész kerek világ lássa: ecce homo.

A kép pedig kiábrándító, s ha azt hittük eddig – és ebben is van igazság -, hogy Orbán most már azért nem lép olyan nyilvánosság elé, ahol ezt a nyilvánosságot kizárólag a válogatott rajongói jelentik, mert fél, az is igaz lehet. Ám mindezek után fölvetül annak a lehetősége is, el kell őt rejteni a kritikus szemek elől, mert a fellépései vagy így, vagy úgy, de vállalhatatlanok. És még mindig itt marad a kétkedőknek, hogy mindaz, amit itt előadtam, feltételezés, nekik viszont Füst Milánt mutatok okolásul: „No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz.”

Igazából arról kellene írni, mit keresett megint Putyin valagában Orbán Viktor, ám ez egyáltalán nem érdekes. Csak az idegeskedés meg elborzadás, sírás-zokogás, hát, a francokat, egyszer a rohadt életben érezzük már jól magunkat. Köszönöm. Lopásról lesz azért szó, mert valahogyan úgy adódik ebben az országban már, hogy akárhová is nyúlunk, bármerre nézünk, mindig csak ez jön elő direktben vagy csupán a kredenc mélyiről.

És még arra is ügyelünk jókedvünknek ezen az elcseszett napján, hogy ne a nemzet veje tíz-, meg százmilliárdjairól essék szó, még csak nem is a nemzeti gázszerelőről hasonló tételekben, mert azt mondja a nagyérdemű netán: uncsi. És legközelebb nem vesz jegyet esetleg az előadásra, ahol mi, a bohóc adjuk elő a világszámot napra nap. Szaros kétmillió ihletett meg bennünket máma, meg egy kis föle, de az szóra sem érdemes.

Igaz, a kétmillió sem volna, ha nem arra költődik, amire, ami viszont, hogy fokozzuk a várakozó izgalmakat dobpergés közepette: világszám, hogy az ember leül, kézbe veszi a pattogatott kukoricát, és azt ordítja az őt elmozdítani óhajtók arcába, hogy a nyála fröcsög, miszerint innen ő el nem megy. Itt döglik meg, amikor erőt vesz rajta a fékezhetetlen, zokogással vegyes röhögés, hogy hullik a könnye csuklásig, hogy aszongya: a kurvaéletbe.

Sőt, hozzá teszi még toldásul és nyomatékosításképpen, hogy aztarohadtkurvaéletbe. És ezzel már úgy-ahogy elégedett, de azért nem egészen. No most, mert van nekünk egy MVM-ünk, aki (ami) olyan, mint valami jóságos, rohadt gazdag nagybácsi, egy dollárpapa vagy fejőstehén, ez egyre megy, de úgy szórja a pénzt, aminek bizonyosan jobb helye is lehetne, mintha tényleg nem lenne holnap. Bár innen nézvést, ahol a bohóc csücsül, lehet, tényleg nincs.

Azonban ma még elképzeljük, midőn a pénzt kapó alany töri a fejét, hogy mire kérjen. A világ végtelenségében épp ebből fakadóan a kérési lehetőségek száma is végtelen. Összefoglalva tehát: arra kér a delikvens, amire csak akar, illetve amire nem szégyell. Más szemszögből a pénzt osztó MVM is megvizsgálja tán, mire ad, hacsak nem érkezik hozzá tételes lista a Karmelitából. De még ez is lehet, viszont éppen ez nehezen indokolja a végeredményt.

„Ló mediálta önismereti műhely” – egy bizonyos Geréby Kúria kért és kapott ezen a jogcímen kétmillió kétszázezer támogatást – soha vissza nem térítendő -, s mi magunk most ezen a ponton elmerengünk egy pöttyet a világ ostobaságán, és ebből fakadó aljasságán. Hogy kér ezzel az indokkal, az a kisebbik rossz, mert miért ne, próba szerencse, node kapni is. Elképzeljük az MVM csinovnyikját, aki iktatja és jóváhagyja, meg utalja a ló mediálta önismeretre a dellát.

Nem lennénk a bőrében, igaz, a magunkéban sem, csak ez a megveszekedett jókedvünk tart már benne a bürkénkben, ahogyan elképzeljük a lovas mediációt. Ez a mediáció konfliktuskezelő technika vagy bigyó, amikor két fél vitájában azt lerendezendő egy harmadik fél (a mediátor) közbelép, segít megtalálni a megfelelő vagy éppen örömteli megoldást. A mediare jelentése középen állni, ezért mi most egy lovat képzelünk, aki nyugtatja a feleket.

Középen áll a négylábú, fején esetleg kalap, és halk szóval terelgeti az embereket a helyes út felé. Le is bunkózhatnak, hülye vagyok és nem értem, a pénzt igénylő ugyanis azzal érvelt, hogy kaphasson: ez valami terápiás dolog, hogy a ló jelenlétében megnyílnak a delikvensek, amit én elhiszek, és alá is írnék, de minek ehhez a kétmillió és mire. Elvesztettem egyébként a föntebb még megvolt széles jókedvemet, már csak az üszkös romjai maradtak.

Hiába nézem a lovat a kalapban középen, ha eszembe jut éppen Iványi. S bár a ló mediálta önismereti műhely még arra sem méltó, hogy egy lapon legyen említve vele, itt, és ezen a ponton arra éppen jó, hogy az ember visszatérjen az eszméléséhez, és újult erővel mondja zokogvaröhögve halásikollyal elgyest, hogy a kurvaannyukatezeknek. S mindez bővíthető, ragozható gusztus vagy a felindultság foka szerint.  

Novák Katalin Fejérben túrázott, s ennek során ellátogatott Krausz Ferenc friss Nobel-díjasunk volt iskolájába annak bizonyítására, milyen remek a magyar oktatás, amely ontja magából az ilyesfajta díjban részesülő tudós elméket. Mivelhogy az már lecsengett a nagy össznépi felhorgadásban, mennyire magyar Krausz és Karikó díja vagy mennyire nem az, illetve már annak a hullámai is elültek, bájos kormányunk és a Fidesz hogyan sajátította ki ezt a két embert és a két díját propaganda célokra, ezzel sem foglalkozunk. És nem csupán azért, mert múlik az idő és a szenzáció lassan oda, hanem mert a csúcson sem akartunk ebbe a parttalanságba belefolyni egyáltalán.

Novák ezzel a kis kirándulásával és a szokásos pörformanszával azonban arra készteti az embert, hogy elmesélje, amit lehet, minden nyájas olvasója nem is tud. Két-háromnapos hír, ami körbejárta a nem NER-sajtót, ebből fakadóan valószínű, elég kevés emberhez jutott el, hogy épp Krausz Fejér megyei iskolájában, ahol most Novák páváskodott és küldözgette a pátoszos üzeneteit, nincsen fizikatanár. Az élet nagy mókamester, mert bármely más iskolában esett meg volna ez, az amúgy manapság nagyon gyakori baleset, nem generált volna – legalábbis e sorok írójában – kurvaanyázó sírva röhögést, amint felfedezte benne azt, ami ma Magyarország, s azt is, ami nem.

A szürreális, a groteszk valóságot, magát a tébolydát, amire most Novák is ráerősített egy lapáttal, hogy épp abban az iskolában tartott kiselőadást a magyar oktatás gyönyörűségeiről, ahonnan ugyan a Nobel-díjas elindult, de ma már ilyen nem történhetne meg, mert nincsen benne tanár, aki a díj felé indítaná a mai okosakat, akik lehet, már nem is tanulnak itt, mert a szüleikkel együtt elmenekültek. Mindezt Novák pártja (bazi nagy narancsfülbevaló) áldatlan tevékenységének köszönhetően. De se Novák, se a stábja, de sem az „eseményről” tudósító újságok nem vették észre ezt a bakit, így arra a következtetésre kell jutnunk, nem is érdekel senkit. Pedig nem ártana, mert benne van az ország veszte.

Visszatérve még a Fejér megyei színházra, Novák annak örült, hogy a mostani díjak ékes bizonyítékai annak, kies hazánkban a múltban nagyszerű tanárok dolgoztak, és reményét fejezte ki, most is így van. Már ahol van tanár, jut eszünkbe ezen a ponton ismét a fizikatanáros sztori, s államunk elnöke bűnbánóan bevallotta, a tanárok megbecsülésében pártja és kormánya nem áll jól, amin még dolgozniuk kell. Meg kell teremteni hozzá a feltételeket, így ábrándozott a hatvannégy fogú, akitől azt megkérdeznénk azért, az eltelt tizenhárom esztendőben vajh, mi akadályozta őket a nagy feladat elvégzésében. De kérdésünk fölösleges volna, mert tudjuk a választ, ami Gyurcsány. Vagy még Soros.

Volt azonban még egy félmondata őnagyságának a magyar oktatási rendszer ilyen sajátos, vallomásos dicsőítésén kívül, miszerint a mi díjazott tudósaink a mi iskoláinkban magukba szívott tudás mellett nem egyébnek köszönhetik a sikert, mint a magyar észjárásnak. Ezen a ponton föltűnt bensőnkben Orbán potrohos alakja, hallottuk kappanhangját, mert ez az ő szava, de nemcsak ezért nem kellett volna idekeverni. Először azért, mert a nagyvezír hiába hangoztatja úton-útfélen ezt a magyar észjárást, arról még nem adott felvilágosítást, ez mi a rosseb volna, mi az, ami különös bennünk, ami másban nincs. Nekem volna egypár tippem, de azt nem tennék ki az ablakba. Illetve Kertész Ákos is kifejtette, aztán mi lett belőle.

Itt vagyunk hát kétségek között, mit takar a magyar észjárás, ami miatt egyenes az út a tanár nélküli iskolából a nemzetközi sikerek felé, de választ erre nem kapunk soha már. Betesszük a fakkba a Miska huszárok, a gurulós Szent Istvánok, a komoly, géppel írt feljelentő levelek közé, mert ezekben igazán megtapasztalhatni magyariságunkat. Innen fakad az, hogy a díjhoz éppen nem ez vezet, hanem az, hogy a díjazottak a magyar ugart odahagyva, pont annak ellenében jutottak oda, ahová, de itt megint ott vagyunk, amit kerülni akartunk már az elején. Nem is sétálunk bele a végeláthatatlan csapdába, csak nem kéne ilyen novákokat hallgatni. Mert mind egyforma, kortól, nemtől, beosztástól függetlenül, akit a Fidesz szele megcsapott.

Semmi különbség nincsen már ezekben. A Fidesz olyan, mint egy Észak-koreai KB ülés, egyforma hangok, pofák, egyenöltözet, csak minálunk az a lényeg, hogy minél drágább legyen. De nem is ez, hanem a gondolattalanság, ahogyan tizenhárom év elég volt nekik minden arcukat elveszíteni, ha életben akartak maradni a fazék mellett. Ilyen közegből nem jönnek Nobel-díjasok. Tanár nincs, az iskola konténer, krétát a szülő ad, a gyerek pedig annyit tanul meg az életről, aki előbbre akar jutni, annak ezekhez kell dörgölőzni. Ez van, vagy az aksigyár vagy a menekülés. A föntebbieket Novák egy interjúban mesélte egyébként. Az a szégyen, hogy valaki kérdezte. És az, hogy volt újság, amely lehozta. Körbeértünk.

Valahol a delírium közepén Orbán V. arra a megállapításra jutott „nem árt az sem, ha a kapitány nem félnótás”. Sok volt az alapvető élelmiszer vagy másfajta hűsi, netán kevés a gyógyszer, ez nem tudható, de útavatás közben a kedves vezető akárha kikötőt, hadihajót, vagy esetleg egy rozzant csónakot adott volna át, illetve megirigyelhette imádott elődje, a fehér lovas, tenger nélküli ellentengernagy életét és tetteit. Mindez nem tudható, de olyan pörformanszt vágott le, ami minden pénzt megér. Már csak annyit kellett mondanunk: fogd meg a söröm.

Nem szoktunk Orbán beszédekkel és szóvirágokkal behatóbban foglalkozni, de itt már magának a nyelvnek a tisztességéről van szó, illetve arról a tulajdonságáról, hogy a gondolkozás tükre és hordozója, s ezek alapján az állapítható meg, hogy egy pokol lehet a manus fejében. De mindez is csak azért érdekes, hogy rámutassunk, ez az alak Magyarország miniszterelnöke, és ilyen készségekkel irányítja az országot, ami tehát olyan is. Így nem tisztán arról van szó, hogy újólag megállapítsuk, nagy valószínűséggel nem normális, mert ezt nem szokták elhinni nekünk.

Pedig egészen egyszerű a képlet. Aki hülyeségeket beszél, az nagy valószínűséggel hülye is, ha nem is kényszerzubbonyos értelemben – az majd később jön az úton -, de enyhe formában mindenképp (vannak fokozatok). Az ilyesmire sok más mellett a nyelv is utal, és tagadhatatlanul belátható, a mi kedves vezetőnk ezt egészen sajátos formában használja, témáiban egy kocsmában dülleszkedő alkoholista – akit azonban még onnan is sokszor kihajítanának -, szókészletében rossz értelemben vett proli, humorával pedig a Bagi-Nacsa páros méltó társa.

Senki nem nevet rajta önmagán és pár túlbuzgó talpnyalón kívül. A dakota lovak, a lebirkózás, üstökön ragadás, feribátyámozás, a gondolkodás és a nyelv olyan mélységeit mutatják, ahová nem kellene követni doktorminiszter urunkat, mégis milliónyian teszik, és a végén még azt is mondják, Orbán Viktor álávjú. Orbán nekik akar megfelelni, és mára olyan is lett, egy vég nélküli, lefelé tartó spirálba keveredve, aminek egészen elképesztő állomása volt ez a tengerészetbe hajló útavató. Most hosszan idézünk, ha lemaradtak volna róla.

„Derült időben, nyugodt vízen minden hajót jól el lehet kormányozni, de ma egyáltalán nem játszanak a kezünkre a körülmények, és a vizek egyáltalán nem nyugodtak. Soha ilyen háborús, nehéz, borzalmas időket nem éltünk át, mint amiket ma Európának el kell szenvednie, a veszélyek korába léptünk, a népek tengere feltámadott, és a kirobbant hullámverések mindenhonnan jól látszanak, innen, Magyarországról is.”  – Csak úgy mellesleg a feltámadott népek tengere kitételre mutatnák rá, hogy mindenki gondoljon róla, amit akar.

„Ha nem figyelünk, a hullámverések még bennünket is megrázhatnak. Aki ilyen viharban hajózik, annak nincs könnyű dolga, ott rendben kell lenni az útiránynak, a hajótestnek, a vitorlázatnak, a hajó személyzetének, és nem árt az sem, ha a kapitány nem félnótás. Ahol ezek a dolgok nincsenek rendben, ott nem sikerül célba jutni és partot érni.” – Még egyszer rágják meg a félnótás kapitány, a hajótest és vitorlázat képét és szimbolikáját, majd gondolkodjanak el egyetlen kérdésen: ki ez az alak, akinek erre futja, és többre nem.

Mivel arra kell jutnunk mindezek után, hogy még Rákosi apánk is különb beszédeket tartott, mint ez a mi félnótás miniszterelnökünk, Kádár egyszerű józanságáról nem is beszélve. Egy azonban bizonyos: egyikük szemében sem égett a tébolynak az a lángja, ami viszont Orbánéban igen. Mindig ott az örök dilemma, hogy a beszédeit írják-e vagy maga rakja össze, ezt a beteg mostani állapotában már nem tudhatjuk, de sem így, sem úgy nem lehetnek vérmes reményeink: mert ha volna józan esze, ha ilyet tesznek eléje, nem olvasná föl.

Mégis afelé kell hajlanunk, hogy ezek sk. készülnek. Mert, mint minden őrületben, azért van bennük rendszer, sőt, még a mostani matrózos-hajóskapitányos szófosásból is ki lehetett érezni a felcsúti gyerekudvar avas szagát, illetve a magyar ugar kilátástalanságát. Viszont, ami az igazi tragédia, hogy a kedves vezető azért ilyen idiotizmusba hajló alpári bunkó, mert arra jutott, hogy ezzel lehet választást nyerni. A terv pedig, mint tapasztaljuk, működik. Tehát levonhatjuk következtetésünket az ország általános állapotáról, ami épp ilyen a félnótás kapitányával.