Szerző: rezeda

A Fiatal Családosok Klubja (FiCSAK) azt szeretné, mi több, követeli, hogy nagyböjt idején az ovisok és iskolások ne farsangozhassanak, mert ez szerintük „a kevésbé vallásos emberekben is rossz érzéseket kelt”. Itt az elején miheztartás végett szögezzük le, énbennem – mint kevésbé vagy nem fennakadt szemmel, illetve netán másképpen – vallásos emberben egyáltalán nem okoz lelki törést, ha a kis húgyosok jól érzik magukat a bőrükben, mert nagy valósszínűséggel a gyerekkor erre való. Sárban tapicskolásra, játszódásra és kergetőzésre nagy ricsajjal, nem pediglen zsoltárok éneklésére a papbácsi felügyelete mellett.

A FiCSAK (rohadt jó ez a betűszó, és önmaguk találták ki), olyan civil szervezet, mint például a CÖF, egy álruhás Fidesz csoportosulás, amely a párt eszméit kívánja terjeszteni a kiskrapekok mögé bújva, és az ő kárukra, ha a végkimenetelt nézzük. Maga Novák nacsasszony se mondhatta volna szebben, amikor még családügyis bábu volt, mint ezek a szentfazekak, ahogyan honlapjukon önmeghatározzák magukat, miszerint „A Fiatal Családosok Klubjának (FICSAK) célja a családos lét szépségeinek lépten-nyomon való hangsúlyozása. Hiszünk abban, hogy az egymás melletti elköteleződés valódi érték, a gyerek pedig maga a csoda.”

No most, azt nem értjük, miképpen lehet lépten-nyomon hangsúlyozni a családi élet szépségeit, hacsak nem így, hogy az oviban tiltsuk be a farsangot. Viszont azt is megtudjuk, hogy megy ez: „A színes programok mellett, szellemi műhelyünkben igyekszünk összegyűjteni tagjaink felvetéseit, javaslatait, melyeket időről-időre eljuttatunk a döntéshozókhoz, és képviselünk a nyilvánosság előtt is.” Mindezt azért volt muszáj még citálni a működési szabályzatból, mert a böjti farsangi mulatság okán anyapártjuk felé is felhívást intéznek az ovis élet megjobbítására, ami olyan, mint amikor a Fidesz frakció kéri meg a kormányt valamire.

Azt írja a FiCSAK nemzetféltésében, hogy „A klub ennek érdekében arra kéri a döntéshozó politikusokat, illetve az oktatásirányítást, hogy mindezekre hívja fel az intézmények figyelmét, egyértelműen szabályozza a kérdést, azt, hogy az adott évben mikor lehet farsangi mulatságot szervezni.” Nem kötözködésképpen, csak miheztartás végett hiányolom az igények közül annak szabályozását, hogy mikor lehet fingani, ezt pedig a böjti időszakban hangosan szabad-e tenni, vagy csak sóhajtsuk el a gázokat. Nem beszélve a kisdedekről, akik netán ima közben kérezkednek ki a vécére, összesározva a szent időszakot.

A FiCSAK nem azért veszélyes, mert szemlátomást idióták gyülekezete, akiknek ezek szerint a seggéből is böjti szelek fújnak, hanem azért, mert a hatalom rájuk, mint a nép hangjára és igényére mutogatva hozhat meg olyan döntéseket, amelyek tönkre teszik a társadalom normálisabb felének életét. A FiCSAK-ot egyébként egy fideszes káder alapította, amihöz joga van, mint ahogyan joga van abba akárkinek be is lépni, ahhoz azonban egyáltalán nincs, hogy megszabják a többieknek, hogyan is kellene élni, és mit szabad gondolni a világról. Pedig a jelek szerint erről van szó, a FiCSAK-nak ez a ki nem mondott igénye.

Ilyképp mi pedig arra jutunk, hogy ettől, tehát a nekünk való dirigálástól tartózkodjék az ernyőszervezet, ne sugalljon olyat a hatalom számára, ami a többség ellenére és kárára van, egyáltalán a FiCSAK örüljön önmagának, és reggeltől estig zengjen himnuszokat a családi élet szentégéről, de zárt falak mögött. Lefordítván, én sem kérem a „döntéshozókat” arra, hogy tiltsák be a böjtöt, mert az engemet zavar, amiben csupán egy igény mutatkozik meg, hogy jobb volna mindenkit hagyni élni, ahogyan jól esik neki. De ez már az ördögi liberalizmus, amitől viszont kies hazánk nem csak nagyböjt idején tartózkodik.

A FiCSAK egyébként annyira nem viccel, hogy nem sokkal az ovisok megrendszabályozásának igénye után azzal is előállt, hogy az energiaitalokat csak a nemzeti dohányboltokban lehessen beszerezni – ezt pedig ifjúságunk védelmében -, ami azt a képzetet kelti, hogy netán a párt kéri meg a decens szervezetet, milyen igényei legyenek, mint társadalomnak, hogy aztán rájuk mutogatva lehessen rendeletet alkotni akármiről. Azt hisszük, ezzel a végére értünk, de nem. Mert én, mint idős házasok (elvált nagypapák) klubja pedig felhívnám a döntéshozók figyelmét arra, hogy legyen ársapkás a sült oldalas, lévén, nagyböjtkor ezt óhajtok fogyasztani csakis.

Hogy áldását adja a finnek és a svédek NATO csatlakozására, Orbán azt követeli a két országtól, hogy hagyjon fel kies hazánk bírálatával. Megfogalmazásában, hogy „hazugságokat terjeszt róla”. Az is elhangzott – vagy leíródott -, hogy a két renitens ország egyfolytában szidja drága (sokat szenvedett, keresztény, Európa védelmezője, etc.) honunkat, most azonban pimaszul szívességet kérnek. Azaz, a helyzet egészen nem egyszerű, és leginkább az orbáni pitiáner és aljas gondolkodás teszi rohadt bonyolulttá, de mit is várhatnánk egy kétszínű és sunyi alaktól. Ennek a vége megint az lesz, hogy kiröhögnek minket. Megutálni már nem fognak, mert ez az érzés velünk szemben állandó és meglehetősen öblös.

Ez az egész követelés röhejes, ha valójában nem lenne mélyen tragikus. A nevetséges oldala az, hogy nem egyebet mond a kapafogú, bibircsókos, sánta, púpos és büdös Magyarország, hogy nevezzék őt gyönyörűnek, különben nem nyitja ki az ajtót, pedig a zsebében a kulcs. Európa és a NATO nagy-nagy baja, hogy ehhez – a kulcshoz – hozzáférhetett a magyar maffia, és ebből az akcióból is kitetszik, nem fél használni. Ha nem vétózgat, akkor másképpen tesz keresztbe. De milyen bazári és dedós követelés már ez, hogy ne bírálják a rendszert, ami másra sem alkalmas, csak a többiek riogatására, illetve Orbán honnan veszi, ha most a finnek és a svédek kijelentik, jó, ezentúl orrba-szájba dicsérünk, ez aztán úgy is marad.

Mert képzeljük el a történelem olyan folyását, amelyben a két ország azt mondja, becsszó, meg naná, eztán nem szidjuk az anyukádat, megkapnák a ratifikálást, a bibircsókos kinyitná úgymond a kulcsával az ajtót, s amint bejutnának a  vágyott szobába, onnan emelnék az ujjukat az orrukhoz billegetve azokat, hogy bebe, megszívtad, mégis hülye vagy. No most, a finnek és a svédek ilyet nem csinálnának, mert volt gyerekszobájuk, Orbán tehát azzal a tudattal követelőzhet, megkapja, amit akar, és ezentúl nem mondják a rendszerére, hogy nem európai, baj van vele jogállamilag és így tovább. Így ezen a ponton megállapítjuk, hogy Svédország bizony nem Magyarország, és a finnek is egészen mások, mint mi vagyunk.

Ők nem állítanak be a magyar földműveshez lelőni annak tehenét, mint ahogyan Semjén vadászgatott arrafelé házi rénszarvasokra, egyáltalán, olyan és annyira más a minőség arrafelé, ami nekünk fáj. De nem Orbánnak, aki ezek szerint jól érzi magát így a bőrében, és egyetlen vágya, hogy ne nevezzék őt pitiáner (nagybani) tolvajnak, fasiszta brigantinak, amiből az következik, hogy itt is a látszat fontos és nem a való, mint amilyen a magyar demokrácia is, amit viszont bírálni szoktak erősen. Mutathatnánk megfontolandót Gogoltól a bagázsnak, aki a revizorban fogalmazott meg egy alapigazságot, miszerint „ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde”, de sokra nem mennénk vele azon túl, hogy tudjuk, nekünk van igazunk.

A fentebb már jellemzett – kapafogú, bibircsókos, sánta, púpos és büdös – Neria belenéz az Európa által elé tartott tükörbe, és a foncsorozással van baja. Mert, és ezt nem árt azért rögzíteni az utókor számára, akármerre tekint is a maffia, csak ez a kép kacsint vissza rá, ami élményt úgy zúdítanak az alattvalókra, hogy nem tisztelik a magyarokat, pedig csak Orbánt nem, mégpedig olyannyira, hogy magányosan szokott bolyongani a Brüsszeli utcákon, míg a többiek nyájasan beszélgetnek egymással, ahogyan ez a szalonokban illik. Orbán azonban mint tudvalévő, ebben a szalonban mindig belehugyozik a zongorába, és most a finnektől, svédektől nem egyebet kér, mint, hogy vágjanak ehhez jó képet.

Ez az esztétikai oldala a dolognak, a morálisat már meg sem merjük említeni, mert milyen ország (ember) már az, aki a vérzivatarban a kollektív túlélést attól teszi függővé, hogy törvényen kívül és felül állhasson. Mert a vétók és most ez a nevetséges követelőzés is voltaképp ezt jelenti, s így egyben olyan képet ad rólunk is, akik ezt az alakot permanensen megválasztjuk, ami másra nem alkalmas, mint a fejek lehorgasztására. Lator állam lator lakói vagyunk, csak az a kérdés, magunk is belepasszolunk-e a képbe, hogy egyek vagyunk-e a trógerségben ezekkel, mert, ha nem, akkor nem ártana valamit tenni ellene. Ha másért már nem is, de az önbecsülésért legalább, ha van bennünk még valami öntudat.

Kedd van csupán a héten Buddhában testvéreim, de máris összegyűlt a kanálisban nem is hét napra, hanem egy évszázadra elég massza. Igaz, e szempontból sem különleges mindez, mert olyan csak, mint tizenhárom éve mindig is, de most olybá tűnik, hogy felgyorsult az idő, így sebesebben hordja össze a mocskot. Kies hazánk abban a szerencsés helyzetben van, hogy az oktatást és az orvoslást is egy volt rendőr irányítja a belügy élén, s ha eddig nem tudtuk volna, ez mire jó, most megtanulhatjuk. Nincs párbeszéd, nincs egyezkedés és szakmai irányítás, kardsuhintás van és pofák befogatása. Hogy ebbe amúgy beledöglik az egészségügy csakúgy, mint az oktatás, kit érdekel – őket legalábbis egyáltalán -, fő a hatalom.

Illetve annak fitogtatása. Azt sem tudjuk, honnan kezdjük. Legyenek az orvosok, mert őket jobban érzi a bőrén az alattvaló, míg azt, hogy a gyereke elhülyülni és kis jámbor, keresztény katonaként felnevelődni jár az iskolába, kevéssé veszi észre. Illetve annyira nem törődik vele, mert a számlákkal van elfoglalva, meg, hogy találjon valahol cukrot a boltban, amit a kereskedők nem dugtak el. Innen jut eszembe az ellenük folyó attak is, szőrmentén megemlítve, ami annak a bizonysága, hogy azt a szart, amit a rendszer elcseszett működése generál, mindig másra kenik, és ezt nevezik kormányzásnak. Ha nincs, vagy drága a cukor, azért nem az ársapka a felelős, hanem a boltos. Itt tartunk, jöjjenek a boltosperek.

Vagy az orvosoké, mint Sztálin korában, mert kezdenek ők is dolgozó népünk ellenségévé válni, Pintér tehát megregulázza őket a rendeleti kormányzás segítségével, mert Orbán erre találta ki, és mert teheti. Legújabban az Orvosi Kamara visszaél a hatalmával jelszóval megszüntetik a kötelező orvosi kamarai tagságot, ez a legfrissebb terv, és ez lesz majd a hamarosan bekövetkező valóság. A vád – hogy visszaél a hatalmával – az a kamara ellen, hogy etikai vizsgálatot kezdeményez azon orvosok ellen, akik aláírják az új ügyeleti szerződést. Itt két dolog van. Az új ügyeleti szerződés úgy szar, ahogyan van, ezért böstörög ellene a kamara, a másik pedig és a sztori szempontjából a lényegesebb, hogy senki ellen nem indult eljárás.

Sem etikai, sem semmilyen. És hiába mondja azt a kamara, nem tette és teszi azt, amivel a Pintér művek megvádolta, a tervezet a kamarai tagság megszüntetéséről megszületett, valóság is lesz, így tehát feltehető a kérdés, ki él vissza a hatalmával, Pintér(Orbán), vagy az orvosok. De innentől ez már csak költői dilemma, a válasz egyértelmű. A baj az a hatalom szempontjából, hogy túl nagy a kamara pofája, amit ekképp fognak be, a következmény pedig, hogy az orvosok működése fölötti szakmai és etikai kontroll, megszűnik, illetve azt majd a párt fogja gyakorolni. A nem is távoli jövőben számunkra pedig felsejlik egy kormányhű kamara megalakítása is, amely nem kukacoskodik. Mint ahogyan van Nemzeti Pedagógus Kar is.

Hogy átevezzünk a renitens tanárokra, akiknek most meg az a heppjük, hogy nem akarnak ingyen dolgozni. Emiatt bojkottálják az emelt szintű érettségit – legalábbis számosan -, és úgy, hogy kijelentették, nem vállalnak önkéntes munkát az érettségiken mindaddig, amíg a kormány érdemben nem hajlandó foglalkozni a problémájukkal, ami az oktatás problémája is. Ez tehát ugyanolyan figyelemfelhívás, mint az orvosoknál az ügyeleti szerződés miatti háborgás. És itt is a pedagógusok a „bűnösök” a Fidesz szerint, akik „gyermekeinket veszélyeztetik”. De mielőtt még – képletesen – a tanárok macsétével irtanák gyermekeinket, Pintér ezt is megoldja, majd más erőkkel érettségiztet.

Katonák, rendőrök és mindenféle egyenruhások már úgyis megjelentek az iskolákban és kórházakban, most akkor majd dolgozatot is javítanak, meg műtenek is. Vagy nem. Példáink fájdalmasak, viszont a hatalom jellegét mutatják. Ha valamit elcsesztek, nem kicsit, hanem nagyon, akkor a megoldás helyett bűnösöket keresnek, és még tovább mélyítik a bajt. Szerencsére az egyetemi kuratóriumok tagsága esetében – ami böki az Unió csőrét – egyszerűbb megoldások is vannak. Páran lemondtak a havi másfél milláról, akiknek viszont a kuratóriumi tagság jobban tejelt, inkább a kormányzati pozíciót hagyták oda, lásd Szili Katalin például. Elképesztő, ami itt folyik. Szétcseszik és fölzabálják az országot.

Németh Szilárd kirakott az asztalra egy keresztet, egy tálka hamut, és meghirdette a hamvazószerdát a közösségi oldalán. Valamint az ebből fakadó negyven napos böjtöt. Sok minden volt már Németh elvtárs: rezsiguru, honvédő, de leginkább a pacalja híres a  velővel elegyeset. Jobb napokon reggeltől napnyugodásig tudjuk, miket fal be a rezsibiztos, szinte beleégett a retinánkba a fakanala, ahogyan öblös üstök vagy bográcsok mellett lengeti akárha kardot, és mindent belep a zsír. Németh elvtárs főzős képeiből szinte árad a tömény zsírszag, amit viszont nem róhatunk fel neki, a magyari embernek ez a konyhaművészete.

Most viszont, amikor a jelek szerint hittérítő is lett, a zsíros fazokak vs. tálka hamu olyan ellentmondást generál mibennünk, amit föloldani szinte lehetetlen, de kísérletet teszünk azért rá. Ez okból nyomogatjuk a billentyűket a megfelelő sorrendben, és csak néha ütünk mellé. No most, elsőként nem hiszünk Németh elvtárs őszinte hittérítésében, képei és megnyilatkozásai alapján az ő hite alkalomszerű, és addig buzog, ameddig fényképezőgép van a közelben. Szenteltette ő már föl az irodáját nem önszántából, hanem Orbán nyomán, mintegy őt utánozva, hogy megkapja a pirospontjait, illetve a lecsorgó morzsákat.

Németh elvtárs hite őszintétlen és hazug, mi több, megengedjük, a felszínt súrolgatja csupán, a kultuszt úgy oldalról, amire utalnak az eszement keresztény kultúráról előadott hajdani tézisei is. A kultusz része a hamvazószerda és annak kellékei (tálka hamu az asztalon), így Németh elvtárs azt gondolja, hisz, holott csak bohóckodik és hazudik. Talán magának is. Itt érdemes megjegyezni az egész Fidesz bagázs, de a cimbora papságuk hókuszpókuszait is, amelyeknek az ég egy világon semmi közük nincsen az ősmítoszhoz (vö.: Spengler), ahogyan Jézus mágikus hitéhez sem. De ez évezredes történet, és valószínűleg Németh elvtársnak fingja sincs róla.

Ilyképp böjti felhívása az, ami, amit már nem is lehet és fölösleges kimondani. Elindulunk tehát a profán irányba, ahol is azt találjuk, nem hiszünk a böjtjében, mert eddigi életútja erre egyáltalán nem predesztinálja, mi több, a velős pacallal egyenesen lehetetlenné is teszi. Viszont látjuk a szervilizmus – ami most a vallásos buzgalmat követeli meg – nyílegyenes útját, amiből, ha Németh elvtárs kicsit is következetes, az fakad, hogy hamarosan szerzetesi ruhában járul elénk a Facebookon, és várja a gazdája felszólítását, ami valaha ez volt: csuhások, térdre, imához. Emlékszünk erre is, és ezen a szemüvegen keresztül nézzük a tálka hamut.

Ám, mint a fentiekből kitetszik, látjuk a jövendőt, mégpedig felettébb éles szemmel. S ha az abszurdnak, mi több, szürreálisnak tűnik, akkor tessenek abba belegondolni, kiinduló tételünk, helyzetünk mintegy, ugyanilyen valóságon túli és illékony, mint annak folyománya. Mindettől azonban kétségbe esni egyáltalán nem kell nekünk így együtt és magunkban, mert ugyanez az álomszerű jövő másféle kimeneteleket is mutat nekünk. Feltéve, ha nagyon akarjuk. És mért is ne akarnánk. Feltesszük ugyanis továbbgondolásunkban a Németh elvtársban buzogva hazudott hit félelmetes erejét, és a kultusz pincsi-követését.

No most, ha ez így van, akkor a hamvazószerdához híven Németh elvtárs momentán egy, a homlokára rajzolt hamukereszttel jár és kel ebben a kajla világban, amit, ha olvasott volna Marquezt, egyáltalán nem tenne, mert tisztában volna a veszélyekkel, amelyek emiatt reá leselkednek. Tudjuk, hogy Aureliano Buendia ezredes mind a tizenhét kézen-közön született fiát is ekképp jelölték meg, hogy számon tudják tartani őket, és ez az alaposság lett aztán a vesztük. Ugyanis erről ismerték meg őket rájuk vadászva, és végezték ki mindahányat egy golyóval pont a hamukereszt közepébe bele.

Így megy, ez ilyen. S legfőképp olyan, hogy tombol bennünk az asszociációs bázis, és mindenről állandóan mindenfélék – olykor illetlen dolgok – jutnak az eszünkbe. Mentségünkül szolgál azonban a tálka hamu. Nem mi kezdtük tehát, mint ahogyan semmit nem mi kezdünk, csak áldozatok vagyunk. Akkor legfőképp és mindig, amikor tolják a képünkbe bele a hülyeséget, a permanens pátoszaikat, amelyeknek alapja és igazságtartalma nincsen. És ezért van az is, hogy az ember fölhorkan ilyeneket látván, mert már annyi sarat törölt le magáról, hogy azt is unja. És érzi, hogy növekszik benne a fenevad, ami egyszer elbődül. (Lárifári – így.)

Novák kijelölt köztársasági elnök annyira büszke volt a férjére a szombati napsütésben, hogy által ölelte őtet, és szerelmetes pillantásokkal nézett fel a katonaruhás urára, aki a verőfényes napsütésben – plusz madárhang – katonai esküt tett. A kép tanúsága szerint férjuram szintúgy hatalmas büszkeséggel nézett a kamerába bele, olyan stramm boldogság iramlik kifele a képből, hogy majd’ kiszakítja itt nekem a monitoromat a nagy, Neria-béli családi idill. Sok ilyen párok vannak szerte a tépett hazában, dacos katonák, akiket nem rúgtak ki, és az ő szerelmes arájuk, egy heppi az egész rohadt ország. Csak azt nem tudni miért.

Novák kijelölt elnök kommentálta is a képet a közösségi oldalán, és bár, ne tette volna, mert a széles jókedvünk, ami épp kerekedni készült, huss, úgy elillant mint a bátor kisnyúl a mesében a francba. „A hazáért mindhalálig!” – ezt írta a képhöz a kijelölt elnök, mintha épp indítaná a frontra a hites urát, mint Svejk részeges tábori lelkésze a csapatokat. Olyan militáns lett ettől az idill, olyan Horthy-fasiszta szagú, hogy csavarta az orrunkat. Mért nem bírta azt búgni a fülébe a hites uramnak, hogy gyere Pista, vár a tyúkleves meg a kirántott hús, vagy valami ilyet, hogy mért akarja megdögöleszteni a szegény embert, ez a titok.

Illetve persze, hogy nem is az. Itt tartanánk lényegesnek leszögezni, hogy nem a magunk örömére elmélkedünk ezen a katonsádin. Nem, hogy mert esetleg pikkelnénk a kijelölt elnökre – dehogynem -, hanem az ok és indok, hogy miként egy nappal ezelőtt bátorkodtunk kifejteni, mily hatalmasan unjuk már azt, hogy nagyjainknak Marquezzel szólván még a seggéből is böjti szelek fújnak, akként irritál, mit irritál ordítóan idegesít és aggaszt az ugyane nagyokat megülő, és belőlük előpuffogó militáns maszlag. És itt szintén utalnánk nagy szeretettel Svejkre és a frontra indulóknak tartott tábori misére mosolygás végett.

A hazáért mindhalálig – citáltuk már egyszer kijelölt elnökünk bájosan ostoba szavait, mintha valami romantikus regényben lennénk, de volt folytatása is ennek az egésznek. Mégpedig ez: „Büszke feleségként voltam szemtanúja annak, hogy férjem, István szakasztársaival együtt, a kiképzést követően letette az önkéntes tartalékosok esküjét. Szükségünk van az erős tartalékos haderőre is!” A szóhasználatot nézzük, a szókészletet, a büszke feleséget, a szemtanút, a szakasztársakat, ahogyan Novák belehelyezkedik a divatossá tett militáns dumába, és ad egy kis fejtetős macsót, az egyenruháért állva pisáló fehérszemélyét.

Hát, ha erre telik, akkor ennyit kapunk, de ez nem semmi. Szőhetjük a pátosztól elemelt történetet tovább úgy is, hogyha Novák kijelölt elnökként a hadsereg főparancsnoka, akkor ki fogja hordani a gatyát a Sándor-palotában, ki mosogat vagy ki csinál szódát. De el lehetne merengeni férjuram karakterisztikáján is, belelátni a fejébe neki, hogy vajh, mi késztette a kiképzésre meg a bokacsattogtatásra, hacsaknem az, hogy az angol királyi családban is divatban van az unatkozó hímek között a katonásdi. Akár ez is lehetett a késztető erő vagy a kényszerítő parancs. Csak pocakos tábornok ne váljék belőle, mert az veszélyes.

Az irányt ismerjük, értjük, viszont egyáltalán nem szeretjük. Látjuk férjuram bárgyú mosolyát, a reá vetülő szerelmetes elnöki szemeket, ahogyan csak a végvári vitézekre lehetett nézni annak idején, és ezen a ponton valahogyan benyomul a képbe, vagy eltakarja mintegy egy másik. Az jelesül, amikor Novák még nem kijelölt elnök volt csak családügyis lótifuti a színház alagsorában, és átszellemült képpel pucolta az ablakot a popsitörlőjével. Emlékszünk ugye, ahogyan a magyar anyát játszotta, most meg ugyanezzel a lendülettel a katona férjére szügyig büszke feleséget. Ilyképp fölvetül, mi volna az, amit nem lenne hajlandó álcául magára ölteni.

Ilyet azonban nem lelünk, se itt, se Fokföldön se Ázsiába’, amiből az fakad, az vonódik le nem is tanulságul, hanem kiábrándító józanságként, ami kétszer kettőként hull reánk, hogy Novák kijelölt elnök vagy az eszméért, vagy annak kelyhéért, ami Orbán Viktor maga, mindenre képes lenne. Tudtuk ezt, láttuk is, csak elszomorító azt tapasztalni, ahogyan Orbán körött nincs egy ember sem, akinek önálló arca vagy gondolata volna. Mondják, szajkózzák, amit a legfőbb idióta valami okból kitalál, aminek ékes és hányni való bizonyítéka Novák fényképe és alatta a felirat a férjének: „A hazáért, mindhalálig! – Míg el nem feledjük, a mondatba az odaillő vesszőt mi tettük bele, elnök asszonynak erre sem futotta. De ez a legkevesebb.

Ki-ki a tehetsége szerint küzd a békéért. Orbán óbégat, a KDNP imádkozik. Az orosz-ukrán háború kitörésének évfordulóján a KDNP parlamenti imacsoportot alakított, amelynek tagjai váltásban huszonnégy órán át imádkoztak megszakítás nélkül, mert hisznek ennek erejében. Csütörtökön éjfélkor indult útjára a gyönyör, és ezek szerint akkor pénteken éjfélkor véget is ért. Most, szombaton reggel kíváncsian nézzük a tajtékos eget, vajh, történt-e valami előrevivő, de nem fedezünk fel különbséget a tegnap és a ma között. Innen nézvést tehát a kísérlet elbukott, az imának mégsincs mindent elsöprő ereje, vagy más gond akadt.

Ha úgy vesszük, ez az akció egyben kísérlet volt Isten létének bizonyítására, mert, ha az ima miatt Putyin tegnap kitakarodott volna Ukrajnából, bizonyítva látnánk a mindenható létezését, ilyen azonban nem történt. Vagy pediglen Isten nem szereti a magyar keresztényeket – aminek tudnánk az okát -, esetleg hiba csúszott a kivitelezésbe, mert a magyar KDNP-s esetleg csukott szemmel imát imitált, közben pedig valami kurvára gondolt. Borkai óta nem elképzelhetetlen a dolog, sőt, cifrább példákat is hozhatnánk, de nem vagyunk mi perverz pornóoldal, ám, ha sokat tépelődünk a mi keresztényeinken, még lehetünk.

Még továbbá, miközben most netán érzékeny és lányos lelkek most kezdenének engemet elküldeni a rég halott anyukámba abból a tévéképzetből kiindulva, hogy ilyesmikkel, hit, vallás, egyház és társaik nem viccelünk, Bödőcs nyomán azt tudjuk mondani: de. Illetve kiegészítve őt: dehogynem, mert az ember röhög azon, ami röhejes, és jelenleg a KDNP akciója, illetve az a trutyi, amivel előadják fennakadt szemekkel és tömjénszagúan, erősen nevetséges. Főleg, ha belegondolunk, hogy a haverjuk, a Kirill pátriárka meg épp a háborúért imádkozik, és ezek szerint akkor ő jobban teszi, őt jobban szereti az Isten, etc.

A parlamenti imacsoport vezetője, bizonyos Vejkey Imre adta elő ezeket, amit tudunk, de egyben azt is, hogy bárki, bárhol az országban csatlakozhat hozzájuk egy-egy órácskára, ám, ha az eredmény felől közelítünk megint, akkor erről is csak azt tudjuk megállapítani: nem jött össze. Nincsen különösebb bajom nekem ezzel a Vejkey nevű úriemberrel, hacsak nem az, hogy széllel szemben pisál az ipse, bár ez az ő nyomora. Viszont ez az akció is megmutatja, hogyan szemlélik ezek a világot, amihez szintén semmi közünk nincsen egészen addig, amíg nem vélik úgy, hogy nekünk is azt kellene gondolnunk, mint nekik.

Hogy úgy kellene hinnünk, mint ők, olyan örömeinknek, bánatainknak kéne lennie, mint az imacsoportnak, ami nem megy. És ami még efölött lebeg az egészben, ha az imacsoport megalakul és csendben teszi a dolgát, közünk nincsen hozzá, ha és azonban hangosan reklámozzák a saját kétességüket csatlakozást kérve hozzá, akkor azt mondjuk nagy kegyesen, hagyjanak békén, és csöndesen a fal felé fordulunk a dunna alatt. Unjuk a permanens áhítatot, az uszító papokat, sőt, unjuk a KDNP-t is Vejkeystül, mert nem győzzük újólag hangsúlyozni Ursula igazát, aki azt mondta az urának, ha meg kell őrülnie, őrüljön meg magának.   

A Száz év magányról és José Arcadio Buendiáról van szó, aki annak idején szintén kereste Istent, illetve annak bizonyítékát a szarrá exponált dagerrotípia lemezeken, de sehol sem találta. Nicanor atya pedzegette azért, amikor a forró csokoládétól sikerült úgy tíz centire elemelkedni az anyaföldtől, így az a javaslatunk Vejkey úrnak, ha ilyet előad, beszállunk az imakörbe, sőt, újat alakítunk magunk. De ilyesmire kilátás nincsen, halovány remény sem Vejkey úr levitálására, részünkről tehát az ügye elveszett. Bár amúgy is, mert, mint már említettük, nem változott meg a világ folyása, egyszerűbben: az ima elbukott.

Lett volna más módja a békéért való tevésnek, ha az ember parlamenti képviselő, pláne, ha KDNP-s a Fidesz farvizén, de ilyen cselekményekről tudomásunk nincsen. Éppen ezért értékeljük úgy az imaláncot vagy maratoni imát, ahogy, mindez megint nem egyéb, mint minden más szakralizálása az adventi szent szánkókból kiindulva, aminek oka csak egy van, azok a remények, hogy a földtől így elemelt témák tabuk lesznek, mert ezekről nem lehet viccelődni, beszélni sem, csak sóhajtozni a meghatottságtól. Még egyszer el kell mondjuk, nem, amivel így van kies hazának lakosságának hitetlen része is. És ők a döntő többség.

Balatonfüreden ülésezett a Fidesz-frakció. A bátrak, akik hétfőn nem mentek el a parlamentbe a rendkívüli ülésre az aksigyárakról diskurálni. A Fidesz hősei a nép gondjával foglalkoznak – értük harcolnak minduntalan – előadásuk szerint, s ezt a gondot most nem az ellenzék által összehívott aksigyűlésben látták, hanem Balatonfüreden vélték meglelni. Szeretik az országjárást a Fidesz-sáskák, nem is oly rég a kormány töltött három napot Sopronban, most ezek a százharmincvalamennyik Balatonfüreden, ami bulikat mind mi fizetjük a közpénzből, és még csak el sem tudjuk képzelni mennyit. Legutóbb ezekből néhány egy repülőúton pár óra alatt csinált ötmilliós kajaszámlát, mert élni tudni kell.

Dolce vita, és hullaszag. De ha már repülő és édes élet, épp akkor, amikor ’Füreden gyülekeztek a maffiatagok, jelent meg egy lehangoló vallomás arról, mennyit fizetett Orbán azért, hogy a honvédség nem is kormánygépe a kedves családját fuvarozza. Illetve nem vallomás volt, hanem lebukás és per. Minden onnan kezdődött, hogy egy római vakációról készültek kéretlen képek, és vallani kelett. A vallomás pedig azt mutatja, hogy doktorminiszterünk 2015 és 2022 között uszkve kétmillió forintot fizetett bőséges családja nem is kormánygéppel röptetéséért, amiben az volt a csont, hogy a lebukás után közvetlenül azt nyilatkozták, Orbán akkor is úgy fizetett, mint eddig, most azonban kiderült, hogy addig sehogyan sem.

Kitetszik, hogy benyögtek egy számot, amit semmiféle papírokkal alá nem támasztottak, viszont, ha azt nézzük, hogy utak voltak Madridba, Bukarestbe, Párizsba, Dohába és Tusnádfürdőre (a vallomás szerint), akkor az jön ki, a nem is kormánygéppel utazni szinte olcsóbb, mint a mindjárt bevezetett vármegyebérlet, de ez a kisebbik a baj. A nagyobbik az, hogy mindeme nyilatkozat, a kedves vezető fizeti a família útjait, azt tételezi nem is mellékesen, hogy megrendelésre használja a honvédségi gépeket a családtagok utaztatására, amely luxusgépek a lajstrom szerint nem privát utakra vannak raktáron. Ebben az egy mondatban van egynéhány büntetési tétel, ami azonban a NER-ben nem érdekes.

Hogy mindezek után fizetett-e vagy sem – ráadásul közpénzből, mert minden fillérje az – oly tök mindegy ma már. A lényeg a dolce vita, ami van. Nekik. Kijár biztosan, hiszen a harc szüntelenül zajlik. Ott, Balatonfüreden a közpénzen héderező bátraknak Orbán azt is előadta, kik az aktuális ellenségek, mégpedig Soros, Gyurcsány és Biden, illetve kompletten az egész Nyugat. Bidenhez a Katikát küldte tárgyalni doktorminiszterünk, amíg ő ’Füreden harcolt, ez is egy üzenet a világnak, illetve ellenpontként az a bejelentés, Orbán ráismerése mintegy, hogy Putyin nem győzhet, mert a komplett Nyugat Ukrajna mögé állt. És akkor gondolkodjunk el ezen a két utóbbi kijelentésen, amelyek egy nap alatt keveredtek egymás mellé.

Ez egy beismerő vallomás, de mindez is már oly kevéssé érdekes. Annak a tükrében mégpedig, hogy jól kivehetően látszik az, doktorminiszter urunk lába alól kezd kicsúszni a talaj. Látjuk ám, ahogyan ő és az országa áll a vérzivatarban az ellenséges Nyugat ölelésében, ami világérzés az orosz néplélek sajátja Nagy Péter óta. Mert Spengler ide vonatkozó passzusából tudjuk, hogy a cár annak idején a formálódó, kultúráját kereső orosz néplélekre rászabadított egy másik (nyugati, fausti) kultúrát, amit az fölfogni nem tudott, meg nem értett, következésképp gyűlölte. Ez Szentpétervár és Moszkva, Tolsztoj és Dosztojevszkij ellentéte, viszont némi támasz és útmutatás Putyin világképéhez is. Orbánéhoz azonban nem.

Ott tartunk, hogy egy rejtély doktorminiszter urunk fölfogása az őt körülvevő Univerzumról, nem tudjuk miben látja az elejét, vél-e a működésben célt felfedezni, és azt sem tudjuk, hová tart. Ha tart valahová egyáltalán. Mert momentán ilyesmi nem látszik. Napraforgószerű létezésében megtekeredett már a szára, és beszél össze-vissza minden zöldségeket, amiben a fix pontok immár több mint egy évtizede Soros és Gyurcsány. Mi marad tehát, ha csak ennyi van? Mik lehetnek a célok, ha minden eltűnt vagy elveszett. Élni, és mindenképpen jól élni. A leigázott ország minden erőforrása rendelkezésre állván a família és a bővebb maffia kistafírozása addig, amíg lehet. Ez a NER lényege ma már. Csorba, aljas és lehangoló.

Miközben a Pegasus ügyeket vizsgáló eus bizottságnak méretes fityiszt mutatott jó Varga Judit miniszterasszony a jogállam védelmében, filmnézést rendelt el az alkalmazottainak. Egészen pontosan a minisztériumban megtartották az első Filmklub estet, a Blokád című filmalkotást nézette meg a beosztottakkal jó miniszterasszony. A Blokádot ismerjük. Szar film. Hogy miért kellett ezt megnézni, az a múlt homályából érthető, amikor a munkásosztályt és a vele szövetséges parasztságot ideológiailag képezni kellett, hogy esetleg megtudják, mi a franc lehet az a Duma bojkottja.

Hogy teljes legyen az élmény, a szerencsétlen minisztériumi dolgozók beszélgetést is meghallgathattak az alkotókkal plusz Gulyás miniszterrel, aki jó miniszterasszony Facebook-bejegyzése szerint „kötetlen légkörben mesélt a közelmúlt történelméről, a rendszerváltozás eseményeiről, Antall József történelmi és józan karakteréről”. No most, a cukipofa Gulyás 1981-ben született, így érthető, ha kiskölökként akkora benyomása volt Antall Józsefről, amit ma elő is bír adni. Illetve nem tudjuk, honnan szerezte az ismereteit, amelyek ezek szerint józanok, mérvadóak, Gulyás Gergely ma már a történelem maga.

De nem erről lenne szó ma mégsem, mert minek kötözködjünk azzal, amivel fölösleges. A történelem, az csak valami cafrang, amit alakítani lehet kények és kedvek szerint, s ha ebbe a cirkuszba Gulyás is beszáll, mint a kisúttörő vagy cserkész, tökmindegy, aki látta a tévében a romlásunkat megalapozó Antallt, ezért már hiteles és autentikus forrás, akkor miről beszélünk. Nem is kell, hiszen, mint kitetszik, itt a minisztérium dolgozóinak ideológiai megpuhításáról volt szó, még hálát adhatnak Istennek, hogy jó miniszterasszony nem az Elkúrtukat nézette meg velük. De még az is lehet, ha így folytatják.

És ezen a ponton Varga Judit agyán gondolkozunk, hogy mi lehet abban, illetve, hogy mi nem. Mi lehetett benne ifjú korában, amit a szervilizmus kikoptatott onnan, avagy már akkor is így, a múlt század ötvenes éveinek módján volt huzalozva, leöntve a horthyfasizmus műkereszténységével. Tehát hol romlott el a nacsasszony, estleg gyári hibás volt, ezt nagy valószínűséggel meg már soha nem tudjuk, de egyébiránt nem is érdekes. A gép forog, az alkotó nem pihen. Hanem a dolgozók. Férfiak és nők, ifjak és éltesebbek, hogy mindezt ők hogyan viselik, nos, az volna csak a delikát ismeret, de ez is titok.

Nem ismerünk minisztériumi dolgozót. Lehet, ők már eleve úgy vannak válogatva és kitenyésztve a NER hosszú évei alatt, akik mindezt nem csak elviselik, hanem netán igénylik is. Hogy már a keltetőkből érkeztek, vagy megtörték őket kellően, hogy passzoljanak a dunsztosüvegbe, ezt volna jó tudni. Hogy hogyan válik alattvalóvá az ember, arctalan csinovnyikká, s legfőképp, hogy mindeközben mit érez az egyed. Boldog-e vagy boldogtalan, meglapul vagy lelkesedik, mind-mind olyan lényegi dolgok, amik közelebb vinnének ahhoz, hogy megértsük a NER-lélek lényegét, amit nagy valószínűséggel a Csótány adott elő.

Mégpedig a nagyvezír évértékelőjéről delirálván, mikor is az alattvaló lét esszenciáját adta nekünk ezzel: „mindegy, hogy nem jó az irány, amit a Viktor mond, ha elhisszük, akkora az a jó irány”. Nem akarnánk Csótány elvtárssal újólag foglalkozni, csak köszönetet mondunk neki szordínósan, hogy megvilágította a lényeget, sokkal plasztikusabban és érthetőbben, mint akármely tanulmány, publicisztika vagy kisregény. Ebben benne van a NER szellemi és erkölcsi foglalata, a homokos, füves, vizes sík, a horizonton valami mahomet bálványalakkal, aki előtt le kell borulni. De legalábbis ajánlatos, hogy legyen rétes estére.

Ebbe a nevelési kódexbe tartozik a minisztériumi dolgozók nagy, közös filmnézése Gulyás miniszter szellemi útmutatásával, de még régebben ilyen volt az is, amikor egy másikban megszabták a dolgozóknak, milyen szavakat használhatnak, melyeket nem ajánlatos vagy egyenesen tiltott. Így néz ki Magyarország-átnevelőtábor, ahol a legkisebbektől a legnagyobbakig, a leghülyébbtől a legostobábbig mind-mind belekerülnek a nagy agymosógépbe, hogy a szárogatóhoz érkezve már csak az Orbán illat maradjon meg bennük, hogy hajtogatás után mindörökre megőrződjék. Veszünk elfele.

Kinél így, kinél úgy telik be a pohár egyszer csak, illetve más-más módon fejezzük ki legjobb meggyőződésünket. De annak azért van egy diszkrét íve, amikor az ember (Orbán) eljut a gyurcsányi lárifári miniszterelnök úrtól a szlovák külügyminisztertől megkapott „igyí na huj” bejegyzésig, ami, bárhogyan is forgatjuk, azt jelenti, amit. Húzz a faszba. Rastistav Káčernek híjják a derék úriembert, aki a magyar néplélek közkívánatát öntötte keresetlen formulába, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, mindenki más jobban tudja, mit akar a magyar, vagy, ha nem is ez, de legalább nem okoz gondot kimondani, ami a szívükön van.

Káčer úrral volt már baj pár hete. Akkor sem szerette Orbánt, és a külügy egy igazán nagy vadat küldött ellene Menczer államtitkár személyében, ám ez nem hatotta meg őt. De valljuk meg, Menczer oly kevesünket tudna sarokba szorítani intellektusával és maró humorával, hogy a szlovák csak megrázta magát, és mint látjuk, szórja tovább az átkait, mint valami kócos bibliai próféta. A nyelv, amit használ, nem a diplomácia nyelve. De erre neki szüksége nincsen egyáltalán, ugyanis az ellenérdekelt félnek, ami kompletten Magyarország, sincsen ilyen lingua franca-ja. Maga Szijjártó is tudja, hogy szaralaknak tartják, és büszkén vállalja is.

A terminus technicus is tőle való, ezért merészeljük használni, mert amúgy kik volnánk mi, hogy Szijjártó urunkat saját kútfőből szaralaknak nevezzük. De innen is látható az az ördögi kör, ami végül oda vezetett a nagy csatározásban, hogy valaki végre kimondta tisztán és érthetőan ezt az „igyí na huj”-t, ami magyarul egészen másképp hangzik. Mégpedig úgy, hogy húzz a faszba. No de, hogy jutott, fajult mintegy idáig a helyzet, hogy Orbán és Magyarország kapcsán a közbeszéd annyira kezd eldurvulni, mint valami magyar – vagy szlovák – csehóban, ami tényleg nem volt jellemző eddig, így azt mutatja, hogy valami elromlott, de nagyon. Az a kérdés tehát, hogy mi lehet az, ami beszorult az idő kerekébe.

Ez pediglen a jelen felállás szerint kies hazánk – illetve, hogy túl nagy tévedés ne essék, mert ezt már első alkalommal is hangsúlyozta Káčer úr, illetve mind a többiek is, nagykövetek EU képviselők, i tak dalse, hogy bajuk nekik nem népünkkel akad, hanem csak fura urainkkal, akikkel viszont beszélni másképpen már nem lehet. Mert nem értik, vagy pofán röhögik a civilizált nyelvet használókat. Olyan ez, amit szintén tudunk, hogy a Fidesz csak az erőből ért, és az erőnek is megvan a maga szókészlete. Legalábbis az, amely világosan fejezi ki, hogy most már tényleg nagyon unják, amit ezek évtizede tesznek. Sorra telik ki a becsületük a világ minden táján, kivéve Trump, Putyin és maximum Azerbajdzsán.

Vagy más hasonló állami entitások az Urálon túl, illetve egyéb vidékeken, ha arrafelé is az illiberália dívik. Egyébként momentán Káčer úrnak az a gondja, hogy Orbán miért nyalja Putyin valagát, ezért idézett is tőle, egyben kétségbe is vonva keresztény voltát: „Szerinte (Orbán szerint, a szerk.) hagynunk kellene, hogy az oroszok mihamarabb irtsák ki az ukránokat, hogy legalább ne szenvedjenek. Milyen visszataszító, milyen szánalmas és mennyire nem keresztényi”. No most, csak ezt az egy állítást figyelembe véve a magunk részéről jogosnak tartjuk az „igyí na huj” felszólítást, és akkor a többi okról és indokról nem is beszéltünk. De annyi megjegyezhető, így jár az, akiről lehull a lepel. Amikor kivillan a foga fehérje.

Innen nézvést Orbán már egy méretes fogpasztareklám, világít a sötétben az agyara. Ha nehezen is, de azért eljutott az amúgy jámbor és diplomatikus világban eddig a pontig. Illetve odáig, hogy nemrég is, amikor Zelenszkij mellé sodorta a sors, és viselkedni az alkalommal sem tudott, rajta röhögött a fél világ. E kettős viszonyulást hozzá, amely egyfelől a röhögni való bohóc, más szemszögből pedig a faszba kívánt pária, nagyon nehéz elérni, de neki sikerült, s ekképp áll előttünk a hatalmas államférfi a regionális középhatalom élén, ami a mi országunk volna, benne szegény magunkkal. Nem tudható, hogy van-e lejjebb, mert a Fidesznek mindig sikerül a béka segge alatt még gödröt találni, de momentán ez a helyzetünk.

Az mégpedig, hogy Menczer államtitkár újra bekéresse a szlovák nagykövetet, mert Szijjártónak erre ideje nincs, lévén, hogy kínai, komcsi kollégájával lángosozik épp. S ha csak ennyit teszünk hozzá, már nem árnyalódik a kép, hanem éji homályba borul. Minden további tépelődés helyett annyit azért jegyezzünk meg, ha trágár és illetlen is Káčer úr nyelvhasználata, ám legalább világos és egyértelmű, ami ihletet adhatna a magyar ellenzéknek, népnek és minden háziállatoknak is. Mert van az a pont, amikor a píszí káros, és van az a helyzet, amelyben finomkodni nem lehet, és ez Magyarországon már rég elérkezett és adott. Tán utoljára Gyurcsány lárifárija idején lehetett abban reménykedni, hogy így is lehet beszélni. Azóta kiderült, nem.

Szép, áprilisi-február volt tegnap, a nap pedig majdnem olyan tüzesen sütött le a fideszistákra, mint Kukorica Jancsira, amikor még juhászbojtár volt. Ilyenkor csalogat az erdő, a mező, a rét. Meg a kolbásztöltés vagy a busójárás, parlamentbe ilyenkor jóérzésű ember be nem megy, csakis a dollárbaloldal, amelynek fogalma sincs a nemzet lelkéről. Mindez így együtt okozhatta, hogy szinte cukkolásként hívott össze rendkívüli parlamenti ülést az ellenzék az akksigyárakról – előtérben Debrecen -, és magára maradt az ódon falak között. Még egy árva miniszterelnök sem volt a függöny mögött, a pulpituson sem Kövér pedellus ült szúrós tekintettel. Reménytelen volt az egész.

Mindeközben, amikor a naiv ellenzék reménytelenül várakozott a fideszista képviselőkre, akárha egy rossz szerelmes virágcsokorral a kezében az utcasarkon, éppen akkor jöttek a képek arról, ki, hol van épp szívesebben, mint a parlamentben. Gulyás miniszter kolbászt töltött például. Semjén miniszterelnök-helyettes busónak öltözött, Varga J. jó miniszterasszony pedig menekülésben volt az eu-s küldöttség elől azzal az indokkal, hogy dupla bujkálása a jogállam védelmében történik, de erről majd később ejtünk pár keresetlen szót. Ma ugyanis a démoszról beszélgetünk, a népről, amely te vagy én nyájasom, valamint a nevéből fakadó demokráciáról. Pedig nem is politológia órán vagyunk. (Vagy tudszoc.)

Ha jól emlékszünk 135 fideszista képviselő csücsül a parlamentben, akiket a nép küldött oda a szavazatával – és a megbuherált választási rendszerrel, de erről máma nem ejtünk szót -, és azért delegálta oda őket, hogy az ő érdekében (nép) tevékenykedjenek ott. Minden erejükkel, teljes szívükkel és alázatukkal. S ha jól emlékszünk, márpedig miért ne emlékeznénk jól, a Fidesz maga hangoztatja azt elég harsányan tutulva, hogy a dolgokhoz (aljasság), amiket rend szerint végbevisz, a néptől kapott felhatalmazást. Mégpedig soha nem látott mértékben, és már négyszer is. Ebből pediglen olybá tűnik, hogy a képviselők és a választók együtt élnek Neriában, nem láthatóan soha nem volt hatalmas szerelemben.

Ám meglátjuk, ez nincsen így, mégpedig egyáltalán. Hogy kinek az érdeke – ki találta ki, és akarja bármi áron – az akksigyárakat, az a Fidesz homályába vész, ahogyan az is, hogy kinek lesz ettől jó. A nép úgy érzi azonban – aki a jelek szerint nem tudja, mi neki a jó, tehát helyette és ellene kell dönteni -, hogy ő nem akar akksigyárat, aminek hangosan és morcosan hangot is ad. És ekkor itt keletkezik az antagonisztikus ellentmondás, mi legyen azokkal a rohadt gyárakkal és hogyan. A dollárbaloldal gondolt egy nagyot, hogy akkor beszéljék meg ezt a parlamentben, ami állítólag ennek a helye és a terepe volna, és itt jutunk el kiinduló képünkhöz, ahol azt láttuk, ezek a naivak lukra futottak a randin.

Nem jött el az ő kedvesük. Halaszthatatlan más dolgokat hoztak fel indoklásul, hogy máshol szolgálják a népet minden tehetségükkel, így jött elő Gulyás miniszter jól táplált óvodás képe, amint tekeri a kolbásztöltő gépezetet, és Semjén miniszterelnök-helyettes, ahogyan a busókkal kokettál azzal az indokkal, hogy így őrzi meg a nemzet lelkét. Ez a lélek azonban az akksigyárak savában fog szétmállani, ez azonban nem érdekli sem Semjént, sem Gulyást, és Varga J. jó miniszterasszonyt sem, akit azért nem látunk, mert momentán az eu-sok elől bujkál. Rejtekezik mintegy, ha már néplélek és nemzeti identitás. És akkor a többi százharmincvalamennyirről nem is beszéltünk, hogy merre ette őket a rosseb.

Ők a jelek szerint annyira bátorak voltak Mészáros L. szavajárásával, hogy még képet sem készítettek magukról, mit dolgoznak épp abban a pillanatban a népükért, konkrétabban választóikért. A debrecenieknek épp a szájába szartak, mint tőlük kapott erős felhatalmazás, így az elkövetkező időkben arra leszünk majd kíváncsiak, ezek a cívisek kire voksolnak majd, kitől és mit várnak szavazatukkal. De, ha Borkai példájára gondolunk, aki a lottyadt seggét mutatta a győrieknek, ám nekik így is épp jó volt, akkor a jövő az ottani lapos vidéken sem kétséges. Ez a választópolgárok nyomora, akiken nem segíthetünk, ilyképp csak annyit állapítunk meg már nem is szomorúan: nem megy ez nekünk.

Nem megy ez a demokrácia – mint népképviselet -, a népeknek erre semmi igénye nincsen. Ha volna valamennyi, azt elhallgatják, mint tegnap is, majd elmagyarázzák neki, hogy így épp jó, a nép nem értheti az ő magasztos céljaikat (gondoljunk Virág elvtársra). A nép pedig szájtátva nézi, hogy népképviselet helyett pártképviseletet kap a pofájába, meg egy kis szenteltvizet zacskó krumplival. Ha a démosznak szava nincs, az nem demokrácia, és itt csatolunk vissza jó Varga J. miniszterasszonyhoz, aki azért menekül az eu-sok elől, mert – és ezt ő mondta a szájával – a jogállamot védi. Mindezt nevezhetnénk delikátnak is, de ennek olyan megengedő hangulata volna. Ez inkább ganyé.

Ahogyan a fideszisták által saját magukon kívül minden és mindenki le van szarva, viszont éppen ez üdvtörténetként előadva, nos, ez már majdnem művészet, de a jelek szerint nekünk így is jó. És mindehhez hozzá téve és belegondolva abba, hogy az ellenzék a tegnapi rendkívüli ülés összehívásával már tizenhatodszor esett pofára, hogy ennyiszer köpte képen rajtuk keresztül a Fidesz a választókat, de még ebből sem tanulnak, ez az igazi kunszt. És az még inkább az, hogy tegnap is, mintha mi sem történt volna, mintha valami értelme lenne, az üres széksoroknak mondták el a saját és a választók nyomorát. Leginkább ez az érdekes az egészben, ami jelenséget a magunk részéről nem tudunk mire vélni.