Szerző: rezeda

Miközben Magyarország az ünnep közeledvén kezd átalakulni valami nyúlós, taknyos pátoszmasszává, Németh Szilárd – akiről már rég hallottunk, amióta rezsiügyekben minden a legnagyobb rendben – nem hazudtolva meg önmagát, főzős képeket küldözget bele a szájbertérbe, ahogyan az eddig is szokásában volt. Németh Szilárdnak azonban srkupulusai, erkölcsi aggályai nincsenek egyáltalán, mert régebben azzal szokta kiverni a biztosítékot a nyálcsorgató magyarokból, hogy egyfolytában csak a zabáláson jár az esze, sőt, illetve plánesőt van mit neki zabálnia. Holott sokaknak meg nincsen.

A társadalomnak az a része, amelyik akkoriban még tudott enni, nem azon akadt ki, hogy Németh Szilárd a jelek szerint szünet nélkül zabál, mást sem csinál, így szellemi képességeivel párhuzamba állítva az volt a kifogás, hogy miket töm magába a manus. Rossz nyelvek szerint neki mindegy a főzés, mint olyan, mindenből képes ételnek kinéző dolgot előállítani, ha van elég zsír és pirospaprika a közelben. E kifogások azt mutatják, hogy a panelprolikban ekkor még élt a gyerekkorukban beléjük nevelt gourmet, ami annyit tesz a nagyi szájából, hogy nem eszünk meg minden szart, kisonokám. És ez nagyon helyes intés.

Változnak azonban az idők, ha az erkölcsök vele együtt nem is. Ez utóbbi hiba okozhatja, hogy Németh Szilárd – lévén, a jelek szerint másra nem nagyon alkalmas – kitartó lelkesedéssel főz, és fotózgatja mindeközben ennenmagát, mert ezek szerint nincsen benne önkontroll egy fikarcnyi sem. De nem is az, hanem a történelem, ami itt zúg köröttünk, csak nem vesszük észre. Hacsaknem úgy, hogy e főzések közzörejei is változnak, mutatva azt, hogy a magyar nép idegzete pattanásig feszült vagy épp cafatokban lóg, és képes immár mindenen kiakadni. Innen nézve maga a csoda, hogy Orbán hatalmon van. Ám kies hazánk ilyen.

Mindig is a káprázatok birodalma volt, most pedig már mennyire az. Végül is, mindegy is, az azonban nem igazán, hogy régebben, mint emlékezhetünk, Németh mindahányszor üstök, bográcsok közelében tűnt fel a képein kezében méretes fakanalakkal, no de, és az akkor senkit sem bántott, jófajta fa égett az edényzet alatt. Ez volt az a békeidő, hogy a mimagyari ember az üdvösség azon állapotában leledzett, mint neanderi elődei, hogy a tüzet fölfedezvén orrba-szájba csiholták, az pedig lobogott korlátok nélkül, akárha Németh bográcsai alatt. Ki gondolt azzal, mi ég, mi lobog, a tűz természetes mellékkellék volt.

No de most? Most azonban azt fedezhetjük fel a kommunikációban, amelyben Németh Szilárdot önmagát, illetve bűntelen anyukáját szidják, hogy most nem az a kifogás, mit főz ez a szerencsétlen, hanem, hogy egyáltalán főz. Nem okoz gondot neki, hogy tüze legye, és ezek az ordítások mutatják, hová jutott szebb napokat látott nemzetünk – régen és ritkán szép vagy szebb -, hogy elirigylik nagyjainktól a tüzet. Hogy nézzed, vazze, gáztűzhelyen főz a burzsuj, nem sajnálja azt a kurva gázt. És mindezek mutatják nagy zokogva, hol is élünk, főleg azért, mert nem kellene feltétlenül ekképp. Csak valahogy így alakult az egész.

Így alakították nekünk legfőképpen az ilyen Németh Szilárd féle alakok, akiknek még mindig van pofájuk azt mondani, hogy havi kétszászezret hagynak annak a panelprolinak a zsebében, amelyik összesen nem keres annyit. Ennek pedig vannak folyományai. Az pediglen, mint mesélésünk tárgya is mutatja, magyari hazánk útban van a kőkorszakba, ha nem is egészen, de majdnem, amikor a tűz hatalom volt, vadak riasztója és félelmek elűzője, s ami így és lám az atom-, és űrkorszakban megint nem jut mindenkinek. Nos, erre kellene mondani, hogy még a Holdról is látsszék, előre megy, nem hátra.

Ilyeneket mondani azonban kedvünk nincsen egyáltalán. Rossz a kedvünk, mi több, egyenesen hitványul szar, és épp a mai ünnep miatt, amikor mindeme körülmények és állapotok közepette első emberünk messze menekül, mert fél, és már nem tud mit mondani, ez a Németh mindeközben palacsintákat hajigál, és mindezek mellett és között megy majd a kollektív óbégatás, pátoszos taknyon csúszás, s hogy félre ne legyek értve, ellenzéki oldalról is ugyanez lesz reggeltől napnyugodásig. A népek a gázlángot irigylik, de még mindig van, aki ettől nem megy az utcára pofán verni valakit. De így is jó.

Miről is számolt volna be ma hajnali kettőkor Orbán Viktor, mint egy aktuális győzelemről (magyarokérdeke, megvéggyük, megarosseb), mikor is a diadal megint az, hogy külön utakon járunk, mint a többség (mindenki) – mint az Unió. Viszont szertenézve az országban látjuk, hová vezetnek ezek a győzelmek, úgy nagy általánosságban a pokolba bele. Uniós csúcs volt az éjszaka – csodáljuk, hogy Orbán az ő korában és fizikai állapotában hajnalig bírta, de a harc, meg az adrenalin, ilyenek -, s ezen győzelem az volt, hogy kies hazánk mentesítést kapott a majdan bevezetendő gázársapka alól. Lefordítom azért ezt a sityakot, ezt a sapkát. Ez az volna, hogy meghatározott ár fölött nem veszünk az oroszoktól gázt. Senki sem.

Mi viszont igen. Mi vehetünk, és veszünk is (megvéggyük, magyarok érdeke megarossebb). Már régen kötöttünk egy tizenöt éves szerződést az oroszokkal, hogy rogyásig szállítják nekünk a gázt, de ehhez képest hetente szaladgál Szijjártó Moszkvába ugyanerről tárgyalni. Olykor emiatt leesik egy kis kitüntetés, olykor ezért hangosan mondják külügyesünkre, hogy szaralak, amit ő büszkén vállal is. De nem is ez, hanem, hogy emberfia nem tudja, e szerződés – vagy szerződések – alapján mennyiért küldi az agresszor nekünk a gázt, mert ez is titkos, ugyanis kiderülhetne, drágábban mint bárhová. Mert mi is indokolná, hogy például a Baranya megyei (vármegye) Hidas község az eddigihez képest harminckétszeres áron kaphatna naftát.

Nem elírás a mesebeli szorzó, ilyenekkel az ország számos települése, cége találkozik, emiatt zár be minden, és merevedik majd fagyott állapotba az ország, mint a halak a jég alatt. Innen nézve édesmindegy, van gáz vagy nincs, ha képtelen azt a vevő kifizetni, akkor az olyan, mintha valóban nem volna egyáltalán. Helyzetünket tehát azzal a képpel tudnánk ábrázolni, amelyen az éhes, rongyos ruházatú gyermekek arcukat a kirakathoz szorítva nézik epekedő szemekkel, ahogyan bent a melegben a gazdagok tömik magukba a süteményeket. Ennyit arról, hogy a hanyatló Nyugat – Orbán sajtója szerint – finggal fog fűteni a télen, hogy meg ne fagyjon. Ezen a vonalon haladva mi majd fingani sem tudunk, mert ahhoz enni kellene.

No de, visszatérve a hajnali diadalhoz, Orbán azt, hogy ilyen helyzetbe kerültünk gyalázatos ügyködése nyomán, győzelemként képes eladni, nem is annyira meglepő a permanens diadalmi jelentések tengerében. Ezek rend szerint ilyen kaliberűek és ilyen jellemzőkkel bírnak, hogy ugyan ő azt hiheti, azzal, hogy sikerült szembemenni mindennel és mindenkivel, utcai harcos készségeinek és képességeinek ékes bizonyítéka, s ez akár Mária nénit a sparhelt mellett lenyűgözheti, csak az ország beledöglik. Mária néni egyébként hülye, mert a gyűjtögetett rőzsével főzve az akciós farhátat a sparhelten ugyan hiheti, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, de csak azért, mert nincsen tapasztalata másikról.

Az, hogy Orbán kiharcolta, ő drágábban is vehessen gázt Putyintól, mint a többiek, ebben a kontextusban kurva nagy diadal, minden másban a különutas politika újabb kudarca, és nem tudjuk, azon kívül, hogy ő csűrdöngöl a győzelmétől megint, ezen kívül kinek lehet jó. A köreinkben ilyen alakot nem látunk, azt máshol kel keresni. De, hogy még tisztábban lássunk, a gáz világpiaci ára már most kevesebb, mint amennyiért a magyar panelproli kapja Orbántól az úgynevezett lakossági piaci áron, ezt a diadalt így kell nézni, no meg úgy, hogy szintén a hanyatló Nyugat már ott tart, hogy tavaszig akkor is elvan, ha addig Putyintól már egy gramm gázt nem kap. Addigra pedig teljesen leválik az orosz csöcsről.

Orbán viszont továbbra is szopni akarja. S vele együtt szopjuk mi is, csak míg neki egyéni játszódás, nekünk a vérünkre megy. Minden egyes ilyen különutas – és hátsó szándékos – fergeteges siker újabb lépés az ország végső katasztrófája felé. Beke Kata, a hajdani, rendszerváltó MDF lelkiismerete, amikor a pártja nyert, így kiáltott fel „Jézusmária, győztünk”, amiben benne volt a tehetetlen felelősségtudat, és a kormányzásukon a tehetetlenség aztán meg is látszott. Nincsen nagy vágyunk, csak, hogy a mai Fideszben is akadna egy ilyen, aki Orbán egy kétes diadala után így kiáltana fel vagy sóhajtana, mert akkor megvolna az a remény, hogy esetleg látja, ezek a nagy győzelmek hová vezetnek. De ilyen remény nincsen.

Megtörtént tehát a hajnali győzelmi üzenet, hogy ezt hogyan tálalják még a nap folyamán, az momentán nem tudható, de mindezek után egyáltalán nem is érdekes. Tudjuk, csak sajnos beletörődve tudjuk, mit jelent az, ha ezek valamit megvédenek vagy valakit legyőznek. Azt, hogy valamit megint elloptak, egy újabb kiskaput találtak vagy szuszogtak ki maguknak, amely, illetve amelyek arra jók, hogy a NER évtizedes status quo-ja fennmaradjon, ezt viszont mi magunk már belülről ismerjük rogyásig. Nem kellene így lennie, de így van, és ezért van az is, hogy Orbán 23-án már csak Zalaegerszegen mer pofázni (győzelmeket bejelenteni, Uniót szidni), de ott is lezárják a fél várost, hogy a hazugság zavartalan lehessen.

Komlón is spórolni kell, mert Brüsszel, és a bombás plakát Európa szégyenére. Nos tehát, mivel a Fidesz elcseszte nem kicsit, hanem nagyon, a bányászváros (valaha) vezetése azon tűnődik épp, hogy ha az sem elég, hogy mindent bezárnak, ami amúgy az emberi (nem australopithecus) létezés kelléke, és még ez is halottnak a csók, mert semmire sincsen már pénz, akkor tehát lekapcsolják a közvilágítást. Gondoljuk meg, milyen szép is lesz, midőn a sötétben reszket a komplett Komló, mert se fűtés, se világítás, egyáltalán semmi se, ami maga a kőkorszak. Bár ott a barlangokban lehetett tüzet rakni, és mamuthús is volt elég. Most meg ársapkás csirkefarhát van, ha egyáltalán. Elképesztő, hová jutott ez az ország.

De nem is ez, hanem a közvilágítás lekapcsolásának továbbvitele gondolatilag, szinte már egy komplett filozófiai rendszerré rakva össze, amikor egyik dolog fakad a másikból, szüli egymást a sok idea, és így ennek a végén összegezve mind az örömöket, amelyeket kies hazánk Orbán huzamos kormányzásából fakadólag nyújtani képes, arra jut a jó komlói polgármester, hogyha lekapcsolja a közvilágítást, akkor viszont kijárási tilalmat is el kell rendelnie. És nem viccelt a bürgermeister, hanem fontosságának és komolyságának tudatában jegyezte meg azzal a toldással, hogy a kijárási tilalom milyen jól működött a járvány idején. Ezek szerint a komlóiak szokva vannak hozzá, már szinte igénylik is.

Vagy pediglen nem, vagy csupán erővel kényszerítik rájuk az otthon levést, amikor a nagyvilág meg telis tele van korlátlan örömökkel, de nem írunk most ebből tavaszi szonátát. Siratóéneket írunk, amiből kikacsintunk groteszk mosolyokkal, mert még az is a tervek között szerepel Komlón, hogyha nem tiltják meg a népeknek a sötétben való utcai flangálást, akkor rendőrök meg polgárőrök vigyázzák lépteiket. Sőt, tesszük hozzá szatírává alakítva ezt az egész siralomvölgyet, akkor még a sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmárok is reszkethetnek egészen. Nyugtasson meg minket azonban az a tudat – és a pártban való hit -, hogy Orbán viszont ma elutazott Brüsszelbe kijavítani mindezeket a hibákat.

Az ég csupán azért nem szakad le, mert nyúlós takonyból van immár, s alatta mindenféle ordas eszmék tenyésznek, amelyek olykor pofán vágják az embert – még nem australopithecus, de majd lesz Isten segedelmével megintújra – barna ingben és ordítós jelszavakkal. Jászberényben is van élet. Nagyjából olyasforma, mint Komlón, azzal a különbséggel, hogy ide még német vendégek is járnak. Hogy miért, az nagy talány, mert jelenlegi állagában a németet a magyar, a mimagyar nem nagyon szereti, azokat a németeket körüllengi a liberalizmus ocsmány szele, azok minket mostanában kioktatnak, rájuk nézni sem szeretünk. Mégis, valami különös okból németek érkeztek a mimagyari városba, és ott is lett sztori.

Mégpedig az, hogy méltó módon üdvözlendő a messziről jött delegációt, a városházán a himnuszukkal próbálták köszönteni őket, de rossz lemezt tettek fel. Mégpedig ennek náci változatát, amit immár háromnegyed évszázada szégyellnek és próbálnak meg elfelejteni a németek, akik tudtak tanulni a saját történelmükből, míg pedig mi nem igazán. De momentán nem is ez a trip, hanem, hogy ott Jászberényben idvezült pofával hallgatták a náci himnuszt a vendéglátók egészen addig, míg az egyik német vendég határozott mozdulattal le nem állíttatta. Ez nem malőr, hanem annál sokkal több, ez sértés a németeknek, és bizonyítvány a magyaroknak: ülj le Pityu, egyes alá, bozontos feketepont.

Sok mindent felvet az a sötétség, ami Jászberényt Komlóval ellentétben már nap közben eltöltötte. Az ostoba taplóságon kívül, a történelmi tudatlanságon kívül, az elterülő szarszagon leginkább kívül elsőként és tán legfontosabban azt, hogy a jászberényi városházán miért volt meg a hangarchívumban a náci himnusz. Hogy mi volt, vagy mi most a cél az őrizgetésével. Hogy netán az idők változására várva – hátha egyszer jól jön – volt a fiókban, de akkor ugyanott lapulnia kell egy szovjet opusznak is (szövetségbe forrt szabad köztársaságok, i tak dalse). Ez azonban csak rosszindulatú tételezés. Az lehet, illetve az van bizonyosan, hogy kies hazánkat elkezdte belepni az éjszaka. Komlón este, Jászberényben nappal. Tökmindegy.

„Adjunk hálát azért, hogy a hét szűk esztendő után a hét bő esztendő jön.” – sóhajtott fel Balog Zoltán egy interjúban, és elsők között azt szögezzük le, az a bűnös, aki interjút készít vele, tehát a reformatus.hu. De, hogy maguk felé hajlik a kezük, az az ő nyomoruk. Mindezen az alapvetésen túl látjuk azonban Balog páter citált mondatában a kifordított József történetet a Bibliából, de még inkább Thomas Manntól, és már ez is mutat valamit. Majd felidézzük még a mesét bővelkedésről és szűkölködésről, de jól láthatóan a ferdítés, amit Balog megenged magának az ő atyai vigasza nekünk jó előre, hogy biztatást adjon, hogy bár most ugyan megdöglünk, ám sorsunk egyszer majd jobbra fog fordulni.

Benne van az az intés is egyben, hogy ezek szerint a hét szűk esztendő ím, kezdetét vette, következésképp akkor eddig bőség volt. Balog páternek bizonyosan, más sokaknak nem annyira, mert nem a teremtő, hanem Orbán nem volt annyira kegyes, hogy a bőség kosarából mindenki egyaránt vehessen. Innen sóhajtozni a reánk váró nélkülözés miatt meglehetősen kétszínű dolog, és egyben azt is mutatja, hogy Balog páterben erkölcsi érzék nincsen. Még annyi sem, mint annak idején Schopenhauerben, aki volt annyira gerinces, hogy belátta, ürücombot zabálva nincs joga a szegénységről papolni, ezért (is) jegyeztük meg az ő nevét, míg Balog Zoltánét nem fogjuk soha.

Másfelől Balog már azt is bizonyította, a bőség idején sem képes jót cselekedni, még, ha nagyon akar, akkor sem. Ennek igazolásául emlékezzünk az annak idején a Hiltonban, nevelőotthoni gyerekek számára rendezett ebédjére, ahol a szerencsétlen gyerekek kaviárt majszolva egyet tanulhattak meg: hogy ahogy eddig sem, ezután sem fognak ilyet enni soha a büdös életben, azaz, Balog – akkor még miniszter – voltaképp arcul ütötte őket. De most sem tesz egyebet a szegénység felemelő voltáról való értekezésével, mert, hogy el ne feledjük, az interjúban erről is szó esett, miszerint „nem kizárólag az anyagi jóléten múlik az ember boldogsága”. Ebből látszik, miért tartja őt Orbán.

És ebből az is, miért a többi egyházakat, amelyek a kormánypropagandán kívül képesek a túlvilági boldogság ígéretével kecsegtetni a földi siralomvölgybe beledögleni készülő hívőket. Bár nagy valószínűséggel eddig már el sem jutnak, tevékenységük kimerül a szavazz Orbánra feladat betöltésében. Tehát a saját poklukra fognak jutni. De nem az összes többi ájtatos mókus miatt vagyunk itt, nem vagyunk mi egy komplett felvilágosodás, hanem kizárólagosan Balog páter miatt, akinek nagyon szabadon szárnyal a képzelete, és nem fél a benne megjelenő tartalmakat közzé is tenni. Buzog benne a mondanivaló, mint például, hogy „minden helyzetben lehet és kell hálát adni, ez segít a bajban”.

Hogy úgy ne mondjuk, máris előttünk áll Kásler maga, aki tízparancsolattal gyógyított, legalább olyan haszonnal, mint amilyennel Balog akar hálaadással jól lakatni. Tudjuk, hogy a pátosz a NER-ben alapkövetelmény, ezt nevezik tévesen vagy inkább aljasul hitnek, mégsem kellene szügyig merülni benne, de a jelek szerint Balognak egyébre nem nagyon futja. Mindez azonban, amit mindeddig megtudtunk tőle, semmi ahhoz a nyálas intéshez képest, hogy „igaz, hogy újból szerényebben fogunk élni, de ez jót tehet majd nekünk is és a világnak is”. Az maga az eufemizmus, ha azt mondom, hogy ezzel vitába szállok, mert inkább ordítanék a tudatlan vagy még inkább jól meggondolt szavak miatt.

Balog páter ugyanis nagy valószínűséggel tisztában van azzal – ha nincs, alkalmatlan a hivatására -, hogy nem arról lesz szó az általa jövendölt hét szűk esztendőben, hogy a népeknek – így a gyülekezetének is – nem szerényebben élésről, hanem egyáltalán az életben maradásról kell majd gondoskodniuk, amin az ilyen dumák nem segítenek, hanem csak rontanak, de sokat. József esetére visszatérve végezetül, emlékezhetünk, hogy az eladott gyermek azért lett a fáraó jobbkeze, mert a bőség alatti felhalmozásról beszélt, ami után a szűkölködést át lehet vészelni. S ha itt tartunk, elvárnánk a pátoszok mellett, hogy aki ezideig gyűjtögethetett, az adjon, hogy a túlélés lehetséges legyen. De tudjuk, hogy nem fog.

David Pressmann amerikai nagykövet, illetve az általa vezetett követség találós kérdéseket tett fel a Twitteren. Ezekben az a feladat, hogy ki kell találni, kiktől származnak a nyugatot és az Egyesült Államokat gyalázó kijelentések. „A” és „B” válaszlehetőség adódik, az „A” mindig Putyin, a „B” megoldás pedig Kövér, Semjén, Bencsik, valamint Mráz Ágoston Sámuel, a közpénzekben feredőző Nézőpont Intézet igazgatója. Elmondják nekünk a megfejtést is, hogy ne kelljen annyit gondolkodni – nem kéne -, mert tudjuk, illetve csöndesen utalnak rá, hogy ezt azért nem kellene, ha már állítólag szövetségesek vagyunk. (Ebben nem lennénk annyira biztosak, a szerk. megjegyzése, aki én magam vagyok.)

Ez még nem diplomáciai üzenet, hanem annak az előszobája. Ez a Pressmann (meg a csapata) nagyvonalú és gunyoros fricskája egyelőre, amit úgy fordíthatnánk le azoknak, akiknek szól, hogy nézz már magadra hülyegyerek, és kapj a fejedhez. Mindemellett ez azonban egyelőre irónia, mélázós humor a magyar ordibálásra reakcióul azzal a toldással, hogy Pressmann nagykövet lehet bármilyen tapasztalt és dörzsölt a szakterületén, dolgozhatott eddig bármilyen cifra helyén a világnak, de még mindig nem tudja igazán, hová is került. Ilyenekkel itt nem megy semmire, ezek böfögve fogják pofán röhögni, és elküldik a kurva anyjába egymás közt és hangosan is, aztán meg letagadják.

Mindemellett ez azért elég súlyos – ha burkolt – utalás is arra a nagykövetség részéről, hogy tudjuk ki vagy, és tudjuk, mit csinálsz. A kommunikációban, amely így bontakozott ki a két fél között, erőteljes stílusbéli különbségek vannak, s ha igaz az a mondás, hogy a stílus maga az ember, akkor nincs jó hírünk sem magunk, sem pedig az amerikai nagykövetség számára. Ezekkel sakkozni nem lehet, ezek fölrúgják a bábukat, odaszarnak a tábla közepére, és kijelentik, hogy győztek. Mert mindezen túl, ha kormányunk és csatolmányai kommunikációjára gondolunk, akkor leginkább az ordítás, a tagolatlan üvöltés és az aljas hazugság jutnak eszünkbe, mint az ezt szervező készségek és képességek. Mint néplélek és utcazaj.

Nagy valószínűséggel nincs még egy helye a világnak, ahol olyan mélyre süllyedt volna a morál, az ebből fakadó kommunikáció, mint minálunk, Pressmann nagykövet nagy valószínűséggel pályája során találkozott már rengeteg taplóval, de sunyi aljasokkal nem biztos, ráadásul akik erre még ordítva büszkék is. Mert ugyan megtörtént a kérdésfeltevés ezen a Twitteren, a szordínós kioktatás, ha úgy tetszik, de reakció még nem született rá. Pedig biztosak lehetünk abban, fog, csak momentán még azt nem tudjuk, milyen. Lehet, hogy Bayer nagyágyút vetik be, aki majd fröcsögve küld el a picsába mindenkit, esetleg Szijjártó külügyes berendeli ezt a rosszalkodó és tiszteletlen Pressmannt.

Az a szomorú az egészben, hogy teljesen mindegy. Be vagyunk már árazva úgymond, és nem ezzel a Twitter bejegyzéssel történt meg ez, voltaképp a beárazás következménye, hogy nem jönnek az uniós pénzek. Ez csak egy fricska, mosolygós utalás arra, hogy próbáljanak meg már viselkedni egy kicsit, de ez soha nem volt az erősségük a gyerekszoba vészes hiánya, kognitív készségek és a morális nihil miatt. Ez csak egy édes kis közjáték Magyarország zuhanása közben, viszont mindent el is mond róla úgy, hogy voltaképp nem is mond el semmit. Ez a végső beárazás, egy utolsó mosoly, enyhe noszogatás, hogy kapjanak már a fejükhöz, s mivel mi nem vagyunk reménykedő diplomaták, elmondjuk: nem fognak.

Ha ugyan addig nem is jutunk el, mint a Fidesz nagy példaképe és eszmei elődje, a fehérlovas nemzetrontó, hogy hadat üzenjünk a jenkiknek, voltaképp ettől nem is állunk annyira messze. Mert amikor Orbán Trumphoz látogat abban a reményben, hogy megbukik a hivatalban lévő amerikai elnök, akkor mindent elmond a magyar kormány viszonylatairól, amiből fakadóan már nem is annyira furcsák azok a kijelentések, amelyeket Pressmann most a maga módján kifigurázott, így nem csoda, ha nem tudunk röhögni rajta. Azért nem leginkább, mert újabb bizonyság született arról, ahogyan lassan és biztosan írjuk ki magunkat a kultúrnépek közül. Más csak a piszkos gatyás bamba társak hiányoznak. Meg a káromkodás. Meg a fütyörészés.

Elrettentő magyar haderőről, annak szükségességéről mesélt Orbán Viktor álmából felriadván hirtelen, hogy össze is ugrott a gyomrunk ettől a delírtől. Mert az ilyeneknek nem szokott jó vége lenni soha és egyáltalán, a történelem több véres szelete is mutatja ezt, de a történelem valósága, mint olyan, Orbán nagyvezér számára nem létezik. Csak a kiföstött módosulatai, a’la Schmidt Mária és decens csapata. De nem is, ez, hanem az elrettentés maga. Mert hogy ki rettent el, és ki rettenik meg, az egyáltalán nem mindegy. Az egértől fél a hangya, az egér a macskától, a macska a kutyától, ő a medvétől, a medve pedig a Semjéntől csakis. Mint kitetszik innen, a világ nem egymetszetű.

Hogy végzett a kisvasúttal, láblabdával, egyetlenünkben a militáns véna kezdett buzogni, és még ez is elnézhető, mert kinek-kinek a képességei és szükségletei szerint, ami jut. No de ő ezekkel az ösztönökkel országot vezet, illetve úgy tesz csupán, hiszen mint látjuk, az ország maga a tehetetlenségi nyomatéknak köszönhetően göcög előre, míg majd egyszer zökken egyet, s megáll. De ezt már tudjuk, illetve majd tapasztaljuk, és az is szükségszerű szinte, hogy aki már tehetetlen, az nekilát visítani, nagyot álmodni, világ urának és rettentő hadak birtokosának képzelni magát, csak azt nem tudjuk, a nézőpontja melyik. Hangyától az egérig terjedős lehet, következésképp egy macska már csak röhög rajta.

És ezt tennénk mi is, ha nem tudnánk, hogy azért ezek komoly dolgok, és az ország lezüllesztésén túl valami ferde lélekre utalnak. Főleg úgy, hogy az elrettentő haderő mellett az álom másik fele, hogy győzni muszáj, mert annak lesz igaza, aki erős. Következésképp, és a logikai szabályokat követve arra kell jutnunk mindezek után, hogy az élet permanens harc, amiben a gyenge megdöglik, életben maradni csak úgy lehet, ha mindenkit eltaposunk, kiegyezés, kompromisszum nem létezik, nem, hogy a gyakorlatban, de még a szótárban sem. Sehol. Nem akarnék én ujjal mutogatni a történelemben visszafelé úgy hetvenöt évet, de egy Adolf nevű is így volt huzalozva, mint ez a mi urunk.

No most, mint emlékezhetünk, ez az Adolf is azt mondta, hogy a népe vagy győz, vagy, ha nem, akkor nem érdemli meg az életet, és a népe úgy is járt. A végén nézegette a füstölgő romokat, Adolf sorsáról most ne beszéljünk, mert a történelem, bár mutat intő példákat, de szoros egyezéseket soha. Ez a mindenáron győzés, ez azonban baj. A lélek baja is, hogy, mint hírlik, annak idején ez a mi egyetlenünk valamiféle futó vagy síversenyen – ezt már a fene sem tudja -, legyőzetett Anikó asszony által, de, hogy diadalt ülhessen, kiosztatott magának egy legjobb férfi versenyző díjat, és ez beteges. De nagyon. Ám vannak közéleti lenyomatai is, ha szintén felidézzük, miként tűnt el hónapokra a választási veresége után.

Viszont abból tanult, és sokat is, amit az a kijelentése mutat még az első kétharmad előtt, hogy „csak egyszer kell győzni, de akkor nagyon”, s látjuk is, hogyan hajtott uralma alá ennek bekövetkeztekor mindent és mindenkit, s ha már ellenfél vagy ellenség nincs, akkor képzeltekkel vív csatákat, harcol és győz reggeltől estig, és nagy valószínűséggel még ágyban és párnák közt is. Idáig is rendben van azonban, mert ez szimpla elme-, vagy jellembaj, majd értő pszichológusok eldöntik, a dolog viszont onnan élesre fordul, amikor valódi harci járművekkel, hadsereggel és minden egyéb készséggel kezd el játszódni, mert a kényszeres győzni akarásnak innentől nagyon rossz vége lehet.

Itt tartunk most épp közös sorsunkban, amikor is, és szintén visszamutatok a bajuszosra, Orbánt nagyon jól láthatóan már egyáltalán nem érdekli az emberek, a nemzet sorsa. Keressen többet, fogyasszon kevesebbet, vagy ott dögöljön meg, neki édesmindegy. No de, amíg lehetett takarózni azzal, hogy mennyi jót tesz a népével, holott nem, viszont most már az az álca sem működik, hogy adni tud – zsák krumplit, egyebet -, feledve mindent és mindenkit elkezd militánskodni, elrettentő erővé válni, ami azt mutatja, hogy az az út, amit választott, s onnan fogva kényszerszerűen be kell járnia, a végéhez látszik közeledni. A hadseregen túl ugyanis már semmi sincs, ott már a pokol kapuja tárul kifelé. Hallani, ahogyan nyikorog.

Úgy telt el az év eddig mint az élet, hogy nyoma sem igen maradt. A fa tetején, ahová Béla még decemberben húzódott föl a fagyok elől, de nem is igazán az űzte oda, hanem a többiek, az ünnepeik és a hétköznapjaik persze, így ült oda a rigói mellé, ahogyan szokott mindig, ha odalent elviselni már nem lehetett. Csakhogy túl hosszúra nyúlt most a látogatás. Nem mintha az idő létezett volna egyáltalán, hanem a világ, amely nyúlós kocsonya lett már akkor, amikor azok, akik elől menekült énekelték a csendes éjt és fújták a trombitákat. Amikor elfoglalta a megszokott helyet két vastag ág között, amelyek akárha ringató szék lettek volna vagy ugyanígy billegő bölcső az ég alatt, azt hitte a tavaszon vagy nyár elején lekésőbb látogatást tesz odalent, hogy mi van ott, de mégis maradt.

Hogy miért, azt ő sem tudta igazán. Nem a kényelem miatt, ezt nem gondolta senki sem, a kilátás sem volt az igazi, hisz nézhette a kocsma tetejét a megcsúszott cserepekkel, a lukakon át a padlást, porokat, szemben a templom tornyát, amelynek óráján állt az idő, valamikor régen fél négykor megrekedt, és ekkor kedd lehetett, mert minden úgy volt egyfolytában, mint az örök keddeken. Láthatta még a Szentháromság szobor csúcsát is, alatta hallotta a közmunkások szöszölését, tehát minden örök volt a maga módján, ami úgy igaz, mintha sohasem lenne az. Maga az álom. Belátta ilyképp azonban az egész falut, s ami azzal egy, odébb a hegyeket, túlnan pedig a tengereket, s mind fölött a csillagokat, miért is ment volna oda, le, ilyet semmi nem indokolna, ez mindezek után ilyen bizonyos.

Most mégis mocorgott, és indulni készült erősen, hogy megnézze mivé lett a világ. Voltaképp ugyanaz, mint vele, hogy Béla benne volt vagy a peremén, az egyre megy, úgy működött minden Béla nélkül, mint Bélával, nem hiányzott ő neki, és benne senkinek, ült a fa tetején, és a rigókkal fecsegett rigófiakról és ugyanannak az örök visszatéréséről, mindenféle kategorikus imperatívuszokról, de leginkább a férgek éppen száz elkészítési módjáról, amit hasznosnak tartott maga is, amilyen idők látszottak közeledni odalent. És voltaképp ezért indult alá, hogy utánajárjon annak az elnyújtott nyüszítésnek, amit a félelem okoz csakis, és ami hangot senki más emberfia meg nem hall soha, Béla csakis, csupáncsak ő a harmadik fülével, amit a szíve fölött hordott egy tokban, a zsebiben tövig.

Indult hát lefelé, hogy kiderítse, honnan jön ez a hang, ez a halálraválás, illetve nem is az, hanem az élet mindenek felett való akarása, hogy az ész már mondaná, hogy elég, de a test élni akar, követeli a jussát, ha már ideszületett. Így küzdögettek a faluban élet-, és halálösztönök, és a hang a népek pórusából áradt, ezt érezni lehetett, ahogyan Béla haladt a föld felé alá, hallotta, érezte, ahogyan szimfóniává áll össze, a reszketés kilencedik szimfóniájává a falu hangja, és ugyanúgy áradt ez a bánatos szeműekből, duplagyűrűsökből és az olajos hajúakból is ugyanúgy, ezt surrogta a kis hugyosok műanyag motorja a köveken, csak a protkósok maradtak ki ebből is, nem emlékezve arra, hová tették a poharat, benne a foguk, amit beillesztve lehetett nevetni a világ ostobaságán, de nélküle soha.

Nézte Béla mi van itt, mert amikor nagyon rég felköltözött, ilyennek nyoma sem volt sehol, sóhajok szóltak a bütykökről, amik fájtak, a szerelemről, ami ugyanúgy sajgott, mint a bütyök, és más félelmekről, amik meg olyanok voltak, mint a szerelem, mindegyik félelem egyforma volt, minden fájás ugyanakkora, de ekkora, mint most, soha. Kilépve az utcára és fájó szemeit a fény elől takarva látta a népeket Béla, akik rőzsékkel, fákkal a hátukon, akárha túlméretes hangyák rótták az utat, úgy készültek a télre, mint a hörcsögök, gyűjtögettek és rakosgattak, visítottak a disznók mind a faluban, ahogyan vágták őket, egy vágóhíd lett a falu, hogy egyrészt fölkészüljenek a hideg napokra, ha már a medvelét nekik meg nem adatott, és nem utolsó sorban azért, hogy legyen mivel megpörzsölni a hullát.

Azt hitték, mert azt mondták nekik, hogy később annyi se lesz, így áradt belőlük a félelem hangja, de most már Béla megérezte annak szagát is, ez is szivárgott mindenkiből, áradt, hömpölygött az elemi félelem maga, mint a bekerített állaté, aki már érzi a nyakán az oroszlán fogait. A kultúrra kiírták, hogy bezár, más nem volt, amit be lehetett volna zárni, mert a templom meg a kocsma örök, más forrásokból, hasonló céllal, de más útvonallal, hogy legyen hely elfeledni ezt az egészet, borba vagy imába fojtva a bűnt. Erre jött le Béla és erre is ment fel, és ugyanúgy nem a fagy, hanem a többiek elől, akik hagyták, hogy ezt tegyék velük. Méltóságuk maradékát cipelték a hátukon, de a visítás csak Béla harmadik fülében volt hallható. Úgyhogy kivette a zsebéből, bedugaszolta, és nevetett.

A nyár végén pár hétig nem tudtuk, miért hiányzik nekünk (bár üveges tótként) Orbán péntek reggelenkénti szeánsza a Kossuthon, de tegnap megint ráéreztünk az ízére, és jöttek is a megszokott gyönyörök. Nem ragoznánk túlságosan, nem fecséreljük az időt kappanhangok megmutatásával, felszopó mikrofonállvány méltatásával, hanem in medias res csapunk a lecsóba, mert egyből a kedves vezetőt idézzük, hogy mit sikerült neki megint delirálni: „Tisztelettel megkértem a jegybankelnököt, és utasítottam a pénzügyminisztert, hogy a következő év végére az inflációt felezzék meg.”

Ezek mennek minálunk az éterben. A közgazdaság, mint tudomány a miniszterelnöki igénybejelentést hallva szolidan felröhög, ennek művelői pedig csendben tépik a hajukat. Sokfelé indulhatnánk el, hogy az infláció, mint olyan, mi mindentől függ, Magyarországgal kapcsolatban csak annyi megjegyezni valónk volna vele kapcsolatban azonban, hogy amit lehetett, azt elcsesztek, nem kicsit, hanem nagyon. A „szépen megkért” jegybankelnök is ludas, aki mostanában az évtizedes hibáit tetézi azzal, hogy orrba-szájba kamatot emel, de minden következmény nélkül, mert a forint úgy elhasalt, hogy már képtelen fölállni.

Ehhez képest utasítani Matolcsyt, hogy tegyen valamit, az álmok birodalmába tartozik. Nem kellett volna évtizeden át unortodoxkodni, és máris kisebb lenne a baj, de ha elszabta, hát elszabta, utólag már szabhatja. Az „utasított” pénzügyminiszter is csak nézgelődhet a szemüvege mögül, mert a piacok nem utasításokra működnek, hanem azt árazzák be, hogy kies hazánknak (Orbánnak) már szava nincs, látják a gát nélküli korrupciót, a növekvő hiányt és a külkereskedelmi mérleg romlását, a kuncsorgó államcsődöt, és a piacok ilyennek nem örülnek. Hanem beárazzák az egészet, és a romlás vágtába kezd.

De nem is ez, hanem a hangnem. Amikor mindezt hallottuk a kappanhangon, akkor – bár Lukasenka orgánumát nincs módunkban ismerni -, akárha őt hallottuk volna Orbán előtt egy héttel, aki szintén úgy gondolta, rendet rak, és nemes egyszerűséggel országában betiltotta az inflációt. Ez megy is addig, amíg a piac ki nem rántja a sámlit a lázálmok alól, és látjuk azokat aztán akasztott emberként csüggeni, ami nem egy felemelő látvány. De Lukasenka minket nem érdekel, minket Orbán érdekel, aki ezek szerint szintet lépett, és az a kényszerképzete, ha ő nagyon akarja, akkor megáll még a kés is a levegőben. De nem.

Leesik az, vagy beleáll a delikvens torkába, akinek szánták. Mindezek a szavak, amelyek elhangzottak az infláció utasításos megállítására, egy olyan ember szavai, akinek alapvető közgazdasági ismeretei sincsenek, vagy, ha voltak, akkor belepte őket a fehér köd és a hangok, amelyek a fejében gomolyognak és konganak. Ugyanakkor ez egy beismerő vallomás is, annak a lenyomata, hogy a mindenható kedves vezető tehetetlen, csak nézi a folyamatokat, amelyek romba döntik az országát, de tenni ellenük nem tud semmit. Utasítást ad. Ha ez ilyen egyszerű, akkor az a tiszteletteljes kérdésünk, eddig miért nem intézkedett.

Mondjuk, míg a szakállát növesztette állítólag az Adrián, vagy már előtte majdnem egy évvel, amikor az infláció vágtatni kezdett, de a kormány – élén Orbánnal – le sem szarta magunk közt szólván, hanem jól nyerészkedett rajta. Ez most sem volna ellenére, hiszen az ÁFA dönti a pénzt a költségvetésbe, csak már akkora a pénzromlás irama, hogy lázadás fenyeget. Most szeretné a vágtató lovat megállítani tehát, de ötlete az nincs egy darab sem. Kiadja az ukázt, s mint aki mindent megtett az ügyért, szépszerével meccsre megy. De rámutatnánk, az nem úgy működik, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak.

Ez az utasítás annyit ér úgy nagyjából, mint amikor Orbán méltó elődje úgy hetven évvel ezelőtt a disznók fialásáról határozott, és az ország egy része legott, elkezdett éhezni. Mindemellett nem lennénk sem Varga, sem Matolcsy helyében, rögtön megjegyezve, hogy nem sajnáljuk őket egyáltalán, mert jól láthatóan Orbán elkezdte a szarnak azt a részét, ami Brüsszelből vagy Brüsszelről megmaradt, rájuk kenegetni. Hogy ő kiadta az utasítást, s ha nem teljesül, akkor ahhoz neki már semmi köze- Lehet uszítani tovább, ha az ország meg is döglik, nem nagy baj, csak a foci legyen, meg egy kis alapvető élelmiszer.

Mindezek nem nóvumok egyáltalán, és szót sem érdemelt volna az aktuális delirálás, ha ezt a hatalomgyakorlási kiteljesedést nem fedeztük volna fel, ami a butasággal elegyest nem juttatta volna eszünkben a fehérorosz elnököt és az ő inflációs intézkedését. De eszünkbe juttatta, és nem lett tőle jókedvük egyáltalán. Azért, mert bár hovatovább nekünk magunknak lassan-lassan már teljesen mindegy minden, az országot azonban talán meg lehetne menteni a totális összeomlástól, de így ez nem fog menni. Amíg Orbán marad, addig egyenes az utunk a pokol lemélyebb bugyraiba. Gondoltam, szólok.

Ha elfogadja a kormány, a statisztikák javítása miatt (feltehetőleg) lekerülnek a kórházi várólistákról azok, akik annyi ideje várnak már műtétre, hogy eközben az állapotuk annyira leromlott, már nem is érdemes megműteni őket. Ha elsőre nem lenne teljesen világos, lecsupaszítom a dolgot: az állam, miután a saját hibájából képtelen volt meggyógyítani az állampolgárát, egy tollvonással úgy szabadul a gondjától, hogy magára hagyja őt. Brutálisabban: hagyja meghalni, semmit sem tesz érte. Nem mondanám, hogy ide jutottunk, mert egyébként már régen itt vagyunk, csak most, ha a kormány (kabinet) elfogadja a tervezetet, papírunk is lesz róla. Illetve nekik lesz, de ez már mindegy.

Mégpedig arról, hogy a magyar állam lényegét tekintve megszűnik vagy megszűnt működni, mert képtelen ellátni alapvető feladatait. Orbán, aki önmagát jogvégzett embernek és nagy társadalomtudósnak tartja, nagy valószínűséggel tudja ezt – vagy tudnia kellene -, de be nem látja, mert akkor azt kellene bevallania, hogy kudarcot vallott. Mégpedig azért, mert szétvert egy a színre lépéséig úgy ahogy működő struktúrát, és most már mást nem tud tenni, mint visítozik a romokon ücsörögve. Az állam alapvető feladatai közé tartozik a gazdaság működésének fenntartása (egyes) a pénzügyi stabilitás biztosítása (egyes), a társadalmi működés – oktatás, egészségügy, szociális segélyezés – biztosítása (egyes).

Ezen túl még a társadalmi rend fenntartása törvényekkel, amik ma már csak rendeletek (egyes). Egy dologban működik a magyar állam, amelyek az ő erőszakszervezetei – rendőrség, katonaság, nálunk már határvadászok és TEK, illetve Kövér házi lövészcsapata -, de ez a boldoguláshoz édeskevés. Visszatérve a továbbhaladás előtt kiinduló tételünkhöz, hogy az állam magára hagyja, mi több, hagyja meghalni állampolgárait, azt kell felfedeznünk, hogy működésében semmivel nem jobb így, mint a Sánta „Sokan voltunk” című novellájában megjelenő feudális népi (nemzeti) szokás, hogy a fölöslegesnek vélt öregek fölmennek a büdösbe meghalni. Viszont nem irodalomórát tartunk, hanem Orbánt hívjuk tetemre.

Ma hazánkban (vagy annak romjain) bezárnak télire a hivatalok, színházak, mozik, könyvtárak, uszodák, iskolák, óvodák. Ami nyitva marad, abban tizennyolc fokban fagyoskodnak az emberek, s mivel a környező országokban nincs ilyen Apokalipszis, azt kell megállapítanunk, hiába mondogatja reggeltől estig ráolvasásszerűen Orbán és a többi rosszarcú, hogy a háború és a szankciók miatt van ez így, mindenki, még saját maguk is tudják, hogy ez egyáltalán nem igaz. Csak az ellenük netalán fölhorgadó népharagot próbálják más irányba terelni. Ezt is lehet, attól azonban az állam működni nem fog, ugyanúgy nem nyújt semmi ellenszolgáltatást az állampolgárnak a beszedett adó fejében, mint most.

Voltaképp az állam erre van, ezért tartjuk, vele olyan hallgatólagos egyezség köttetett, hogy a beszedett adókból úgy ahogy biztosítja ha nem is a jólétünket, de a civilizáció működését minimum, s ha erre nem képes, akkor az a ki nem mondott alku nem érvényes. Az állam nem csak fölösleges ebben a formájában, hanem lényegében nincs is, ha csak az erőszakszervezeteinek nagyszerű működését nem nézzük, de ezek fungálása ilyen körülmények között már csak a hatalom megvédését szolgálja. Mindezek után azonban, ha belegondolunk abba, hogy az adónk ellenértékeként voltaképp nem kapunk semmit, egyetlen kérdés marad csupán, mégpedig az: hol a pénz?

Muszáj ezt feltennünk, még ha a választ tudjuk is, hogy leginkább ellopták. Mindaddig, amíg az Unióból számolatlanul jött az utánpótlás, a működés fenntartható volt, ennek elapadásával viszont – mint kitetszik – az állam összeomlott. Nem képes gondoskodni állampolgárairól, s ha majd eljön a csőd – ami nincs messze – magáról sem. Ez Orbán bizonyítványa, s ha figyelembe vesszük Lenin apánk tézisét az állam elhalásáról a kiteljesedett kommunizmusban, Orbán valami elképesztő nonszenszt hozott létre. (Vagy Lenin is hülye volt.) Mindegy, egy azonban bizonyos, kies hazánk az utolsókat rúgja. S holott az is igaz, lehet, hogy Orbán ezt az egészet megússza, de látjuk, mire képes a túlélésért: hagyja meghalni a magyart, és ennyi elég is.

Miután tanárokat rugdosott ki, a népharag – legalábbis telefonon – a Klebelrsberg Központ felé fordult, és a nagyhatalmú, de teljesen fölösleges intézmény inkább elrejtette a tankerületi központok telefonszámát, hogy ne tudják felhívva gyalázni őket. „Hogy a kollégák el tudják látni a feladataikat” indoklással nem érheti el őket akárki vagy senki, mint Orbán, amikor függöny mögé bújva nézte a parlamentben azt, hogy őt kérték számon, illetve szerették volna, mert nem mert a plénum elé állni. Hogy a tankerületekben mit csinálnak a tanárok kirugdosásán kívül az nem igazán tudható.

Illetve az ország jelenlegi állapotában már nem is igazán érdekes. Amikor egy hivatalnak el kell rejtőznie az állampolgárok elől, akkor annak a hivatalnak értelme és létjogosultsága nincsen egyáltalán. Amikor egy hivatal a függöny mögé bújik a népharag elől, akkor az a helyzet áll elő, hogy bizonyságot nyer, nem a köz érdekében, hanem annak ellenében működik, akkor azt a hivatalt be kell zárni, és sóval hinteni be a helyét. Ilyen azonban a NER-rel és a NER-ben nem fordulhat elő, mert ezen a mezsgyén haladva lehetne ledózerolni az összes minisztériumot és végül a Karmelita erkélyét is, de azt forradalomnak neveznék.

Ilyesmi azonban a magyar néppel ritkán történik meg, és ha igen, annak is rossz vége volt eddig mindig. Nem akarnánk azonban történelmi távlatokba helyezni azt, hogy nem lehet fölhívni a tanárokat nyektető hivatalt, mert ez csak a beszari pitiánerség bizonysága, és ezzel a megtalált minősítéssel, illetve ennek kiterjesztésével lehet jellemezni a Fidesz hatalomgyakorlását. Az egészet. Hozhatnánk a példákat a legfelső szinttől, Orbán is, mint a hivatal, elérhetetlenné teszi magát a felnyaló médián kívül mindenkinek, kormányinfókra nem mehetnek be a kellemetlenkedő lapok. Ez végül is a boldogkarácsonyt filozófiája.

Nem engedjük hozzánk közel a bajokat, teremtünk magunknak egy rózsaszínű álomvilágot, és a valóságot így szerencsésen kizárva csesszük szét az országot, voltaképp lehetséges kontroll nélkül. De messzire jutottunk a telefonszámoktól, illetve ennek az egésznek a pitiáner aljasságától. Mert milyen jellemző az is, hogy annak az intézménynek az igazgatója, amelyik eltünteti a telefonszámát, mert öt tanárt kirúgott, plagizálta a szakdolgozatát, ebből fakadóan diplomája sem lehetne, de nem ez a baj, hanem az, hogy ezek szerint csaló. Ugyan csak annyira, mit Schmitt ’álamelnök vagy Semjén Zsolt.

Ezeknél ez divat, és a csalás alávalóságánál csak az a szomorúbb ebben az egészben, hogy a plágium megtörténte leginkább annak a bizonyítéka, hogy híján vannak az önálló gondolatnak. Ezen kívül szeretnek lopni. De ezek a jó fideszkáder jellemző tulajdonságai, és emiatt nem is igazán vagyunk meglepve. Mindez annak a megállapítása csupán azonban, hogy egy morálisan és intellektuálisan erősen kérdéses kisebbség uralkodik a többségen azzal a sajnálatos tudomásulvétellel, hogy ez a választóiknak megfelel, nagy valószínűséggel azért, mert a választóik is ilyenek. Ilyen hely ez a valaha volt országunk. Lehangoló.

Nem árt azonban a telefonszám-eltüntetés filozófiáját (illetve magyarázkodását) is megidéznünk, mert ez is egy adalék az eddig elmondottakhoz: „Sajnálatos módon az ellenzéki sajtóorgánumok, ellenzéki politikai szereplők hecckampányai, hazugságai miatt a gyalázkodó, fenyegető telefonok százait kapják a fővárosi tankerületi központok, emiatt vettük le ideiglenes jelleggel a telefonszámokat, annak érdekében, hogy a kollégáink a feladataikat el tudják látni” – Mintha például Varga Juditot hallanánk uniós hecckampányokról és boszorkányüldözésiről, ami újabb bizonyíték arra, hogy ezek ilyenek.

Hogy milyenek, azt föntebb már szűkszavúan összefoglaltuk, bővebb megmutatást nem igazán igényelnek, mert ezt mondjuk már egy évtizede. És hasztalan, tegyük ezt hozzá sietve, de mindenféle szomorúság nélkül azzal a csírázó bizalommal, hogy a népek, akik eddig lehajtott fejjel engedték ledarálni magukat, most már odáig eljutottak, hogy telefonon akarják elküldeni az anyjába a hatalmat. S ha majd ez a buzgalom ennél tovább is terjed, akkor lesz némi halvány remény arra, hogy az egész nerbagázs oda kerüljön, ahová való: a szemétdombra. Bár népünket ismerve mégis kevés a remény, hogy a seggét is fölemelje. Igaz, a telefonnal már megteszi.