Szerző: rezeda

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke posztolgatott az X-en, és itt jelentette be, az Unió akár tízmilliárd eurót is folyósíthat, hogy támogassa a kelet-európai országokat az árvíz elleni védekezésben és a károk helyreállításában. S bár ez nem igazán jelenthet hivatalos álláspontot vagy közlést, mégis sokat elárul a viszonyokról, hogy kies hazánk (Magyarország) kimaradt a felsorolásából, mint akik a kasszához járulhatnának.

Doktorminiszter urunkat ettől elöntötte a durci, a koldusöntudat mintegy, és reagálva a bejegyzésre kijelentette a maga keresetlen módján: „Hogy aztán majd valamikor, valaki, valahonnan, egy Ursula nevű hölgy, valami Európai Unió, meg bizottság küld-e nekünk pénzt vagy segítséget, hát az olyan, mint a kutya vacsorája”. – Érezzük az Ursula nevű hölgy kitételben a falusi ivók hangulatát, ez már majdnem olyan, mint annak idején a „holland fickó”.

Aki majd a NATO főtitkára lesz, és látjuk ím újra a jobboldal morális fölényét, ahogyan valami képzelt magaslatról nagy ívben köp mindenre és mindenkire. De nem is ez az érdekes igazán, hanem a továbbiak, amelyben a durculásból fakadó gőg nyilvánul meg, miszerint: „Nem javaslom, hogy valami nyomorult koldus testtartásával kalapozzunk. Komoly ország vagyunk, elvégeztük a munkát”. Delikát, és ezt az elámulást azért tettük ide, mert fölrémlett Navracsics.

Illetve nem is csak ő, hanem az utóbbi idők történései, miszerint azért fölvettük a nyomorult koldus testtartását, amikor az amúgy nem is járó határvédelmi pénzekért, hajlongtunk a doktorminiszter által megvetett hajlongással, aztán a tanárok béremelése sem volt piskóta, ők is a koldulás eredményére vártak, mint ahogyan a térkövezők, a lomb nélküli lombkoronasétányok megálmodói, és számos (számtalan) más, lopható beruházás.

Egyébiránt, ha már Navracsics eszünkbe jutott, nem tudjuk, mi van ezzel az elvtárssal, akit a koldulás nagykövetévé nevezett ki doktorminiszter urunk, de feladatát nem tudta elvégezni, tehát dicstelenül zárt, mégsem hallottunk róla, hogy emiatt őtet megrótta volna a főnöke. Igaz, hogy amúgy nem is lett volna joga hozzá, mert nagy valósínűséggel magát az atyaúrisent is küldhettük volna a kolduló küldöttség élén, ő sem ért volna el semmit.

Ezt azért és azonban ki kell érdemelni, s bár nem látunk bele Ursula néni fejébe, nagy valószínűséggel nem azért hagyott ki minket az emlegetett felsorolásból, mert annak idején kék plakátra került, hanem inkább mert – egyebek mellett – azt is tudja, hogy azt a pénzt itt minden bizonnyal ellopnák, tehát fölösleges ideküldenie. Amúgy eszünkbe jut Tokaj, a nem is taggyűlések, amikor a szerzés bimbózni kezdett, s amikor még tán meg lehetett volna állítani.

Nem történt meg, és azóta is a fülünkben cseng doktorminiszter urunk – aki akkor még nem volt az, csak egy kezdő maffiózó – szava, miszerint „ne mi nyerjük a legtöbbet” (mármint a tokaji szőlős cég, mert azt hitte ez a drága ember, nem tűnik fel, hogy a maga felé hajlik a keze, pedig nem is szent). Mennyire, hogy nem az. Nos, az akkor bimbózó gyakorlat szökkent úgy szárba, hogy Európa-szerte híres, és ez az eredménye. Hogy az Ursula a középső ujját mutatja.

Vannak velünk viszont más bajok is, ami miatt nem juthatunk az amúgy könnyen megszerezhető pénzhez. Hogy hát, latrok vagyunk, és Orbán et. igaz szavaival, bot a küllők közt, homok a gépben, vagy nem tudjuk pontosan, milyen delíriumai voltak arról, hogy mindent megteszünk az ellen a közösség ellen, amelynek amúgy jogilag tagjai vagyunk, viszont másképpen már régen nem. A közelében sem járunk az értékeinek.

Minderre pedig bizonyságunk, mi több, friss bizonyítványunk is van, amit maga Moszkva állított ki épp most, párhuzamosan mintegy Ursula néni ujjmutatásával. És ez a hab a tortán, itt látjuk, doktorminiszter urunk kitartó munkálkodása milyen célt ért. Csupán az a baj, hogy mi is benne vagyunk a kalapjában, és mindezek után nem csak rá fognak kiköpni, hanem ránk is. De hovatovább már ezt is alaposan megszoktuk.

No de, mit mond Moszkva, gavarít, hogy stílszerűek legyünk és ki ne lógjunk a sorból. Nos kedveseim, Oroszország listába szedte az ellenségeit a világon, egészen pontosan negyvenhét ország szerepel rajta. Mi azonban nem. De nem is ez a legszebb, hanem az indoklás, ahogyan a nagy medve dicsérőleg azt mondja rólunk (Orbánról), hogy „Magyarországnak megfelelőek az erkölcsi és szellemi értékei”. Mármint szerintük és nekik.

Ez szép, ahogyan az oroszok a nyugatgyűlöletük alapján listázzák az országokat (az eredethez lásd Spengler magyarázatát), viszont még ennél is szebb, hogy kies hazánk erkölcsében és szellemében megfelel az ő kényes ízlésüknek. Olybá tűnik, mintha virtuálisan felvételt nyertünk volna a Nagy Orosz Birodalomba, következésképp tőlük biztosan kapnánk pénzt homozsákokra, ha meg azt nem, akkor testvéri tankokat.

Lehetne itt tovább ragozni a dolgokat, de minek, amikor ezek után már mindent tudunk. Ebben a fent említett két momentumban benne van az ország komplett tragédiája, amit aztán emellett és ezért idehaza megélünk, az csupán a ráadás. A legszebb azonban, hogy nem hallottuk a Fideszt tutulni az oroszok skatulyázása miatt, hogy szuverenitás és ilyesmik, mert a jelek szerint ez nekik éppen megfelelő. Futásunk véget ért.

Nagy Mártont szeretjük a magunk módján. Mégpedig azért, mert fáradhatatlanul dolgozik életünk megszépítésén, és rendszeresen mosolyt csal ajkainkra ezekben a vészterhes időkben.  Régen kezdte, még a Ryanairral való affér idején, ám azóta sem ért semmit, mégis mindent megmagyaráz. Százmilliárd forint hiányzik a költségvetésből Nagy szerint, bár arra nem tért ki, melyik részéből és mióta, mert és ugyanis ennél sokkal több, ám ez a derék Nagy leegyszerűsítette a dolgokat.

A Temu a bűnös, illetve a más, hasonszőrű webshopok, akik szerinte elszedik a mimagyarok pénzét. De számára nem ez a baj, hanem az, vélekedése szerint úgy, hogy abból az állam nem tudja leszedni a sápját (ÁFA, miegyebek). Megjegyzendő, mindenféle adókat fizetnek ezek az elvetemült webshopok, csak épp nem Nagy Mártonnak, akinek ettől rossz kedve van. Régebben az volt az elmélete, hogy azért nem jön az ÁFA, mert a polgárok nem fogyasztanak, inkább takarékoskodnak. Most az, fogyasztanak, de nem neki.

Amúgy a százmilliárd a repterek, vodafonok, vőmuram irodaházai (és a többi) tükrében nem is lenne tétel, de azok valami bizonytalan ok miatt szent tehenek, míg ezek szerint a Temu meg nem az. Miért is volna, csak épp mindezek után fölsejlik valami szent háború, amit majd a külföldi webshopok ellen vívnak, akikben aktuálisan megtalálták a gonoszt, mert mindig akad valaki vagy valami, ami miatt nekik rossz. Ugyanakkor, hogy Nagy miniszter amúgy milyen sikeres, azt például a Kaufland mutatja Szlovákiában.

Emlékezhetünk, hogy kormányunk (Nagy miniszter) az infláció üstökön ragadására létrehozta az árfigyelőt, amely a magyar boltok kínálatát és árait hasonlította össze. Ez szerintük annyira sikeres volt, hogy a pénzromlás a földön hever, de a legszebb az egészben, hogy a Szlovákiában működő Kaufland áruházláncnak is van árfigyelője, a magyar árakat vizslatják, és célzott akciós újságokat gyártanak csak a magyaroknak, bemutatva, náluk mennyivel olcsóbbak bizonyos cuccok (sokkal), a magyarok pedig bőszen vándorolnak hozzájuk vásárolni.

Ebben az egészben az a legszebb, hogy a piac így működik, aki olcsóbban ad, attól vesznek, a Kaufland pedig azért tud alacsony árakkal, csábítgatni, mert ott nincsen világbajnok ÁFA, kiskereskedelmi különadó, és feltehetőleg nem kell fizetniük extraprofitadót és más hasonló sarcokat. Egyébként már ennyiből is látszik, milyen a piac, ha hagyják működni, de ez nálunk nem megy. Például az emlegetett Temura épp most küldik rá a GVH-t, és lehet szeretni vagy nem szeretni, de sokan az olcsósága miatt vásároltak ott. Később majd nem fognak.

Nem lesz miért. Sok mindent lehetne még mesélni a piac és Nagy miniszter ambivalens kapcsolatáról, de adunk egy kis mentséget neki is. Ő sem tud szél ellen pisálni – ha akarna sem, de ez nem biztos -, a NER foglya ő, annak a piacot teljesen kiiktató gazdaságirányításnak, amiről régóta tudtuk, baj lesz belőle, ami ím, mindjárt itt is van. Ez a százmilliárd ÁFA hiány, ez csak egy rózsaszín masni azon az összeomló valamin, amit hajdan magyar gazdaságnak, netán költségvetésnek neveztek, mára már egyik sem nagyon van.

Az ipari termelés, a GDP, az export bezuhant, az autógyártásra és akkumulátorgyártásra alapozott Magyarország haldoklik, s innen látszik, eddig sem a csodálatos magyar eredmények, hanem az uniós pénzek tartották a víz fölött, s most, hogy ennek híján vagyunk, elkezdődött a hosszú haldoklás, aminek csak az egyes szeletkéi látszanak, például az, költségvetés sincs, azzal Trump győzelmére várnak. Ez egyre bizonytalanabb, így az a kérdés, ha nem nyer a szalmafejű, lesz-e nekünk ilyenünk, vagy már mindegy is.

Pénz nem lesz több, sőt, egyre kevesebb. S amíg az egyik oldalon az utolsó bőrt is le akarják húzni a gazdaság szereplőiről, s így áttételesen az emberekről, emellett sutyiban működnek a nem is megszorítások. Doktorminiszter urunk az éj leple alatt egy százharminc pontból álló nem is megszorítási csomagot írt alá, több tucat fejlesztést húznak át, sok-sok intézmény és projekt finanszírozása csökken vagy szűnik meg. Nem verik nagydobra, hát persze, hogy nem jó szokásukhoz híven, hogy ne derüljön ki a kiterített Magyarországról: halott.

Helyette kapjuk a képünkbe a Temuról – és a többiről – szóló elméleteket, de ide illik az is, nem csak a szlovák Kaufland, hanem az osztrák és román akármilyen áruházláncok is csurig vannak magyarokkal, mert a nép amúgy – a józan paraszti észt tekintve – nem hülye. Csak kormányunk képzeli azt, aztán mindig csalódik, hogy a proletár másutt találja meg az életben maradáshoz szükséges feltételeket. Először vásárolni jár át, aztán elköltözik, itthon pedig a házát és körülötte a rengeteg stadiont fölveri a gaz. Csókolom.

Ha azt hinnék, a napokban zajló vizes tragikomédia ott kezdődött, hogy Pócs János (persze, hogy Fidesz) elindult árvizet keresni a Tiszára, de nem talált, akkor tévednénk erősen. Azoknak a folyamatoknak a fölfogásához (megengedően megértés) akkor jutnánk a legközelebb, ha emlékeznénk nem is oly rég volt futballmeccsekre, amelyeken az „ellenzéknek” a fideszisták szerint nem volt joga szurkolni a magyaroknak, mert az a Nélküleddel együtt az ő nemzeti kiváltságuk. A jobboldali morális fölényük.

S amíg ezt emésztgetik, megmutatom a végét is, amikor (tegnap) miniszterelnök urunk az rávízi védekezés alfája és omegájaként eljutott a végső és egyedül üdvözítő narrációhoz, miszerint, „ha Brüsszelre várnánk, nyakig állnánk a vízben”. Nem kell különösebb tehetség e kijelentés megfelelő fiókba rakásához, de ez a brüsszelezés delikát, hogy épp most erre nem adtak pénzt, aztán – ami szintén napirenden van – a határvédelemre sem, kissé elébb pedig a tanárok béremelésre szánt összeget sem utalták időben, mint emlékezhetünk.

Brüsszel ezidőtájt visszafogottan tejel, kánaáni hazánk pedig nehezen viseli a kassza kihűlését, és kezd összeomolni, szügyig eladósodni, ilyenek, de megmarad nekünk az a vigasz, hogy ugyan minden a lehető legrosszabbul alakul, de legalább kormányozni tudnak. Ezt az illúziót hivatott fenntartani a mostani árvízi védekezés is, aminek így a médián keresztül tapasztalva nem is igazán az a tétje már, hogy amúgy a víz ne vigyen el mindent, hanem, hogy kinek mennyi gumicsizmás képe jelenik meg a Facebookon, s mindeközben hogyan áll a haja.

A versenyfutást Magyar Péter generálta, aki a magyar politikai térben mindenkinél előbb érezte meg ebben a helyzetben a pártja – és önmaga – fényezésének soha vissza nem térő, kihagyhatatlan lehetőségét, s már akkor sáros gumicsizmában fotózkodott, amikor Orbán még álmosan a másik oldalára fordult a dunna alatt. Ám, midőn ez a hendikep kiderült, minden eszközzel azon van a kedves vezető (meg a pártja), hogy a sajátos és meglehetősen lehangoló meccset a maga javára fordítsa, ezért már minden reggel kapaszkodik a pulpitusba.

A kamerák előtt, természetesen, minden más programot lemondva, mert ha azt a látszatot is óhajtja kelteni, hogy érettünk dolgozik éjt nappallá téve, kilóg a lóláb, ahogyan a magyar nemzeti nyelv mondja. Semmi egyéb ez, mint a megkopó népszerűség fényezése, a szavazatok gyűjtögetése, és Mária néni felé annak a hamis képnek a mutatása, miszerint személyesen lesz megvédve megint. Ennyit a „drága” emberről, de ez nem nóvum, a többi gauleiter és csinovnyik ténykedése azonban megér egy külön misét.

Kialakult egy olyan beállítás, amely immár arról szól, ki van ott a gáton, ha ott van, joga van-e ott lenni, s azzal mi a célja. Az a sugallat, illetve nem is egyszer kimondatott, hogy az amúgy a védekezésbe beleálló ellenzékieknek semmi egyébre nem jó a vízazúr helyzet, mint, hogy a népszerűséget hajhásszák, ergo, nincsen joguk a gáton fotózkodni. Másfelől pedig, ha nem fotózkodnak, akkor nem vesznek részt a héroszi munkában. Ez a Fidesz által generált ördögi kör, a nyuszi sapkája után szabadon, hogy van rajta gumicsizma vagy nincsen.

Tök mindegy, a pofonját úgyis megkapja. És ezen a ponton visszatérve a futballmeccsekre, az a feeling most is, hogy amiképp a stadionban nincsen joga az „ellenzéknek” szurkolni, itt meg ekképp nem pakolhatja a homokzsákokat, mert azzal csak a népszerűséget hajhásszák, míg viszont a fideszisták szívjóságból a belüket dolgozzák ki a gátakon „megvédve” bennünket és a vízben úszkáló hazát. Sikerült hát ebből is ócska színjátékot generálni, ami hungarikum, mert ilyen ország a földön még egy nincsen. De még az Univerzumban sem.

Ugyanakkor és mindeközben látjuk a mókás képeket és azok kritikáit, ki, hogyan fogja a lapátot, az mennyire sáros, ki, hogyan veszi, föl a gumicsizmáját vagy veti le, mert belebüdösödött a lába. Azaz, kedves nyájasok, olyan előadást kapunk, amilyet eddig még soha, amiből az a következtetés fakad, nincsen a világmindenségnek olyan történése, amiből ne sikerülne pár perc alatt kampányt és gyűlöletet fabrikálni annak a kérdésnek az elmaradásával, ami hozzánk szólna, s arról, hogy mi akarjuk-e ezt az egészet. Mi kívül esünk ezeken a játszmákon.

Ugyanakkor nem árt visszatérni arra, mi történne, ha Brüsszel, engedve Orbán kappanvonyításának ideküldene legott egy szakajtónyi pénzt, hogy tessék magyarok, védekezzetek. Mi történne a dellával, kihez kerülne, s hogyan, mennyi maradna belőle, mire a gátra jutna. Példabeszédként, hogy amiként kicsiben, úgy nagyban is, a hír, miszerint Halászteleknél ellopták a védekezésre szánt zsákokat és a homokot, ami rögvest tragikomédiává transzformálja a dolgainkat a röhögés és zokogás egyforma ingerével.

Nagy Mártonnak – az utóbbi napok történései után – föltették a kérdést, hogy a kormány háborúban áll-e a SPAR-ral. Már maga az, hogy ilyen érdeklődés fölvetülhet, jelzi egy ország berendezkedésének minéműségét, aminek leírásától magunk most tartózkodnánk. Ezt az olvasó ítéletére bízzuk, amiben a miniszter válasza majd segíti a nyájasokat, aki a harcot nem is tagadta. Ugyanakkor indoklása elgondolkodtató, és innen indulunk el.

Nagy Márton ugyanis ezt felelte a kérdésre: “Én azt gondolom, hogy a SPAR elkezdett politizálni, és ebben a térben mások a szabályok, ez egy normális dolog”. Hogy mi egy áruházlánc politizálása, illetve, a magyar politikai térben milyenek azok a másfajta szabályok, és hogyan működik ez az egész, nos, ez az, ami érdekes. Elöljáróban: lehet, hogy a SPAR még nem tudja, de már biztosan sejti, hogy Karthágó sorsára jut.

Minden ott kezdődött, és nem is olyan régen, hogy – mint emlékezhetünk – a SPAR osztrák vezetője, bizonyos Hans Reisch úr, miután az Európai Bíróságnál számos panaszt tett a kormány (maffiaszerű) módszerei ellen, márciusban több lapnak arról is beszélt, hogy Orbán Viktorhoz közel álló körökből (vőmuram) próbálták meg erővel felvásárolni a SPAR magyar egységeit. Emiatt doktorminiszter urunk számos lap ellen – akik megírták – pert indított.

Eddig még egyet sem nyert meg, holott a kormány erősen cáfolta az állítást, de mondani sok mindent lehet, a szavahihetőség pedig már rég elveszett. Ez csak az alapállapot, de ez volt az a pillanat, amikor a SPAR úgymond belépett a politikai térbe, itt megemlítette a családot, s innentől tudni lehetett, hogy nincs kegyelem. Ha szabad ilyen összehasonlítást tenni, a SPAR rálépett Iványi útjára, ő is a bosszú áldozata lett, és a bolthálózat is az lesz.

Még korábbról azért annyit nem árt megjegyezni, hogy a SPAR anyavállalata – más boltláncokhoz hasonlóan – az uniós szabályokkal ellentétesnek, diszkriminatívnak tartja és tartotta a 2020-ban bevezetett, multi szereplőkre célzott, árbevétel-alapú és egyre növekvő mértékű különadót, illetve az árstopot is, amíg az érvényben volt. Szerintük ezek működésének veszteségbe fordulásában fontos szerepet játszottak.

Mert amíg a SPAR Magyarország 2021-ben 664 milliárd forint bevétel mellett még 5,4 milliárdos nyereséget ért el, 2023-ban azonban 883 milliárdos forgalom után 12 milliárd forint volt a vesztesége. Már ekkor megkapta a képébe a kormánytól, hogy rosszul gazdálkodik, így fedve el azt a tényt, hogy ők fosztják ki, ahogyan például Budapesttel is teszik, ott is Karácsony nem tud gazdálkodni az általuk lenyúlt pénzek miatt.

A SPAR helyzete azonban ott fokozódott, hogy a SPAR Magyarország perelt, miután 2023-ban megbüntették, mert egy árstopos termékből nem tartotta az előírt mennyiséget. A Szegedi Törvényszék kérte az Európai Bíróság ítéletét, amely az uniós joggal ellentétesnek mondta ki a magyar árstopszabályt. A bolthálózat tehát Európában kapta meg az igazát, ami súlyosbító tétel megspékelve azzal, hogy a magyar kormány bírósági ítéleteket végrehajtani nem szokott.

A SPAR tehát és úgymond kitörölheti a fenekét a bírósági döntéssel, s hogy ez mennyire így van, az is mutatja, hogy mindezek után újabb vizsgálatot indított ellene (utóvizsgálatnak nevezve) a GVH, ezúttal pedig azt fogják firtatni, hogy a SPAR korábbi vállalásait teljesítette-e. A büntetési tétel több százmillió forint is lehet, és ne legyen kétségünk a kimenetel felől. A SPAR-nak nagy valószínűséggel meszeltek, mert minálunk a politikai tér az, ahol csak a Fidesz nyerhet.

Ha a boltlánc ezt eddig nem tudta, most majd megtanulja, de, hogy a Nagy SPAR Háború (NSH) milyen szakaszába lépett, azt a CÖF-CÖKA színrelépése is mutatja, amely kormánycivilek egyenesen azzal vádolják, hogy a SPAR semmibe veszi a szegényebb magyar vásárlók érdekeit, azaz, egy lépésre vagyunk a népnyúzó imperialista megbélyegzéstől, ami valami egészen más korba repít minket vissza. Bár lehet, hogy már benne is vagyunk szügyig.

A CÖF-CÖKA buzgósága már csak azért is visszataszító, mert – ha átvitt értelemben is – lehet, olyan pénzből mondja az elképesztő dolgait, amit a kormány épp a SPAR-tól einstandolt, és ezzel mindent elmeséltünk a viszonyokról. Ugyanakkor az is kitetszik, hogy a Fidesz minden eszközt (GVH, Nébih, NAV és a többi) be tud vetni, és erre nem is rest, amivel a törvényesség álcáját magára öltve végezheti el a leszámolást. Sokan tudnának erről mesélni a SPAR-nak.

Aki szereti ezt a boltláncot, az sirassa. Aki nem, ő se legyintsen, mert a hatalom jellegét mutatja az, amit most elszenved, és arra kell figyelmezni, hogy így járhat ő is. Ahogyan mindenki, aki és ami a hatalom bögyében és útjában van, dózer Karthágó, leszámolás. Iványi után itt a másik tankönyvi példa, s miközben esetleg azt hisszük, ez az egész nem rólunk szól, láthatjuk, dehogynem. Azaz, soha ne kérdezd, kiért szól a harang. Érted szól.

Mint emlékezhetünk, 2022 májusában a magyar külügy – itthoni átfogó gyűjtések után – ötszáz liter misebort küldött a háború sújtotta Ukrajnába. Ezen a jóérzésű magyarok már akkor is kiköpve röhögtek, mert nagyon közel volt még Zelenszkij kijelentése az orosz invázió kezdetéről, mikor is azt mondta az őt menekíteni kívánó nyugatnak: „lőszerre van szükségem, nem fuvarra”. Ez jelezte a fontossági sorrendeket, és ehhez képest értékelendő a cirka tíz akó bor, hogy mi mennyire gondoljuk komolyan ezt a segítősdit.

Semennyire. Pedig akkor még igazán ki sem jegecesedett a mi békegalamb szerepünk, Szijjártó még nem röpködött hetente Lavrovhoz, és ebben az időben még nem is vétózgatott a kormány az EU-ban Ukrajna kapcsán, csak sejteni lehetett, hogy ezt fogja csinálni. És most, hogy elmeséltem a két évvel ezelőtti életünket, azzal is egészítsük ki a tablót, hogy az ukránok nem álltak neki hőbörögni a misebor miatt, nem üzenték Orbánnak, hogy borítsa a saját fejére, hanem elfogadták, és nagy valószínűséggel el is szopogatták azóta.

Azóta, amióta rengeteg víz folyt le a Dunán, most meg épp mennyi sok folyik, ugye, s mindeközben a magyar-ukrán viszonyok a végletekig kiéleződtek nem utolsó sorban azért, mert kies hazánk (a Fidesz és tagjai) Putyin seggéből lóg ki. Emiatt a fél világ rühell minket, a másik fele pedig csak utál, nem lenne meglepő tehát, ha most, amikor készül minket elmosni a víz, kárörvendve röhögnének, hogy dögöljünk meg magunknak. Van, ahol azonban még létezik a szolidaritás és az emberség elszenesedett csonkja.

Mindemelett sem akarnánk azonban az ukránokat mint nemzetet a miénk fölé emelni, mert akkor elveszítenénk amúgy is kétes magyarságunkat. Éppen ezért csak csendben jegyezzük meg, most, amikor a hömbölgő víz miatt elég nagy szarban van az ország, az ukránok nem tömjént és szentelt olajat akarnak küldeni nekünk, hogy akkor ezt kenjétek magatokra magyarok, hanem konkrét segítséget ajánlottak. „Ukrajna szolidaritást vállal a szomszédaival, akik pusztító áradásoktól szenvednek” – jelentette be Andrij Szibiha ukrán külügyminiszter.

Zelenszkij ukrán elnök utasítására több országnak is segítséget kínáltak fel, így Moldova, Lengyelország, Románia, Szlovákia, a Cseh Köztársaság mellett Magyarországnak is, az ukrán Állami Sürgősségi Szolgálat egységei segítenének többek között hazánkban. Ez a magyar katasztrófavédelmi szolgálatnak megfelelő, speciális mentőszolgálatot jelenti. Ez a felajánlás gondot sehol nem jelentett a felsorolt országok közül, csupán egyben, és nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy tudjuk, mi vagyunk azok. (Illetve a Fidesz.)

Érdemes ezt hangsúlyozni, hiszen még ezekben a vészterhes időkben sem árt élesen elkülönülni attól, amit ők képviselnek, s ami ebben a konkrét esetben nem egyéb, mint kőkemény, hamisítatlan, ős(fidesz)magyar bunkóság. A kormány, a Miniszterelnöki Kabinetiroda jó szokásához híven nem válaszolt a sajtó azon érdeklődésére, hogy elfogadják-e a felkínált segítséget, de, hogy mi lenne az a válasz, azt a lakájmédia reakciói mutatják, amely egyszerre és egy hangon kezdett el hörögni a köszönet helyett.

Úgy tálalják a szolidaritást hangsúlyozó eredeti felajánlást, hogy az ukránok bezzeg a „gáz- és olajcsapokat elzárnák hazánk felé, a gazdaságunkat leállítanák, de az árvízre érzékenyek”. Nem mellesleg megjegyzendő, hogy a két dolognak amúgy semmi köze nincsen egymáshoz, csak azt látjuk megint újra, hogy alkalom nyílt – bár igazán ehhez ok sem kell – a fogak csattogtatására. De nem is ez az érdekes igazán, hanem a tempó. „Az ország tehát romokban, az oroszok az összeomlás szélére juttatták az országot, de marketingre azért van idő és pénz.”

Ez utóbbi mondat volt a vezérfonal a fentebb emlegetett propagandalapokban, és ebben az egy mondatban minden benne van. Fölösleges elemezgetni és tanulságokat levonogatni belőle, ez voltaképp a magyarok történelme és tragédiája, a dölyfös kivagyiság. Mert abba gondoljunk bele, micsoda öntelt senkiházi az, aki szemétkedésre, kioktatásra használ egy együttérző gesztust. Bud Spencer és Terence Hill méltán híres Bugsyja, viszont az egész ország ilyen külvárosi késdobáló nívójú. Még szerencse, hogy Szijjártó eddig nem szólalt meg.

Majd fog. Mindemellett belső forrásokból is van hasonló sztorink, ugyanis Magyar Péter Orbánt kérdezte, hogy miért csak civilek vannak a gátakon, a soknevű hadügyminiszter viszont leordította a fejét: „Ami sok, az sok, elég a kisstílű hazudozásból! Magyar Péter becsmérli a Magyar Honvédség képességeit, ezáltal azokat a katonákat, akik a gáton állják a sarat”. Mindez szép, csak ezt nekünk eddig senki nem mondta, sőt, olybá tűnt, doktorminiszter urunk egyedül fog megküzdeni a habokkal. Ezt mutatta a kommunikáció.

És itt is felhívnánk a becses figyelmet arra, olybá tűnik, hogy a mostani vészben csak a Fidesz és csak a tagjai azok, akik valamit is csinálnak, s itt is az van, ahelyett, hogy megköszönnék mindenkinek – civilek, pártok, pártvezérek -, hogy személyesen és a befolyásukkal segítenek, ehelyett ők is kapnak a képükbe. Mint a nagy márciusi havazáskor, amikor az osztrákok ajánlották, jönnek a hókotróikkal kiszabadítani bennünket, de az sem kellett, hanem az utasításoknak megfelelően ültünk a másik autóban, és vártuk az olvadást.

Muszáj folytatni a vizet, mert az jön. Tegnap, amikor miniszterelnök urunkon élcelődtünk az árvíz – és egyéb dolgok kapcsán -, még nem kezdett el kibontakozni teljes valójában a műsor, még ma sem, de haladunk. Emlegettük a 2013-as nagy vizet, az ott előadottakat a följövő vízről, hogy meddig, eddig talán, amikor a szereplők mintegy fölülről szemlélték az eseményeket a gumicsizmájukban, akárcsak most. Később majd lesznek időtényezők is.

2024-et írunk, amennyit azóta haladt előre a diktatúra kiépítése – és nem az árvízi védműveké, mert azt le sem szarták -, legalább annyira súlyosbodott a populizmus is, amit doktorminiszter urunk (Magyar Péter után loholva) most jól megmutatott. Megvolt a gumicsizma, és egy szeles hely, ahol a fotók készültek, s hozzá a drámai szöveg: „Ahol most állok, egy nap múlva már járhatatlan terület lesz. A várható, érkező nagy víztömeg holnapra már a fejem magasságában áll, rá egy-két napra pedig két méterrel följebb”.  

Tizenegy évvel ezelőtt, mint emlékezhetünk, Orbán arról érdeklődött még Bakondinál, hogy „szerinted mennyivel jön még föl, másfél méter? – mire az azóta migránsokban utazó szaki azt felelte: „Onnan? Igen.”- és ebben megnyugodtak a felek. Most már a propagandaanyagon nincsen senki Orbán mellett, egyedül áll mintegy a szutyokban, és drámaian mondja, ha ott maradna, ahol most van, akkor belepné őtet az ár.

Egyébiránt a kommentszekcióban rengetegen sóhajtottak fel reménykedve, miszerint azt tételezik és vágyják, nem mozdul onnan egy tapodtat sem, és entestével próbálja megállítani a vizet. Magunk azonban nem csatlakozunk ebbe a fősodorba, mert az is kétséges, hogy egyáltalán ott volt-e, hogy a kép most készült-e, mert abban a kupacban, amit ez alkalommal közzé tettek, volt, amelyikről kiderült, nem egészen friss. De minálunk így mennek az efféle dolgok.

A legérdekesebb azonban, hogy mindezt Magyar Péter váltotta ki miniszterelnök urunkból és a stábjából. Ami megint azt mutatja, hogy már jó ideje csak az új csillag után kullognak, aki viszont ebben az esetben populizmusból is leckét adott a Fidesznek meg az országnak a gumicsizmában, valami sáros helyen készült képével. Igaz, ő legalább azt mondta, mindenki a gátakra, azaz, hogy utánam, s nem, mint a rossz hadvezér: előre. Nem mindegy ugyanis.

Orbánnak megvolt az a helyzeti előnye, hogyha előre gondolkodott volna, akkor fizet még egy kis aprót a Terminátornak az előre kialkudotton felül, ami pénz az edzőtermi meg a Karmelita-béli pörformanszra szólt. Mekkora durranás lehetett volna a gépemberrel együtt tölteni a homokzsákokat, minimum százezer szavazat, de ez a hajó már elment mintegy, elvitte a víz. Majd legközelebb más bábuval meglesz ez is.

Viszont látszanak a hatalmi különbségek – még -, mert míg Magyar homokzsákokat pakol, Orbán csak sóhajtozik, hogy akár be is lephetné őt az ár, de meg ugyan nem nyugtat, ám világossá teszi, hogy ott nem marad, és már a szerepek is le vannak osztva, mintegy a NER-t leképezve, ahol minden döntések csúcsán ő van, ha már minden más összeomlott. „Pintér Sándor felügyeli a katasztrófavédelmet, tehát ő áll a védekezés csúcsán, és biztos vagyok benne, hogy mint eddig minden árvíz esetében, most is jól fogja irányítani a munkát, és hát itt van mögötte a kormány, szükség esetén pedig maga a miniszterelnök is”.

Látjuk ím a piramist, legfelül ő maga, aki akkor avatkozik be, ha már másnak nem megy. Amikor a nagy, márciusi havazás történt, akkor is efféle volt a munkamegosztás, Pintér nagy intézkedése pedig az „üljön át másik autóba” sms írásáig terjedt, amit nem is kellett miniszterelnökileg fölülírni. Helyette elég volt egy videó, ahogyan doktorminiszter urunk, amikor elállt a havazás, saját kezével vezetve a géperejű járművet, száguldozott az autópályán, akár egy mérgezett egér.

Nem tudjuk, most benne van-e a pakliban az „üljön át másik csónakba, segítünk”, forgatókönyv, eddig csupán annyi derült ki, hogy a szavak már megvannak, és a drámai előadásmód is. De, hogy mi lesz ennek a vége, az momentán nem ismeretes, mert mindig a víz az úr. Igaz, hogy ezt a reménykedő tömegek mindig más, átvitt jelentésben használják, és használták eddig, most azonban nem olyan időket élünk. Viszont nem tudjuk, milyeneket.

Azt is láttuk, hogy szép lassan más, a jelenlegi mérések alapján a parlamentbe sem jutó pártok tagjai és vezetői is a homokzsákok körül sündörögnek, ha már más hasznuk nem lehet, de ne vegyük el tőlük azt a kényszerképzetet, hogy ez is valami. „Nehéz lesz, de meg fogjuk csinálni” – használta Orbán a visszataszító többesét, mintha a moziban mindannyiunknak lenne szerepe, pedig nekünk csak a nézőtéri klakőré jut, akiket aztán tényleg elvisz a víz.

Ha nem, az sem Orbán, sem Pintér, sem Magyar, illetve az összes többi érdeme lesz, hanem azoké a kisembereké, akik a víz veszedelmén is kívül működtetik az országot annak ellenére, hogy az politikusaink ténykedése révén már rég összeomlásra ítéltetett. És ez az a csoda, ami most is említésre méltó, nem pediglen az aktuális bohócok pörformansza a gátakon és a parlamentben egyaránt. Éljen a néphatalom.

Még pénteken „tekintette” meg a töltéseket Orbán Viktor, mert mocskosul esik, és jön föl a víz. Akárha maga Pelikán gátőr, aki az ürgékre is felhívta a figyelmet, amikor szállt be a nagy, fekete autóba, ám a mi őrzőangyalunknak nem ez volt az első jelenése árvízvédelmileg. Hiszen, mint emlékezhetünk, 2013-ban is kihasználta az időjárás adta lehetőséget a propagandára, nem akkor vette fel a mindenkiről gondoskodik az atyuska gúnyát, de a szerep ekkor kezdett elhatalmasodni rajta. Ahogyan a téboly is, ami most kulminálódik.

Viszont akkor, még tizenegy évvel ezelőtt megtisztelt minket azzal, hogy gumicsizmát öltött, és képzelt aggódó beszélgetést produkált a megjelentekkel öblözetről és a mennyi a vízről, illetve a meddig fog ez még feljönni vizsgálódásról. Nem mondom, hogy nem volt kabaré, de valami törődés íze volt a dolognak, míg azonban most, 2024-ben már alig is foglalkozott az árral, bár arra még vette a fáradságot, hogy levitesse a seggét a helyszínre. Ott azonban csak annyit mondott, „kritikus napok jönnek”, és már suhant is tovább a páncélozott járművel.

„Felkészültünk” – még ennyit tett hozzá, de, hogy ki és mire, azt már nem közölte. Fotó megvolt, videó kész, s már lehet is menni tovább megmenteni vagy inkább kiharcolni a békét, illetve a menekültekkel szórakozgatni kicsinyt, mert a büntetés már kezd ráégni a magyar költségvetésre, és nem nekik lett a rosszabb. 2013-ban még hol voltak a menekültek, ugye, azaz, mindjárt itt is van a magyarázat, miért jutott több idő a vízre, tehát, bár úgy tűnhet, az idő körben forog, azért mégis halad előre, és Orbán is egyre használtabb.

Mint a lábunk között a tér az AE Bizottság Tánczenekar előadásában, viszont az egyezéses utalás tényleg csak a véletlen műve. Ám ezen a ponton szóltak közbe a meteorológusok, akik, hogy most augusztus 20-át megúszták lefejezés nélkül, csak csipognak mindenféle felsőbb kontroll híján, és előálltak ilyen eddig ismeretlen, és világvégét idéző fogalommal, hogy „lejtővihar”. Hogy ezek jönnek lesújtani kies hazánkra még bazi nagy szelekkel, de doktorminiszter urunk ezt már nem hallotta, csak suhant a Karmelitába visszafele.

Ott várta őtet a Terminátor. Volt egy időszak, amikor Schwarzenegger kezdett szimpatikussá válni. Nem,  mint színész, mert annak sovánka, hanem, mint ember, de mindent megtesz, hogy ez a bimbózó megengedés lelohadjon, mert vagy nem tudja, mihez adja a nevét és az arcát, ami baj, vagy igen, ez viszont még nagyobb. Ez azonban az ő nyomora, a miénk azonban az – bár ez is tökmindegy -, hogy Orbánnak a jelek szerint fontosabb volt a Terminátorral való virítás, mint az árvíz. Igaz, a Karmelita magasan van, odáig nem érnek fel a szutykos habok.

Meg az edzőterembe sem, ahol készült a következő fotó, amint Orbán ingben ül a vasak között, mintha bírna velük, ettől függetlenül azonban olyan feelingje volt az egésznek, mintha Rexona reklám volna, amely huszonnégy órán át véd a kellemetlen illatok ellen, de úgy, hogy az etetés szerint mozgásra aktivizálja magát. Éppen ezért, mert Orbán nem mozog, csak vigyorog bambán, érthető, hogy miért van stichje. De ez már régebbi, az avas szagú parasztudvarról hozta magával, koviubival és abált szalonnával együtt.

Hogy ez az egész hazugság, azt mindenki tudja. Tán még a gombák is, de oly jó látni nekik a feledkezést a mindennapok kínjai elől, ahogyan – akárha minden propaganda és minden szöveg, az összes szlogen is – arra szolgál, hogy elfedje a valóságot, és egy olyan álomvilágba juttassa, amelyben minden nagyon szép, és mindennel meg vannak elégedve. A gazdaság, az egészségügy, az oktatás, a vasút, minden dübörög és rohan előre a felfoghatatlanul gyönyörű jövő felé. Ez egy orbis pictus, és Orbán rajta a kifeslett rózsa.

És máris itt vagyunk a jelszavaknál, amelyeken kívül már alig is van valamink, ezek viszont dögivel, és tudjuk, hogy mindahány hamis. Viszont a GVH megbüntetett épp most egy Slate Design Kft. névre hallgató céget, amelynek az volt a bűne, hogy egyik, a fogyasztókat befolyásolni óhajtó szlogenje sem volt igaz, azaz, félrevezette őket. Látjuk, hogy a GVH nem vizsgálta Rogán minisztériumát, sem a köztévét vagy a KESMA lapjait, de magát a nagy Orbán Viktort sem, akinek egy igaz szava nincs, az összes félrevezető.

Azaz, a formállogika szerint büntetendő volna, el kellene tiltani őt ennek folytatásától, sajnálatosan azonban a GVH szerepét nekünk kellene betöltenünk, de alkalmatlanok vagyunk rá. Sőt, elalélunk a gyönyöröktől – illetve kiköpünk gusztus szerint – a fentebb csak slágvortokban mutatott színjátéktól. A valóság most épp az, hogy jön a víz, Orbán kijelentette, hogy felkészült, viszont, ha mindent elönt, Karácsony lesz a hibás, mint ahogyan az épülő menekülttáborok miatt meg Brüsszel. A vezér pedig a Terminátorral vigyorog – delikát.

Pár nappal ezelőtt, ahogyan az tőle szokásban van, hallhattuk Rétvári államtitkár örömhírét nemzetünk fogyásáról és gyarapodásáról azzal a fölkiáltással, mindennél – illetve még annál is – sikeresebb a magyar családpolitika. Ezt mindenki mondhatja, Rétvárinak meg kötelező, csak az az apró baj csúszott a nagy bejelentésbe, hogy államtitkár et. a születések számával indokolta a boldogságot, amivel az a gond, hogy nem olvassa tán a KSH vonatkozó adatait.

Pedig nem sokkal előtte megírták a lapok is, hogy soha ilyen kevés gyerek nem született, mint éppen most, de ugyanezt mondják a statisztikusok már hónapok óta. Azaz, ez akkor tendencia, következésképp nem kellene csűrdöngölni egy hazugságra alapozva, de Rétváritól megszoktuk. Neki ez a szerepe a kártyapakliban vagy a sakktáblán. Nem is foglalkoznánk ezzel a szerencsétlennel emiatt, ha oldalról nem úszott volna be a képbe a Katika.

A Novák, ha emlékeznek rá. Mert az év eleji nagy bukása óta olyan kuss volt körülötte, hogy azt hihettük, lassan belepi őt az idő kérlelhetetlen pora. Most azonban, mint valami Főnix, feltámadt hamvaiból, és nekiilátott röpködni csak úgy, mint annak előtte elnök korában, amikor azzal töltötte az idejét, hogy járt-kelt a nagyvilágban, itt kajakozott, ott futott, hollywoodi sztárokkal fotózkodott, pipálgatta a valamikor készült bakancslistáját.

Ezen kívül időnként pedofiloknak adott kegyelmet, ami a veszte lett. Nem az, hogy adott, hanem az – jó NER szokás szerint -, hogy kiderült. Novák ment, és ott maradt a helyén egy nagy, fekete folt, azóta annyit tudtunk róla, hogy gazdaasszonyt igényelt (házvezetőnőt), mert már nem akart ablakpucolással foglalatoskodni, de az emberben ott motozott a kisördög, hogy mit is csinálhat a rengeteg apanázsból, amit élete végéig fizetünk neki.

Rossz pénz nem vész el, a mániák megmaradnak. Mert arra is emlékszünk, igaz, már egyre halványabban, hogy Novák, tündöklésének kezdetén, közvetlenül azután, hogy levetette a malomkeréknyi fideszes fülbevalóját, a magyarok szaporodásával kezdett foglalkozni, azt felügyelte mintegy, de, hogy miként, azt a föntebb, a KSH által igazolt eredménnyel mutattuk. A kocsmában úgy mondanánk, lószart sem ért el, még egy fröccsöt sem érdemel.

Valami miatt azonban ez a családtámogatásnak nevezett szavazatvásárlás óriási sikerként íródik le, s ezen a ponton megzökken a valóság és az álom korrelációja, az igazság és a propaganda különválása, összefoglalva, ez is olyan aljas színjáték, mint voltaképp minden a NER-ben. De most Novákra fókuszálunk, aki úgy képzeli a jövőjét, hogy ezeket a nem létező eredményeket sikerként beállítva oldja majd meg a Föld nevű bolygó szaporodási gondjait.

Erre tette föl az életét és a pénzünket. Mert hogy, hogynem, a hallgatás és bujkálás hosszú hónapjai alatt hősünk összegrundolt egy X·Y Worldwide névre hallgató civil szervezetet, ennek lett az alapító-vezérigazgatója, amely szervezet a gyermeknemzést segíti, toszási tanácsadó szaporodástechnikákat terjeszt a világban, ezért lehet, hogy a neve is külföldiül van, a pénze viszont nagy valószínűséggel magyar, és régebben az öné volt.

Most éppen Dél-Koreában turnézott Novák, és a képek alapján visszanyerte a hatvannégy fogat villogtató formáját, de mielőtt egy kicsit belenéznénk szervezetének céljaiba, elsőre az tűnik fel, ott folytatja, ahol a bukás előtt abbahagyta, azaz, a kozmetikázott Fidesz-propagandát terjeszti. Ez azt mutatja, nem volt elég nagy az a maflás, amit Orbán kiosztott neki, azaz Novák – már a régebbi fülbevalója okán is – nem egyéb, mint rajongó.

Szíve joga, ha a saját pénzén teszi, és nem akarja megfertőzni vele a világot. Amúgy az X·Y Worldwide így beszél magáról: „a világ vezetőivel, politikai döntéshozókkal és oktatókkal dolgozik együtt, hogy bizonyítékokon alapuló, fenntartható stratégiákat dolgozzanak ki, amik segítenek a nemzeteknek leküzdeni a globális születésszámcsökkenés hatásait.” Katika tehát globális tényezőnek hiszi magát. Gyönyörű álom.

Ha és azonban már így alakult, és a bolygó népesedési gondjait akarja megoldani a hatvannégy fogával, akkor arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a legnagyobb baj épp a túlnépesedés, s az, hogy Novák meglátásában kevés kis fehér, keresztény közjószág születik, az a világtendenciát nem fordítja meg. Amúgy még elnök korában ilyen előadással már Afrikában is próbálkozott, de ott csendesen megkérték, hogy fogja be a pofáját.

Ám nem tanul a jelek szerint. Amúgy a civilizációk születésszám-csökkenésének problematikájához Spenglert ajánlanánk szakirodalomnak, akitől azt is tudjuk, ez már a hedonista ókori Rómában (és más akkori világvárosokban) is gond volt, igaz, nekik nem akadt egy Novák Katalinjuk, aki – mondjuk – Néró elé tárta volna a bajok orvoslásának módját. De ez a mezsgye nagyon messzire vezetne, maradunk inkább a helyi barlangunkban.

Innen kinézve pedig ezt látjuk. Illetve azt a vitát, hogy Novák most is közpénzen röpült-e (első osztályon) Dél-Koreába. S mivel Szijjártó minisztériuma erősen tagad, ebből az következik, hogy igen. A rend tehát helyreállott, egy újabb bukott fideszes éli úgy a nagyon jó világát, mintha mi sem történt volna, azaz, nem hagyták az út szélén, sőt, repítik tovább magukkal a hazugság és a mocsok jól ismert útján, mert ez a hazánk. Illetve ez maradt belőle.

Voltaképp választ kaptunk arra az igazán soha fel sem tett kérdésre, hogyan van az, hogy kies hazánk kiábrándító celebjei közül miért fotózkodnak annyian Orbán Viktorral. Nem állnánk neki itt felsorolni, az összeset, mert lassan nincsen ahhoz elég papír, elég csak a legutóbbi kötcsei produkcióból kiemelni Németh Kristófot, aki a képek tanúsága szerint Orbánnal „muszklizott”, ott tekeregtek egymáson, mint valami Laokoón-csoport.

Hogy az ember csendesen suttogta magában, ezeknek meg mi a rosseb a bajuk, ahogyan mind az összes kapcsán is fölmerül a kérdés, akik valami ellenállhatatlan vágytól fűtve engedelmeskednek annak a késztetésnek, hogy a vezérrel közös képnek kell készülnie. Temérdek ilyenünk van Nagyferótól Zalatnayig, zenésztől színészig, nyugdíjastól óvodásig, mintha az volna a kényszerképzet, hogy egy ilyen kép megvéd a bajtól.

Meg a rontástól és szemmel veréstől. Ugyanakkor ezen pörformanszoknak csak egy aspektusa jutott eddig eszünkbe, mégpedig az, hogy a porbafingók szorgalmazzák a fotó elkészültét önszorgalomból mintegy, és a saját dicsőségük emlékére, miszerint egyszer sikerült közel kerülniük a magyarok megváltó-prófétájához. A családi albumba örök emlékül a kisonokák számára okulásul, hogyan lehet elviselni az életet egy diktátor alatt.

Persze azt se feledjük, hogy ami egy fotóval kezdődik, az könnyen átalakul hangos imádássá, ha az ember nemcsak élni akar, hanem Kossuth-díjat is szeretne, vagy más plecsnit, illetve egy kis apanázst. Mert így megy ez, és azon már nagyon régen túl vagyunk, hogy az ebből fakadó fölhorgadás késztessen írásra, mert ez már megbeszéltük. Ki is köptünk a végeredményt látva, ahogyan szaporodnak a behódoló organizmusok, akiket aztán feledünk.

Mert egy ilyen életív után más sorsuk nem is lehet, csak ezzel épp ők nincsenek tisztában. Most viszont fölmerült egy új nézőpont a kényszerű fotózkodásokról, mégpedig Iványi Gábor és az ő istápoltjai tragédiája kapcsán, ami épp a szemünk előtt zajlik, és nem értjük a hatalom kérlelhetetlen buzgalmát, amellyel Iványit, egyházát és vele együtt a megalázottakat és megnyomorítottakat el akarják törölni a föld színéről, hogy nyomuk se maradjon.

Iványi a Friderikusz Podcast vendége volt, ahol megkapta a kérdést, honnan eredhet ez az engesztelhetetlen gyűlölet, ami most kulminálódik, ő pedig azt felelte, nem igazán tudja, csak sejteni véli. Régebben – így Iványi -, még az első Orbán-kormány idején Balog Zoltán kereste meg őt a miniszterelnök üzenetével, hogy „közelebb kellene jönni a tűzhöz”.  Aztán e tűzközelítés módja is kiderült, hogy mi lett volna a fenséges óhaj.

„Ha kiállnék egy közös fotóra Orbán Viktorral, akkor kiemelt támogatást adna a munkáinkhoz”

– mondta neki Balog, Iványi azonban nemet mondott a felkérésre, aztán azzal folytatta Friderikusznak, hogy azt üzente Baloggal, nincs szüksége kiemelt támogatásra, csak annyit adjanak nekik, amennyi jár. „És állítólag ezen halálosan megsértődött” – mármint Orbán, a végeredményt pedig látjuk, éppen itt zajlik az orrunk előtt.

Iványi azt is kifejtette, mi volt a baja már akkor Orbánnal, ugyanaz, mint mindenki másnak a szektán és a gombákon kívül, így hát részletezni felesleges is. Viszont innentől előttünk áll az egész tragikus történet, amely a behódoltatásról, annak megtagadásáról és a kegyetlen bosszúról szól. Respekt Iványinak, hogy elindult a vértanúvá válás útján, illetve ezért a kis sztoriért is, amely még jobban föllebbentette a fátylat a rendszer aljasságáról.

Meg Orbán kisstílű, maffiózó módszereiről. Tudtuk ezt eddig, csak még világosabb lett a dolog, még inkább megvilágítódott Orbán beteg jelleme, s ha ugyan ez felmentést nem is ad például az emlegetett Laokoón-csoportos képre, arra magyarázatot adhat, Németh Kristóf miért csinál magából hülyét. Vagy meggyőződésből, vagy azért, mert élni akar, mint esetleg az összes többi gerinc nélküli élőlény, bár ez nem minden esetben biztos.

Nagy számban lehetnek és vannak, akik elsötétült vagy elsötétített aggyal önként és dalolva állnak a gonosz oldalára, mások majd azzal takaróznak később, hogy parancsra tették. Ám a parancsot, mint Iványi is példázza, nem kell föltétlenül teljesíteni, de, hogy ezzel az ember a saját maga halálos ítéletét írja alá, az az igazi tragédia. Ma már mindenkiből válhat Iványi, akinek még van valami veszítenivalója, de kevesekből lesz az.

Ezért – is – virul a rendszer, szaporodnak a gerinctelen talpnyalók, akiknek jó része még azon is túltesz, mint amit elvárnának tőlük (menczerek, hollikok meg a többi), annyi már az öntudat nélküli szolga, akiknek a pénzelését nem is nagyon győzi a maffia. Tűz, kondér, apanázs, plecsni, egyre megy, ott tülekednek végtelen sorban azt bizonyítva, hogy bizony, a magyarnál kevés alávalóbb nép létezik – tisztelet a nagyon kevés kivételnek.

Mint az ismeretes a múlt ködéből, kies hazánkban 2007. február 15-től 2008. március 31-ig kellett vizitdíjat fizetni az orvosi rendelőkben. Háromszáz forintot, de nem mindenkinek és nem minden esetben. A különféle mentesítések miatt a lakosságnak uszkve kétharmadát érintette igen csekély mértékben, azokat, akik nem tartoztak a legrosszabb egészségi és anyagi helyzetben lévők közé. De nekik ez akkor elviselhetetlenül fájt.

Ehhöz képest, mint emlékezhetünk, az ellenzékben lévő Fidesz szerint ez maga volt a végveszedelem. Egy bizonyos Éger István – akit már belepett az idő pora – azzal érvelt, hogy ez megalázó annak is, aki adja, annak is, aki kapja. Igaz, hogy senki nem számolt be arról, hogy meg lett volna alázva – Európa azon részéből sem, ahol volt, van és lesz ilyen -, ennek ellenére kikényszerítették az úgynevezett „szociális népszavazást”, ahol a vizitdíj elbukott.

Mint minden múltbéli történés esetében, innen sem árt megidézni Orbán Viktort, akinek ellenzékben tán még nagyobb volt a pofája, mint most, de az az érdekes, hogy akármit is mondott a múltban, az soha nem hull vissza a fejére. Mintha burokban lenne a manus. Nos, a Fidesz számára győzelemmel felérő népszavazás után is megnyilatkozott az akkor még nem vezér, de már nagyon bölcs hatalommániás, és ezt bírta mondani:

„Az egészségügyi miniszter régi kommunista reflexeket követve megnövelte az egészségbiztosítási törvény propagandaköltségeit, ez Goebbelstől Sztálinig jól ismert nemzetközi know-how”. – Amúgy nem tudjuk, ezzel mit akart mondani a költő, de még azt is hozzá tette, hogy a reform „pusztán a lakosság kifosztásának fedőneve”. Nos, ezt akadályozta meg a Fidesz, hogy hatalomra jutva elhozza nekünk a Kánaánt.

Ebben héderezünk éppen. De ebben a kontextusban nem állunk neki részletezni az egészségügy kiábrándító és lesújtó állapotát, hanem a fentiek tükrében, vagy mintegy azok fénytörésében rakjuk ide a most már méltán elhíresült Takács Péter államtitkár szavait. Ő az az organizmus, mint emlékezhetünk, aki szerint „hőmérővel hergelik” őket, a várólistákért pedig az ellenzéki önkormányzatok, sőt, maguk a betegek a felelősek.

Mára az is kiderült, hogy a betegekkel más baj is van – hovatovább csak az van velük, mert nagy részben ők maguk az okai, hogy a rendszer nem működik -, nos tehát, a betegek (mint általános alany) csak szórakoznak, mert harminc százalékuk nem jelenik meg az előjegyzett szakrendelésen. Hogy miért nem, mert esetleg már meghaltak, vagy más ok miatt, arról ma még elmélkedünk, viszont elhangzott egy megoldási javaslat is erre a bajra.

Ez pedig nem volna más, mint ez: „Be kellene vezetni az ezer forintos foglalási díjat, és ha megérkezik a beteg a lefoglalt időpontjára, akkor visszakapja a pénzt. Ha nem, bukta az összeget”. Ezt nem épp Takács államtitkár, csak egy kihelyezett hangja javasolta, viszont ő sem látott benne kivetnivalót, csak annyit jegyzett meg, hogy ez politikailag – értsd szavazatmaximálás – érzékeny kérdés. De meggondolandó.

Mindezt olvasva a híradásokban, hallottuk, hogy Gyurcsány valahol a távolban csendesen felsír De nem volt ott egy ember sem, aki emlékeztett volna – mint tizenhét éve -, hogy ez a „lakosság kifosztása”, mennyire „megalázó”, illetve „Goebbelstől Sztálinig jól ismert nemzetközi know-how”. Azért talán, mert Orbán et. most már ilyen piszlicsáré ügyekkel nem foglalkozik, így azzal sem, hogyan is működne ez az ezer forintos biznisz.

Viszont azt látjuk, hogy megint képen vagyunk csapva, és csak tátogunk, de csak az a kérdés, mennyien a sarc miatt. Mert és ugyanis a betegek hogy, hogynem, tűnnek el a rendszerből. Illetve a nem is betegek, hanem a biztosítottak, ugyanis 2023-ban 5,23 millió beteg járt a járóbeteg-ellátásban, ez többszöri vizsgálatot is jelenhet, de 1,3 millió betegről nem tud semmit az egészségbiztosító, 2019-hez képest. Ennyien pedig nem haltak meg.

Annyit tudnak róluk, hogy 2023-ban nem jártak abban az államilag finanszírozott rendelőben, ahol 2019-ben gyakran megfordultak, vagyis nagyon furcsa, hová lettek. Nagy valószínűséggel az árokparton pihennek, ahová a rendszer szolidan odarúgta őket, erről az adatról azonban Takács államtitkár nem beszél, csak azon morfondírozik, milyen érzékeny – politikailag – ha a patás Gyurcsány vizitdíját háromszoros áron bevezetik.

Mindemellett azon sem ártana elmélkedni, hogyan omlana össze azonnal és még a jelenleginél is jobban ez az egész egészségügyi kóceráj, ha hirtelen megjelennének a most eltűntnek nyilvánított biztosítottak. Beláthatatlan következményekkel járna, mert így, hogy már alig is vagyunk, akikkel törődni kell, meg még ezt a keveset is még jobban ki akarják fosztani, úgy-ahogy fenntartható a látszat, hogy valami azért van. Holott ez már majdnem a semmi.