Szerző: rezeda

Mint az ismeretes a múlt ködéből, kies hazánkban 2007. február 15-től 2008. március 31-ig kellett vizitdíjat fizetni az orvosi rendelőkben. Háromszáz forintot, de nem mindenkinek és nem minden esetben. A különféle mentesítések miatt a lakosságnak uszkve kétharmadát érintette igen csekély mértékben, azokat, akik nem tartoztak a legrosszabb egészségi és anyagi helyzetben lévők közé. De nekik ez akkor elviselhetetlenül fájt.

Ehhöz képest, mint emlékezhetünk, az ellenzékben lévő Fidesz szerint ez maga volt a végveszedelem. Egy bizonyos Éger István – akit már belepett az idő pora – azzal érvelt, hogy ez megalázó annak is, aki adja, annak is, aki kapja. Igaz, hogy senki nem számolt be arról, hogy meg lett volna alázva – Európa azon részéből sem, ahol volt, van és lesz ilyen -, ennek ellenére kikényszerítették az úgynevezett „szociális népszavazást”, ahol a vizitdíj elbukott.

Mint minden múltbéli történés esetében, innen sem árt megidézni Orbán Viktort, akinek ellenzékben tán még nagyobb volt a pofája, mint most, de az az érdekes, hogy akármit is mondott a múltban, az soha nem hull vissza a fejére. Mintha burokban lenne a manus. Nos, a Fidesz számára győzelemmel felérő népszavazás után is megnyilatkozott az akkor még nem vezér, de már nagyon bölcs hatalommániás, és ezt bírta mondani:

„Az egészségügyi miniszter régi kommunista reflexeket követve megnövelte az egészségbiztosítási törvény propagandaköltségeit, ez Goebbelstől Sztálinig jól ismert nemzetközi know-how”. – Amúgy nem tudjuk, ezzel mit akart mondani a költő, de még azt is hozzá tette, hogy a reform „pusztán a lakosság kifosztásának fedőneve”. Nos, ezt akadályozta meg a Fidesz, hogy hatalomra jutva elhozza nekünk a Kánaánt.

Ebben héderezünk éppen. De ebben a kontextusban nem állunk neki részletezni az egészségügy kiábrándító és lesújtó állapotát, hanem a fentiek tükrében, vagy mintegy azok fénytörésében rakjuk ide a most már méltán elhíresült Takács Péter államtitkár szavait. Ő az az organizmus, mint emlékezhetünk, aki szerint „hőmérővel hergelik” őket, a várólistákért pedig az ellenzéki önkormányzatok, sőt, maguk a betegek a felelősek.

Mára az is kiderült, hogy a betegekkel más baj is van – hovatovább csak az van velük, mert nagy részben ők maguk az okai, hogy a rendszer nem működik -, nos tehát, a betegek (mint általános alany) csak szórakoznak, mert harminc százalékuk nem jelenik meg az előjegyzett szakrendelésen. Hogy miért nem, mert esetleg már meghaltak, vagy más ok miatt, arról ma még elmélkedünk, viszont elhangzott egy megoldási javaslat is erre a bajra.

Ez pedig nem volna más, mint ez: „Be kellene vezetni az ezer forintos foglalási díjat, és ha megérkezik a beteg a lefoglalt időpontjára, akkor visszakapja a pénzt. Ha nem, bukta az összeget”. Ezt nem épp Takács államtitkár, csak egy kihelyezett hangja javasolta, viszont ő sem látott benne kivetnivalót, csak annyit jegyzett meg, hogy ez politikailag – értsd szavazatmaximálás – érzékeny kérdés. De meggondolandó.

Mindezt olvasva a híradásokban, hallottuk, hogy Gyurcsány valahol a távolban csendesen felsír De nem volt ott egy ember sem, aki emlékeztett volna – mint tizenhét éve -, hogy ez a „lakosság kifosztása”, mennyire „megalázó”, illetve „Goebbelstől Sztálinig jól ismert nemzetközi know-how”. Azért talán, mert Orbán et. most már ilyen piszlicsáré ügyekkel nem foglalkozik, így azzal sem, hogyan is működne ez az ezer forintos biznisz.

Viszont azt látjuk, hogy megint képen vagyunk csapva, és csak tátogunk, de csak az a kérdés, mennyien a sarc miatt. Mert és ugyanis a betegek hogy, hogynem, tűnnek el a rendszerből. Illetve a nem is betegek, hanem a biztosítottak, ugyanis 2023-ban 5,23 millió beteg járt a járóbeteg-ellátásban, ez többszöri vizsgálatot is jelenhet, de 1,3 millió betegről nem tud semmit az egészségbiztosító, 2019-hez képest. Ennyien pedig nem haltak meg.

Annyit tudnak róluk, hogy 2023-ban nem jártak abban az államilag finanszírozott rendelőben, ahol 2019-ben gyakran megfordultak, vagyis nagyon furcsa, hová lettek. Nagy valószínűséggel az árokparton pihennek, ahová a rendszer szolidan odarúgta őket, erről az adatról azonban Takács államtitkár nem beszél, csak azon morfondírozik, milyen érzékeny – politikailag – ha a patás Gyurcsány vizitdíját háromszoros áron bevezetik.

Mindemellett azon sem ártana elmélkedni, hogyan omlana össze azonnal és még a jelenleginél is jobban ez az egész egészségügyi kóceráj, ha hirtelen megjelennének a most eltűntnek nyilvánított biztosítottak. Beláthatatlan következményekkel járna, mert így, hogy már alig is vagyunk, akikkel törődni kell, meg még ezt a keveset is még jobban ki akarják fosztani, úgy-ahogy fenntartható a látszat, hogy valami azért van. Holott ez már majdnem a semmi.

2015. szeptember 4-én, miután a menekültek nem bírták, hogy Orbán egy halomba terelte őket, hogy a tömeggel riogatni tudjon (kampányt építsen rá, majd vészhelyzetet hirdessen, de ez akkor még odébb volt), szóval a menekülők saját szakállukra megindultak nyugat felé, a NER pedig látványosan buszokkal szállította őket Hegyeshalomig, hogy ráborítsa őket az EU-ra. Azóta azt is tudjuk, nem kellett volna ilyen apokaliptikus jeleneteknek kialakulnia, de a rezsimnek éppen erre volt szüksége.

Mint ahogyan a legutóbbi szlovák választás előtt Ficónak is, akinek – mint cimborájának és elvtársának – Orbán tálcán kínálta a határára a szerencsétleneket, akik aztán annak rendje és módja szerint annak győzelme után el is tűntek. Magyarországon nem menekültpolitika van, hanem az általuk generálható hatalmi sakkjátszma, a migrációs veszélyhelyzet azóta is, immár kilencedik éve él és virul, de tegye fel a kezét, aki az utóbbi időben eggyel is találkozott, pedig nem a kerítés állította meg őket. Sem Pintér.

Amúgy azóta is permanens a konfliktus az Unió és kies hazánk között menekültügyben, ezért kaptuk legutóbb is a tengernagy büntetést, amit nem sikerült úgy megoldani, hogy nekik is fájjon – illetve jobban -, ám arra a hazugságra építve, hogy az Unió ránk akarja erőltetni a szerencsétleneket, pedig csak azt szeretné, hogy ne éheztessük őket és ne rúgjuk le a veséjüket, nos, emiatt hazánk nekilátott szaralak lenni, ami miatt a brüsszeli polgármester így fakadt ki: „meddig tűrjük még a provokációkat egy általunk támogatott ország részéről?”  

Ennek az előzménye pedig az volt, hogy – mint képünk is mutatja a már berendezett díszletet az autóbuszpályaudvaron -, a NER kegyesen, bájosan és aljasan kijelentette, hogy a menekülőket busszal fogja Brüsszelbe szállítani. Igaz, hogy nem igazán ténferegnek már az országban, de Orbánnak csak egyet kell csettintenie, és Vucic cimborája tálcán rakja elé őket, azaz, annyit buszoztatnak, amennyit akarnak, csakhát ez a fuvar, immár másodjára, ami most csak fenyegetés, de az aljadék módi kiviláglik belőle.

Most egyébként a brüsszeli polgármester lett a hülye, akinek Rétvári elvtárs az üzente, „Polgármester úr, álljon ki a magyar határvédelem jogszerűsége mellett, és akkor a brüsszeli polgárok is nagyobb biztonságban lesznek!” Mindez pedig azért különösen aljas üzenet, mert Brüsszel városának az Unió döntéséhez az ég egy világon semmi köze nincsen, azaz, a magyar állam Rétvárin keresztül azt üzeni egy, a történeten kívül eső városnak, hogy lebombázunk csak úgy üzenetképpen, ahogyan a belga parasztokkal is sakkozott már Orbán.

Erre kevés az a kifejezés, hogy nem komilfó, ez egyenesen degeneráltan aljas. Viszont a NER még büszke is rá, hogy akkor most jól megmutatta ezeknek. Persze. A saját maga minéműségét, és most a generált szarbugyborékban verik a tamtamot. Az előbb csak futólag említettük a díszletet, amelyben utasították a Volánt, rakja ki a feliratra a közlekedési viszonylatot: „Röszke-Brüsszel”, hogy így legyen komplett a színház, mindjárt indulnak a járatok, ha nem teszitek, amit akarunk. Erre a zsarolás szó is enyhe, jobb rá az idióta jelző.

Kiegészítve még azzal, amit amúgy gondolunk mi, és gondol Európa róla, akinek ím újra sikerült megmutatnunk, milyen degeneráltan aljas állam is vagyunk, amelynek nincsen helye közöttük. Mert bár ez az egész tényleg nem más, minta ahogyan a brüsszeli polgármester Alexander De Croo is fogalmazott, „provokáció”, mert vajmi kevés az esély arra, hogy egyetlen busz is elinduljon, de újólag bebizonyosodott, hogy mi ezt tudjuk, csak egyet nem: együtt élni a normális nemzetekkel. Ez már nagyon régen nem megy, itt gomolyog a kis helyi tébolyda.

De, hogy lássuk, amit mi idióta böszmeségnek gondolunk, azt ők nagyon is komolyan gondolják, bekapcsolódott ebbe a történetbe a Párt egyik esze, Németh Szilárd is, aki kifejtette nagy bölcsességében: „Hogy van ez a történet? Nem egy kettős mércének vagyunk az elszenvedői? Dehogynem! Pontosan. Valahogy úgy érzi az ember, hogy nem is az a baj, amit képviselünk, hanem egyáltalán az a baj, hogy vagyunk. Hát mit keresünk mi ebben a történetben?” – Végül is, tényleg mit. A fene se tudja már.

Amúgy is annyi a bajunk összeomló országunkban, hogy ki sem látunk belőle, a működésképtelen, csőd szélén – vagy épp már abban – táncoló valahai hazában kit is érdekelne mindez, ha nem a „magyarokról” festene még eszementebb képet, akik magunk is volnánk, vagy voltunk egykor. És most képzeljük el, hogy amikor Rétvári eszemenése háttérben a buszok feliratával véget ért, a fotók is elkészültek, s elment az üzenet, a sofőr javítja a feliratot mondjuk Penészlek-Kisunyom viszonylatra. Akkor, nos akkor látjuk meg, hol is élünk.

Azt mondta Orbán Viktorunk Kötcsén az égből pottyant sajtótájékoztatón, hogy a magyar egészségügy robog előre, mint a MÁV gyorsvonata (a hasonlítást már mi tettük hozzá szimpla gonoszságból, de a robogás megáll). A kikérdezett állításának indoklásául előadta, hogy ma nyolcezer orvossal több van az ágazatban, mint 2010-ben, de az ezt igazoló dokumentumot nem mellékelte. Ergo olybá vehetjük, hogy a hasára csapott a nagy ember, és beleböfögött valamit a pacalszagú kötcsei légbe.

No de, nem is ez az érdekes igazán, hanem Takács Péter, egészségügyért felelős államtitkár méltatása oly módon, hogy ő kórházigazgató volt, azaz, mégsem rendőr, mint a minisztere, következésképp tehát – így a kedves vezető – „őt nem lehet hőmérőkkel kioktatni szakmai kérdésekben”. Azt mi jegyezzük meg, annak meglátása, hogy negyven fokban operálni bajos, nem annyira szakmai, hanem inkább elájulási kérdés, mégis kiderül, hogy de, igen, Takács államtitkárt hőmérőkkel birizgálni bizony lehet.

Az emlegetett úriember (fideszelvtárs) a Bayer Show vendége volt (mint szakmai közeg és felület), amikor még az ötös számú tagkönyvnek nem bénult le a fél arca, és nem volt kénytelen azt bizonygatni, hogy az agyának semmi baja. De ez itt mellékszál, azonban a Karma üzenete és beteljesülése talán. Nos, ezen a fórumon adta elő Takács államtitkár a szakmától nyüzsgő érveit, hogy ez a világ, s benne az egészségügy miért a lehetők legjobbika, de ugyanakkor az is kiderült, hogy őt hőmérővel bizony, hogy lehet hergelni, egészen a kiakaadásig.

Mert amit a showban delirált államtitkár elvtárs, az arra enged következtetni, hogy csöppet már neki is elment az esze, feltéve persze, ha volt előtte egyáltalán. Ez volna a kiinduló tételünk, az origó mintegy, a fix pont, amivel kibillentjük a NER fura és ellenszenves, mi több, felettébb káros világát az önelégült állapotából, s ebben épp Takács államtitkár et. van a segedelmünkre, pedig nem is akart ő ilyet tenni egyáltalán. Szóval a Bayer Show és az ott elhangzottak, mint amiket barlangunk jótékony hűvöséből szemlélünk.

Régebben volt az, mint emlékezhetünk, hogy mindenféle libsik kérdésekkel provokáltak, ezúttal pedig Magyar Péter hőmérőkkel kukacoskodik, államtitkár et. szó szerinti előadásában (Magyar a hőmérőkkel) „elvetemülten hergel”. Delikát, tesszük hozzá, főleg annak fényében, hogy innen ez a Takács még meddig jut el, mert választ kell találni más, az egészségügy összeomlására utaló tényre is, mint például a kórházi várólisták, amelyek meg – és itt tessenek megkapaszkodni – az ellenzéki önkormányzatok miatt vannak.

Hogy azonban miért, azt ő csak úgy nem támasztotta alá bizonyítékokkal, mint Orbán a nyolcezerrel több orvost, azaz, a jelek szerint ezt is az ujjából szopta, vagy Rogán írta le neki, mert ép ésszel nehezen fedezhető fel összefüggés az ellenzéki önkormányzat meg a hasi ultrahang között. A legelvetemültebb mentegetőzés azonban az, amikor államtitkár et. arra mutatott rá mintegy egészen kéretlenül, hogy a várólisták másik oka maguk a betegek, akikkel mindig csak a baj van, s egészen addig az is lesz, amíg élnek.

A betegek pedig azért bűnösök ebben a kontextusban, mert Takács szerint a páciensek gyakran egy bizonyos orvoshoz ragaszkodnak nagyon, vagy nem hajlandóak megcsináltatni egy másik városban az operációt, pedig erre lenne lehetőség. Itt megállunk egy kis mélylégzésre, s éppen ezért nem vázoljuk fel az államtitkár szerint ideális állapotot, mikor is példának okáért a nyíregyházi beteg nem rohan hanyatt-homlok Szombathelyre operálkodni puszta finnyáskodásból, mert az ötszáz kilométer az nem lenne akadály.

Egyébiránt a betegekkel csak a baj van, talán ezért ellenőrizték őket például éjszaka, hogy jogosan hemperegnek-e a kórházban, itt meg megtagadják a felkínált kezelést, sőt, nem átallanak a negyven fokban nyöszörögni. Azaz, olybá tűnik, a magyar betegek nem kellően képzettek ideológiailag, fogalmuk sincsen például a Duma bojkottjáról. Ám innen is látszik, hogy miként a kedves vezető kijelentette, ezt a Takácsot hőmérőkkel szakmai kérdésekről kioktatni nem lehet, az is látszik, hogy mással sem igazán.

Sőt, úgy tűnik, hogy a szakma egyáltalán nem is játszik szerepet, mert kiderült, a bajok emlegetése balos propaganda, sőt, ezt még generálják az orvosok is. Megint szó szerint kell citálnunk az üzenetet, ami ez: „a kedves orvosbáró kollégák nincsenek biztonságban”. Megjegyzendő, hogy innen egy lépés az orvosperek, mint ahogyan a NER működése már egészen azt a korszakot formázza, mert, mint látjuk, mindenki hibás: orvos, beteg, politikus, pedig az egészségügy soha nem látott magasságokban szárnyal. (Szerintük).

Bese atya orgiái, de legfőképpen az, hogy kiderültek, megmozgatta a Fidesz(KDNP) fiúkat, hogy akkor ezzel valamit tenni is kellene. Főleg, hogyha felújították a piliscsabai Szűz Mária Szent Neve Templom homlokzatát, s emiatt hálaadó szentmisét celebrálnak. Pedig ezt el lehetett volna intézni azzal, hogy a szakikat meghívják egy fröccsre, ezzel köszönve meg a munkájukat, de ezeknek mindenhol muszáj (mű)ájtatoskodni. Persze, ahol az iskolatáskákat is megszentelik, ott ezen nincsen mit csodálkozni, így mosolyog ránk a középkor.

Meg persze Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára személyében, aki a Piliscsabán megtartott beszédében indult el a relativizálás és a szar szétkenésének útján, mikor is az eredendő bűn, illetve a katolikusoknál áteredő bűn mélységéig vagy magasságáig emeli a Bese atyával történteket (általa elkövetetteket), mikor is kijelenti „mindig voltak bűnök az egyházban, mi magunk is bűnösök vagyunk, mégis itt vagyunk kétezer éve”. Ettől a gombaszintű hívő viszont eltátott szájjal csodálkozik.

Nem érti ugyanis, hogy akkor Soltész is bűnös, de kétezer éves is emellett, ugyanakkor az viszont világos számára, hogy az államtitkár megfogalmazásában az egyház bűneit ki nem szarja le, a lényeg, hogy attól mert “vannak bűnök az egyházon belül, még merjék megvallani hitüket”. No most, a legutóbbi népszámlálás adatai azt bizonyítják, lehet, hogy a hívek megvallják a hitüket, csak nem az egyházuknak, vagy pediglen és esetleg látva, mit művelnek Isten nevében, meghasonlottak és el is veszítették azt.

Mert Pál apostol is kifejezetten említ olyan bűnöket, melyek kizárják az illetőt az Isten országából: „A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát.” (Gal 5,19-23).

Az apostol azonban ad egy rövidebb útmutatást is, amely szerint: „Sem tisztátalan, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjenc, sem kicsapongó, sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem örökli Isten országát.” (1 Kor 6,9-10) – Íme, hölgyeim és uraim, előttünk áll szinte a komplett Fidesz frakció (plusz a KDNP), és ehhez képest foglalkoznak most ezzel a Besével, Soltész pedig a hit megvallását kéri ennek ellenében vagy emellett, holott, mint kitetszik, nekik nincs közük hozzá.

Mint emlékezhetünk, doktorminiszter urunk azzal tolta el magától a Bese-ügyet, hogy azt majd a katolikusok elintézik maguk közt, mert ő kálvinista, s lám Soltész már intézi is, már majdnem üzletet csinál a bűnbocsánatból. Az áll előttünk, hogy a fideszes (KDNP-s) politikusok egy legyintéssel elintézik, hogy bűnösök. Na és, mindenki az, akkor nem is olyan szörnyű az egész. Ám ez nem így van, a bűn-relativizálás és az, hogy ezt ráterhelik azokra az emberekre is, akiknek semmi köze a kétes ügyeikhez, nagyon gonosz és aljas szarkenegetés.

Viszont ezért látjuk, hogy a piliscsabai hívek feltehetően miért álltak ott tátott szájjal, amikor arról volt szó, hogy bepucolták a templomot csupán, ehhez képest meg a képükbe kaptak egy komplett elméletet arról, hogy ők is bűnösök, de azért vallják meg. Ennek az egésznek olyan kátyú íze van, mint régebben is ugyanennek a Soltésznak az előadásában annak, hogy „ne üljenek fel új szivárványos dolgoknak, azok a gyerekeket tönkreteszik”. Sőt, nagyívű feladatot is kiadott: „Vegyük vissza a szivárvány értékét.” – Ez 1999-ben hangzott el a szájából.

S ím, szinte legott Bese atya ezt 2024-ben meg is tette nekik, s mint kitetszik, ettől csak tátognak, mint a potyka a parton, és nekiláttak mindenféle hülyeségeket beszélni. Mert ebbe az irányba sorolódik az is, hogy megkérdezték Havasi Bertalant Orbán basa sajtófőnökét, miért törölték a Facebook-oldaláról azokat a képeket, amelyeken a bűnös Bese szentelgeti a Karmelitát, amire a sajtófőnök velősen válaszolt: „Mert nem ott van a helyük”. – Akkor viszont hol, ugye, folytathatnánk, és akkor eddig miért ott.

Ám ebből az egészből kezd kirajzolódni a kép, a cselekvési terv, ami a kezdeti sokk után ébredezve a Fidesz tájékán kialakult, s ami az, lehetőleg mindenhonnan eltüntetni a bűnt és a bűnöst, amennyi pedig megmarad belőle, azt szétteríteni a nyájon (szektán), hogy ő is olyan bűnös, mint ez a Bese, nincs itt semmi látnivaló, ez kétezer éve így van, és így is lesz mindörökre, vagy amíg a Fidesz van hatalmon. Cipollai dolgok ezek, a gombákat viszont nem féltjük, mert, mint említettük az ő szájuk így is, úgy is tátva van.

Orbán Viktor tegnap a kötcsei igehirdetésre érkezvén valami ismeretlen ok miatt egyetlen percre kegyesen megállt az újságíróknak, akik e rövid idő alatt is kérdésekkel zaklatták. Zárójelben megjegyeznénk a kollégákról, milyen bájos, hogy a NER tizenötödik évében úgy buzog bennük a szorgalom, mintha volna esélyük akármely normális választ kicsikarni a „nagy emberből”, de ez a kettejük játszmája, mi pediglen popcornt majszolva figyeljük.

Mindegy ez, ám a soha vissza nem térő alkalommal élve ebben az egy percben is sikerült megkérdezni őfelségét a Bese-ügyről, hogy mi lenne a véleménye róla, de remélem a kollégák nem nagyon lepődtek meg a válaszon, ami olyan volt, mintha a kérdést fel sem tették volna. Igazi orbánosan bicskanyitogató, ami azonban illett a mértani sorozatba, miszerint őfelsége régebben nem foglalkozott nő-, és pénzügyekkel, meg amúgy semmivel sem.

Elhangzott hát az érdeklődés az orgiázó papról, s jött a válasz is: „Az egyházi személyek ügyei az egyházakhoz tartoznak. Én is bízom a saját egyházi közösségem vezetőiben, kálvinista vagyok, de bízom a katolikus egyház vezetőiben is, hogy az ilyen helyzeteket meg tudják oldani”. Delikát, mondhatni, ennél azonban jóval több is, mert benne van az egész rendszer, s legfőképpen annak a felelősség elkenését magas szinten űző jellegzetessége.

Mert rátérve erre a Bese atyára és az ő cselekedeteire, az egy dolog, hogy a melegorgiáival hivatásának alaptörvényét szegte meg, s mint ilyen, de csak ebben a mértékben ez valóban az egyházára tartozik. Másfelől azonban hősünk a NER igehirdetője is volt, harcos megafonos meg másféle bértollnok, s efféle tevékenysége miatt a botránya Fidesz ügy is, ugyanis bértollnokos okádásában túlmenve az egyházán a kollégisták beteges nézeteit terjesztette.

Nem csak pap volt, hanem pártkatona is, sőt, leginkább az, s ebben az alakjában prédikálta a vizet, és nem egyszerűen bort ivott, hanem hordóból vedelte a rumot. Hogy Bese magánemberként mit művelt a vágyaitól vezérelve, az az ő dolga, hogy emellett meg hangosan okádott az ellen, amiben ő szügyig benne volt, az meg a miénk, illetve a párté, mert ebből a szempontból el kell számolni a lelkiismeretével, és a szemünkbe kellene néznie.

Ez nem fog menni, mert már megjelent a mea culpa, amiben az is szerepel, hogy őt rászedték, kihasználták a naivságát, ugyanakkor azt is elismeri, hogy bűnt követett el. Ám kizárólag csak egyházi értelemben, hogy amúgy a magyar társadalom ellen is, az eszébe sem jut, ahogyan az sem, hogy ő a sztárpapságával egy alávaló rendszer része volt, amely rendszer azonban most egy pillanat alatt feledi, ahogyan a kutya rázza le magáról a vizet.

Bese atya – illetve most már nem atya, mert felfüggesztették, azaz, az egyház tette a kötelességét -, mint mondta nekünk, elvonul bűnbánatot gyakorolni, és végiggondolja az életét. Van rajta mit, viszont nem siránkozni kellene mintegy áldozatként, hanem attól az LMBTQ közösségtől kérni irgalmat, amely ellen a csúcson teli pofával uszított, pedig suttyomban annak tagja volt. Ha lenne benne tartás, a következő Pride-on fölvonulna.

Mert innentől fogva azoknak a keserű kenyerét eszi, akik ellen eddig hörgött, viszont nagy valószínűséggel ez a közösség megbocsátóbb, mint a párt, amelyet voltaképp a handabandázásával szolgált, s amely most elkezdte őt kiradírozni a múltjából, ahogyan Sztálin apánk retusáltatta le a régi képeiről azokat, akiket azóta kivégzett. Bese, volt atyáról sokat lehetne mesélni, de legyen elég most ennyi, mert Orbánt még nem fejeztük be.

Azt jelesül, ha akkora kálvinista, akkor miért ez a katolikus pap szentelte föl a Karmelitában az irodáját, s ha már így alakult, amikor ott a hűvösben élénken csakis érettünk dolgozott, nem érezte-e a falakból áradó pápista tüzet. Vagy úgy volt, hogy a cirkusznak mindegy, kereszt-kereszt, pokol-pokol, seckojedno, a gombáknak éppen jó, most viszont letagadjuk a képről is a bűnös atyát, mert fiúügyekkel nem foglalkozunk. Az élet orbáni szemszögből egyszerű.

Bese, volt atya azonban elkezdett kitöröltetni a legendáriumból. Így Orbán Facebook-oldaláról is a Karmelita-szentelős képek, s amikor abban az emlegetett egy percben megkérdezték tőle, hogy akkor ez most hogy, azt a feleletet kapták egyetlenünktől: „A facebookosoktól kell megkérdezni”, ami viszont csípőből vet fel újabb dilemmákat, hogy akkor azokról a baromságokról, amelyek ezen az oldalon az ő nevével és képével lejönnek, tud-e.

Vagy valami háttérhatalmak mozgatják itt is a szálakat. De ez csak költői dilemma, ugyanis nem látunk egyebet, mint a szar szokásos elkenését, voltaképp ez is az elmútnyolc nótájára íródik, hogy itt senki semmiért nem felelős, Bese, volt atyát „rászedték, naivságát kihasználták”, Orbán meg semmiről nem tud, ott sincs sehol, mert épp most jön a templomból. Ugyan már, királylány, egy – romlott – brancs vagytok ti Virág elvtárs szavaival.

Orbán ezt a kis előadását, mint említettük, a kötcsei igehirdetés előtt abszolválta, az ottani muri viszont a belső köröknek és a holdudvarnak szól. Tehát a kerítésen belül, ahová az újságírók már nem juthattak el, jócskán akadt organizmus, akivel az atya tündöklése során fotózkodott (lásd képünket), tehát kíváncsian várjuk, hogy ők is egyesével radíroznak-e, mossák-e a mocskos kezüket, amiket igazából nem Bese sározott be.

Olyan szép ez a sztori, hogy mindjárt zsoltárokat kezdünk énekelni, ahogyan egy pillanat alatt, abban mintegy összesűrűsödve mutatja meg a NER ocsmány romlottságát, amiben az is benne van, hogy Bese mea culpája után azok, akik eddig itták a szavait a buzik ellen, most adományokat gyűjtenének neki, hogy éhen ne vesszen. Beteg ez a társadalom a fejétől a farkáig, és most tessenek ezt valóban átvitt értelemben gondolni.

Olyan jó volt nekünk az utóbbi hetekben, amikor azt sem tudtuk, merre ténfereg Orbán. Vagy, hogy egyáltalán a világon van-e. Az ország nélküle is ugyanúgy rohant a vesztébe, a mocsok is csak úgy folyt mindenhonnan, mintha ő beszélt volna a Kossuthon, Nagy miniszter egyedül is el bírt indulni Kínába újabb hitelért, Szijjártó is önjáróan csinált hülyét magából, a vonatok így is összevissza közlekedtek (álltak), a gyerekek mobil nélkül fulladoztak az iskolában, akárha a betegek a kórházban. Látszik tehát, hogy Orbánra itt már szükség nincsen semmi.

Igaz, ő sem akar túlságosan a mi nyavalyáinkkal foglalkozni. Ez az ország már kevés az ő horizontjához. Tudjuk ezt régről, pénzügyek, nőügyek nem érdeklik, a világ megváltása azonban annál inkább. Hogy valami lesz, az pár napja már tudható volt, amikor egyetlenünket egy, a Comói-tó partján álló luxusétteremben kapták lencsevégre, ahová azért érkezett napokkal ezelőtt, mert nem messze onnan, Cernobbióban vett részt egy fórumon, ahol előtte azt mondták, Európa jövőjével foglalkozik majd, miután az országot kizabálta a vagyonából.

Orbántól már időtlen idők óta nem hallottunk olyat, aminek köze lehetett volna az ország valódi gondjaihoz, és most, hogy magához tért a nyári álomból, most sem mutat hajlandóságot arra, hogy ezen változtasson. Azaz, megy minden tovább a kitaposott úton, Orbán a világot akarja megváltani, azt azonban eleddig nem tudtuk, hogy próféta is, de most ez is kiderült. Ahogyan magához tért a luxusétteremben kapott kajasokktól, kijelentette, hogy ő megmondta előre. Mégpedig a „békemisszió” után mondta meg előre a tutit.

De nem hallgattak rá. Bővebben arról értekezett, hogy július elején javaslatot készített az EU vezetői számára, amelyben felvázolta, milyen lépésekre lenne szükség a háború megállításához. Orbán szerint az Európai Unió vezetői nem vették komolyan javaslatait és figyelmeztetéseit. Szerinte rossz döntést hoztak azzal, hogy nem cselekedtek időben. Hogy mi volt a javaslat, és mit kellett volna cselekedni, arról egy rohadt szó el nem hangzik, viszont a gombák számára levonható, hogy nem hallgattak Orbánra, s lám most mi van.

Amúgy semmi nincsen, csak annyi történt, hogy a nagyvezír magához tért, és lankadatlanul folytatja a hőbörgést, amit az is bizonyít, hogy felriadva a kómából azt posztolta – de cseszheti, mert a diákok a suliban nem tudják olvasni  -: „A győzelem receptje: teljes letámadás.” Nem tudni azonban, aktuálisan kit kell letámadni és nem utolsó sorban miért, egyáltalán ő támad vagy őt támadják, tehát teljes a balladai homály nála, s akkor a gombáknál is, de baj az nincs, mert szólnak megint a harci kürtök a susnyásból visszatérve.

Egyébiránt elemében volt a manus, mint ahogyan az újságok és újságírók is, akik ezek szerint megszenvedték az Orbán-mentes uborkaszezont, mert tegnap olyan mennyiségben kaptunk a nyakunkba Orbánt, mint amikor eltörik a szennyízvezeték, és gejzírként tör föl a szar. Itthon vagyunk tehát, állapíthattuk meg, Orbán viszont annyira nem. Más szemszögből inkább úgy fogalmaznánk, hogy elmentek neki otthonról, mert ez sokkal közelebb van a valósághoz, ami az, egyre erősebb az emberben az a képzet, hogy elmebeteg az ipse.

Tudjuk, hogy rendszeresen irkálja át a történelmet, és módosítgatja benne a saját szerepét, olyat azonban eleddig nem hallottunk tőle, hogy mintha már örök idők óta volna és nyomná rá a bélyegét az egész emberiség sorsára, hogy aszongya: „nem ez az első háborúm”, illetve kicsivel később pedig: „van tapasztalatom abban, hogyan kell menedzselni egy háborút”. Hagyok időt a mélylégzésre, vagy a röhögéstől kiköpött kávé letörlésére, utána azonban arra kérem önöket, hogy ízlelgessék ennek a mélységeit, vagy az alatta lévő rétegeket.

Egyébiránt azon a beszélgetésen, ahol ezek a bölcsességek elhangzottak – meg még mennyi rengeteg -, egyetlenünk azt bírta mondani, hogy ő immár huszonkét éve miniszterelnök. A tudatalatti szándék egyfelől az lehetett, hogy ő a legtapasztaltabb, legöregebb sorsrontó, következésképp nála van a bölcsek köve. Illetve még mélyebben a vágy, hogy ennyi ideig legyen miniszterelnök, beleragadva mintegy a trónba. Visszatért hát ő, megszólalt, és még mindjárt hátra van Kötcse, meg a kihelyezett frakcióülés. Bele fogunk hülyülni a baromságokba.

Ha úgy tetszik, ez volt az ő nagy őszi visszatérése, kiemelkedett a susnyásból a mocsári lény, és most letámad, megvált, győz, utat mutat, gyűlölködik, fröcsög, csak egyet nem tesz: nem kormányoz. Igaz, azon a hajón, ami Magyarország volna, sokat már nem is nagyon lehet, olybá tűnik, hogy a tehetetlenségi erő magától viszi a szakadékba. Hogy közben a kormánytagok miket delirálnak, miközben ő készül az isteni szerepre Európa, de az egész világ bölcs irányítójaként, az már édesmindegy. Ennek már nagyon rég vége van.

Mint emlékezhetünk, az EP április 10-i plenáris ülése azzal zárult, hogy fölsorolták, mi a bajuk Lánczi Tamással, az ő hivatalával, és a magyar úgynevezett szuverenitásvédelmi törvénnyel. A lehető legegyszerűbben kifejezve az, hogy vannak. Bővebben azt mondták, amit aztán írásba is adtak, hogy a parlament elítéli a nemzeti szuverenitás védelméről szóló törvény elfogadását és a Szuverenitásvédelmi Hivatal létrehozását.

Szerintük a hivatal „kiterjedt hatáskörökkel és szigorú felügyeleti és szankciórendszerrel” rendelkezik, amely „alapjaiban sérti a demokrácia normáit”, és „megsért számos uniós jogszabályt”.  Ha úgy vesszük, az Unió számára Lánczi (és a hivatala) de jure nem, csak de facto létezik, mintegy fizikai valójában, s ebben a formájában is olyan, mint ami nem felel meg a klub játékszabályainak. Hogy úgy ne mondjuk, szaga van.

Mindebből fakadólag pedig kies hazánkkal szemben emiatt is (tehát Lánczi és a modern ÁVH) kötelezettségszegési eljárás indul, és megint ott vagyunk a jogállamiság sikamlós terepén, mint ami hol van hol meg nincs, és úgy nem definiálható, hogy annak előírásait száztíz százalékban betartjuk. De ezzel már Varga Juditig érünk vissza aza időben, akit viszont voltaképp már el is feledtünk, sőt, már azt is, hogy valaha Magyar Péter felesége volt.

Varga Juditot ilyképp villámgyorsan belepte az idő, de helyette itt van nekünk az a Lánczi, aki a maga módján még rosszabb, még veszedelmesebb és aljasabb, ha ennek az utóbbi fokozásnak fideszisták esetében egyáltalán van valami értelme. De ez momentán mellékszál, mert nem olyan időket élünk, amikor morális disputákat lehet folytatni a hegyen, mert Lánczi megjelenésével kiderült, hogy ezek lőnek, illetve lőni kívánnak.

Mindemellett annyi örömünk van azért a vérzivatarban, hogy pár civil szervezet (az Amnesty International Magyarország, a Magyar Helsinki Bizottság, a Political Capital, a Társaság a Szabadságjogokért, valamint a Transparency International Magyarország) azt mondta ennek a Lánczinak, amikor adatokat kért tőlük, meg együttműködésre szólította föl őket, hogy Orbán kutyája bekaphatja mintegy, mert a büdös életben nem állnak szóba vele.

Azért mégpedig, mert ennek a jogszerűtlen hivatalnak semmi hatásköre ilyesmire, hogy erre kötelezze őket. Lánczi is hajlamos azonban a vicsorgásra, s tán ezért jelentette ki a Tranzit Fesztiválon, hogy „a játéknak vége”, de nem tudtuk, hogy a szimpla fenyegetésen kívül mit akart még mondani a költő, ami azonban mára kiderült. Hogy a fentebb emlegetett civilek a középső ujjukat mutatták, ez hősünk buzgalmában törést nem okozott egyáltalán.

Sőt. Felsőbb szinten kezdte el verni a habot, ugyanis most arra vonatkozólag akar adatokat beszerezni egyenesen az EB-től, hogy a külföldről finanszírozott NGO-k milyen szerepet töltenek be a Magyarország elleni jogállamisági eljárásban. Az a fixa ideája ugyanis ennek a Lánczinak, s ezért küldene majd később nagy, fekete autókat az emlegetett civilekért – amelyeket ő NGO-nak nevez -, hogy miattuk nem kap lopnivaló pénzt Orbán.

Szerinte az EB, amikor Magyarország pénzeit befagyasztotta, akkor ezeknek az „NGO-knak” az „árnyékjelentéseit” vette alapul, ezeket viszont „külföldről finanszírozták”, és Lánczi fejében máris összeérnek azok a dolgok, amelyeknek semmi valóságalapjuk nincsen. Az azonban egészen elképesztően delikát, hogy ahhoz az EB-hez folyamodnak, amely meg miattuk vizsgálódik itt minálunk, de ezzel is voltaképp azt igazolják, hogy az EB vizsgálata jogos.

Viszont fölvetül a kérdés, ehhez milyen elvetemülten aljas cinikusság szükséges, más szemszögből viszont a hülyeségnek mekkora foka. Szép nagy így első ránézésre, főleg annak fényében, hogy Lánczi immár nemlétező jogot formál arra is, hogy az EU-t is ellenőrizze, amikor olyat kérdez, a civil szervezetek milyen anyagi támogatásban részesültek az Európai Bizottság vagy az Európai Parlament szervezeteitől.   

Nem tudjuk, az EB mit reagál majd erre a hőbörgésre, mert másnak alig is nevezhető, nagy valószínűséggel ugyanazt, mint a hazai civilek a középső ujjukkal. Kitetszik tehát, hogy Lánczi et. tátott szájjal indul a faszerdőbe mintegy, de ez a buzgalmát egyáltalán nem zavarja. A kérdés annyi csupán, ha itt is hoppon marad, akkor merrefelé indul, vagy kit fenyeget meg. Mert egy bizonyos, elnyugodni nem fog, amíg valami vérszagot nem érez.

Rétvári Bencének mindig meg kell szólalnia. Általában vasárnapi örömhíreket szokott közzé tenni, de most levetkezve ezt a régi szokását, hétköznap gondolta úgy, hogy nem maradhat benne az a mondandó, ami nélkül nekünk, porbafingóknak élnünk nem lehet. Vagy nem érdemes. Mobil-ügyben járult hozzá a tébolyhoz államtitkár elvtárs, amikor két „mérvadó” NER-bigyó felmérésének eredményeivel igazolta a kormány döntésének nagyszerűségét.

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) és a Szent István Intézet olyanok minden bizonnyal, mint akik meg tudják mondani ez egy igazat, azt, amit a kitartójuk, azaz a NER kíván tőlük. Így lett most is, s ha ez a két intézet azt mondja, hogy felméréseik szerint a népek nagy része támogatja a mobiltelefonok használatának tanítási idő alatti korlátozását, akkor az úgy is van. Függetlenül a rendelettől azt szeretnénk tudni azonban, kiket kérdeztek.

Nem mindegy ugyanis, mert még az is előfordulhatna, hogy egy, nem a NER seggéből kikandikáló intézet (ha van ilyen egyáltalán) teljesen más eredményre jutna, de egy efféle felmérés eredményét Rétvári et. nem közölné velünk lényéből fakadóan, hiszen neki egyetlen jellemző jegye van, mint organizmus: hogy szervilis módon a gazdája seggét nyalva bizonygassa a rendszer nagyszerűségét. Ezért szokott vasárnaponkét örömködni.

Pedig a mobil komoly dolog. Lapszerkesztőként elárulok önöknek egy titkot: van a Googlenak egy szolgáltatása, a Google Analytics, amely a neten jelen lévő lapoknak ad meg mindenféle adatot az olvasóiról. Milyen cikket olvasnak a lapjában, milyen hosszan, mennyien és hol (ország, város) mennyi új olvasója van, milyen eszközről (asztali gép, tablet, mobil) olvassák, azaz, csak azt nem mondja meg épp, milyen alsógatyában van a nyájasa.

Ez sem lenne túl érdekes, de hosszú évek óta igénybe véve ezeket az adatokat a napi szerkesztői munkában (ennek segítségével törekedve a mind több elérésre), egy dolog szembetűnő és tendeciaszerű, hogy nem most kezdődve, de egyre erőteljesebbé válva az derül ki az analitikából, hogy az olvasók döntő része immár telefonon olvas „újságot”, nem véletlen tehát, a lapok elkezdtek „telefonos nézetre” szerkesztődni, ami olykor fura dolgokat eredményez.

Ez csak olyan aprócska műhelytitok annak igazolására, milyen megkerülhetetlen eszköz lett mára az okostelefon, amin ott van a fél életünk, sőt, ma már a pénztárcánk is. Ezeket elszedegetni és tárolgatni, majd visszaadni elég felelőtlen dolog, és számos veszélyt is rejt magában, ezekkel azonban most épp nem foglalkozunk, mert minek. Sokkal inkább érdekel minket a minden áron való tiltás képtelensége, és az ebből fakadó mókák és kacagások.

Emlékszünk talán, hogy tán egy éve Németh Szilárd pedagógusnapon miként köszöntötte a tanárokat. Ha feledték volna, én felidézem: nos, egy iskolai tábla előtt fotózkodott olyan beállításban, amely azt sugallta, mintha enkezével srejbolta volna oda gyöngybetűkkel az üzenetét, miszerint „Isten éltesse a magyar pedagógusokat”. Ez ugyan megható, de az üzenet jellegéből fakadóan (miszerint a netre volt szánva), ez leginkább telefonon volt olvasható.

Akkor azonban még nem volt tiltás, mint ahogyan most meg már igen, amikor Kovács levelező et. ennek tudatában üzent tanároknak s diákoknak egyaránt, hogy „Becsengettek: elindult a 2024/25-ös tanév az iskolákban. Sok sikert kívánok minden tanárnak és diáknak”. S ha Kovács levelező et. magától nem jött volna rá, mennyire hülye, akkor egy kommenttől ezt meg kellett tennie, amely így szólt: „Köszi. De nem látják, nincsen náluk mobil”.

És itt el is érkezünk egy kritikus ponthoz, hogy mi lesz a kedves vezető sok idióta és debil üzenetével, amelyekkel a TikTokon, Twitteren, Facebookon és mindenféle platformokon szórakoztatja (illetve igyekszik szórakoztatni) a nagyérdeműt, hogy azok miként érnek célba. A Fidesz így a saját kommunikációjának jó részét dobja a kukába úgy, hogy észre sem veszi, ahogyan tökön rúgja saját magát a XXI. század tagadásával.

Mégis, így is vannak olyanok, akik túl akarnak teljesíteni. Mert minek nevezhetnénk azt, hogy a felnőttképzésben tanulóktól is elveszik az okoseszközöket, mint arról az Eduline-nak számolt be egy negyvenhárom éves, érettségi előtt álló diák, aki szerint a vele egykorú tanárja is hülyeségnek tartja ezt a dedós szintet még a felnőtteknél is. Viszont megtörtént, és nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk, egy másik Eduline beszámoló miatt az utóbbit tesszük.

Ez pedig arról szól, hogy volt olyan iskola, ahol az egyik osztály öt perc különbséggel állított be ébresztőt a telefonján, amitől egész nap zengett az igazgatói. Ez is mutatja, milyen leleményes is a mi népünk, és főleg a gyerekek, akik ösztönösen tudják, hogyan kell fityiszt mutatni a hatalomnak, míg azonban a felnőttekből kiveszett ez a képesség, még csak a halvány nyoma sem maradt meg. De nem ismeretes mi történt az igazgatóiban csörgő mobilokkal.

Valahogyan, mert hajlandóak vagyunk mindent borúsan látni, a Hair egyik aktuális jelenete ugrik be, amikor a magas rangú tiszt a gyakorlótéren felsorakozó bakákhoz szólna, mielőtt elindulnak a vágóhídra, s amint beszélne, a hangszóróból üvöltő zene kezd áradni, az MP őrült rohangálással keresi az eredetét, s amikor sehol nem találja, szétlövi a hangszórókat, a tiszt pedig kivirul és beszélni kezd. Ezt itt a végén fejtörésre hagyjuk itt, ha a telefonjukon elolvasták.

Mint az ismeretes, Albert Speer – a Harmadik Birodalom főépítésze, később egyben fegyverkezési minisztere, tehát korának Pintér Sándora, aki mindenhez is ért – megtagadta a főnöke, Hitler tata parancsát, és nem hajtotta végre a Néró-parancsot. Ez, a nevében egyébként mókás, de amúgy félelmetes terv azt tartalmazta, hogy az országban mindent (ipari létesítmények, utak, hidak, vasutak és a többi) el kell pusztítani a szövetségesek odaérte előtt.

Ez nem csak egyszerűen a „felperzselt föld” régóta jól ismert taktikája volt Hitler tata utasításában, hanem abból a mély meggyőződésből fakadt, „Ha a német nép alulmarad ebben a háborúban, akkor gyengének bizonyult, nem állta meg a történelem próbáját, s pusztulásra van ítélve”. Ez csak úgy eszembe jutott kies hazánk mindennapi történéseit figyelve, de tegnap leginkább Klenik Sándorné fideszista asszonyság cselekedetei miatt.

Klenikné Penészlek fideszes polgármestere (most még, szeptember végéig), és mindent megtesz, hogy kő kövön ne maradjon akkor, amikor távoznia kell. Penészleket a legutóbbi adatok szerint kilencszáztizenhárman lakják, tehát kicsinek mondható település, amely azonban kies hazánk egészét mintázza, amire az jellemző, hogyha az organizmusok nem a Fideszre szavaznak, akkor dögöljenek meg, pusztulásra vannak ítélve.

Lásd a korábbi Néró-parancsot. Klenikné nagyon jól időzítve – amikor méltatlan utódja elfoglalja a hivatalt, arra a napra – felmondta a saját magával kötött közétkeztetési szerződést. Hogy megértsük (és nem tudjuk egyébként ez eddig hogy), Klenik Sándorné polgármesterként a saját cégével kötött szerződést a helyi gyerekétkeztetésre, hétfőn pedig bejelentette, hogy ezt a szerződést a cég igazgatójaként szeptember 30-ával felmondja. Saját magával.

Klenikné azt hiszi, az utódjával cseszik ki, pedig nem, hanem azzal a közel száz óvodással és iskolással, illetve a szüleikkel (így beszorozva a falu harmadával), akik netán ott maradnak kaja nélkül (mármint a gyerekek). Így az új testületnek az első munkanapján kell megoldania a gyerekek ellátását, az új polgármester, Bíró Péter azonban azt nyilatkozta, ő már hónapok óta készült erre, és van terve a helyzet megoldására. (Kiderül.)

Ez Kleniknétől eddig szimpla kisstílű genyóságnak tűnik, de távozásának drámaiságát még azzal is fokozza, hogy kijelentette, otthagyja az önkormányzatot a falugondok, a pénzügyes kolléga, az adóügyeket, szociális feladatokat ellátó dolgozó és az igazgatási feladatokat ellátó kolléga is. „Októbertől egyedül a jegyző és az üres hivatali épület marad” – dörzsölte elégedetten a tenyerét, még szerencse, hogy a hivatalt nem dózeroltatja le, és hinti be sóval a helyét.

Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy ilyen tempóval és mentalitással ebben a faluban Klenikné élet és halál ura volt. Éppen ezért sajnálatosan meglátjuk a penészleki történések okán az egyesben az általánost, és van víziónk arról, mi folyhat a legtöbb magyar faluban a Fidesz irányítása alatt, illetve arra is bizonyságot nyerünk, mi történik a bukásuk után. De nemcsak az egyes és általános, hanem a kicsi és nagy példázata is ez.

Rálátunk ilyképp az ellenzéki vezetésű várok közismert sorsára, de mintát kapunk arról is, mi történne, ha ezek országos szinten veszítenének választást, így első ránézésre kő kövön nem maradna, mielőtt azonban mindent kiszednének belőle, ami él és mozog. Erre utaló jelek már vannak, ahogyan Magyar Péter feltűnt, az oligarchák elkezdték kiszedni a cégükből a pénzüket (illetve pénzünket, aminek közpénz jellege a közismert módon eltűnt).

Ahogyan a penészleki szomorú történések kicsiben, úgy a lázadó városok sorsa nagyban (és az ország végezetül egészen) sorsa mutatja, mire kell a hatalom ezeknek. A köz szolgálatának ideája – és kötelessége – ha volt is egyáltalán, már régen elveszett, itt életre-halálra megy a harc, aminek egyáltalán nem kellene így lennie, de nekünk ezt dobta a gép. Illetve ezt dobattuk vele magunknak. Momentán, ha lázadunk, akkor bosszút állnak.

Eddig csak Orbánon szörnyedtünk el (lásd például Iványi iszonyú sorsa), milyen hidegen és szenvtelenül nyírja ki az ellenállókat vagy a csak másképp gondolkozókat, ami még régebben az ő megfogalmazásában úgy indult, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Most pedig látjuk a penészleki ovisok ebédjét meg uzsonnáját, hogyan is értik ezt: dögöljön meg mindenki, aki nincs velük, felperzselik az egész országot, ha úgy hozza a sors (vagy a választói akarat).

Nem lennénk most az imperialisták helyében, akiknek alaposan túljártunk az eszén. Hogy kontextusba tudjuk helyezni kormányunk – és az élén minden hatalmak ura, Orbán – aktuális csalafintaságát, egy kicsit vissza kell mennünk az időben, amikor, mint emlékezhetünk, a kedves vezető kijelölte az irányt, a gondolkodás ösvényét mintegy egy mondatban, miszerint „hogyan oldjuk meg, hogy nekik jobban fájjon, mint nekünk”.

Látjuk ebben a titokzatos alanyt, akiket jellemezhetnénk a „tuggyukkik” összeesküvésre, az ellenünk való szövetkezésre utaló konkrétabb meghatározással is, akik a woke-okok, mi meg vagyunk a bustersek. Ezek azok, akik olimpia-megnyitókat szerveznek, lányaink ellen férfiakat küldenek a ringbe, a brüsszelsorosgyurcsányok, akik elevenen akarják felfalni keresztény hazánkat. A hanyatló nyugat, tehát az imperialisták, hogy körbeérjünk.

Azonban nem ártana konkretizálni a világméretű összeesküvést, ami nem is olyan régen bírósági ítéletben is manifesztálódott. Mint emlékezhetünk, a Brüsszel alá dolgozó Európai Bíróság lángoktól öleltünket egyrészt egyszeri kétszáz millió ajróra, ezen kívül a késedelmekért naponta további egymillióra büntette. Mi nem fizettünk (nem is akarunk), s ekkor jelentette ki Orbán azt, amit, jelesől, úgy oldja meg ezt az ügyet, hogy „nekik jobban fájjon, mint nekünk”.

Nos, kedveseim, ennek voltunk szem és fültanúi a héten, mikor is megjelent a Magyar Közlönyben egy rendelet (mert rendeleti kormányzás van), amely arról szól, hogy a kormány hogyan próbál kibújni a migrációval kapcsolatos pénzbüntetés alól. Ezért tételezzük, hogy ez már az, tehát konkrétabban ez az, ami fáj nekik ezek szerint. Mielőtt azonban nekilátnánk röhögni rajta, idézzük meg, hogy Orbán és a rendszere miért is kapta a tetemes büntit.

Röviden, mert a menekültekkel állat módján bánt, hosszabban, mert Magyarország nem tartotta tiszteletben az uniós jog szabályait. Viselkedésével, jogtalanságával úgymond precedens nélküli módon sértette meg a közösség elfogadott szabályait, más országoknak okozott tetemes kiadásokat, ezért fizetnie kell (vagy kellene). Viszont nem fog, illetve nem áll szándékában, amire most csalafinta rendeletet hozott (hogy nekik fájjon).

Első ránézésre nehezen értelmezhető a Magyar Közlönyben megjelent szöveg – ha ez a bikkfanyelv egyáltalán annak nevezhető -, a lényege azonban annyi, hogy a kormány (Orbán) a hasára csapott, és kijelentette, hogy az EU tartozik nekik kétmilliárd ajróval (nyolcszáz milliárd mimagyari forint), így a magyar „hatáskörrel rendelkező döntéshozó” intézkedjék, hogy az EU a kiszabott büntetést ebből a képzelt nyolcszáz milliárdból vonogassa le.

Még, ha sikerülne is a nagy vezércsel, akkor sem látjuk be, ez miért „fájna nekik jobban”, a csavar azonban az a dologban, hogy az Uniónak ilyen és ekkora tartozása nincsen, ezt Orbán a hasára csapva találta ki már elég régen, következésképp már az is az idők homályába vész, amikor az Unió először mondta nekik, hogy coki, nincs tartozás, nincsen pénz, semmi sincs. Gőzös álmok vannak, de ezt csak mi tesszük hozzá.

Hogy értsük azonban, a NER a határvédelemre mutogatva akar pénzt kizsarolni az Unióból már hosszú évek óta azt hazudva, hogy erre nem kapnak (dehogynem), csak épp a közösség van annyira óvatos az európai adófizetők pénzével, hogy bemondott tételeket nem fizet ki. Orbán sem számlával, sem egyébbel nem igazolta, hogy ennyit költött volna, illetve még az a csont is van a dologban, hogy ugyanezzel egyszer már fölsült, elzavarták mintegy az anyukájába.

Még az idők kezdetén, a GYODA (képünkön) bűvöletéből kikerülve, és a kerítést állogatva az EU erről elmesélte nekünk (Orbánnak), hogy nem tartják jó ötletnek a kerítést, de ha akarja, akkor a zsebpénzéből csinálhatja, de ők anyagilag nem járulnak hozzá. Azóta viszont minden adandó alkalommal előveszik, és már ők maguk is kezdik elhinni, hogy ezzel a pénzzel tartoznak nekik. Ennek látjuk most egy újabb felvonását, és a végeredményre is lehetne nagy tétben fogadni.

Ez pedig az, hogy kormányunk kap majd egy felemelt középső ujjat, de addig is telik az idő, múlnak a napok, és halmozódik a büntetés, amit végül így vagy úgy, de kifizetünk. Maximum úgy, hogy nem kapjuk meg, ami járna, igaz, ezt más módon is elérték már, Navracsics tudna erről sokat mesélni. De, hogy el ne feledjük, az eredeti büntetés oka a bírósági ítélet végre nem hajtása. Mint ahogyan amúgy a többi pénz meg a jogállam hiánya miatt nem jön.

Ez az egész történet abból a szempontból érdekes, hogy rámutassunk, mennyivel egyszerűbb volna betartani a klub játékszabályait, amivel sok kellemetlenségtől megóvnánk magunkat, de tudjuk, hogy mi inkább meghosszabbítjuk Bicskéig, ha az ország belegebed, akkor is. Röhejes, hogy ennyi volt Orbán mesterterve a nagy pofával előadott duma után, mert ugyan tudja, de nem akarja belátni, hogy a kassza kulcsa az Uniónál van, a széf pedig tutulásra nem nyílik.

Nem olyan súlyos történet ez, csak azért volt érdemes nyomogatni miatta a billentyűket, hogy meglássuk, milyen kisstílű maffiózók ezek. A legszebb az egészben, hogy ezzel az ötleteléssel Rétvári kiállt a nagyközönség elé, és nem hasonlott meg, a plafon sem szakadt rá, azaz, a nap vidáman sütött a temetésünkön.  Viszont megint látszik, hogy ezek ennyit tudnak, egy grammal sem többet, a végeredmény pedig ott van az ország füstölgő romjai alatt.