Hogy ezek néhány éve a keresztek mögé bújva rejtegetik a szennyest, az ugyanolyan aljas, mint amikor terrorista egyedek iskolákba, óvodákba kvártélyozzák be magukat abban a reményben, hogy ott nem lőnek rájuk. Olyan emberségben, humánumban bíznak és remélik a menekülésüket, amelynek bennük a szikrája sincs meg, fordított esetben kétségek nélkül elvágnák a kisdedek torkát. Meg is teszik, a menekülőbe és gyerekébe belerúgnak, míg ellenben egy szánkót siratnak, ha kicsorbul, mert azzal, hogy kitették egy elpusztított örökzöld alá, egyben totemizálták is azt.
Ez semmiben sem különbözik az ágyékkötős népek hitétől, de ők keresztény kultúrának nevezik, ahogyan az is ennek a része, hogy az asszony verve jó, meg a medve nem játék. Véletlen baleset egyébként, hogy tobzódik az ország a kereszténységben. Orbán szorult helyzetben volt, már készült ráégni a fasiszta diktátor álarca az illiberális államával, aminek a nevében benne van a lényege, s hogy emiatt ne veszítse el az uniós pénzeket, átnevezte kereszténydemokráciának. Ennyi a történet, s bár, aki gondolkodik, jól tudja ezt, mégis beáll a maszkabálba, amivel legitimálja a gyalázatot.
Ezek akkor jutottak eszembe, amikor itt, a városomban a négy adventi vasárnapon szépen elosztva a polgármester és a három alpolgármestere gyújtogatják meg vasárnaponként a gyertyákat, mindannyiszor egy nagymisét celebrálva mellé, holott, ha nem lennének közszereplők, eszükbe sem jutna templomba járni. Így viszont aktív részesévé válnak Orbán hazugságának, sőt, az ő eszmeiségével és módszertanával legitimálják a hatalmukat, mert azt hiszik, ezt követeli meg a konvenció. Ilyenekkel adnak muníciót arra, hogyha bárki bárhol keresztet állít engedély nélkül, s ráförmednek emiatt, akkor a kereszténység elleni támadásról elmélkednek.
És ezt olyan hangsúllyal tudják mondani, mintha éppen a heréjüket tépnék le a hitük miatt. Ilyenkor, advent idején elszaporodnak a vértanúk, a népek szeme vérben forog, csattog a protkójuk, így merülnek el a szeretethazugságban, hogy az embernek tényleg fölfordul tőle a gyomra. Hogy mi a szent és mit kötelező félve imádni, az konszenzus dolga, hogy miből lesz totem és tabu, az is. Minden hit és minden vallás az ismeretlenre adott válasz, a politeizmustól, amikor minden reszketésnek külön neve van, eljutni az egyistenhitig, amikor minden félelem egy alakban testesül meg, komoly filozófiai tett, de nem több annál.
Ugyanakkor az, hogy egy ember vizet szór egy épületre, s az ezzel megszentelt lesz, semmivel sem másabb, mint amikor Winnetou azt mondja a sápadtarcúnak, ha eléri a totemoszlopot, ott már védettséget élvez. Svejk gépolajjal adta fel az utolsó kenetet, minden viszonylagos tehát, mert amit nem tudunk, az nem fáj. Svejk haldoklója így is, úgy is oda jutott, ahová megszentelt zsiradékkal jutott volna, de nyugodt volt, mert bevonták a cirkuszba. Akinek szüksége van hitre, mert fél a haláltól, éljen vele, aki robottá válna emiatt, az is megteheti. Nincs különbség a két menekülés közt.
Bödöcsnek van igaza, aki, amikor azt mondták neki, a hittel nem viccelünk, és rávágta, dehogynem. Ez pedig Dúró Dóra és becses férje hisztije miatt került ide, akik sátánt kiáltottak, mert egy fadarabot nem engedtek nekik felállítani engedély nélkül, s az a hazugságuk, hogy az különb, mint egy akármilyen léc, attól, hogy merőlegesen keresztbe rakták. Nem az. Konszenzus az egész és konvenció, ahogyan egy hét alatt szent himnusz lett egy giccsből, amit haptákban kell hallgatni, különben az ember a sátán maga. Mindez nem egyéb, mint az ostobaság terméke, meg az aljasságé.
Sajnálatos módon, ahogyan az emlegetett polgármester és alpolgármesterek példája is mutatja, ebbe is beleállnak a népek. Olyan bátor politikust még nem láttam, aki kiállt volna, és nem azt coming outolta volna, hogy meleg. Ehhez van bátorság, de még senki nem állt a publikum elé azzal, hogy én ateista vagyok, vagy legalábbis agnosztikus, mintha ez szégyenlendőbb dolog volna a nemi identitásnál. S amíg ez így van, a kereszténység ordítozásával úgy manipulálják a közbeszédet, ahogy nem szégyellik. Mint ahogyan eddig is. Ebben van bizonyos mértékű erő, amit legyőzni úgy nem lehet, ha gyertyákat gyújtogatunk a téren harangszóra.