Kategória: Egyéb

Azt írja az újság, hogy lent a messzi délen, ahol a migráncsok ostromolják a hazát permanens kitartással, tíz kilométeren már mélységi határzár is épült, jelentsen ez bármit is vagy akármit. S mivel az alagutas támadások ellen véd, feltehetőleg a kerítést a föld alatt is kihúzták, vagy betonnal töltötték fel az anyaföldet, harci gilisztákat telepítettek oda vagy nem tudom. Azt sem árulták el, a front mely szakaszán épült, azt sem, mit takar a fogalom, de arrafelé nézhetnek ki a fejükből az ürgék, vakondok és csimaszok, midőn munkálkodásuk közben koppan a fejük a falon a föld alatt nagyon.

Hol van már a szép emlékű és hevenyészett GYODA, amit a vészek első perceiben talált ki a magyar lelemény, hol a vesén rúgott migráncs a csatamezőn, a hős, határ-, és hazavédő asszony, az első riadalmak, ilyenek. Máma már a Bakondiból szivárog a nyüszítő, egyenletes félelem, amely belepi az egész magyari világot közvetítve az M1-en. Azt is írja az újság, hogy akár a határ egész hosszában is bebetonozhatják az anyaföldet, ám ehhez már kínai kommunista testvéreinktől kellene útmutatás, hogy az ő őseik hogyan is építették a nagy falat világ csodájára.

Pedig vannak egyszerűbb módok is az ásás kiszűrésére, mint a hős egri védőké, akik a dobra rakott száraz borsó rezgését figyelték, a félelem módjai végtelenek, ahogyan a hülyeségé is. Afelé halad kies hazánk, és ütemesen, ha már nincs is ott egészen. Miközben a járvány elszabadult, képtelenek kordában tartani, de nem is akarják igazán, a széteső, és ránézésre az utolsókat rúgó országot védik immár a föld alatt, nem gondolva a magyar özvegyek sóhajaira, hogy akkor ki fogja megerőszakolni őket. Ki veszi el a magyar jómunkásember munkáját, ki eszi meg a keresztény kultúrát.

Az élet nem habostorta Pelikán, mert például a békaemberekre még most sincs gondolva, se a léghajós lerohanásra. Mert ugyanis, ha a duci kis ujjainkon kiszámoljuk védekezésünk módjait, akkor arra jutunk, hogy Orbán apánk már óv minket a földön, föld alatt és vízen naszádokkal, de tengeralattjáróra még nem gondolt egy fideszes riogató sem, s mint említettem, a légitámadás is kimaradt. Tábornokaink hülyék tehát és képzetlenek, esetleg pocakosak, mert azt nem szereti a Napóleonunk egyáltalán. De fokozni is lehet, ha már reszketünk.

Mert mi van akkor, ha a föld alatti védelem tíz méterre terjed ki, de nekik van alagútfúró készségük, és még lejjebb egyenesen metrót építenek, ott száguldoznak be a határon, hacsak nem az oroszoktól veszik a technikát, vagy a Tarlóssal egyeztetnek a használatról, mert akkor cseszhetik. Mindent lehet fokozni. Ha a kisvasút meghosszabbítható Bicskéig, akkor a mélységi határvédelem a föld középpontjáig, de akkor már beszáll a buliba Verne Gyula is. Ami itt van, az régóta tébolyda, de a jelek szerint ezt is lehet még habosítani.

Mert amíg mi mesehősökkel és vakondtámadásokkal vagyunk elfoglalva, addig a lopás zavartalanul, tempósan és kitartóan folyhat és folyik is. Ez lenne a NER lényege ugyanis, nem egyéb, minden más csak toldás. Visszatérve egyébként erre a mélységi védelemre, bár mondják, hogy van, és elköltöttek rá aprónak számító harmincnyolc milliót, én, mint szkeptikus kételkedek, mert vagyok. Azóta is vannak alagutak, tehát vagy szar ez is, vagy meg sem épült, csak így lehetett utalni valakinek azt a pár millát. Földmunkát sehol nem láttak, és minden rohadt titkos.

Fölmerül, hogy van-e egyáltalán, vagy ez ilyen új föld alatti kifizetőhely. Nem látható, nem lehet tudni, hol lehet, ha van, itt annyit és arra számolnak el, amennyit és ahová akarnak. S magunk közt szólván ez a bevallott harmincnyolc millió a mai árak mellett még egy szalonnasütőre sem nagyon elég, nem, hogy tíz kilométer föld alatti atombiztos ojjektumra, tehát valami nagyon bűzlik Neriában. Bár már régóta szagos a kóceráj, avas szalonna, tömjén és rothadás szaga van, melegebb időben pedig kiegészíti a Felcsútról terjedő budigőz, amit nem írok le, tessenek elképzelni élénk erővel.

Főzőverseny volt Felcsúton, a budi tövében. Magyarország étele volt a címe, témája pedig a nemzeti összetartozás, ami abban nyilvánult meg, hogy kötelező volt használni piros, fehér és zöld alapanyagokat. Akkor most abban a dedóban vagyunk, amelyik kollektíven nyalja a kedves vezető valagát, de meglehetősen ötlettelenül. Piros, fehér, zöld alapanyagok, ilyet mindenki tud, ha én szerveztem volna, külön előírom, hogy sózni kizárólag a Trianonért hullajtott könnyekkel szabad az ételt.

Az ilyen rendezvényektől viszont megáll az ember esze, és úgy tapod egy helyben kilátástalanul, mint azé, akiből ilyenek jönnek elő. Az ételnek populárisnak kellett lenni, olyannak, amely elkészíthető egy átlagos felszereltségű konyhán, az alapanyagnak pedig adagonként ki kellett jönni ezer forintból. Aki ezt kitalálta, nem nagyon járhat boltba, csak egy ideája volt, óccsó legyen, és olyan, hogy belehasadjon az ember magyari szíve az összetartozás búbánatába. Ehhöz képest nem puliszkát főztek.

A győztes menü: fogasfilé parajlevéllel burkolva, haltej májköntösben, füstölt mangalicaszalonna fátyolban, kapros sajtkrémmel töltött túrógombóc barna vajban pirított reszelt morzsában, tejfölhab, zöldségkosár, marinírozott kelbimbószirom, kápia paprika “csiga” édesköménnyel, piros sültpaprikakrém. A nemzeti jómunkásember bizonyára hajkurássza az asszonyát, ha a dolgozóból olajtól iszamosan hazatérve állapotos asszonykája nem ilyennel várja őt. Ekkor kerül elő a vak komondor.

Ha erre a menüre Németh Szilárd ránéz a velőspacalos kondérja mellől, elsírja magát, a kedves vezető elejti a koviubit és eldugja a kis piros fazokát az erős chili Viktortól feliratú kis üvegcsével együtt. Egyáltalán, egy ilyen menütől mindenkinek meghasonlik a lelke, mint amikor Balog páter miniszterként kaviárral tömte az árva gyerekeket a Hiltonban, vagy özv. Vargáné rántott húst lát, és nem ismeri fel, mert ilyen étellel évtizede nem találkozott. Ez az étel Trianonnal vegyítve maga a skizofrénia.

De azt a böszme tévéműsort is az eszembe juttatja, amelyben – már nem tudom melyik adón lukkitöltőnek – a séf körülnéz a hűtőben, hogy abból a kevésből mit dobjon össze, amit ott talál. Jé, van egy cukkini – örül a műsorban a séf –, és elkészít egy borjúragut krumplival és kukoricával, sült békönnel díszítve, friss tavaszi salátával, ami nyomokban cukkinit is tartalmaz. Mint a kőleves című mese, bár mostanában ezzel a műfajjal csínján kell bánni, mert könnyen rásütik az emberre, hogy nemzetidegen buzi.

Viszont egészen szürreális: Felcsútig kell menni, hogy az ember haltejet (ki kell mondanunk halgecit) egyen májköntösben meg sültpaprikakrémet tejfölhabbal, hogy kilegyenek a nemzeti színek. Aztán erre ráfogjuk, hogy ez maga a nemzeti összetartozás, ami már perverzió. Sőt, alapos identitászavart jelez, hogy a szaros bő gatyánkban úrinépeknek tűnjünk mégis a trágyaszagot givenchyvel igyekezvén leplezni, minden körülmények között az operában. És csodálkozunk, ha a klubban az asztalra hugyoznak.

Nekem mégsem ezek fájnak, mert ezek csak röhejesek. Nekem özv. Vargáné fáj, akit halgecit zabálva azzal etetnek, hogy neki most mennyire jó. Ilyen az új magyar arisztokrácia, amelyik uniós pénzből, eltartott kisujjal issza a Kopi Luwakot, amely köztudottan a cibetmacska ürülékéből készül. S mindeközben Vajna Timi különgépen viszi a nyüves cicáját Los Angelesbe, ami így együtt már József Attila fájdalma, aki hiába áhítozott arra a kurva libasültre. Nemzeti összetartozás. Ja.

Ez van momentán farhátban testvéreim, de hozzá tartozik, hogy soha nem is volt másként. Ma reggel a boltban vettem húsz deka Reál sajtot, mert szeretem. Ilyen füstös-omlós, és magyar. Ezeröt kilója. Fél éve Mona volt a neve nyolcszázért, de három százalék sincs az infláció. Tejet is tettem a kosárkába meg kiflit, mert nem bírok magammal. Meg két csigát is, mert ünnep van. Nem állt meg egy ezresből, a halgecis menü pedig igen. Ennyit arról a valóságról, amelyikben a NER haszonélvezői élnek. Jó reggelt.

Miska szomszéd kint állt a szemező esőben, szítta a cigarettáját, és üdvözölt, miszerint esik, nem kell dolgozni máma. Nem tud pöfögni büszkén a fűnyíróján, leparkolni, hazatérni, dicsekedni fűnek-fának, mily jó dolga van a Mihálynak. Világos rendszer, egyik dolog fakad a másikból: esik, tehát tétlenség van, nézés ki a fejünkből. A világ egyszerű, nincs mitől félni benne. Egyenes vonalú következtetések vannak, ha a kisfiú meglát egy rózsaszín pónilovat, buzi lesz, a hétfejű tündér ideájától olyan álomvilágba keveredik, ahonnan nincs visszaút a munka világába. Az ilyenekből lesznek a meleg, részeges bölcsészek, vagy idealista filozófusok, a nemzeti haza ilyenekkel kezdeni mit nem tud, kiveti őket magából vagy átnevelőtáborba küldi.

Nem olyan időket élünk, hogy helye volna mindenféle révedezésnek. Az álmodozó nem érti a parancsokat, és nem lehet tudni, mi forog a fejében, pedig az állam azt nagyon szeretné, hogy kicserélje neki tetsző tartalmakra. Régen sem volt ez másként. Boldogult úrfikoromban félrészegen tartottam kiselőadást egy csehóban a buddhizmusról mint szimpatikus filozófiáról, olyan vallásról, amelyben mind közül a legkevesebb a szakralitás. Mindenki olyan katedrán oktat, ami jut neki. Viszont ennél a szónál, hogy szakrális, mellettem termett valahonnan egy magyar Brettschneider. Malacszemű volt, és kérlelt, hogy mindezt fejtsem ki neki bővebben, majd megírta a jelentését, hogy a lakosság hangulata 1.a., esetleg b.

Részeges bölcsésznek tűntem neki, holott csak segédfűtő voltam éppen akkor a Március 15. téren felállított Lenin szobor melletti kazánházban. Ez pedig azt mutatja, már az akkori hatalom is hülye volt, és semmi érzéke nem volt a szimbólumokhoz. Eszébe nem jutott, hogy a munkásosztály elgondolkodna, hogyan kerül egy tányérra Petőfi és Lenin, hacsaknem úgy, hogy az előbbitől az Akasszátok föl a királyokat című verset tanította a kis úttörőknek. És József Attilától is mondjuk a Munkásokat, és véletlenül sem a Medáliákat, amelyben elefánt volt, jámbor és szegény, meg az ormányával simogatta a napot. Ez tisztára hétfejű tündér, ilyentől a NER hazaféltő bölcsei is sikítófrászt kapnak, és hülye dolgozatokat írnak a gondolkodás paraszti tisztaságáról.

Az MSZMP is ilyen puritán gondolatiságra nevelt. Soha nem felejtem, hogy szegény apám mindenkinek a kurva anyját szidva körzővel rajzolgatta a térképen az atombomba hatósugarát, mert ezt adta neki házi feladatul a párt. És most lehet dörzsölni a tenyeret, hogy ennek meg kommunista volt az apja, nem véletlen, hogy sorosista lett. Ebben két bukfenc van, apám nem volt kommunista, csak egy szerencsétlen flótás, én pedig nem sorosista vagyok, hanem szabad. Furcsa egy állapot lehet ez, hogy nem mindenről az Isten, a haza meg a család jut eszembe, hanem olykor színes tintákról álmodom, mint a kis zsidó lapocskában Kosztolányi. Miskának az esőben ilyen gondjai nincsenek. Esik, nem kell menni fűnyíróval pöfögni. Ennyi az élet.

Az ilyen egyenes vonalú, tiszta gondolkodásra utal örök barátunk, Józsi szomszéd, aki tegnap, amikor ordíttattam munka közben egy elképesztő instrumentális elektronikus muzsikát, megállapította, hogy ez migráncszene, ha meg nem énekelnek benne, akkor pláne. Ezek után elküldtem őt a picsába migráncsozni, és eszembe jutottak Dúró Dóri elszántan buta szemei, akiben ekképp felfedeztem az én Józsimat, és az esőváró Mihályt ugyancsak. Egy brancs maguk, vélekedtem Pelikán gátőr smasszerének szellemiségében, a gombócot is megzabálják, a folytatást pedig ismerjük. Mindezek után csodálkozunk, hogy Borsodban a fideszista kisasszony győzött? Ugyan már. Az a szenzáció, hogy csak ennyivel. Kirielejszon.

A Fidesz szerint Donáth Anna és a Momentum hazaáruló. Ez súlyos szó, annak ellenére, hogy tudjuk, nacionalista rezsimek előszeretettel használják, láncos kutyát is szoktak mondani, vagy szürreálisan ürgebőrbe kötött békaembert. Bigott, feudális országokban, mint amilyen ez a miénk, szóba jöhet a felségsértés vagy istentagadás is, olyikért elégetnek, alkalmanként fölkötnek, vagy kegyelemből főbe lőnek. De semmiképp nincs jó vége. Donáth Anna úgy árulta a hazát egy standon a piacon, hogy felhívta Jourovát, aki megsértette a magyar népet. Monnyon le. Donáth is monnyon le, távozzon a közéletből, senki ne maradjon a világon, aki nem ők.

Úgy lett bevisítva ez a nagybüdös magyar feudális éjszakába, hogy mindjárt jön Dontáh Anna Őszödje, a nagy leleplezés, hogy Brüsszelben a csürhe már kaparta a kockaköveket megrohamozni a helyi tévét, mert a belga csoki finom. A Varga igazságügyissel folytatott televíziós vitának csúfolt agytépés volt a kiinduló pont, ahol Donáth, amikor szóhoz jutott két visítás közt, szó szerint azt mondta a patás Jourováról: „Nem szoktam lefekvés előtt arról csacsogni vele, hogy képzeld Vera, már megint mi történt Magyarországon.” Ehhez képest mégis beszélt vele, ez volt az ő Őszödje, és így árulta a hazát a piacon. Ráadásul árleszállítással.

Két csomó retek és fél kiló rohadt krumpli között, újságpapírba csomagolva. Most nem állunk neki azon lamentálni, hogy Donáth Anna hülye volt-e. Az volt, mert tudhatná, ezek még azt is kiderítik és ellene fordítják, hogy kiscsoportban – mármint az oviban – mit súgott a Pistike fülébe kakaózás közben. Azon sem mélázunk ezúttal, hogy Varga miniszter életének lényege a tagadás, hogy amikor kapja a pofonokat a gazdája, miszerint csal, lop, hazudik, mondja, mint akit felhúztak, hogy nem is, nem is, nem is. Ennyit egy leszedált papagáj is tud, ehhez nem kell magas hivatal meg szolgálati autó, kiskosztümök és selyemblúz, ehhez elég egy ketrec, ahová a gazda rakta.

Ha ez a hazaárulás, akkor az a kellemetlen mondandóm van Varga meg a csürhe, illetve sakálfalka többi tagja számára, hogy mi, népek küldtük oda az imperialisták közé ezt a Donáthot, ilyképp hazát árulni. S ha valakinek a csatlósa ő, akkor a miénk, akit úgy hívnak, nép. Jourova nem minket sértett meg, hanem a magát hazának képzelő Fideszt a vezérével az élén, s ha ezt a Fideszt mint hazát árulja ez a Donáth, akkor a megbízásunkból teszi. Világos matematikai képlettel a haza nem egyenlő Varga csürhéjével, s amikor ez a Donáth Jourovával telefonozik, azért cseveg vele, mert mi nem tudjuk neki elmondani, hogy minket bántanak.

A saját hazánkban a hazaárulók, mert és ugyanis, amikor Varga gazdája, ez az Orbán Putyin és a kínai kommunisták függésébe taszítja az országot, a kirgizeknek, vietnámiaknak és bizonytalan identitású afrikai érsekeknek adja a pénzt, amiből a jódógos, jómunkás magyari ember élhetne emberhez méltóbban, nos, ezt nevezik máshol hazaárulásnak, ha már ragaszkodunk az efféle nagy szavakhoz. De térjünk azért vissza ehhez a tegnapi dologhoz, mert vannak benne cuki kurvaságok, ugyanis megint képbe került Szijjártó jachthuszár. Ő visítozott Donáth lemondásáról elsőként.

Az pedig úgy történt, hogy már akkor reagált a leleplező videóra az Origón, amikor még le sem vetítették, és ő kezdte a hazaárulózást. Ami azon túl, hogy az ő szájából mókásan hangzik főleg mostanában, felidézi bennünk A tanú című film delikát jelenetét, amelyben Pelikán megjegyzi, hogy elnézést Virág elvtárs, ez az ítélet. És ekkor érzem én magam egy malomtulajdonos kulák szeretőjének egyszerre, valamint várom a fekete Pobjedát hajnalban. De ha már Varga Judit szóba került, nem azért, mert pikkelnék rá – dehogynem –, hanem, mert ennek az egész bulinak ő adta meg a zamatát.

A Facebookon kifejtette, amikor a magyar kormány a világjárvány kellős közepén azon dolgozott, hogy minél kevesebb ember élete és megélhetése kerüljön veszélybe, akkor az ellenzéki európai parlamenti képviselők Brüsszelben és Budapesten is egy előre megírt forgatókönyv alapján a brüsszeli érdekeket képviselték és álhíreket terjesztve a magyar kormány veszélyhelyzetben hozott döntései ellen uszítottak. Amióta tudjuk, hogy Lázár Ervin meséi is valami nemzetközi összeesküvés részei, ezen már igazán nem csodálkozunk, hanem inkább elkérnénk Jourova telefonszámát, mert volna mondandónk a számára. És milyen szerencse, hogy Donáth ezt helyettünk megteszi.

Itt a napokban valamelyik filmcsatornán bele-belenéztem egy filmbe. A címét sem tudom, a szereplőket sem ismerem, de a pár percek, amiket láttam belőle, megmutatták a lényeget, hogy ez egy koncentrációs tábor parancsnokának családjáról szól, akik élik idilli életüket az iszonyat tövében. A jól fésült, ápolt, érzékeny lelkű anyuka, a futkározó és az olykor furcsa dolgokba botló fiúcska, akinek a náci apukája magyarázza, hogy a drót mögött más emberek vannak. Igazából nem is emberek azok, csodálkozni rajtuk, sajnálkozni fölöttük nem érdemes. Ilyen természetesen.

Így vannak ott, így éldegélnek, ahogyan a kéményből dől az emberekből származó füst, míg egyszer csak az anyuka megtudja, milyen füst is az, hol is él, ki is a férje és mivel foglalkozik, aztán ettől kiborul. Férjuram pedig magyarázza a zokogó nőnek, hogy háború van, mire az asszony, hogy de itt nincs, és a férj, hogy de igen, de igen, mert ezt a munkát is el kell végezni, ha olyan országban akarunk élni, mint amilyet megálmodtunk. El kell söpörni, ki kell irtani a mást, hogy a tiszta vérű és tiszta eszményű, minden mocsoktól mentes haza létrejöjjön. És ekkor szembe jön velem a neten ez a Dúró Dóra megint.

Néz az ostoba bociszemeivel, kezében könyv, amit most nem darál, hanem szaggat, végzi a munkát, hogy létrejöjjön az általa megálmodott mások nélküli ország. Neki is van rövidgatyás gyereke, az ő apja is magyarázhatja neki vagy nekik, hogy azok nem olyan emberek, igazából nem is emberek, a munkát el kell végezni a haza érdekében, és indul zászlókat szaggatni. Apa szaggat, anya darál, a publikum pediglen tapsol. Ugyanekkor Lázár Ervinnek is nekimennek, mert hétfejű tündér szerepel a meséjében. Ki halott már ilyenről, teszi fel a kérdést az Orbán csicska dolgozat, amely bevallottan bosszúból született, mert annak van az ideje most.

Ugyanis Deák-Sárosi László ebben bevallja, hogy már régóta a bögyiben van ez a Lázár, és most, hogy a rezsimtől hivatalt kapott, a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa lett, elérkezettnek látta az időt a leszámolásra. Szenvtelenül teszi, mint a filmbéli náci apuka és férj. Egyre több a Deák-Sárosi, a Dúrók is egyre vadabbak, akik a hatalomtól, hivataltól megrészegülten elérkezettnek látják az időt, hogy elvégezzék a munkát, és megtisztítsák az országot a nekik nem tetsző eszméktől, s ami ezzel majd jár, az ezeket hordozó emberektől is. Az az ország pedig, amelyik a netadó miatt tízezrével vonult az utcára, ezt tétlenül nézi.

Sőt, tetszik is neki. Dúró nem iszik, négy gyerekes „anyuka” – mint érdem –, meg olyan aranyos, így védi őt egy olvasó a Facebookon, mert nem látja, és a többség sem látja, hogy az orbáni kultúrharc kiteljesedésénél tartunk, amikor eljött a nekik nem tetsző művek fizikai megsemmisítésének ideje. Egy lépésre vagyunk a Kristályéjszakától, ami a leginkább ínyére volna a bosszúra szomjazó felfuvalkodottaknak. Ahogyan a rossz emlékű Kerényi Imre mondta, „most mi jövünk”, és tényleg jönnek, egyre agresszívebben és vadabbul. Burjánzik a pitypang, kaszálni lehetne.

“Léteznek tehát ilyen hasznos idióta írók és olvasók, akiket a konzumidiótákat kitermelő gazdasági háttérhatalom fel tud használni saját céljaira. Akik még vagy már nem értek el a formális műveletek szakaszába, illetve a kritikai reflexiónak egy szintjére, vagyis az arányosság és a fokozatosság józan paraszti ésszel is belátható állapotába, azokkal bármi elfogadtatható, még az is, ami a saját érdekükkel szemben áll.” – idézem Deák-Sárosit, és azért, mert ez te vagy, ha Lázár Ervint olvasol, és netalán még mosolyognál is rajta. Hülye vagy, mondja neked. Más ember vagy, illetve nem is egészen vagy ember.

A filmben, amelyből elindultam, a naiv anyuka, észrevéve azt a borzalmat, amiben él, zokogott, és püfölte a náci, gyilkos férje mellét, de hasztalan. Tragédiája nem csak az volt, hogy nem látta addig, hol is él, hanem az, hogy hamis-idilli jólétének ez volt az ára. Ma, nálunk, akik saját jólétük és hamis, gőzös ideológiák miatt nézik el azt a dúlást, amit a Dúró, Deák-Sárosi félék művelnek, ugyanúgy bűn-, és tettestársak, mint a filmbéli jólfésült, ápolt, és minden jel szerint naiv és ostoba anyuka. Ha majd egyszer felébred a lelkiismeret, akkor sem lesz bocsánat. Legalább kétmillió vétkesünk van.

Én nem tudom, hogy a csepeli önkormányzatnál megvan-e még az alaptörvény asztala, továbbá azt sem, Gulyás G. miniszter olvasta-e a gránitszilárdságút. Ha nem, rakok ide belőle dolgokat: „…Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja… A szülőknek joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést…”

Ehhez képest van az, ami tegnap óta van. Mégpedig, hogy a csepeli önkormányzat betiltotta óvodáiban a Meseország mindenkié című könyvet, Gulyás G. miniszter pedig arról ábrándozott, hogy felvetődhet a kiskorúak veszélyeztetése az óvodákban, ahol felolvasnak ebből a bűnnel teli műből. Gulyás G. miniszter azt is mondta, hogyha valóban meg lehet állapítani a bűncselekményt a mesekönyv óvodai olvasása miatt, akkor büntetőeljárás fog indulni a fenntartóval szemben. A csepeli önkormányzat jogot sért, Gulyás pedig fenyegetőzik.

Így kellett ennek lenni, hiszen a Dúró Dóra darálója pörformansz után maga a kedves vezető jelentette ki, hagyják békén a gyermekeinket, ez pedig az összes szervilis csinovnyiknak felhívás volt az óbégatásra, s mint kitetszik, cselekvésre is. Így, amikor az volna a sóhajtás, minek ezzel foglalkozni, mert ugyanis ez csak egy könyv, és vannak ennél sokkal fontosabb dolgok, kénytelen vagyok azt mondani, nem igazán. Hiszen ebben benne van az egész nagybüdös élet, szabadságok és szolgaságok, hajnalok és éjfelek, Mari néni csirkeszárnya és a kisunokánk szétbombázott élete úgyszintén.

A törvény a Fidesznek annyi, akár a sóhajtás, és leginkább úgy és akkor tartják be, ha az az érdelükben áll, vagy hasznot hajt. Máskülönben a törvény, legyen az akár a mítoszi magasságokba emelt alapbigyó, semmit sem ér, illetve éppen annyit. A nemzeti alaptanterv ugyan nem törvény, de az oktatási, nevelési intézmények számára az, ebben pedig az foglaltatik, hogy a tananyagnak olyan alapvető értékeket kell közvetítenie, mint a megértés, az együttérzés, a törődés, a szabadság, az igazságosság, a méltányosság, a tolerancia és az önazonosság. – Konklúzió, szarunk rá.

Az átkosban volt a nevezetes három „T” fogalma, a támogatott, tűrt, tiltott írás-, és zeneműveké. A NER-ben ezzel ezidáig nem találkoztunk, a csepeli önkormányzat jóvoltából azonban most már igen. Azzal a delikáttal, hogy Kádár apánk idejében a kerületi vagy városi tanács nem tiltogatott be semmit, arra ott volt Aczél elvtárs, sikerült hát ebben is túlszárnyalni a gyűlölt „kommunistákat”. Bár miben nem, tehetnénk fel a kérdést, mert ugyanis ezek ugyanazok, illetve talán rosszabbak is, mert azoknak voltak elveik, míg ezeknek ilyen készségük nincsen egyáltalán.

Olcsó volna most a Bibliával példálózni, az abban szereplő gyilkosságokra, vérfertőzésekre és más válogatott szörnyűségekre utalva, amit szoknyás bácsik adnak elő az óvott kisdedeknek. De fölösleges, a csepeli önkormányzat és az összes hasonszőrű tébolyodott azt sem ismeri-olvasta, mint ahogy a Meseország mindenkié kötetet sem. De ejthetnénk szót a Grimm testvérek horrorjairól, vagy a magyar népmesék olykor szaftos, világáról is, de mindez fölösleges volna. A tutulás ugyanis nem a tartalomnak szól, hanem csupáncsak ellenségképzésről.

És ez az a momentum, ami miatt erős szavakat kell ejteni erről a tébolyról, mert ugyanis a nácizmus bimbózását látjuk, s amikor pár napja az óvodás naplójában a képzelet erejével teremtettem egy parabolát a könyv égetéséről, magam sem gondoltam volna, hogy bekövetkezik, s lám, itt is van. Amiről tegnap el sem tudtuk képzelni, hogy előfordulhat, mára mindennapos, az aljasság úgy kúszik be a köznapokba, hogy észre sem vesszük. Amikor a Meseország mindenkié jogait védjük, akkor a sajátunkat is, és azért is teszünk, hogy holnap ne verjenek meg minket barnaingesek sötét sikátorokban.

Vigaszként egy kis emlék, mi történik, ha valamit erősen tiltanak. Segédfűtő koromban ki voltam éhezve Schopenhauerre, Heideggerre, Nietzschére, ilyenekre, de Aczél elvtárs nem engedett hozzáférni. Nekiálltam németül tanulni tehát, hogy enyém lehessen a tiltott gyümölcs, és Svájcból meg a bűnös NSZK-ból hozattam be a könyveket. Mindebből nem az következik, hogy ma az óvodásaink szamizdatban olvassák majd a Meseországot, hanem, hogy mindenki erre kíváncsi már. Gulyás G. miniszter pedig fenyegetőzik az ostobája, amiből kitetszik merre van a szellemi horizontja. Éppen Orbán valagában. Ui: a németül tanulást cseszhettem, Heideggerhez nem volt elég pár év, de ez azén bajom.

Tegnap a magyar Goebbels, tehát a szakonyfalui macsó, azaz Rogán Antal, amikor kérdezte őt a Telex újságírója, s illőn bemutatkozott, hogy honnan érkezett, Rogán azzal tagadta meg a választ, hogy „Nem tudom mi az”. – mármint a Telex. Mi sem tudjuk, mi az a Rogán Antal, és efölött fogunk mélázni akképp, hogy lehervadjanak a csillagok a levegőégről. A Wikipédia nagyon helyesen írja le nekünk, ahogyan az ifjú Rogán a szentgotthárdi Vörösmarty Gimnázium KISZ titkárából minden skrupulus nélkül átvedlett a Fidelitasba, amivel nem azt igazoljuk, hogy lám, Rogán kommunista volt, hanem, hogy elvei nincsenek, gondolatai sem, inkább ilyen fény felé toluló organizmus ő, mondjuk napraforgó.

Bár annak van némi haszna, míg ellenben Rogánnak ilyen nincsen semmi sem. Ezért elnézést kérünk tőled kedves napraforgó, hogy egy lapon említettünk egy sejthalmazzal, aminek próbáljuk megfejteni a lényegét, de most elsőképp azt, mivégre is van ezen a kajla világon. Ártani mindenképp, hiszen, mint emlékezhetünk, a Népszabadság – amit valószínűleg nagyon is ismert – beszántásának egyik oka a legendárium szerint az volt, hogy kiváltképp élénken foglalkozott Rogán helikopterezésével. Ám tudjuk, ez csak a kitalált indok, így Rogán szerepe abban a történetben szimbolikus, viszont mint ilyen, a NER maga. Így akkor, amikor föltesszük a kérdést, mi is az a Rogán Antal, egyben a NER mineműsége felől is érdeklődünk.

Mert Rogán a NER nélkül semmi sem. Így, amikor az előbb kudarcot vallottunk azzal, hogy őt napraforgóként határozzuk meg és definiáljuk, tekintsünk rá ezúttal bábuként, amit dróton rángat a gazdája, és ezen a ponton közelebb kerülünk az igazsághoz, bár el nem jutottunk még annak kertjébe. Tessék elképzelni a képet, köszönöm. No most, ez a gazda, aki rángatja őt, rángathatná úgy is, hogy viselkedik esetleg. Mert és ugyanis, ha megszólítanak, kérdenek szépen, akkor például hiába nem ismerem mondjuk a Dörmögő Dömötör című kiadványt, mert nem volt gyerekszobám, illőn válaszolok mégis, mert ezt követeli az évszázados gyakorlat. Viszont az ő gazdája nem ezt bábozza vele, hanem azt, hogy be van szarva és pökhendi.

És már megint itt vagyunk, hogy jé, ez meg a NER maga, a szaros-húgyos nagyképű rendszer, de, ha aspektusunkban idáig jutunk, akkor elérkeztünk a Rogán titok megfejtésének következő szakaszához, miszerint már nem is napraforgó, nem is bábu, hanem csupán egy paca, bűzlő folt a NER testén, tehát egy vele teljesen, ilyképp önmagában nincs is. Egy kis Vanish a képibe, és meg is szűnik létezni teljesen, illetve eloszlik mint a buborék, ahogyan a nóta mondja nekünk. Ám ezen a ponton itt áll előttünk teljesen pőrén az összes, Varga miniszter, Novák miniszter, Kovács levelező meg a többi sok, akik a NER végeztével egyáltalán nem is lesznek, mert ők is ilyen pacák, és ezen túl más ismérvük nincsen is.

Rogán paca pacákot azzal tudjuk vigasztalni, hogy ismeri ő a Telexet, sőt, akkor fogja ismerni igazán, amikor a tárgyalásáról tudósít, mikor is számon lesz kérve rajta minden bűne, egyenként lesz a fejére olvasva. Voltaképp akkor ismerszik majd meg, mi az a Rogán Antal, illetve mi volt, ami ugye éppen ma. Mert a semmisége akkor fog tartalmat kapni, ahogyan a bűnöket helyezzük el benne, kitölti egész valóját akkor, és végső, formát ölt. Nyomorult forma lesz az, viszont nekem meg azt kell belátnom, nem áll jól a próféta szerep egyáltalán, de mégsem mondhattam volna a sarki kocsmák szintjén, hogy értekezésem tárgya egy büdös bunkó, pedig az igazsághoz akkor jártam volna a legközelebb. De, mint látjuk, más módon is el lehet érkezni hozzá.

És éppen ott is vagyunk. Felfuvalkodott hólyag mind az összes, nem egyéb – ha már a minéműségükre kérdeztünk rá –, és ennek kapcsán elmesélem, honnan is fakad ez a hólyagszerű létforma. Ennek archetípusa Orbán Viktor maga. Aki, amikor még a liberális álca volt rajta, a közös futballzások utáni interjúk során mosolygós per tu volt, amikor komoly polgári lett, kijelentette, mostantól magázódunk, a keresztény-fasiszta létformájában meg már szóba sem áll senkivel. Ennek a leképeződése Rogán is, hogy menekül az újságírók elől azok létét kérdőjelezve meg, az a beszari tahóság maga. Így, amikor itt a végén föltesszük a kérdést megint, mi az a Rogán Antal, ím elkészült a válasz: egy beszari tahó. Nem több, nem kevesebb.

Dzsejenbekov, kirgiz elnök alig egy hete a karmelitáknál smúzolt Orbánnal, mindkettőnek fülig ért a szája, hogy ötvenmillió dollárt félretettek későbbi ellopásra, de közbeszóltak a sorosista kirgizek. Dzsejenbekov elcsalta az aktuális választást, cserébe az ottani mindenféle buzik, részeges bölcsészek, színészpalánták, nyugatos írók, filozófusok és hitetlenek fellázadtak, Dzsejenbekov hatalmának pedig kampec. Pedig Orbán már légihídról álmodott a két ország közt, megtudtuk, hogy közös gyökereink vannak, pár hónap múlva pedig Kásler kiderítette volna, hogy Toldi Miklós nagyapja kirgiz volt, a főváros, Biskek pedig a magyar Bicske pontos megfelelője, ameddig közös haragunkban mindenféle kisvasutakat hosszabbítgatunk csak azért is.

A népnyelv már orbáni átokról suttog, hogy aki félnótás csirkefogó vele fotózkodik és örül, megtelepül azon a rontás és megbukik. A lista már egész terjedelmes: Berlusconi, Janukovics, Szaakasvili, Fico, Strache, Mubarak és Lukasenka, aki rendőrökkel, katonákkal még tartja magát, de nem a semmiért menekült ide Gruevszki sem, Salvini pedig épp bíróság előtt áll. Ez a sorminta valami démonit tételez, hogy akivel a mi kedves vezetőnk cimborál, azonmód bukik meg, a hívőket viszont le kell lohasszuk, nincs ebben semmi földöntúli vagy szakrális. Maximum az ő vidékükön nem olyan jó a krumplitermés, hogy be tudják fogni vele a bávatag népek pofáját, másképpen: van, ahol kevésbé tűrik a jómunkásemberek a velük való packázást.

A felsorolt alakokat megengedő jóindulatúan populistának nevezik, pedig egyszerűen csak gazemberek. Ahogyan Orbán is. Tegnap történt az is, hogy a németek egykori igazságügyi minisztere, Katarina Barley voltaképp lehazugozta-tolvajozta Orbánt, s ez a néni momentán az EP alelnöke. Még várjuk a reakciókat, hogy ezzel miként sértette meg a magyar népet, és milyen gyorsan kellene lemondania, mint ahogyan Jourovának is a NER vágyai szerint. Tudjuk, az lenne az ideális, ha az Unió élén Salvinik és Dzsejenbekovok ülnének, a kedves vezető akkor érezné otthon magát benne, viszont neki sajnálatosan ez nincs így. Nekünk viszont egészen más a bajunk, viszont nem vagyunk sem kirgizek, sem fehéroroszok, hogy megoldjuk a dolgot.

A Janukovicsok, Strachék, Szaakasvilik a sötét oldalt képviselik az emberiség történelmében és sorsában, Orbán Viktor pedig ezekkel egy. Nem véletlenül pózol és üzletel az ilyenekkel, ám amíg valami csodából fakadóan az Unión kívül csak megbuknak a diktatúrák, annak kebelében mégis virágzik ez a miénk, ami egészen elképesztő. Annak ellenére van ez így, hogy például szintén tegnap derült ki, hogy az Európai Bíróság elkaszálta az országot a lex CEU miatt, sőt, voltaképp az tapasztalható, hogy akármely intézményünk, törvényünk, intézkedésünk (illetve a Fideszé) szembe találkozik az európai normákkal, azokkal szemben rendre elbukik. A bíróságon is. Kies hazánk kedves vezetői pedig minderre azt mondják, szarunk rá, ítéletet végre nem hajtunk.

Mint például Iványi egyháza esetében sem, hanem inkább kikapcsoljuk nála a gázt. Gruevszkit befogadjuk, a menekülőket éheztetjük, mit nekünk törvény, jog, erkölcs vagy akár jóérzés. Ezt a habitust és züllöttséget villantotta meg tegnap a mi igazságügyi miniszterünk, amikor ismét kettős mércézett, előtte pedig arról ábrándozott, hogy az Európai Bizottságnak nincs joga, hatásköre jogállamisági jelentést készíteni a mi diktatúránkról. Azt mondta tehát fű alatt, pofád befogod, azt csinálok, amit csak akarok. Kitűnik tehát, hogy a NER egy különálló univerzum, és az Unió töketlenségét elnézve valóban az. Viszont odáig jutottunk, hogy Magyarország jelenlegi formájában nem alkalmas annak tagja lenni, sőt, egyáltalán nem is való oda.

Ilyen szempontból valóban kipcsakok, türkök vagy akár bármilyen pöttyös seggűek vagyunk azzal a különbséggel, hogy ezer év alatt kiveszett belőlünk a vadság, és megtanultuk a szolgaságot. Mégpedig egészen alaposan. Ilyképp azon mélázni, hogy de jó, Orbán minden diktátor cimborája sorra bukik el, a sorminta alapján tehát előbb utóbb ő következik. De nem fog. A kirgizek és hasonszőrűek, mint a fehéroroszok például fölemelték a tottyadt seggüket, míg a miénk krumplitól elnehezülve pihen. Ha sci fit írnék tehát, Orbán bukása úgy képzelhető el, ha egyszer saját magával fog kezet az erkélyén, és az átka visszaszáll a saját fejére. Ilyen mozi viszont nem lesz soha, hacsak a mostani gépész meg nem unja. Ilyen viszont nem látszik jönni.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma hozza el mindenki a kedvenc játékát, babáját, mesekönyvét vagy akármit, hogy asztán majd olvas nekünk a mesekönyvből, meg jáccunk a játékokkal, hogy mijen jó is lesz akkor nekünk. Én nem tuttam, mit is vigyek, én minden játékomat szeretek, nem tuttam tennap, hogy máma mit fogok szeretni, az anyu aszonta vigyek egy autót asztán jóvan, de mondom neki, mejiket, de monta este, hogy reggel majd meglátjuk, és meg is láttuk. Evittem egy meccsbokszot.

Mentünk reggel, az emlékező művön csattogott a zászló, a homokozóba egy macska ücsörgött, jött a Pityu ő egy mesekönyvet hozott, a Kisböske meg egy doboz legót, az Ibojnéni meg ott át makszba. A Pityu aszonta, jé zászlót rakott az arcára, és télleg, piros, meg fehér, meg ződ vót az arca, sőt, vót rajta ijen koronás címer is, mintha a szájábó nőtt volna ki a korona, vagy ő lett vóna az emlékező mű ruggya, csak épp nem csattogott a szája neki, mind azon a zászló, hogy az anyu is csak táttott szájja nészte őtet.

Majnem puszit is efelejtett adni, de topantottam és megkaptam azér. Megreggelisztünk, a dadus finomat adott, kakaót meg kenyeret vajja, a Kisböske csak úgy evett, még szerencse, mer így nem fog nyafogni egész délelőtt, hogy ő éhes. Reggeli után aszonta az Ibojnéni, hogy láttya, a Pityu mesekönyvet hozott, kérdeszte, hogy olvassake nektek gyerekek belölle, montuk, hogy olvasson, mer jó vót csak úgy ücsörögni, mer mindenkinek tele vót a hasa nagyon, még a Pityu se hüjéskedett.

Csak odaatta az Ibojnéninek a könyvethogy olvasson akkor belölle nekünk. Nekiát olvasni, asztán, amikor a bátor herceg rájött, hogy ő a baráttyát szereti, meg a hercegkisasszony is inkább a boszorkát, akkor sikittott, és edobta a könyvet, mintha égette volna a kezét, és nekiát rángatózni az arca neki, hogy abba se bírta hagyni. A Kisböske meg szorongatta a legó babáját, aminek barna vót a bőre, eszt is meglátta az Ibojnéni, amitő ződ lett neki az arca teljessen.

Sikittott, hogy hívni kell a papbácsit, hogy egrecíroztatni minket, mer megszát a zördög, meg visittott is, hogy a dadus aggyon neki fokhagymát, mert ekárhozik itt mindgyá. Nézegette a Kisböske a babáját, hogy mia bajj vele, a Pityu meg ment a könyvért a sarokba, ahová az Ibojnéni hajittotta, hogy elteszi akkor, de aszonta neki az Ibojnéni, hogy aszt ugyan nem, mer az bünjel, hogy beszéni akar az anyujával, addig nála marad, meg megmutattya a papbácsinak is.

Ebéd után el is jött a papbácsi, nézegette a könyvet, közbe meg hányta magára a keresztet, meg mondogatta, hogy uramjézus, meg jóisten, és aszt is monta, hogy eszt meg kell semmisíteni. De monta a Pityu neki, hogy akkor bejön az apuja egy kicsit méltatlankodni, de a papbácsit ez nem éredekete, hanem kenegette fokhagymáva a könyvet meg motyogott valami ufóul, de ez se vót elég, hanem megkérdeszte a dadust, hogy vane nekik húsdarálója a konyhán.

Vót neki, behoszta, mer a papbácsi kérte, és nekiát daráni a könyvet, de az kemény vót nagyon, ott kaszabóták meg aprittották szegény könyvet, de nem akart ledarálódni, úgyhogy gyufát kért a papbácsi, hogy fögyújcsa, mer ekárhozunk különben, és ahogy ott próbáta égetni a könyvet, lángra kapott a fekete szoknyája neki, úgyhogy már együtt visittottak az Ibojnénivel, a dadus meg megunta a cirkuszt, behoszta a poroltót és lefújta a papbácsit vele. Hosszan fujta, közbe mosojgott.

Olyan lett a papbácsi mind egy hóember, ijen ugrándozó hóember, az Ibojnéni leűt és zokogott má, kint az udvaron az emlékező művön csattogott a zászló, hogy timpanon, a dadus fogta a poroltót, és kérdeszte, hogy elég e vót már, a Kisböske csak nészte a kezébe a barna babáját, a Pityu meg monta, hogy akkor szól az apukájának, hogy jöhet kicsit méltatlankodni. A többi gyerekek meg élveszték a fehér port, hemperegtek benne, és olyan kupleráj vót, ahogy az apu szokja mondani, hogy na, gondótam, vára dömperemmegyek.

Töményen, összehangoltan, hevesen és hangosan ömlik ránk a mocsok. A kikristályosodott fajvédő és homofób nácizmus. Tegnap megjelent egy szöveg a vasarnap.hu-n, amelyben a magyar kisdedeket a Legótól féltik, mert barna bőrű kis figurákat rakott a készletébe, és ez összezavarja fehér és keresztényi fejlődésében a kis nemzeti gyermeket. A jeles szerző, bizonyos Kaszab Zoltán hatalmas gondolati ívet húzva jut el a konklúzióig, miszerint „a másfél éveseknek szóló játékot követi az óvodai érzékenyítés, a mesekönyv, majd a nemváltó influenszer Youtube-videója.”

Ekkor, és főleg akkor, amikor Orbán Viktor is beszállt a buliba a Kossuth rádióban mondván, a meleg „jelenséget a magyarok türelmesen, toleránsan kezelik, ám van egy vörös vonal, amit nem lehet átlépni. Hagyják békén a gyerekeinket.” Bárcsak Kaletának mondott volna ilyet, de akkor nem volt érkezése megszólalni a kedves vezetőnek, míg egy mesekönyv miatt pedig igen. Olybá tűnik, hogy Dúró elvtársnő könyvdarálása csak előjáték volt, vagy indok kreálása, akárha a gleiwitzi rádióadó elleni provokáció, hogy indulhassanak a hadak a csatába.

Délelőtt ugyanis már megjelentek az utcai hordák is Budaházy vezetésével, hogy megakadályozzák a Meseország felolvasását a II. kerületben. S be ugyan nem jutottak, hogy szétverjék a bűnös eseményt, kívül azonban olyan hangosak voltak buzipropagandázva és buzilobbizva, hogy a a felolvasást online tartották csak meg arra kérve a hallgatóságot, a gyerekeknek inkább fogják be a fülét. Budaházyék ordenáréak voltak a buzizásukkal a rendőrség elnéző mosolya mellett. Nem dudáltak, mint Hadházy, hogy meg kelljen büntetni őket pár százezerre.

Dúró Dóra pörformansza tehát célt ért, élesen ki lehetett jelölni az ellenséget, akik a buzik, és mindenki, aki szimpatizál velük. S mint láttuk, ezt a folyamatot miniszterelnökünk is megengedően támogatta vörös vonalat emlegetve, buzdítva a háborúra. Dúró, Orbán, Budaházy és a négerező vasarnap.hu-s uszító ugyanaz a banda, amit így együtt épp megnyilvánulásaik és eszmeiségük miatt bízvást nevezhetünk náci csürhének. És emiatt ne tessenek a fogukat szívni, mert a dolgokat nevükön kell nevezni, ha fáj is az. A fasiszta Magyarország kis náci hajtásait látjuk itt sajnálatosan.

Pluszban azonban még ájtatos kis genyók is, a megbocsátó, elnéző Isten álcáját veszik fel dúlásukban. A kis Lego figurák és gyermekeink megbuzulásáról szóló dolgozatban ugyanis a szerző ezt mondja: „semmi bajom a minden ember egyenlő elvével, sőt, nagyon jól tudjuk, hogy Isten színe előtt valóban mindenki egyformán értékes. Csakhogy én nem szeretném, ha ezt a Lego üzenné meg a gyermekemnek.” Egészen leegyszerűsítve a nemzeti kisded akkor lásson négert, amikor erre a keresztény apukája elég érettnek érzi, egyébként buzi lesz.

Bájos naivságában ennél alpáribb szöveg nem adható elő. És bár ugyan felvethető, hogy minek is foglalkozni vele, amikor úgysem olvassa senki, mégis fontos, hiszen bepillantás nyerhető általa fehér és keresztény polgártársaink fejébe Orbántól Budaházyig. Sőt, a templomban révedező középosztálybéli szintén keresztény úrhölgyekébe is, és ezekben látjuk megtestesülni a NER gondolatiságát, világnézetét és erkölcseit. Amit pedig tapasztalunk, meglehetősen elborzasztó massza, és újólag oda jutunk, hogy világosság és sötétség áll szemben egymással ma kietlen hazánkban.

Mert nem állhatom meg, hogy kicsit vissza ne térjek Kaszab Zoltán (vasarnap.hu) gőzeihez, mikor is ilyeneket mond még okulásul: “A játék a játékra való, a felhőtlen szórakozásra, arra, hogy örömet okozzon. Nincs helye annak, hogy egy másfél éves gyermek ideológiai üzenetekkel találja szembe magát.” És ne feledjük, ez arról szól, hogy egy barnább bőrű kis műanyag figura volt a dobozban. Én ódzkodom a teatralitástól, még felkiáltó jelet sem szívesen teszek a mondat végére, de ez egészen egyszerűen elképesztő. Meg vagyunk hatva, nem találjuk a szavakat háborgásunkban.