Kategória: Egyéb

Ha azt mondom péntek, ön azt mondja Kossuth. Ha rávágom: Orbán, önnek elakad a szava. Azért mégpedig, mert, ha belehallgat a szokásos szeánszba, olyan univerzum tárul föl ön előtt, amelynek a bugyrai ismeretlenek. Hétről-hétre, midőn alkalmunk van csodálhatni doktorminiszter urunk eszmefuttatásait az éter hullámain keresztül, mindig és újra arra kell rádöbbennünk, hogy ugyan ismerjük a kappanhang tulajdonosának megroggyant elmeállapotát, de mindig akad egy újabb sötét odú benne, amit megmutat.

Néha meghív magához hasonló állapotban lévő organizmusokat, hogy dicsőítsék őt. Ilyen volt legutóbb Carlos Torrender, argentin oktatásügyi államtitkár, aki azért érkezett, hogy tanulmányozza a magyar oktatási rendszert, amit majd a pampákon is bevezetne. Hogy erről mit beszélt, az érdektelen és az ő nyomora, ennél érdekesebb a véleménye Orbán Viktorról, és itt látjuk, nagy valószínűséggel azért hívták őt Budapestre, hogy a Mandinernek elmesélhesse: szerinte Orbán egy látnok. Azt nem fejtette ki, mit lát, helyette elmondta a megdicsőült maga.

A Kossuthon. Így érünk körbe, amikor látjuk, hogy egy kivehetően terhelt rajongó, s a belőle táplálkozó illúzió mire képes egy roggyant tudattal, mert a mostani böfögés-hörgés már a téboly olyan fokát mutatja, amire nehezen találni szavakat. Mint a minap említettük, az elmúlt hetek történései tökönrúgással érhettek fel doktorminiszter urunk számára, hogy nehezen is tér magához. Így megkérdeznénk Carlos Torrendert, mit láthatott az ő látnoka, amiből semmi nem valósult meg, mert vannak hibahatárok a jóslásban, de ekkora nem fér bele.

Amúgy, hogy doktorminiszter urunk ilyen lehangoló állapotba került, belejátszhatott a fodball Eb is, az ott elszenvedett vereségek. Mindezek tetézik az elmebajt, ami abban is kicsúcsosodott, hogy egyetlenünk a német kancellárnak panaszkodott Manfred Weberre, aki azért, mert Magyart és a pártját felvette, olyan mitikus gonosszá állt össze Orbán fejiben, mintha valami ősgermán eredetmondánál vagy a magyarok lehangoló istenénél tartanánk, esetleg rajzolt népmesénél Szabó Gyula bá előadásában.

Mint megtudtuk, ez a Weber a magyarok ősellensége, aki háborúpárti, migrációpárti és gazdaságellenes, jelentsen ez bármit is a főnök megzakkant agyában. Mindemellett ez a szegény, beteg ember kitartóan és nagyon hosszan sorolta az Európából rá leselkedő veszedelmeket, amiből egy kiút lehet. Ugyan nem igazán szívesen – mert aki nem hallotta, annak isteni szerencséje volt, de mégis megmutatva, a gombáknak mivel mossa az agyát – hosszabb idézetek következnek Orbán zűrzavarából.

„Ez a vonat, az európai szerelvény a háború felé tart. Ha van elég támogatásunk, a kormányt megtámogatják az emberek, és óriási fölénnyel megnyertük ezt a választást, akkor én meg tudom húzni ezt a vészféket. A vonat meg fog állni, és mi magyarok erről a vonatról le fogunk szállni.” – Illetve még: „A masinisztával is beszéltünk, de azt nem tudtuk meggyőzni. Ezt csak Donald Trump, illetve a leendő amerikai elnök tudja majd leszedni a mozdonyról. És akkor az egész nyugati vonat, ami a háború felé robog, megállhat.”

Íme, egy csodálatos elme képzelgései a jövőről, de, mint kitetszik, a látnok már semmiben nem bízhat és bízik, mint Trump feltételezett győzelmében, aki leszedi Webert a mozdonyról, vagy nem tudjuk már itt a nagy gőzben és füstben, mi fog történni, míg Orbán teljesen össze nem omlik. Mert afelé tart, s hogy a nagy üveggömbösnek a valósághoz mennyire nincsen köze, hanem csak pörög, mint valami transzban lévő dervis, azt az Európai Bíróság rá – és a csürhéjére – kimért büntetéséhez való viszonya mutatja.

Erről korábban azt jelentette ki, mint emlékezhetünk, hogy úgy intézi: „nekik jobban fájjon, mint nekünk”. De nem fejtette ki, kik azok a nekik. Ezt tetézte aztán most a szeánszon egy újabb gyöngyszemmel, ahol ezt hallottuk: „Azokkal fizetettjük meg a bírságot, akik a háborún és a migráción keresik a legtöbbet”. Itt szintén nem tudjuk, kire gondolt a költő, mert nekünk csak Rogán jut az eszünkbe, illetve az ő körei, akik egészen doktorminiszter urunkig érnek. Ha az elébb üvöltő dervisnek mondtuk őt, az csak a jószándékunk jele volt.

Azt tudtuk, hogy a beteg már régen elindult az őrületbe vivő biztos úton, aminek most újabb stációját tapasztalhattuk, mikor is a képzelet teljesen elfedi a valót. Azt is látjuk már évek óta, hogy a győzelmeknek milyen látnoki utakat jelöl ki. Mára egy maradt: Trump. Emiatt a delikvens frusztrációja fokozódik, ordítani kezd, böfög és hőbörög, ezt pedig egy rádió közvetíti. Rengetegen pedig, akik hallgatják, elalélnak a gyönyöröktől. Ez pediglen a hazánk így cuzammen, egy őrült és a gombái fogságában. Boldog szombatot, kedveseim.

És akkor megszólalt Kocsis Máté. Egy bizonyos időpontban tette ezt, ami a mi világunkban, amelyben az idő lineárisan és egyforma sebességgel telik, nem elhanyagolható tényező, úgy is mondhatnánk, bizonyíték. Itt természetesen eltekintünk amúgy az idő kétes természetétől, attól, hogyha sheldonok volnánk, kiselőadást tartanánk, hogyan viselkedik ez a jószág a fekete lyukak közelében, lassul le, vagy az eseményhorizontot átlépve visszafordítható (elméletben), de ezt azért nem tesszük, mert Kocsis Mátéról van szó.

Ő pedig, amióta az aranyhalait elsiratta, mint akiket az energiaválság miatt a haver tavába kellett költöztetni albérletbe, nem vehető igazán komolyan. Elcseszte úgymond az efféle renoméját (ha egyáltalán). Hiába öltött azóta okulárét magára, hogy okosabbnak látszódjék meg komoly alaknak, tudjuk ki ő és honnan jött, csak azt nem, hová megy. És most, hogy elhelyeztük hősünket térben és illékony időben, felidézzük szavait, hogy miért ihletett meg minket, akárha mackóvágy a mézet. Azaz, költői pennánkat feledve, nézzük, miből élünk.

Abból kedveseim, hogy Kocsis et. azt mondta a híradások szerint, miszerint a Fidesz, ahogyan öntudatos fasiszta párthoz illik, nem is akar, és soha nem is akart Meloni frakciójába ülni, a következő indokok alapján, idézzük: „A szélsőségesen magyarellenes román AUR-t felvették az ECR frakciójába. Szó sem lehet arról, hogy a Fidesz ilyen párttal üljön egy frakcióban az Európai Parlamentben! Kizárt!” – Látjuk a dupla felkiáltójelet, mint írásjelét a határozott szándéknak. Másképpen ezt úgy mondanánk, megazisten. De inkább mögéje nézünk.

Nem véletlenül kezdtünk el indításként az idő linearitásáról elmélkedni, mert és ugyanis e törvény alapján azt kellett tapasztalnunk, amit Kocsis et. dupla felkiáltójellel óhajt eltakarni, hogy a gazdája e kijelentés előtt kuncsorgott Meloninál (ECR), hogy nagyon szeretne beülni abba a frakcióba. És arról is jöttek hírek, hogy Orbán gazda kosarat kapott. Azért mégpedig, mert a pártcsalád több tagja jelezte, hogy a magyar kormánypárt belépése elfogadhatatlan számukra. Ilyen az, amikor valakinek szaga van, illetve rühellik.

Ezen a ponton látjuk ám, hogy Kocsis et. (és a Fidesz) pofára esik a biciklijével, de azt akarják bemagyarázni, hogy ők így szállnak le. Csak úgy, mint amikor, hogy megelőzzék a Néppártból való kicsapatásukat, inkább kiléptek, ezzel mentve az eltaknyolás kínos képét. Most pedig, mint kitetszik, be sem akartak oda lépni, ahol egy nappal előtte elutasították őket. Föltehetnénk persze a kérdést, Kocsis et. kit néz hülyének, de tudjuk a választ: mindenkit. A dolgokat azonban a Fidesz szemszögéből is érdemes vizsgálni.

Azt kell górcső alá venni, hogy miként pár napja már értekeztünk róla, miszerint Európa peremén kódorognak kitaszítva és lesajnálva, meddig akarnak még önmaguknak is hazudni. Mert az is kérdés volna, hogy a magyarellenes románok miért rosszabbak, mint a magyarfaló Fico, tehát például innen is látszik, Kocsis indokai meglehetősen izzadságszagúak. De ennyit sikerült kitalálni annak bizonyítására megint, hogy ők így szállnak le a bicikliről. A Fidesz létezése manapság ebben a leszállástechnikában mutatkozik meg.

Illetve abban még, mint emlékezhetünk doktorminiszter urunk működési kézikönyvére, hogy ők nem egyebek óhajtanak lenni Európában, mint bot a küllők között, azaz értelmezve, mindenkinek, mindenhol betesznek, kukacoskodnak és szemétkednek. Csodálkozunk, hogy rühelli őket mindenki? Egyáltalán nem. Ám ennek ellenére azt kell világosan látnunk, hogy ebben az esetben maga az idea (amit Orbán megálmodott), a nacionalisták internacionáléja nem működik, mert természeténél fogva működésképtelen.

Most őt golyózták ki, aztán egy másikat fognak, ahogyan ő is megtenné ezt akárkivel, ha hatalmában volna, de mint kitetszik, ilyen neki épp nincsen. Inkább már csak egy kis körömpiszok, az általa szeretett hasonlatnál maradva az a nímand a pálya szélén, akit senki nem akar választani a csapatába, labdája meg már régen nincsen. Orbán eljátszotta a jogait akárha Vladimir és Estragon, miközben Godot-ra vártak, ami azért történt vele, mert benne csücsül Putyin seggében. Ezt nem nézi el neki a többi fasiszta.

Mérleget is vonhatunk akár, bár az elmúlt napokban többször is megtettük, de érdemes újra. Nos, olybá tűnik, hogy doktorminiszter urunk az utóbbi hetekben nem sallerokat és kokikat kapott, hanem egészségesen tökön rúgták. Nem lett ötven százalék feletti a győzelme, Stoltenberg idejött helyre tenni, az Európai Bíróság odapörkölt, indul a túlzottdeficit eljárás, és Meloni is ajtót mutatott. Hát, nem egy virágkarnevál, és ehhez képest érdemes nézni, ahogyan Kocsis a szemüvegében még mindig öntudatot hazudik. Pedig csak kínos vonyítás van.

Tegnap, mint valami megszokottat, akárha születési előjogot, úgy néztük a NER „elitet”, ahogyan tódult Németbe’ meccsnézőbe. Az már föl sem horgasztja a kedélyeket, hogy az összes nem is kormánygép szolgálatban volt, és például a soknevű hadügyminiszter meg az Orbán külön-külön röpülővel utazott ugyanoda. Lehet, hogy nem bírják egymás szagát, vagy nem tudjuk az igazi okot, mire ez a nagy rongyrázás.

Hogy Mészáros meg magángépen iramlott (suhant), miközben az is kiderült, hogy megkezdte szokásos nyári körútját a jachtja, már az sem nóvum. Semmi sem ebből a szempontból, mert a mimagyarnak ilyesfajta ingerküszöbe már nincs is, mert, ha volna, már régen egyenes kaszával indulna a Karmelitába menekülésre noszogatni a kedves vezetőt. Látunk ilyet? Nem. Kell tartania ettől a nagyfőnöknek? Egyáltalán. Tehát nincs miről beszélni.

De azért próbáljuk meg, mert ha másnak nem is fáj (mert netán nem is hallott róla, vagy már ez sem érdekli), nekem azért igen. Az élet van akkora rendező, hogy miközben láttuk ezt a futball körüli újgazdag, illetőleg vallásos, kényszeres nyüzsgést, és az a hendikepje is megvan a lelkünknek, hogy ismerjük az emögött zajló folyamatokat, épp ekkor kerül a szemünk elé az Eurostat legfrissebb jelentése, amely szerint utolsók lettünk.

Bulgária is megelőzött már minket az uniós országok közül a háztartások fogyasztásában. Azaz, addig üldöztük Ausztriát, hogy a jó bolgárok surranópályán elénk kerültek, és már nekik is csak integethetünk. A háztartások fogyasztása a legmegbízhatóbb szegénységmérési adat, ami azt mutatja, van-e pénze a delikvensnek zsömlét venni a boltban vagy nincs, hogy sarkítsunk a dolgon, érthetővé téve mindenki számára. (Gombák és moszatok)

Ez a mutató az, ami beszámol a szavazópolgár pénzügyi helyzetéről, áttételesen pedig a gazdaságról is, mert hiába jön Szijjártó minden évben a rekordbefektetésekkel, ezek a népek számára semmit sem érnek, mint ahogyan a GDP-t sem lehet megenni, azaz Szijjártó kitörölheti az arschát a rendszeres sikerjelentéseivel. Mert a Nagy Mártoné rendszerint felülírják azokat, aki soha nem érti, miért nincsen ÁFA-bevétel, ami miatt meg a költségvetés áll fejre.

Mellékszálként szintén tegnapról, túlzottdeficit eljárás indul a NER ellen, amivel nem az igazamat akarom alátámasztani, csak még egy adalék arról, hogyan csesztek szét ezek mindent az unortodox, különutas, keleti nyitású lózungjaikkal. Hogy most nem győz egymásra mutogatni Matolcsy és Varga M., de egyik sem vonja le azt a kézenfekvőnek tűnő következtetést, hogy el kellene takarodnia a jó francba. Majd, ha Orbán küldi őket.

De nem küldi. Egyelőre meccsen van, illetve olyan kijelentéseket tesz, hogy a büntetést, amit az Európai Bíróságtól kapott a menekültekkel való embertelen bánásmód miatt (zárójelben: kétszáz millió ajró, plusz még naponta egy, amíg a sok éve született ítéletet végre nem hajtja, tehát soha), hogyan oldja meg úgy – idézem -, hogy „nekik jobban fájjon, mint nekünk”. Ez így nem fog menni, ezért még hergeli a gombákat és moszatokat.

Azt üzeni nekik, hogy ezt a temérdek pénzt „szívesebben osztaná szét a családok és a nyugdíjasok között”. De Brüsszel, mutat nudli ujjaival a messzi távolba, miközben nem is kormánygéppel megy meccsnézőbe, s ezen a ponton sóhajtunk fel tényleg indulatok nélkül ekképp: anyád. És elnézést kérünk a kedves szülejétől, de a magyarok között ez már csak így bevett. Zamatos és kocsmaszagú, tehát Orbánnak épp megfelel.

De visszatérünk ehhöz a Nagy Mártonhoz, aki nem érti, miért nem szórjuk a pénzt két kézzel a boltban, ami szerinte van nekünk, holott mi tudjuk: nem. Van ez a statisztikában rejlő csapda, hogy az átlagot fölfelé húzza például Mészáros Lőrinc, aki egyedül keres annyit, mint tízmillió magyar, mégsem vásárol a boltban tízmillió zsömlét, és máris megfejtettük az ÁFA elmaradásának titkát, Nagy Márton szíves figyelmébe.

De mindebből is látszik, miért korog sok ember gyomra azok számára észrevétlenül, akik nem látják, vagy nem akarják látni, mert meccsre röpködnek nem is kormánygéppel, illetve beüzemelik a jachot, mert nagy a hőség. Egyébiránt tudnánk még néhány közgazdasági alapvetést tenni, de minek, amikor mindeközben is, amikor minden recseg és ropog, valami távoli bizonytalan jövővel bíztatnak, amikor majd jó lesz. De innen nézvést soha nem lesz az.

Az ember már elég vén, így arra kell rádöbbennie, hogy ebben telt el az élete. A mennyei Ausztria utolérésének soha be nem teljesülő ígéretével, és ezen a ponton ugrik be neki Störr kapitány igazsága (Füst Milán: A feleségem története), aki szerint a kedves papája egyszer így szólott hozzá: unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. Mert mit mondanánk mást, amikor a taknyos zsebkendőnket lobogtatjuk Bulgária után. Tán azt, hogy vége van.

Tegnap, mint valami megszokottat, akárha születési előjogot, úgy néztük a NER „elitet”, ahogyan tódult Németbe’ meccsnézőbe. Az már föl sem horgasztja a kedélyeket, hogy az összes nem is kormánygép szolgálatban volt, és például a soknevű hadügyminiszter meg az Orbán külön-külön röpülővel utazott ugyanoda. Lehet, hogy nem bírják egymás szagát, vagy nem tudjuk az igazi okot, mire ez a nagy rongyrázás.

Hogy Mészáros meg magángépen iramlott (suhant), miközben az is kiderült, hogy megkezdte szokásos nyári körútját a jachtja, már az sem nóvum. Semmi sem ebből a szempontból, mert a mimagyarnak ilyesfajta ingerküszöbe már nincs is, mert, ha volna, már régen egyenes kaszával indulna a Karmelitába menekülésre noszogatni a kedves vezetőt. Látunk ilyet? Nem. Kell tartania ettől a nagyfőnöknek? Egyáltalán. Tehát nincs miről beszélni.

De azért próbáljuk meg, mert ha másnak nem is fáj (mert netán nem is hallott róla, vagy már ez sem érdekli), nekem azért igen. Az élet van akkora rendező, hogy miközben láttuk ezt a futball körüli újgazdag, illetőleg vallásos, kényszeres nyüzsgést, és az a hendikepje is megvan a lelkünknek, hogy ismerjük az emögött zajló folyamatokat, épp ekkor kerül a szemünk elé az Eurostat legfrissebb jelentése, amely szerint utolsók lettünk.

Bulgária is megelőzött már minket az uniós országok közül a háztartások fogyasztásában. Azaz, addig üldöztük Ausztriát, hogy a jó bolgárok surranópályán elénk kerültek, és már nekik is csak integethetünk. A háztartások fogyasztása a legmegbízhatóbb szegénységmérési adat, ami azt mutatja, van-e pénze a delikvensnek zsömlét venni a boltban vagy nincs, hogy sarkítsunk a dolgon, érthetővé téve mindenki számára. (Gombák és moszatok)

Ez a mutató az, ami beszámol a szavazópolgár pénzügyi helyzetéről, áttételesen pedig a gazdaságról is, mert hiába jön Szijjártó minden évben a rekordbefektetésekkel, ezek a népek számára semmit sem érnek, mint ahogyan a GDP-t sem lehet megenni, azaz Szijjártó kitörölheti az arschát a rendszeres sikerjelentéseivel. Mert a Nagy Mártoné rendszerint felülírják azokat, aki soha nem érti, miért nincsen ÁFA-bevétel, ami miatt meg a költségvetés áll fejre.

Mellékszálként szintén tegnapról, túlzottdeficit eljárás indul a NER ellen, amivel nem az igazamat akarom alátámasztani, csak még egy adalék arról, hogyan csesztek szét ezek mindent az unortodox, különutas, keleti nyitású lózungjaikkal. Hogy most nem győz egymásra mutogatni Matolcsy és Varga M., de egyik sem vonja le azt a kézenfekvőnek tűnő következtetést, hogy el kellene takarodnia a jó francba. Majd, ha Orbán küldi őket.

De nem küldi. Egyelőre meccsen van, illetve olyan kijelentéseket tesz, hogy a büntetést, amit az Európai Bíróságtól kapott a menekültekkel való embertelen bánásmód miatt (zárójelben: kétszáz millió ajró, plusz még naponta egy, amíg a sok éve született ítéletet végre nem hajtja, tehát soha), hogyan oldja meg úgy – idézem -, hogy „nekik jobban fájjon, mint nekünk”. Ez így nem fog menni, ezért még hergeli a gombákat és moszatokat.

Azt üzeni nekik, hogy ezt a temérdek pénzt „szívesebben osztaná szét a családok és a nyugdíjasok között”. De Brüsszel, mutat nudli ujjaival a messzi távolba, miközben nem is kormánygéppel megy meccsnézőbe, s ezen a ponton sóhajtunk fel tényleg indulatok nélkül ekképp: anyád. És elnézést kérünk a kedves szülejétől, de a magyarok között ez már csak így bevett. Zamatos és kocsmaszagú, tehát Orbánnak épp megfelel.

De visszatérünk ehhöz a Nagy Mártonhoz, aki nem érti, miért nem szórjuk a pénzt két kézzel a boltban, ami szerinte van nekünk, holott mi tudjuk: nem. Van ez a statisztikában rejlő csapda, hogy az átlagot fölfelé húzza például Mészáros Lőrinc, aki egyedül keres annyit, mint tízmillió magyar, mégsem vásárol a boltban tízmillió zsömlét, és máris megfejtettük az ÁFA elmaradásának titkát, Nagy Márton szíves figyelmébe.

De mindebből is látszik, miért korog sok ember gyomra azok számára észrevétlenül, akik nem látják, vagy nem akarják látni, mert meccsre röpködnek nem is kormánygéppel, illetve beüzemelik a jachot, mert nagy a hőség. Egyébiránt tudnánk még néhány közgazdasági alapvetést tenni, de minek, amikor mindeközben is, amikor minden recseg és ropog, valami távoli bizonytalan jövővel bíztatnak, amikor majd jó lesz. De innen nézvést soha nem lesz az.

Az ember már elég vén, így arra kell rádöbbennie, hogy ebben telt el az élete. A mennyei Ausztria utolérésének soha be nem teljesülő ígéretével, és ezen a ponton ugrik be neki Störr kapitány igazsága (Füst Milán: A feleségem története), aki szerint a kedves papája egyszer így szólott hozzá: unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. Mert mit mondanánk mást, amikor a taknyos zsebkendőnket lobogtatjuk Bulgária után. Tán azt, hogy vége van.

Nem bevallottan – vagy épp eltagadva -, az, hogy a Tisza Pártot a kebelére ölelte az Európai Néppárt, olyan lehetett Orbánnak, mint egy gyomorszájas, ha már utcai harcos ő. Ez az a Néppárt, ahonnan a Fidesz azért lépett ki, hogy megelőzze a kirúgatását, így azóta ez a lehangoló aktus győzelemként szerepel a kollégisták legendáriumában, a pártcsalád pedig a Sorostól fertőzött ördög maga, amely ráadásnak háborúpárti is. Legalábbis a legutóbbi idők előadásában, a kampányban pedig pláne.

Hogy a KDNP eddig benne csücsült a frakcióban a maga egyetlen tagjával, az igazán nem oszt és nem szoroz, így az sem, hogy most ugyanez az egy tag duzzogva távozik belőle azzal az indoklással, hogy oda mindenféle baloldaliakat (lásd Tisza) fölvesznek, tehát nincsen benne maradása. Ez a magyarázat ismét csak azt mutatja, hogy a KDNP (Fidesz) menekül a valóság elől, ugyanis a Magyar P.-féle alakulat sok mindennek nevezhető, de baloldalinak éppen nem. Azért kapott ott helyet, mert szemben a Fidesszel úgy jobboldali, hogy nem fasiszta.

Persze ez nem csekély különbség, hanem éppen annyi, hogy szalonképes Európában, míg a Fidesz már nem. Nem véletlenül mondta Manfred Weber (az EPP elnöke), hogy Magyar pártjának eredménye egyértelmű üzenet a magyaroktól, hogy másokat is szeretnének látni a parlamentben az európai értékek képviseletében, mint a Fideszt. Mint kitetszik, itt a kulcsfogalom, mert manapság a Fidesz már mindent jelent az európai értékeken kívül, így voltaképp az a szerep, ami most jut neki, determinált. Orbán szabta meg.

S hogy ez mi, azt jól mutatja az a téblábolás és kóválygás, amit Brüsszelben bemutatott, s ismét csak zsebrevágott kézzel magyarázta az őt váratlanul kérdező riportereknek, milyen „csávó” is ő. Nos, olyan, aki véglegesen a körön kívülre került, mert az a Brüsszel, amit be akart venni és a saját képére formálni, végleg kitaszította őt, és most még az a lehetősége sincsen meg – lévén minősített többséggel osztják el a funkciókat -, hogy a vétóival zsaroljon. Azaz, úgy ment ki kávézni, amíg a nagyok döntenek, hogy ott is maradt az automatánál.

Nem tudja lecserélni a brüsszeli bürokratákat, hanem azok cserélik le őt Magyarra. Végső, helyezkedő kétségbeesésében Meloninál kuncsorgott felvételért, de kosarat kapott, ugyanis az olasz erős asszonynak több ország hasonszőrű pártja jelezte, ha Orbán jön, ők mennek, a szabadságharc vége tehát beteljesedett. És úgy, hogy még a választók is be lettek csapva, bár a gombák és moszatok tudatáig ez valószínűleg nem jut el. Nekik azt kellene észrevenni, milyen ország az, amit Orbán közel másfél évtizedes uralma teremtett, de erre is képtelenek.

Így hát el kéne mesélni, hogy nem csak a külpolitika totális kudarc, hanem a hatalom megtartásán kívül a belpolitika is. Ebben foglalva az életképtelen gazdaságot, az értéktelen fizetéseket, az oktatás szétverését, az egészségügy szétdúlását, az egyre inkább működésképtelen államot, tehát mindent, ami a lopáson kívül esik. Mert azt most is magas szinten űzik a fiúk, még a kampány alatti felfordulásban is zavartalan volt az üzem, ami azonban olyan megszokottá vált, hogy már fel sem tűnik.

Nem úgy indult, de a második Orbán kormányzás értékelésévé vált az enyári kettős választás, ami a Fidesz (és Orbán) számára totális kudarc. Európában szinte láthatatlan ponttá zsugorodtak, itthon pedig (bár ezt senki nem hangoztatja) önkormányzati helyeik harmadát elvesztették. Így jogosan elmélkedtünk arról nem is olyan rég, hogy ez vajon a kezdet vége vagy a vég kezdete lehet, de, ha más nem is, egyfajta erjedés bizonyosan, amikor az orrunk előtt kezdett el szaglani a Fidesz hullája, s csak egy a kérdés, a gombák ezt mikor érzik meg.

Szaga van Orbánnak, szaga van a Fidesznek, amin már az orrok befogása sem segít. Nem különösebben kedvelem a szakértők szakértéseit, de a mostani helyzetet egyikük karakánul és alaposan mutatta meg, amikor kijelentette: „a valóság szembejött a kormánnyal és kijózanító ütést vitt be, úgy itthon, mint Európában, Orbánnak megtört az imázsa”. Annyival toldanánk meg, hogy a józanabbja számára ilyenje már elég régen nem volt, a legrealistábbak pedig már a rendszerváltáskor is látták, hogy ez az alak maximum egy politikai kalandor.

Kalandozásai során pedig a nyereg alatt puhított hússal futása véget érni látszik azzal a toldással, hogy a hátországban, ami a hazánk, még mindig nagy rombolást tud véghezvinni az elhúzódó végjáték alatt. Ehhez minden eszköze (pénz, paripa, fegyver) megvan, s ehhez képest sem lehet mást kijelenteni, mint azt, a jövő rajtunk múlik, akik – a külvilág számára legalábbis így tűnően – ezt a mindenki számára kártékony alakot újra meg újra megválasztjuk. Azaz, a jóváhagyásunkkal ül butít és dönt nyomorba, mint valami elcseszett pálinka.   

Ha önnek rémálmai voltak annak idején a testnevelés óra miatt, mert verejtékben fürödve a kötélmászás, szekrényugrás és más efféle cuki kurvaságok, mint teljesíthetetlen kihívások tették tönkre zsenge gyermeki életét (vö.: közjószág), most megnyugodhat. A kisonokának mostantól fogva ilyen gondja egyáltalán nem lesz. Ugyanis mind az összes efféle kínokat fejben lejátszhatja, az ügyesebbek képletekkel magyarázhatják el a testnevelési tanerőnek (lásd: mondjuk katonatiszt), milyen erők hatnak és dolgoznak a mutatványok közben.

Fölrémlik előttünk a Lógok a szeren (Karinthy) főhőse: „Azt, hogy az izmaim még fejletlenek s mellem is szűkecske, azt én nagyon jól tudom. De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem”. Ezzel a gesztussal, ahogyan az említett műben is, képzeletben minden elintézhető, lehet fejben kötelet mászni, ugrani és futni, de a Karinthy óta eltelt száz esztendő azzal toldja meg a fantáziát, hogy ez itt már a szingularitás, a tiszta tudat, amely gépekbe költöztethető, következésképp a romlandó testre alig is van szükség. Ez a mi fényes jövőnk.

Viszont nem kell ennyire előre szaladnunk, mert itt van nekünk máris a jelen, mint a scifi eleje Pintér Sándorban megtestesülve. Az ő zsenije megállíthatatlan. Nem véletlenül irányítja a rendőröket, az orvosokat és a tanárokat is, nagy valószínűséggel akkor dőlt el, hogy az ország minden területét ő rakja rendbe, amikor a nagy havazáskor elküldte a híres sms-t mind az összes magyaroknak, hogy üljenek át másik autóba. Ebből következik az a kreativitás is, amit a testnevelés órákkal tett miniszter urunk, amire csak annyit mondhatunk, delikát.

Illetve önök másképp is fogalmazhatnak gusztus és habitus szerint. Az azonban bizonyos, tátva marad a szájuk, ha még nem hallottak róla, hogy a BM tervei szerint iskoláinkban a megfelelő feltételek hiányában (vö.: tornaterem) ezen túl a testnevelés órákat elméletben is meg lehet tartani. Innen fakadt az indításkor fölvázolt látomásunk a kötélmászás képleteiről, jutott eszünkbe Karinthy, mint aki humoreszket írt abból a képtelenségből, amely ím, valósággá vált, mutatva, hogy a NER már nem abszurd, hanem szürreális.

Sok évvel ezelőtt kezdődött minden, mint emlékezhetünk, amikor megszületett a heti öt – azaz mindennapos – testnevelés ötlete, mint amit az iskoláinkban teljesíteni kell annak ellenére, hogy nincsen hol (lásd: tornaterem). Ezt az ellentmondást aztán mindenféle trükkökkel oldották fel az érintettek: gimnasztika a tanteremben, a folyosón vagy az utcákon futkorászva, aminek az lett a vége, hogy a közjószágoknak (és a szüleiknek) annyira tele lett a micsodája az egésszel, nekiláttak felmentéseket irkálni, a tanerők pedig bölcsen ezeket elfogadták.

Kormányunk azonban látta, hogy a sok felmentés miatt spártai nevelési elvei sérülnek, bekeményített, hogy minden gyerek, akinek két lába van, testnevel, minden áldott nap, mindegy, hogyan. Tornatermek azonban ma sem állnak rendelkezésre megfelelő mennyiségben, mert elvitte a pénzt a propaganda meg az oligarchák, így következett, jött el mintegy Pintér zsenijének ideje, aki a kettős szorítást az ismertetett módon oldotta föl. Engedélyezte a testnevelés órák elméletben való megtartását.  

A kör bezárult, a kecske is jóllakva és eltelten heverészik, meg a káposzta is ott virít. Viszont a józan ész az elveszett valahol a Thermopülai-szorosnál, mert minden célok ellenére ezek szerint vánnyadtak lesznek a közjószágok. Az a legszebb, hogy amikor a mindennapos testnevelés miatt az óraszám emelkedésére hivatkozva morogtak a delikvensek, hogy sok lesz ez már a gyerekeknek, akkor az volt a válasz, ez csak mozgás, ami után édes lesz a tanulás. Mint kitetszik, ez szép idea, viszont most már nem is igaz.

A hülyeséghez azonban görcsösen ragaszkodik a Fidesz, amelyről (és tagjairól) már régóta tudjuk, hogy fingjuk sincs a valóságról, ami most ím, ezen a téren is fényesen bebizonyosodott. Az is, hogy képtelenek hibázni, ha viszont elcseszik, azt sem vallják be, hanem vagy másra mutogatnak, vagy, mint most is, egy még nagyobb baromsággal igyekeznek elleplezni. Még egyszer delikát, és még egyszer ó, én édes istenem. Mert mondható volna, hogy ez ennyi szót nem is ér, pedig dehogynem, mert mindenütt ugyanez van. Ez a mi szürreális életünk.

Arra kér minket a soknevű hadügyminiszter, a visszalépő ásványvizes férje, hogy menjünk a várba díszőrséget nézni, ami egy új tradíció kezdete. No most, nyelvi és időzavarba kerül az ember, mert a tradíció múltat és hagyományt jelent, ezt meg most akarják kezdeni, ráadásul terepruhában. Amúgy meg megy a rosseb díszőrséget bámulni, inkább a lányok szoknyás lábának ringását, mint a szép magyar vitézeket. Gyönyörű leventéket.

Az a barlanglakó (lásd: Kázmér) egyéni gusztusa, neveltetésének hiátusa a NER szempontjából ma már, hogy genetikusan irtózik az egyenruhától, amely képzeteiben erőszakszervezetek egyedeit takarja, vagy mindenféle olyan formális csoportot, ahol parancsolgatnak. Ettől a díszőrség még lehet szép, de leginkább mókás mégis, még az angol medvekucsmások is. Nos, az tradíció, de ez maximum egy miniszteri rendelet pöcséttel.

Őszintén szólva azonban meglepett az ásványvizes férje, aki sok nevének megfelelően eddig ilyen Noszty Feri módján élte a miniszteri életét, még, amikor katonalovakhoz ment látogatóba, akkor is parádés kocsival tette ezt, ezért nehezen értelmezhető, hogy a díszőrsége meg terepruhás lesz, aminek tán az az üzenete, hogy háborús időket élünk. Így még itt is permanens készültségben vannak a tartalékosok, ha hull az atom lefele, akkor el tudják kapni.

Visszatérve azonban még erre a terepruhára, ettől az lesz az ember érzete, mint amikor a járvány idején lettek a honvédők fegyveresen az utcára vezényelve, hogy lepuffantsák a vírusokat. Meg a kórházakba is ki lettek vezényelve, most meg már az iskolákban tanítják a betűvetést, amitől az embernek az a benyomása, hogy itt a hadsereg feladatai végzetesen összekeveredtek, és a nagy békeóbégatásban már azt sem tudják, mire való.

Ez valószínűleg nincs így, de látszik, hogy a kirakat nagyobb, mint a raktár, hogy ránézvést honvédjeinknek füstje van, de lángja nincs, magyarán, mint ahogy az ország cuzammen, ez is leginkább cirkusz, de a rosszabbik fajtából. Ítéletem akkor sem lehetne megengedőbb, ha a legzsinórosabb huszármentében állnának ott a díszőrök szoborként, mert az is csak a fecsegő felszín a hallgató mély mellett, de ez a terepruha azért fura egy üzenet.

Örömmel láttuk azonban mindeközben soknevű miniszter urunkat és ásványvizes nejét a meccsen, Németbe’. Ott ültek a VIP páholyban, sorban a többi mellett, mint a madarak a dróton. Tucatnyi – vagy több – oligarcha és csókos, és az összesnek a nyakában ott volt a mimagyari szurkolósál, feltehetőleg azért, mert a kedves vezető induláskor ilyennel fotózkodott, így az összes többi is szaladt a boltba egy sálért, hogy le ne maradjon.

No, ez az igazi egyenruha. A szervilizmus egyenöltözete, a hűség ruhadarabja, ahogyan a képen is látszik, egyek a bajban a főnökkel, csak arra a szenvedésre lennénk kíváncsiak, amit azok az alanyok élnek át ilyenkor egy ilyen mancsaftban, akik amúgy nem szeretik a focit. Ez a Szentkirályi eddig nem járt meccsre Schmidt Máriával ellentétben, a történelemhamisító most nem volt ott, Orbán visszalépő bábja viszont igen. Tegnap emlegettem a kremlinológiát.

Ma is eszembe jut látva a stadionban a díszes társaságot, ahogyan lefittyedő ajkakkal tekintik meg a meccset, mert a saját jövőjük szempontjából az a lényeg, minden más nem számít. Ez a soknevű is például annyira ért a hadügyhöz, hogy régebben, mint emlékezhetünk, a háborúra tekintettel mindenki számára engedélyezte a hadi öltözet viselését, kész csoda, hogy civilben látni mimagyart az utcákon, s nem alavjuőrmesterekkel van csurig a flaszter.

Mindemellett azt vethetik a szememre, és majd vetik is bizonyára, díszőrség mindenütt van, ennek semmi se tetszik, vagy más szemszögből mindenbe beleköt. Nem. De – többek közt – ebbe igen az emlegetett genetikus determináció miatt, másfelől pedig, hogy amiként a soknevű ezt kitalálta elég röhejes, de nekik valószínűleg így is jó. Meg a ló nélküli huszárok is jók a mimagyarnak, mint hungarikum. Színház az egész világ.   

Nem tudom, emlékszünk-e a Mr. Bean sorozat azon részére, amelyben Atkinson hülye turistát alakítva csinál bohócot az angol királyi testőrség medvekucsmás díszőrségéből, és nos, nagyjából a viszonyunk ilyesmi az egész teatralitáshoz, de ezekből a terepruhás magyar bábukból még bohóc sem lehet. Viszont – és ez már korunk szava – az ember emögött is tételez valami sunyiságot, valamit, ami majd akkor derül ki, ha olyan lesz a helyzet.

Mindemellett az is megjegyzendő, ez a soknevű a magyar kormány tagja, s mint ilyen, legalább kormányozni tudnia kellene, mint szinte immár állandó jelzője ez Orbán galerijének. No de, ez épp nem az a képesség, s ha még az összes többi munkálkodását is megnézzük, akkor összeáll a kép, ami az országé a csőd szélén, terepruhás díszőrséggel, futballmeccset bámulva, háborút nyüszítve, szotyolát zabálva. Röhej volna, ha nem lenne tragédia.

Önteltség volna, és nem is igazán sportszerű, ha a magyar láblabdások svájciaktól elszenvedett veresége után doktorminiszter urunk saját szavait dörgölnénk az orra alá, miszerint: na, ugye. Hogy is nézne ez ki. Hiszen nem leledzünk semmi olyan téveszmében, mint a mimagyarok zöme, hogy itt valami élet-halál harcról volna szó. Nézőpontunk szerint, amit leginkább a sub specie aeternitatis, azaz, az örökkévalóság módján meghatározással és szellemiséggel tudnánk jellemezni, ez a meccs úgyszólván semmi.

Illetve rövidgatyás dedósok sem vagyunk, hogy kárörvendjünk embertársaink nyomorán, akik ilyenek után a kardjukba dőlnének, képen vernék az asszonyt, vagy összetörnék a kocsma berendezését. Viszont, és éppen a fentiek miatt mélységes aggodalommal figyeltük a mérkőzés előtt a német utcákat ellepő, feketébe öltözött mimagyarokat, akik ebben, így és ott találták meg az identitásukat. Az übermensch tudatot, ha alaposabban vizsgáljuk, bár azért ennyire messze nem áll szándékunkban eljutni. Csak visz a lendület.

Rájuk nézünk, és elborzadva állapítjuk meg, mi vagyunk ők is. Nem a vér okán, hanem, mert közülünk fakadtak, annak a társadalomnak a termékei, amelynek magunk is tagjai volnánk, bár ezt a kedves vezető nem győzi tagadni. De egyfajta output ők, a kimenetel, s rájuk, illetve leginkább korukra nézve az állapítható meg, hogy zömükben a NER termékei már, az eltelt tizenöt évben szocializálódtak, mást nem is ismernek, csak az Orbánt. Letaglózó ez a tudat, és mellbe vágó az eredménye is, de lesz még rosszabb.

Fiatalítás zajlik a hadseregnél, illetve ránézvést kádercsere, hithűbb, szintén már a NER-ben szárba szökő, és a német utcákon feketében masírozó, efféle tudatú, nemzetibb és keresztényebb tisztek, tábornokok kellenek, de nem pocakosak. Azt nem szereti a kedves vezető. De nem is ez, hanem a resztli, az utcára tett harcosok, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, s a hatalom szerint, aki alkalmatlan katonának, az tanárnak éppen megteszi, és itt tartunk most szegény gyermekeinkre gondolva minduntalan.

A fülünkbe cseng még boldogult úrfikorunk, más szemszögből suttyó gyermekségünk, mikor is kezdődvén az óra a hetes kiáltotta a tanár érkezésekor, hogy osztály vigyázz, majd jelentést tett, hogy mennyi a létszám, s hogy a Pistike éppen nincsen ott velünk. Talán ez mostanában is így divat, amiről tudomásunk semmi nincsen, lévén úrfikorunk a múlt mélységes ködébe vagy a kút fenekébe veszett, akárha József és az ő kajla testvérei. Szóval vének vagyunk, mint az országút, de így és éppen ezért tapasztalatokkal terhesek is.

S látjuk ím szemeink előtt, midőn a vén hadfi betér az osztályba, s ott a hetes megint azt kiáltja tán, hogy osztály vigyázz, s akkor a harcos megdörzsöli a tenyerét, hogy hazakerült, az élet nem is olyan veszélyes, mint amilyennek tűnik, és ezzel a lendülettel küldi el a fél osztályt a klozettbe fogkefével budit súrolni. Mert a megszokás és az évtizedes ösztönök, amivel nem azt mondjuk, hogy a zupás őrmester alkalmatlan volna egészen tanárnak, de egy pöttyet azért mégis. És így szállhatna tovább velünk a képzeletünk, ha megálljt nem parancsolnánk neki.

Nem nyafognánk, de most már késő. Azonban semmiféle óriásokat nem találunk, hanem a közjószágok aprajait, akik ebben a szellemben és nívóban nevelkedjenek, így és ekképp szíjják magukba a tudás egyfajta szeletét, annak egy kiválasztottan lebutított elegyét lövöldözéssel, testneveléssel és hittannal, s ím, ezek után mindez olyan lesz szerte az oskoláinkban, mit akárhány iskola a határon, a kis kadétekkel, akik aztán fekete inget öltenek meccsre menve más városokban vonulni. Mutatni a nemlétező erőt, vért, meg a vasat.

Nem bántanánk mi a harcos tanárokat, mert a kor áldozatai ők, csakúgy mint a gyermekek, mint aki a sínek közé esett mindahány, és látjuk a katonákat a kórházak élin is, kis kínai rendőröket az utcáinkon, a katonatanár mellett az iskolaőrt, és valami fölsejlik. De nem a rend, mint amire hivatkozva tán mindezt elkövetik, de önösen, hogy ne maradjon a fejekben semmi se, alavju tábla és lelapított fejek, mint Kafka Kastélyának parasztjai. De ki az a Kafka, ugye, pártmufti vagy irodista talán, aki mutatja a semmibe vezető utat.

Osztály vigyázz! Hallani gyermekkorunk hangját, és látni a képet az évek ködén át, mintha olyan lenne, de mégsem ugyanaz. Elkapja az embert itten a spleen, és így jön rá arra, nem száj ezeknek a füleknek, mint a szerencsétlen Zarathustra, más időben él, de nem a kora miatt, hanem nincsen meg benne a primitív vadság, mint ami kell, s amihöz a harcos tanerők tán alkalmasak, de arra nem, hogy egyebet mutassanak, így a közjószágok elvadulnak, pedig latint sem tanultak, és hogy mit, az is titok. Egy nagy rejtély, de az output megvan, mint kitetszik.

A kedves vezető tegnap elindult futballnézőbe. Szüret van neki, vagy gyereknap, mert nem is egy meccs lesz, hanem sok, a jósiten meg az UEFA gondoskodott arról, hogy épp a választások utánra és az EU soros elnökség elé beférjen ez a láblabdás Európa-bajnokság, így Orbán önfeledten hódolhat igazi szenvedélyének. Szotyola a kézben, a végén meg lehet mondani, na, ugye. Ettől őtet valami boldog elégedettség tölti el, gyermek lesz újra.

Mint minden indulásról és megérkezésről, erről is készült fotó a gombák és az alavju népség számára. A vezér kezében a Hungary feliratú szurkolói sál, a hozzá fűzött szöveg pediglen, hogy „Reszkess Németország”. Pedig Schmidt Mária szerint ilyen ország nincsen is, ennek ellenére azonban finggal fűtve fagytak meg, azaz, némi ellentmondás adódik a viszonyokban, de kicsire nem adunk, a nagy meg nem érdekes. Ilyen ez az élet.

De nem is ez, hanem doktorminiszter urunk ábrázata. A holdvilágképe neki, ahogyan a páncélozott, géperejű jármű mellett eltelten vigyorog a sállal a kézben. S azt látjuk, hogy míg az elmúlt hetekben, a kampány alatt elgyötört, széteső ábrázattal lépett fel magtárakban és lezárt utcákon, tereken, itt, hogy indul láblabda nézőbe, teljesen kivirult, s szinte debil mosollyal az arcán várja a reá váró élvezeteket. Mintha kicserélték volna.

Pedig ugyanaz az alávaló alak. Emellett azonban a gyermeki elégedettség látszik rajta, takarva azonban azt, hogy tudjuk, ez a meccsnézés is egy gyötrelem valahol mélyen, mert neki soha nem adatott meg a futball-rivaldafény. Aztán, mint általában a mániákus apák, a fiából akart játékost faragni, olyat, ami ő soha nem lehetett, s ehhez képest a gyerek valahol Csádban ténfereg, katasztrófa az a kölök. Tiszta apja, csak nehéz belátni.

Világosan látszik azonban, hogy a kedves vezető valaha a képzeletében Bokányi Feri volt, a Pettyes labda a világkupában regény hőse, aki egy kis faluból indulva hódította meg a futballvilágot, s hogy Orbán olvasta-e vagy sem, nem tudható, viszont a drámája az ez. Hogy soha nem sikerült neki azzá lenni, ami igazán akart volna, azóta játssza a meccseit addig, amíg meg nem nyeri. Egy ilyen felemás sportkarrier megroppantja a lelket.

Főleg akkor, ha az ott elért siker mindenek közül a legkívánatosabb, s a torzult lélek aztán másutt éli ki a győzelmi ösztöneit és kényszereit, az eredményt pedig naponta látjuk és halljuk az M1-en meg a Kossuthon. De mindegy is. Momentán az az érdekesebb, hányan tartanak a kedves vezetővel a nemlétező Németországba meccsnézőbe, mert azt tapasztaltuk másfél évtized alatt, az Orbán-közeli emberek mind fölfedezték magukban a futball imádatát.

Olyan volt ez, mint a kereszténység előbukkanása mindazokban, akik a fazékból szerettek volna egy nagy kanállal kapni. Az egész bagázs úgy zabálja a miséken az ostyát, mint a meccseken a szotyolát, a VIP páholyban a vezér mellett ülhetni már majdnem a kremlinológiát idéző viszonyrendszereket mutat, azzal a kivétellel, hogy ebből azt nem olvashatni ki, melyikük lesz az utód, mert öröklésről még nincsen szó. Szervilizmusról annál inkább.

De ez a Fidesz nyomora, ahogyan sorban tolakszanak a vezér mellé meccset nézni. Kíváncsiak vagyunk, ma kik és hányan lesznek a nézőtéren, ahogyan arra is, lesz-e a gyöpön mondjuk térdeplés vagy valami olyan gesztus, ami összeegyeztethetetlen a vezér bendőjében összesűrűsödő magyar néplélekkel. Illetve az is érdekes lesz, hogy szabad-e az ellenzéknek szurkolni, mert arra is emlékszünk, hogy legutóbb tilos volt.

Hogyan jön ahhoz egy lipsi, hogy szorítson a mélymagyar válogatottnak, pláne, hogy nem tetszettek neki a stadionok, amire mondta annak idején a kedves vezető, igazának bizonyítására, hogy na, ugye. Ezzel söpörve le a kétkedőket a porondról. S mindennek ellenére az az érdekes, hogy ezek a lipsik mégis szurkolnak, mert valahogyan így akarják bizonyítani a kétségbe vont magyarságukat, tehát mindenki beáll a sorba.

Olyan ez pedig, mint a kokárda viselése hajdan, amiből a nem fideszisták ki voltak szorítva. Itt is az van, hogy csak az igaz magyarok szeretik a focit, az úgynevezett ellenzéknek ez tilos, illetve nem ajánlatos. Íme, hölgyeim és uraim, már megint ide jutottunk, pedig Isten látja lelkünket, egyáltalán nem ide indultunk. Viszont csak meglátta az ember megint ezt a képet, elöntötte az undor, s lám, elszaladt vele a ló. Így jártunk(tatok).    

„Nem engedünk a brüsszeli bürokraták pénzügyi zsarolásának! Megvédjük a határokat, és megvédjük a magyar embereket” – ezt óbégatta doktorminiszter urunk tegnap. A legszebb az egészben, hogy így első ránézésre meg nem tudjuk mondani, mi kapcsán szakadt ki belőle a „megvéggyük” és a Brüsszel, mert évek óta annyit halljuk, hogy ebben a formában már semmit nem jelent. Ilyen pusztába kiáltott, értelem nélküli betűhalmaz ez, Mária néni a sparhelt mellett is unja, csak kavar egyet a rántáson, hogy oda ne égjen.

Mintha a Jó ebédhez szól a nótát hallgatná. Mások pedig, akik igyekeznek valamelyest figyelni azért az óbégatásra, azt gondolják magukban, jól van aranyom, köszönjük az érettünk való buzgalmadat, ugorgyunk. Pedig a helyzet súlyos, mi több, letaglózó, mert kislisszolni, genyóskodni már nem lehet. Pénzre, rengeteg pénzre megy ki a játék, és ez szokott csak igazán fájni a rezsimnek. Sőt, egyedül ez. Nem csigáznám amúgy a képzeletet, bár úgyis tudja mindenki, hogy az Európai Bíróság elég súlyos ítéletet hozott.

Precedens értékűt, ami ellen ráadásul fellebbezésnek sincs helye, azaz, az óra már most ketyeg. Ha megpróbálnánk tömören összefoglalni, akkor azért csapott oda a bíróság Orbánnak (s így ebbe most a Fideszt és sajnálatosan kies hazánkat egyként bele kell számolni), mert nem hajtott végre egy ítéletet még 2020-ból, ami nagyjából arról szólt, hogy ne állatként bánjanak a menekültekkel. Hangsúlyozzuk, nem arról, hogy ezrével fogadják be őket, hanem, hogy ne annyi legyen az eljárás, miszerint képletesen, aki ide tévedt, azt visszahajítják a kerítésen.

Nem nehéz ezt értelmezni, a négy évvel ezelőtti bírósági ítéletre azonban Orbán (és a zárójeles rész) nagy ívben tett, úgy viszonyult hozzá, ahogyan joghoz, törvényhez, ítélethez szokott, tehát kénye és kedve szerint. Csak hát, ez Európa, ez a nagyvilág, s itt emlékeznek arra, hogy amikor csatlakoztunk a klubhoz, akkor aláírtunk egy papírt, hogy annak normáit be is tartjuk. Nos, Orbán ezt nem teszi meg, közkeletűen pénzkiadó automatának tekinti a klubot, amiben már eddig is voltak zavarok. Hiába dugiszálta a bankkártyáját a lukba.

És erre jön ez. Ugyanis a tekintetes luxemburgi bíróság (tehát nem brüsszeli és nem bürokrata) megelégelte, hogy az ítéletét semmibe veszi ez a galeri, és azt döntötte – mondom még egyszer, a menekültekkel való bánásmód és nem a betelepítés miatt -, hogy kies hazánk kiindulásként kétszáz millió euró átalányösszeget fizet az eltelt négy év miatt, ezen felül pedig a késedelem minden egyes napja után egymillió euró összegű kényszerítő bírság megfizetésére is kötelezi Orbánt (és a zárójeles részt, azaz, minket, mert a Fidesznek saját pénze nincsen).

Ez azért elég sok pénz, például csak a napi egymillió euró, az uszkve napi négyszáz millió forint, mint amennyit nagyjából Mészáros Lőrinc keres, és ez ketyeg kegyetlenül. Nem tudjuk, mi van akkor, ha Orbán nem hajlandó fizetni, hozzáértők szerint a már eddig is zárolt, nekünk járó uniós pénzekből lehet ezt inkasszózni, azaz, innentől fogva nem elég, hogy Orbán miatt nem kapjuk meg, még folyamatosan csökken az az összeg is, amit megkapnánk, ha eltakarodna. Azaz, hölgyeim és uraim, most már dokumentáltan okozza a kárt az országnak.

Ha ezt a napi négyszáz milliót megszorozzuk (összeadjuk), akkor azt kapjuk, hogy Orbán havonta egy közepes stadion árát cseszi el fasiszta gőzei miatt. Ami lehet, neki már nem is fáj annyira, viszont a mi pénzünk volna, mert nekünk szánta a közösség. S ha a gombáknak még így is jó, akkor azt is tegyük hozzá, hogy minden bizonnyal a végén mi fizetjük meg, ahogyan a nekik hiányzó pénzt mindenféle extraadók formájában terhelik az összes sparokra, mi meg nézünk a pénztárnál ki a fejünkből, mért olyan drága a zsömle.

A végletekig leegyszerűsítve így néz ki a történet meg a rezsim szabadságharca, s ehhez képest nyilatkozza azt a kedves vezető, hogy „Nem engedünk a brüsszeli bürokraták pénzügyi zsarolásának! Megvédjük a határokat, és megvédjük a magyar embereket”. Lószart, mama. Sokkal inkább megszívatjuk a magyar embereket, amit viszont ők sajnálatosan képtelenek fölfogni. Ideje volna belátni, hogy „ceterum censeo” és a megfelelő folytatás Cato nyomán gusztus szerint, a lényeg azonban az, hogy a sorsunk a saját kezünkben van.

Mert sem a brüsszeli bürokraták, sem a luxemburgi bíróság el nem végzi azt a feladatot, amit a történelem ránk testált, de ez az ország a jelek szerint kevés ahhoz, hogy azt elvégezze. Így a némileg fejfelemelő választás után újabb jelzés érkezett az univerzumból, az a kérdés, a társadalom mit képes ebből felfogni. Ha azt, amit üzen a rezsim, hogy megvéd, de nem vesszük észre, hogy csak a saját érdekeihez és gőzös ideáihoz ragaszkodik, amihöz nekünk semmi közünk, akkor nincs miről beszélni. Mint ahogyan eddig sem volt.