Kategória: Egyéb

Menczer Tamás pedig megvédte. Hogy mit, az nehezen eldönthető, mert Magyarországról beszél, ám abba a hibába esik (vagy bűnbe gusztus szerint), hogy a Fideszt és annak mindenható urát azonosítja ezzel a szerencsétlen országgal, ami ellen kézzel-lábbal szoktunk tiltakozni. Sikertelenül. Pedig elég sok minden másképpen volna, ha ilyen alapvetésekkel tisztában lenne a Párt, az efféle reményeink azonban hiábavalóak.

Nos tehát, hogy Menczer szavaival éljünk, „Joe Biden háborúpárti kormánya ismét demokráciajelentésben támadja Magyarországot, ennek oka pedig az, hogy Magyarország a béke pártján áll”. Nem sok, ami Menczertől telt, de ennyi sikerült. Csupán annyi a zavar, hogy ebben a demokráciajelentésben egy rohadt szó nem esik sem háborúról, sem békéről, ellenben név szerint említődik benne például a nemzet veje (sok más mocsok mellett).

Illetve, ha jobban megvizsgáljuk a szöveget, még dicséret is található a sorok között, ha a katasztrófa szemüvegén át nézzük. Ugyanis a jenkik megnyugtatnak mindenkit, hogy bár – s ez itt az én szavam – amúgy ganyé az egész ország, de a javára írható, hogy politikai gyilkosságok nem történnek benne. Biztosan nem hallottak a felcsúti juhászról és az osztrák nyugdíjasról, de az a történet már legendárium, és nem is bizonyítható.

Mindemellett, ahogyan oldalakon keresztül sorolja a dokumentum a Fidesz – és a kedves vezető – minden bűnét, amit a demokrácia és a jogállam ellen elkövettek, azt a rezsim javára írja (a gyilkosságok elmaradása mellett), hogy itt nincsenek politikai foglyok, nem tűnnek el emberek, és politikai okokból nem kínoztak meg senkit. Ebből is látszik, hogy a legsötétebb diktatúrákhoz viszonyítanak minket, és örömmel állapítják meg, hogy a NER (még) nem az.

Nos, ehhez képest háborúzik és békézik Menczer, ahelyett, hogy megköszönné a viszonylagos dicséretet, de a jelek szerint ezeknek semmi nem elég. Az sem, hogy nem sokkal az amerikaiak előtt az Európai Parlament is kiadott egy állásfoglalást, amelyben jóindulatúan kies hazánkat választási autokráciának nevezte. Ami szintén nem egy boldogság, viszont a válasz arra is háború volt meg béke, illetve genderezés és a többi. Ez így süketek párbeszéde.

Illetve nem is az, mert mindkét szöveg (az amerikai és az európai is) készítői tisztában vannak azzal, hogy megállapíthatnak és jelenthetnek akármit, semmi nem fog változni, mert a dumáláson kívül jószerével tehetetlenek. És az sem teljesen világos, kinek készülnek ezek a szövegek így, mert mi idebentről ezt az egészet tudjuk, sőt, érezzük is, tankokat viszont a felszabadításunkra nem fognak küldeni, mert nem is tehetnék.

Az az érzetünk támadt, mint amikor olvastuk Faludy Pokolbéli víg napjaim című önéletírását, s abban, amikor Recskről szabadulnak a foglyok, kijőve a kőbányából a parasztbácsi kenyérrel várja a rabokat, és megnyugtatja őket: mindent tudunk. Valahogyan így tud mindent a körülöttünk lévő világ azzal a különbséggel, hogy a mi kőbányánk még aktívan működik, szenvedünk benne, és még látni sem lehet szabadulásunk óráját.

Vannak dilemmák, hogyan is valósulhatna ez meg. A józanabbja (vagy pesszimistábbja) arról van meggyőződve, hogy a rezsim választáson le nem váltható. A forradalmat is elvetik rend szerint, mert tisztában vannak a magyarok szolgalelkűségével, és ebben is van valami, illetve talán ez a minden. Harmadik lehetőség, hogy a diktatúra önmaga súlya alatt roskad össze, és működtetői egymást fogják fölzabálni, és vannak is erre utaló jelek.

Ilyesmiken gondolkozva mindeközben az ember eszébe jut Faludy megint, és az, hogy az ő – és társai – szabadulását az hozta el, hogy Sztálin papa földobta a talpát, és akkor innentől mindenkinek a képzeletére bízom a párhuzamok fölfejtését. Mert momentán ott tartunk, hogy már az egész világ tisztában van azzal, mi az, amiben nekünk élni adatik, de, mint már említettem, tudjuk ezt mindenféle jelentések és dolgozatok nélkül is.

Azt is, hogy ezektől változni semmi nem fog, nem jönnek testvéri tankok, sem széplelkek, hogy helyettünk a fülke magányában a megfelelő helyre tegyék az a nyüves ikszet. Azaz újra, már megint – mint mindig – oda kell kilukadnunk, hogy a sorsunk a saját kezünkben van. Nem egy nagy megállapítás, viszont a fentiek miatt benne van a lehetetlen küldetés miatt érzett düh és elkeseredés, meg az, hogy az ember egyedül nem megy semmire.

Illetve nincs is annyira egyedül, mert az is látható, hogy az amerikai jelentésről szóló írás alatt a kommentszekció ugyanolyan következtetésre jut, mint az ember, és mégis az van, hogy a rengeteg apró düh és elégedetlenség nem áll össze egy nagyobb egésszé, nincsen meg sehogyan sem a kritikus tömeg, amely a háborgásból átcsapna valamilyen másfajta minőségbe, tehát csak azt állapítja meg, milyen trágyadomb, amiben él. És ennyi.

Szijjártó futsalos, ez a mi külügyesünk az EU külügyminisztereinek luxemburgi tanácskozásán hőbörgött, és jelentette be, Magyarország (illetve ebben az olvasatban kizárólag a Fidesz) immár kétmilliárd eurót blokkol abból a közös uniós forrásból, amely az Ukrajnának juttatott fegyverszállítások refinanszírozására szolgál. Még csak nem is a békére hivatkozva tette s teszi ezt, hogy ne tudjanak az ukránok (mint a mi kedves vezetőnk) lőni mindenre, ami mozog, hanem pár szem gyógyszer miatt (szimbolikusan természetesen).

Ukrajna valamilyen ok miatt a Richter gyógyszergyár tizennégy készítményének akarja visszavonni az ottani forgalmazási engedélyét, amihez józan megfontolással joguk van, a többit pedig engedik. Illetve attól, hogy tizennégy gyógyszert nem vihet Ukrajnába a magyar gyártó, semmilyen különösebb hátrány nem éri. Szijjártó olvasatában azonban ez a magyar vállalattal szembeni boszorkányüldözés, aminek az a büntetése, hogy Putyin az ilyen országot törölje el a föld színéről. Olybá tűnik, hogy az ukránokon már megint nem volt sapka.

Nem is olyan rég, amikor a világ normálisabb fele megállapította, hogy Orbán, Szijjártó, így a Fidesz és sajnálatosan akkor már kies hazánk is Putyin valagából kandikál kifelé, akkor olyan lármát csaptak a fiúk, ami a Holdról is hallatszott, de képtelenek úgy viselkedni mégis, mintha ez nem lenne igaz. Szőrmentén említsük meg a Lavrovval való kvaterkázást, a kitüntetést, amit Szijjártó oly boldogan vett át, de ezek csak a felszín, ugyanakkor bizonyíték mégis, hogy a fiúk képtelenek úgy viselkedni, mint az a klub várná, amelynek a tagjai.

Hogy Bayer ezt a klubot a Sátánnal teszi egylényegűvé, az is egy jelzés, és szégyenfolt országunkon, mert immár tizennégy éve választjuk meg őket folyamatosan, ha ezeknek a választásoknak a módja nem is felel meg a klub szabályainak. Ennek ellenére vagy éppen ezért tette fel a kérdést Bayer, hogy akarunk-e a nyugathoz tartozni egyáltalán, és olybá tűnik, nem igazán. A fiúk gyártják erre a folyamatos bizonyítékokat, egyszerűen ezen a téren képtelenek hibázni, ahogyan az oroszokat engedik be már nem is a spájzba, hanem a hálószobába.

A magyar futball kivételezett helyzetében szinte állam az államban (közpénztenger, adókedvezmények, stadionok meg a többi), de még itt is kivételezett helyzetben van a Ferencváros, amelynek Kubatov az elnöke, és a klubnak juttatott közpénzadományokért cserébe rendelkezésre állnak az ottani kopaszok, akiket néhányszor már be is vetettek. A futballra az isten pénze sem elég, a Ferencvárosnak meg pláne, amely alakulatnak azt a sorsot szánja a rezsim, hogy kerüljön legalábbis Európa élvonalába. (Édes álom.)

Ehhez még a mostaninál is több pénz kell, de sajnálatosan maga a csapat még nincsen azon a szinten, hogy bármely tőkeerős nyugati cég érdeklődését felkeltené, meg különben is, ők a Sátán birodalmából érkeznének, megteszi hát helyettük egy olyan orosz cég, amelyik amúgy bevételeivel nagyban hozzájárul Putyin háborújához, és ez a Gazprom. Az a hír járja, hogy ők lesznek a Ferencváros új mecénásai, ami elég erős morális aggályokat vet fel, ugyanakkor azt a szégyenfoltot, ami rajtunk ég ezek miatt, egyenesen lángolóvá teszi.

A Ferencváros ugyanis majd Európa pályáin mezén öles Gazprom felirattal fog szaladgálni ezután, ami megmutatja boldog-boldogtalannak, ki ez a csapat és honnan jött. Ez lesz a kirakat, az aknamunka meg a Szijjártó vétói és blokkolásai, a külügy pedig (Szijjártó birodalma) egyenesen örömét fejezte ki, hogy egy nemzetközi nagyvállalat befektet a magyar sportba. Nagy valószínűséggel azonban ez a befektetés nem Kubatov két szép szeméért történik, és túl nagy haszon sem remélhető tőle orosz részről, ha ez lenne a fedősztori.

Mert és ugyanis, ha bárki-akárki meglátja majd a Ferencváros mezén a szponzor nevét, ettől majd nem fog szaladni gázt – vagy több gázt – venni tőlük, kies hazánk és annak kirakatcsapata tehát csak arra szolgál, hogy szalonképessé tegye ezt a céget, és rajta keresztül Putyin rezsimjét. Ez azonban nem fog menni, de ennél sokkal fontosabb, hogy valamit az ingyenpénzért cserébe adni is kell. Ezek a vétók voltak eddig, kíváncsian várjuk, hogy lesz-e több vagy valami más, amivel végképp lejáratnak minket.

Nem szerettem sohasem, ha a Fidesz dollárbaloldalazására rubeljobboldalazás volt a válasz, mert a helyzet ennél bonyolultabb és alávalóbb, de ezek után kénytelen vagyok elismerni ennek jogosságát. Egyébiránt semmi különös nem történt. Azt látjuk, amit eddig is sejtettünk vagy tudtunk, hogy a történelemben megint a gonosz oldalára állva árusítják ki és árulják el az országot annak urai, akik képtelenek tanulni, de nem is akarnak. De eszünkbe jut Josef K., a kafkai A per hőse, aki midőn kivégezték, arra gondolt, hogy szégyene túléli őt.     

„Ha most nem is könnyű a helyzet, rendbe fogjuk hozni a dolgokat, és a gazdavilág meg fogja találni a számítását” – jelentette ki Magyarország örökös miniszterelnöke egy magtárban, Nemesgörzsönyben. Mivelhogy kampány van. Nem tudom, érezzük-e ennek a mondatnak a fonákságait, mert az az ember mondta, aki másodjára immár tizennegyedik éve dirigál, ezen belül is nyolc éve teljhatalommal, rendeleti kormányzással (tömeges bevándorlás okozta veszélyhelyzet 2016-tól, aztán a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet, a járvány miatti veszélyhelyzet, majd a háborús veszélyhelyzet) irányítja a birodalmát.

Nos, ehhez képest most egy magtárban ígérget szebb jövő néhány tucat traktoristának, csak szavazzanak rá. És senki nem akadt a gazdák között, aki megkérdezte volna, eddig mit csináltál aranyom, illetve azt sem, hogy mesélné is el, hogyan képzeli a „rendbe fogjuk hozni a dolgokat” kitételt. De az sem ugrott be, hogyha most nem jó, akkor vajon ki cseszte el. Nyilván az elmúlt nyolc év, meg a tudjuk kik. Olyan volt ez, mint pár nappal ezelőtt Nagy Márton miniszter, aki hat évre taksálta, hogy Magyarország majd eléri az uniós fejlettségi szint kilencven százalékát, amire szintén volt tizennégy évük, csak elcseszték és ellopták.

De nem is ez most, hanem a magtár. Mielőtt ott hirtelen és váratlan megjelent doktorminiszter urunk, azt közölte a közösségi oldalán, hogy „berúgta a kampányt”. És itt sem érdeklődött senki tőle: hová, ha meg motorbiciklire utalt az elcseszett hasonlatában, akkor meg, hogy ki az, aki berreg. De megszoktuk már az ilyesmit a dakota lovak óta, csak sajnos erősen unjuk. Viszont most, amit a magtárban előadott még a már idézetten kívül, az nagy valószínűséggel mindennek az alja, illetve az sem tisztázott még, hogyan került oda. Hogy miért, azt látjuk. Mert meghirdetve a nemesgörzsönyi kirándulás nem volt sehol.

A gazdák viszont tudtak róla. Ám nagy valószínűséggel gondos válogatáson estek át, hogy az esemény zavartalan legyen, ne fordulhasson elő elégedetlenség, éppen úgy, mint annak idején Feri bátyámmal a kocsmában, akinek be lett ígérve a nyolcvan. Mindegy is. De feltehetőleg a magtárban óhatatlanul meglévő patkány populációt is átvilágították, hogy a szeánsz tökéletes legyen, mert érdemes még a már idézett kijelentésen kívül is odafigyelni arra, ami ott történt, mert ez a cirkusz még Orbántól is szokatlanul volt röhejesen alávaló. Látjuk, ahogyan ez az ember hogyan süllyed egyre lejjebb a morális és intellektuális ganyéba.

Idézzük fel azt a pillanatot, amikor doktorminiszter urunk bérből és fizetésből élő alkalmazott volt szavai szerint, most viszont paraszt. Illetve és jobban mondva az ő előadásában: „Én volnék Magyarország első falusi miniszterelnöke, kitől várjon a magyar gazdatársadalom, meg a magyar vidék, meg a magyar falu segítséget, hogyha nem a közülük jövő miniszterelnöktől”. Fölsejlik itt egyébként Rákosi atyánk híres képe a búzakalásszal, de könnyű lenne ezt a magas labdát leütni, mert tudjuk, hogy minden populista épp az, ahol van, ezek ilyen kaméleonok. Illetve jellemtelen bagázs, akik közül elég neves már ez az Orbán.

Szavazz rám! Nem az Európa Kiadó zenéje jutott az eszembe, hanem a magtári látogatás célja, amit a kedves vezető ki is mondott a kalapos gazdák előtt, ekképp: „Önök fegyvert adnak a kezembe. Én nem leszek rest az előrántani, lövök én mindenre, ami mozog, meg suhintok oda, ahova kell, de csak akkor, ha van a kezemben eszköz. Az én fegyverem az önök szavazata”. Már megint ez a vadnyugati lövöldözős stíl meg a suhintás. A történeti hűség kedvéért, meg, hogy szó ne érje a házunk elejét, tisztázzuk, hogy mindezek után lett beígérve az eljövendő Kánaán, ami viszont ezek szerint most épp, már megint, vagy még mindig nincsen.

De majd lesz a lövöldözés után, illetve akkor, ha „új vezetőket választunk az Európai Unió élére.” De ki legyen az, hát, a magyar, jobban mondva magtári miniszterelnök, és tessenek engem megkövezni, hogyha valami disszonanciát érzek az Európa fura ura, versus egy nagy halom búza előtt pofázok válogatott gazdák előtt képben, de nekünk ezt dobta a gép. Ebbe a bukolikába azért belezavarhatna az a dilemma, hogy aki ezt a lufit fújja, az futballistának készült a pártfunkci papa ütlegei mellett, de nem ez az első, és nem is ez a legnagyobb hazugsága alavju Vitornak, de ezt is megszoktuk. Viszont rohadtul unjuk a manust.

De ki nem, ugye – volna feltehető a kérdés, és egyben az a csodálkozás is fölbugyog mibennünk, hogy arra a katyvaszra, amit most a magtárban előadott, még mindig van fogadóképes kereslet. Mert van, elnézve a nemesgörzsönyi képeket, így nagy valószínűséggel ezekben benne van a komplett ország tragédiája is. Nem tudható, mert ez is titokban szerveződött, indul-e még „vidékre” a főni, s az sem, ha igen, ott összefut-e egypár „szőrét hullató rossz, vidéki rókával”. Vagy erre csak mi emlékszünk, ahogyan arra is – és nézzenek utána -, hogyha „falusi” miniszterelnökről van szó, akad néhány elődje a ládafiában. Tehát ebben is hazudott.

Volt egy vasárnapi posztja doktorminiszter urunknak, amelyben tizenhétszer szerepelt a háború szó. Ha most őt emiatt papagájnak neveznénk, akkor nem tudni, megsértődhetne-e, mert emlékszünk Svejk dilemmájára a fogdavagonban, ahol azt a kérdést tette fel, joga volna-e az őt őriző katonának fölhúzni az orrát, ha pézsmapocok elnevezéssel illetné. Ezek komoly dilemmák, mert meghatározzák két ember viszonyát, és épp emiatt azon gondolkozunk el, Orbán Viktor egyáltalán méltó-e a papagáj titulusra, vagy valami rosszabb annál.

Kiderült egyébként, hogy ebben a háború-béke dichotómiában a Fidesz – s ami vele egylényegű – Orbán ellenfele már nem csak Brüsszel, hanem Washington, az ENSZ és a NATO is, tehát kompletten majdnem az egész világ. Innen nézvést válik ha nem is érthetővé, de legalábbis megmagyarázhatóvá az ötös számú tagkönyv kirohanása a „nyugat” ellen, amely az ő olvasatában maga a Sátán, aki ellen meg kell küzdeniük. Van azért ebben némi népmesei elem, de ennyire azért ne legyünk megengedőek a tébollyal szemben.

Egyébiránt, mint az én nyájasaim is tapasztalhatják, ha csak nem szemellenzővel, füldugóval élik mindennapjaikat, az egész országban bömböl a háború szó és annak folyományai, mert a Rogán-művek úgy gondolja, ha 2022-ben bevált, akkor most is jó lesz. Azon nem lepődünk meg immár sok évtizedes tapasztalat alapján, hogy arról egy rohadt szó nem esik, mit is kezdenének a győzelmükkel, már arra sem futja, mint régen, miszerint folytatják. Helyette van ez a háborús üvöltés, hogy beleremegnek a bércek. Mindez azonban elég savankás.

Mondhatni, uncsi. Unalmas, mégpedig annyira, hogy alig is hallatszik, olybá tűnik, hogy Neria népe úgy megcsömörlött ettől, mint Pelikán gátőr kölkei a töpörtyűtől. Egyetlenünk Facebook-oldalán, ahol fáradhatatlanul jelennek meg ezek a háborús opusok, már alig lehet felfedezni a rajongást, helyette túlnyomó többségben a jó édes anyukájába hajtják el a nagyvezírt. Ezt minden bizonnyal az ő propagandacsapata is látja, mert azt nem tételezzük, hogy teljesen hülyék lennének, mégis képtelenek változtatni. Nincsen mondanivaló. Semmi.

Mert például itt van nekik ez a Magyar Péter, aki elárverezi jótékony céllal azt a napszemüveget, amelyet Menczer nevezett női darabnak, s ezzel talán burkoltan buzizni akarta az addigi asszonyverőt. A napszemüveg tehát ekképpen híres lett, de olyannyira, hogy a vasárnap délelőtt tízezer pénzről indult licit estére kétmilliónál tartott, ami nem az összeg miatt érdekes – bár azért is -, hanem amiatt, mert az tetszik ki belőle, hogy a népek odafigyelnek erre a Magyarra. Illetve a napszemüvegére, míg a háborús böfögésre alig.

Ezt mondják tematizálásnak az okosok, ami Magyarnak annyira sikerült, hogy a komplett Fidesz (Orbánostul) utána kullog-kódorog, és már tanulni is képtelenek. Nem vonták le a szemüveg dolgából a megfelelő következtetést, így most azt vették elő, hogy amikor Magyar biciklizett, akkor női bringája volt, merre erre képesek, ennyire futja nekik. Nem csak ezért, de emiatt is az látszik, hogy a komplett Fidesz (és Orbán) fölött elszállt az idő, s az, amire képesek, már érdektelen. De így jár az, aki belekövesedik a hatalomba, ez nekünk egy reménysugár.

Nem több és nem kevesebb, de ez is valami. Ha Magyar másra nem is jó, arra mindenképp, hogy kiderült, az a monolit monstrum, amivé Fidesz vált, egyáltalán nem sérthetetlen. Sőt, kisóvodás szintjén bamba és tehetetlen, ha ellenfele nem megy bele azokba a játékszabályokba, amelyekkel saját maga felé teszi lejtőssé a pályát. Az is látszik, hogy úgy belekényelmesedtek a hatalomba, ami eddig mindig érett gyümölcsként hullott az ölükbe, ha egy kicsit is megváltozik a megszokott játéktér, akkor ledermednek.

Legalábbis most így látszik, nézve és hallgatva a szánalmas erőlködésüket, amiből az a következtetés vonható le, hogy lődözik az öngólokat. Illetve keresetlenebb szavakkal az egész kommunikációjuk prosztó és avítt. Oda jutottunk, és ez bizakodással tölti el barlangi bensőnket, hogy kijelenthetjük, a Fidesz (Orbán) lejárt lemez, és a legelvakultabb híveken kívül már senki nem kíváncsi rájuk. Januárban még nem gondoltuk, hogy ilyen tavaszunk lesz, most pedig azt nem látjuk, milyen nyarunk. De majd kiderült Isten segedelmével.

Tegnap, avagy szombaton hivatalosan is elkezdődött a kampány itt, minálunk, azaz Neriában. Kinézve a barlangjából azon tűnődött az ember, hogy ettől a hülyeség és a téboly több lett-e vagy csak hangosabb, illetve hallgatózott, hogy a doktorminiszter urunk által beígért gyorstüzelés hangjait hallja-e. Van-e már lőporszag meg a vér édeskés illata, hevernek-e hullák az első napon szerte a térköveken és a lombkoronasétányok töviben. De most még nem.

Mégis, ha már kampány, akkor ki kell rajzolódnia valami fő iránynak, hogy merre megyünk harsonaszóra a ránk váró ötven napban, és egyre inkább látszik, hogy a két éve is bevált háború vagy béke vonulat lesz az. Az első kampányi napon maga a fővezér, O. V. jelölte ki a csapás fő irányát a Facebookon, miszerint „Két út áll előttünk: háború vagy béke”. Hát, a fene se tudja, innen a barlangból más lehetőségek is látszanak O. V. számára, ez egyik a zárt osztály.

Ezt nem csak a hasamra ütve látom számára szinte determinációként, hanem ő maga bizonyítja napra-nap. Akinek a valósághoz egyáltalán semmi köze nincsen, és képzelt démonokkal küzd egyfolytában, arról más nem tételezhető, mint, hogy kiesett a való világból. Így neki is jobb, ha nem közlekedik benne, mert még kárt tesz a környezetében és önmagában is. A háború és béke dichotómiájának emlegetése mellett indokolni is szerette volna a lázait, de rosszul sikerült.

„A baloldal háborúpárti, mert Brüsszelből kapják a pénzüket. Mi a béke pártján állunk.” – Ezzel támasztotta alá, vagy legalábbis szerette volna a tolsztoji vízióit háborúról és békéről. Ám új szint jelent meg a látomásban, miszerint ez a Brüsszel pénzeli az ellenséget, de ezt nagyon őszintén nem tudjuk hová tenni. Amikor az elébb a valóság totális elvesztéséről elmélkedtünk, akkor ilyesmire gondoltunk, és nem tudjuk, mit szólnak hozzá az ápolók.

Viszont ő adja az irányt és az ütemet, amit a brancs úgy-ahogy követni igyekszik. Így például Bayer nem lenne ötös számú tagkönyv, ha már a kampány első napján ne igyekezett volna túlszárnyalni a kreténségben magát a főnökét. S ha már az előbb Tolsztoj, akkor most Marquez, hogy felüdüljünk kicsit, azaz, a recept az, mint amikor Aureliano Buendia ezredes még ki sem adta a parancsait, de a katonái már túlteljesítették azokat. Bayer is ilyen közlegény.

Ő azonban nagy igyekeztében mélyebb vizekre evez, hogy aztán ott süllyedjen el. Nem sorolnánk a biblikus méretű, trágárságba ojtott átkait, csak egy végső következtetést rakunk ide tőle. Aszongya nekünk a tagkönyv, hogy: „Nekünk pedig ideje végképp eldöntenünk, hogy akarunk-e igazi, mai nyugati és európai ország lenni. Vagy szembeszállunk a sátánnal.” Bár ez egy elnyújtott ordítás, de hordozza a lényeget, ami viszont kiábrándító.

Csöndben megjegyzem indításként, hogy ez a nyugat, mint maga a Sátán gondolatmenet ilyen dzsihádista beütést hordoz, efféle bukéja van egy kis putyinista feelinggel, tehát nagyszerű helyen járunk. Bayer tagkönyvet azért arra intenénk, hogy ezek után ne nagyon hivatkozzon Szent Istvánra, ugyanis hülyén venné ki magát ezzel, hogy nem akar mai európai ország lenni, mert a kérdés feltevésének ez az értelme, ha kifordítom, ha be. Mindenképp.

Abban bizonytalan az ember, hogy ez a Bayer mennyire önjáró, vagy a Karmelitából kapja a tematikát, egy dolog azonban egészen világos, hogy a veszélyes tébolyban fölveszi a versenyt a haver-főnökével. De azt azért nem tudtuk eddig ilyen egyértelműen, hogy az a cél, menjünk vissza Ázsiába. Ezt egy uniós választáson meghirdetni legalábbis érdekes, és egy kérdést felvet. Miért indul a Fidesz ezen egyáltalán, ha amúgy az őshazába igyekszik.

Vissza a végtelen sztyeppékre, mert a jelek szerint ott van ő honn, ott az ő világa. A két főember gondolataiból azt kell – mert azt lehet – kiolvasnunk, hogy nekik itt nagyon rossz. Nem találják a helyüket a mai civilizációban és kultúrában Európa közepén, javallatunk tehát az, nyergelj, fordulj, mi pedig az áldott jó szívünkkel még egy kis kumiszt és szárított húst is adunk velük az útra, hogy biztosan oda is érjenek. Mert nem élet ez így itt nekik.

Bayer szavaiból már az inkvizíció tébolyult tüze tetszik ki a Sátán elleni heroikus küzdelemben, viszont azt kell tudni, többen vagyunk – sokkal -, akik nem igényeljük, hogy kiűzze belőlünk a gonoszt. Sőt, örömmel cimborálunk vele, hogy úgy mondjuk, teszünk Bayer tömjénfüstjére meg a főnöke lövöldözésére is. Nem vagyunk egymáshoz valók. Ezt eddig is tudtuk, de most már rá is kell mutatnunk: takarodjanak ezek innen a jó francba. Vagy legalább hallgassanak.   

O. Viktor, a kedves vezető profilképet cserélt a Facebook-oldalán. Szép darab, sok munka lehetett vele, amíg olyan lett, amilyen. Dolgozatunkhoz azért nem tettük ide illusztrációként, mert nem szerettünk volna abba a hibába esni, hogy elmegy a kedves étvágyuk. Aki mégis vállalja a kihívást, föl is keresheti ezt a lapot a szájbertér tengerében, aki félős kicsit, annak szavakban elmondjuk a látványt. Hogy milyen is.

Tessenek elképzelni akármely ’Isztán végződésű ország örökös elnökéről szóló képet. A minta onnan érkezhetett, ahogyan egyetlenünk fizimiskáját szénné retusálták, színei pedig megfelelnek a keleti ízlésnek. Középen elválasztott hamvas haj, megnyerő mosoly – bár a rókaszerű beütést képtelen odahagyni -, így valami mindahányunk jóságos nagypapája benyomást óhajt kelteni a cucc. De nem sikerül neki.

A szemével nem lehet mit csinálni, ami a népi megfigyelés szerint a lélek tükre, ez pedig olyan, amilyen. Kezdődik a kampány, ahhoz járt az új kép, és egyetlenünk nem is fogta vissza magát. Dolgos pénteket tudhat maga mögött, Kossuth-szeánsz, választási manifesztum meghirdetése, mindmegannyi alkalom, hogy el tudja mondani nekünk, ő és a pártja mit szeretne tenni érettünk, mit az országgal, hogy jó legyen. Ilyenek.

Programnak nevezi az ilyesmit, amivel a bávatag választópolgárokat el szokták andalítani, fűt-fát ígérgetni nekik, mert az általunk megvetett politika már csak ilyen. Ezt az ígérgetést nevezhetnénk alapszabálynak is, amit azért így-úgy be szoktak tartani a világ normálisabb felében, egyetlenünk és a Fidesz azonban – azóta, amikor azt a csudálatos kitételt tolták a pofánkba, hogy folytatják -, ilyesmire nem ad. És valószínűleg képtelen is.

Viszont mégis mondani kell valamit, ha már ilyen hülyén működnek a dolgok, és ezért hallottuk a reggeli órákban a Kossuth-szeánszon az eljövendő Fidesz működés esszenciáját őfőméltósága retusált szájából. Ekkép jellemezte a helyzetet, illetve foglalta össze az ő és a pártja programját: „választási kampányban vagyunk, nem spekulálni kell, hanem lőni, tölteni, lőni, tölteni, harc van”. – Ez már delikát, illetve döfi, ez tisztára a vadnyugat a hatlövetűvel.

Vagy inkább a profilkép alapján vadkelet. De nem is ez. Hanem a folyomány. Az a benyomásunk, hogy aki ilyeneket hadovál a kappanhangjával, nem építeni akar, hanem kizárólag és csakis rombolni. Annak semmi nem fontos, csak, hogy a végén hullahegyeken állva jelenthesse ki, győzött, viszont halovány fingja sincs, mit kezdjen a győzelmével azon a tudaton kívül, hogy ő a legnagyobb kovboj a világon. Ez egy beteg elme megnyilvánulása.

Ám folytatódott a nap még. Ez csak a felütés volt, ahogyan megállás nélkül tüzelt hősünk, bár nem tudjuk kire, nagy valószínűséggel mindenre, aki és ami mozog. Tisztára, mint a haverja Ukrajnában. Mert az az érdekes helyzet állott elő, hogy ez a lövöldöző egyed amúgy egy fostos békegalamb. A választási manifesztum lényege a háború vagy béke, azt jelentve ki, hogy csakis a Fidesz a béke, minden más háború. Sőt, a béke színe a narancssárga.

Ilyen szinesztéziát még nem hallottunk, és nehéz is elképzelni, midőn Mária néni a sparhelt mellett meghallja a varázsszót, Fidesz, és akkor narancssárga paca jelenik meg a szemei előtt, illetve, ha nem vigyáz, az emlegetett rókaképű retusált fotó a középen elválasztott hajjal, a lövöldöző békepap, aki ember, most jön a templomból. Ez egy olyan katyvasz, amiből nehéz kiutat találni, sőt, voltaképp lehetetlen is, mert beleragadtak a ganyéba az elvtársak.

A választási manifesztum kapcsán, a kampányindító gyűlésen ugyanis mind az összes, Orbán seggéből kifelé nézegető Fidesz-egyed beleállt ebbe a nívóba, s ahogyan a főnöküknek nincsen semmi mondanivalója, nekik hogyan is lehetne. Nem azért lettek kiválogatva a galeribe, hogy önálló tudatuk legyen a nagy, közös narancssárga helyett. Ezek ilyen kontraszelektált bagázs, ahol egy Menczer kommunikációs igazgató lehet, ott nincs miről beszélni.

A kedves vezető azonban azt is kijelentette, hogy Európában egyedül ők húsz éve minden választást megnyertek. Ami nem egészen így van, csak majdnem, mégis mindent elmond Magyarországról, ahol semmi programmal, csak a colttal hadonászva lehet mázsaszám szavazatokat szerezni, és most is ez lesz, ha nem is annyira, mint eddig, de azért kellő számban. A vége így fog kinézni, addig is, ahogyan az meg lett hirdetve, szagolhatjuk a lőporszagot.

Kiábrándító ez az egész, és lehangoló a Fidesz meg annak ura, hogy ennyit tudnak, de ezek szerint a nyájnak épp eleget. És itt az ideje, hogy elmagyarázzuk, illusztrációul miért azt a képet választottuk, amelyiket, amelyen a kedves vezető egy disznóölésen fotózkodik a vértől iszamos földön állva. Mert ez az ő világa, a kalbásztöltés meg a szarszag. Nekünk ez jut eszünkbe a Fidesz hangalakot hallva, és nem a narancssárga béke a permanens lődözéssel.

Ezt az ellentmondást is elég nehéz józan ésszel feloldani, de ha már a mostani megnyilvánulás után megint eljutottunk az indiánok dúlt földjére, eszünkbe jut a Volt egyszer egy vadnyugat című filmalkotás, amelynek a végén a negatív hős szájába gyömi a szájharmonikát Charles Bronson, megmutatva haldoklásában annak, ki is ő és honnan jött, és így teljesíti be a bosszúját. Én ezzel nem akartam utalni semmire, csak úgy eszembe jutott.

Mint éppen most kiderült, az egész magyar sajtópiacon a Magyar Nemzet névre hallgató nyomdaipari termék vesztette el tavaly a legtöbb sajtópert. A Fidesz többi propagandaterméke sem panaszkodhat, de ezek között e téren elsőnek lenni delikát, ami egy dologra biztosan utal, hogy ez a lap kevéssé tekinthető szavahihetőnek, azaz ez hazudja a legtöbbet. Az ilyesmi nem nóvum a Fidesz-sajtónál úgy általában, ezért tartja őket a gazda. De ezt is tudjuk.

Mindez most épp azért érdekes, mert ez a szavahihetetlen Magyar Nemzet írt arról, hogy Magyar Péter mozgalma, a Talpra Magyarok! Közösség mögött a Datadat áll, csak más néven – Datadat GmbH -, amiből az a sejtetés keletkezik, hogy Magyar Péter amellett, hogy verte az asszonyt, még külföldi ügynök is, aki netén békaemberek segítségével tör hatalomra, mint népünk ellensége. Legalábbis erre jutott Lánczi Tamás.

Lánczi elvtárs – mint az szintén ismeretes – a modernkori ÁVH, a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnöke. Ez az a hivatal, amely az EP szerint sérti a szabad és tisztességes választások elvét, s ez az is, amelyik működése folyományaként az EB elindította a kötelezettségszegési eljárást Magyarországgal szemben. Illetve emiatt legfrissebben, mert egypár már zajlik, ám most már azt is kijelentették, ez az egész az országot a választási autokrácia hibrid rendszerévé tette.

Köszönjük Emese, tudjuk, és érezzük, a ténymegállapítás azonban minket kevéssé vígasztal. Azért kellett mégis megjegyezni, mert hozzá tartozik ahhoz, ami ezután következik. Az mégpedig, hogy ez a Lánczi Tamás a Magyar Nemzet erősen kétséges igazságtartalmú írása nyomán vizsgálatot rendelet el Magyar és a mozgalma ellen, a cikk tehát úgy működött, mint egy komoly, újságban írt feljelentés, megidézve A tanút és annak világát.

Mindezek után ugyanis a következőket látjuk: a Szuverenitásvédelmi Hivatal szerint felmerült a gyanúja annak, hogy ugyanaz a külföldi és magyar szereplőkből álló érdekkör és kapcsolati háló, amely 2022-ben az ellenzéki kampányt támogatta, és megpróbálta a magyar törvényeket kijátszva befolyásolni a magyar választásokat, most ismét a magyar választásokat vette célba. Azzal a lehetőséggel, hogy mindezért már börtön is járhat.

Egyébiránt a Magyar Nemzet csak a hasára ütött, hiszen egyáltalán nem kérdezte meg az érintetteket, csupán sunyin sejtet. Az egy dolog, hogy Magyar tagadja a kapcsolatot, az meg a másik, hogy a Datadat GmbH ezt mondja: “Sem a Datadat Professional Kft., sem a korábbi Datadat GmbH jogutódja nem áll üzleti kapcsolatban sem Magyar Péterrel, sem pedig más, hozzá kapcsolható párttal vagy egyesülettel. Minden más ezzel ellentétes állítás hazugság”.

Innentől megint kinéz a Magyar Nemzetnek egy sajtóper, és lehet, hogy majd hosszú idő elteltével azt szokása szerint el is veszíti, a jelent azonban ez nem változtatja meg. Ez pedig az, hogy ahogyan már tegnap is látszott, az egész magyar aljas sajtótér tele lett fosva azzal, hogy Lánczi vizsgálódik Magyar ellen, mert ő feltehetőleg külföldi felforgató elemek zsoldjában áll, így áskálódik kies hazánk fasiszta rendje ellen. Ez hovatovább nevezhető félelmetesnek is.

Nem tudjuk nem észrevenni ebben az ügyben a putyinizálódást, mint másokban a náculást, megint másutt a Rákosi vonalat, meg még a feudális viszonyokat, ami így egyben olyan undorító katyvasz, hogy ezt választási autokráciának nevezni erős eufemizmus, és az EB visszafogottságára utal, mert ők mégsem nevezhetik Orbánt és a bandáját fasiszta csürhének. Pedig azok. Illetve még az összes többi, amit emlegettünk.

Ugyanakkor az a legfélelmetesebb ebben az egészben, hogy ezek szerint elég akármilyen hazugságot leírni a propagandasajtóban, és ez azonmód alkalmat ad a vizsgálat elrendelésére. Ez a maga nemében jobb, mint A tanúban a komoly, géppel írt feljelentés, ami az egyén romlottságát tételezi, itt azonban elég, ha a hatalom utasít hazudni valamit, és máris jöhet a delikvensért a nagy, fekete autó. Ugyan még nem, de majd igen.

Egyébiránt, ha látni szeretnénk, mi felé halad Magyarország, olvassuk el Politkovszkaja Orosz naplóját, és számos dologra rá fogunk ismerni. Hogy nem teljesedik ki idehaza az abban tapasztalható téboly, az egyedül az Uniónak köszönhető, nem véletlen tehát, hogy Orbán annak legyőzését jelölte ki fő célként, hogy aztán itthon még zavartalanabbul csinálhasson azt, amit csak akar. Bár most sem gátolja őt sok minden a tombolásban.

Az Unió és a Lánczi-féle hivatal ügye egyébként még a vizsgálat szakaszában van, aminek az lesz a vége minden bizonnyal, hogy az EU bírósága elé utalják a dolgot. Itt majd jó idő elteltével ítélet is születhet – vagy nem -, addig is azonban, ahogyan most is kiderült, szabadon és fékek nélkül garázdálkodhat az országban, s ha mást nem is ér el, de a megfélemlítésben és lejáratásban jeleskedni fog. Most ilyen idők jönnek, sötétebbek, mint eddig.

Végül bírósági döntés mondta ki, hogy az európai szélsőjobb krémje (alja) mégiscsak konferenciázhat Brüsszelben. Ettől a mi miniszterelnökünk pedig állapotba jött, és diadalmi jelentéseket kezdett küldözgetni, mint a fosógalamb a sakktáblán, hogy őt nem lehet elhallgattatni, ahogyan ifjúkorában a kommunisták sem tudták. Itt egy pöttyet megint fényesebb lett a múlt, mint amilyen valójában volt, de momentán erre nem adunk, mert megszoktuk a történelem átírását.

Ehelyett itt van nekünk a jelen ezzel az újabb diadallal, hogy mégis be lett véve ez a Brüsszel, mert engedélyezte a fasiszta dzsemborit. Emlékszünk még rá tegnapról, ezért csak slágvortokban idézzük meg, hogy az MCC (mint Fidesz nyúlvány közpénzből), úgynevezett Nemzeti Konzervatív Konferenciát szervezett, amelyet három helyről is kivágtak, az utolsóról rendőri segédlettel, mert a helyi polgármester ezek miatt veszélyeztetve látta a közrendet. Illetve mellékesen elárulta azt is, hogy nem bírja a szagukat.

Meg a nyüves képüket ezeknek a széljobbosoknak, amiből aztán cirkusz lett. És a világ normálisabb feléből kitört a liberális én, amely azt tartalmazza, hogy ugyan engemet ezek meg akarnak gyilkolni, elvágni a torkomat, de én olyan karakán manus vagyok, hogy ezt megengedem nekik. Mert jogukban áll. Ugyan kicsit túloztam a szólásszabadság feltétlen tiszteletének karikírozásában, de a lényege voltaképp ennyi. Hogy olyanoknak biztosítjuk a jogokat, akik amúgy nekünk nem, és az összes törvényre magasról tesznek.

Kényes terület ez, szűk a mezsgye, ahol ki lehet jelenteni, hogy eddig és ne tovább, a liberális demokráciák története és rengeteg kudarca azonban azt bizonyítja, ez a társadalmi berendezkedés a jogok feltétlen tiszteletével olykor még az önvédelemre is képtelen, de a jelek szerint így kell ennek lenni. Hogy Orbánék tovább konferenciázhattak, azt sem maguknak köszönhették egyébként, hanem az ADF, keresztény-konzervatív jogvédő szervezetnek, amely bíróságig juttatta az ügyet, a bíróság pedig zöld utat adott ezeknek.

Orbán azonban a saját győzelmének állítja be ezt, hozza a szokásos szánalmas formáját azt nyilatkozva, miszerint „Örülünk, hogy még szabad beszélni Brüsszelben”, illetve szó szerint: „Minket a kommunisták sem tudtak betiltani, és a brüsszeli bürokraták sem fognak”. Itt oldalágon utalnánk arra, hogy olyan nagyon a kommunisták sem akarták őket betiltani annak idején, az akkori MSZMP-tagságos szabadságharcról és a ruszkikat hazazavaró beszédről is lehetne érdekeseket beszélni, de foglalkozzunk most a brüsszeli bürokratákkal.

Mint kitetszik, ők sem akarják betiltani. Egy polgármesternek nem tetszett a pofájuk, akit a saját bírósága utasított az ellenkezőjére, mint amit szeretett volna elérni, betiltani a fasiszta hőbörgést, de győzött a jog. Ha a jó érzés nem is. Viszont, ha jól emlékszünk, Orbán – és az összes többi hasonszőrű alak – épp ezt a Brüsszelt akarja bevenni és meghódítani, új rendet bevezetni, aminek a jellegéről Magyarország állapota kapcsán van elképzelésünk, ahol erősen elhallgattatják azokat, akik másképpen gondolkodnak a világról.

Leginkább úgy lehetne lefösteni az Orbán – és a cimborái – által elképzelt ideális világot, ahol nekik mindent lehet, de másnak nem, ahogyan Putyin is folyamatosan azért nem tud békét kötni, mert az ukránok visszalőnek. S ha már itt tartunk, Orbán azt is tutulta tegnap még a csűrdöngölős diadala előtt, hogy aki a békéről akar beszélni, azt betiltják Brüsszelben, holott arra semmilyen bizonyság nincsen, hogy a békéről egy rohadt szó is esett volna ezen a NATCON-on. Vagy, ha netán, akkor a nem szabad visszalőni alapon.

De nem is ez, hanem a cirkusz, aminek nagyon sok olvasata van. Hogy ingyenreklámot kapott ez az egész, a másik, szerint legalább kiderült kik is ezek és mi a baj velük, de az a gond, hogy a nemzetközi vizeken már mindenki úgyis tudja, ki az az Orbán Viktor és az ő barátai. Mit akarnak, és miért kell lehetőleg tartózkodni tőlük. Ugyanekkor elnézve tegnap az emegyet meg a fideszsajtót, Mária néni a stelázsi mellett megint csak azt látta és hallotta, mekkora győzelmet aratott újra az imádottja, ez a drága, egyetlen ember.

És miért van ez így, mert a NER-ben leginkább elhallgattatják a nem oda illő hangokat, és megint oda jutunk, hogy olyan jogokat követelnek, amit ők nem adnak meg, ha hatalmon vannak vagy oda jutnak. Visszatértünk hát az örök dilemmához, meddig terjedhet a demokrácia és a liberalizmus tűrőképessége, mihez van joga – vagy mihez nincs -, ha élni akar. És azt is látjuk, mennyivel könnyebb annak, akinek ilyen jogi és morális aggályai nincsenek. Rövid távon ezért szoktak ők győzni. Ez a helyzet, csókolom.

A Mathias Corvinus Collegium (amit a tudósítások csak fideszes agytrösztnek neveznek, de ezt költői túlzásnak tartjuk) brüsszeli irodája Nemzeti Konzervatív Konferenciát (NATCON) szervezett Brüsszelbe. Első ránézésre is fölvetül több kérdés. Elsőként az, hogy az MCC-nek minek brüsszeli iroda, ha nem a gyalázatos eszmék terjesztése a cél, amit amúgy idehaza zavartalanul megtehetnek. Másodjára, hogy milyen pénzből folyik ez az egész fellazítás, de tudjuk, hogy a miénkből, mi viszont erre felhatalmazást nem adtunk.

Harmadjára az is dilemma lehetne, miért Brüsszelben akarnak konferenciázni, de erre már az elébb választ adtunk, a küldetés a nyári uniós választásoknak való aládolgozás. Ezeknek pedig az a célja, hogy Orbán Viktor bevegye Brüsszel várát, a rozzant aklot, hogy az általa vizionált új világrend eljövetelén dolgozzon. Bár azt szokta hőbörögni, hogy ez már elérkezett, a mostani eseménysorozat azonban azt bizonyítja, nem igazán. Sőt, a világ nem akar kérni ebből az új rendből, és kiderült, hogy tenni is akar ellene. Ami tőle telik.

Nem sikerült megtartani azt a NATCON-t. A fellépők és a közönség úgy keringett Brüsszelben, mint a gólyafos a levegőben, mert a szervezők számára váratlanul büdösek lettek. Még a múlt héten lépett vissza attól, hogy a brancsot befogadja, a Concert Noble, állítólag azért, mert nyomás nehezedett rájuk, hogy szélsőséges szervezeteknek és politikusoknak adnak helyet. Itt először szembesült az itthon százmilliárdokkal kitömött MCC, minek is tartják. Annak, aminek mi is, fasiszta keltetőnek, amit ezek szerint másutt nem néznek szívesen.

Másodjára a Sofitel Hotellel kísérleteztek a szervezők (s ne feledjük, hogy ez a Fidesz csatolmánya, az MCC), hétfőn este azonban ez a hotel is visszamondta a bulit, pedig a brüsszeli antifák már megszervezték a tüntetést a szálloda elé, ami „konferencia” híján elmaradt. Viszont itt került képbe először az, hogy miféle alakok akarnak szónokolni a falak között, és itt lépett be a képbe először a rendőrség, amely szerv gyengéden elmagyarázta a szélsőjobbos figuráknak, hogy nem kívánatosak itt, és azt is, hogy erről nem a szálloda döntött.

Az igazi buli azonban még hátra volt – hogy sorjában haladva kerekké tegyük a sztorit -, mert a buzgó szervezők (MCC) egy bizonyos Calridge-ben találták meg az ezek után ideálisnak tartott helyszínt, ahol neki is láttak kicserélni az eszméiket. Ám mintegy két óra elteltével itt is megjelentek a rendőrök, és lefújták a bulit. Ekkor már ezek a széljobbos mókusok erősen kezdtek hisztizni, ömlött a panasz és az átkozódás a közösségi oldalakon, ahol, mint űzött vadak jelentek meg az úriemberek, és „vacak diktatúrának” nevezték a történteket.

Pedig kaptak rá ésszerű magyarázatot, a rendőrök elmagyarázták nekik, fennáll a veszélye annak, hogy tüntetők okoznak bajt a környéken, azaz „nem tudják biztosítani a szólásszabadságot ezen a rendezvényen”. És ekkor mondta azt a Brexit atyja, tehát az Unió, esküdt ellensége, Nigel Farage, hogy úgy döntött, „diszkréten távozik”, és nem várja meg, amíg a rendőrség megrohamozza a helyszínt. Hogy Orbán mindeközben merre járt – mint meghirdetett felszólaló -, arról információ nincs. Valami függöny mögött lehetett biztosan.

Úgy nagyjából ennyi volt a cirkusz. Egy bizonyos Frank Füredi (MCC, a mi pénzünkből eltartott ingyenélő) szerint a rendőrök technikai okokra hivatkozva, de politikai indíttatásból állították le az eseményt. Ebben ennek az embernek valószínűleg igaza van, és ez az a pont, amikor el kell gondolkoznunk a szólásszabadságon, az ebbe a köntösbe bújtatott fellazító lázításon, és azon, hogy a liberális demokráciának van-e joga ekképpen is megvédeni magát az ordas eszméktől, mert ez volna a leglényegesebb kérdés.

A belga miniszterelnök, Alexander De Croo nem is volt rest, s mivel liberális, fel is mondta az elveinek megfelelő mantrát, miszerint az önkormányzati autonómia demokráciájuk sarokköve, de soha nem írhatja felül a szólás- és gyülekezési szabadságot 1830 óta biztosító alkotmányt. Ezzel pedig kijelölte a bűnöst, bizonyos Emir Kir polgármestert, aki az utolsó helyszínre kiküldte a rendőröket nem is kertelve, így kijelentve azt, mindent meg fog tenni, hogy a rendezvényt betiltsák, ennek formuláját pedig a közbiztonság védelmében találta meg.

Emir Kirt megértjük, hiszen ez az egész konferencia nem szólt volna egyébről, mint arról, hogyan kellene átvenni a hatalmat, és az ilyen Emir Kir-féléket eltakarítani az útból egész Európában, sőt, az egész világon. Itt tehát az a kérdés, a liberalizmus nevében köteles-e eltűrni azt, hogy arról tanácskozzanak a saját kertjében, hogyan zavarják el onnan őt. Ez elég régi dilemma, és ebben van a liberalizmus gyengéje is, és ezért szoktak győzni fölötte a gátlástalan populisták, meg a fasiszták és a nácik. Voltaképp erre megoldás nincsen.

Nem is lesz soha. Mert ezúttal is – mint láttuk – diktatúrát kiáltottak a diktatúrára éhesek, és a jogaikra hivatkoznak, ami jogot aztán hatalomra kerülve két lábbal taposnak aztán, de ekkor szokott késő lenni. Ezért volt fontos ez a cirkusz, és nem azért, amit aztán utána sivalkodtak, és hőbörögnek még ma is, hogy íme, így képzelik ezek a sajtó-, és szólásszabadságot, azaz, az történt, amit sejteni lehetett. A fasiszták vonyításáról részletesen fölösleges beszámolni, ők most az üldözöttek és az áldozatok, és meg is kapták a tápot a belga miniszterelnöktől.

Illetve még a brittől is. Ezért várjuk még, ki áll be a sorba védeni a saját esküdt ellenségeiket. Egyet nem látnak be ugyanis az elefántcsont-tornyukból, azt jelesül, hogy a demokrácia nem azt jelenti, hogy mindent lehet. Nem lehet például szabadon uszító náci propagandagyűlést tartani, így hát sajnálatosan megint azt látjuk, nem tudják kijelenteni, hogy eddig és ne tovább. Emir Kir polgármester megtette, és úton van afelé, hogy közellenség legyen. A széljobbosok pedig az üldözött mártírok, akiknek a lelkét pátyolgatni kell. Nincsen ez így jól.

Orbán Balázs, a másik Orbán politikai igazgatója szerint kies hazánk a 2010-óta tartó Fidesz kormányzás alatt „gazdasági értelemben csatlakozott a fejlett országokhoz”. Ez csodálatos, és boldogok vagyunk, illetve lennénk akkor, ha ez a kisebbik Orbán valamivel alá is támasztaná hangzatos kijelentését. Ilyennel azonban nem bíbelődik. Helyette ő is – ahogyan a főnöke – megváltozott világrendről beszél, és azt a dilemmát adja elő, hogy ebben „milyen testtartást és mozgásokat vegyünk fel”.

Én szeretem a képes beszédet, ez azonban egy kicsit sok. Földereng ugyanis Magyarország (illetve akivel mostanság egylényegű, maga a másik Orbán, a Viktor nevű), amint Putyin és Hszi Csin-ping előtt szopóállásban helyezkedik el, az ehhez tartozó mozgásokat pedig a nyájasok képzeletére bízom. Mindemellett az is kiderül, hogy a politikai igazgató valamiféle álomvilágban él, dobálózik mindenféle gazdasági fogalmakkal, hogy úgy tűnjék, van valami alapja annak, amit mond. De már a kiinduló tétele is fals.

Ebből fakad, hogy minden utána következő handabanda is az, de leginkább a végkövetkeztetés, miszerint „Ha a versengéseket el tudjuk kerülni, ami a nagyhatalmak között zajlik, akkor egy újabb bumm alakulhat ki Magyarországon, ezzel megerősíthetjük helyzetünket a legfejlettebb országok között”.  Hogy nem vagyunk a legfejlettebbek között, az egy dolog, de ez a „bumm” ez delikát. Ezt a bummot hallgatjuk már a pannon puma óta számtalan alakban, miközben évtizedek óta üldözzük elméletben Ausztriát, de valahogyan el soha nem érjük.

Amúgy beszállt az ötletelésbe maga Nagy Márton is, a szakma által leidiótázott nemzetgazdasági miniszter, aki kibocsátott a szellemi műhelyéből egy dolgozatot. Ez intézkedéseket sorol, amelyekkel Magyarország hat év múlva (2030-ra) eléri az EU fejlettségének kilencven százalékát. Itt és most abba nem megyünk bele, mert nem vagyunk annyira gonoszak, hogy ezt az állítást összevessük a kis Orbánéval rámutatva az alapvető ellentmondásokra, mert ez fölöslegesnek tűnik.

Aki nyitott szemmel jár, úgyis a helyén tudja kezelni mindkettőt. Arra a tragédiára azonban felhívnánk a figyelmet, hogy ezek irányítják az országot, amely ennek megfelelően süllyed bele valami feneketlen mocsárba. Elég csak egyetlen aktuális elemre utalni, hogy megy föl az üzemanyag ára, és ugyanez a Nagy Márton, aki ilyen hatalmas víziókkal rendelkezik, megint belengette a hatósági árat, amivel egyszer már fejre álltak, mert ennyi jut az eszébe. Álmok viszont vannak. Egyébiránt ez a benzinár is megérne egy dolgozatot.

De most hazánk dübörgéséről kell szót ejtenünk, hiszen a két úriember előadásában egyrészt minden rendben van, másrészt majd minden rendben lesz. Azaz most jó, vagy majd később lesz az, de nem is ez, hanem az utolérés és lemaradás dilemmája. Rá kell jönnünk, hogy ez az egész kezd hasonlítani Zénón egyik paradoxonára az atlétáról és a teknőcről, amiben aktualizálva magyar hazánk volna az izmos atléta, Ausztria (a nyugat) pedig a szerencsétlen hüllő, akit viszont soha utol nem érünk, pedig gyorsabbak vagyunk nála.

Ez a jó görög azt találta ki mint ismeretes, hogy Akhilleusz, a leggyorsabb görög versenyt fut egy teknőssel, s mivel annyira gyors, száz láb előnyt ad az állatnak. Indul a verseny, az atléta pedig villámgyorsan ott terem, ahol a teknős kezdett. Ezalatt az idő alatt azonban a teknős is haladt egy keveset, talán egy lábnyit. Akhilleusz következő lépésével már ott van, ahol a teknős az előbb, de az már megint haladt egy keveset. És így tovább a végtelenségig azzal, hogy soha utol nem éri. Ez az egész az idő és tér végtelen apró pontokra szabdalásáról szól.

Ilyen feltételek mellett teljesül, hogy mindig a teknős győz, s erről ennyi épp elég is azzal a toldással, hogy mindeközben Magyarország-atlétát viszont Románia, Szlovákia és más lenézett újabb versenyzők már rég lehagyták, ez a paradoxon tehát csak reánk érvényes. És ettől már voltaképp egy szürreális rémálom az egész, Nagy Márton idiótaságával a közepén. A lehangoló a történetben egyébként az a soha véget nem érő álmodozás, hogy egyszer majd tényleg jobb lesz, de akkor jön a teknőc és Akhilleusz. Ennél többet nem is ér ez az egész.

Főleg, hogy öregek vagyunk mi már ehhez. Nem fizikai, hanem szellemi értelemben, hogy nem csak a „rendszerváltás” után, hanem már előtte is ezt a dumát hallgattuk. Ha igazából belegondolunk, ez az életünk: a bús magyar sors. Azzal a lehangoló tudattal, hogy azzal az irdatlan pénzmennyiséggel, ami a Fidesz rendelkezésére állott az elmúlt évtizedben, még megvalósítható is lett volna mindez. De nem ezt választották, hanem azt, hogy ellopják. Nemcsak a pénzt, hanem az ország jövőjét is. Így jártunk.