Kategória: Egyéb

Mint emlékezhetünk, nem is olyan régen Nagy M. miniszter hőbörgött, és perrel fenyegette meg a Spart, amiért annak vezére azt állította, Orbán Viktor próbált „odahatni”, hogy egy rokona tulajdont szerezhessen a cégben. Nagy M. miniszter hazugsággal vádolta meg az osztrákokat, de nagy valószínűséggel igazán az fájhatott neki, hogy a Spar bizonyos tulajdonelemeket kimenekített az országból a várható einstand elől.

Mocskos volt már ez az egész addig is. Azután pedig még inkább, hogy kiderült, a Spar vezér jogosan mondta „meg akarja védeni vagyonát Orbán Viktor magyar miniszterelnök karmaitól”, hiszen, mint kiderült, nem más, mint a nemzet veje (Tiborcz) is szemet vetett a Spar magyarországi érdekeltségeire. Nagy M. miniszter tehát vagy hazudott, vagy nem tudott a vételi szándékról, de akkor nem kellene miniszternek lennie.

Egyébként amúgy sem, de kell a paraszt a sakktáblára. A Spar magyarországi története még nem lefutott egyébként. Egyrészt a vállalat bepanaszolta az Uniónál a magyar államot, másrészt pedig elérkeztünk oda, hogyha nem megy szép szóval a szerzés, akkor elveszik erővel, amira fáj a foguk. Ilyen eddig nem volt, de mindjárt lesz, a törvényt akarja a Fidesz nyíltan a maffia szolgálatába állítani egy kacifántos csavarral.

Mert és ugyanis szokásukhoz híven egy salátatörvény-tervezetben a mocskot elfedendő ismét megalkottak egy új fogalmat, az „alapvető jelentőségű vállalkozás” fedőnevet, amelyeket cirkalmasan körülírva aztán kötelezhetnék „az érintett cég tulajdonosait a társaságban meglévő tulajdonrészük részben, vagy egészben történő értékesítésére”. Más einstandolási klauzulák is szerepelnek a csomagban, de ez a legegyértelműbb az egész közül.

Mintha a nemzet vejére volna kitalálva (illetve a többi közel álló oligarchára), hogyha a szokásos mocskos módon nem megy a szerzés, akkor így viszik, amire szemet vetettek. Mert más dolgok is napvilágot láttak. Az is kiderült – bár eddig is tudtuk -, hogy a Spar nincsen egyedül az efféle gondjaival. A svájciak is kiakadtak ugyanis, és az ottani köztévében (SFR) meséltek arról, hogy mi folyik Magyarországon, amit szerte Európában már mindenki rebesget.

Úgy fogalmaztak, Orbán Viktor azon van, hogy a számára jövedelmező iparágakat átvegye, és rabiátus módszerekkel üldözi el a külföldi vállalatokat. A Holzim (svájci) cementgyár bennfentesei mesélték, hogy „Magyarország már nem jogállam, Orbán Viktor romba dönti az ipart, hogy pénzt csúsztasson néhány oligarcha zsebébe”.  Itt jelesül a kormány külön plusz bányaadót vetett ki a cementiparra, továbbá egy külön CO2 adót is.

A Holzimot ismerők szerint a cég már a tőkét éli föl, és legkésőbb 2034-re tönkremegy. De a svájciak meséltek az eddig csak elsuttogott módszerekről is: „Jön egy közvetítő, például egy ügyvéd, és közli, hogy egy befektetői csoport érdeklődik a cég iránt. Ha erre az illető azt mondja, hogy nem akarja eladni a vállalatot, akkor jönnek az adóvizsgálatok és egyéb zaklatások. Aztán amikor sikerült a céget megingatni, jön egy újabb, csekélyebb árajánlat”.

Egyébiránt és ezen kívül az EU szerint a különadókkal Magyarország sérti a tulajdonhoz való jogot, a tőke szabad áramlására vonatkozó szabályokat és a letelepedési jog szabályait is. Nos, mindezek után várjuk Nagy M. miniszter újabb kirohanását arról, hogy a Holzim hazudik, illetve a rá vonatkozó törvényt, hogy valaki családtag megszerezhesse, ugyanis ők sem akarnak Tiborcz tulajdonba kerülni. És erre meglehetősen alapos indokuk is van.

Az mégpedig, hogy már túl sokat fektettek be ide ahhoz, hogy szépszerével feladják, annak ellenére, hogy Holzim-bennfentesek állandó adóvizsgálatokról beszélnek, és arról, hogy a titkosszolgálat megfélemlítő látogatásokat tesz a munkatársaknál. A cég azonban még védekezik, az átvételi ajánlatokat pedig elutasítja. De, mint látjuk, a jövőben elég lesz „alapvető jelentőségű vállalkozássá” nyilvánítani, és kötelezni az eladásra.

Egyébiránt és összefoglalva a svájci hatóságok szerint Magyarország nemzetközi normákat és megállapodásokat sért, és nem válaszol a levelekre, amelyekben Svájc tiltakozik ez ellen. Röviden: Svájc úgy érzi, hogy hülyének nézik. Nincsenek ezzel egyedül, és most már nem is arról van szó, hogy milyen a hírünk a világban, hanem, hogy mindezzel Orbán tönkreteszi az ország gazdaságát. Amit viszont a saját bőrünkön érzünk, mert nekik Magyarország az első.

Vagy inkább nem is annyira. Ha mindez önökben jogos felhorgadást okozna, az érthető, de annak örüljenek inkább, hogy nincsen semmijük, amire ezeknek a foguk fájhatna, így nem is akarhatják elvenni. Akinek nincs semmije az annyit is ér, ez a Fidesz alaptörvénye, de a jelek szerint azon vannak, hogy rajtuk kívül ne is legyen senkinek semmije. Ha fölfordult a gyomruk, akkor én kérek elnézést, de ilyen országban tetszenek élni.

Menczer Tamás, a mindannyiunk által kedvelt Szijjártó-államtitkár új feladatot kap. Külügyi munkálkodása során megismerhettük zamatos nyelvét, erős hitét a Fideszben és a Führerben, ennek megfelelően harcos jellemét, így ez okozhatta, hogy rájöttek a galeriben, őt az isten is kommunikációs igazgatónak teremtette. Ez lesz tehát a hajdani, feledhető sportriporterből, aki a hozzá hasonlóan tehetséges Hollik Istvánt váltja a magas beosztásban.

Bár Hollik ténykedéséből nem igazán derült ki, mi a jó fene a feladata a párt effajta arcának a hőbörgésen kívül. Hogy Hollikkal mi lesz, arról nem szólnak a híradások, izgulunk hát, hogy az út szélén marad-e, ami azt jelenti, benyomják pár felügyelőbizottságba némi apróért, vagy a front másik szakszára helyezik. Szemszögünkből irreleváns, hiszen megtapasztaltuk, semmihez sem ért, de azért jó hangos volt, és kellően ostoba.

Ezek az utóbbi tulajdonságok amúgy Menczerre is jellemzőek, de ő Szijjártó mellett végezte az ordítozás magasiskoláját, s hogy a feladatra – Fidesz kommunikációs igazgató – alkalmas, azt az előélete bizonyítja, mégpedig akként, hogy láttuk, kellőképpen arrogáns, és hazudni azt vízfolyásként ő is tud. Eddig csupán önszorgalomból, mintegy időtöltésképpen ugrott rá bárkire, aki mozgott az ellenoldalon, de most már papírja is lesz róla.

Erre pedig nagyon büszke. Mint a Facebookon közzé tette beköszönő levelében írta, „Nagy megtiszteltetés, hogy Miniszterelnök úr felkérését elfogadva a jövőben Európa legerősebb és legsikeresebb politikai közösségének, a Fidesz-KDNP-nek a kommunikációs igazgatójaként dolgozhatok”. No most, kitetszik, hogy maga a Führer választotta ki őt, s a bávatag és elájuló rajongás már abban is megmutatkozik, hogy a miniszterelnököt nagybötűvel írta.

Ez már majdnem „Orbán Viktor alavju” tábla a kézben, emocionálisan és a kognitív készségeket tekintve a friss és ropogós igazgató úr tehát semmiben nem különbözik a rajongó birkanyájtól, de a jelek szerint a Fidesznek és Führer elvtársnak ez is elég. Mi több, nagy valószínűséggel éppen erre van szüksége, így valljuk meg, Hollik után, bár nehéz visszább lépni, viszont mégis sikerült. Amúgy azonban nagy személyzeti sakkjátszma folyik a pártban.

A Führer tologatja a bábuit ide meg oda, mert jön a nagy buli, aminek a végén Brüsszel várának bevétele a cél. Menczerrel ez biztosan sikerülni is fog, vagy pediglen az álmoskönyvek szerint nem annyira. De visítozni addig is kell, és erre a Szijjártó nevelés alkalmas. Egyébiránt ebben a beköszönő rajongásban is hazudik, illetve másfelől nézve el van borulva az agya, amikor ilyeneket mond, hogy a Fidesz „Európa legerősebb és legsikeresebb politikai közössége.”   

Föltesszük neki a kérdést, hogy miért, aranyom, mert a valóság egészen mást mutat. A Fideszt Orbánostul és így Menczerestül kivágták a Néppártból, hogy a nyekkenésük még azóta is visszhangzik, azóta sem kellenek senkinek, sőt, még a széljobbon is van olyan párt, amelyik azt mondja, ha a Fidesz jön, ő megy. Ezt elég nehéz „legsikeresebbnek” nevezni vagy látni, az pedig, hogy általuk lefizetett klakőrök mondják ezt, nem igazán játszik.

És akkor még nem is beszéltünk a belső dolgokról, a világbajnok inflációval, térdre rogyó költségvetéssel és egyebekkel, tehát Menczernek nem lesz mit kommunikálni, bár nagy valószínűség szerint nem is ezért szerződtetik, hanem a végtelen lojalitás, és az erkölcsi fékek abszolút hiánya miatt. Innen nézve tehát arra, ami most jön, éppen ő a megfelelő alak, és éppen ezért lesz visszalépés még a szerencsétlen Hollik után is. Menczer a romlás egyik virága.

Hogy ez így alakult, az annak a fényében kiváltképp érdekes, hogy van a Fidesznek százmilliárdokkal kitömött janicsárképzője, amely ezek szerint nem képes megfelelő utánpótlást kibocsátani magából. Ha még Menczernél is alkalmatlanabbak a friss húsok, az számunkra ugyan érdektelen, de sok mindent elmond a pártról, és természetesen Orbánról is, aki ezek szerint csak a régiekben bízik már, ami szintén a félelem egy fokmérője.

Mint kitetszik, gondolatmenetünkben eltekintetünk Hollik és Menczer elvtársak múltban elkövetett ökörségeinek részletes taglalásától, mert mindenkinek megvan a maga elriasztó emléke erről a két alakról. A jelen dolgozat csak arra utal tehát, hogy a Fidesz immár az új és végső harcra készülve sem képes egyébre, mint a régi alakok ide-oda tologatására, ami egyébként jól belegondolva nem egyéb, mint a gyengeség ékes bizonyítéka.

Savanykás a mancsaft, de ez van, Orbánnak ezt kell szeretni. A belső le-, és szétrohadás bizonyítéka ez az egész, és végezetül elnézést kell kérnünk Baudelaire bácsitól, hogy elloptuk a címét, de kifejezőbbet nem leltünk sem magunkban, sem másutt, és még az is okot szolgáltat a plagizálásra, hogy ő is úgy járt akkor, mint járna ma is a Fidesz uralom alatt, hogy pörbe fogták a versei miatt, s ha lett volna akkor fólia, becsomagolták volna a kötetet. Az idő körben forog.   

Boszniába utazik Orbán Viktor csütörtökön, hogy ott másnap kitüntetést kapjon ottani cimborájától, a hozzá hasonlóan oroszfan Milorad Dodiktól. Mindenki olyan elismerést kap, amilyet adnak neki, és amilyet megérdemel. Orbán például olyat, amit tavaly ugyanott Putyin is kézhez vehetett, és nem mondanánk, csak gondoljuk, hogy a mostani konstellációban egy plecsnit az orosz diktátor bukéjával megkapni eléggé snassz.

Már akinek. Mert ezek szerint Orbánnak nem, sőt, nagy valószínűséggel büszkén veszi át, mint olyat, ami a saját nagyságát jelzi újra és megint, csak az a baj, ezt kizárólag bizonyos szűk körben gondolják így. Ez a jól behatárolt közeg pedig a szélsőjobb, amelynek élén a mi egyetlenünk Brüsszel elfoglalására készül a nyáron, csak azt nem tudjuk, komolyan gondolja-e a hatalomátvételt, vagy csak a szokásos delírium mondatja vele.

A számok nem hazudnak ugyanis, és ezek a legfrissebb felmérések szerint az mondják nekünk – így feltehetőleg Orbánnak és a Fidesznek is -, hogy lópikula lesz itt, nem hatalomátvétel. Illetve pontosabban a szélsőjobb vissza fog szorulni Európában, a magyar fasiszták pedig a mostanihoz képest is mandátumokat fognak veszíteni. De ne szaladjunk ennyire előre a bizonytalan jövőbe, pezsgőt majd a nyár közepén bontunk, ha egyáltalán.

Sokkal érdekesebb ennél az a folyamat, ami a szemünk előtt játszódik le, s aminek az eredője az a történelmi tapasztalat, hogy az ilyesfajta hatalmak – nevezzük akárminek is -, mint amilyen az Orbáné is, rend szerint abba a hibába esnek, hogy egy idő után elhiszik a saját jelszavaikat, ettől pedig képtelenek meglátni a valóságot, aminek a tüneteit Orbánon már nagyon régóta tapasztalhatjuk. A vetés azonban még nem érett be.

Pedig mindent megtesznek érte a legkisebb dolgoktól a legnagyobbakig, az előbbire jó példa az a körbeszopkodás, amit momentán Rákay Filip és az ő főnöke, maga Orbán Viktor ad elő egymással. Mint ismeretes talán, a filmje miatt a mi Filipünk már belső körökből – a Bencsik testvérek – kapja a pofonokat, és nem más, mint maga a kedves vezető sietett a segítségére, aki magát a film elkészítését nevezte bátorságnak.

Azt tudtuk, hogy fidesziül bizonyos hangalakoknak más a jelentése, mit magyarul, de hat – újabban hét – milliárd elcseszését bátorságnak nevezni már nem is eufemizmus, hanem olyan baromság, ami még Orbántól is sok. De erre telt neki, ne legyünk telhetetlenek. De nem is ez, hanem a jelenség, hogy minderre vagy ezzel egy időben a „producer” a kegyelmi ügyben nyalt oda a főnökének, hogy csak a sajtóból értesült az egészről.

Mindez csak ellentételezés azért, hogy Orbán meg a tehetségtelenségét a bátorsággal födte el, illetve szerette volna, de ez édeskevés és hamis is. Mint ahogyan minden hamis, ami dicsőítést meg Orbán a szélsőjobbtól nyer el, illetve rosszabb esetben pénzért vesz, s amitől kialakul benne az a hamis kép, hogy ő történelemformáló tényező volna, holott csak egy kis seggdugasz a nagy egészet nézve. Mindezzel nekünk tenne jót, ha élni tudnánk vele.

De ez egy másik történet, momentán ez a kontraproduktív körbeszopás az érdekes. Ahogyan adogatják egymásnak a plecsniket, amikor nem létező teljesítményeket ismernek el, és a leglényegesebben, midőn őket emiatt a legkisebb bírálat is éri, az nemzetietlen, fajsúlyosabb esetben pedig hazaárulás. Az uniós választásra vonatkozó legfrissebb felmérések mutatják azonban, hová vezet, ha a rózsaszín ködök elfedik a valót.

Az a dilemmánk egyébként, hogy nem tudjuk, ezek tényleg ennyire hülyék-e, hogy reménykednek valamiben, mint Hitler bácsi a nemlétező csapataiban, illetve azt sem tudjuk jelen helyzetünkben, hogy olyan végük lesz-e, mint a német piktornak, vagy másmilyet szán nekik a sors, illetve mi magunk. Mert azt nem a saját bíztatásunkra, hanem a történelemből okulva kijelenthetjük, jó végük ezeknek nem lesz.

Hogy mennyire lesz véres vagy vértelen, az nem csak rajtuk múlik, hanem azokon, akiknek ez a kábítás szól, az egy a zászlókon, közkeletűen az alavju tömegen. Lesz-e bennük annyi józanság, hogy a gyomruk korgása hangosabb lesz a győzelmi fanfároknál, ez az, ami bizonytalan, illetve, ahogyan az első jelek mutatkoznak, mikor fognak nagy tömegben menekülni a patkányok a süllyedő hajóról. Amin egyelőre még húzzák a zenészek.

Húsvétkor is kitárulkozott úgymond doktorminiszter urunk nekünk, porbafingó földi halandóknak, és apró kis színeseket osztott meg velünk nyomorult életéből. Megtudhattuk, hogy nagy gondot fordít könnyzacskóinak védelmére ilyenkor, mert az a gusztusa, hogy csak a frissen reszelt torma jó neki, de elkészíteni azt már derogál, mert megterheli a táskás szemei alatt lévő dolgokat. És bár cukiságnak szánta, de mennyire jellemző, hogy a tormával való bíbelődést a gyerekekre hagyja nagy kegyesen.

Hogy szenvedjenek ők a könnyeikkel, aztán a nagy utcai harcos aztán idvezült arccal és két pofára tömheti a tormát a gyerekek nyomorúságából fakadva. Kegyelmes urunk ugyan nem tudja, de apró kis jellemrajzot állított ki magáról, ami nyomán az alavju népség bizonyára állva pisált a gyönyöröktől, milyen emberi, ahogyan a fenséges család napjaiba betekintést nyerhet. És nem érezte azt a hányingert sem, amely a jobb érzésű emberekben az ilyen közlések nyomán óhatatlanul előtolul, miután fölfordult a gyomruk.

Egy nappal előtte ilyen volt az is, amikor akárha valami békepap vagy valami hamis próféta, csak annyit közölt: feltámadott, miközben magában rókavigyorral arra gondolt, térdre, imára. Valahogyan így lett teljes ez az egész képmutatás, aminek többes szándéka és oka van, de leginkább az, hogy az alavju népség elfeledkezzen a kínjairól, és ne lássa a valóságot, mert ha ez megtörténne, annak hatalmi szempontból beláthatatlanok lennének a következményei, hogy Orbán számára még belegondolni is rettenet.

Ilyen színjátékok közben derült ki az ünnep napjai közben, hogy egy bizonyos MERE névre hallgató orosz diszkontlánc óhajt Magyarországon megtelepedni, de olyannyira, hogy még februárban arról tájékoztatták üzleti partenereiket, hogy mostantól kies hazánkban is elérhetőek lesznek. Továbbá azt is tudatták, „az elkövetkező év során” húsz üzletet nyitnának Budapesten és az agglomerációban, három év múlva pedig már kétszáz üzletük lehet, amitől hétszázmillió eurós forgalmat remélnek. Delikát ez az egész.

Azért mégpedig, mert ugyan szerte Európában már itt-ott jelen voltak, ámde a szankciók miatt takarodniuk kellett. Ezért céloznak most meg egy baráti országot, amely ezek szerint e téren is az orosz érdekek feltétlen kiszolgálója lesz, mert ezeken kívül semmi nem indokolja, hogy ezek az oroszok idejöjjenek. Lévén, mindenféle üzletláncokkal már csurig vagyunk, a piac véges, és ezen a ponton tűnik elő, kerekedik a gyanú, hogy a magyar állam netán ezeknek az oroszoknak tisztítja a terepet, amikor hajtóvadászatot indított a Spar ellen.

Ebből még botrány is lehetne, de nem lesz. Mint ahogyan abból sem, hogy szintén a húsvét leple alatt kiderülve az oroszok magyar politikusokat is lefizethettek azért, hogy itt zavartalanul terjeszthessék a propagandájukat, amit lehet, azért nem vett észre eddig senki, mert nem sokban különbözött a hivatalos, magyar kormánypropagandától. Ezeket így bízvást nevezhetnénk hazaárulásnak is, de szintén a hivatalosságok szerint nem ez az, hanem a magyar ellenzék működése szuverenitásvédelmi szempontból.

Az a kérdés tehát, hogy kitől kell és ajánlatos szuveréneknek lennünk, mert az oroszoktól ezek szerint nem, ám a szabad világtól meg igen, és nincsen olyan messze még március 15., hogy rabságról és egyebekről ne kellene beszélnünk ma is. Azzal a toldással, hogy nem mindegy, ez kinek mit jelent. Látjuk, hogy ez az elnyúló ünnep semmit nem változtatott nyomorúságunkon, csak a sonka és a torma pár napra elfödte, és a könnyeket is rá lehetett fogni arra, hogy mi nem a kölkeinkre bíztuk a reszelést, hanem magunk végeztük.

Vigasztaljon viszont minket az a tudat, hogy őfőméltósága kegyes közlése szerint a magyar miniszterelnök sós kalácsot eszik a sonkához, valamint, hogy mire végigért Alcsútdobozon, több nejlonzacskó is megtelt pirostojással. Arról viszont semmit nem tudtunk meg, hogy a locsoláskor tartotta-e a hurkás ujjait egy kis apróért is, mert, ha nem, meg kell rójuk: ki a kicsit nem becsülti, a nagyot nem érdemli. S miközben intőn felemeljük ujjunkat ezt közlendő, elönt minket a hányinger, és nem tudjuk, érdemes-e visszatartani a masszát.

„Én a miniszterelnök vagyok” – emlékszünk még, hogy pár napja ez a mi egyetlenünk ezzel a mondattal tette önazonossá magát, amikor kérdéssel zaklatták, és ez jutott eszébe menekülő útvonalként. Hogy miért nem akar beszélni arról, amiről érdeklődtek. Egyáltalán, amióta Gyurcsány annak idején letarolta őt a televízió stúdiójában, a többség számára gyakorlatilag megnémult, s ez a rengeteg év alakította aztán úgy, hogy bár miniszterelnök, de voltaképp köze nincs a valósághoz. Igazából nem is akarja, hogy legyen.

Én a miniszterelnök vagyok, kormányzati ügyekkel foglalkozom – egészítsük ki azért a mondatot, ahogyan akkor és ott elhangzott -, ám azért csupán, hogy lássuk, mik azok a kormányzati ügyek. Azok, amelyek fontosabbak éppen ebben a pillanatban, amikor Magyar P. jóvoltából csapkod a mennykő, és a Fidesz monolit és ciklopi hatalmi építménye inog és recseg. Nos, először is – és tán pont akkor, amikor megfogalmazódott a kétszer is idézett mondat -, doktorminiszter urunk azzal foglalatoskodott, hogy boldog húsvétot kívánjon a horgászoknak.

S ha most azt mondanák, ne má’, szórakozol itt velünk Kázmér, védelmemül elő kell adjam, hogy de. Meg bizony. Ugyanis a vérzivatarban biztosan elkerülte mindenki figyelmét – ám az enyémet nem, mert szemfüles vagyok -. „Tisztelt Honfitársam! Áldott húsvétot! Orbán Viktor miniszterelnök.” Ezt kapták meg a pecások elektronyos levélben, s ha felötlene az a kérdés, miért, akkor egészen egyszerű a válasz: mert hétszázezren vannak. Tényleg, gondolta volna, hogy ennyi honfitársunk mered rendszeresen a vízre hajnalonta?

Viszont ez egy hadsereg. Sok potenciális szavazó, akinek a boldog húsvétjára amúgy nagy ívben szarik az „én a miniszterelnök vagyok” organizmus, az ikszük azonban úgy kellene, mint egy falat kenyér. Nem kevésbé a szülőké is. Az Orbán-nyomulás tegnap folytatódott, a KRÉTA, elektronikus iskolai ellenőrzőbe tett bejegyzést egyetlenünk. Itt arra hívta fel a figyelmet, hogy „új időszámítás kezdődött a magyar közlekedésben azzal, hogy a magyar kormány mindenki számára olcsóbb és átláthatóbb, egyszerűbb és korszerűbb tarifarendszert alakított ki”.

„Nehéz időkben ez sokaknak nagy segítséget jelent” – zárta sorait Orbán Viktor, és itt elsőként az a kérdés adódik, vajh, kinek köszönheti a magyar szülő, a magyar gyerek és úgy cuzamenn mind az összes szerencsétlen magyar a „nehéz időket”. Ha erre a kérdésre jól válaszolunk, akkor egyszerűbb lesz az életünk, és Orbán levelezését oda tehetjük, ahová való. Viszont van még egy nagy dilemma, mégpedig az, hogyan keveredett Orbán a KRÉTA- ra, illetve ennél sokkal lényegesebb volna, hogy mindez hogyan viszonyul az adatvédelemhez. Mint törvényhez.

De kies hazánkban élünk, így voltaképp ez a kérdés már akkor is okafogyottá vált, amikor az „oltakozós” honlapon keresztül tolta a mimagyarok képibe a propagandát. Akkor még a felháborodás csírája megvolt az emberben, ami mára valahogyan odalett, és maradt benne a megvető szánakozás szánalom nélkül. Hogy ezt tudod, cseszmeg, Orbán Viktor. Ugyanakkor ez a szánalmas nyomulás valahol megmagyarázható azzal, hogy ezen – illetve ezeken – a felületeken nincs mód válaszra, nincs lehetőség reakcióra.

Csak úgy, ahogyan a nemzeti konzultáció is ilyen egyirányú utca. Jelenleg azonban kiváltképp hasznos ez, hiszen látni lehet, hogy egyetlen drágaságunk Facebook-oldalán, ahol eddig jószerivel a feltétel nélküli rajongások jelentek meg hozzászólások formájában, most már tömegével hajtják el az anyukájába ezt az embert a rendszerével együtt. Ezért menekül a horgászokhoz és a szülőkhöz, akiknek ott nincs módjuk hangot adni elemi felháborodásuknak. Innen is látszik, mennyire beszari alak Orbán Viktor, a nagy utcai harcos.

Ugyanakkor ez az egész nem csak róla, hanem a rendszeréről is szól, ami mára megbukott, csak még nincs meg az az erő, ami ezt a látens összeomlást manifesztálja, azaz, átültesse a gyakorlatba. Legyen annak a módja akármi is. Így kívánok az én nyájasaimnak boldog húsvétot, föltámadást meg körmenetet, locsolást és lerészegedést, illetve minden olyan eszközt, ami elhozza neki a feledést. Mert hogy a fejéről a talpára állítsuk az orbáni böfögést, „nehéz időkben ez sokaknak nagy segítséget jelent”. Bizony, ez nincs másként.

Krisjanis Karins lett külügyminiszter, Szijjártó Péter pediglen a magyar. Az északi ember lemondott a hivataláról épp, a miénk nem. Mindketten szeretnek repülőzni, az egyik belebukik, a másik nem. Karins külügyminiszter még akkor, amikor miniszterelnök volt, ahelyett, hogy menetrend szerinti géppel utazott volna, bérelt néhányszor, ezért a lett főügyészség a közvagyon esetleges pazarlása miatt eljárást indított ellene.

Krisjas Karins ezért lemondott, és várja a sorsát. Valami megfoghatatlan ok miatt az északi ember nem hivatkozott arra, hogy harminc éve is így utazott, így most is, nincs itt semmi látnivaló tessenek oszolni (esetleg boldog karácsonyt). Mint kitetszik, itt oldalágon bekúszik a történetbe maga Orbán Viktor, mert ő is szeret röpködni (meccsekre, Trumphoz magánlátogatásra, Anikó asszonnyal olaszba vacsorálgatni, ilyenek).

A magyar főügyészség azonban nem tesz semmit, ha és esetleg az orra alá dugnak egy feljelentést, akkor zavartan elfordítja a fejét. Visszatérve azonban Szijjártóhoz, neki még a nem is kormánygép szolgáltatásai sem elegek. Volt olyan amerikai útja, ahol két holland luxusjárgányt is bérelt, azt is kiszámolták, hogy csak ez közel száznyolcvan millió mimagyari pénzbe került (a többiről nem is beszélve), de mégsem merült fel a közvagyon gondja.

A lettek társadalmi berendezkedése nem olyan fejlett, mint a miénk, amint kitetszik, ott nem mennek olyan flottul a dolgok, mint minálunk. A zökkenőmentes ügymenetbe beleavatkoznak mindenféle hatóságok ott, lám most is le kellett mondania miattuk egy vezetőnek. Ezzel szemben idehaza biztosított a zavartalan ügymenet, itt senki le nem mond semmiért, és ez meg is látszik országunk állapotán. A lettek a fasorban sincsenek.

Az ügyészségük sem vetkőzik gatyára a nagy munkában, míg a mienké majdnem. Ezt a képet sugallta a tegnapi sajtótájékoztatójuk, ahol ezt lehetett hallani: „éjt-nappallá téve dolgoztak, előfordult, hogy hozzátartozók hoztak be fehérneműt”. Ezt amúgy a Magyar-Varga ügy kapcsán hallhattuk, annyit azonban a magunk részéről szordínósan megjegyzünk, minket egyáltalán nem érdekel az ügyész urak szaros bugyogója. Nem kell panaszkodni.

Eredmény kellene. Ami nem lesz, pedig a fehérneműváltáson átesett ügyész azt is kijelentette, már ők is tudják, ki az a „Tóni, Barbara és Ádám”. Mi is, ahogyan azt is, hogy Varga Juditot kihallgatták. Tanúként, holott vádlottként kellett volna, de odáig mi el nem jutunk, a Fidesz kompánia tagjai pedig nincsenek azon a szinten, hogy ilyen piszlicsáré ügyek miatt lemondjanak. Pedig le kellene, egyesével, a fejétől a farkáig.

Érdekes módon azonban az ügyészségnek arra volt gondja és ereje a koszos fehérneműjében is, hogy Iványi Gábort gyanúsítottként, hatóság elleni erőszak vádjával idézze be. Ráadásul csoportosan erőszakolták a hatóságot együtt Gurmai Zita képviselővel, akivel, amikor a NAV foglalta le épp a MET papírjait, bementek az épületbe, holott ezt nem szabadott volna nekik. A MET (Iványi) elleni bosszúhadjárat részleteit feltehetően ismeri mindenki.

Azt is, ki áll mögötte (Orbán Viktor), és miért. Innentől minden skrupulus nélkül jelenthetjük ki, hogy az ügyészség nem az állam, hanem Orbán szolgálatában áll, amiből logikailag az következik, hogy az állam pedig egyenlő Orbánnal, tehát minden erőforrása (pénz, ügyészség, rendőrség, hadsereg, és a többi) az övé. Azaz, nincsen azon csodálkoznivaló, ha az ügyészség minálunk úgy működik, ahogy. Illetve az összes hatóság.

Ez a mimagyari diktatúra diszkrét bája, aminek a meglétét erősen tagadják azok, akik abban látják ennek lényegét, ha az országban forgolódik a nagy, fekete autó. Amúgy mások is úgy látják, hogy kies hazánkkal nagy bajok vannak. A magam részéről például meglepődtem, amikor Jellop Biafra a Dead Kennedys punkbanda egykori frontembere nyilatkozott annak kapcsán, hogy a CÖF ellopta az ikonikus képüket.

Ezt mondta a hajdani punk: „Egyáltalán nem adtunk engedélyt arra, hogy ez a kísérteties wannabe diktátor Orbán vagy a pártja ezt felhasználja. Mi a fenéért támogatná bármelyikünk is az ő fotelfasiszta rezsimjét bármilyen módon”.  Íme hölgyeim és uraim, hírünk a világban azzal a kínnal, hogy magunk viszont ebben élünk benne. No most, én már egyáltalán nem mondok semmit az évtizede szajkózottakon kívül, csak azt, mindenki gondolkodjon el.

Azt mondja az ötös számú tagkönyv, azaz Bayer Zs., ez a morális világítótorony, hogy „mi itt, a Fideszben, nagyjából tíz éve tudjuk, miképpen bánik a feleségével” – mármint Magyar Péter. „Nagyjából tíz éve rühelljük, utáljuk, kerüljük, megvetjük ezt a senkit, ezt a gazembert…” – teszi még hozzá bájos-negédesen. Ezen a ponton pedig Gulyás Gergely holdvilágképe merül föl bennünk elsőként, akivel a megvetett (rühellt, utált, került) organizmus barátilag szokott vacsorálgatni. Hogy akkor Gulyással mi van. Ő micsoda a Brehmben.

De nem is ez, hanem a Bayer. Mert az a szép az egész, „A takonygerincű” címet viselő dolgozatban, hogy ugyan a szerzőtől megszokott vehemenciával ömlik belőle a mocsok, ugyanakkor olyan bukfencek vannak benne, amelyek azt mutatják nekünk, hogy a mi derék tagkönyvünk egyfolytában tökön szurkálja magát. Megértjük viszont, gyorsan kellett előállni valamivel a központi vezényszóra, Bayer szókészlete a maga jellemzőivel adott, ezt hozta is hiba nélkül, de és azonban, mint majd megmutatjuk, a tiszta ész előtt nem áll meg az iromány.

Sok a baj. Elsőként az a logikai feladvány, illetve dilemma inkább, hogyha ők, ott a Fideszben tudtak erről évtizede (mármint, hogy a forgatókönyv szerint) Magyar P. rettegésben tartja, abuzálja a jó miniszterasszonyt, akkor miért nem tettek ellene jogi vagy utcasarki lépéseket. Gondolunk itt arra, hogy szerzőnk amúgy minden Fideszen kívül álló elemet rend szerint a taknyán-nyálán szokott húzgálni, mint emlékezhetünk. Hogy ezt a Magyart is ugyan miért nem tanította olyan jó bayeresen móresre, ahogyan férfiak között illik.

Illetve, ha ez el is maradt, akkor ők ott a Fideszben miért adtak ennek a takonygerincűnek jól fizető állásokat számolatlanul, mert akkor ezek szerint megfelelt a Fidesz-életmódnak az asszonyverés. Vagy már akkor is baj volt, de nem lehetett kimondani, ám ekkor az a kérdés, miért kellett hallgatni róla, hogy most teli pofával ordítsanak. Mindebből pedig olybá tűnik – és ezen a ponton intőn felemeljük tagkönyv elvtárs felé ujjunkat -, hogyha veri is az asszonyt, de jó fideszes, akkor nincsen semmi baj (lásd: vak komondor).

Egyébiránt mindezek után (Bayer és a farkasfalka üvöltése) egyre inkább bizonyossá válik, nem történt meg az, amiről ők, ott a Fideszben már tíz éve tudtak. Ugyanakkor az a kérdés tolakszik elő Bayer állítólagos vallomása után, mi az, amiről tudnak – lásd, Orbán és az összes többi lop -, de nem beszélnek róla, ugyanúgy, ahogyan Szájer is váratlanul csúszott le az ereszen, legalábbis számunkra. Ez a tudás-elhallgatás dichotómia soha nem vezet jóra, mert Magyar kapcsán az az alaptétel, ha tudták, miért hagyták. De nem tudták.

Mert akkor az lett volna, hogy a nőket (gyerekeket, családot) hangzatosan védő országban ütik-verik, terrorizálják a nőnemű igazságügyminisztert, de senki semmit nem tesz, legfőképpen ő maga, sőt, szül neki még két plusz gyereket. No most, egyre inkább úgy tűnik, hogy ők, ott a Fideszben nem mondanak igazat. Mi több, mocskosul hazudnak, s ráadásnak még Bayer utolérhetetlen stílusában teszik, delikát. Az a szép, hogy Bayer előtt még tán el is hittük volna Magyarról a dolgokat, Bayer után viszont már egyáltalán nem.

Így válik kontraproduktívvá az ember munkássága, élete, és maga a létezése is, de az öntökönszúrást már említettük. Most pedig azzal is kiegészítenénk, hogy ugyan tagkönyv elvtárs jó miniszterasszony védelmében igyekszik munkálkodni, ámde magával rántja a mocsárba. Mert és ugyanis, ha az úgy volt, ahogyan Bayer állítja, akkor Varga egész minisztersége alatt folyamatosan, napi rendszerességgel hazudott a családi életéről a közösségi médiában. Vagy most hazudik. Bizony, Zsolti drága.

Fölhívnánk a figyelmet a hallgatás bölcsességére, de, akit azért fizetnek, hogy artikulálatlanul ordítson, annak hallgatni nem lehet. És akkor így jár. Mindemellett fölhívnánk a figyelmet erre a „mi, itt a Fideszben” hely-, és értékmegjelölésre, hogy ez a párt élcsapat jellegére utal (lásd Kádár apánk), vagy übermensch voltát jelenti (a bajuszos káplár világa), de egyik sem jobb a másiknál. Mi több, azt mutatja nekünk, hogy ők, ott a Fideszben leginkább szaralakok, s ahogyan Varga nyomán tárul fel a rejtegetett mocsok, már takargatni sem lehet.

 Viszont feltéve (de meg nem engedve) Bayer igazát, a veretes dolgozat nyomán az ötlik az eszünkbe, hogy ők, ott a Fideszben ezek szerint nőverők és homokosok, amivel baj addig nincsen, amíg közéjük tartozónak vélik a degenerációt, vagy ki nem derül. Szomorú hírem van, ez sem jobb – sőt, rosszabb -, mint a hazugság. Összefoglalva: mocskos egy kompánia ők, ott, a Fideszben, élükön ezzel a Bayerrel, aki szintén azt tutulja, amiért megfizetik, mert elvei vagy gerince nincsenek. Takonygerincű tehát, hogy a saját szavait használjuk.

A tegnap nyilvánosságra került hangfelvétel miatt helyzet van, s ebben a helyzetben valakinek, valakiknek (mindenkinek) le kellene mondania. Ha volna újszülött az olvasók közt, akkor nagyon röviden arról van szó, hogy az Orbán kormány akkor még hivatalban lévő igazságügyminiszterének szájából hangzott el az, hogy Rogán Antal kihúzatta saját magát – és a cimboráit – egy nyomozati anyagból. Ez minden normális helyen bűncselekmény.

Magyarország azonban nem normális hely, nem jogállam, és nem demokrácia. Ebből fakad, hogy sem Rogán, sem akit még érint, nem mond le, föl nem áll a székéből, hanem a rendelkezésére álló eszközeivel teleokádja mocsokkal az egész országot. Térdig járunk a ganyéban. Ugyanakkor azt sem látjuk, hogy működne a „jobboldali morális fölény”, mert, ha volna ilyen, akkor a bátor Fidesz-frakció nyújtana be bizalmatlansági indítványt a miniszterelnöke ellen.

Erre is hiába várunk azonban, mint ahogyan nagy valószínűséggel arra is, hogy az ügyészség, amely megkapta a hangfelvételt, úgy járjon el, ahogyan eljárnia kellene, és minden bizonnyal el fogja sikálni az egészet. Ennek előkészítéséhez már elindultak a játszmák, s ezek egyik legfőbb eszköze maga a volt igazságügyminiszter, Varga Judit, akinek a szájából a felvételen a terhelő dolgok elhangzottak. Sok mindent lehetett volna elképzelni, de azt nem, ami van.

Az aduász a védekezésben a családon belüli erőszak, amivel Magyar P. karaktergyilkolászása folyik, s amiből még bőven fogunk kapni az elkövetkezőkben, de amiben jogi oldalról igazságot tenni nem lehet. Hiszen két állításuk van. Az egyik szerint Magyar P. egy vadállat, aki rettegésben tartotta a jó miniszterasszonyt, a másik szerint viszont nem, és nem voltunk ott, nem tartottuk a gyertyát, hogy tapasztalati úton dönthessük el, kinek van igaza.    

Innentől a hit kerül elő. Ha nem is szakrális értelemben, hanem a szavahihetőség szempontjából, s ezen a terepen nálunk Magyar P. áll nyerésre, hiszen őt – eddig még – nem hallottuk hazudni, míg a feleségét meg igen. Voltaképp egész minisztersége alatt ezt tette, s annyira vakhű Orbán-rajongó, hogy most sincs okunk azt tételezni, hogy nem az ő védelmében mondja, amit mond. Magyarán, most is hazudik. De ez soha nem fog kiderülni.

Még akkor sem, ha például a most napvilágra került felvétel ügyét vizsgáljuk. Mert van ezzel azért egy kis – elég nagy – baj, mégpedig az időtényező. Varga J. azzal akarja semmissé tenni a szájából elhangzott, és bűncselekmény elkövetését igazoló szavakat, hogy kényszer hatása alatt cselekedett. Miszerint a férje akkor is annyit zsarolta és bántalmazta, hogy inkább azt mondta neki, amit hallani akart, csak hagyja már békén. Delikát. És nehezen hihető.

Azért mégpedig, mert amikor a felvétel készült, Magyar P. még egyáltalán nem volt forradalmár, még eszébe sem jutott megdönteni a rendszert, így az is nehezen áll meg, hogy éppen ezt akarta-e hallani, ha hallani akart valamit egyáltalán. Varga J. túltolja azt a biciklit, amit nagy valószínűséggel Rogán adott alá, és a szenvedéstörténetből, amit bájosan lefest, olybá tűnik, mintha Magyar P. valami inkvizítor lett volna, aki kikényszeríti a vallomást.

Ez így egyáltalán nem kóser. De mondom, egyik oldal igazát sem lehet kétséget kizáróan bizonyítani, s ha az elébb azt tételeztem, a hit fog dönteni, akkor annyival még egészítsük ki, hogy az érzelmek is. Varga J. most éppen szánalmat akar generálni maga iránt, politikai hisztit – a saját szavaival -, ő, a pőre bántalmazott nő és anya (három gyermek ajándékozója), de a mondandójából süt a propaganda. Valószínűleg ezért is nem sajnálják eléggé.

Olybá tűnik, és ezt a tegnap spontánul meghirdetett tüntetésen megjelentek létszáma is igazolja, a szellem kiszabadult a palackból, és nem az látszik, hogy Magyart erőszaktevőként leföstve azt valahogyan vissza lehetne gyömöszölni. A NER igazságszolgáltatását ismerve Varga J. – minden bizonnyal – hazugságai arra elegek lesznek, hogy az ügyészség szokása szerint félre tolja az ügyet, de a népek is öntudatra ébredtek, és ezzel már nem tudnak mit kezdeni.

A tömegek meglelték a prófétájukat, követésétől pedig semmi nem tántoríthatja el őket, egy lépésre vagyunk attól, hogy rengjen a föld. Ez a jövő zenéje, egy dolog azonban bizonyos a tegnapi kavarodásból: az erőszakosságon kívül nincsen ütőkártya Magyar ellen, akik pedig hisznek benne, azok köszönik szépen, de nem foglalkoznak vele. Sőt, mivel hisznek, kötődésük csak erősebb lesz, így az a NER gondja, hogy föltűnt egy alak, akiért annyira rajonganak, mint ők Orbánért. És innen indul a meccs.

Nagy Márton miniszter perrel fenyegette meg a SPAR-t a magyar kormány jó hírnevének megsértése miatt. Mielőtt tisztába tennénk, ez miért is képtelenség, idézzük azért fel ezt a csudálatos történetet, amely ím, lassan eljut a végkifejletig. Minden az extraprofitadóval kezdődött, ami sarc nem egyéb, mint a magyar kormány útonállása a neki nem kedves cégekkel szemben kettős céllal. Elszedni a pénzüket, és elűzni őket az országból, vagy, ha már kivéreztek, olcsóért fölvásárolni azokat.

Ez egy nyílegyenes folyamat a NER-ben, ami annyira nyilvánvaló, hogy már az EU-hoz fordultak a Magyarországon regnáló multik (legalábbis jórészük), bemutatva a közösségnek, milyen maffiamódszerekkel működik a Fidesz. Ha úgy vesszük, ez az egész annyira transzparens, hogy már szót sem érdemelne, ha a magyar kormány nem lenne annyira hülye, hogy mindezek után is neki áll feljebb. Unalomig ismerjük a Ryanair-rel való affért, aminek csak a folyománya, hogy ennek vezére Nagy minisztert leidiótázta. De volt ott is per.

Mégpedig azért, mert a kormány egyik kinyújtott karja, a fővárosi kormányhivatal, mint hatóság háromszáz millió forintra büntette a légitársaságot, mert az tovább passzolta az utasokra a rá kivetett extraprofitadót. Aztán kiderült, a büntetés jogtalan, tehát lehetne olyan tapasztalat, hogy nem jó ómen minden hülyeség miatt pörösködni a multikkal, mert esetleg nem lesz jó vége. Illetve a vége mindig az, hogy a fogyasztó, lásd, mint fentebb, az utasok fizetik meg a magyar kormány rablóhadjáratait. A SPAR-ral sem lesz ez másként.

Illetve ezzel az osztrák céggel annyival nagyobb a baj, hogy a rabláson túl – mint ismeretes – azt is a nagyvilág elé tárták, Orbán Viktor szeretett volna egy rokonnak részesedést a cégből a SPAR-vezér állítása szerint. Így ez volna az, amivel kormányunk jó hírneve csorbult, bár ilyenje nem nagyon van már – ha volt egyáltalán -. Emlékezzünk az Uniónak panaszolt maffiamódszerekre, hogy az egyéb bajokat (külpolitika, jogállam, etc.) ne is említsük, tehát sokkal inkább mondható az, elképesztően rossz a magyar kormány híre.

Azon már túl sokat rontani nem lehet. Viszont abból, amit még alább előadunk, meglátjuk, ez a lehetetlen küldetés is sikerül nekik, mert a SPAR-ral kapcsolatban most indul útjára a gyönyör. Kiindulásként az az érdekesség, hogy Nagy miniszter hatóságnak képzeli magát, s mint ilyen, abban a tévedésben van, hogy egy céget, illetve annak a vezérét utasítgathatja akármire is. Pedig állítólag ezt tette, ha igaz az a kijelentése, amit előadott, miszerint „múlt héten behívtam a SPAR vezetőjét, és elmondtam neki, hogy minden kijelentésnek következménye van”.

Ez annyira szép, hogy ugyanebben a mondatban maga jó miniszter urunk cáfolja is meg, midőn egy vessző után pedig ezt visítja: „fáradjanak ide, és mondják el, mire alapozzák ezeket a kijelentéseket, amiknek következményei lesznek”.  No most, vagy behívatta azt a nyüves cégvezért, vagy most ábrándozik arról, hogy fáradjon hozzá, mert a kettő együtt nem megy. A logika szerint sem áll meg ez így, de, ha ez még fel sem tűnne, az mindenképp, hogy ebben a mondatban kétszer is elhangzik a „következményei lesznek” fenyegetés.

Ha mi SPAR vezér lennénk, megkérdeznénk az ábrándos agyú minisztertől, hogy aztán mik, aranyom, mert a vagyon jó része már az országból Svájcba menekítve, mint ismeretes. Maximum alaptörvénybe lehetne foglalni, hogy SPAR névvel nem lehet boltot üzemeltetni a NER-ben, de ez amennyire képtelenség, annyira elő is fordulhat, ahogyan az is, hogy mondjuk a boltokat kopaszokkal veretik szét, ha nem fizetnek elég védelmi pénzt. De lehet, én néztem túl sok maffiafilmet, és látom bennük kies hazánkat.

Amúgy, ha beperlik a SPAR-t a jó hírnév megsértéséért, akkor annak az lehet a következménye, hogy ha és amennyiben a boltláncot el is marasztalja valamely bíróság, akkor netán arra kötelezi, hogy a jövőben ettől tartózkodjon, illetve, hogy adjanak ki egy nyilatkozatot, amelyben egyértelművé teszik, hogy mi és miért volt jogsértő a korábbi kijelentéseikben. Ugyanott, ahol a jogsértés megtörtént, ami nem egyéb, mint egy osztrák élelmiszeripari lap. Nagy győzelem lesz, ha lesz egyáltalán, de immár nem is ez a lényeg.

Hanem valóban kormányunk jó hírneve, ami ezzel a cirkusszal minden bizonnyal öregbülni fog Európa-szerte, s remélem látszik, ahogyan mindeközben magasba tartom az irónia táblámat. De mindez is oly kevéssé érdekes már. Ennél sokkal fontosabb, hogy a megidézett történetekből látszik, a végén így vagy úgy, de mindig mi szívjuk meg, mert a szlogen szerint a Fidesznek Magyarország az első. Meg a családok, plusz a gyermekek, illetve a kismalac kunkori farka. Úgy nagyjából több szó kár is erről, plusz a képünk is megint éghet, hát, ez az.

Ha nem látták volna, elmesélem, amikor az Agymenőkben Wolowitz űrhajós volt, s visszatérvén az anyaföldre önmagát csak ekként tudta meghatározni és értelmezni. Miután szüpögve és sírdogálva, először hangosabban majd egyre halkabban mondogatta, én űrhajós vagyok, és aztán elhalt az önazonosság bizonygatása, azt is elmesélte a kedves feleségének (Bernadett), hogy ha ez a tudat (űrhajós) nincsen neki, akkor semmilye sincs, és az énje föloldódik a nagybüdös semmiben.

Vannak ilyesmi kényszerek, hogy az ember hogyan látja magát. Az éntudat kialakulása egyben kiemelkedés a nagy, közös sötétségből, mert itt azt is meg kell jegyeznünk, például az irodalomban milyen mérföldkő volt Endéhuanna, a költőnő megjelenése (Kr. e. 2200 körül), aki verseiben először határozta meg önmagát egyéniségként, mint aki az arctalan tömegtől különbözik. De ugyanígy említhetnénk a csecsemőt is, akinek idő kell ahhoz, hogy rájöjjön, a tükörben ő látszik, illetve, hogy az ujj, amit szopogat a sajátja és nem másé.

Lényeges állomások ezek, amelyek előre vezetnek, de van, aki ezen az úton visszafelé halad. Ilyen doktorminiszter urunk is, név szerint Orbán Viktor, aki arctalan tömeg lenni nem tud, hanem legszívesebben a világ uraként, esetleg annak teremtőjeként értelmezi önmagát. Ezt látja a tükörben, ha belenéz, és nem azt, amit mi, amikor őt nézzük, de még nem tapasztaltuk tőle, hogy a külvilág felé is ki kelljen jelentenie, ki is ő, mert különben megállana a világ folyása, vagy az égről lehullanának a csillagok. A váratlanságok veszélyesek.

Ilyen helyzetek azok, amikor nem papírból kell mesélnie őkegyelmességének, hanem rögtönözni a választ olyan egészen egyszerű kérdésekre, miért lop, miért a mi pénzünkön röpköd, és más hasonló cuki kurvaságok. Ezekre szokott jönni a lehengerlő válasz, amelyről, illetve amelyekről azt gondoltuk eddig, hogy a gonoszság bizonyítékai, de alaposabban belegondolva egy gőzölgő elme párolgásai csupán. Ilyenek, mint ismeretes: boldog karácsonyt, nőügyekkel nem foglalkozom, vagy pedig a napszaknak megfelelő köszöntés.

Mondjuk jó reggelt, és a hozzá kapcsolódó bamba pofa. Ebben a kis csokorban történt előrelépés legutóbb, amikor valami isteni szerencse folytán idegen kezekben (értsd, nem a házisajtó) lévő mikrofon került doktorminiszter urunk szőrcsimbókos orra alá olyan zavarokat okozva, hogy mint kitetszik, érdemesnek mutatkozik megénekelni és értelmezni. Belehelyezve mintegy a szitkom, és az ókori akkád birodalom világába magunkat és doktorminiszter urunkat is, hogy végül ott álljon előttünk teljes valójában, majdnem csupaszon.

Ez utóbbit nem kötelező elképzelni. Viszont, hogy Wolowitz űrhajós keservei eszünkbe jutottak, az egyáltalán nem véletlen. Bár Móricz meséje – A török és a tehenek – is helytálló és érvényes volna, mert ahogyan abban mondja a főhős a teheneknek: én vagyok a Mehemed, nagyjából így válaszolt doktorminiszter urunk a mikrofonba, amikor meglepték őt, kérdésekkel zaklatták teljesen ismeretlen újságírók, ami helyzetre ő nincsen fölkészülve egyáltalán. Ezúttal szinte bemutatkozva mondta ezt: „Én a miniszterelnök vagyok, kormányzati ügyekkel foglalkozom”.

Tudjuk, aranyom, és érezzük is, nekünk ezt elmesélni nem kell. Ez az alapállapot, és ebből fakad aztán, hogy másként – a menekülésen kívül persze – ezt a megnyilatkozást értelmezni nem tudjuk, mint ahogyan föntebb bevezettük az örök kérdés (ki vagyok én) vizsgálatával, amely, mint kitetszik, amennyire filozófiai dilemma, annyira gyermeki öntudatlan rácsodálkozás. Hogy szinte olybá tűnik, nem a mikrofonnak mondta doktorminiszter urunk, amit mondott, hanem önmagát erősítette meg: én miniszterelnök vagyok a’la Wolowitz meg az űrhajó.

Ez már szánalmas egyébként, de azzal a toldással, hogy ugyanakkor szánakozást belőlünk ki nem vált, mert a megvetés elnyomja ezt a megengedő-sajnálkozót. Ugyanakkor az mutatkozik meg leginkább, hogy ennek az organizmusnak ezen kívül alig is van valamilye, és ez magyarázza a mérhetetlen hatalomvágyat is. Egy kupacba rakva így ezt az egészet, elnézve az őszülő üstököt (nem tisztességben), ami egy élet befejezettségét sugallja, de összefoglalva csak ennyi jut: én miniszterelnök vagyok, rávághatnánk: tudjuk, aranyom, itt a gyógyszer, vedd be szépen.