Egyéb – Oldal 291

PETŐFI SÁNDOR IS FÜTYÜLNE? – tűnődés az újabb gazdaállat-beszéd elé

Semmi értelme nincs az idei ünnepségnek.
Ahogy a tavalyi színjátéknak sem volt értelme, oka, következménye!
Csak a sok szar, meg annak dobálása!
Mennyivel egyszerűbb volna Etyeken a Vajna-stúdióban felépíteni hungarocellből a Nemzeti Múzeum giccses drapériákkal körbetekert oszloperdejét némi lépcsővel!

Odaballaghatna Orbán papa, meg a pereputtya, kivezényelhetnének pár száz szimpátiatüntető fidesz-fant, jöhetnének a táblacipelő falugondnokok, meg persze utcahossznyi felirattal a békemenet hibbant prominensei, a kirántott csirkére krumplipürével hivatalos – kilóra megvásárolt – nénikék és még néhány igazán hibbant, ideutaztatott lengyel, pusztán a polákvenger-dvabratanki kedvéért.

Aztán lehetne műtornádót, meg zuhanyból nyomatott esőt varázsolni, hogy a főnök kellően csapzott lehessen, s a teljesség kedvéért jöhetne másfél órás folklórműsor Tolcsvay Nemzeti dalával, meg Varga Miklóssal, aki eltutulhatná a véneurópát.
Aztán tényleg jöhetne a süketelés! A győztes dúvad ömlengései…
Ugyan, kit érdekelnének akkor a síppal tódulók?
Készülne az egészből egy jó kis film, az elején, meg a végén Timike mosolyával – lehetne vetíteni fidesz irodákban, meg fejtágítókon. Oda való…

De nem! Orbán a múzeumkertben akar, ott szeret és ott tud öklendezni. Ahogy a beetetett ellenfél is csak a körúton képes megnyilvánulni, naná! Az idei március tizenötödike megint erről és csak erről fog szólni! Orbán kicammog az emelvényre, körbelafatyolja ajkait, aztán nekikezd a hablatynak. Mindezzel egyetemben a közel tízméteres senki földje túlfelén nekilódul a síppal-dobbal-nádihegedűvel felszerelkezett mancsaft, és mindaddig, amíg Orbán szófosik, ők fütyülnek, kerepelnek, fújoznak és ordítanak – elvégre Petőfi Sándor is ezt tenné, ha az önkénnyel kellene harcolnia! Nyilván…

Miért nem lehet a távolmaradásunkkal tudatni, hogy befellegzett???

Íme a nagy magyar konzumidiotizmus nemzeti ünnepe, a forradalom emléknapja köré döngölt szokásos maszlag, amihez hozzászoktatták méla népünket, Kelet-közép Európa leglustább nációját, a múltjára és hőseire legméltatlanabb néhai magyar nemzetet – pontosabban „azok” méltatlan utódait, fattyait!

Jóérzésű ember nehezen mondhatja az ünnepi “közvetítés” megtekintése mentén, másfél litykó koccintós beemelése közben, hogy oh, be szép, oh, be jó! De, ugyan, ki is az, aki még mindig képes józanul a televízió elé kutyorodni, s átélni, átérezni mindazt a “magasztosságot”, amit elénk méltóztatnak lökni?

Ugyan, ki az a marha, aki még mindig beveszi egy végletesen leszerepelt, szánni való véglény, a Varangykirály hazugságait?

Na, ugye, mennyivel jobb volna az egészet az épített díszletek előtt egy príma kis stúdióban lenyomni? Még akár, a trükköknek hála!, együtt is szerepelhetnének, Orbán, meg a negyvennyolcas hősök? De jól mutatna már Petőfi Sándor, narancssárga fidesz feliratú pólóban, egy a tavalyihoz hasonló felírat mögött, hogy aszongya: tisztelet a hősöknek!

Elmondhatna Viktor előtt egy jó is propaganda verset, mondjuk a közmunkások boldogságosságáról, szavalhatna némi fideszimádó népies műszart, aztán felkonferálhatná, mint nemzetünk megmentőjét, az egész Európát lepisálni képes miniszterelnököt, a nagy-nagy Orbán Orbánovicsot! Tyühahó, de gyönyörű volna! Ja és fütyülhetne – barátilag, nyilván!
(…)

Tartok tőle, hogy a hangtechnikusok ezt a közvetítést is megoldják majd! Kiretusálják a fütülőikbe bódultakat, letekerik a pórnép visongatásait, nem lesz itt más, mint csakafidesz, csakafidesz, csakafidesz!

Egyáltalán, mi értelme van annak, hogy napok óta mást sem hallunk, csak, hogy a síposztó pontokat nem engedélyezi a rendőrség, egyáltalán, betiltottak minden szir-szar füttyenetet!

Aztán akkor mi van?

Március tizenötödikén – anno – komplett omlettek lepték el Demszkyéket, az egykori polgármester méltósággal tűrte a tojásesőt, az esernyős hapsik csak úgy repkedtek – de már akkor is csak mellékszereplők lehettek Petőfiék! Rajtunk az ő tizenkét pontjuk nem segíthet! Az akkor volt gondok eltörpülnek a mai kor retteneteihez mérve – jó volna kicsit jegelni a sok múltat! Itt a jelen az, ami megérett a temetésre!

A meteorológusok szerint remek kirándulóidő várható március idusán! Polgártársak! Itt az idő, tessék kirándulni, kiözönleni a szabadba! És szarni, arra a teszetoszaságra, meg acsarkodásra, ami Budapesten, a Nemzeti Múzeum kertjében zajlik majd 2017. március 15-én! Mert az méltatlan mindahhoz, ami 1948-ban zajlott!

Fütyülni, az a mise minálunk

Az Együtt elnöke, Juhász Péter Facebook-videóban számolt be arról, hogy miután a rendőrség nem engedélyezte a párt március 15-re, Orbán Viktor beszédére tervezett megmozdulását, a rendőrök személyesen is felkeresték a párt irodáját, hogy közöljék: a tervezett síposztó pontokat sem engedélyezik. Az indok szerint, mert azok akadályoznak egy bejelentett rendezvényt.

Folyományok bennem:

Miért jöttek az ukkonvári palotába a világ legnagyobb birodalmainak uralkodói? Ki kicsoda a mesében? Kösd össze a neveket és a funkciókat. Dumuzi kelta királynő Huang – tire lappföldi királyfi Idomeneus a szerecsenek királya Jégapó lappföldi király Medvefia, a Sumir birodalom főpapja Memnon ősanya, Nagymedve ős Magyarország királya Temora kínai császár. Az előző feladatban húzd alá azoknak a nevét, akik Pávaszem kezére pályáztak. Karikázd be annak a nevét, akinek végül a felesége lesz a lány.

Ez nem a saját mesterművem, hanem Berg Judité, aki Weöres Sándor:”A holdbeli csónakos” című mesterműve okán tette föl kérdéseit, és választ ugyanúgy nem talált, ahogyan én sem. Mélázzunk ezen csöppet, én meg rágyújtok egy szivarkára.

ÍTÉLET HELYETT – másodfokon is csak 9 év börtönt ér egy tönkretett nő élete?

Jó egy esztendővel ezelőtt tűnődtem el Renner Erika sorsa felett.
Talán, még emlékezhetsz rá, igen, ő az a fiatal nő, aki „meggondolatlanul” esett szerelembe az ország ígéretes orvosával, Dr. Bene Krisztiánnal, akit legfiatalabbként választottak egy kórház vezetőjévé.

Májusban tűnődtem Erika sorsa felett – morfondíroztam, vajon, miként lehet képes egy orvos, aki az élet megmentésére esküdött fel, hogy azt volt párjától kegyetlen kínokkal kísérve elvegye?

Így írtam akkor:
Négy év – mindössze ennyit kapott az elkövető, a Budai Irgalmas-rendi Kórház korábbi főigazgatója, az a Dr. Bene Krisztián, akinek nevét merő tapintatból csak B. Krisztiánként szabad jegyezni. Négy év börtön jár a tettéért. „A szakmai berkekben is elismert gyermekorvos és orvosigazgató a gyanú szerint kegyetlen bosszút állt volt szeretőjén, Renner Erikán. A márciusi reggelen a rendőrség véleménye alapján a féltékeny orvosigazgató óbudai lakásán rontott rá a nőre. Miután egy injekciós tűvel combon szúrta és elkábította, Renner Erika mellkasára és ágyékára maró savat öntött, ezzel soha nem múló sérüléseket okozva. Mire az asszony magához tért, a férfi már becsavarta egy pokrócba. Renner Erika iszonyatos fájdalomra eszmélt, döbbenten látta, hogy alsóteste és mellkasa is teljesen összeégett.”

Akadnak országok, ahol ezért a kegyetlen bűncselekményért életfogytig tartó börtönbüntetés járna. Minden bizonnyal Magyarországon is ilyen szigorú büntetéssel sújtották volna az elkövetőt, ha történetesen B.Gézának, esetleg B.Pálnak hívnák, s az illető szobafestő, nyomdaipari technikus, tanár, vagy éppen traktorvezető volna – gondolhatnánk! Ne gondoljuk! A magyar igazságszolgáltatás soha nem kivételezne egy orvossal, sőt, egy kórházi főorvossal sem! Mondhatnánk, hogy elképzelésünk sincs, miért kellett hosszú hónapokig várnia Renner Erikának, hogy egyáltalán szóba jöhessen maga a tárgyalás?

Így nyilatkozott a szerencsétlen nő a vele történtekről: „Eddig hat műtéten estem át, új hüvelyt kell kialakítani, pillanatnyilag sem szexuális életre, sem vizeletürítésre nem vagyok képes, utóbbi problémám miatt egy csövet kellett kivezetni a húgyhólyagomból.
A tanácsvezető bíró szavai döbbenetesek voltak. Harminc éves gyakorlatára hivatkozva kijelentette, hogy még nem találkozott olyan üggyel, melynek vádlottja „nem akart fájdalmat okozni” áldozatának. Elkábította, majd úgy tette tönkre volt szeretőjét, hogy az soha többé ne tudjon szexuális életet élni. Ahogy mondta, „ha az övé nem lehet, másé se legyen”!
Akadnak országok, ahol ezért a kegyetlen bűncselekményért életfogytig tartó börtönbüntetés járna. Minden bizonnyal Magyarországon is ilyen szigorú büntetéssel sújtották volna az elkövetőt, ha történetesen B.Gézának, esetleg B.Pálnak hívnák, s az illető szobafestő, nyomdaipari technikus, tanár, vagy éppen traktorvezető volna – gondolhatnánk! Ne gondoljuk! A magyar igazságszolgáltatás soha nem kivételezne egy orvossal, sőt, egy kórházi főorvossal sem!

Dr. Bene Krisztiánról tudható, hiszen szinte már minden hírportál leírta, hogy Dr. Mikola István rokona. Dr. Bene Krisztián Dr. Mikola István unokaöccse. Gyaníthatóan köze volt az egykori miniszternek ahhoz, hogy a viszonylag fiatal orvos az Irgalmas-rendi Kórház korábbi főigazgatója lehetett…

A 2017-ben másodfokon folytatódó ügyben írásommal egy időben születik ítélet…

Ma dől el, vajon bűnhődik-e Dr. Bene Krisztián?
Eldől, vajon börtönbe küldhető-e Dr. Mikola István unokaöccse?
Büntethető-e egy orvos, aki tökéletesen tisztában volt cselekedete következményeivel, de aki az utolsó szó jogán is tagadni próbálta a bűncselekményt, akinek ügyvédje újra, meg újra megpróbálta felvetni, lehet, hogy Renner Erika egyszerűen leforrázta magát, némi kamillateával…

A nyugatifény.hu korábban megírta:
„Bene Krisztián sokakat meglepő módon mindössze négy hónapot töltött előzetesben, hamar kiengedték. Renner Erika, mint mesélte, egy alkalommal véletlenül még össze is akadt vele, méghozzá nem máshol, mint egy terézvárosi magánkórházban. Az áldozat azóta is kezelésekre jár, eddig nyolc műtéten esett át és pszichológusra is szüksége volt.
Renner Erikáék az első fok után súlyosbításért fellebbeztek. A másodfokú tárgyaláson, február 24-én azt szerették volna kiharcolni, hogy a bíróság ne csak maradandó fogyatékosságot okozó testi sértésben mondja ki bűnösnek a férfit, hanem legalábbis életveszélyt okozó testi sértésben, de még inkább emberölési kísérletben.

A tárgyalásra megidézett két szakértő, Molnár Miklós és Zacher Gábor ezt alátámasztotta, amikor egybehangzóan kimondta, hogy az áldozat valóban közvetett életveszélyben volt 2013 március 12-én. Zacher szerint csupán “a véletlenen és a szerencsén múlott”, hogy Renner Erikának nem lett sokkal komolyabb baja az altatástól.

Az ügyészség is amellett kardoskodott, hogy az életveszélyt okozó testi sértést állapítsa meg, ráadásul vegye figyelembe az aljas célt is. A vádlott ügyvédje azonban kitartott amellett, hogy Bene Krisztián ártatlan, a támadó egy ismeretlen ember lehet, aki a férfin és a nőn is bosszút akart állni. Az ügyvéd úgy nyilatkozott, hogy az ügyészség cserben hagyta őket, ami nem lehet egészen független attól, hogy a vádlottnak “prominens” rokonai vannak.”

A ma reggel, némi késéssel megkezdett tárgyaláson Zacher Gábor kijelentette: „Ha az ember megiszik egy korty sósavat, a nyelőcső sérülése a testfelületének egy százalékát se teszi ki, azonban 70-80 százalék az esélye, hogy belehal…” Renner Erika kizárólag a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhette, hogy életben maradt!

Dr. Bene Krisztián ügyvédje azonban a legutolsó pillanatig bagatellizálni próbálta a szerencsétlen nő elszenvedett sérüléseit. Ma is megismételte az önmagát leforrázó áldozat meséjét…

Renner Erika védője ekkor nem tehetett mást, képeket vett elő táskájából. Képeket, melyeket mostanáig sem az ügyész, sem a bíró, sem a vádlott és védője nem láthattak… A képeken Renner Erika sebei voltak láthatóak, közvetlenül az általa elszenvedett támadás után. A képek a kórházban készültek, ahol gondos orvosok megmentették Erika életét, akit egy orvos, Dr. Bene Krisztián, Dr. Mikola István rokona próbált örökre tönkre tenni!

Dr. Bene Krisztiánt 9 év börtönre ítélte a Fővárosi Ítélőtábla, ezzel súlyosbították az első fokon kiszabott négy éves börtönbüntetést.
Az orvost életveszélyt okozó testi sértés és más bűncselekmények miatt mondta ki bűnösnek az ítélőtábla.

A családtudomány nagymesterei

Amikor én még kissrác voltam, az anyám anyám volt, az apám meg apám, és mindenféle tudomány nélkül belőlük lettem én, mint fatörzsükből gyönge ága. Most pedig meghuzigáljuk a törölközővel hónunk alját, amely kiváltképp izzadós, pláne, hogy süt a Nap is, ami ritka kincs a gödörben, és jót mókázunk emberminiszter tiszteletes méretes baromságán.

Ugyanis Balog Zoltán nőnapon azt jelentette be, hogy az Emmi – aki nem a szomszéd néni – szeptembertől családtudományi mesterképzést indít a Corvinus Egyetemen. Balog elmondta: „Ellenzi a kormány a genderképzést, az emberek nőnek és férfinak születnek. Ezért a kormány nemet mond a társadalmi nemekre, de igent, a társadalmi szerepekre.” Ezt szó szerint mondta így, azért az idézőjel, hogy ne engemet nézzenek már hülyének, hanem őt.

A citált mondatnak ugyanis az ég egy világon semmi értelme nincsen, akárhonnan is nézegetem. Viszont azt mutatja, hogy Balog tiszteletes, mint kormányunk oszlopa, abba is belepofázik, mit oktassanak az egyetemek, és ilyen, amikor még „tudományos szocializmust” oktattak a jámbor diákoknak, akik tanáraikkal együtt röhögték ki az egészet, szóval ilyen azóta sem nagyon volt. De most ismét.

Másrészt a stúdium tárgya is fölöttébb érdekes, mert nem tudható, hogy macsóságokat, vak komondort vagy mi a rossebet szánnak a hallgatók fejébe verni, mondjuk azt a mániájukat, hogy szüljél doszt és fogd be a pofád, mindez még bizonytalan. Még nem értem el egészen abba a korba, hogy arról ajvékoljak, régen minden jobb volt, de lehet, hogy most átléptem ezt a lélektani határt, például, ha a nagyanyámra gondolok.

Vagy a dédire, illetőleg az összes családban élő, még Afrika szavannáin imbolygó ősünkre egészen az evolúció kezdeti szakaszáig, amikor Balog tiszteletes útmutatása nélkül is tudta az emberi organizmus, mit jelent családban élni, és halni. Illetve azon kívül is. Ez – holott még nem igazán derült ki, mi a lószart fognak oktatni ezen a címen – megint csak olyan hímsoviniszta baromságnak tűnik, amely betegségben a kereszténységbe ájult „elitünk” szenved.

Végül is, ez a NER lényege, minden más cukisága mellett, csak azt nem értem, hogy Parragh iparkamarás mért nem ordít ellene, mint ahogyan azt a bölcsészekkel tette, hogy az a tudás haszontalan, mert nem lehet vele esztergályozni. Érdekes dolgok ezek. A családtudomány régi mesterei úgy voltak, hogy megtetszett egymásnak a nézésük meg a járásuk, és addig-addig noszogatták a dolgot, míg közös lett az ágyuk, meg a konyhájuk, életre-halálra. Vagy nem, de ahhoz se kellett Balog-stúdiumot végezni.

Bazinga

Én annak idején olyannyira törvénytisztelő és rendszerető állampolgár voltam, hogy a szombathelyi strandon a füvön ücsörögve, kis, apró hamutartóba raktam örökös dohányzásom melléktermékeit, a csikkeket. Törvények most is vannak, ám nem mindenki tartja magát hozzájuk, legfőképp, akik azokat alkotják a maguk örömére.

A strandon ücsörögve, törvényt betartva, miközben olyan barna lettem, mint egy ma született medve, soha eszembe sem jutott, hová is jutunk röpke évtized alatt. Voltaképp az egész addig ismert világ kiment a seggem alól, és így ülök most, bámulva és bambulva, hogy mi folyik itt. Amikor még együtt futballoztunk, Orbán Viktor szimpatikus fiatalembernek tűnt, és mindez odaveszett.

A pénz, az meghatározó dolog az ember életében, megléte, illetve hiánya dönti el, mivel tömjük meg gyomrunkat csupán azért, hogy az élet folyását fönntartsuk. Játszik ebben a meccsben a coopos parizer, beleájulva a költekezésbe viszont kolbász is, sőt, kakaóscsiga kakaóval kombinálva, hogy nem rohad szét a pejslim a hívatlan gyönyörökbe.

Üdítő, kokárda, rózsafüzér, zsebhamuzó, pénzcsipesz, buborékfújó, faliórák. Ezzel a kínálattal csábítja a vásárlókat egy bolt, és, ha jobban belegondolunk, ezek összessége elég is arra, hogy abszolváljuk azt a feladatot, amit amúgy életnek neveznek. A szellem és a test minden vágya és igénye benne foglaltatik a krétával srejbolt csalogatóban, én mégis inkább azon vagyok, hogy bazinga, amely szó Sheldon felfogásában azt jelenti, hogy vicc ez az egész.

Vagyunk így ezzel pár milliónyian ebben az országban, akik azt sem értik, miképpen lehet ellopni még a fejünket is a fülünk közül, hogy ne legyen mivel csodálkozni. Itt van nekünk mindjárt ez a születő félben lévő Puskás Stadion, ami árából a fiúk annyi rózsafüzért vehetnek, hogy lépni sem bírnak tőle.

A stadionberuházásról szóló első koncepciót az Orbán-kormány még 2011 novemberében fogadta el. Akkor be is árazták a projektet, a többnyire “hivatalosnak” tekintett helyen, a parlamentben elhangzott bejelentés szerint a költségvetésből harmincöt milliárd forintot adnának egy új, ötvenezer férőhelyesre bővíthető létesítményre.

2013-ban egy kormányszóvivői sajtótájékoztatón újabb tervekről számoltak be. Ott már hetven-nyolcvan milliárd forintban határozták meg a stadion maximális költségét, két év múlva ebből százmilliárd lett, a tervekben pedig már százhuszonnyolc milliárd forint is felbukkant.

Most pedig már azt magyarázzák, hogy a Puskás-stadion esetében nem történt kerettúllépés, hiszen a korábbiak nem voltak „hivatalos költségbecslések”. 2016-ban a létesítmény közbeszerzési hatóságnál leadott bruttó becsült értéke a hivatalos költségbecslés alapján száznyolcvan milliárd forint volt, áfával és öt százalék tartalékkerettel együtt.

Ha figyelembe vesszük, hogy Mészáros cézárnak még sok-sok újságot és televíziót kell fölvásárolnia, akkor a növekmény nem is olyan nagy. Nekem viszont fáj, hiszen lehet, hogy a kakaóscsigámat kell beáldoznom érte, a szomszédban meg a Józsi vagy megfagy, vagy pedig éhenhal, és ilyen Józsikból annyi van az országban, mint amennyi szotyolahéj a felcsúti VIP-ben Orbán Viktor meccsnézése után.

Mondhatnám erre Sheldon után, hogy bazinga, majd alámerülhetnék a gumilabdák tengerébe, de egyáltalán nincsen kedvem hozzá. Szétnézve ugyanis szűkebb és tágabb világomban, amely egyelőre még Magyarország névre hallgat, napra nap azt kell látnom, hogyan rohad szét az egész, miközben jobban teljesít. Így hát, az emlegetett bolt kínálatából a buborékfújót választom a zsebhamuzó mellé, kiülök a padra, onnan nézek szerteszét, és azt még kivárom, hogy ez a rohadt lufi szétdurran, mert ez lesz a vége. Akkor kiáltok majd, hogy bazinga, és jó lesz nekem. Nagyon.

Nincs alku

Miheztartás végett:
„…Az idő lassan elszivárog,/ nem lógok a mesék tején,/ hörpintek valódi világot,/ habzó éggel a tetején./ Szép a forrás – fürödni abban!/ A nyugalom, a remegés/ egymást öleli s kél a habban/ kecsesen okos csevegés…”
(J. A.)

Most kúrják el az életünket éppen. Illetve, hát már el van az baszódva visszamenőleg a születésünkig, az úttörőcsapattal, és a szombathelyi Felszabadulási Emlékmű tövében lövöldöző orosz csapatokkal, akik így köszöntötték, hogy KISZ tag lett a jámbor, és ezek után, midőn kalapjukban az MSZMP helyi kollégái örvendezve nyugtázták, hogy ez is megvan, az ember a KISZ-ről azután egy szót sem hallott, mert nem is volt.

Másoknak tán igen, akik most – hogy csak egy példányt említsünk – az országgyűlés elnökei, valaha volt MSZMP-és igazolvánnyal, de ez már szót sem érdemel igazán, hiszen annyira közkeletű. És, hogy többes számot használok, azért szükséges az, mert az összes ilyen. És ezt fölösleges is tovább ragozni.

Csakhogy, midőn a Párt újólag belenyomult belénk, és már nem kalapokkal a márciusi szélben, amely, lássuk be, avitt egy dolog, olyan Kádár szaga van, ha az ember fényképeket nézeget hajdanvolt önmagáról, és látja, Pista bácsi ’Pestről miképp mosolyog a közös örömök hazudott boldogságában.

Így vagyunk most is. Jobban teljesítünk. Én pedig, aki avval vagyok megkeserítve, hogy mikroszkópon át nézem az életet, és hanyatlva immár kívülállóként, azt veszem észre, hogy a Gyurcsány, a drága ember, és ezt komolyan gondolom, harminc évezik itt nekem, a büdös sunába.

“Nekem van harminc évem arra, hogy olyan legyen Magyarország, amilyen most a DK programja” – ezt mondta a Feri. Mélységes alázattal közlöm, hogy nekem nincsen harminc évem egyáltalán, nekem, ha úgy nézzük, óráim vannak csupán, és hiába hiteget akárki, hogy majd egyszer kiderül az ég, ha azt látom, hogy borongás van az utca kövei fölött.

Ebből, ebből a gyurcsányi nyilatkozatból az folyt le a falakon, hogy már ez az ember sem akarja éppen most a sárkányt ledöfni. Azt mondta: “Csak akarat kérdése az egyéni körzetekkel kapcsolatos megállapodás, hogy ott egyeztetett indulás legyen. A lista pedig lehet önálló. Bárkivel fogadok, ha külön listák lesznek, akkor tíz százalék felett lesz a DK 2018-ban”.

És akkor mi lesz? Ez az én kérdésem, és nem is kevés. Mindez az egész választási rendszer úgy lett megszerkesztve, hogy tíz százalékokkal csak valagat lehet törölni, és nincs az az ’Úr, aki megmószerolhatná, az legyen, akit a többség akar. Beleragadtunk a sárba, és, ha már J. A.-val tettem elfogadhatóvá az agyam menését, illő dolog vele is zárni: „Ijessz meg engem, Istenem,/ szükségem van a haragodra./ Bukj föl az árból hirtelen,/ ne rántson el a semmi sodra.” És összegzésül: „Meghalni lélekzetemet/ fojtom vissza, ha nem versz bottal/ és úgy nézek farkasszemet,/ emberarcú, a hiányoddal!”

Pisálás közben

A férfiember evilágon elvégzendő feladatai közül tán ez az első, amelyet macsóként kell abszolválni. Laza terpesz, mókus elővétele és fölkészítése a feladatra, és ötven éven túl a várakozás. Azért mentünk a négyzetméterbe, hogy kisugarazzon, ami arra vár. Aztán állunk ott bambán, hogy alig csöppen. Nehéz dolgok ezek a hímállat életében.

A drága Marquez mutatja be nekünk a ’kolerában, hogy is van ez a leszálló ágra érkezve. Nem akartam igazán, de ez jutott bele az agyamba. Mentségként, mindenről szövegek jutnak az eszembe, vagy zenék, de arra is föltenném a vashatosomat, hogy órákon át mondok neked József Attilát, míg el nem fehérül a száj is. Természetem az enyém.

Juvenal Urbino doktor, midőn a halál felé vitorlázott hosszú élete végefelé, arra lett figyelmes, hogy vizelete elkalandozik. Nem egyenes és mindent lehengerlő sugárban indul a célja felé, hanem, összevissza sprickol, külön ágakra válik, és új utakat keres csorgásában. Akkor jöttem rá, öregszem, amikor Urbinóként figyeltem magamat.

Megvolt a szökőkút, és erről ennyit, vitát nem nyitok. Ám akkor az alfeli gondokról az agyamra száguldozva beötlött, hogyhát, ez van itt is, ebben vagyok én, nem kell boldogságiul Macondóba vitetni magamat fehér elefánttal, se nem páncélozott járművekkel, ahogyan ez szokásban van minálunk örömös napok kapcsán, a háború a spájzban van magunk közt szólván.

A fő dilemma tehát, hová pisálhatunk bántás nélkül. Gyanítom, csak a susnyásba, megalkuvástól mentesen, mert bármi érdekes, én most ennek okán arról mesélnék, hogy mi folyik itt. Illetve ott, mert mindenről az jut az eszembe. Szörnyű pilláimat Szombathelyre vetem, ahol épp ülök is, és a kilátás, az valami utánozhatatlan, drágám.

A tévére nézek csak, és máris a városházán találom magamat, ahol szintén ilyen ötvenesek döntenek arról, hogy én az ősztől milyen Csehovot nézzek a színházamban. Őket is megviselhette a mellékhelyiség meglátogatása, mert ezerrel nyomják a baromságot, amit nem részleteznék, hiszen a botrány immár országos, és te, nyájas olvasó, bizonyára tudod, hogy az orbánbébik mit is tettek itt.

Pofán köpték a népet magunk közt szólván, akik, amikor a szörnyű színjáték folyt a falakon belül, odakint, pár méterre szerették volna akaratukat az általuk választottakra kényszeríteni, természetesen a siker legkisebb reménye nélkül. És ami miatt ez ilyen nehezen fordult meg bennem, és végül mégis győzött a közlés kényszere, az alpolgármesterünk dumája volt, aki Koczka névre hallgat, és megmutatta az orbáni világot, amely voltaképp ő maga, egy személyben.

Kijelentette azokról, akik őt megválasztották, hogy ne ugassanak bele már az ő döntésébe, amely pedig róluk szól. A központ leiratban megküldte, hogy Jordánt ki kell csinálni, és azt is teszik, szemük nem rebben. Mindenki le van szarva, legfőképp a választó, a keményen dolgozó kisember, és ami a legszebb az egészben, Jordán annyi nekik, mint a kisvasút, amit meghosszabbítanak, ha sokat pofázol.

Így megy ez. Alpolgármester úr a főnökével, aki hajdanán tisztességes orvosember volt, de ebbéli állapotát már nagyon régen odahagyta, és látszik rajta, igazából azt sem tudja, hol az istenben van, áll a klozettban, hugyoznak, egymás gatyáját érik a mellékösvények, miközben hátba veregetik a másikat, hogy ezt is elbasztuk, Oszi. Hogy visszakanyarodjak Urbino doktorhoz, ő sem abba halt bele, hogy félrevizelt. Egy jámbor papagáj volt az oka, hogy kitörte a nyakát. Ilyesmiben reménykedhetünk, másban nem igazán.

QUO VADIS, SZAMÓCA? – avagy, mi mindenre volt elég a júliusi gázsi?

A színművész életének fontos pillanata a felkérés.
Az a rezdület, mely összehozza az elhívást a szándékkal.
Még nem tudható, miként érik be a sokak közös munkája, még nem tudható és jósolható a siker, de megkezdődik a munka – bizonyára már a várható bevételen való osztozkodás is kezdetét veheti…
Nyilván, hiszen másképp nem volna sztárpresztízs, meg kizárólag pénzben mérhető érték – a színész gázsija!

Amikor az elmúlt esztendő grandiózusnak szánt városi rendezvényére emlékezem, nem igazán juthat eszembe más, mint a több tízezresnek jósolt, de valójában pár száz „zarándokot” megmozgató Szent Márton találkozó – igen, az a kétnapos szabadtéri alkalom, ott a felszabadulási emlékmű dombjára kapaszkodva, Ákos koncertjével, meg persze a foci vb záró meccsének közvetítésével.

Emlékszel, a sok-sok gyóntatófülke ábrácskájával térképezve, ahogy kell?

Az ominózus július 10-i vasárnap egyik legszégyenteljesebb talkshowja volt Eperjes Károly „tanúságtétele”. Az időjárásnak hála, a rekkenő hőség még inkább tizedelte a közönséget – ez lehetett a magyarázata annak, hogy bár valamennyi előadó képes volt hallgatósága szemébe nézni, ez a nemzet szamócájának nem adatott meg… Nehéz elfelejteni azt a giccsesen zöldben ásítozó, retrókeretes öveget, amin keresztül volt szíves badarságait kinyilatkoztatni a színművész úr.

Prédikált, mint rendesen, „evangelizált”, tehát szövegelt, mint mindig – tette a dolgát, mint a legtöbb műkedvelő szentfazék, akik úgy gondolják, tőlük ez is elfogadható, ők ehhez is értenek. Érthetetlen volt, mit keres azon a színpadon, melyen az előző nap még Böjte Csaba szerzetes állt, közvetítve örömhíreit a hálás közönségnek?

Akkor, majd egy esztendővel ezelőtt még nem is sejtettük, miért kellett a rengeteg pénzbe került rendezvény haszonélvezői között megjelennie – ma már nyilvánvaló!

A Júdás pénz előre fizetve – ez a legújabb módi fideszéknél!

Ákos már rendezte a tartozást, Zacher is illegett egy keveset Hende magánbeszélgetős perselyén, de valahogy Szamóca hálálkodására mostanáig várnunk kellett! De ami késik, nem múlik!

Eperjes Károly, mint a Szombathelyi WS Színház jövőjéről dönteni hivatott szakmai stáb tagja úgy érkezett Szombathelyre, hogy tudta, törlesztenie kell – megfelelni a városvezetés elvárásának. Ízléstelen húzás volt a tavalyi sztárgázsi után elfogadni az ő illetékességét!

Vagy inkább meghívni, direktbe, őt!?

Bármelyik feltevésünk, vélelmünk is áll a valósághoz közel, nem szabadott volna megtörténni a Jordán Tamás által felidézett pillanatoknak:
„Megöleltük egymást a szakmai ülés tanácstermének folyosóján, majd félrevonszolt és számon kért azokkal a hazugságokkal kapcsolatban, amiket rólam terjesztenek. Szóhoz sem tudtam jutni, ezért inkább befogtam a száját, és kértem, hogy hadd mondjak végre én is valamit, majd amikor a mondandóm végére értem, dúlva-fúlva elszáguldott”

Milyen kár, hogy a dolgok lassan a helyükre kerülnek!
Már nem csak arról van szó, hogy megalázó helyzetbe hozták Jordán Tamást az egyedülivé vált jelöléssel, már nem csak annyi történt, hogy Puskás és csapata lefocizta az előre eldöntött meccset!

Fáj, de csak kiderült, miért kellett a Puskás-Hende-Veres triónak Szombathelyre delegálni Eperjes Károlyt, mint a Szent Márton találkozó tanúságtevőjét! Szamóca, a tanúságtétele második felvonásában igazán megszolgálta fellépti díját!

Markáns módon mutatta ki foga fehérjét, akár képviselő is lehet a következő kétharmad parlamentjében! Persze, ha szerényebb babérokkal is megelégszik, lehet Szombathely díszpolgára, vagy alpolgármestere. Ezek a rangok és tisztségek általában komoly árulások ellenértékei szoktak lenni a segítés városában!

Félő, hogy sznob polgártársaink veresre tapsikolhatják tenyereiket egy később várható előadáson, ahol hálából Eperjes lehet a direktor, a rendező, a főszereplő, meg persze a művéről lelkesen evangelizáló egyetlen. De az már a szombathelyi Eperjes Károly Színház falai közt zajlik majd, szakítva Weöres Sándor baloldali hagyományaival!

Schiffer árnya imbolyog, újra Sukoró

Schiffer poltergeist ugyan már nyugalomba vonult, ám a kár, illetve a kór, amelyet egyetlen emlékezetes genyóságával keltett, itt van közöttünk immár évtizede, és ezt bocsássa meg neki az, aki akarja. Én nem.

Azzal szerzett magának óvodásként hírnevet, hogy feljelentette Gyurcsányt Sukoró kapcsán, amit nem kell már elmesélni, mert Pistike a középső csoportból ezen pusmogott a sarokban a Julcsival, hogy az a szemét meglopta a magyar nemzetet, de nem engedték neki, következésképp párszáz munkahely is elillant. De ez mindegy, lehet helyette árkot vakarászni.

Kedves vezetőnk egyik harsonája magához nyúlt örömében, és kikiáltotta a nemzetnek: már dolgozik a fellebbezésen a Legfőbb Ügyészség. Muszáj neki, mindeddig munka nélkül volt, a haverok stiklijeit úgy söpörte le az asztalról Polt bandája, mint a „Postás mindig kétszer csenget”- ben Jack Nicholson a tányérokat, igaz, ő toszási céllal.

De valahogyan ilyen szinten van Polt kutya, és a cellatársai is. Ezt az egészet most azért kellett elővenni újra, mert hirtelen elkezdett nagyra nőni Fletó, meg túl nagy a pofája, és 2018 bergsoni időszemlélettel már éppen itt is van. Mindjárt nyitnak az urnák, sajnálatos módon nem beleporladási, hanem szavazási hívogatással.

Mindez már megint az előjáték, hosszan elnyújtva mindenki örömére, aki ilyenekre izgul, viszont az orgazmus még odébb van. Ilyen átfutó gyönyöröket generál az ügyészség a hívőknek, de nekik már tök mindegy, a hamut is mamunak mondják, ellenben a hitetleneket győzködni kell, hogy távolodjanak el a Sátántól, amely Gyurcsány maga.

A vád egyébként egy egész háromtized milliárdos kárról beszél egy meg sem valósult ügylet kapcsán, ilyképp arra alapoz, mi lett volna, ha lett volna. Ezt a gondolati dilemmát Füst Milán hüvelyezi gyönyörűségesen, de csak azért se citálom ide, olvassatok, az ajánlott mű pedig az „Ez mind én voltam egykor”.

Ilyen felgondolásokkal egyébiránt kedves vezetőnk, és népes hordája is belenézhetne a tükörbe, de az ő foncsoruk töredezett, már esik szétfelé. A Polté is. Nem akarnék most itt abba belemenni, hogy a legfőbb ügyész úr szotyis haverja hány ezer milliárd kárt okozott, mert ez máma tök fölösleges.

Mindegy is már, azon se veszünk farhátat, viszont ezt a Schiffert valaki megküldhetné ágyéktájékon, mert most se bír lenyugodni. Mindenhonnan visszavonult, de felelősségteljes polgárként még mindig osztogatja azt az eszét, ami egyébként nincsen neki. Joga, az van hozzá, de ezt a Sukorót azért egyszer még megbeszéltetném vele a szomszéd Józsival, ha benne van már a napi maligán.

Beleragadva

Özvegy K. J.-né egy furcsa napon benne rekedt a liftben. Különös fények voltak odakünn, de ebből özvegy K. J.-né semmit sem észlelt, mivelhogy benne volt a liftben, ami sajátos állapot, ha az ember húst sütögetne az ő unokácskáinak. Összefoglalva, szar ez az egész, úgy, ahogy van, de ez az özvegy véleménye, és nem a krónikásé egyáltalán.

Ezt a szart dokumentálta tehát magában özvegy K. J.-né, miután a hős tűzoltók kiszabadították fogságából, és beleszólt a száz mikrofonba, amelyek, alighogy léget vehetett különös rabsága után, beleállottak a fogsorába, amely pedig jól oda volt ragasztva, efelől vita nem nyitható.

Viszont meghasonlott özvegy K. J.-né, és ez a kamerák bűne, illetve és nahát, a mögöttük álló népeké, akiken ne az operátorfiút tessenek érteni, hanem a piramis csúcsán pisáló földmíves gyermeket, aki odahagyta a stelázsit, és diktátornak szegődött, de ez egyáltalán nem érdekel minket, mert vizsgálatunk tárgya, alanya özvegy K. J.-né, és akkor most, valamint tovább.

Van a sarkon egy bolt, amibe eljár az ember, mert a karjai már nem bírják a kapát. Így megy ez Vonnegut óta, és csak még nem is sejtjük, hogy valami ufo, oder Soros lohol nekünk mindig a hátterek alatt, mögött, és pláne végett. Mindebből az következik, hogy vigyáznunk kell a macskákkal, akik szaralakok.

K. J.-nére visszatérve mégis, miután liftből, mikrofonokból szabadult, egyáltalán nem találta a helyét, és ez a Gyurcsány bűne, mert. Mega nyócév. Ezen mélázni most már nincs mit, de özvegyünk lelke akkor sem, és még mindig nem NER kompatibilis, mert beleragadt a liftbe, viszont.

Ez alkalommal meglátta ő a fényt, újra végigélte pillantás alatt a sohasemvolt életét, és voltaképp, kedves gyerekek, innen kezdődik el a mese, hujde jó, ugye? És nem. Franciska – K. J.-né leányneve – aki már nagyon régen született, a kurta farkú malacon is túl, tehát ide, s tova rohadtul.

Ahogyan legyalulta őtet a jóisten, egyszer arra ébredett, hogy öregecske. Nem kicsit, nagyon. A Jenőt már elvitte a devla olyan régen, hogy már az emléke sincs, csak a szaga a párna peremén. Viszont élni kell, ezt nem az apácák, hanem a sarki kocsmáros erősítette meg Franciska – milyen kaján ez így – pusmadó tudatában.

És ő élt, bizony. A liftben rekedve átmenetileg átrohant rajta az egész addig volt sora, kádárilag, gyurcsányilag, orbánilag, és arra kellett rájöjjön a méla magányban, hogy tök mindegy. Teljesen érdektelen, hogy melyik madár viribül, a tyúkláb akkor is ritka kincs, a parizer meg szar. Ezt mondta volna el a mikrofonokba, miután rabságából kiszabadították őtet, de erre egyáltalán nem volt érkezése. Meglengette tehát járókeretét, és azt kiáltotta: bikicsunáj. A szomszédok ma se értik, özvegy K. J.-né viszont mosolyog.