BARÁTSÁGOS EMBEREK VII. – a művész, aki nem kérhetett bocsánatot…

„Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” – miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!” Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.” Müller Péter

Tudom, az egészen túl van már mindenki! Túl a világ, meg az “azon túli mindenki”, akik persze nehezebben dolgozzák fel. Mégiscsak “egy különleges ember” volt. Újabban az „ilyenek” halnak meg! Pótolhatatlanok, vagy legalábbis annak gondoljuk valamennyit. Aztán leszámolnak mindennel és végeznek magukkal. Vagy az is lehet, hogy semmivel nem számolnak le, csak elindulnak nyílegyenesen a végtelenbe…
Amikor végignéztem életem legfontosabb filmjét, azt gondoltam, minden embernek lehet valami egészen különleges elképzelése arról, hogy mi várhat ránk életünk végén, ott, a halál után. Az „ateistának mondott” legpesszimistábbak talán rávágják, hogy semmi! (Amúgy ateisták már nincsenek!) Azt gondolhatjuk, ezzel a „semmivel” elég nehéz leélni az életet, küzdeni a szürkén egyforma mindennapokkal, ünnepelni és olykor harcolni a világgal. Félő, hogy onnantól pedig szinte lehetetlen, ha elveszítünk valakit, akit szerettünk és közel állt hozzánk.

Főleg úgy, ha az a valaki önkezével vetett véget az életének!

“Mi történik velünk, halálunk után? Chris Nielsennek elképzelése sincsen, egészen addig, míg egy váratlan baleset véget nem vet rövid életének, elválasztva ezáltal szeretett feleségétől, Annie-től.

0001

0007

0005

0003

Chrisnek muszáj felfedeznie az élet igaz természetét a halál után, de még a Mennyország sem teljes Annie nélkül, és mikor felesége öngyilkossága végérvényesen elválasztja őket egymástól, Chris kockára teszi a lelkét, hogy megmentse Annie-t az Örök Kárhozattól. Richard Matheson gyönyörű történetéből azonos címmel film készült 1998-ban Robin Williams főszereplésével… (What dreams may come – Csodás álmok jönnek).”

Különös aktualitása miatt újranéztem Robin Williams filmjét. Azóta tűnődöm…

Vajon, lesz-e, aki kockára teszi érte a lelkét?

0002

0004

0006

A történet, a film legdöbbenetesebb részlete annak a pokolnak a leírása, amelyet valójában az ember saját maga teremt önmaga köré a gondolatai által. A helyzet ma is ez: gondolataink határozzák meg életünket és boldogságunkat. Meg olykor a felfoghatatlanul fájdalmas boldogtalanságunkat is! Választhatjuk magunk köré a poklok legmélyebb bugyrait, de már itt a Földön is választhatjuk az Örök nyár birodalmát. Mennyország? Pokol? Hogy is van ez?

Robin halálával egy újabb kérdésre veszítettük el a választ! Tudom jól… SEMMI KÖZÖM HOZZÁ – de, ha elnézést kérhetett volna, Robin még élne!? Ezt mondják. Meg, hogy nem igazán maradt esélye. Még a bocsánatra sem…

„Az embernek az őrültségnek csak piciny szikrája jut. Azt nem szabad elveszíteni.”

Ezt a mondatot hagyta örökül, megmásíthatatlanul. Meg persze kérdéseket, melyeket aligha mernénk feltenni. Mert gyáva, szar világban élünk…várva az érdemelhetetlen csodás álmokra…

0009

0010

Emlékezetes mondatai örökké velünk maradnak „A Filmből”:

„Sajnálom, de valamit még mondanom kell és csak pár pillanatom maradt. Sajnálok mindent, amit nem adhatok meg. (…) Nem vidíthatlak fel. Csak veled akartam megöregedni. Két vén trotty azon kuncog, hogyan hullik szét a testük. Együtt maradni, mint a képen a tónál. Ott van a mi mennyországunk. Sok minden hiányzik: könyvek, álmok, csókok és viták. Köszönök mindent! Köszönöm a kedvességed, köszönöm a gyerekeket! (…) Köszönöm, hogy mindig büszke lehettem rá, hogy veled vagyok! A bátorságot, a szelídséget, a tekintetedet, és hogy mindig meg akartalak érinteni! Te voltál az életem. És bocsáss meg minden kudarcomért!”

Önök pedig…bocsássanak meg az írásomért!

BARÁTSÁGOS EMBEREK VI – a nemzet nagymamája

Száztízedik születésnapja alkalmából írok a Nemzet Nagymamájáról.

Igen, arról a drága nagyanyóról, aki alig egy évtizede még velünk ünnepelhetett, s a tortáján lobogó száz gyertya fényében még megcsodálhattuk jóságos lelkét.

Jászai Jolán – Jászai Mari színművésznő unokahúga – száztíz esztendővel ezelőtt, a szűkebb pátriánkhoz közeli Rábatamásiban született.

Viszonylag későn, 1985-ben fedezte fel őt a színházi, filmes világ. Csak nyugdíjazása után 1984-ben egy Jászai Mari tiszteletére rendezett ünnepségen hallotta szavalni őt az akkori győri színházigazgató, Bor József, és rögtön színpadi szerepet ajánlott neki Ödön von Horváth, Mesél a bécsi erdő című darabjában. Jászai Joli számos filmben is bizonyított: a Szerelem első vérig a Szerelem második vérig, a Csók, anyu, az Édes Emma, drága Böbe, a Napló apámnak, anyámnak, a Hetedik szoba és a Sztracsatella című alkotásokban…

Jászai Joli színművésznő tehát igazándiból 78 évesen született! Előtte, szülei akaratának engedelmeskedve a Győri Állami Tanítónőképzőbe járt, majd miután 1929-ben megkapta képesítését, Rábatamásiban – szeretett szülőfalujában – tanított.

Jászai ház Rábatamásiban

A második világháború után, férjével Pécsett telepedtek le, és újra csak tanítani kezdett. Jászai Jolán tanítónő öt gyermeket nevelt fel. Férje elvesztése után még a nyugdíjazása napjáig napközi vezetőként tevékenykedett.

Csak kevesen tudják, de a „művésznő” csodálatos verseket is írt, melyek a mai, felfordult világban sokan csak egy legyintéssel intéznek el.
Valódi lélekkel, valódi egyszerűségben formálta sorait, hogy a versei képesek legyenek a valódi öröm közvetítésére…
Az ezer kötődéssel Vas megyéhez is mindvégig hűséges Jászai Joli nagymamára emlékezni jó, derűje örök érvényű, s talán egyszer majd megértjük, miért is volt képes mindhalálig derűvel szemlélni az életet…

Szórd a Szeretetet!

Ne kérdezz senkit, ki vagy és mi leszel,
A fontos, hogy Szívedből mindig hitelezel.
Ha nem süt a Nap, Te legyél a sugára,
Ragyogjon a szemed mások mosolyára!
Akit bánat bénít, melegen vigasztald
Simogató szóval, ne küldd el, marasztald!
Öregnek, gyereknek mondj mesét ha kérik,
A szíved mondja halkan, legjobban így értik.
Szórd a Szeretetet, mint a Nap a sugarát
így leszel boldog majd itt és Odaát!

BARÁTSÁGOS EMBEREK V. – akik megjárták a háború poklát…

A régi írások felidézésével folytatjuk sorozatunkat, míg a betegágy nem engedi, hogy újabbak szülessenek…

Beszélgettünk már sokat, sok mindenről. Az élet dolgai, a gondok, valahogy mindig előbbre valók voltak, és lesznek, mint az emlékezés. Pedig egy ideje már tudtam, az a nap mindkettőnknek fontos. Az elmúlás, a búcsú dátuma, amiért írok…

„Az ember csak akkor jön rá, hogy egész élete emlékekből áll, amikor elkezdi elveszteni az emlékeit, akárha pillanatokra is. Emlékek nélkül nem élet az élet… Emlékezetünk fűzi össze a bennünk meglevő dolgokat, emlékezetünk határozza meg az értelmünket, a cselekedeteinket, az érzelmeinket. Emlékezet nélkül nem létezünk.”      Luis Bunuel

Gyertyákkal a zsebünkben indultunk a szombathelyi temetőbe, a sírjaik felé – ő és én. Nem tudva egymás útjáról, céljáról. Vitt a lábunk, meg a lelkiismeretünk. A gyufaskatulya zörgése, a lélekharang kongása kísér mindkettőnket, próbáltuk felidézni az arcvonásaikat, szavaikat, gondjaikat, gondolataikat. Öregapám harminc évnél is régebb óta, nagyapja tizenegynéhány éve már, hogy az égi hadak útjára lépett. Ők, akik valaha együtt indultak a nagy háborúba. Úgy bizony, hiszen szinte egy faluból valók voltak, talán még a vagon is közös volt… mindketten a tavaszt hagyták maguk mögött…

002

Az én öregem után alig maradt emlékezet, az övé szinte mindent megörökített. Ha fölütöm – számomra képzelet béli, az internetnek köszönhetően mégis elérhető – könyveit, naplóit, feljegyzéseit, egy kicsit, mintha mindazt átélhetném, amit az én jóságos nagyapám is megérhetett… Magyarok voltak ők, egy ideig legalább magyar katonák, a világháború harcosai, hősei, akik megjárva a Don poklát, hazatértek építeni, családot, szeretetet adni a szűkebb pátriának.

( Jó volna elmesélni, elmesélnünk ennek a bomlott tudatú országnak, mi volt a háborúban, mit éltek meg a magyarok, a magyar katonák, mielőtt a Szabadság téri emlékműnek engedelmeskedve átírják az összes történelemkönyveinket… amíg még nem késő, mert nagyapáink emléke erre is kötelez! )

„Szeretünk bolyongani a történelemnek romjai felett, meg-meg állunk, behunyom a testi szemeimet, mereven nézek belülről kifelé… „mi az ami a kétes távolba vezet?”… merengeni mit ér?… mégis úgy érzem, hogy a jelen a múlton épül és emlékezem…

…Valahogyan ilyen… az élet. Hordoz magában örömet, bút, bánatot, reményt, kacagást, könnyet, s ki tudja még mennyi mindent, amit egy embernek el kell viselni. Hordozni kell, mint Jézus hordozta a nehéz keresztet, s a nagy súly alatt, ha földre roskadt is, újra és újra felegyenesedett, vállára emelte a durván faragott nehéz bitófáját, és indult felfelé a Golgota magaslatara… Szóval az élet tele van golgotai úttal, hol könnyedén hordozzuk az élet keresztjét, hol már úgy érezzük elesünk alatta, a fáradtság földre súlyt,… de, nem lehet összetörni, kínzó fájdalmak mellett újra és újra talpra kell állni, gondjaink, bújaink, könnyeink áradata mellett kell az élet útján csoszogni. ÉS EZ AZ EMBER, amikor nem marad a földön siránkozó, könnyekkel áztatott arccal, erős lélekkel, hittel, akarattal föl kell állni, s tovább botorkálni a reményteljes jövő felé…

001

…Amikor valaki megszületik, akkor mindenki megkapja a maga élet csomagját… /predestináció, felfogás/ amikor a Mikulás átadja az ajándékcsomagot a gyereknek, aki reszketve nyúl feléje, de óriási örömmel fogja a kezébe ezt a mikulási csomagot… vajon mi is lehet benne? Nagy kérdőjel előtt áll, és epedve várja azt a pillanatot, amikor már külsőleg teljesen végigpásztázta, leste, forgatta az ajándéknak tűnő adományt, nézzük meg mi van belülről… Boncolgatás közben rezdülnek meg benne az érzelmeknek ideghúrjai, amik a boldogságnak, a szeretetnek harmóniáját rezegtetik meg benne a kis kíváncsiság emberében…

Tehát mindenki kap egy csomagot születésének a pillanatában,.. ezt a csomagot kezdi bontogatni élet éveinek sorában, ki-ki meddig bontogathatja ez a titok, van aki csak pár évig… van aki évtizedekig bontogatja és mindig jön elő a csomagból olyam valami, aki ezideig titokzatos volt számára, és ez a csomag emberenként mindenkinél mást és mást tartalmaz.

Nincsen egyforma életcsomag, nincs egyensúlyban a javak, örömök, bánatok, ahogyan nincsen egyforma levél a fán, nem egyformák az ujjaink, úgy mindenkinek a csomagja más és más lelki testi érzelmekkel van megrakva…

Ez a jövő titka, mert senki sem tudja, mit is hoz a holnap… mi lesz az, amivel meg kell harcolni, elviselni, vagy orvosolni,… főleg ha már az ember családos, gyermekei vannak, akkor pedig a csomag tartalma nagyon is változatos lehet,… erre a biblia is felkészíti az embert. Sok fájdalmad lesz gyermekeiddel… de ez sem egyenlőképpen van elosztva… ha a történelem lapjait olvasgatjuk, hányszor kellet egy- egy szülőnek édesanyának a kereszt, vagy a bitófa tövében összeroskadni, látva fiának vért verejtékező fájdalmait… Valahogyan úgy képzelem el, hogy ha válogatás nélkül gyűjtünk, azaz már valaki által gyűjtött magvakat igyekszünk termőtalajra szórni,… ki tudja előre melyik magból résünkre hasznos vagy káros növény csirázik és nő meg.

Ilyenkor eszembe jut egy igen kedves, de ellenben érdekes történet… Sík Sándor papköltőhöz fűződik ez a megfigyelés, aki a vonaton utazik, és vele szemben ül egy boldog állapotban, szépen domborodó hassal egy nő… és Sík Sándorban ekkor fellobban a találgatásnak az ismeretlenje, ugyan mit is rejteget ez has, mi lesz ebből a magzatból? Lángoló talentum? Vagy világot felgyújtó forradalmár?… vagy az emberiség megváltója?… földi jóság, vagy akasztófavirág? Így kergeti agyában a gondolatokat a költő, persze ő maga sem tudja a jövőt, mert ha tudnánk, mint ahogyan az elültetett magvakból felismerjük a gazt, a jót, a nemest,… ki tudja előre mi domborodik ki az anyai szív alatt,… majd tán s születés után évek, évtizedek adják meg rá a választ…”

003

„Az első fiúgyermekünk születése előtt 1940-ben nősültem semminemű nagy megpróbáltatás az életemben, tán egyedül amikor 1942-ben Kőszegről elindultam egy puskásszázaddal, az orosz honba Don kanyarba, a 7. hadosztályhoz… ez nov-dec. havát jelentette… Brianski erdő rémes partizán támadásai, vonatok felrobbantása, majd vagy háromszáz km gyaloglás Bjelgorogdtól ki a 7. hadosztályhoz nyári ruházatban,… Fegyenceket kísértem vagy 160-at. Éles lövedékkel felszerelve mindegyik, hát bizony ez az út nem volt nászút… de tudva, hogy a végállomást elérve indulhatok vissza, haza… ez valamiképpen elviselhetőbbé tette az akkori nyomorúságos helyzetemet… láttam a véget, az alagútnak a végét, … habár egy ilyen menetszázad kíséretének ideje alatt is nagyon sokan elvesztek egy-egy vonatrobbantáskor sok lett a sebesült a halott.

005

…………………………………………………………………………………………………

004

Ezt az erőltetett és főleg „TÉL” tábornok /kegyetlensége engem is megostromolt, így ízelítőt kaptam az orosz télnek kegyetlenségéből, s a vele járó élet pusztító hatásáról. Hajszálon múlott, hogy nem lettem örökre foglya a Brianszki erdőnek,… épen-egészségben megúsztam ezt a kirándulást, tele tapasztalattal.”

Nagyapám tíz évvel volt fiatalabb, mégis hússzal elébb távozott. Sem ideje, sem tehetsége nem volt hozzá, hogy elmesélje, mit éltek át, együtt a nagy háborúban. /Elveszett mintegy 100-120 ezer ember. Az elesettek és fogságba esettek pontos számát megállapítani nem lehet…/ Éppen ezért az ő nevében is azt kérem, ha gond lehet rá… ha szólítja a nagyapját, mondja el neki, hogy köszönjük a rengeteg igaz történetet!

Jó volna végre olvasni a nagyszerű néptanító visszaemlékezéseit, úgy, ahogy szólt az ígéret…

„Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi “énünket”. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit “tettek” az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre.”   Polcz Alaine

BARÁTSÁGOS EMBEREK IV – Sumi, akiről újra rossz hírek jönnek

Régi, kedves írásainkat felvonultató sorozatunk újabb részében a Forma-1 császárára emlékezünk. Betegágyból küldjük egy nagybetegre emlékezve…

Talán gyermekkorunk első komoly nagytakarításának „hiányaira” bukkanni volt a legfájóbb, a legnehezebb! Ahogy anyánk rettenthetetlenül zacskóba rakta a szerinte menthetetlen darabokat, a kacatnak minősített egykori kincseket, amikor ment a kiszakadt hasú álom-mackó, meg a fűrészport hullajtó similabda, darabjaira hullott matchbox, meg néhány hegyezhetetlenné töpörödött cerka… és este már csak a hűlt helyükkel szembesülhettünk!

1005834_597119597021685_1727810290_n

Rend lett a kisszoba sarkában, – ahogy édesanyánk mondta -, mi meg még hetekig kerestük kizárólag a hiányzókat. Mert lett ugyan vadonatúj alvó medvénk, mely csak valamivel volt kisebb nálunk, Jézuska rendre elhozta a legújabb verdákat, lett persze újabb készlet színesünk is, de amit nem lelhettünk többé: a soká dugdosott kincsek, a gyermekkorunk tükörszilánkjai elvésztek mindörökké…

challengerKi tudja már hány év telt el azóta? Néha még álmodom azokkal a napokkal… magam előtt látom a könnyező osztálytársaimat, meg a „feldiszített” táblát John Lennon mosolygós fotójával…

Visszaemlékszem a délutánra, amikor a Challenger űrrepülőgép néhány másodperccel a kilövés után a világ bámuló szemei előtt, hét emberrel a fedélzetén szétrobbant… amikor élő egyenesben nézhettük, amint Ayrton Senna a San-Marinoi Tamburello-kanyarban betonfalnak rohant, vagy ahogy azon a lehetetlen szeptember tizenegyedikén hitetlenkedve végigszenvedhettük a WTC ikertornyainak pusztulását.

66295

Mert a legendák elveszítése csak ahhoz a fájdalomhoz mérhető, mikor kacattá minősített kincseinket bezacskózzák, s jön a „van másik” csalóka mondata! Amikor rádöbbenünk, hogy minden, hogy mindenki pótolható, feledhető…

…hogy a példaképeink is elveszíthetőek!

200654850_e3d752ddd9Nekem is van hősöm, ahogy mindenki dédelget titkon egy eszményt. Akiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha elveszíthetem! Ő a legenda!

Akinek az édesapja kőműves mester, édesanyja egy kis büfé vezetője volt. Az apja, aki másodállásban a kerpeni Wolfgang Graf Berghe von Trips gokartpályán dolgozott felügyelőként, a fia negyedik születésnapjára gokartot ajándékozott neki, hogy fia 1975-ben – hatévesen! – érje el első jegyzett sikerét: a kerpeni gokart klub bajnokaként!

Az én hősöm 1988-ban kezdett el “igazi” autókkal versenyezni a német Formula König sorozatban. aztán hosszú út, rengeteg verseny következett 1991-ig, amikor egy eltiltott versenyző helyett beülhetett élete legelső Forma-1-es kocsijába egy Jordanbe, majd egy Benetton-Ford fedélzetén, életében először, egy legendás, esős, belga nagydíjon állhasson a dobogóra….

schumacher

Két, a Benetton csapattal nyert világbajnokság után, 1996-ban a legendás Ferrarihoz szerződött, ahol 2000 és 2004 között sorozatban öt világbajnoki címet szerzett!

Nem emlékezhetünk másra, csak, hogy abban az időben mindenki a száguldó cirkusz szerelmese lett!

Michael Schumacher miatt!!!

Számos rekordja született: ő nyerte a legtöbb világbajnoki címet, a legtöbb versenyt, ő érte el a legtöbb pole-pozíciót és versenyben futott leggyorsabb kört,aki mindmáig élen áll az összes szerzett pontok és a legtöbb, egy szezonban aratott győzelmek rangsorában. És nehéz elfelejteni azt az évet, amikor a lepukkant kommentátorok dögunalomról hadováztak a magyar televízióban, miközben vasárnaponként különleges élménnyel lettünk gazdagabbak: a sportágban egyedülálló módon, a 2002-es évad minden versenyén dobogóra állhatott…

Michael Schumacher (21)

Most vasárnap a hírt is alig akartam elhinni! Síbaleset érte a legendát. Ez lehetetlen! Egy barátunk elkeseredésében azt írta: „eddig sem értettem, de tegnap óta még inkább nem értem, mi a túróért síelnek az emberek…teljesen természetellenes közlekedni hegyről lefele csúszva egy műanyagdarabon…”

Michael-Schumacher-500x275

Az én hősöm, a mi hősünk, elhagyva a kijelölt pályát, az általa legtermészetesebben megélhető száguldás közben bukott és sziklafalnak ütközött. Azóta óránként várom, várjuk a híreket, morfondírozunk, keressük a miérteket, meg szajkózzuk egyre a „mi lett volna ha” kezdetű idióta mondatokat. A majomvilág kreténjei emlékoldalakat gyártanak, a tudni vélők, meg a mások haldoklásából is szappanoperákat készíteni képes vérszívók teszik a dolgukat. Ez van, nem is érhetne másként véget ez a nyomorult év!

Michael-Schumacher-michael-schumacher-30467059-1280-1024

Egy szó pedig egyre ott motoszkál az agyamban: gyengeség. Igen, ez a legjobb szó, ami eszembe juthat a helyzetről, róla, a példaképemről, aki éveken át nem akadt legyőzőre, aki túlfeszítve szinte minden lehetséges húrt, örökké a lehetetlen, emberileg felülmúlhatatlan teljesítményekkel tartotta lázban rajongóit.

Balesetet szenvedett a száguldás császára. A mi generációnk hőse!

Legyőzte a lehetetlen, a jobbról előző tehetetlenség, a fizika…

20131230michael-schumacher5

Aki egyszerűen nem halhat meg egy ilyen ostoba baleset miatt…!

BARÁTSÁGOS EMBEREK III – Makkosék, meg a lovak…


Visszaemlékező sorozatunkkal azokat a bejegyzéseinket elevenítjük fel, melyek a szívünknek legkedvesebbek voltak az elmúlt hat esztendőben… ifj. Makkos Vilmos, Vilike már négy évtizede, hogy elment, ahogy Vili bácsi is hatodik éve hiányzik, nagyon!

(…)
„Egymillió évvel az ember születése előtt, a lovak óriási mezőkön legeltek, és olyan hangok alapján tájékozódtak, amiket csak ők hallottak. Mint vad a vadásszal, úgy találkoztak először az emberrel, mert jóval azelőtt sem, hogy munkára fogták volna, a húsukért megölték őket. Az emberhez fűződő viszonyuk örökre törékeny marad, mert a félelem immár túl mélyen költözött a szívükbe ahhoz, hogy elfeledhessék. Az új kőkorszak óta akadt néhány ember, aki mindezt megértette. Ők a lovak lelkébe láttak, és gyógyírral szolgáltak sebeikre. Halkan titkokat súgtak a lovak zúgó fülébe. Őket nevezték úgy, hogy a suttogók.”

0010Harminchat éve történt. Azon a napon országunk, megyénk, városunk örökre elveszítette huszonhárom esztendős fiát. Az ifjú legénykét, aki alig élt még…  Egy ígéretet, egy mégis sportlegendát, aki – jó volt hinnünk! – szárnypróbálgatásain túl már a megérdemelt világhír felé száguldott.

A legjobbnak mondott édesapa pedig egyszerre volt kénytelen elbúcsúztatni a fiát és négy évtized szinte összes álmát, amit valójában gyermekkora óta dédelgetett.

Azon a napon elbandukolt a szombathelyi suttogó…

Vili bácsi és Vilike. Szombathely városában aligha volt olyan ember, aki nem ismerte Makkosékat! A Petőfi Sándor utcai poros, fuvaros udvar olykor az égbe indult, ménesek robaját visszhangozták az ódon, bepucolatlan tűzfalak, ezüstös patkók kopogtak, amint kilovagoltak a szürke kapualjon át, s a lágy tavaszi zápor után magasba nyúló szivárvány legtetején ott ült, egyenest Aranyálom nyergében Makkos Vilmos… Fényesre pucolt csizmában, makulátlan nagykalapban, hatalmas bajusszal, kezében a meggyfavesszővel… és mosolygott.

0001

Idestova negyven esztendeje történt, hogy az akkor még lassú lábakon járó hírek elérték a várost: Vilike egy Keszthelyi versenyen befejezte ígéretes pályafutását. Lova nagyot bukott, ő a földre zuhant, s az érkező segítők, meg az orvosok nem tudták megmenteni az életét. Napokon át csak hitetlenkedtünk, a legendás lovas iskola falai közé legyőzhetetlen csend költözött, Vili bácsi elmaradhatatlan meggyfavesszeje a falnak támaszkodva pihent. Örökkévalóságnak tűntek azok a napok… A lovak megilletődötten vártak egy megmagyarázhatatlan, ember számára felfoghatatlan jelre, amit csak a végtisztesség után remélhettek.

Ló és lovasa egymásra figyeltek, a rezdülésekre, a végzetes baleset után.

0002

Nem ismertem Vili bácsinál erősebb jellemű Embert! Felállni és továbblépni, szolgálni, menetelni szeretettel, ahogy csak ő tudott, ahogy erre csak ő volt képes. A legszomorúbb lovas tragédia, fia halála után képes volt újra lovai közé lépve tenni feladatát! Eltemetve a szívének legkedvesebbet, meggyászolni őt és utána újra kezdeni mindent, és hittel végigcsinálni az azután eljövő újabb és újabb megpróbáltatásokat! Erre csak ő volt képes! Milyen fontos volna, ha Szombathely fiai és lányai, gyermekeink sokkal többet tudhatnának Vili bácsiról és Vilikéről!

„1923-ban a Győr megyei Ásványrárón született, édesapja uradalmi bognár volt. Gyerekkorát a ma Csorna részét képező Földsziget-pusztán töltötte, ahol már egész kis gyerekként olyannyira megbarátkozott a lovakkal, hogy az iskola befejezése után 1937-ben jelentkezett a Kisbéri Állami Méneshez lovásznak. Először polgári alkalmazottként ún. „kishuszárként”, majd 1942-tól ugyanott, de katonaként szolgált.

0003

1944 őszén, amikor a ménest a hadi események elől a németországi Bergstettenbe menekítették, és ő is ott volt a lovak kíséretében.  1945 tavaszán Bergstetten amerikai megszállás alá, ő társaival együtt hadifogságba került. A hadifogságban kezdett el versenyszerűen ugratni, és 1946-ban már Aachenben lovagolt egyedüli magyarként. Amikor az amerikai megszálló csapatok a ménes állományának egy részét hadizsákmányként magukkal vitték, az amerikai parancsnok: a rendkívül nehéz természetű, de briliáns lovastudású félig indián Ovens őrnagy felajánlotta, hogy menjen velük Amerikába, ahol nagy lehetőség várna rá. Ő azonban inkább ott maradt, és amikor 1947 őszén lehetőség nyílott rá, közreműködött a megmaradó állomány hazaszállításában.

1949-ben a Nagyszentjánosi Állami Gazdaságban helyezkedett el, ahol a lóállomány összegyűjtése, és elosztása volt a feladata a környék állami gazdaságai számára, üzemeltette a gazdaság csikótelepét, megalapozta a gazdaság minőségi lótenyésztését, és mindezek mellett lovagolt. Nem is akárhogy! Tagja volt a nemzeti válogatottnak, a magyar bajnokságban mindent megnyert, amit csak lehetett, és az ötvenes évek közepén a Makkos Vilmos Pillangó nevű lován szóösszetétel a hazai lovaséletben nem volt kevésbé ismert és rangos, mint az aranycsapat tagjainak névsora! Ilyen előzmények után méltán készültek az 1956-os olimpiára, amelynek lovas számait az Ausztráliában dúló ló-pestis miatt Stokholmban rendezték. A sors azonban közbeszólt: politikai döntés megakadályozta a kiutazásukat.

1957-ben Pillangót eladták Ausztriába, de Vili bácsi munkájával és szakértelmével kifejlődött egy másik lólegenda: Aranyálom.

1960-ban, amikor a már szépen virágzó nagyszentjánosi ménest felszámolták, Sárvárra került, és a híres sárvári ménes vezetője lett. Mikor az általános ló irtás ezt a ménest is fenyegette, a sportban szerzett kapcsolata és tekintélye révén sikerült elérnie, hogy a sárvári ménes ne jusson a nagyszentjánosi sorsára. 1962-ben Szombathelyre hívták, ahol nagy elhivatottsággal kezdte meg azt az iskolateremtő munkát, amely a kezdetben elég mostoha körülmények között működő, a belváros házai közé bezárt kis lovasiskolát rövid idő alatt az ország egyik legeredményesebb lovasklubjává tette, és olyan lovasokat nevelt, mint Horváth Zoltán olimpikon, vagy Dallos Gyula a díjlovaglás örökös bajnoka, és sokan mások.

0004 

Igen, nevelt. És ez volt a titka. Neki minden tanítványa fiam vagy leányom volt, és úgy is kezelte őket. Soha egyikhez sem volt egy rossz szava, a korabeli általános szokással szemben nem ordítozott, nem gorombáskodott, hanem nyugodt hangon, higgadtan adta edzői utasításait, vagy inkább tanácsait. És nemcsak azt hogy mit, de azt is, hogy hogyan csinálja a tanítvány. És csodák csodája, mindjárt érezhetően javultak az eredmények, jöttek a sikerek, s mindezek mellett olyan csapatszellem élt a szombathelyi lovasok között, hogy annak az egész országban híre ment.

A sikerekért azonban keményen meg kellett küzdeni. Hatalmas erőfeszítések árán sikerült javítani a körülményeken, és alig tíz év alatt sikerült elérni, hogy Szombathely a hazai military-sport egyik fellegvára lett.

0006

És akkor jött a tragédia. 1978-ban fia ifjabb Makkos Vilmos, a tehetséges ifjú versenyző – akiben Vili bácsi életműve folytatását látta – egy keszthelyi military versenyen halálos kimenetelű bukást szenvedett. Más talán összetört volna, talán az alkoholba menekül, talán egész életében hátat fordít a lovassportnak, de ő ettől kezdve – bár láthatóan megtört szívvel – kettős erővel dolgozott, immár nemcsak a szeretett szakmájáért, de fia emlékének adózva is.

1980-ban az olimpiai lovas csapat vezetője Dr. Várady Jenő őt kérte fel a military válogatott keret felkészítő edzőjének, és közreműködésével sikerült elérni, hogy a Horváth Zoltán, Oláh Mihály, Cseresnyés László, Grózner István összetételű csapat a moszkvai olimpián IV. helyezettként végzett. Így ha késéssel is, ha nem is versenyzőként, de mégis kijuthatott az olimpiára, és ott osztozhatott tanítványai sikerében.

0009

Nyugdíjba vonulása után sem csökkent aktivitása. Dolgozott a nagycenki méntelepen, Söptén, Toronyban, Kőszegfalván, tevékenykedett a vasi és az országos lovaséletben. Mint a kisbéri félvér ló szerelmese, 1989-es megalakulásától kezdve részt vett a Kisbéri-félvér Lótenyésztő Országos Egyesület munkájában, a tenyésztési program kialakításában, a bírálatokon, tenyész-szemléken. Számos elismerése közül a sportban kiérdemelt kitüntetéseken túl birtokosa volt a magyar lovasélet legmagasabb kitüntetésének a Széchenyi emlékéremnek, és emellett egyesületünknek a Kisbéri-félvér Lótenyésztő Egyesületnek tiszteletbeli tagja volt.

Jellegzetes arca, alakja, ahogy télen-nyáron csizmában, kalapban, kezében az elmaradhatatlan meggyfabottal megjelent egy-egy lovas rendezvényen, vagy éppen csak végigment az utcán, éreztette, hogy egy nem mindennapi ember állt előttünk. És amikor megszólalt, csendes, de jól érthető hangján, a rá jellemző kellemesen adomázó stílusban elmondott gondolatai, történetei egy életre barátságába fogadták mindazokat, akikkel csak kapcsolatba került.”

A pályatárs, Dr. Pataki Balázs gondolatai ezek, melyeket a 2012. márciusában tőlünk eltávozott Vili bácsi búcsúztatásán hallhattunk, könnyezhettünk. Több, mint két éve már, hogy a szombathelyi lovas élet és a városunk meghatározó alakja, az öreg suttogó, felkerekedett, hogy Vilikét követve igazgathassa égi ménesét. Alakját immár legendák övezik, az együtt elköltött idők varázslatáról boldogan mesélnek mindazok, akik a közelében maguk is tanulmányokat folytathattak emberszeretetből, a lovak tiszteletéből.

0007

Nem szerette, ha róla beszélgettünk. Szerénysége, szikársága soha nem tűrte volna, hogy magasztaljuk, vagy dicsérjük őt. Fia halálának emlékére évről évre elzarándokoltunk a Jáki úti temetőbe, álltunk a patkó alakú koszorúk mellett és nagyokat hallgattunk:

„Egymillió évvel az ember születése előtt, a lovak óriási mezőkön legeltek, és olyan hangok alapján tájékozódtak, amiket csak ők hallottak. Mint vad a vadásszal, úgy találkoztak először az emberrel, mert jóval azelőtt sem, hogy munkára fogták volna, a húsukért megölték őket. Az emberhez fűződő viszonyuk örökre törékeny marad, mert a félelem immár túl mélyen költözött a szívükbe ahhoz, hogy elfeledhessék. Az új kőkorszak óta akadt néhány ember, aki mindezt megértette. Ők a lovak lelkébe láttak, és gyógyírral szolgáltak sebeikre. Halkan titkokat súgtak a lovak zúgó fülébe. Őket nevezték úgy, hogy a suttogók.”

Búcsúzásképpen idézzük fel, amit szakmai nagyságáról a pályatársai emlékeztek:

0008

„Nem végzett pedagógia szakot, de olyan ösztönös ló- és ember ismerettel rendelkezett, amely mindig segítette a helyes döntések meghozatalában. A lovakról, a lovaglásról és sportról többet tudott, többet érzett, mint a legmagasabban kvalifikált, sportismeretekkel rendelkező módszertani szakemberek. A lovaglási rendre, a lovak állapotára mindig nagy hangsúlyt fektetett. Sem az edzéseken, sem a pálya szélén nem adott hangos utasításokat. Nem kiabált, nem hangoskodott. Szakmai tanácsait mindig nyugodtan, érthetően és egyszerűen közölte. A versenyek elmaradhatatlan látogatója volt nyolcvanon túl is, kezében sétapálca, fején kalap. Különleges képességeknek volt a birtokában. Pusztán a személyes jelenlétével képes volt átadni a követendő viselkedési normákat és a lovas etikettet. Életművével követendő példát állított mindannyiunk számára!”

(…)

Szombathely lakói megérdemelnék, hogy emléke, emlékük közöttünk maradhasson, hogy ne csak évente egy-egy alkalommal említsük Makkos Vilmos és fia, ahogy mindenki hívta, Vilike nevét! Az efféle álmok megvalósulásához valódi szándék, és az itt élőket nem megosztó szeretet szükségeltetik.

Emberek lelkéhez is értő suttogók… Talán nemsokára az ő eljövetelüket is  megérhetjük…

BARÁTSÁGOS EMBEREK II – négy éve néma a zongora

Ismertem egy muzsikust, aki – ahogy senki más – órákon át tudott mesélni a csodálatos Bösendorfer zongoráról, amin hamarosan játszani fog, ott, a Pannóniában! Megígértette velem, hogy ott leszek!

Aztán, hogy eljött a nap, vonatra szálltam és Sopronba utaztam. Meglátott, amint a tömeg mögött, a terem végében éppen kinéztem magamnak a védett sarkot. A legelső sor közepén volt egy üres szék… – Neked foglaltam! …mondta szelíden, s a mosolya mögött nem volt semmi színpadiasság, de valóban úgy érezhettem, hogy rám várt. Nagyon. Gondoskodott rólam és mindenkiről, s akit hívott, azt szeretettel hívta, neki játszott…

Mindig, mindenkinek tudott örülni, nem hiszem, hogy valaha létezett nála szerényebb és alázatosabb, a muzsikát, a hangszereit, a mestereit és a tanítványait jobban tisztelő ember! Mindegy volt, hogy a szombathelyi művészeti iskola körtermében, a Pannónia szálloda halljában, a Sztent Mihály-templomban, vagy éppen a Bartók teremben játszott; hogy gyakorolt, tanított, vagy éppen hangversenyt adott! Az a pillanat, amikor ujjai alatt megszólalt a hangszer, amikor a billentyűkön cikázva elfeledtette, ha odakint szakadni kezdett a hó, vagy éppen a ború fellegei takarták el a napot, az ő játéka szenvedéllyel és örömmel töltötte be a termet, csarnokot,a szíveinket…

Nem tudom elfogadni, hogy már csak emlékezhetek Rólad! Hogy mindaz, amiről írhatok, már csak múlt idő, minden mögé odakerülnek az elmúlás igéi! Hogy többé nem lófrálhatunk a perzselő nyárban, míg te izgatottan mesélsz a készülődésről, a következő Csajkovszkíj estről… Lecsuktad a hangszered fedelét. Soha, soha többé nem lehetek már büszke arra, hogy a Bartók teremben játszó művész, ez a csupa szeretet, hatalmas ember, ott, a zongora mögött, a barátom…

2014.01.26.10.00…

„Elhunyt Szekendy Tamás Fidelissima-díjas zongora-, orgona- és csembalóművész

Súlyos veszteség érte ismét Sopron zenei életét. Szekendy Tamás Fidelissima-díjas zongora-, orgona- és csembalóművész életének 53. évében január 24-én rövid szenvedés után elhunyt.

Szekendy Tamás a soproni zeneélet egyik reprezentáns alakja volt. 1961–ben született Sopronban. A helyi zeneiskola után a Bartók-szakközépiskolában csiszolta tudását. Zenei tanulmányait Budapesten folytatta, zongoraművészi diplomáját a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban szerezte meg. (1985). Hazatérését követően a rendszeres koncertezés mellett a győri és a szombathelyi zeneművészeti szakközépiskolában tanított.

A soproni Sztent Mihály-templom orgonistája és a Capella Savaria csembalistája volt. A kamara zenekarral számos alkalommal lépett fel szólistaként , több lemezfelvételt is készített. A Trio Antiqua tagjaként, continuo-játékosként világszerte rendszeresen koncertezett neves énekesek partnereként. A legmuzikálisabb, legtechnikásabb előadókhoz tartozott. A Régi Zenei Napokon az ő fellépése volt a rendezvény fénypontja, hiszen játékával és a kiválasztott darabokkal megmutatta, mi mindenre képes még az orgona. Egy egész zenekart tudott felidézni, ütőst, húrost, fúvóst a mély tubától a csilingelő piccolóig.

„A Szent György templomban áradt a madártrilla, kakukkszó, zúgott az erdő, koppantak a tánccipők. Némi kezdeti elfogódottság után a művész játéka erőteljessé, meggyőzővé vált, tele szenvedéllyel, energiával, de finomsággal és bájjal is. Az elvárt veretes méltóságtól a játékos tréfálkozásig mindent kicsalt hangszeréből.”
– írta róla egyik kritikusa.

Sopronhoz való hűsége azonban töretlen maradt: megannyi orgona- és zongorakoncerten örvendeztette meg művészetével a nagyközönséget. Ezek nagy része jótékonysági koncert volt.

Tanárával, Ferencz Évával kiváló kapcsolatot ápolt egészen haláláig.

Legutóbb így nyilatkozott:

– Ajándéknak tekintem az állandó lehetőségeket, hogy a Pannoniában a Bösendorferen játsszak, a Szent György-templom historikus orgonáján zenéljek, amely Közép-Európa legrégibb barokk orgonája, vagy épp a fertődi Esterházy-kastély fortepianóján.

A soproni közönség utoljára az újévi koncerten láthatta – hallhatta közreműködőként.

A legtisztább szívű, lelkű és legalázatosabb muzsikus, akit valaha ismertünk – így búcsúznak tőle barátai. Hálásak vagyunk, hogy ismerhettük… Emlékét tisztelettel és kegyelettel megőrizzük!”

(Köszönöm, hogy idézhettem Orbán Júlia írását!)

BARÁTSÁGOS EMBEREK I. – a Madárdoktor, meg a Buotos Lajos…

Történet, vagy öt esztendővel ezelőttről…

Van úgy, hogy rég elfeledett holmikba, emlékekbe botlunk, rendrakáskor, nagytakarításkor, vagy éppen költözködéskor. A fiókokat ürítve elmélázunk egy-egy apró papírfecnit morzsolgatva, felidéződnek pillanatok, amik talán soha többé nem térhetnek vissza. Ezek a mi kis házi múzeumaink… A kor előrehaladtával egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy az emlékek sora leginkább a veszteségeink felsorolásából áll. Sokan csak későn eszmélünk, akkor szeretnénk szólni, amikor már nem lehet… késő!

A minap, könyveket pakolva egy szeletke papír hullott előttem a földre. Névjegykártya. Tulajdonosa, valaha úgy látta jónak, ha mindazok az információk elférhetnek rajta, amiket fontosnak tartott. Nem szimplán név és cím, meg telefonszám, de kép és piktogram, mely a világ minden sarkában ugyanazt jelenti… Sólyom és vöröskereszt…

Persze, vannak dolgok, amiket nehéz elképzelni. Aki nem látott még cseresznyemagozót, vagy tubuskinyomót, az valószínűleg elmélázik egy pillanatra, ha a kártya két fő gondolatát megpróbálja elképzelni: védett ragadozó MADÁRKÓRHÁZ, meg GARÁZSMÚZEUM. Olyan mesebéli, megfoghatatlan képek villannak elénk, amik valahogy nem akarnak összesimulni.

003

002

001

A védett ragadozók, meg a múzeumok tárlóiban az öröklétre szenderedett tárgyak két különleges lelki alkatot feltételeznének, pedig a madarak gyógyítója, vagy ahogy önmagát nevezte, a madárdoktor, no meg a múzeumi teremőr ugyanaz az ember… volt. És talán ezt a szót, itt a legvégén, na ezt volt a legnehezebb leírni most! Pista bácsi elment. Talán úgy a leghelyesebb, ha azt írjuk: búcsú nélkül. Ahogy a legendák illannak el, nesztelen, s csöndjük, hiányuk csak jóval később kezd sajogni!

005Még látni vélem a garázsmúzeuma kitárt kapuján át, ahogy kezében a flintával, sisakkal a fején masírozik, aztán, mikor mellém ér, odasúgja, csendesen: vigyázz a múzeumomra, ha már nem leszek!

Találkozásainkat nehéz volna felsorolni, valahány fészekből kipottyant bagolyfiókát, akárhány cinegét vittünk hozzá, jóságos ujjai közt mindahányan megnyugodtak. Rá bíztuk, a gondjaira hagytuk a madarakat, aztán, hogy legközelebb mentünk, még fölemlegette a röptüket. Mesélt az utolsó együtt töltött pillanatokról, aztán könnyezve visszaadta a felgyógyult madaraknak a szabadságot… Kőszeg felett valahány madarat látok repkedni, eszembe jut, hátha éppen a felgyógyult és felerősödött fióka szárnyalását szemlélem…

(…)

A határ túloldalán, a Szék-patak partján, Őriszigeten áll az öreg vegyeskereskedés. A kapuja zárva, évek óta már. A helyi tájszólás buotos, azaz boltos Lajosnak nevezte egykori szolgálóját. A Pathyk közt az egyik legöregebbet, akit mindenki ismert a környéken. Felsőőrött a felszegiek, a vasjobbágyi gelencsérek utódai, a vasvörösvári és alsóőri gyepűvédő székelyek unokái, akiknek padlásait évtizedeken át járta. Ahová feljutott, onnan minden törött cserepet, mozsarat, fakanalat… összegyűjtött! Néprajzi múzeum lett előbb a pajtából, a konyhából a tisztaszobából, a hálóból, legvégül maga a bolt is egy letűnt kor, a schillinges Ausztria lenyomatává változott.

006

007

008

Lassan egy éve már, hogy vasárnaponként nélküle ballagnak a szigetiek az evangélikus templomba. Buotos Lajos helye üres. Elköltözött ő is… Míg élt, bár egyre félénkebben, de mindig  megkocogtattam az ablakát. Az öröklétnek tűnt, mire ajtót nyitott, de aztán mesélt, megállíthatatlanul. A boltról, az asszonyról, meg a korán elballagó fiáról, akire örökül hagyhatta volna a portékáit… Amikor utoljára beszéltünk, csak annyit kért tőlem, ha meghal, segítsek gondoskodni a múzeumáról… Tenném, de…

009

Látom már, ő is csak egy hóbortos öregúr marad az emlékek ködében! Milyen kár! Milyen nagy kár, hogy ilyen értelmetlenül kevés, ma, megszállottnak lenni! Hinni abban, hogy adni jó, és talán kevesebb ellenségünk lehet, mint barátunk. Mostanság, a júniusi rőzsetüzek éjszakáján rájuk emlékezem, néhány apró emlék, kacat és ócskaság válogatása közben.

Ez a múzeumok éjszakája…

HŐS UTCAI GETTÓVÉG – aggasztó hírek jönnek a Pongrác-telep szaporodó zsákutcáinak világából

Pongrácz László (1824-1890), felvidéki nemesi birtokos családból származó katonaember volt, amolyan legendás harcos. 1849. május 22-én, Buda várának visszavételekor, hősies helytállásáért alezredessé léptették elő. A nevezetes, világosi fegyverletétel után fogságba esett, de onnan sikerült megszöktetni őt, majd. röviddel ezután emigrált. 1867-ben azután hazatért és újra katona lett – altábornagyként ment nyugállományba…

Még a tősgyökeres kőbányaiak közül is, csak kevesen tudják, hogy Pongrácz Lászlóról kapta nevét a Pongrác-telep, mely nagyjából trapéz alakú terület. Északról a Salgótarjáni út, délről, a Csilla utca túloldalán vasútvonalak, nyugatról a Gyöngyike utca és a Főgáz elosztótelepe, keletről pedig a Pongrác út és ugyancsak vasútvonalak határolják.

Az 1920-as években épült fel állami beruházásban a Pongrác-telepként ismert kislakásos lakótelep. Itt vegyesen, egy-kétemeletes és földszintes-kiskertes házakban elsősorban a trianoni békeszerződéssel elcsatolt Erdélyből menekült családokat helyeztek el, ennek köszönhetőek a határon túli településekről elnevezett utcák, terek. Ezekben az években még üres telek, a Magyar Aero Szövetség sporttelepe működött azon a területen, ahol

1939 után kezdték felépíteni a 2018-as esztendőre pusztulásra ítélt – gettóvá változott – épületegyüttest, a Hős utca 15 A és B épületeit.
Évekkel ezelőtt jártam ott, soha nem fogom elfelejteni…

Ma, Magyarország és azon belül Budapest valódi szégyenfoltja, felszámolásra ítélt területe ez a többnyire életveszélyes, szemetes, XXI. századi emberhez méltatlan, mindenféle komfortot nélkülöző házcsoport – mely ugyanakkor szánni való emberek otthona, nyomorúságának legutolsó hajléka. Aki valaha ideköltözött, általában innen indul a köztemetőbe, s akit küldeni akarnak innen, az el sem tudja képzelni máshol az életét. A korábban

Erdélyből áttelepítetteknek itt már nyoma sincs, lumpenproletárok, cigányok és mindenféle lecsúszott népek tengetik itt tönkrement életüket.

Az alkoholizmus, a drogok, a folyamatos veszekedések kalyibái ezek az épületek – azt mondják, az idegenek jobb, ha be sem teszik a lábukat ide, mert valószínűleg nem távozhatnak élve!

A mai magyar valóság rémképe, az elnéptelenedő falvak mellett egyre gyarapodnak a felszámolásra ítélt gettók. A városok végletekig tönkrement telepei egyre riasztóbb képet mutatnak, s most Budapest a Hős utcai gettó felszámolására készül, ugyanúgy, ahogy nemrég a Dzsumbujjal, az Illatos úti gettóval történt. Emberéleteket követelt az a rendrakás és valószínűleg ez lesz a helyzet itt, a Hős utcában is.

Akik lakástulajdonosok, azok azért fognak belepusztulni a kisemmizésbe, mert csak a Hős utcaihoz hasonló ingatlant kaphatnak, akik bérlők, vagy önkényes lakásfoglalók, azok a kilakoltatás miatt fognak beleőrülni a változásba. Nagy baj lenne, ha ez csak ot, Kőbányán jelentene problémát! A Hős utca kérdése előbb-utóbb kihat az egész országra, s félő, hogy a következményekre senkit nem készítenek fel!

Ahogy soha, senki nem adott támpontot, a munkát mindhiába keresőknek, ahogy a közmunka programok átgondolatlansága miatt politikai játszmák eszközévé silányult a nagy „visszatérés a munka világába”… ahogy a mélyszegénység elharapózása után senki által nem vállalt megoldások csak egyre gyülekeznek, maradnak a kérdések, minden Hős utcában. Mert Hős utca szinte minden városban létezik, talán csak láthatatlanul, vagy éppen gondosan kozmetikázva! De az is lehet, hogy csak a lelkekben! Azoknak a kisembereknek a lelkében, akik a végleg beletörődést választották, a minden-mindegy útját – mely nem vezet sehova!

A választás hajrájában vajon lesz-e ember, akinek azok sorsa is fontos, akik soha nem látszanak? Vagy tényleg csak az a kérdés, kik kerülhetnek az irányítás, a hatalom közelébe? Tökmindegy milyen oldalon állnak, ha azok, akik győzni akarnak, csak a maguk utcáival, utcácskáival törődnek, miközben a Hős utcaiak beledöglenek az egészbe!

Pongrácz László, katonaember, hős lett, majd ellenség, közönséges bűnöző, börtönlakó, szökött fegyenc, végül migráns. Aztán újra csak katona.

Hiszen, ha gondolta volna, hogy valaha a hálás utókor majd róla nevezi el Budapest minden bizonnyal legneuralgikusabb pontját! Ha megtudhatná, hogy szeretett hazája éppen a gondjai kapcsán emlegeti majd a nevét…
Milyen jó volna pár év múlva úgy beszélni a Pongrác-telepről, meg a Hős utcáról – ott a Zrínyi Miklós Egyetem, meg a TEK telepeinek tőszomszédságában – mint a józanész, meg a segítő jó szándék diadalútjának megvalósulásáról! Ahonnan ugyan elvezényelték a nyomor napszámosait, de helyette nem létesült másik száz gettó az ország különböző pontjain!

SEGÍTENI NEM SZÉGYEN – szervezzünk gyűjtést a bácsinak, egy új ruhatár vásárlásához!

Nézem a képeket, ott, a propagandalapok oldalain, s a képeken ezt a nemes egyszerűséggel „szegény bácsit”, abban a vásott kabátban, csíkos sálban, meg abban a nyomorúságos, simléderes sapkában.

Mindegy, hogy fú a szél, vagy szakad az eső; hullogálhat akár a megkésett hózápor, akár sütkérezhetnénk a februári tavaszban, a bácsi megjelenik, persze mindig, mindenhol ugyanúgy – billegve cipelve mázsányi lényét, a számára megunhatatlan bőrkabátban, a „hűdelazán” nyakba tekert csíkos sállal, meg a mindenkor ugyanolyan mosolyra terülő simléderes tökfödővel!

Igen, ő mindig ugyanezt a lehetetlen göncöt viseli.

Ez a védjegye – gondolhatnánk! De lehet, hogy a bácsinak nem is létezik másik kabátja? Míg mások rendre, „urasan” megjelennek – ugyanott és ugyanakkor, amikor ez a szegény pára éppen demonstrálni méltóztatik – azoknak elegáns, a szabójuk által méretükre készített felöltőjük, drága kelmékből való kendőik és persze kalapjuk akadhat, a bácsi nélkülözni kényszerül.

Neki csak ez a nyomorúságosan egyetlen uniformis juthat: vásott kabát, csíkos sál, simléderes sapkában…

Van úgy, hogy a nagy háborúban elesett hősök sírkövei között imbolyogva, van úgy, hogy kerékpártárolók erdejében tétovázva, most meg legújabban perzselővel a kezében egy éppen soros disznó bundáját sustorgatva kénytelen eme egyetlenegy ruházatban pózolni.

Nincs ez így rendben polgártársak!
Ezt a Segítés Városában nem nézhetjük tétlenül!
SEGÍTENI NEM SZÉGYEN – szervezzünk gyűjtést egy új ruhatár vásárlásához!

Még elgondolni is szörnyű, hogy most, a nagy harc végkifejletének stációin haladva is minden helyen ezt az egyetlenegy hacukát kell viselni a mi bácsinknak!

…vásott kabát, csíkos sál, simléderes sapka…

Hát hol vannak azok a lelkes városlakók, akik telente az utcára aggatják a megunt holmit? Hol vannak, akik szívesen adnának a számukra feleslegesből? Jelentkezzenek, tegyenek bátor felajánlást – teremtsünk új ruhatárat a mi bácsinknak – mert piszkosul megérdemli!

A nemes felajánlások közepette, mintegy kollektíve, rögtön nemet is mondhatunk a Soros tervre, követelhetjük, hogy mindenki „hallgasson a szívére”, hozzon mindenki legalább még két embert, és, ha még ez sem elég, nosza, alakítsunk néhány polgári kört!

De a lényeg: szervezzünk gyűjtést a bácsinak, egy új ruhatár megvásárlásához!

Amíg nem késő…