Kategória: Egyéb

Még októberben álmodta meg a kedves vezető az újabb nemzeti konzultációt. Illetve az is lehet, csak úgy kicsúszott a száján a rádióban, s ha már így történt, nem volt mit tenni, konzultálni kellett. Viszont ugyanekkor meg is indokolta örökös miniszterelnökünk, miért is szükségszerű az újabb akció, és ez nagyon alapos ok volt, mégpedig, hogy „nem babra megy a játék”. Azt nem tudtuk meg, mi az, ami nem megy babra, de nem is kell az a mesék birodalmában. Már csak az égig érő paszuly kellene és annak folyományai.

De nem is ez, és még csak nem is a levelekben foglalt sugallatok, amik arra késztetik az embert, hogy foglalkozzék a NER eme ocsmány szeletével már megint, hanem a végeredmény és annak kihirdetése. A kormányszóvivő, azaz, a hadügyminiszterné tette közzé a teljes sikert, ami az, hogy állítólag – mert ellenőrizni mód nincs – másfél millió lenne azon organizmusok száma, akik kitöltötték, visszaküldték, ami nem babra megy, azt, és adják majd így a soha nem volt nemzeti fölhatalmazást valamire. De erről se tudjuk momentán, mi volna az.

Nagy valószínűséggel és minden bizonnyal handabanda, mutogatás, ordítozás, mert másra ez az egész nem alkalmas, de erre nagyon. Viszont enélkül is tanúi vagyunk a permanens tombolásnak, innen nézve tehát duplán értelmetlen a nagy nemzeti konzultáció. Ami így az eredmény közzététele és a tartalom miatt se nem konzultáció, se nem nemzeti, hanem valami más, de ezt nem mondjuk el, hátha vannak fiatalkorú olvasóink is, és a világért se akarnánk megrontani a rózsazsín ködökbe burkolt tudatukat. Nehogy meghasonoljanak.

Mindemelett másfél millió mimagyari organizmus foglalkozott az egésszel, mint említettük, de azt akkor még nem tettük hozzá, hogy ehhez képest a választókorú és arra jogosult népek több mint nyolcmillióan vannak, a visszaküldők tehát ennek a gyönge ötöde. Ennek pedig akkor lesz jelentősége, amikor hozzá tesszük, hogy a hadügyminiszter felesége milyen szövegkörnyezetben jelentette be az újabb világra szóló diadalt. Nos, szerinte – és most tessenek figyelni, de nagyon – „a magyarok kilencvennyolc százaléka azon az állásponton van…”

Ezután következik természetesen a szuverenitás sugallt megvédése, de kitetszik, hogy nem is ez az érdekes igazán. Azt írta ugyanis a hadügyminiszter felesége, hogy a magyarok kilencvennyolc százaléka mondja azt, amit ők állítanak, ebből pedig az fakad, hogy ebben a kontextusban a visszaküldő másfél millió bizonyul magyarnak. A többi valami más, valami idegen, a nemzettestbe nem illő izé. Hogy például engem így minősítenek, az nem érdekel, de hogy viszonyul a magyartalanításhoz a szavazóbázis azon része, aki nem konzultált.

Tudjuk, hogy uszkve hárommillió agyhalottja van a fasisztáknak, a nyolcmillióhoz képest ennyivel csinálják a kétharmadokat, de most nem ez az anomália az érdekes, hanem a bávatag hívők lelke. Nem mintha különösebben érdekelné az embert a nyomoruk, csak belenéznénk abba a sötétségbe, amin nem biztos, hogy áthatol az a tény, egy pattintással lettek nem magyarokká nyilvánítva. Ami ugyan delikát, de a Fidesztől egyáltalán nem meglepő. Aki nincs velük, az nincs, amiképp a kádári mondás módosult mostanság.

Szóval ez. Hogy kinek fáj, kinek nem, de leginkább az, egyáltalán fölfogták-e, hogy ott tántorognak a lét peremén magukra hagyva. Így kellene értelmezniük, ha értelmezni tudnák, de Orbánt és a hadügyminiszter feleségét ez a ráismerés nem fenyegeti egyáltalán. Eláruljuk azonban, amire Orbán nem volt hajlandó, hogy mi ez a babos sztori, és hát, nem egyéb, mint a nyáron esedékes választások, amelyek valami ismeretlen ok miatt vagy élet vagy halál kimenetelűnek vannak beállítva. De ez megy már több mint egy évtizede.

Mindemellett, ha Fidesz volnék, erősen keresni kezdeném, hová tűnt másfél millió hű emberem, akiknek a lelkesedéséből már arra sem futja, hogy konzultáljanak velem. Ebből viszont az fakad, imádkozni kell a jó krumplitermésért, hogy jó helyre kerüljenek azok a nyüves ikszek. Az ellenzék számára pedig az a javaslatunk, ha erre és az ebből fakadó szuverenitásvédelmi törvényre hivatkozva metszi el a torkukat Orbán, akkor jusson eszükbe az a hat és félmillió ember, aki nem konzultált, és még másra is szavazna, ha értelmét látná.

Ahogyan azt sejteni lehetett, ez a svéd NATO-buli, az északi miniszterelnök meghívása és az ő fölmutatott középső ujja meglehetősen nagy zavarokat okozott a fideszi erőtérben. Kétségbeesetten próbálják visszaszerezni Orbán elveszett arcát, amely ott hever a porban, és egészen elképesztő mutatványok születnek arra, hogy megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant, ami voltaképp az, miért ez a csürhe Európa legellenszenvesebb, legutálnivalóbb politikai gyülekezete. Akik immár sehová sem kellenek.

Még a szélsőjobbra sem. Máshová pedig az eltelt legsikeresebb tíz év után már nem is indulhatnak, de ez legyen ez ő nyomoruk, és sajnálatosan vele együtt a miénk is. De nézzük, miből élünk ma, ezen a szép, szeles téli napon. Orbán Balázsból élünk, ő horgasztott minket írásra. Tudják, ő az, aki a nagyfőnök politikai tanácsadójaként olyan hülyeségeket beszél, mint egy körmét reszelgető nyuszi, és ez most sincsen másként. Ez a termetre és jellegre is kisebbik Orbán, ez nagy filozófus, ő volt az, aki üres lapokkal adatott ki könyvet lipsigyalázásként.

Ez a horizontja. S ha innen nézzük, semmi csodálnivaló nincsen abban, amit legújabban delirált nekünk a Fideszről, annak vezéréről és frakciójáról, mintha ezek különálló entitások volnának, holott tudjuk, hogy csupán egyazon ganyé más-más folyománya, csörgedező patakja ők. Mint tegnap megbeszéltük, miután a törökök belengették, hogy ratifikálják a svéd NATO csatlakozást, a mi szeretett vezérünk elkezdett kapkodni, hogy ne ő legyen az utolsó, és próbálta az emlegetett arc megőrzése miatt magához rendelni a svéd miniszterelnököt.

Aki aztán megüzente neki, hogy nincsen tárgyalnivalójuk. Ettől a mi egyetlenünk egója elkezdett leereszteni, mint egy rossz lufi, mert feketén-fehéren kiderült végre, ki is ő és mire tartják. Hogy miért somfordál mindig magányosan, miért küldik ki kávézni, mi okból nem állnak vele szóba. Egycsapásra megláttuk őt a klub peremén, ahol, ha nincs zsarolási lehetősége, már annyiba sem veszik, mint a köröm alatt a koszt. Így hirtelen zuhant rá a világra ez az igazság, illetve arra, aki nem tartotta nyitva eddig a szemét. Sokan voltak ilyenek.

De vannak is és maradnak is. Az arcvesztést azonban lehetett még fokozni, hiszen mindezek után, hogy a svédek bocsánatot sem kértek, sőt, szóba sem álltak vele, egy NATO főtitkári eligazítás után a nagy Orbán Viktor akképp nyilatkozott, hogy a lehető leghamarabb napirendre tűzi a magyar parlament a ratifikálást. Így egy perc alatt vált köddé a több hónapos cirkusz. Innen nézve már sem oka, sem indoka nincs és nem is volt az ismeretlen putyini erőkön kívül, elő kellett tehát állni valami magyarázattal. Ez viszont megterheli a cserepes szánkat.

Mert itt jön a képbe a kisebbik Orbán, a gondolkodó egyed, aki úgy sietett a nagyvezír segítségére, hogy a frakcióra kente a szart akképp, hogy velük nem bír a nagyobbik, miattuk áll a ratifikálás, mert tele vannak önálló gondolatokkal. Szó szerint azt bírta mondani a politikai tanácsadó a bátor százharmincötről, hogy „ez nem egy szavazógyár, itt komoly kérdések vannak”. Nem szükséges itt nekem a szöveget akképp építenem tovább, hogy rámutatok arra, mekkora hazugságot jelentett ki a kis Orbán, mert ismerjük az eltelt tizennégy évet.

Úgy ismerjük, mint ami végtelennek tűnő idő alatt egyszer sem fordult elő, még véletlenül sem, hogy ezek a nem szavazógyárban serénykedő nem szavazógépek más gombot nyomtak volna meg, mint amit direktívába kaptak. Sőt, tovább megyünk tapasztalataink bemutatásában, a lassan másfél évtized alatt még csak önálló gondolatuk sem volt ezeknek, mert úgy lettek kiválogatva, hogy ne is lehessen, vagy képességek híján ne is bírjon lenni. Orbán Balázs hazudott, és ő is tudja, hogy mi is tudjuk ezt, ezért bizonyára jó oka volt rá.

Ez pedig nem egyéb, mint elterelni a figyelmet arról, a főnöke nem szuverén (lásd az ezt védő hivatalt), úgy táncol, ahogyan nem Brüsszelben, hanem a Kremlben fütyölnek. Ezt ma már mindenki tudja, ezért is bánnak vele úgy, ahogy. Most pedig ezt a szart kenné a kis Orbán a frakcióra, hogy ők olyan zabolázhatatlanok, mint akikkel a nagy Viktor nem bír. Viszont ez is egy öngól az egónak, az Európa urának törekvő organizmus, aki még a saját képviselőinek sem bír parancsolni. Ez újabb öngól, csak az a baj, hogy erre sem figyel már senki.

Legalábbis itt, a kerítésen belül. Mert hiába látja már a nagy kerek világ egésze, miféle kártékony alak ez a mi vezérünk, ha idehaza mintha vak volna mindenki, mintha nem történne semmi. Mert kiegészítve a sztorit egy tegnapi közvéleménykutatás eredményével, ami azt mutatja, a magyarok többsége szerint nincsen szükség kormányváltásra, azt kell látnunk, arra kell jutnunk, hogy a hiba senki másban nincs, csakis mibennünk, akik ezek szerint eltelten heverészünk a nekünk előállított szarhalomban. Lelkünk rajta.

Diplomáciai nagyüzem volt tegnap a Karmelitában. Nem olyan, mint augusztusban, amikor minden féle diktátorok, keleti despoták és hasonszőrűek buliztak az erkélyen cél és értelem nélkül, viszont a propagandasajtó nagy hangon ordította Orbán dicsőségét. Azzal a lényeggel, hogy milyen nagy ember is az ő kisemberük, lám, a fél világ a lábai előtt hever, miközben tűzijátékkal szórakoztatja őket a húgymelegben.

Ezen a cirkuszon és a kirakaton kívül nem sok értelme volt az egésznek, hacsak nem az, hogy megmutatta Orbán helyét a palettán, miszerint olyanokkal bazsevál együtt, akiknek másutt a szagát se nagyon bírnák. És ez a szag beleivódott egyetlenünk ruhájába, párlik ki belőle, hogy honnan jött és merre tart, ez pedig nem igazán a ma civilizáltnak nevezett világ, hanem annak a pereme, amelynek az a célja, hogy bomlassza azt.

Augusztusban már zajlott a svédek NATO csatlakozása körüli cirkusz, már a Hende vezette parlamenti küldöttség is rég hazajött a messzi északról azzal az ígérettel hagyva ott őket, hogy a magyar parlament most már aztán mindjárt ratifikálja a NATO csatlakozásukat. Mert nem akarnak ők az utolsók lenni, ha a törökök is meggondolnák magukat, aminek az ára, mint ismeretes, hogy Erdogan F16-osokat tudjon venni magának.

Innen nézve Erdogan is zsarolt, de tárgyiasult formában. Orbánnak azonban ilyen ötlete sem volt, hanem az lett kitalálva, hogy a svédek azt hazudják a mimagyarokról, itt sérült volna a jogállam. Az Uniónak is ez volt a baja, és ezek szerint igaz lehetett, mert a magyar kommunikációban az terjed, hogy százhúsz százalékban helyre állították a jogállami kifogásokat, csak, hogy jöjjenek a pénzecskék gyorsan és minél előbb.

Ebből az aspektusból az az érdekes tehát, hogy ezek szerint a svédek sem hazudtak, ha egyáltalán, de ez olyan jól hangzik, hogy azóta is ezt ordibálja Orbánnal együtt az összes aljasajtója. Mint ahogyan tegnap is, amikor arról számoltak be, hogy a magyar despota meghívta a svéd miniszterelnököt, hogy vele a NATO csatlakozásukról tárgyaljon. Magához rendelte mintegy, legalábbis a külvilágnak szánva, mert sürget az idő.

Ugyanis a törökök váratlanul bejelentették, ezen a héten, de egyes lapok szerint már tegnap végeznek azzal a nyüves ratifikációval, így az lesz majd, hogy kies hazánk nem tudja tartani illékony szavát, ami az volt, nem mi leszünk az utolsók, akik útját állják a svédek szövetségbe való belépésének, de ezek szerint mégis így lesz. Vagy, ha nem, akkor újólag kiderül, az egész eddigi cirkusz teljesen értelem nélkül való volt, vagy ebben sincs saját döntésünk.

Itt bevillanna a ma oly népszerű szuverenitás fogalma, amiről az is kiderült Lánczi SZUH vezér előadásában, hogy mégis csak a sajtó ellen is fog irányulni (vö.: jogállam és a svédek hazugsága), de ez ma mellékszál, csak a kép kereksége miatt jutott eszünkbe. Jelen történetünk szempontjából az a lényeges, hogy Orbán a törökök lépése miatt villámgyorsan meghívta magához a svéd miniszterelnököt a csatlakozásról tárgyalni.

Holott egyáltalán nincs miről, így nekünk olybá tűnik, ez a meghívás csak a mundér tisztába rakása és az ego építése miatt volt fontos, természetesen mindenféle hátsó szándékokkal. Ezek pedig a következők: Orbán magához rendeli a svéd kollégát, majd közli vele az Origo előtt, hajlandó gesztust gyakorolni, és ő személyesen engedi be a NATO-ba az oda annyira áhítozó északiakat. Plusz a képek a világnak meg a bávatagoknak a nagyságról.

Amikor a meghívás tényét közölték Orbán összes lapjai, kivétel nélkül hozzácsaptak a hírhez egy svédgyalázó passzust, már csak megszokásból is, és mindezek után várták azt, hogy ez a svéd „fickó” – akárha régebben a holland – hanyatt-homlok rohan a Karmelitába, hogy őfelségétől megkapja a csatlakozási engedélyt. És nem. Egyáltalán nem, sőt a svéd fickó azt üzente a külügyminiszterével, hogy „nem látja értelmét a tárgyalásoknak”. Visszanyalt a fagyi.

Az ilyet úgy hívják a sarki ivóban, hogy maflás. A nagyvilág felől közelítve és Orbán lengedező szagára utalva pedig kijózanító diplomáciai pofon, amely arról szól, hogy a svédeket már egyáltalán nem érdekli sem Orbán, sem Hende és az ő küldöttsége, sem a magyar parlament bólintása, mert enélkül is jól elvannak a NATO-val kötött különalkuval. Aztán, hogy a török jóváhagyás után, ahogyan Orbán egyedül marad a szégyenével, mi lesz, ma még lutri.

Kormányzatunk lefagyott. Most reggelig még nem hallottunk tőlük reakciót, miként óhajtanak kimászni az ürülékkel teli gödörből, ahová belenavigálták magukat, de vélhetően onnan már nincsen visszaút. Lehet itt majd ordítozni a sajtójukban a hülyéiknek, lényegtelen, mert mindenki más látja, hogy az istenük nem egyéb, mint egy kis szarkavaró pöfeteg, akivel komolyabb helyeken már szóba sem nagyon állnak. Az ő szégyene ez, és a miénk is.

A svéd visszautasítás, amiben benne volt az is, látják, miket delirál össze Orbán a közösségi oldalakon nekünk szánva, szánalmassá teszik az egész történetet, amit majd az sem tesz helyre, ha augusztusban megint tele lesz az erkély kiskirályokkal. Rajtunk Teleki levelének billoga: „szószegők lettünk…a gazemberek oldalára álltunk…hullarabalók leszünk…a legpocsékabb nemzet…” – Bizony, mindez ma is mind igaz, illetve újra az. Csókoltatunk mindenkit.

Ugyan bő egy hét múlva már a februárt tapodjuk, mégsem ért véget egészen 2023. Talán soha nem is fog. Kormányunk tagjai, mintha szilveszter lenne, s a mulatság közben éjfél előtt kellene mondani valamit arról, mit remélnek a jövőről, a TikTokon eregettek rózsaszín ködöket azoknak, akik az effajta szellemi táplálékkal élnek, s akik állítólag a fiatalok volnának. És akiknek a jövőjét épp most cseszi szét a Fidesz. Ehhöz képest olyan heppi minden tényleg, mint egy betépett házibuliban, de voltaképp ezt már megszoktuk.

Csak a megfogalmazások változnak képesség és gusztus szerint, a lényeg azonban egy és ugyanaz mindahány, a bávatagoknak küldött üzenetben, olyan jó lesz nekünk, hogy alig is bírjuk elviselni. Nem mennénk egészen végig az üzeneteken, csak kiemeljük miheztartás végett például Lázár Jánosét, ami és aki szerint „jó lesz és bőség lesz, minden rendben lesz”. Akárha valamiféle próféta, csupán azt nem fejtette ki a rókaképű, kire gondol az eljövendő Kánaán haszonélvezői között, de egészen biztosan nem reánk.

Orbán Balázs pedig, aki politikai tanácsokkal látja el súlyosabb névrokonát, egyenesen „zseniális évünk lesz” kitétellel indul a jövőbe, fideszi tájakon azonban nem tudjuk, mit takar a zsenialitás ingatag fogalma, amely, mint tudvalévő, általában közel áll az őrültséghez. Ez pedig így már majdnem maga az igazság, amit Tuzson Bence árnyalt azzal, hogy „minden a legjobb lesz”. Mindezek után összegzett a nagyvezír, maga doktorminiszterelnök úr, aki tömören csak annyit mondott: „győzni fogunk”. Mi mást is közölt volna egy utcai harcos.

De, hogy kit vagy mit teper le, hány lipsit cipel el a hátán, illetőleg kivel sétálgat majd kézen fogva ennek érdekében, arról nem szólt az üzenet, mert fiataljaink fejét, akik számára a cirkusz eme újabb előadása készült, nem szabad bonyolultságokkal összezavarni, mert még hitükben meghasonlanának, vagy netán elkezdenének gondolkozni, ami veszélyes. Pedig volna miről. Ugyanis 2023 éppen számokban köszönt vissza tegnap, mikor is végleges adatok jöttek ki az államháztartásról és annak elképesztő mértékű hiányáról.

Földbe állt a 2023-as költségvetés, amelyet amúgy több mint százszor módosítottak, pedig ez törvény volna, amit elfogadása után be kell tartani, de miért épp ezt tartanák be, amikor amúgy semmit sem. Summa summarum, eredetileg 3400 milliárdra tervezték a hiányt, ezt módosították 3900-ra, aztán lett a vége 4593 milliárd, amit csak azért mernek kimondani – de nem a TikTokon, sem a kormánysajtóban -, mert a hülye szavazóik amúgy sem tudnák fölfogni ezt az összeget, ugyanis meghaladja a zsák krumplihoz mért horizontjukat.

Csöndesen megjegyezzük, ebben még nincsen benne az MNB 2000 milliárdos laufja, amit kisírtak, ne egy összegben és ne most kelljen pótolni, ahogyan arról szintén törvény szól, hanem apránként. Túllépve azonban az összeg hatalmasságán csak arra utalunk szőrmentén, hogy amúgy minden, ami az állam feladata volna – oktatás, egészségügy, utak és vasutak, etc. – alulfinanszírozott, tehát nem költenek rá eleget. Innen fakad tehát Orbán kérdése, amit ő másnak tett fel alaptalanul, de most neki kell szegeznünk: hol van a pénz?

Az érdeklődés azonban költői, mert tudjuk, látjuk és olvassuk napra nap. Mindemellett, és éppen ezért, mert máshová kerül, mint amiről a társadalmi szerződés szól, összeomlóban van minden, amit viszont hatalmi szóval, fenyegetéssel és zsarolással működtetnek pénz helyett. Mint most legfrissebben a mentőket is, akiknek azt mondták, ha nem fogadják el a hiányok miatt átszervezett ügyeleti rendszert, akkor nem vállalhatnak másodállást, hogy éhen ne dögöljenek. Vagy megszoksz, vagy megszöksz – mondták most a mentőknek.

Ezt mondták korábban a tanároknak, tűzoltóknak vagy rendőröknek is, egyesével hajtották bele őket az igába, hogy eldöcögjön az az állam, amiből kilopták a pénzt. Amúgy rengeteg területet fel lehetne sorolni, amelyek a pénzhiány miatt az összeomlás határán vannak, és mégis soha nem látott mértékű az államháztartás mínusza, amivel természetesen nem dicsekednek sehol, csak azt nem értjük mindezek után, mitől lesz „zseniális”, „a legjobb” és „bőség lesz” év a most elkezdődött. Nem kellene hazudozni, mert aztán szembe jön a valóság.

A legszebb azonban ebben a rohadt nagy boldogságban, hogy az általános forgalmi adóból csak 1,8 százalékkal több bevétel – 6981 milliárd forint – érkezett, mint egy évvel korábban. Ekkora infláció mellett ez azt jelenti, hogy a fogyasztás nagyon durván visszazuhant. Lehetne még sok kérdésünk, de ezek után már nincsen. Csak nézzük, ahogyan a bávatagok ennek ellenére éltetik az istenüket, aki „győzni fog”, és nézzük az ellenzéket is, akik újra ott tartanak, hogyan indulgassanak egymás ellen. Orbán pedig mindeközben eltelten mosolyog.

Orbán Viktor, a mimagyarok örökös miniszterelnöke kézen fogva sétálgatott Budapesten a vietnami miniszterelnökkel. Erről sem a Fidesz, sem annak összes médiája nem számolt be sem képben sem hangban, sem más módon. Hogy az aktus amúgy lényeges, azt a vietnami televízió tudósítása igazolja, amelyben viszont szégyenkezés nélkül mutatták meg a furcsa párt, ahogyan kéz a kézben andalognak, mögöttük a slepp.

Abból, hogy sem a KESMA nyúlványai, sem a Mediaworks számtalan lapja, a házi televíziók és rádiók is kihagyták a propagandából ezt a képet vagy jelenetet, az mutatkozik, hogy meghasonlottak önmagukkal, mert a nagyfőnök olyat tett, amit nem lehet a bávatagoknak megmutatni, mert furcsa dolgokat gondolnának. És éppen azért, mert a Fidesz propagandája idomította őket úgy, hogy bajuk legyen ezzel a jelenettel.

Már ez mutatja, milyen az, amikor egy rendszer a gyűlöletkeltésre és hazugságra alapozza önnön létét, de ezen túl is akad elgondolkoznivaló az egész ügyön és annak kezelésén, ami nem okozna semmi gondot egy egészséges társadalomban, a magyar azonban a Fidesz működésének köszönhetően egyáltalán nem az. Szájer sem lett volna kénytelen az ereszen menekülni annak idején, ha nem egy homofób párt tagja.

A keresztény hazugságról nem is beszélve. Ez okozhatta, hogy Orbán kézen fogva sétálását a Fidesz-média úgymond befóliázta, és itt most ide lehet képzelni mindent, amit a fóliázás szimbolizál, az egész hazugság-gyűlölet buborékot. Megkérdezték a miniszterelnökséget azért, hogy akkor ez most hogy, és onnan az a válasz érkezett, Vietnámban az azonos neműek kézen fogva sétálása teljesen természetes, és ez nem egyéb, mint a szeretet kifejezése.

Örülünk ennek és respektáljuk a más kultúra ilyen látványos elfogadását, és még akkor sem lenne baj vele, ha mindez Vietnamban történt volna, ahol a vendég alkalmazkodik a vendéglátó hagyományaihoz és szokásaihoz. Mint ahogyan – bár elég hülyén nézett ki, de ebből a szempontból érthető volt, amikor – a kedves vezető valamelyik ’isztánból nomád kucsmában és ködmönben jelentkezett be vizenyős és üres tekintettel, valamint bamba vigyorral.

Itt, minálunk azonban nem a napi rutin része az, hogy férfiak kézen fogva andalogjanak, s ha Orbán, mint vendéglátó alkalmazkodott vendége számunkra kultúridegen dolgához, az nem a szeretet jele, hanem azé, hogy valamit nagyon akar tőle, és képes ezért még meg is alázkodni. Mert azt azért nem tételezzük, hogy efféle hajlamai volnának, mint ahogyan sokan egyből éltek is a gyanúperrel, de ez sem több, mint amikor Erdogant fuvarozta.

Az, hogy érdekből mindenre képes. Itt jut eszünkbe azonban, hogy a miniszterelnökség vagy a külügy, illetve tudja a rosseb ebben a kuplerájban, ki szervezi a nagyfőnök randijait, szóval legyen akárki is, arra ügyelnie kell, hogy eszkimó vendég ne érkezzen. Mert ha az ő kultúrájukhoz alkalmazkodik annyira, mint most ehhez a vietnámiéhoz, akkor kénytelen lesz fölajánlani Anikó asszonyt a vendégnek, mint az ahogyan arrafelé divatban van.

Mindez azonban nagyon messzire vezetne, s csupán arra volt apró utalás, hogy mindannyiunk hőse amúgy mindenre képes, másrészt pedig azt is mutatja, milyen tenyeres-talpas bunkó módján mozog a világban, amire példa a híres kézcsók is. Mint emlékszünk, ezek során hősünk két kézzel megmarkolja a szerencsétlen nő kezét, és rábukik, mint gyöngytyúk a takonyra. Összességében mindez azt mutatja, hogy nem nagyon volt gyerekszobája.

Másrészről szinte irreleváns, hogy miképpen jár-kel a világban, mert nem elsősorban ezzel állít ki lehangoló bizonyítványt magáról és így rólunk is. De mondom, sokkal érdekesebb számunkra, mert a rendszer minéműségét mutatja az, ahogyan ezt az egészet el akarják titkolni a saját választóik elől, mert nem tételezik róluk, hogy föl tudnák fogni, amit látnak, tényleg az, ami, és nem az, amit több mint tíz éve gyűlölködve beléjük vertek.

Aminek az az eredménye, ha egy férfi párt látnának így akármely magyar ugari utcán, akkor jó eséllyel esnének nekik a turulmagyarok. Furkósbottal, meg amilyük még van. Ebből a szempontból érdekes a jelenet, amit a vietnami televízió bemutatott, s lehet, ott valóban annak örülnek, mennyire szereti egymást ez a két derék ember, itt minálunk azonban az lenne az első kérdés, ki ez a két buzi. De még mindig nem tudjuk, mit akar Orbán, viszont előbb-utóbb az is kiderül.

A szakértők és szakemberek, mindenféle komoly alakok úgy tudnak rácsodálkozni a világra, mintha ma született volna. Most épp, a második Orbán rezsim tizennegyedik évében azt állapították meg, amit mi, pórnépek már nagyon régóta tudunk, hogy Orbán a rajongói körében kezd isteni tulajdonságokkal bírni. Ugyanakkor mióta beszélünk már Fidesz-egyházról szekta jelleggel, amit Magyarország jelenlegi állapota is mutat, de jobb későn, mint soha. Ez azért megnyugtató a dologban, minden más azonban nem.

Zajlik már időtlen idők óta a szuverenitásvédelmi nemzeti konzultáció, amelynek csatolt eleme az a kiskakasos jelmondat, hogy a Fidesz – élin az istenszerű vezérrel, magával O. Viktor atyuskával – az EU-s választások után rendet rak a gusztusuktól elhajlott Európában. Ebben az ábrándban benne van O. V. meghatalmasodása, aki a forró nyár után már nem csak itthon, de mindenhol megmondja a tutit. Ez lesz a Kánaán kezdete a rózsaszínű narancsálmok szerint, mikor is az összes lipsi, komcsi, sorosista el lesz takarítva az útból.

Ilyen messze a választásoktól persze mindenki abban reménykedik, amiben csak akar, de már most látszik, nem jöhet olyan földindulás, aminek az a vége, hogy Orbán nagyvezér putyinizálni tudná az Uniót, bár már most is ezt szeretné, de nagyon. Függetlenül azonban a választásoktól, először kellene találni egy olyan pártcsaládot (jobbost, széljobbost), ahová a Fideszt befogadják, mert hajlamosak ők is, és mi is megfeledkezni arról, hogy momentán úgy lebeg az egész bagázs a semmiben, mint Mohamed koporsója odafönt.

A Néppártból való dicstelen távozásra, hogy úgy ne mondjuk, kirúgatásra gondolunk, amikor egy közösség először döntött úgy, a Fidesszel közösködni nem lehet, mert a viselkedése, elvei vagy elvtelensége nem felel meg az európai normáknak. Ebből a pofonból azóta sem álltak fel, és az emlegetett semmiben gyorsvonati sebességgel szaladnak a szélsőjobb felé. Illetve már meg is érkeztek egy jófajta fasizmussal, amit mi már szintén rég kimondtunk, a szakértők majd később fognak, mert állandóan a lényeg mellé beszélnek.

Itt van nekünk mindjárt Meloni asszonyság, aki szintén virtigli fasiszta, s hatalomra jutásakor ezért üdvözölte őt Orbán csárdást járva, hogy kapott egy új játszótársat az elborultsághoz. Mára azonban kiderült, a kását nem olyan forrón eszik, mint ahogyan Orbán szeretné, mert ez a Meloni azért van annyira józan, hogy nem keveri össze a külpolitikát a belpolitikával, és teljesen más a viszonya az Orbán által szétverni óhajtott Európához, mint hárommillió hülye magyar istenének, és ez azért már delikát.

De sokkal inkább az, ha tudjuk, ez az olasz nekilátott diktálni Orbánnak, hogy csak akkor látja szívesen az általa vezetett pártcsaládban: Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR), ha változtat az Ukránokkal folytatott aljas játszmáin, magyarul, ha kijjebb csúszik kissé Putyin valagából. Nesze neked jobboldali vezérszerep és az Európa ura álmok, amikor már egy fasisztának is sok ez a miénk, akire egyébiránt lassan elfogynak a jelzők, ezért nem is biggyesztünk oda egyet sem, megteheti mindenki ezt gusztus szerint.

Viszont a nyártól kies hazánk lesz az EU soros elnöke, és már nagyon régen azon megy a tépelődés az ezt mesterfokon űző Unióban, hogyan akadályozzák meg, hogy Orbán, ha fél évre is, de azt hihesse, hogy tényleg valaki. Vagy érdemes-e energiát fektetni abba, hogy eltiltsák őt a klub látogatásától, ahol, mint tudjuk, rendszeresen az asztalra hugyozik. Egyenesbe fordul ez a játszma lassan, és itt a végefelé olyan lehangoló vélemény jött, amitől, ha Orbán volnánk (de nem vagyunk azok) rohannánk a fürdőbe szagtalanítani magunkat.

Ha felfüggesztik a szavazati jogát, akkor nem tudná irányítani az EU munkáját júliustól az év végéig – ez volna az ideális helyzet, mondják az Unióban, de egyből azt is hozzá teszik: „Majd befogjuk az orrunkat a második félévben”. A szagtalanítás mellett Orbán helyében azon is elgondolkoznánk, hogy vajon utunk itt véget ért-e, hogy egy másik fasiszta diktál, miközben egy kontinens undorodunk tőlünk, de tudjuk, így szép győzni. Vagy pediglen nem. Viszont ott motoz bennünk a kisördög, ha idegenben ilyen világos minden, nekünk miért nem.

És itt kanyarodunk vissza kiinduló tételünkhöz, a szakértők, politológusok, sőt politikusok bágyadtságához, hogy amikor teljesen világos a képlet, és csak egy kitűzött céljuk lehet itt a kerítésen belül, eltakarítani ezt a csürhét a létező összes eszközzel, akkor őkelmék nyüves sajtótájékoztatókat tartanak. e-mailekben tiltakoznak a szerkesztőségeknél, miközben a parlamentben nyomogatják a gombokat. Csak azt nem veszik észre, hogy Orbán szaga már őket is beterítette. Bűzlenek vele együtt, mint egy jófajta borz.

Már régóta tudjuk, ki lesz az új magyar ÁVH (vö.: Szuverenitásvédelmi Hivatal – SZUH) feje, az új Péter Gábor. De csak tegnap teljesedett be a sors. Novák álelnök ugyanis szerdán nevezte ki Lánczi Tamást, s ahogyan állnak egymás mellett az ünnepi aktus után a képen – Katalin visszafogott világoskék rongyban, legújabb hősünk pedig kezében a hatalmát biztosító dokumentummal, akárha étlap –, arcukon valami földöntúli nyugalom mutatkozik.

Mint akik révbe értek. És szerintük nagy valószínűséggel így is van. Katalin kék ruhácskájához nem menne az a malomkeréknyi műanyag fideszes fülbevaló (narancssárga), amit hajdan, az út elején viselt hűsége és aljassága messzemutató bizonyítékaként, de tudjuk, és ő is tudja, hogy az kellett ehhez, hogy most palotalakó legyen. Nem szép dolog a múltat letagadni, illetve álruhát ölteni és azt sugallni, hogy már nem is vagyunk fideszisták, mert nincsen fülbevalónk.

Pedig aztán meg, de. Illetve mennyire nagyon. Ez nem nóvum, Nováknak ez az elnöki álruhája, miközben tudjuk, hogy egy gátlástalan Fidesz-pribék, és már rég túlvagyunk azon, hogy szóra érdemesnek tartsuk. Csak ez a Lánczi juttatta az eszünkbe, aki azt hiszi, hogy ezzel a kinevezéssel tabula rasát csinált az életében, mintha az most kezdődne el. Ő is levette a képletes fideszes fülbevalóját, már csak a szemüvegén csillog a nyoma.

Kinevezése napján minden addigi bejegyzést törölt a Facebookjáról ez a Lánczi ugyanis, mintha szégyellené az eddigi életét, amire persze minden joga meg is van. A nagytakarítás azonban vélhetően nem ezért történt, hanem azért, amiért Novák a fiókba tette a fülönfüggőjét olyan napokra, amikor újra szükség lehet rá. Vagy végleg, hogy letagadja, mint a pártja és annak tagjai is teszik a kétséges kommunista múltjukkal, hogy teli pofával kommunistázzanak.

Aki most ennek a Lánczinak a Facebook-oldalára ránéz, és újszülött, azt láthatja, hogy egy előélet nélküli makulátlan lovag ő, aki tisztán és fertőzésmentesen érkezik a hivatal élire azzal a feladattal, hogy megvédje a hazát. Tudjuk, hogy nincs így, ő is tudja, ez a törlés tehát egy nagy hazugság kezdete, más szemszögből pedig a vége, amiben az aljasság kiteljesedik, és hősünk tekintetét elnézve az inkriminált képen lehet, azt is tudja, nem lesz ennek olyan jó vége.

Nem utalunk rá, csak szőrmentén megemlítjük a már felidézett előd sorsát, amikor először az övéi, majd a nem annyira övéi ítélték el először életfogytra majd tizennégy évre, ami azt is mutatja, aki nekilát a történelemmel babrálni, azt a történelem fordulása utol is érheti. Most azonban az az első feladat, hogy az újszülött ne tudja, ki volt ő, és milyen szellemiségben és kinek a szolgálatában teszi majd tönkre az emberek életét. Mert erre szerződött.

S hogy tudjuk, ide is rakjuk a jövőre vonatkozó miheztartás végett Lánczi nyomorult életének eddig tartó előzményeit, úgymint: Orbán beszédírója, Navracsics kabinetfőnöke, a Századvég elemzője, az MTVA igazgatója, illetve Habony egyik cégének ügyvezetője. Már ennyi elég, itt azonban arra hívnánk fel a figyelmet, ha ő a szerzője Orbán debil beszédeinek, illetve azok egy részének, akkor Orbán szájából tárul elénk Lánczi éjfekete lelke.

Ezen pedig a lepucolt Facebook-oldal sem segít egy csöppet sem, és mindig ott leselkedik rá a veszély, hogy mint Júdás Jézusnak, mi is odahajolunk a füléhez és belesuttogjuk: tudom ki vagy, és tudom, honnan jöttél. Bár ezen a ponton elnézést kell kérnünk Jézustól és Júdástól, hogy ilyen alakkal emlegettük egy szövegkörnyezetben, csupán ezzel lehetett bemutatni a mi, és nem utolsó sorban Lánczi helyzetét, ami most bíztatónak tűnhet, de lesz még rosszabb.

Ez a Facebook-sztori meg annak fényében különösen érdekes, hogy a Meta közlése szerint a magyar kormány tavaly rekordszámú adatot kért ki tőlük a felhasználók után nyomozva és érdeklődve, s ez a feladat, most, hogy kinevezték, majd a Lánczié lesz, tehát a helyzet eléggé pikáns, és a NER természetéből fakadóan természetesen kellőképpen aljas is. De ezen ugye egyáltalán nem lepődünk meg. Csak egy utalást tennénk azért ennek a Lánczinak.

Mégpedig azt, hogy ugyan Orbán is eldugta a KISZ-tagkönyvét, de ezzel nem született újjá, tehát hasonképp ő is, akárha Novák nacsasszony, elteheti a fiók mélyire a Fidesz tagságit, attól még nem lesz ma született bárány. Mi több, az a helyzet, hogy a stigma már rajta van eddigi élete miatt, ami soha nem törlődik le, és akkor is ott lesz, amikor – mint ahogyan már említettük – fordulni fog a történelem kereke. Akkor is tudjuk majd, honnan jött ez az alak.

„Ezúton szeretném Önt arra bátorítani, hogy a ránk váró, könnyűnek korántsem ígérkező esztendőben is töretlen elhivatottsággal és hittel tegyen közösségünk és nemzetünk érdekének megvédése és felemelkedése érdekében. Isten éltesse sokáig, jó egészséget és sok sikert kívánok!” – Ezek egy szülinapi jókívánságokat tartalmazó levél záró sorai, amit Szijjártó külügyes írt Gáspár Győzőnek abból az alkalomból, hogy ötvenéves lett.

Mint azt a TV2-ből (amelynek irányultságát nem nagyon kell bemutatnunk) kiderült, a nemzet Győzikéje Törökországba utazott bulizni a nagy nap alkalmából (szülibuli heppibörsztdéj), és a külügyes levele ott érte őt a szállodában ejtőzve, mint váratlan, szívhez szóló és hatalmas meglepetés. Egyébiránt nem valami bungalóban mulatott hősünk, hanem kedves famíliájával együtt a Maxx Royal Belek Golf Resort névre hallgató luxuszállodában.

Ismerve azonban Gáspár elvtárs teljesítményét, hogy mit tett le az asztalra azért, hogy hírnevet (és pénzt) szerezzen magának, azaz a permanens óbégatást, elsőként azon kerekedik el a szemünk, hogy ebből ilyen jól lehet élni Magyarországon. Ez azonban a nézők sara, akik erre fizetnek be műsorválasztásukkal, így egyben bizonyítvány ez is kies hazánk szellemi állapotáról, mert valljuk meg, ez a Győző se nem szép, se nem okos, se nem szellemes.

Hanem valami más, amire ezúttal nem keresünk jelzőt, inkább csöndben hallgatunk a sarokban. Az a dilemmánk ezúttal mindezeken túl, hogy a külügyes honnan tudta, hogy a bohóc ott van, és miért vette a fáradságot a személyes üdvözlésre, mert ez azért látványos értékválasztás. Igaz, éjféli misére meg Dzsudzsákkal jár, aki kiérdemelt már egy diplomata útlevelet is. Előbb-utóbb Győző elvtárs is kap, ha így mennek tovább a dolgok.

De nem csak ez, nem a Szijjártó kizárólag, hanem Novák Sándorpalota is. Ugyanis az orbántévé reggeli műsorában – ahová ezek szerint ezt a bohócot kizárólag azért hívták be, hogy ezekről beszámoljon – az is kiderült, Novák nacsasszony sem akart lemaradni, és levélileg ő is felköszöntötte az ostoba ripacsot. És ez így együtt már kezd soknak tűnni annak ellenére, hogy tudjuk a fideszi szándékot, amelyben Győző elvtárs is csak egy ócska eszköz.

Ha most politológusok volnánk – esetleg jól fizetett szakértők vagy tanácsadók -, akkor elmondanánk ezt a sanda nyomulást a romák köreire irányuló szavazatmaximálásról, hogy ez a Győző is csak egy báb a nagy társulatból, viszont eléggé hangos, és olyan lendülettel vetette bele magát a seggnyalásba, hogy idáig hallatszik a csattogás. Ez pedig kontraproduktív is lehet, másrészről pedig a romákat eddig másképp szorították a megfelelő szavazásra.

Közmunkák, krumplik, egyebek. Ám az is igaz, hogy a legszegényebbek megvásárlása nem romaspeciifkus, kijut abból minden nincstelennek, akik nemzeti szinten egyre többen vannak. Azonban éppen ezért föltűnő Gáspár Győző tejben és vajban való fürösztése, ami azonban csak a bér, a júdások harminc ezüstje, sokkal érdekesebb az a kitüntetett figyelem, amit kap, hiszen nem mindenkire – illetve senkire – nem gondol ez a két ember egyszerre a szülinapján.

Pláne nem ír neki levelet. Ami azt tételezi, mi több, igazolja, hogy a két „nagyság” stábjának listáján szerepel Gáspár Győző neve, mint kitüntetett név, és azért ez sokat elmond nagyjaink nívójáról is. Mert Győzikével nem az a baj, hogy roma. Még csak az sem, hogy celeb, hiszen voltaképp Szijjártó is az az örökös kényszeres szelfijeivel, hanem az, hogy miféle. Ezt pedig pár sorral feljebb az óbégatás morfémával próbáltuk jellemezni, vélhetően helyesen.

Gáspár Győző a Fidesz-rajongó archetípusa. Nem gondolkozik, kellően ostoba, plusz nagyon hangos, és az ilyet a jelek szerint meg kell becsülni. Egymásra is találnak tehát a szerelemben. Mint emlékezhetünk, annak idején a pitypangos Kerényi adta ki a jelszót, miszerint „most mi jövünk”, s mint látjuk, jöttek is, ezzel a színvonallal. Mert érdekes, hogy a Fidesz milyen klakőröket gyűjt maga köré, úgy nagyjából ilyeneket.

Ezen az egészen pedig a magunk részéről és a magunk módján, enyhén cserepes ajkakkal csupán mosolygunk. Mégpedig azért, mert ennek a díszes kompániának a tagjai (tótgabistul, kisgrofóstul etc.) velünk ellentétben meg fogják érni a rendszer bukását, amikor elfelejtődnek, s amit úgy érnek majd meg, hogy őket üldözik. Akkor is szeretnének majd óbégatva panaszkodni, de már nem lesz hol. Az idő tehát nekünk dolgozik.

Ha eddig nem tudta, mi az a kijelölő határozat, most megtapasztalhatja. Ennek következtében ugyanis, ha kórházi ellátásra szorulna, sok helyen pofára fog esni, mert nem kapja meg. A kijelölő határozattal tegnaptól (húsz helyen szerte a NER-ben) „az ország különböző egészségügyi intézményeinek, különböző osztályainak a részleges, vagy teljes leállását jelentik be, 2023. december-2024. januártól”. Tegye fel a kezét, aki ilyen lovat akart.

Nagy valószínűséggel nem tolonganak a mimagyari organizmusok, inkább tudomásul veszik, hogy egy-egy ellátásért száz kilométert kell utazniuk, vagy csendben megdöglenek (lerohad a lábuk, megsüketülnek és így tovább a testi örömök végtelen tárházában). A tegnap napvilágra került kijelölő határozat – amit amúgy nem vertek nagydobra, sokkal inkább elhallgattak volna – egy beismerő vallomás. Azé, amely arról szól, hogy döglődik a magyar egészségügy.

Tudtuk ezt eddig is, csak nem sejtettük, ahogyan halványan dereng a hasonféle állapot az oktatásról, illetve azokról a szolgáltatásokról mind, amelyeket egy társadalmi szerződés alapján az államnak kellene nyújtani állampolgárai számára. A NER ezt a szerződést rúgta fel, mert az államot teljesen más szempontok alapján, jól kitetszően a maga hasznára tartja és működteti, és ez a tarthatatlan állapot sehol máshol nem mutatkozik meg olyan markánsan, mint e téren.

Hogy az állampolgárok mit kezdenek ezzel a helyzettel, az az ő lehetőségük és felelősségük. Ha megelégednek azzal, a Facebookon panaszkodnak és átkozódnak, akkor vállalják annak a veszélyét, hogy nem, mint eddig, ha kórházba kerülnek, akkor nagy az esélye, élve ki nem kerülnek onnan. Sőt, ez a helyzet fokozódott azzal, most már be sem jutnak a gyógyító intézménybe, és ott pusztulnak el az árokban, ahová a hatalom belerúgja őket.

Amikor a vizitdíjat az előző nyolc év 2007-ben bevezette, népszavazásba torkolló sivalkodás volt (Orbán vezérletével), hogy a rendszer kifosztja és elpusztítja a magyarokat, holott különféle engedményekkel rengetegen mentesültek alóla. Kis bevétel volt az államnak, de elültette volna az öntudatos és öngondoskodó állampolgár csíráit a társadalomban, a magyar ember azonban nem akart ilyen lenni. Már akkor is az volt az ideája, hogy őt másnak kell megmenteni.

Mi több, helyette gondolkodni is kell, már akkor is várta az új Kádárt, akit végül Orbánban kapott meg annak eredendő szociális érzékenysége nélkül. Így járt a magyar ember, rábízta magát az új apafigurára, aki azonban egyáltalán nem törődik vele. 2008-ban népszavaztak a vizitdíjról, amikor is Orbán azt harsogta, „a reform pusztán a lakosság kifosztásának fedőneve, az egészségügyben nem reformra, csupán több pénzre van szükség”. Aztán így jártunk.

Úgy jelesül, hogy az elmúlt nyolc év múltával Orbán most már tizennégy éve van hatalmon, és mint annyi mindenben, ebben sem azt tette, amit előtte ígért, hanem mindennek majdnem épp az ellenkezőjét. Így történhetett, hogy a vizitdíj leszavazása után tizenhat évvel az egészségügy a szemünk előtt omlik össze, mert Orbán nem tett bele több pénzt, hanem nominálisan éppen sokkal kevesebbet, ami ide vezetett.

Viszont, mint már utalgattunk rá, nem csak az egészségügyről van szó. Úgy általában is a lerohadás állapotában van az ország, mert sehová sem tettek bele sem szakértelmet, sem lóvét, így föltehetnénk Orbán kedvenc kérdését, „hol van a pénz”, de most már neki címezve. Illetve kérdeznünk sem kell igazán, mert a választ tudjuk: a zsebében. Jobban mondva a cimborák zsebében (is), meg templomokban és stadionokban. Etc.

Most alakult ki az a helyzet, amikor a rendszerszinten kábított népek, akik abban a bamba tudatban éltek eddig, hogy nekik ez az egész azért jó, mert a multi nem viszi ki az országból a pénzt, azzal kell szembesüljenek, hogy viszont az állam oda sem teszi bele, ahová a kötelessége volna, és ez a játék már szó szerint a bőrére megy. Bár jöhet még olyan narratíva, ha a baloldal lenne hatalmon, már kórház sem lenne, és minden bizonnyal lesz majd kísérlet erre is.

Mégis az a kérdés, hogy az élethez való vak akarat (lásd: Schopenhauer) van-e annyira erős a mimagyari organizmusokban, hogy legalább a szemüket felnyissa, vagy már oly mértékű az elhülyülés, hogy ez is mindegy. Erre utaló jelek már voltak a járvány és az elszenvedett negyvenezer halott idején, de akkor is mindenki azt hitte, ő nem kerül sorra, mint ahogyan most is ebben lehet a bizalom. Így fogunk mind megdögleni.  

Mindig tanulunk.

Most például Lánczi elvtárstól, a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnökétől, akinek már a hivatala is nonszensz, a működése pedig minden bizonnyal abszurd lesz. És ocsmány. Lánczi elvtárs ismertette azokat az alapelveket, amelyek nyomán ő és a szervezete működni fog, és ezek során tanultuk tőle a „demokratikus akaratképzés” fogalmat, amely szerinte az általa megvédeni óhajtott és rendeltetett Fidesz-államban külső erők által csorbát szenved.

Sokan szeretnék ezt eltéríteni a megfelelő irányból – Szerinte.

Az a lényeg itt tehát, hová irányul a Fidesz demokratikus akaratképzése, amely nem tud zavartalanul kiteljesülni, és ez így kívülről nézve a látens egypártrendszer, és az ehhez kötődő diktatúra. Ebből fakadóan akaratnak ugyan nevezhető, demokratikusnak azonban nem igazán. Lánczi elvtárs és hivatala tehát – egyszersmind a nevéből fakadóan is – nem más szuverenitását, csakis és kizárólag a Fideszét védi minden más eszmétől, ami az egypártiság nyomán kialakuló diktatúrát veszélyezteti. Ez a színtiszta logika.

Foglalkoztunk is már vele, és előző erről szóló dolgozatunkban felállítottuk a SZUH-ÁVH párhuzamot, holott tudjuk jól, Lánczi cége nem büntethet, nem járhat el, csakis vizsgálódik, összegez, ami tapasztalatokat aztán tovább ad azoknak, akiknek a kezében az úgynevezett végrehajtó hatalom van.

Feljelentő és uszító cégről van szó, amely ugyan még nem kezdte meg működését, de már látjuk, hová vezet majd.

Előfutárként itt van nekünk az aHang esete.

Ellenük már most megindult az a kampány, amely majd többeket is fenyeget. Nem mindenki ismeri az aHang nevű civil szervezetet, amely polgári kezdeményezések online kommunikációját segíti, alternatív népszavazást szerveztek, most pedig a szent tehén, a nemzeti konzultáció íveit gyűjtik, ami miatt a hatalom számára eljött az idő, hogy eltakarítsa az útból.

Egy nap alatt több tucatnyi lejárató cikk született róluk, hatósági felügyeleti eljárást indítottak ellenük az Elektronikus Ügyintézési Felügyeletnél, a népszavazás után a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóságot küldték rájuk, Rogán Antal pedig az országgyűlés gazdasági bizottságának ülésén mondta ki, hogy fel fogják jelenteni az aHangot.

Az aHang sorsa február elseje után nagyon sokak sorsa lesz. Ahogyan levelükben írták:

„Egy olyan országban élünk, ahol kiállni a szabadság és az emberi jogok mellett a szuverenitásunk veszélyeztetését jelenti. Megbélyegeznek, ha felszólalsz az igazságtalanság és a hazugságok ellen. Megtámadnak, ha megkérdőjelezed a hatalom döntéseit.”

Mindezek után érdemes még visszatérni Lánczi elvtárs terveihez, amelyeket valami különös gőzök hatására fogalmazott meg: „A Szuverenitásvédelmi Hivatal elsődleges feladata az, hogy vizsgálatokat folytasson le, kutasson és feltárja azokat a kockázatokat, amelyek a magyar szuverenitásra leselkednek, és lehetőség szerint megtegyen mindent, hogy ezeket a veszélyeket elhárítsa.”

Még nem tudjuk, de az aHang példája mutatja, milyen tevékenységek azok, amelyek a fentebb vázolt szuverenitást veszélyeztetik, irány szerint pedig a SZUH legsürgetőbb feladata az idei kettős választás „tisztaságának” megőrzése, szó szerint, hogy „2022 nem ismétlődhet meg”. 

De, hogy mi történt 2022-ben, arra csak homályos utalásokat kapunk, miszerint: „Manipulálják a közbeszédet, civil szervezetek mögé bújva külföldi aktorok politikát csinálnak vagy politikát próbálnak csinálni, korlátozzák a közbeszédet. Hosszasan lehetne még sorolni azokat a negatív tendenciákat, amelyek Magyarországon is jelen voltak és külföldön is megfigyelhetők”.

Mint kitetszik, ez annyira semmitmondó, hogy éppen ezért minden belefér.

Lánczinak elég akárkire csak rámutatnia, és megy is érte a nagy fekete autó. Ezt momentán még tessenek képletesen érteni, de ide lehet illeszteni az aHang sorsát a lejáratással és ellenőrzésekkel, és azt még nem tudjuk, mi lesz Rogán feljelentése után. Előttünk a jövőnk, és a demokratikus akaratképzés diadala, amelyért Lánczi harcba indul.

Hogy ez valójában mi, azt fentebb már elmeséltük, hogy a célja mi volna, azt is. Csak a hozzá vezető út volt eddig bizonytalan, de Istennek és Lánczinak hála már ez is egyre világosabb.

Később majd írunk dolgozatot Lágerek népe címmel.