Bódottá

Zakatol a mindent maga alá gyűrő happy a Kárpátok alatt, hogy talpaink is egymásra lépnek, és most, hogy Bözsi néni is megkapta a maga csokrát a jótevőtől két disznósimogatás közben, május első vasárnapján az édesanyák tudhatták meg, hogy a világ, amelyben élni szerencséjük adatik, a lehetők legjobbika, mert Pártunk annyi gondoskodással önti nyakon őket, hogy szinte fulladoznak az örömöktől, ahogyan a csulát törölgetik a képükről.

Miközben azt tudhatjuk meg az ünnepi Befehlből, hogy a baloldal a narancsszabadság előtt módszeresen irtotta a népet, de legfőképp a zsenge asszonyokat, mert akkoriban „a megszorítások célpontjai a gyermekes családok és az édesanyák voltak”, míg ellenben most Pártunk, akárcsak Uljanov csak érettük ééél…, annyi pénzt, szolgáltatást, törődést, figyelmet kapnak, hogy alig is tudnak választani közülük.

Ebből fakadhat az az anakronizmus, hogy mintegy ötvenezer kölök éhezik a mézeskalács házikóban, ami azért történhet bizonyára, mert aki őket a világ színére bocsátotta méhiből, az mindennek nevezhető, csak anyának nem. Nem tartja oda a valagát az urának szaporodási céllal minden maligános estén, nem jár misére foltos mackónadrágban, és nem klopfol vasárnaponként karajt.

Aki elvált, özvegy vagy lányanya, annak helye nincs a munkaalapú társadalomban, mert a szent családban nem tudja megfelelően közvetíteni a nemi szerepeket a kölkének, aki amellett, hogy éhezik, fölcseperedve minimum szipus, kokós – a piás rendben van – buzi lesz, rosszabb esetben bölcsész. Ideális körülmények között kamasz közmunkás, akit az életkori sajátosságokat figyelembe véve kényszerítéssel, gátláskiválással, fenyegetéssel buzdítanak a Párt imádatára.

A komilfó édesanya dolgozik a szalag mellett, nagy gyakorisággal szaporodik, hogy elkerülje a konfliktust a vak komondorral, ebből fakadóan szép lehet, de okos nem, amikor ura meccsre indul, szotyolát csomagol néki kis zacskóba, feltörli az embere rókázását, és mindig mosolyog. Örül, amikor a kölök csokiért hisztizik, boldog, mert jobban teljesít az ország, nem kérdez fölöslegesen, nem beszél, púderrel takarja zöld foltjait, csendre inti az aprónépet, ha a hímje szendereg, csillámló napfényben libikókáztatja a visító gyereket.

Amikor pedig megtörli a purdé taknyos orrát, arra gondol, milyen jó, hogy a migráncsok nem, csak az ura erőszakolgatja őtet. Bimbózó lelkében a hála különös érzése kicsírázik, arcát a közelben lévő óriásplakát felé fordítja, és látja, amint virágos otthonkában nekifeszül Brüsszelnek és megállítja azt, ekkor, mint Abadonna, sistergősen materializálódik az ő hokedliján az ember, aki tényleg csak érette él. Mancsában mezei csokor, ott lopta a téren, és az édesanya ekkor a jótevő kezére hajlik, csókkal illeti azt, akárha ájult nyugdíjas rajongó, és fölsóhajt: bódottá. Így, pöszén, mert a fogát kiverte a férje még tegnap.

A nagygéci vendég

O. V. emberszerű organizmusnak a jól kiszámítható működésébe olykor zavarok csúsznak, és hirtelen-váratlan egészen különleges helyeken jelenik meg, mint most is, amikor megnézte, mennyit ér a velszi tartomány, és eközben özv. Csúcs Imréné, Bözsi néni hokedlijén materializálódott, hogy jót beszélgessen az idős asszonnyal.

Hogy mért éppen Nagygéc, arra épeszű magyarázat nincsen, hacsak nem az, a már falunak sem nevezhető településen, közvetlenül a román határ mellett mindösszesen hatan laknak, így kicsi volt az esélye annak, hogy spontán tömegtüntetés alakuljon ki. Csak a páncélozott kisbuszba többen férnek, de leginkább azt kellene megnézni, Bözsi néni melyik kopasz neve mellett szerepel a kubatovi listán.

Arról nem szól az életszerű történet, az öregasszony megkínálta-e a neves vendéget zöldes mandulalikőrrel, ilyeneket szoktak otthon tartani az éltes matrónák, hogy a tárolás évtizedei alatt az üveg szélére kiül a cukor. Vagy egy tálka szotyolával, igaz, ilyen csemegét öregasszonyok nem tartanak otthon, bár a spontán látogatás előtti bombakeresők még vihettek volna.

A kedélyes, baráti beszélgetés a nyugdíjról folyt természetszerűleg, mi másról, azt nem kérdezhette a vendég, hogy Bözsi néninek fáj-e a bütyke, és hűsítő, kámforos kenőccsel sem kenegette meg a sajgó ízületeit. Viszont ehelyett azt mondta a messziről jött látogató, hogy „ha úgy vannak a számok” novemberben emeli a nyugdíjat. Így, egyes szám első személyű értelemben.

Úgy lesznek a számok, ha előbb nem, akkor kora tavasz táján mindenképp, csak, hogy ezt mért a világ végén kellett felböfögni, arra nagyon nehéz magyarázatot találni. Tán, hogy a hokedli a távozása után búcsújáró hellyé alakuljon, vagy gyakorlatiasabb okokból, és Bözsi néni szédítése csak elterelő hadművelet volt.

Tudjuk, hogy egyetlenünk milyen erős vonzódással bír vidéki kastélyocskák és házikók irányában, és innen nem messze, a kisgéci pusztán van egy kúria, amelyet a Majláth-kastélyból építtetett át 1852-ben nem más, mint br. Haynau, a bersciai hiéna, aki erre költötte kétszázezer forintos vérdíját. Egyik nap majd Mészáros Lőrinc arra ébred, hogy ezt is megvette.

Egyébként marha nagy mázlija van a spontán látogatás szervezőjének, hogy ez a Nagygéc nem úgy viselkedik a toldalékolás közben, mintha úgynevezett hangzónyújtó tő volna, és a kéz-kezet analógiájára működne. Tessenek elképzelni, milyen klafa simicskai áthallású lenne a címbéli helységmegjelölés, miféle látogató válna akkor hősünkből. Viszont ilyen unikumokat csak a részeges bölcsészek tanulnak romkocsmák mélyén, és effajta tudásra meg nincsen szükség a munka alapú társadalomban.

Szarezígy

Most pedig bemegyünk a műhelyembe, és megnézzük, hogyan készül a lecsó. Ránéztem valami véletlen miatt az oldalam számlálójára, és meglepve tapasztaltam, három éve sincs, hogy útjára indult a rezedavilága, és mindjárt ott tart az ezredik dolgozatnál. Hinnye, mondtam volna magamban, ha arra lett volna érkezésem, de nem volt rá módom. Nyakon öntött a valóság ugyanis.

Én úgy vagyok már százezer éve, hogy egészen elvetemült módon nézgelődök a világban. Ez az aljas szándék működik bennem, amikor leszegett fejjel hajnalonta a boltba osonok, és ott tanulmányozom a színjáték szereplőit, mondatfoszlányokból következtetek, és látom, miképp zakkan meg mindenki körülem, még a szomszéd Józsi is.

Nem vagyok se Istene se magamnak, sem senkinek. Albérleti szuterénban élve tőlem semmit nem vehetnek el, a drága kis szigemet három éve elveszítettem, és senki nem szólt, hogy hiányozna neki. Nekem meg pláne. Kint vagyok az életből, így nézem alulról a világot, és a napjaim azzal telnek, hogy mivel újságíró volnék, vagy mi a rosseb, hogy gyűjtögetem az anyagot, amely majd materializálódik kósza billentyűkön.

A matéria volnának az írások, amelyek arról szólnak, mi a gondolatom a köröttem zúgó életről. Nem akarok én megváltani, se nem utat mutatni, csak fölskiccelem, egy sokat megélt manus szemével, hogy mi folyik itt. Az egész napom a világ figyelésével telik, hogy aztán nagy általánosságban olyan éjjel egykor- kettőkor odaüljek a géphez, és kifolyjon belőlem a massza.

Dokumentumaim vannak, amelyek a gondolatcsírákat tartalmazzák, különféle munkaneveken, hogy Béla, Józsi, Jenő, képek, etc., ahová a dologtalan nappalokon beírom, hogy mi történt a világban, hogy minek kell utána nézni, hogy az éjszaka csodás magányában megszülessen az aznapi mise, amely hol hallelúját, hol meg azt hozza magával, hogy menjek én a picsába.

Így ment ez eddig, amikor a napközbeni begyűjtés során és nyomán arra nem bukkantam, hogy egy kollégát bántalmaztak, akadályoztak abbéli igyekezetében, hogy megmutassa a mocskot, amiben élünk, azoknak, akik még kíváncsiak rá. Szarezígy, ezzel a tempóval vált érdektelenné a „Józsi” munkacímen futó feljegyzés Steven Segal ukrajnai kitiltásáról, és a „Béla” fedőnevű, más örömökről.

Így jutottam el ide, hogy elmeséljem, illetve föltegyem azt a kérdést magamnak, amit neked kellene, nyájas olvasó, hogy mi a búbánatos értelme van így az életemnek, amely arról szól, hogy lefössem neked, amiben úgyis egyetértünk. Így mi közösen megerősítjük egymásban a frankót, odakint meg, a szuterénen túl megagyalják a frontvonalon lévőket. Más idők vannak tehát, más örömök. Mondhatni, élesbe fordult a dolog, és így a magam notórius mantrázását tök fölöslegesnek érzem. Szarezígy, és öreg vagyok én már ehhez.

SZÓLOK, MERT ELFELEJTED – jön május első vasárnapja!

Hálás dolog élni, a ma emberének! Mert szólnak…
Négy esztendővel a választások előtt, – már akkor, igen, közvetlenül az előző voks lezajlása után emlékeztettek – hamarosan újra kezdődik minden az elejéről! Szólnak azóta is hetente, naponta, üzenik, vajon, hogy állnak azok, akik általam lehetnek újra hatalmasságok! Egyetlen dolgom, hogy megyek, voksolok, ahogy ígéreteiket sorolva kérnek. Azután simán elfelejthetnének, de lám! Ma már egyvégtében kampány van!

Hálás dolog, hogy élhetek a fizetésnaptól majd egy héttel a fizetésnap előttig. Majd megszenvedem azt a böjti hetet, kéthetet…
Amint megszenvedi mind, ki bérből-fizetésből tengeti életét.
Persze, szólnak időben, nehogy elfelejtsem, hogy még a fizetésem érkezése előtt fizetnem kell! Meg persze szólnak a tűrés napjairól, no meg a bünti, a szankciók kezdetéről is!

Hálás dolog ma élni, mivel szólnak, ha adót kell bevallanom, szólnak, ha okmányokat kell megújítanom, szólnak, ha lejár a biztosításom és persze szólnak, ha a szabadságom korlátozása kedvéért új jogszabályt alkottak… megüzenik, mivel idomulhatok!

Már szeptemberben szólnak, hogy ideje felkészülnöm a karácsonyra. A képembe tolják a csokimikulásokat, roskadásig telnek a polcok szaloncukrokkal. Aztán január elején a mikulások nyúllá öltöznek, szólnak tehát, hogy iparkodjak a húsvéti bevásárlással…

A mai embernek szánt jóistenek mindig időben szólnak!
Ma már a születésnapom privát örömét is elrabolják – akkor kell okmányokat cserélnem! Az intim zónámba türemkednek, s nem azért, hogy felköszöntsenek, hanem, hogy azt az egyetlen általam megjegyezhető dátumot elorozhassák!

„Mocskos idők….szeretnem kéne? A jövő itt van…de sosem lesz vége?”

Milyen szerencse, hogy a helyettem nagyon pontosan fontoskodók soha nem emlékeztetnek május első vasárnapjára!

Az anyám napját meghagyják nekem – nekünk!
Ugyan, ki a fenének volna fontos ez a nyomorúságos alkalom?
A virágárusoknak ott a ballagás, jóval jobb kasza holmi anyák napjánál!

Ha valakivel mégis sikerül jót tennem, s írásom felkelti az érdeklődését, csak csendben, mondhatni, suttogva szólnék: most, vasárnap aktuális a köszöntés, a vers, az apró figyelmesség, az ölelés!

Valahogy úgy, ahogy erre Mécs László emlékeztet:

A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

Műtőbe menet

A SOTE I. számú női klinikáján kibocsátottak egy Befehlt a bizonytalanba indulóknak, amely tartalmazza a szokásos magyar utasításokat, hogy mit vigyen magával az ember, ha műtétre készül kivirágos jókedvében. Nincsen benne nagyobb meglepetés. Ahogyan megszokhattuk, akinek fölvágják a hasát, előtte még hozzon magával vizet, poharat, evőeszközt, tisztálkodási dolgokat, bugyogót, intimbetétet, papírzsebkendőt, vécépapírt, gyógyszereket meg törölközőt. Valamint kutyafaszát is a biztonság kedvéért.

Egyetlen úttörő vagy cserkész sem megy felkészületlenül táborozni, és ők, akik soha nem látott merészséggel indulnak a magyar egészségügy koszos karmai közé, ezt már jól tudják. Vagonnyi dolgot cipelnek a kórházba, hogy a csomagok alatt elvész a beteg, de itt, az egyes számún a kívánalmak két darab fáslival gyarapodtak – tíz centissel -, amelyeket a műtőssegéd kezébe kell nyomni, amikor az embert félkómásan tolják a kivégző helyre. A fásli az nem jó, erről búbánatos tapasztalataim vannak.

Ahol fásli van, ott más is van. Az én anyám immár három és fél éve döntött úgy, hogy elhasal az előszobában, miközben sikkant egy aprót, mint amikor a gazellát torkon ragadja az oroszlán. Bal lába a melle alá csúszott, amely mutatványt a kiérkező mentősök élénk hümmögéssel és jó szaki módján kommentáltak, hogy ez bizony az. Hogy eltörött a combja nyakja neki, és az ember akkor, úgy vélte, hogy Isten segedelmével majd megoldjuk ezt is, és aztán nem. A műtét után négy nappal szórták vissza nekem meregetni őt a mocsokból.

Nem küldtem vele fáslit, aztán azzal kaptam vissza mégis. Mint a múmiát tekerték be vele a kopottas szemérméig, és közösen a hasába adogattuk az injekciókat, hogy mért, azt nem tudom. Talán azért, hogy többször elájuljak, miközben ő teljesen elbambult, elment az esze neki, és nagyon sürgősen halt meg. Olyan gyalázatosan, hogy az utolsó emlékem nem megszépítő volt, hanem, hogy a torkán ragadott vad fátyolos szemével csorog vissza a szájából a beléje szuszmakolt joghurt, de az látszott, hogy ízlett, és annak én akkor és ott örültem, hogy jó azért neki egy kicsit.

Aztán teljesen jó lett, és most már a nagy óceánon habos kakaót majszol ő. Nekem viszont akkor lett rossz, amikor a proszektúrán fölnyisztolták, és adtak a műveletről egy papírdarabot, hogy az az organizmus, aki valaha az anyám volt, és a Gabriella nevet kapta a hülye nagyanyámtól, vénségére, miközben vagdosták őt, kapott egy szepszist, ami leállította a veséjét. Utólag megadtam neki a felmentést, hogy nem önszántából lett jámbor idióta, hanem, mert mindenféle mérgek öntötték el az agyát, egészen addig, hogy az ágyról lecsúszva adta elő a végleges szaltó mortálét, és most már por és hamu.

Ilyen kondíciókkal vettem kézbe a fásliról szóló híreket, és a fentebb vázolt tapasztalatokkal vértezve érett módon nem a reflex működött bennem, hogy hány stadion az hány tekerős dolog. Mert most már tudom, a lutri az nem ez, hanem, hogy úgy kapjuk vissza az egészségügy futószalagjára bocsátott szerettünket, hogy nem mászkálnak benne olyan paraziták, amelyek a tusolóban lévő hullákból indultak lehengerlő útjukra. Jobban teljesítünk, az egészen bizonyos.

Mert lássuk be, amikor kórházaink áldásos működése okán többen halnak meg fertőzésben, mint frontális ütközésben Mészáros Lőrinc útjain, akkor nem az az aggodalom oka, hogy egy szelet dohos kenyér mackósajttal az eledel, amit a ketteske kap, se nem, hogy mivel törli a seggét, hanem, hogy élve kerül e ki a darálóból. Miután a vizitdíjat fiatalos lendülettel leszavaztatta az akollal a nemzet jótevője, most már baszhatjuk, és nem a várólista, nem a bunkó nővér kínja, hanem az a nagy büdös kérdés, ha leszedálva nem tudjuk a műtőssegéd kezébe nyomni a fáslit, kettőt, tíz centiset, akkor megdöglünk é, avagy sem. Többnyire igen.

Levél születik

– Gyere Árpi, hozz tollat, papírt, levelet írunk.

– De főnök, az előbb írtunk, még ki sem ment az összes, mert a postát lefizette a Soros, tudod, a Sziszi mondta.

– Hülye vagy, Árpi, nem a sok kreténnek írunk, hanem ezeknek a Verho…, a tököm se tudja, hogy mondják, még rendes magyar neve sincs, ennek a Verho… buzinak, meg a többi hülyének Brüsszelbe.

– De hát, most hajtottak el minket a picsába, főnök.

– Nem baj, azt kell lássa a proli, hogy a markomban vannak.

– Azt mondták rád ott a Brüsszelbe’, hogy hazudsz.

– Az lehet, de itthon az nem érdekes.

– Látták a tévében.

– Múló káprázat.

– Azt is mondták, hogy félsz.

– Tényleg be voltam szarva, de nézd a képemet, ettől olyan elszántnak tűnik.

– Nyalogattad a szájadat, rángatózott a fejed.

– Mindig rángatózik, mint egy fenséges nagypapának, ezeket ez nem érdekli.

– Azt is mondták, olyan vagy, mint a régi komcsi káderek.

– Nem láttak azok élő kommunistát, én igen. Különben sincs kalapom.

– Ezek már utálnak téged.

– Ki nem szarja le?

– De minek írunk akkor?

– Hiába tanítottalak Árpi? A sok senkiházi, aki majd rám szavaz, ettől azt hiszi, hogy én szartam a spanyolviaszkot, azok meg ott elnyammognak rajta, én meg itt zavartalanul csinálok megint kétharmadot a pénzükön.

– Nagy vagy, főnök. Mit írunk?

– Hogy nyitott vagyok, meg hálás, és tényszerű.

– Te? Főnök.

– Ejj, de nehéz veled, agyadra ment a kokó? Árpi!

– Azt én honnan tudhatnám?

– Hülye vagy, írd ezt: „Szeretném kifejezni hálámat, hogy részt vett az Európai Parlament plenáris ülésén. Biztosíthatom Önt, hogy mindig nyitott vagyok az eszmecserére és vitára annak érdekében, hogy megkönnyítsük a tényszerű és méltányos európai párbeszédet a minket közösen érintő ügyekről.”

– Elég lesz ennyi?

– Talán. De a biztonság kedvéért tegyél bele egy Jimmy cd-t, azt, hogy “Egyszer megjavulok ééén, jóóó leszek majd….”

– Nem értik.

– Én se értek semmit, kvittek vagyunk, de az a vonyítás majd megenyhíti őket. Írd alá helyettem, remeg a kezem.

– Oké, főnök.

– Hány óra van?

– Tizenegy.

– Éhes vagyok. Foglaltass asztalt abban a lakótelepi étteremben, ahol a múltkor voltam, jó volt a pörkütt, az Anikó már nem főz nekem, valamit csak kell enni, a szotyola nem telít eléggé.

– A szokásos módon?

– Ja. Kiüríteni, civil ruhás tekesekkel berendezni, ételkóstolót vinni, egyebek. Fényképész is jöjjön.

– Rendben, főnök. De mi legyen ezzel a levéllel, ha a sorospostások ezt se viszik el?

– Küldd el hollóval, nem a középkorban élünk, nemigaz?

„Zakatol a szentcsalád…”

Bolyhos szívem igazi szándéka szerint most Petri György Apokrifját idézném ide, de nem tehetem kegyeleti okokból. Kies korunk véres szájú inkvizítorai ugyanis olyan mocskot zúdítanának az elhunyt nyakába emiatt, ami fölérne egy halottgyalázással, és az nem ér meg annyit, hogy én viszont jót röhögjek. Meg magunk közt szólván nincsen is ehhez igazán kedvem, amit az alább előadandók alaposan megindokolnak.

Igazán delikát dolgokat tartalmaznak a napvilágra került szakgimnáziumi érettségi tételek és azok megoldókulcsai, amelyek a családdal, neveléssel kapcsolatos fideszkdnp ideákat tartalmazzák mindahányunk legnagyobb gyönyörűségére. A család definícióján már régóta sokat rugóznak az ájtatos manók, itt és most pedig kiderül, milyen választ várnak el a maturálóktól, hogy azok ne kerüljenek a kénköves pokolra.

„A család emberek egy közössége vagy több közösség kapcsolata, ahol a tagok között leszármazotti kapcsolat van, házasság vagy örökbefogadás. A családot az különbözteti meg más csoportoktól, hogy különnemű személyekből áll, akik különböző generációkhoz tartoznak, és reprodukálja önmagát.” Ez az a tempó, amelyet megszokhattunk a szexista fiúktól, akik szülőgépnek tekintik az asszonynépet, kellő számú gyerekkel, akik megvédik őket a vak komondorok csínytevéseitől.

Ugyanígy szerepel a feladatsorban a családi szerepek bemutatása is, amelyre ez az elvárt válasz: „A család élén családfő áll: ez hierarchikus viszonyt fejez ki a családtagok között, amely értelmében a családfő irányító szerepet tölt be a családban, az ő szava döntő a legfontosabb kérdésekben. A családi szerepek elsajátításának elsődleges színtere maga a család, amely a gyermekekre áthagyományozza a különböző szerepekhez, mindenekelőtt a nemi szerepekhez kapcsolódó magatartásmintákat”.

Íme, hölgyeim és uraim, az idea, amely gránátvásárló házelnök-, és dalszerző Ákos úr fejéből sarjadzott, s itt manifesztálódik nekünk. Ránézésre ez az egész nyíltan homofób, az elváltakat, özvegyeket, a gyereküket egyedül nevelőket is megalázó, hímsoviniszta középkori tempó, megfejelve a nevelés – szerintük – legitim módszereivel, úgymint kényszerítés, gátláskiváltás és fenyegetés, azzal az engedménnyel, hogy „mindig vegyük figyelembe az életkori sajátosságokat”.

Ez a könnyítés értékelendő, ha belátjuk, azt még nem írja elő, hogy az óvodásokat mondjuk nuncsakuval ajánlatos jobb belátásra bírni, de míg ennek örvendezünk, gondoljunk azért bele abba is, hogy mi folyik itt. A fentiekből kiindulva a házasságot nem kötött, együtt élő párok, de még csak az elvált, gyerekeiket egyedül nevelő szülők sem tekinthetők családnak, sőt a gyermektelenek sem, hogy a meleg párokat meg se említsük.

Az igazi tragédia azonban nem abban van, hogy ilyeneket kérdeznek, hanem, sokkal inkább, hogy nagy valószínűséggel meg is kapják a nekik tetsző választ. Elsősorban azért, mert a rezsimnek immár hét év állt rendelkezésére, hogy kitenyéssze a megfelelő alattvalókat, a most érettségizők már az országra bocsátott tébolyban szocializálódtak úgy, hogy a talpaik egymásra léptek, és a szakiskola az nem éppen Trefort gimnázium

Ha jól belegondolunk, Hitlernek is elég volt hat év 1933 után, hogy majdnem az összes német degenerált legyen. Az a drága lélek nem nagyon foglalkozott a családdal, helyette Lebensbornokat állított fel, amely intézmények az árja faj nemesítését voltak hivatottak teljesíteni, úgy is, hogy az SS bikákkal hágatták meg a megfelelő nőstényeket a szebb jövő reményében. Ott egyelőre még nem tartunk, hogy Semjén vagy Harrach hálószobájába tereljék leányainkat, ettől megvéd minket az ő nagy kereszténységük.

Az, amelyik meglehetős rombolással jár, mint ebből az érettségiből is kitetszik. Amióta a kereszténység bekerült az alapszarba, amióta ezt védjük kerítésekkel, egyáltalán nem meglepőek az ilyen avítt folyományok, s ha nem figyelünk, még ideér II. Fülöp 1565-ös intelme is, miszerint: „Inkább haljak meg ezerszer, semmint vallás dolgában a legkisebb változást engedélyezzem. Mint igaz katolikus király, aki Isten kezétől kapta a hatalmat, minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem a katolikus hitet, amelyet a római apostoli anyaszentegyház vall, letiporjam a szakadárokat, az egyház ellenfeleit és megadjam az inkvizíció Szent Hivatalának mindazt a segítséget, amely az eretnekek megfékezéséhez, megbüntetéséhez szükséges, bárminemű kedvezés, vagy kivételezés nélkül.”

Ha most azt a megrovást kapnám, hogy a témától messze kerültem, elmondanám, hogy az ilyen érettségi kérdések és válaszok csakis a KDNP mindent behálózó áldatlan működése okán mételyezik fiatalságunkat, mert ezeknek még a seggükből is böjti szelek fújnak. Aknamunkával végzik a dolgukat, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a saját elcseszett honlapjukon nemrégiben azzal büszkélkedtek, sikerült elérniük, hogy a lengyel nagykövetség előtt az abortusztilalom ellen tüntetőket megbüntessék. Be kell látnunk, hogy a rezsim a náci mintára csupán szaporodási kelléket lát a nőben, csak ezt szenteskedve forgatott szemekkel, tömjénszaggal és miseborral teszi, ami így egyben meglehetősen lehangoló.

Ha ez így folytatódik, hamarosan beköszönt az az idő, mikor a magyar fiatal csakis Istennek tetszőn, kizárólag szaporodási szándékkal toszik, olyképp, mint Fernanda del Carpio, akinek a bokáig érő hálóingén a megfelelő helyen egy hasíték volt. Ennél sokkal szomorúbb folyománya azonban már ma van a rendszerszintűvé emelt homofóbiának, hogy például a rezsim ellenségei az ő értelmezésükben szükségképpen buzik is.

Ettől a felismeréstől, mint nagy ellenálló, keresni kezdtem az identitásomat, de valahogyan nem leltem a szomszéd Józsi trottyos seggében. Viszont elváltként mindenképpen pária vagyok, és nincsen se istenem, se hazám. Engemet ez egyáltalán nem érdekel, viszont az országban nagyon sokakat igen. S nem is azért elsősorban, hogy a hatalom mit gondol az ő családi életükről, hanem mert kőkemény anyagi vonzata is van. A családtámogatások ugyanis az érettségi szellemében járnak, és ez az igazán nem mindegy. Jelenleg itt tartunk a fülkeforradalomban.

RAJZOLJ NEKEM EGY BÁRÁNYT – a ládát akaróknak, benne a báránnyal…

Valahogy mindig ugyanoda lyukadunk ki.
Csak egyre nehezebb viselni a gügyögő fölnőtteket.
Mert egyre inkább úgy érzem magam, mintha mindenki és mindenáron pecsenyesütőként akarná végezni.
Ezért ez a végtelen tilláromhaj…

Pedig szólni, kérni, vagy akár a fejjelafalnakfutók útjába állni – ez mind a mi felelősségünk volna! De nem, nem lehet, aki most nem őrjöng a gyönyörűségtől, az nyilván ellenség.
Besúgó, vagy mi a nyavalya!

Ha már azok feltették a fazekat a tűzre, hórukkoljunk csak, kiabáljunk eszeveszetten, mennyire szuper lesz az a leves. Az ő főztjük! Majd jól körbeüljük. Csak a leforrázás pillanatával nem számol senki.

Azt mondják, nem lesz nehéz az egész.
Csak jókedv kell, meg egyre több ember, s a zsarnok fogja magát és eltakarodik! Mert majd belátja. Meg fél is nagyon, aztán majd menekülni fog.

És erről persze lehet majd órákon át hozsannázni, s rengeteg jelszóval és jelmondattal támogatni ezt a nagyszerű álmot! Már a taktika is kész! Felrakunk mindent pontosan, úgy, ahogy a forgatókönyvet kitaláltuk. Már tudjuk, mikor jön az a rész, hogy rajzoltatunk egy bárányt, jönnek a süket bari képek, amiket leszavazunk… aztán jöhet a doboz, a három lukkal. Na, az lesz, amiért ez a vidám és felszabadult sok-sok együttlét hullámzik, itt, szerteszét!

A dolog éppen csak attól sántít, amitől a magyar népmese több, mint a happy enddel felszerelt amerikai love story. Hogy felénk a jó elnyeri jutalmát, a gonosz meg megbűnhődik.
Na persze! Csak éppen ez utóbbi gyakorlata kicsit el van szabva e méltóságos hazában! Csak éppen ez a fránya elszámoltatás lesz lehetetlen!

Mert lesz majd egy ellenzék, aki abban érdekelt, hogy váltson.
Mint rendesen!
És itt a bibi, mely rosszabb, mint mindenféle bárányka firka elutasítása!

A doboz ugyanis nem egyéb, mint az ábránd!
Nem egyéb, mint Európa, ha úgy tetszik, Brüsszel!

És akkor talán nem kell tovább magyarázni, miért ennyire gáz a sok vénember örömködése. Na ugye! Na végre! Gyerünk, gyerünk, húzzatok bele! Meg hajrá Magyarország… stb. stb.

Nem volna egyszerűbb az öregre figyelni.
A kampec ugyanis kampec.
Még akkor is, ha minden marad a régiben!
De pofára esni minek, ha egyszer szólt valaki, azok közül, akik láttak már valami hasonlót. Akkoriban ugyan azt mondták róla, hogy rendszerváltás. Később rendszerváltozásként szokták emlegetni. Ma meg…

Na valami olyan jön most is!
Megjött a kis herceg.
Legalább kettő…
És azt mondják, rajzoljunk nekik egy bárányt.
Nem volna egyszerűbb, apukáim, eleve a dobozt felpingálni?

A léggömb elrepül

Most, hogy elmúltak az ünnepek, és a férgek is beleszorultak a fába, valamint minden régi és frissen kikelt politikusfattya elmondta, amit szükségesnek és elégségesnek tartott, a lufik tobzódása után szétnézhetünk a szomorú, füves, vizes síkon, ahová a ringlispíl centripetális ereje röpített valamennyiünket. Okos fejünkkel pedig szétnézünk merengve, biccentünk, nem remélünk.

Fölösleges csalni. Voltaképp a rendszer lebontásának buzgalma célegyenesbe fordult, megszülettek az új megváltók, akiket jövő tavasszal fognak keresztre feszíteni a föltámadás legcsekélyebb reménye nélkül, már leendő miniszterelnökből is van három, és még mennyi lesz majd, akik, ha nem is esnek a másik torkának, híveik majd megteszik azt, mint ma is látszik a szájberbe böfögött kommentárokból.

Az az áldatlan helyzet állott elő, hogy rendszerváltó buzgalmukban a választó proletárok jobban utálják a másik forradalmárt, mint Orbánt, aki úgy fog nyerni egy év múlva, hogy a kisujját sem kell megmozdítania, hacsak nem malmozási céllal. De ne legyenek kétségeink, el fogja indítani az úthengert, amire már most megtette az előkészületeket.

Sok minden más mellett azért sem történt visongás, hogy például a kormány a túl sok plakátra hivatkozva osztaná újra a piacot. Alig egy hónap múlva a helyi önkormányzatok dönthetnek majd arról, kik, hol és mit hirdethetnek. Kaposváron például már járdát föstögetni sem lehet, tessenek elképzelni, ha Szita Károly dönt arról, ki és mit plakátolhat a felségterületén, és Szita Károlyokból annyi van ebben az országban, mint lószaron a légy.

Továbbá a helyi rádiók ledarálása is elkezdődött, így, amikor a permanens választási kampány a finisébe fordul jövő tavasszal, egyetlen józan hang nem lesz fellelhető a piacon. Az én felségterületemen, amely Vas megye volna, már most is csak egy szál internetes portál az, aki ellenáll az országot megülő narancssárga tébolynak, és hiába dicsekszik azzal, hogy hetvenezer kedvelője van, ha a megyében kétszázhetvenezren vegetálnak. A maradék kétszázezer ingó tudata ki van téve a manipulált mocsoknak.

Várom a bíztató jelentéseket, hogy az ország mely eldugott csücskében jobb a helyzet, a végeredmény felől viszont szemernyi kétségem sincsen. Másfelől azt a lehangoló tényt sem árt figyelembe venni, hogy hazánkban az olajtól iszamos kezű Józsik és Bélák egészen egyszerűen szarnak az egészre, a közállapotokról valami halvány derengést a fideszmédiából nyernek, és az is alig érdekli őket.

Nem lehet őket kézen fogni egyenként, nincs az az elhivatott mozgalom, amely erre képes, ez a monolit massza, ha szavaz is egyáltalán, arra fog, akinek a neve úgy halványan földereng a mindennapjaiból, és ez a tapasztalatok szerint nem a Momentum lesz, se nem a Kétfarkúak, a Gyurcsányt és a többi “kommunistát” meg a beléjük nevelt zsigerből utálják, mert csak. És amikor ezek majd együtt jelennek meg egy kilométeres szavazólapon, akkor leblokkol a panelproli tudata, mert nincs ekkora étlaphoz szokva. Elég neki a pörkütt. ubi, nokedli biztos szentháromsága.

Mindezeket egyébiránt nem valami überokos vátesz íratja velem, hanem a végtelen, kiábrándult szomorúság, amikor végignézek házam és utcám lakóin, amely organizmusokat négyzetre kell emelni, és kész az újabb Fidesz kétharmad, de ne legyen igazam. Ilyen körülmények között az új forradalmárok oktogonos happeningjei, bár a szabadság friss szellőjét hozzák az áporodott légbe, ahhoz kevésnek mutatkoznak, hogy kereszthuzat legyen a tömjén-, és rothadásszagú kriptában. A majálisi lufik is elrepültek, gazdáik pedig ott maradtak a lócitromos anyaföldön. Ez van.

TÍZ ÉVE TÖRTÉNT – “deréktól fölfelé” elrabolták Kádár Jánost!

Azt már hetek óta lehet tudni, kik lopnak ma Magyarországon, amíg mi dolgozunk…

Viszont éppen tíz esztendeje, hogy senki sem sejti, kik lehettek anno a tettesek, akik az éj leple alatt feltörték és kiásták a Magyar Népköztársaság néhai vezetőjének a sírját, s magukkal vitték Kádár János csontjainak a medencecsonttól felfelé eső részét – a koponyájával együtt… Elvitték a vezető csontjait és felesége Tamáska Mária urnáját!

A tíz esztendővel ezelőtt történt bűncselekmény elkövetői először eltávolították a fedlapot, amire a „gyilkosok 56” feliratot fújták rá, utána majdnem 2 méter mélyen kiásták a sírt. A fémkoporsóba a lábhoz közeli részen egy 30×30 centis lyukat vágtak. Alapos munkát végeztek, szinte értékelhető nyomok nélkül távoztak, s a mai napig semmit sem tudhatunk az elrabolt maradványok hollétéről.

2011. decemberében a borsonline.hu különös részleteket közölt a felbukkant „ereklyéről”:

„…arra voltunk kíváncsiak, vajon kik és miért lopták el Kádár János koponyáját? S hogy bizonyosságot nyerjünk, ezúttal is Nadint, az ismert fővárosi médiumot, jósnőt faggattuk. A hölgy megidézte a holt pártvezér szellemét, aki elmondta, 2007. május másodikán nem ketten (amint azt a rendőrök feltételezték), hanem öten bontották meg a sírját, amelyben testével együtt nyugszik a felesége hamvait rejtő urna is.
Nos, egy olyan, 1956-ban Magyarországról az NSZK-ba disszidált férfi bérelte fel őket, aki él, elmúlt 76 éves. Gazdag ember, több ingatlannal rendelkezik. Ezek egyikében rendezett be egy műemlékszobát, ahol több más „ereklye” mellett őrzi az egykori magyar kommunista politikus koponyáját is.

Nadin megtudta Kádár megidézett lelkétől, hogy a sírrablók 35-40 év körüli emberek voltak, német rendszámú kocsival érkeztek a Fiumei úti temető sírjához. Amúgy egyikőjük már Kádár temetésén is jelen volt, mert fel kívánta mérni a leendő tetthelyet. Az öt férfi 2007 tavaszán, profi módon szervezett meg mindent. A sofőr a kocsiban maradt, négy társa közelítette meg a sírt. Hárman eltávolították a fedlapot, miközben a negyedik társuk arra ügyelt, nehogy megzavarják őket.

Precízek voltak, előre megtervezték, mennyi idő alatt ásnak le a kétméteres mélységbe. A koporsó felnyitása mellett váratlanul előálló nehézségekre is hagytak tíz tartalékpercet. Szakszerűen dolgoztak – mesélte Kádár lelke Nadinnak –, és amikor végeztek a koponyája leválasztásával, a kocsijukba ültek, és aznap hajnalban elhagyták Magyarországot. A ritka hobbit választó megbízó, az idős magyar férfi kora délután Németországban átvette tőlük a koponyát, az öt sírrabló felvette a fizetségét, és eltűnt.”

A tíz esztendeje történt bűncselekményt sem addig, sem azóta nem követte különösebb sajtóérdeklődés – úgyszólván tudomásul vettük, hogy Magyarország egyik legnagyobb sírkertjének talán legfrekventáltabb területén található síremlékét egyszerűen feltörhették, s az abban nyugvó holttest maradványait a maguk módján exhumálhatták az elkövetők. A munkálatokat kísérő fény és zaj nem tűnt fel senkinek, a mozgást nem rögzítették kamerák, s a sírkert egyik kapuján mindenféle gond nélkül gördülhettek ki a nem mindennapi zsákmánnyal!

A jósnő szavait senki nem vette komolyan.

Nem kezdtek nyomozni a német megbízó után, így a Fiumei úti sírkertben található sír a mai napig csak a deréktól lefelé megmaradt Kádár János előtt tisztelgő elvtársakat várja, ahogy felesége hamvainak hollétéről sem tudunk semmit…

Ezért is olyan fontos, hogy legalább azt tudhatjuk, kik lopnak ma!