Kampec dolores LXII. – Álmaink gőzei

Béla ujjaival a margitvirág szirmait szöszölte, söprögette, amikor rájött, hogy ez az aktus egyszersmind az általa meghatározott tél kezdete, azé a százhúsz napé, amelyet és amelyeket már hosszú évek óta egyfajta hibernációban tölt, és már azt sem érti, hogy mi késztethette ellenállhatatlanul valaha, amikor még barlangok falára föstögetett gazellákat, tehát az idő és saját létezésének kezdetén, hogy hóból golyókat farigcsáljon, és répaorrú embert gyurmázzon, amikor az hideg és csúszós. Tettének oka és indoka csakis a forralt bor, a szegfűszeg, a fahéj és a narancs bőre, ezek illatának elegye lehetett, ami viszont érhetetlen föltételezés, mert, amikor még aprónép volt, nem szopogatott égető és habzó, gőzölgő, kábító szörpöket, és a faluban sem volt több hétig tartó csendes éj.

A tél akkor a csöndeké volt, ahogy hajnalonta lehetett hallani a házak szuszogását, amit olykor a halálra ítélt, és a vesztőhely felé vonszolt Dezsők sivalkodása hasított meg, aztán csönd lett, és a kémények ugyanúgy gőzölögtek, mintha Isten négylábú báránya nem éppen most tért volna vissza oda, ahonnan vétetett. Másfelől viszont, ha Visnuként nézzük a determinált világot, az is lehet, hogy az üvöltve könyörgő jószág lelke abban a pillanatban szállt belé a falu végén épp megszülető kisdedbe, akiből vagy érinthetetlen homeless válik, vagy kellő dresszírozás után gátat nem ismerő miniszterelnök, akinek az a karmája, hogy tönkre téve egy országot ganajtúróként ébredjen egy napon, és akkor csak leshet, hogy melyik Isten mérte rá a csapást, de akkor már késő lesz.

Ekképp révedezett Béla a magára rótt évszak első napján, de azt látta, hogy semmi téli rege nem mutatkozik a légyszaros ablakon túl, sőt, a Nap úgy süt, olyan szenvtelenül, amitől az embernek fölkelni sem támad kedve. De a közmunkások mégis ott ácsorognak sárga foltként és egyáltalán nem narancsillatúan, sőt, Isten bocsássa meg, szegény-szaguk van, amely az egész falut kitölti, bekúszik a duplagyűrűsök átlátszó fehéres, sárgás haja közé, a bánatos tekintetű fiatalasszonyok melegítője alá, és ott minden lényegest kitölt. Béla ilyen tapasztalatokkal haladt a szoborrá merevedés kínkeserves útján, de, hogy megelőzze a veszélyt, amely mindig leselkedett rá, hogy aeterno modo szemlélje a világot, forralt bort kért, hogy madeleinje legyen a mocsokban, és menekülhessen lelkének mélységes iszapjába.

Így járt mindig. Akkor is, amikor a Nap széle belógott az ablakon, az arcát nyaldosta, akkor is, amikor köd ölelte át, vagy a tavasz zuhogott az égből és szivárványok. Minden csak arra való volt, hogy visszagyömöszölje őt a barlangjába, ahol a templom tornya csak árnykép a falon, vagy az élete a mázsás mennybolt kivetítőjén iramlik, és ő egyedül ül ebben a planetáriumban, amelyet viszont nem ártana tatarozni, mert hullik a vakolat a plafonról, és egyenest bele a szemébe. Cserébe viszont végtelen szabadságot kapott, ott járt, ahol csak akart, a Tejút peremén lévő Teremtés Oszlopain ücsörgött, nézte a kis embert a fekete lyuk közepén, ahogyan keresi a villanykapcsolót, időben és térben olyan végtelenségeket utazott be, amit csak a gőzölgő forralt bor okozhatott, tehát nem volt ő erre a világra való, szegény.

Most is csak ült az örök éjben, a csalfán kivilágított nappalokban, a fülke-fényekben, könyökölt és hallgatott. Eszébe jutott, amikor ugyanígy, csak lótuszülésben ücsörgött a fügefa alatt, elméje pedig tisztává és csendessé vált, és képessé arra, hogy egyszerre lássa a múltat és a jövendőt, de elcseszte ezt is, mert vétkezett. Emiatt ül most itt, a Nirvánát meg hiába várja, ahogyan a keresztről levéve sem támadott fel, csak elbújt a sarokban, és röhögött a térdre boruló asszonyok sivalkodásán, mert ilyen izgága Jézus volt ő, és nagy mókamester. Idáig jutott Béla az elmélkedésben, amikor felröhögött és nyerített, mert meglátta a világ ostobaságát és azt is, hogy mindez, amit hirtelen összedelirált, csakis a forralt bor gonoszkodásának köszönhető, meg cafatokban lógó neuronjainak leginkább.

És ekkor jött rá arra, hogy mért volt felhőtlenül jó a jéghideg kristályokból golyókat gyúrni, jégcsapokat szopogatni és szánkón siklani. Mert akkor, amikor még egy volt a világ és kerek, minden önmaga volt, a kétszer kettő józansága, de az egész összeomlott, amikor kiderült, hogy a boszorkák kofák, kasok. És most, lazuló izmokkal jött rá arra, hogy fölnőtt, ezért olyan gonosz a templom tornyán megcsillanó napfény, és ezért bánatosak az olajos hajúak, a feleségeik, a duplagyűrűsök meg még inkább, hogy minden rohadtul felnőtt körülötte, mindent komolyan vesznek, és minden vérre megy. Nem volt ez új felismerés, csak kiábrándító. Így, s emiatt jutott eszébe, hogy valaha medve is volt, aki téli álommal védekezett a valóság ellen. De ezt az előnyét is régen elvesztette, így maradt a kocsma, a szürke falak, amelyekre akár mamutot is lehet firkálni, hogy meglegyen az illúzió: lehet azért újra kezdeni, holott rossebeket.

Gávavencsellő megkísértése

Gávavencsellő, ez az igazmagyar, szabolcsi falu nem cicózott, nem lacafaszázott, legyőzte Brüsszelt. Ezek ott a pisáló fiúcskájukkal azt hitték, ’Vencsellő gyarmat, ezért százharmincöt millió pénzt adtak, hogy ultraliberális eszméiket rájuk kényszerítsék, és ennek szellemében számolják már fel azt a rohadt szegregációt, amely pedig honunknak annyira kedves.

’Vencsellő azonban ellenállott az ürdüng incselkedésének, és azt mondta, lófaszt Soros, nem fogol te nekem diktálni, és szimbolikusan elitták a lóvét. Mint a gonosz homeless, aki csalfa, bociszemű módon csikarja ki parizerre a dellát, aztán, polgártársak, mit tesz vele? Inal a CBA-ba tablettásért, csoda, ha kitiltják őtet az aluljáróból? Egyáltalán nem, drága elvtársak.

Viszont a mi falunk sem különbözik tőle, a mi országunk pedig a falutól. Mondom. A sorosbérencek azért küldték az utalványt a Jenő postással, hogy a szabolcsi almafák alatt a roma kölkek buksiját simogassák, aztán mégsem az lett, hanem dizsihavaj. Masszázs, léleksimogató beszélgetés, életkedv-előadás, meg biorezonancia mérés.

Ám ennyi nem volt elég, nem érte be a Jolán néni, hogy szétálló bütykeit gyömöszköljék a göcsörtös hátával együtt, a Lalinak meg, aki traktorista volt valaha, simogassák a lelkét, miközben mérik a rezgő bióját neki. Futotta arra is, hogy meghívják nemzetünk nagy tanítóját, Oravecz Nórát, hogy hintse el lelkének végtelen bölcsességét a budi tövében. Azóta jár homályos, elborult szemekkel a falu apraja meg a nagyja.

A jól végezett munkát egy farsangi bulival koronázták meg, szintén az Unió finanszírozásával. Végignézve a kínálatot, amit a szabadságharc szellemében Vojto Mihályné polgármester brüsszeli pénzből prezentált az övéinek, finom léleknek hihetnők. Ennek azonban ellentmond, hogy az érdeklődő újságíróknak kifejtette, semmi közük ahhoz, hogyan mulat, mint friss magyar úr, majd kidobta az egész pesti bagázst a tyúkszaros udvarra.

Gávavencsellő az pont Magyarország, csak kicsiben. Vojtóné maga Orbán, a habitusa neki, a pénzhez való viszonya, megminden. Megróni polgármester asszonyt ezért teljesen fölösleges, követi a Fidesz által kitaposott ösvényt, azt csinálok, amit csak akarok. Ő Oraveczbe fekteti a bajor munkás pénzét, mert azt szereti, mások kisvasútba, tök mindegy, egyként romlott, szavatosságát vesztett mindkettő.

Vojtónénak az a helyzeti előnye viszont, hogy ő kihajíthatja az érdeklődő újságírókat. Orbán ellenben az Unió karszalagos ellenőreit, akik a héten érkeznek éppen az ilyen rongyrázásokat vizslatni, azonban nem. S miközben azt mondják egyetlenünknek, hogy húzódjon a kocsi belsejébe, közben a tökeire is léphetnek, ami aktustól visítások közepette szűnik meg az egész ország biorezonanciája.

Az egészben viszont az a végtelenül lehangoló, hogy ebben a történetben mi magunk vagyunk a ’vencsellői roma gyerekek, akikkel ki lett baszva, akiket ott hagytak az út szélén. Ha van Isten, akkor ezt nem hagyja szó nélkül. Viszont én őbenne nem hiszek egyáltalán, amikor minden temetésen bájosan süt a Nap. Hát milyen Isten az ilyen? Az övéké valószerűleg.

ÁLOMÚT – hazudni is tanítsd szép, komoly fiadat!

„Légy ma gyerek és játssz megint velem
Emlékezz, ahogy én emlékezem
Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk
Tegyünk újra úgy, hogy semmiről sem tudunk
Mások játszanak, s mi lessük függöny mögül
Míg a régi régi tangó hegedül…”

Cseh Tamás tangójának szövege, Bereményi örökbecsű verse jutott az eszembe, amikor tegnap késő este rábukkantam a Magyar Közút Nonprofit Zrt. pályázatára! Gyermekeinkhez, unokáinkhoz szólnak, bájosan, lelkesítve tudatlan naivitásukat – ugyan, alkossanak már egy keveset, mérkőzzenek meg az országos gyermekrajz pályázaton, melyet a Magyar Közút Nonprofit Zrt. hirdetett meg „Álomút” címmel! A „Minden gyermek lakjon jól” című gerinctelen, hazug kormányszlogen szintjén mocorgó felhívás kellően felpaprikázott: vajon, miért kell valótlanságok ünneplésére nevelni az utódokat?

Magyarország területén vannak rossz, kátyús utak, járhatatlan dűlők, mindenféle útdíjakért kínált, minősíthetetlen „gyorsforgalmi” utak, de a közúthálózat egészében, ha keresnénk, sem találhatunk egyetlen centiméter „álomutat”!

A pályázat kiírója amúgy bemutatkozásul az alábbi maszlagot tolja gyermekeink elé: „Mi is az a Magyar Közút? A Magyar Közút Nonprofit Zrt. a több mint 31 000 kilométernyi országos közúthálózat fenntartási és üzemeltetési feladatait látja el.
Mit jelent ez? Ahhoz, hogy az országutakon és az autópályákon közlekedni tudjunk, folyamatosan karban kell tartani, vagyis többek között ki kell javítani a burkolati hibákat, a közlekedéshez szükséges táblákat és útburkolati jeleket biztosítani szükséges, az útszéleket rendben kell tartani, a havat el kell takarítani. Mindezen feladatokat a Magyar Közút Nonprofit Zrt. végzi, valamint társaságunk üzemelteti az Útinformot és a Kiskőrösi Közúti Szakgyűjteményt is. Az Útinform feladata, hogy a közlekedés megkönnyítése érdekében tájékoztassa az úton lévőket például a balesetekről, útlezárásokról. A Kiskőrösi Közúti Szakgyűjtemény a római kortól napjainkig mutatja be az út- és hídépítés történetét, emlékeit, az útépítéshez kapcsolódó gépeket és tárgyakat. A szabadtéri parkban útépítő gépek, úthengerek, hómarók, illetve hídskanzen található.”

A Magyar Közút Nonprofit Zrt. szerint Magyarországon több mint 31 000 kilométernyi „Álomút” kanyarog, gyermekeink szülei pedig nyilvánvalóan hazug disznók, amikor kátyúkról, kitört kerekekről, defektekről, évenkénti rugócserékről, eltakarítatlan hóról, kinn feledett táblákról motymorognak!

Arra buzdítják a legifjabbakat, hogy zengjenek dicshimnuszokat, alkossanak bájos tacepaokat egy sosem volt úthálózatról. Nem az a baj, hogy ezt a maszlagot beküldik az iskolákba; jóval nagyobb gond, hogy versenynek, díjakért való mérkőzésnek titulálják a „ki tud nagyobbat lódítani” című össznépi hazudozást! Ezzel az erővel bármikor indítható rajzpályázat a sokat emlegetett tatabányai cigánytelep hetek szám éhező lurkóinak, „Finomságok a karácsonyi asztalon” címmel!

Amúgy a pályázat kiírója rendesen megadja a módját: „Szeretnél igazi úthengert vezetni? Kipróbálnád, milyen lehet közlekedési hírszerkesztőnek lenni? Lennél útépítő mester? Szívesen kipróbálnád, milyen lehet utat építeni? Szívesen megosztanád ezeket az élményeket az osztálytársaiddal is? Ha IGEN!, akkor nincs más dolgod, mint pályázatunkon elindulni!
Küldj egy rajzot nekünk, aminek a témája az úthoz kapcsolódik, például közlekedés, útépítés, az út és környezet kapcsolata, az úton lévők tájékoztatása (Útinform), kerékpáros közlekedés stb. A nyeremény egy osztálykirándulás Közép-Európa legnagyobb úttörténeti múzeumába, a Kiskőrösi Közúti Szakgyűjteménybe!”

Ennél fáintosabb ajánlatot még nem igazán láthattunk! Szeretnél, te lenni Józsi, az úthengerrel? Mehetsz a te kis rezedaszagú faludba, ahol esténként összesúgnak az emberek… Nosza, alkoss, rajzolj egy képet az álomútról, mely behálózza ezt a drága kis hazát! Ha pedig közlekedési hírszerkesztő szeretnél lenni – és persze fogalmad sincs mi az! – nos, akkor is alkoss, s a haza fényre derül! De, ha még ez sem elég, mehetsz Közép Európa legnagyobb úttörténeti múzeumába! Na ugye! Lehet, hogy ilyen „szakgyűjtemény” sehol a világon nincs, na de, ennyi járhatatlan kátyús út sincs, az biztos!

Akinek ezek után még van kedve, bolondot csinálni drága gyermekéből – aki mehet majd úthengerezni, meg közlekedési hírszerkeszteni, vegyen festéket, színes ceruzát, meg zsírkrétát és bámuljon bambán, amint a kölök megalkotja élete fő művét!

Mi meg addig elvihetjük a kocsinkat a defektfoltozókhoz, a felniket egyengetőkhöz, vehetünk új lengés csillapítókat, meg rugókat, hogy legyen mivel átlibbennünk holnap is az álomutakon!

A szeretett Zrt. pályázati kiírása pedig itt érhető el! Mi szóltunk…

Orbán elvtárs már szart se ér

Az elmaradt zavargások miatt muszáj volt valami izgit produkálni az egyatábor Riposton edződött, pinán és vajnatimin szocializálódott organizmusainak, ezért a pesti srácok Orbán meggyilkolásával kezdett el foglalkozni megint.

Ezt olyan fontosnak tartották, hogy nem várhatott egy percet sem, így egészen pontosan máma, szombaton, éjjel egy óra huszonhatkor böfögték bele a világba: „Merénylet Orbán ellen: nem tudták igazolni a szélsőségesek bűnösségét”. Ami szar egy ügy nekik, de nem lankadnak.

Mert, mire felébred nehéz álmából a fideszorganizmus, ott áll neki a reggeli kakaó vagy feles mellé az erre a napra rendelt adag, amitől elélvez, és kellő bambasággal a szívében indulhat a piacra szalonnát venni, vagy sorosos libsiket püfölni, attól függően, hogy mire van éppen gusztusa neki a kajla eszével.

Bűnügyi újságíró álnéven bőségesen önti a fekáliát egy srác-propagandista, hogy alig is győz az ember feredőzni benne. Megtudjuk a szüzséből, hogy két mókust kaptak el két éve, a kocsijukban fegyvereket, hangtompítókat és éles lőszereket találtak, és az sms-miniszter egyből ki is jelentette, hogy egy kormánytag ellen készültek merényletre.

Rögtön előjött az écca, Orbán volt a célpont, akit a TEK ki is menekített, sőt, a házkutatás során az ölési szándékot bizonyító feljegyzések is előkerültek. (Állítólag) Ez annyira nyilvánvalóan tiszta ügy, hogy két év után mégsem sikerült bebizonyítani, hogy a mi prime ministerünket meg akarták volna nyuvasztani.

Nehéz lehet bevallani, hogy Orbán elvtárs már szart se ér, már meg sem akarják gyilkolni. Tehetségtelen bagázs ez a Pintér-sereg, még Virág elvtárs is ügyesebb volt, ő tudta a frankót: „Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!”

Ezeknek ez sem megy, ezért előjöttek Brad Pittel. Aki stábjától hatástalanított fegyvereket einstandolt a TEK még régen, és megmutatta, hogy élessé alakíthatók. Ilyenek voltak állítólag azoknál, akik nem is akarták megölni Orbánt. De, hogy tágabb kontextusba kerüljön a dolog, és mégis legyen mitől félni, ilyen borzalomra jutottak:

„Több ezer ilyen fegyver juthatott szervezett bűnözők, terroristák, köztük a párizsi vérfürdőt elkövető Abdeslamék kezébe.”
Íme, hölgyeim és uraim, így kell összekapcsolni vezérünk nem létező likvidálási szándékát a nemzetközi terrorizmussal, amely fideszileg a bevándorlókból fakad, mint az ismeretes.

A talaj, amelyre a hülyeség magja ömlik, rohadtul termékeny. Alig is jelent meg ez a delír a szájberon, már generált egy értő hozzászólást, éspedig ezt (sic!):

„MSZP-s Czeglédy a több mint 3milliárd forint ,amit ellopott mint adót sok felé mehetett ,mindenkit lefizethetnek ,ebben az ügyben is. Soros és milliárdos bandája által irányitott Clintonné kapcsolatuk nyomozási ügyükben egy fontos tanút meggyilkoltak az utcán.”

A drága kommentelőnek válaszolhatnánk az MTVA módján:

„Az Ön által feltett kérdések pontos tartalmát tekintve olyan értelmezési kérdések és nehézségek merültek fel, melyet pusztán az Ön által megfogalmazott kérdések nyelvtani értelmezésével, illetve a köznapi szóhasználatot alapul vevő egyszerű értelmezésével nem állt módunkban kétséget kizáróan eloszlatni.”

Ezt sem én fabrikáltam, hanem a köztévé írástudói az LMP-s Ungár Péter kérdésére, amiből az derül ki, hogy voltaképp vezető és megvezetett egy és ugyanazon szinten leledzik, ami nívóval egy rohadt romkocsmába be nem engednék őket, mert leomlanának a falak. Viszont innen tudjuk meg azt is, honnan a kurva nagy magabiztosság.

Az aljassággal átitatott bambaság megingathatatlan, pláne megfejelve Krisztus uruk bölcsességével, miszerint boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa (Máté 5:3 -12). Nekem viszont Baudleaire inkább gusztusomra való: „Boldogabb nálam a leghitványabb barom:/ irigylem, amiért nehéz álmába dőlhet,/ olyan lassan pereg orsaja az időnek!” (De profundis clamavi), mert ugyanazt mondja, csak szebben.

De, ha virágos jókedvem van, akkor Brian-el fütyörészem, hogy boldogok a sajtkészítők. Viszont, mint a fentiekből is kitetszik, nincsen nekem pitypangos jókedvem egyáltalán, és ez érhető is, ha jól belegondolunk.

Varga Miklós így szereti

Van, aki forrón, mások meg sunyin, ez gusztus és filozófiai beállítottság dolga. A mi véneurópánk a jelek szerint Kossuth-díjra hajt, vagy csak szügyig szervilis, ez is világlátás kérdése. A végeredmény azonban nem, miszerint, ahelyett, hogy csöndben elvisongana magában, a kétfarkúakat basztatja, és pszichológust vizionál a számukra.

Kaposvár határában történt, hogy egy leendő laktanya elleni tiltakozásul az MKKP városi elnöke a fűre festette pártja emblémáját, ami miatt öt rendőr, egy alezredessel az élen zúdult a nyakába, hogy vegzálja őt. Tulajdonképpen ezen nincs mit csodálkozni, Szita tekéntetes ugyanis városszerte kiszögezte a „Wanted!” táblákat, rajtuk a nagyszemű blöki képével.

Ez a fűre festés ez egyáltalán nem nóvum azonban. Még Kádár apánk idejében, amikor magas rangú elöljáró érkezett a laktanyába, akkor Trináttal pingálták zöldre a kopott gyöpöt a bakák, hogy megfeleljen a vezénylő tábornok kényes ízlésének az összkép, ha büdös is volt kicsit. Így lett a lehető világok legjobbika a zsíroskenyér ízű barakk.

Vezénylő tábornokunk most is van, bizonyítva azt a tételt, hogy az idő körben forog, ő azonban nem szereti sem a flaszter, sem a fű festék általi megjobbítását. Mert amíg a laktanya talajának kizöldítése az akkori hatalom szilárdságát mutatta, a kétfarkúak szivárványos pörformanszai, bármennyire jámborak, ezét az újét ássák alá. Ezért üldözik is.

Rendőrségünknek amúgy sincsen jobb dolga, a minap is megszüntették a nyomozást egy bizonyítottan fideszes tanár ellen, aki három milliót sikkasztott a diákjaitól. Pintér serege szerint viszont csak hazavitte megőrzésre a bankból, mert onnan Woody Allen minden cicó nélkül vihette volna el a faragott szappan-pisztolyával.

Ebből is kitetszik, hogy a mi vidékünkön vannak egyenlőbbek, akik közé Varga et. is tartozni véli magát, kiérdemelve a kiváltságokat a seggéből kilógó Fidesz felirattal. Érhető, ha azt mondja: „Sokkal jobban tetszik ez a rendszer, mint a kétfarkúak által kínált alternatíva.” Ezek szerint nem akar örökké élni, ami dicséretes, de a sört sem szereti.

Egyszer mindennek vége lesz azonban, Orbán királyságának is. A nácikok is kitakarodtak Párizsból ’44-ben, és igen tanulságos volt látni a Natgeón, miként bántak az addig megalázottak és megnyomorítottak a kollaboráns nőkkel. Nullás géppel lenyírt hajjal, homlokukon horogkereszttel, csipkés kombinéban kellett flangálniuk a városban, miközben látványosan nem szerették őket a népek.

Ez nem tudom, miért jutott az eszembe. Arról viszont erős elhatározással emlékezek meg, hogy Varga szerint „kifejezetten elegánsabbnak tűnt ez a rendőri vegzálás, mint a 2006-os októberi a budapesti utcákon.” Érdekes meglátás, csak a premissza rossz, és a konklúzió hányadék.

Az égő autók, a fölszaggatott kockakövek és a tomboló csürhe, amelyik egy államcsínyhez igyekezett asszisztálni, minden bizonnyal buksi-simogatással lett volna megfékezhető. Más szemszögből pedig a pingáló kutyás passzivista veséjét kellett volna leverni gumibottal, hogy helyre álljon a világ rendje. Mindebből viszont az következik, ha Varga nem lenne elvakultan aljas, akkor degeneráltnak lenne mondható.

Ezt tessenek eldönteni, ezen túl azonban segítő tanácsot kérnék annak a fölfejtéséhez, hogy kideríthessem, ha valaki belebújt Orbán valagába, miért érez minduntalan késztetést, hogy onnan ki is szóljon, s ráadásul hülyeségeket. A megoldásokat postagalambbal várom, pénz, mindenféle díjak kiérdemlése nem játszanak az elbírálásnál, ezt minden hülye tudja, még én is. Az ős-okot keresem. Fizetni nem tudok, viszont hömbölög két hangszóró a pincében.

TÖRVÉNYEK-FELETTI TÉR – Savaria romjai nem számítottak senkinek?

Épül, szépül Szombathely!
Hja kérem, ahol van lé, minden van, csak rendesen köll viselkedni!

Úgy tűnik, a rendes viselkedésbe olykor bármi beleférhet, leszarhatóvá válnak a törvényi előírások – pusztán, mert a helyi Mindenható maga a törvényfelettiség! Ő az egyenlőbbek megtestesítője, így aztán az sem lehet kérdés, hogy akadhatnak-e áthágható szabályok, ha éppen eredményeket „köll” produkálni a választások közeledtével! Csak egy telefon, és a dolgok lerendeződnek…

És mindez nem azért jutott az eszünkbe, mert a szombathelyi kórház vagy háromszor lett átadva, anno, s ez senkit nem zavart! No, nem is azért, mert a Haladás sportkomplexum még csak a második ünnepélyes átadáson van túl, s nyilván, lesz még valódi népünnepély a legfőbb nagyúr, Orbán Viktor főszereplésével… A város igazi bombája még csak most ketyereg – mélyen a föld alatt! Gondolták volna?

Nem furcsa, hogy bizonyos építkezések éveket csúszhatnak, pusztán a kötelezően előírt régészeti megfigyelés okán, s Szombathely kellős közepén, a Romkert és az Iseum tőszomszédságában, az egykori Savaria nyilvánvalóan jelentős értékeket hátrahagyott központjában egyetlen kapavágás sem volt szükséges? Tényleg senkinek sem tűnt fel, hogy a Savaria Történelmi Karnevált évente megrendező város vezetése elintézte, mert elintézhette ezt a kis apróságot?

Hogy van az, hogy úgy lehetett eltakarítani a korábbi burkolatot, hogy senki nem lehetett kíváncsi, vajon mit rejt a föld? Mert valljuk meg őszintén, szinte naponta megfordulva az adott helyen, mi bizony nem véltünk felfedezni ásatásokat, hatalmas sátrakat és azok alatt sertepertélő régészeket!

Vajon hogy érezheti magát az ELTE történelem tanszékének több vezetője és oktatógárdája, ha kinézve az intézet ablakán, egyetlen kollégát sem kellett, hogy felfedezzenek az elmúlt hónapokban? Nem ásott és nem lapátolt senki, semmit!

Jöttek a kockakőrakók, meg a vizesek, s lám, hamarosan szökőkutak tombolhatnak a téli fagyban, sok-sok évtizedre kőpáncél alá rejtve a római kor felbecsülhetetlen értékeit!

Milyen kár, hogy Szombathely lakói nem kérdezhetnek e témában senkit! Hiszen Szombathely lakóinak hosszú évek óta nincs beleszólása az építkezésekbe. Itt már rég nincsenek hagyományok! Az a Szombathely, amelynek lakói Csónakázó tavat építhettek önerőből – kivonult szinte minden tenni akaró ember, és kubikoltak hónapokon át – akik a lebombázott Székesegyházat összefogással építették újjá… hol vannak már? Hja kérem, a tájékoztatás, a vélemények kikérése nyilván komcsi szokás volt!

A menő, modern, illiberális világ dönt, lóvét síbol az EU-tól – attól az EU-tól, amit aztán lehet mocskolni vígan –, de hol vannak már a lokálpatrióták, meg az elszánt helytörténészek? És végül, kit köteleznek a törvények?

Ha megengedi a kedves olvasó, kalandozzunk egy kicsit e törvények világába, idézve Dr. Jankovich-Bésán Dénes régész, történelem szakos középiskolai tanár értekezésének részleteit:

„A régészeti megfigyelés (a szakmai köznyelvben: felügyelet, vagy hibásan: szakfelügyelet) a régészeti feltárás egy fajtája, és célja, hogy a régészeti érdekű területen folytatott földmunkák során biztosítsa a feltételezett régészeti jelenségek azonosítását és a veszélyeztetett emlékek feltárását. Annak ellenére, hogy a megfigyelés a feltárás egyik fajtája, határozottan meg kell különböztetnünk az ásatástól, még akkor is, ha igen gyakran az történik, hogy a megfigyelésből ásatás lesz. A jogszabályok arra is lehetőséget adnak, hogy megfigyelést megelőző feltárás keretében folytassunk, azonban ebben az esetben is szükséges annak tisztázása, hogy meddig nevezhető egy tevékenység megfigyelésnek és mikortól kezdve ásatás. E kérdésben a paragrafusok részletes eligazítást nem adnak, ezért még inkább szükséges, hogy a szakmai normatíva tisztázza a félreérthető helyzeteket. Tekintettel arra, hogy a terepi munka folyamatában a megfigyelés és az ásatás nem mindig választható szét, különösen fontos, hogy tisztában legyünk a megfigyelés céljaival és feladataival.

Nézzük először a jogszabályokat:
A kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény (továbbiakban Kötv) 7. § 21. pont:
Régészeti megfigyelés: a földmunkával járó fejlesztések, beruházások régész által a helyszínen történő folyamatos figyelemmel kísérése és annak dokumentálása.

Kötv 22. § (2) bekezdés:
A megelőző feltárás részeként a régészeti lelőhelyen – a hatóság eltérő rendelkezésének hiányában – próbafeltárást kell végezni. A régészeti érintettség mértékétől függően – külön jogszabályban meghatározott feltételek fennállása esetén – a hatóság régészeti megfigyelést írhat elő.

5/2010. NEFMI rendelet:
4. § (1) Feltárási engedély nélkül végezhető – a fémkereső műszer használatának kivételével – a lelőhely állapotában maradandó változással nem járó műszeres lelőhely-felderítés, a régészeti megfigyelés és a terepbejárás.
(2) Az (1) bekezdésben megjelölt tevékenységet, annak megkezdése előtt legalább 10 munkanappal be kell jelenteni a hatóságnak.
(3) A bejelentés alapján végzett régészeti feltárásra egyebekben a régészeti feltárásra vonatkozó rendelkezéseket kell megfelelően alkalmazni.

15. § (1) A Kötv. 22. § (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelően a hatóság régészeti megfigyelést írhat elő, ha:
a) az érintett terület régészeti érintettségének mértéke egyéb módon nem tisztázható,
b) a régészeti jelenségek előfordulása (gyakorisága) a lelőhelyre vonatkozóan elvégzett előzetes vizsgálatok alapján olyan alacsony, hogy a teljes körű megelőző feltárás nem indokolt.
(2) A régészeti megfigyelés előírása keretében a hatóság meghatározhatja a régészeti jelenségeket fedő talajrétegek elengedhetetlenül szükséges mértékű eltávolítását és a láthatóvá váló régészeti jelenségek felszíni dokumentálását. A beavatkozás a beruházással érintett terület legfeljebb 15%-án végezhető el, elsősorban a lelőhely horizontális kiterjedésének és jellegének tisztázása érdekében.
(3) A területileg illetékes múzeum és a beruházó a régészeti megfigyelésre vonatkozóan írásbeli szerződést köt.
(4) A megfigyelést végző régész köteles a munkálatok során azonosított régészeti lelőhelyek és régészeti jelenségek felszíni nyomait dokumentálni, majd a régészeti megfigyelés befejezését követő 3 munkanapon belül bejelenteni a hatóságnak.
(5) Amennyiben a régészeti megfigyelés eredménye feltárást tesz szükségessé, a régészeti megfigyelés befejezését követő 22 munkanapon belül a beruházónak nyilatkoznia kell a hatóság felé, hogy megvalósítja-e a beruházást. Ennek elmaradása esetén, vagy amennyiben a beruházó a beruházás megvalósításától eláll, a mentő feltárásokra vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Amennyiben a beruházásra sor kerül, az érintett lelőhelyrészeket megelőző feltárás keretében fel kell tárni.
(6) A hatóság 10 munkanapon belül dönt a további kivitelezési munkálatokról, illetőleg a lelőhely feltárásának lefolytatásáról.

A törvényi definícióból kiindulva minden földmunkával járó fejlesztést régészeti megfigyelés mellett kell(ene)végezni, függetlenül attól, hogy régészetileg érintett-e, vagy sem. Ezt szakmai szempontból nagyon is lehetne támogatni, azonban nyilvánvaló, hogy a törvényalkotó korántsem így gondolta. Erre a törvény indoklása utal, amikor feltételül szabja a régészeti érintettség előzetes bizonyítottságát.
Mivel ennek mikéntjét nem részletezi, ezért csak az érintettség „legenyhébb” változatára, a régészeti érdekű területre gondolhatunk. A 2010-ben kiadott rendelet sok részletében pontosítja a törvényi szabályozást és az eljárási rendjét.

A megfigyelés értelmezésében azt tekintjük a helyes szakmai álláspontnak, hogy a régészeti megfigyelés (felügyelet) csak addig folytatható, amíg az első régészeti jelenség elő nem kerül. Attól a pillanattól kezdve szakmai értelemben ásatásról kell beszélnünk és az ásatásokra vonatkozó szakmai előírásokat kell alkalmaznunk.

Kifejezetten és ismételten hangsúlyozni kell ugyanis, hogy a régészeti megfigyelés nem jelentheti azt, hogy a régészeti emlékeket a régész jelenlétében lehet elpusztítani. Ha a földmunkák során régészeti jelenség kerül elő, akkor tehát nem elegendő a jelenség – vagyis az alkalmasint már átvágott objektum – „dokumentálása”, hanem a szóban forgó veszélyeztetett területet fel kell tárni. Ez pedig az ásatásra vonatkozó szabályok szerint kell, hogy történjék, még akkor is, ha erre nincs engedély, vagy anyagi fedezet. Utóbbi kettőre az örökségvédelmi törvény általában megoldást nyújt, amikor lehetővé teszi, hogy megfigyelést akár megelőző feltárás részeként is végezzünk.

Ha a megfigyelés nem ilyen szerződés keretében történik, akkor logikusan csak a mentő feltárásra vonatkozó szabályokat alkalmazhatjuk, de a megfigyelés költségének erre is fedezetet kell nyújtania. Egyedül az a megoldás elfogadhatatlan, hogy költségtakarékosság címén a megfigyelést végző régész, vagy technikus (lásd alább) végignézi a régészeti jelenség elpusztítását, majd a maradványokat úgyahogy dokumentálja.”

Akit e remek tanulmány folytatása is érdekel, szánja rá az időt, érdemes!

Mi lesz Savaria emlékeivel a föld alatt?

Nos, úgy kb. negyven-ötven esztendő múlva talán jön majd egy arra méltó városvezető, aki kellő alázattal és kritikai érzékkel nyúl majd az elődök munkáihoz. Lesz benne elég bátorság, s a gyors és látványos sikerek helyett képes lesz valódi régészeti munkálatok fogadására!

Egy olyan városban, ahol valaha Dr. Bándi Gábor és műhelye jelentette a múlt megismerését! És akkoriban nem a politikusok bújtak tógába és nem hadováztak mindenféle marhaságot… latinul…

Mindennek vége

Hogy valami baj van K. Józseffel, az már régóta látszott, de, hogy ekkora lenne, azt senki nem gondolta volna a házban. Böcsületes magyar panelben volt az otthona, ilyen szélfútta, szélrágta ákombákomban. Még nagyon régen, amikor semmit sem kellett gondolni a világról, mert minden megoldást készen kapott, megrágva és megemésztve, sör és virsli meg a háromhatvanas kenyér formájában, mondta is drága Rózsikájának, egyetlen hitvesének faluról a félelmetes városba költözve, nézd csak, mekkora házat vettem neked, és felhőtlenül göcögtek, mert egy volt a világ.

És gyönyörű is persze.

Aztán Rózsikát elvitte a rák, a gyerekek messze röpültek, maradt magában, mint az öreg, rövidlátó hangya a kesztyűben. És olyan felfordulás támadt körülötte, hogy megértette a valahai üzemi párttitkár mondatát, aki szűkölő malacszemekkel mondta annak idején, jön a plurális demokrácia.

Ezt senki nem értette, de olyan félelmetes volt, hogy beleborzongtak. Utólag látszott, jogosan. Két év alatt ment tönkre második és igazi otthona, a gyár. Ilyenek röpködtek a levegőben, hogy csőd és felszámolás, amiből annyit fogott fel, hogy az utcára került szégyenszemre.

Ott is maradt véglegesen, de annyira felgyorsult körülötte a világ, hogy észre sem vette, megöregedett, már nyugdíjas, és ami keveset összekapart, azt is a régi üzemének köszönhette. Már bele is törődött volna, hogy minden szép és jó örökre elveszett, amit még olajtól iszamos kézzel átélt.

Ám hét évvel ezelőtt megérezte ugyanazt a megfoghatatlan vonzást, amit boldogult úrfikorában. Ez a mámor az évek alatt fokozódott, amikor ilyeneket hallott, hogy munka alapú társadalom, teljes foglalkoztatottság meg a család szentsége. Ettől eszébe jutott Rózsikája, az eltűnt ifjúság, és hálát adott a sorsnak, mert úgy érezte, újra lovagol fűzfasípot fújva.

Rászokott a híradóra, híreket hallgatott a rádióban, meccset is csak azért nézett, hogy a szünetben láthassa az egyperceseket, és olyan különös fények gyúltak a szemében, hogy a lépcsőházban elkezdték messzire kerülni. Senki nem értette a lázát, csak ő, mert a kétszer kettő újra négy lett, a krumplileves pedig megint krumplileves.

Leesett róla a gondolkodás zavaros terhe, amitől olyan jámborul boldog és elégedett lett, hogy olykor váratlanul fütyörészett is. Amikor tavaly még utalványokat is kapott, akkor tudta, hogy meglelte a nyájat, amitől senki és semmi el nem szakíthatja már sohasem. Mindent aláírt, minden elérhető gyűlésre elment, tapsolt, és nem kételkedett többé.

Így lubickolt a meglelt boldogságban és bizonyosságban, amiből senki és semmi ki nem zökkenthette, amikor egyszerre minden egész eltörött és minden veszni látszott. Azt mondta neki a tévéje, hogy újra lesz nemzeti konzultáció, a szívének kedves ünnep, elkezdte hát a postást várni, és nem a nyugdíjért, hanem a levélért, de heteken keresztül hiába.

Nem mosdott, nem borotválkozott, meggörnyedt, mint valami kókadó virágszál. A szomszédokat zaklatta, hogy ők már megkapták-e, de azok rávágták az ajtót. Egy nap aztán meglátott a kukában egy levelet, mocskosan, gyűrötten, megszentségtelenítve, és akkor jött rá, hogy őt elfelejtették.

Itt hagyták magára a bizonytalanságban, útmutatás és tanácsok nélkül, mintha Rózsika halt meg volna újra. Keservesen nézte a mocskos ablakon át a panelek végtelen tengerét, ivott erősen, amikor reménysugár kúszott be két légyszar között a lerohadt lakásba.

Azt hallotta a rádióban, hogy maga a miniszter fogja felhívni őt, hogy eldiskuráljon vele az életről. Ez új életre keltette, a telefont a sarokból a dohányzó asztalra tette, és várt. Addig várt, míg valami újra meg nem pattant benne, mert a lépcsőházból hallotta a mobilok csörgését, de az ő vonalasa néma maradt, és így végleg elveszve nekilátott a koszos tányérokat a falhoz csapdosni.

Módszeres volt, nem hagyott ki semmit, hamutartók, poharak fröcsögtek a betonon, és, amikor elborult szemmel egy kalapáccsal látott neki a fazekakat átalakítani, a szomszédok nem bírták tovább, egyszerre hívták a rendőröket és a mentőket. Ajtót nem nyitott a dörömbölésre, rátörték hát, és ott találták a szoba közepén térdelve, szeme a telefonon, igézve, hogy csörögjön, de nem csörgött.

Úgy gondolta, ez a halál, ezért nem is ellenkezett, amikor a jóságos mentős bácsik szurit adtak neki, becsomagolták egy fehér köpenybe, és kivezették a romok közül. – Azt mondták, felhív. – Ilyeneket szüppögött szünet nélkül, és amilyen kegyetlen a sors, az ajtó záródásakor megcsörrent a jószág, csörgött kitartóan, mígnem a kihangosított rögzítő sípja után meg is szólalt: – Jó napot kívánok, Szíjjártó Péter vagyok. – A verebek elrebbentek a párkányról, a mentő pedig szirénázva távozott.

Amelyik belényúl

Kutyaszart loptak Nyíregyházán. Az úgy esett, hogy egy festékbolt szemeteséhez ismeretlen mókamester egy zsákot rakott le benne három festékes vödörrel, amelyekről később az üzlet tulajdonosa megállapította, hogy színültig kutyaszarral vannak megtöltve. Ám, hogy a kéretlen ajándék ne okozzon megoldhatatlan gondokat, arról egy másik, szemfüles polgártárs intézkedett, mert ellopta a vödröket, benne a cuccal, és most viszi.

Két tényállás forog fenn. Az egyik, hogy mit érdemel az a bűnös, aki más szemetesébe kutyaszart rakosgat, a másik pedig, hogy a szarlopásnak mi a büntetési tétele a bétékában. A kakaós csigáét meg a kósza rőzsékét már ismerjük, ilyen szarosra azonban még nem volt precedens. Törvényhozásunknak tehát ezzel is foglalkoznia kellene, mint például Czeglédyvel, mert úgyis kellően aljas és ostoba mókusok alkotják a grémiumot, a szocik meg mindig félrenyomnak.

Aztán itt van a lélek dolga. Hogy mi vesz rá valakit a kutyaszar kitartó gyűjtögetésére vajon. Jobb esetben a kedvenc négylábút óhajtotta tán szakralizálni a delikvens, hiszen ismeretes a jó Sziddhartha azon tétele, hogy neki a leggyönyörűbb hercegkisasszony sem kell, mert az is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel. Ezzel pedig a titokzatos alak, hogy kimerte a szart a kutyából, elemelte őt mintegy az anyagi világtól, és glóriát font buksi feje köré. Ilyen megfejtés is lehet.

Köznapibb gondolkozással azonban egészen egyszerűen debil volt a szarhalmozó. Ilyenekből annyi van az országban, mint hercegkisasszony a Burgban, hogy Svejkre is gondoljunk kicsit. Jól mutatja ezt, hogy egy iskolában felirattal hirdették: egy halotti anyakönyvi kivonatot találtak, amelyet a jogos tulajdonosa átvehet. Vagy egy útról szóló híradás, amely arról tudósít, hogy Pilisvörösváron egy kert töviben véget ér a bitumen, és a másik oldalán pedig folytatódik bukszusnyi hiátussal. Ők, ott így oldották fel a jogi problémákat.

Ezeket is tegnap lehetett olvashatni, amitől az ember azt hihette, hogy egy bohózat kellős közepén ücsörög, de mégsem lett tőle virágos jókedve. Például azért, mert ez a szarral telt festékes doboz megidézte benne Arany Családi körét: „…Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:/ Jaj! valami ördög… vagy ha nem, hát… kis nyúl!…” Azzal a továbbgondolással, hogy miként ordít fel a delikvens, ha meglátja/érzi zsákmánya tartalmát, esetleg azt is megengedve, hogy kifösti vele a nappalit.

Aztán ahogyan a ’zember tovább danássza magában Arany sorait, eljut odáig is, hogy „…egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek…”. Hogy tudjuk, kölökkorunk költeményében a munkában megfáradt szántóvető tér haza, ahol a sorok szerint hű asszonya sült vs. rántott csirkével várja őt. Aztán körülnéz a ’zember a százötven évvel későbbi hazában vacsorailag, hogy életforma-e az éhezés, mintegy passzió, ahogy Harrach et. azt elképzeli, és okos fejével biccent, nem remél.

Viszont, hogy a belenyúlásoknál maradjunk. A jövő héten érkezik mihozzánk uniós patások serege, akik NER szemszögből Soros utasítására vizslatják degenerált honunk közbeszerzéseit, amelyekről egészen elképesztő dolgok kerengenek kósza Magyar Közlönyökben. A patások sem tudják, mibe nyúlnak bele, de ha találnak valamit, morcosak lesznek, és fizettetnek. Ha sokat találnak, teljesen elzárhatják a pénzcsapot, amitől pedig a NER fejre állhat. Szóval érdekes dolgok várhatók eztán is, a magam részéről pedig csak nézem a mozit.

KÉT HEXAMETER

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

József Attila – 1936. november-december

A jelenleg is előzetes letartóztatásban lévő Czeglédy Csaba ügyében döntött ma az Országgyűlés: 148 igen és 3 nem szavazattal elfogadták a fideszes képviselők indítványát, mely szerint „a kabinetnek a lehető leggyorsabban ki kell fizetnie azokat, akiket Czeglédy Csaba, az MSZP, a DK és az Együtt szombathelyi képviselője és társai tudatosan megkárosítottak.” Erről az MTI írt.

Szíveskedjenek előrehajolni

Tállai András sajátságos NER-evolúciója során kiskirállyá alakult, amire utaló testi jelek – toka, méretes gyomor, ahogyan szocreál történelem tankönyvekben rajzolták annak idején – már régóta mutatkoztak rajta, a minőségi ugrás azonban hirtelen volt és váratlan.

A NAV-elnök és államtitkár eleddig falunapokon hadonászott ollókkal és nemzeti színű pántlikákkal, mindent fölavatott, ami elébe került, még a kiskutya lekonyuló farkát is. Ezen kívül idegenvezetőként fungált, földijeit vezette csudát látni a Parlamentben, bemutatva, melyek azok a falak, amelyek csakis a jómunkás kisemberért remegnek, s amelyek között Tállai szíve csak érettük dobog, mondhatni, ahol ő csak néépéének éél.

Mezőkövesd viszont messze van a pártközponttól, a falvak népének szervezett tanulmányi kirándulások sokba fájtak, mert drága volt a benzin. A jó király ilyenkor odahat. Tállai is rácuppant a „K” vonalra, egyeztetett, amely diskurzus nyomán, míg a birodalom más, elfelejtett szegleteiben az üzemanyag piaci alapon október vége óta háromszor is drágult, a NAV elnök fatornyosában viszont csökkent az ára.

Czeglédy Csaba immár közel fél éve ücsörög előzetesben azóta sem bizonyított költségvetési csalásra hivatkozva, vele szemben Tállai épp most fonja az aranyglóriát fenségtelen, zsíros feje fölé saját kézzel, s azzal, hogy esküjét megszegve látványosan károsítja meg az államot.

A magam részéről soha nem voltam NAV elnök, így azt sem tudhatom, részleteiben mi egy ilyen tótumfaktum munkaköri leírása, de, mint a nép egyszerű gyermeke, annyi azért kapisgál bennem, hogy az adók vaskézzel való behajtása volna. Ezt egyébként számtalan honfitársunk tapasztalhatja is, aki pár ezer forinttal tartozik, s emiatt a tökeit szorongatják, elveszik az ebédjét meg a tetőt a feje fölül, és mehet a büdösbe a kedves családjával együtt.

Ha én NER volnék, akkor kockás papíron számolnám ki, Tállai et. látványos akciója hány millió/milliárddal károsította meg az államot, s így a magyar népet, és raportra rendelném, hogy elbeszélgessek a busa fejével. Ha meg tökös NER, akkor emiatt szorítós karperecet is adnék rá.

Viszont rendszerünk egyáltalán nem tökös, hanem inkább egy megfoghatatlan valami. Nevezték már társadalomtudósok autokráciának, diktatúrának, maffiaállamnak, de be kell látnunk, annyira sajátos képződmény, hogy ilyen kategóriákkal nem írható le. Inkább kesze-kusza, autodidakta műalkotás, amelyet csak részeges bölcsészek tudnak értelmezni az esztétika és a filozófia segedelmével.

Erre utaló törekvések már megjelentek a kommentelők körében, amikor kies hazánk államformáját, hatalmi és pénzügyi berendezkedését az abszurdban vélték megtalálni, lásd: abszurdisztán, amely megnevezés közkeletű a facebookos szakirodalomban.

Tévednek azonban a tisztelt kollégák, hiszen az ilyen tállais csínytevések után nem tudjuk, sírjunk, vagy röhögjünk, és ez az ambivalens állapot sokkal inkább a groteszk hatásmechanizmusára hajaz. Azt mondja a kézikönyv, hogy a groteszk összetett ábrázolásmód, a félelmetes, torz és fenséges vonások ötvöződése a kedves, néha kicsinyes komikus elemekkel, a rémület és nevetés együttes hatását váltva ki. Lényege az ellentétes esztétikai minőségek együttes jelenléte.

Tállai, amilyen röhejes, annyira félelmetes is egyben. Engemet is seperc alatt kicsinálhatna a hivatalán keresztül, ha lenne tőlem mit elvenni, de nincs. Mások azonban nem élnek az érinthetetlenség (lásd hinduizmus) ilyen óvó és kegyes állapotában. Nagyon is van mit veszíteniük, következésképp nekik az államtitkár és a rendelkezésére álló eszközök – amelyek végtelenségéről csak Simicska tudna mesélni, mint aki hatalmának csúcsán adta, most meg kapja – valós fenyegetést jelentenek.

Ők igazán megérthetik Wolfgang Kayser groteszkről való állításait, amely szerint ez nem más, mint az otthoniasság látszata mögül hirtelen fölbukkanó elidegenedettség, a világ széttöredezettsége, a lét szakadékaiból föltörni kész démoni erő, amelynek azért nem lehet harmonikus ábrázolása, mert akkor az emberi világrend teljes jogú tagjává tennők az apokalipszist.

Örkény mindezt göcögősebben fösti le (Arról, hogy mi a groteszk):

„..Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról. Íme, a világ fejtetőre állt. Férfilábak kalimpálnak a levegőben, visszacsúsznak a nadrágszárak, s a lányok, ó, ezek a lányok, hogy kapkodnak a szoknyájuk után! Ott az autó: négy kereke a levegőben, mintha egy kutya a hasát akarná megvakargatni. Egy krizantém: keljfeljancsi, vékony szára az égbe mered, ahogy a fején egyensúlyozza magát. Egy gyorsvonat, amint füstcsóváján tovarobog. A Belvárosi Plébániatemplom a két tornyán levő két kereszten levő két villámhárító hegyével érinti csak a földet. Bent egy dülöngélő vendég – fejjel aláfelé – elhozza sörét a söntésből. A sorrend: lent a hab, rajta a sör, fent a pohár talpa. Egy csöpp nem sok, de annyi se csordul ki…”

Kitetszik, drága polgártársak, megvan a recept, hogyan lehet túlélni a körülöttünk eluralkodó tébolyt. Ö. I. csak tudta a hadifogságból hazatérve, és éppen a Rákosi rendszerébe csöppenve bele. Az a mi mai tragédiánk, hogy szertenézve a hazában alig is látjuk másnak a mai tébolyt, amelyen Tállai csak imbolygó hab a sörön, és lefelé. De terpeszállásból hátrafelé nézegetni sem lehet a végtelenségig, mert az ember fejébe száll a vér, és esetleg megborul.

Viszont ha kiegyenesedünk, akkor a hegeli dialektika a fejéről a talpára áll, mint azt Marx papa tanítja, s ennek következtében már valós fényében látjuk ezt a Tállait is – meg az összes cimboráját -, jókedvünk odalesz, és A. E. Bizottság módján adjuk meg a delikát választ a világra, amely ez: „Köpni kell”. És az a tragédia, hogy csak ennyire futja.