KI TUD NAGYOBBAT RÚGNI? – a gazemberség is tűnhet bátorságnak

Telnek, múlnak a napok, hetek – az utolsó döntés értelmében, mostantól a hónapok.
A meghallgatás, vallomástételi lehetőség nélkül odabent veszteglő ellenfél fegyvertelen – gyakorlatilag sok-sok körön át kell, hogy kimaradjon a dobásból.

Ez minden normális játékban, minden normális játékszabály esetén, minden normális ellenfélnek előnyt jelentene. Sima emberhátrány a kiseprűzötteknek, s bíztató emberfőlény a méltóságoséknak – ennyi az egész, kár is szaporítani a szót sportszerűséget, emberséget (sic!) kutatva!

Ezek mégis csaholnak, vinnyognak, hétről hétre!

Most végre igazán férfias a feladat! Nekik…

Vagány megnyilvánulási lehetőség, kormánypárti hangembereknek, odafent a magasságokban, meg persze ugyanez némi háztáji ízzel fűszerezve, itt, a végeken! No, halljuk, lássuk, ki tud nagyobbat rúgni a magatehetetlenné töpörített ellenfélbe, ki lesz képes felülmúlni az előtte hőbörgőt!?

Kósa kezdte, Németh folytatta, de azóta már vinnyogott ez ügyben a magát halálra dolgozó helyi plüssmedve, meg a 66-os út helyi üdvöskéje is. Csak egyetlen, a guriga hallgat – nyilván nem véletlenül…

A boncolgatott probléma, a téma, a megnyilvánulások micsodája mindegyre ugyanaz a semmi. Amolyan lerágott csont, amit a leginkább azért kell újra, meg újra elővenni, rágcsálni egy keveset, nehogy még elfelejtsék a szita agyú választók, a béna rigmusokat!
A legújabb – persze az égvilágon semmi újdonsággal előrukkolni nem képes büfi tulajdonosa, hangmestere a kis Halászjani – aki amúgy több éven át egészen normális embernek adva ki magát, tudott összefüggő mondatokat közvetíteni a hallgatóság felé. Most ő lett a soros… Neki jutott az a hálás szerep, feladat, hogy tizenhatodszorra is elárulja pártja kínjait a Czeglédy üggyé gyúrt politikai hacacáré kapcsán. Jani előhozakodik a klisékkel, néha átvesz elődeitől egész gondolatsorokat, olykor cifráz és újraáraz – de a lényeg ugyanaz. Ki tud nagyobbat rúgni Czeglédy Csabába?

Eleinte arról szóltak a politikai programbeszédek, hogy a szombathelyi politikus szürke és jelentéktelen. Azután a következő felvonásban kiderült, hogy a nagy Gyurcsány, meg a nagy Botka fegyverhordozója. Ma meg a teljes baloldal kincstárnokaként, mindenféle ipari aranyat próbálnak belökdösni a szegedi zárkába. Na, ami az egészre pontot hegeszt, nem más, mint, hogy a neves urak mára már az amúgy előszeretettel lenullázott balosokon keresik a diákmunkásoktól ellopott garasokat. Nem számít, hogy éppen ők feküdtek keresztbe a pénzcsapok elé…

Most, hogy elhagyja hazánkat a legbarátibb izraeli küldöttség, jöhetnek az újabb gyűlölet plakátok. Mondjuk hatalmas Czeglédy potréval, s mellette a szöveggel: ne hagyjuk, hogy Czeglédy nevessen a végén. Persze ennek a hórukknak sem lesz semmi értelme – ahogy Soros is csak a hivatásos antiszemitizmusnak adott terepet! Na, és…

KI TUD NAGYOBBAT RÚGNI? – a gazemberség is tűnhet bátorságnak

Telnek, múlnak a napok, hetek – az utolsó döntés értelmében, mostantól a hónapok.
A meghallgatás, vallomástételi lehetőség nélkül odabent veszteglő ellenfél fegyvertelen – gyakorlatilag sok-sok körön át kell, hogy kimaradjon a dobásból.

Ez minden normális játékban, minden normális játékszabály esetén, minden normális ellenfélnek előnyt jelentene. Sima emberhátrány a kiseprűzötteknek, s bíztató emberfőlény a méltóságoséknak – ennyi az egész, kár is szaporítani a szót sportszerűséget, emberséget (sic!) kutatva!

Ezek mégis csaholnak, vinnyognak, hétről hétre!

Most végre igazán férfias a feladat! Nekik…

Vagány megnyilvánulási lehetőség, kormánypárti hangembereknek, odafent a magasságokban, meg persze ugyanez némi háztáji ízzel fűszerezve, itt, a végeken! No, halljuk, lássuk, ki tud nagyobbat rúgni a magatehetetlenné töpörített ellenfélbe, ki lesz képes felülmúlni az előtte hőbörgőt!?

Kósa kezdte, Németh folytatta, de azóta már vinnyogott ez ügyben a magát halálra dolgozó helyi plüssmedve, meg a 66-os út helyi üdvöskéje is. Csak egyetlen, a guriga hallgat – nyilván nem véletlenül…

A boncolgatott probléma, a téma, a megnyilvánulások micsodája mindegyre ugyanaz a semmi. Amolyan lerágott csont, amit a leginkább azért kell újra, meg újra elővenni, rágcsálni egy keveset, nehogy még elfelejtsék a szita agyú választók, a béna rigmusokat!
A legújabb – persze az égvilágon semmi újdonsággal előrukkolni nem képes büfi tulajdonosa, hangmestere a kis Halászjani – aki amúgy több éven át egészen normális embernek adva ki magát, tudott összefüggő mondatokat közvetíteni a hallgatóság felé. Most ő lett a soros… Neki jutott az a hálás szerep, feladat, hogy tizenhatodszorra is elárulja pártja kínjait a Czeglédy üggyé gyúrt politikai hacacáré kapcsán. Jani előhozakodik a klisékkel, néha átvesz elődeitől egész gondolatsorokat, olykor cifráz és újraáraz – de a lényeg ugyanaz. Ki tud nagyobbat rúgni Czeglédy Csabába?

Eleinte arról szóltak a politikai programbeszédek, hogy a szombathelyi politikus szürke és jelentéktelen. Azután a következő felvonásban kiderült, hogy a nagy Gyurcsány, meg a nagy Botka fegyverhordozója. Ma meg a teljes baloldal kincstárnokaként, mindenféle ipari aranyat próbálnak belökdösni a szegedi zárkába. Na, ami az egészre pontot hegeszt, nem más, mint, hogy a neves urak mára már az amúgy előszeretettel lenullázott balosokon keresik a diákmunkásoktól ellopott garasokat. Nem számít, hogy éppen ők feküdtek keresztbe a pénzcsapok elé…

Most, hogy elhagyja hazánkat a legbarátibb izraeli küldöttség, jöhetnek az újabb gyűlölet plakátok. Mondjuk hatalmas Czeglédy potréval, s mellette a szöveggel: ne hagyjuk, hogy Czeglédy nevessen a végén. Persze ennek a hórukknak sem lesz semmi értelme – ahogy Soros is csak a hivatásos antiszemitizmusnak adott terepet! Na, és…

KI TUD NAGYOBBAT RÚGNI? – a gazemberség is tűnhet bátorságnak

Telnek, múlnak a napok, hetek – az utolsó döntés értelmében, mostantól a hónapok.
A meghallgatás, vallomástételi lehetőség nélkül odabent veszteglő ellenfél fegyvertelen – gyakorlatilag sok-sok körön át kell, hogy kimaradjon a dobásból.

Ez minden normális játékban, minden normális játékszabály esetén, minden normális ellenfélnek előnyt jelentene. Sima emberhátrány a kiseprűzötteknek, s bíztató emberfőlény a méltóságoséknak – ennyi az egész, kár is szaporítani a szót sportszerűséget, emberséget (sic!) kutatva!

Ezek mégis csaholnak, vinnyognak, hétről hétre!

Most végre igazán férfias a feladat! Nekik…

Vagány megnyilvánulási lehetőség, kormánypárti hangembereknek, odafent a magasságokban, meg persze ugyanez némi háztáji ízzel fűszerezve, itt, a végeken! No, halljuk, lássuk, ki tud nagyobbat rúgni a magatehetetlenné töpörített ellenfélbe, ki lesz képes felülmúlni az előtte hőbörgőt!?

Kósa kezdte, Németh folytatta, de azóta már vinnyogott ez ügyben a magát halálra dolgozó helyi plüssmedve, meg a 66-os út helyi üdvöskéje is. Csak egyetlen, a guriga hallgat – nyilván nem véletlenül…

A boncolgatott probléma, a téma, a megnyilvánulások micsodája mindegyre ugyanaz a semmi. Amolyan lerágott csont, amit a leginkább azért kell újra, meg újra elővenni, rágcsálni egy keveset, nehogy még elfelejtsék a szita agyú választók, a béna rigmusokat!
A legújabb – persze az égvilágon semmi újdonsággal előrukkolni nem képes büfi tulajdonosa, hangmestere a kis Halászjani – aki amúgy több éven át egészen normális embernek adva ki magát, tudott összefüggő mondatokat közvetíteni a hallgatóság felé. Most ő lett a soros… Neki jutott az a hálás szerep, feladat, hogy tizenhatodszorra is elárulja pártja kínjait a Czeglédy üggyé gyúrt politikai hacacáré kapcsán. Jani előhozakodik a klisékkel, néha átvesz elődeitől egész gondolatsorokat, olykor cifráz és újraáraz – de a lényeg ugyanaz. Ki tud nagyobbat rúgni Czeglédy Csabába?

Eleinte arról szóltak a politikai programbeszédek, hogy a szombathelyi politikus szürke és jelentéktelen. Azután a következő felvonásban kiderült, hogy a nagy Gyurcsány, meg a nagy Botka fegyverhordozója. Ma meg a teljes baloldal kincstárnokaként, mindenféle ipari aranyat próbálnak belökdösni a szegedi zárkába. Na, ami az egészre pontot hegeszt, nem más, mint, hogy a neves urak mára már az amúgy előszeretettel lenullázott balosokon keresik a diákmunkásoktól ellopott garasokat. Nem számít, hogy éppen ők feküdtek keresztbe a pénzcsapok elé…

Most, hogy elhagyja hazánkat a legbarátibb izraeli küldöttség, jöhetnek az újabb gyűlölet plakátok. Mondjuk hatalmas Czeglédy potréval, s mellette a szöveggel: ne hagyjuk, hogy Czeglédy nevessen a végén. Persze ennek a hórukknak sem lesz semmi értelme – ahogy Soros is csak a hivatásos antiszemitizmusnak adott terepet! Na, és…

Apák és fiúk

Rékasi Zsigmond tizenhét éves, és rácsodálkozott a világra. Olyannyira, hogy ligetet véd, és kormányváltásról vizionál. A fiatalember Rékasi Károly és Détár Enikő fia, a papa pedig köztudottan konzervatív figura, így nem boldog a kölök ugrálásától, de nem is pofozza fel.

Eddig ez egy családi történet, ami elkezdett beleágyazódni a történelembe úgymond, mert ez Magyarország. Rékasi kábé két éve motorral törte magát cafatokra, és térne már vissza a színpadra, ami szándékot most már nem a mankók, hanem a manusok akadályoznak meg.

Úgy hírlik, hogy a kis Rékasi buzgólkodását nem nézik jó szemmel a nagyobbik munkahelyén, s emiatt a papa szerepektől esik el, és tulajdonképpen ez az ok, ami miatt a bulvárhírrel elkezdtem foglalkozni, meg természetesen, mert nekilátott gyötörni a hányinger.

1990-ben a posztfasiszta Csurka István tett közzé egy dolgozatot „Apák és fiúk” címmel, amelyben az SZDSZ vezérkarának felmenőivel foglalkozott, hogy azok milyen komcsik má’, s hogy emiatt a kölkök is fogják be a pofájukat. Ez a tempó nem igazán tetszett a népeknek akkor, s joggal.

Elvetemült alakok és elvetemült rendszerek listáznak származás és rokonság kapcsán, de míg harminc éve Csurka magányos jelenség volt, ma már rendszerszintű a mocsok. Akkor a fiúk feleltek az apák bűneiért, ma az apákat vonják kínpadra fiaik miatt.

Rékasi esete ugyanis nem magában áll. Volt egy diáktüntetés nem is oly régen, amelyből akkor Kövér házelnök azt a következtetést vonta le, hogy aki tanulók azon részt vettek, azoknak a szülei csakis kommunista funkcik lehettek. Ilyen egyszerű a világ kövéri olvasatban.

Ebből a kifordított logikából Rékasi esete azt mutatja, hogy mivel a fia liberális vadhajtás, maga Rékasi is kommunista funkci, ezért nem kaphat meg bizonyos szerepeket. Kövért ismerjük, amit művel, az a legprimitívebb antikommunizmus és politikai rasszizmus.

Ám, amint kitetszik, hülyeségében, gonoszságában egyáltalán nincs egyedül, sőt, azt mondhatnánk inkább, hogy rengetegen vannak hasonszőrűek. Erre épül a rendszer, mondhatni. Aki nincs velünk az ellenünk van, aki nem fideszes, nem magyar, és dögöljön meg.

Rékasi egyébként egyáltalán nem a szívem szottya, azért álltam neki foglalkozni a kínjával, mert azt is példázza, mi folyik a mélyrétegekben. Lehetetlen már fölmérni, hogy az apja, fia, menye, húga etc. miatt hány ember nem kapott munkát, vagy hányat rúgtak ki.

S ha már rosszkedvünk okát materializálni kell, akkor legfőképpen ez az, hogy az értelmes élet lehetőségét veszi el a népektől a NER-rezsim, minden más mocska mellett persze. Aki nem tapsol ütemesen, halálra van ítélve. Nem kivégzik, csak kiéheztetik.

Csoda, ha menekül innen ki merre lát? Csurka böfögése után volt egy kis szünet, amikor azt hihette az ember gyereke, hogy kisüt a Nap. Nem így történt, bár nem volt ez szükségszerű. Ki hitte volna akkor, hogy a kollégisták ennyire elvadulnak, és a rossz emlékű III/III-asnál is mélyebbre süllyednek? És még nincs vége.

Ahogyan a NER elterül az országban, és beszivárog a legrejtettebb zugokba is, a lelkek és a bugyogók mélyire, úgy hisz egyre kevésbé a reménytelenségbe zuhanó polgártárs Turgenyev Bazarovjának, aki azt hitte: „Az ember jó, a körülmények rosszak.” Nem igaz, nagymama, a rossz körülmények ganaj embereket produkálnak. Így megyünk tönkre teljesen.

Büdös van

Hollik István szellentett, de nem kért elnézést. Aztán megint, és ráfogta a nyuszira. Családtagokkal nem illendő foglalkozni, most azért jegyezzük meg minden bántás nélkül mégis, hogy a keresztényi fiatalember édesanyjának alapítványa még 1998-ban kapott Sorostól ötvenezer pénzt, amely összeg szinte szimbolikus, de azért, és megint azért.

A mintamókusnak erről az egészről ez a véleménye: „Lehet, hogy a Soros-hálózat tizenkilenc éve ötvenezer forintot adott jótékony célokra, ma viszont már évente több mint egymilliárddal támogatja azokat, akik támogatják az illegális bevándorlást, és sorozatosan feljelentik Magyarországot a nemzetközi fórumokon.”

Ez egyrészt dedós tempó, másrészt pedig végtelenül aljas. Az van, hogy az óvónéni megkérdi a kölket: Pistike, te húztad meg a Mari copfját? Én nem, de a Józsi megkúrta a takarító nénit. Ez a válasz, ennyire futja, és a keresztényi fiatalembernek eszébe sem jut, hogy a vezére által idealizált nagybetűs férfi legyen.

Ez az organizmus orbáni olvasatban a budi tövébe hívja ki az ellent, és vasvellával elrendezi a becsületbeli ügyeket, majd pök egyet a vak komondor füle tövére. Ebben az esetben Hollik azt mondhatná netán, csessze meg ez a sátán az ötvenezrét, megtévesztett, átvert, majd kicsapná az asztalra a dellát, hogy kiegyenesedjenek a dolgok, de nem. Nyuszizik.

Viszont az a helyzet, hogy Soros senkit nem tévesztett meg, a fideszvakoknak bármennyire furcsa lehet ez. Ma is olyan célokra adja a lóvét, mint harminc éve, mert van egy ideája az emberről. Csak a fiúk változtak meg, de nagyon, mondhatni elaljasultak önként és kéjjel, de ezt a mesét már mindenki ismeri, és a nyáj mégsem hiszi el. Na, ez a baj.

Különben meg hagyjuk Hollikot, csupáncsak marionett ő, akinek most épp így rángatják a zsinegjeit. Sokkal figyelemre méltóbb a bábos, aki nagyban űzi az ipart, például az Unióval is, odatartja a bal markát, a jobb kezével meg fityiszt mutogat, amíg teheti. Egyelőre még, aztán az egész országot rántja magával a pöcegödrébe.

Ezek a nem létező gerincek olyan erkölcsi dolgok volnának egyébként. Viszont az éthosz és folyományai már rég odavesztek, ha voltak egyáltalán a startvonalnál, de most már ebben sem vagyok egészen biztos. Ha Hollik pukizott, akkor viszont a vezérkar teljesen összeszarta magát, nyakig ül a ganyéban úgymond, és még büszke is rá.

A végtelen szomorúságot azonban, ami emiatt beköltözik az ember lelkébe, nem az élénk szagélmény okozza, hanem az, amikor mindez, a világ körülhugyozása virtualizálódik úgymond, és beköltözik a fejekbe. Ami most is van, éppen történik velünk.

Az élénk fekáliaszag ugyanis ott lengedez a déli határvidéken, ez csorog a plakátokról, és ezt érzi a polgár, midőn fölbontja miniszterelnök et. levelét. Ez tölti be az agyakat jobb híján, amit másképp fidesziségnek is nevezhetünk, vagy akárminek, ha már bunkóságnak nem akarjuk, mert az olyan zsenánt volna.

Viszont az eufemizmustól még nem lett jobb semmi sem. A minapi bayeres irkálásomra kaptam intést egy ősmagyar embertől, hogy okosabban is gyűlölködhetnék. Gyűlölködik a rosseb, csak elmesélem, hogy milyen világot látok magam körül, amitől elborít a spleen. Ez nem egy forradalmár hangulat, de, ha ellepi az embert, nem hallani a csatazajt. Orvosilag ajánlott tehát, és alig van mellékhatása.

MŰKÖNNYEK HELYETT – na húzzál szépen, apukám!

Lám, lám, még ez is megtörténhet, vele, az Örökkévalóval!
A félelmei okán mindenkor körülnézni kényszerülővel, akire a legnemesebb feladatot hozza ez az ostoba kánikula.
Összecsomagolhatja, sok-sok banános ládába gyömheti – mint példaképe… – a regiment kockás meg csíkos alsóneműt, a szépen vasaltatott üngöket, meg a sok mihaszna könyvet, azután eliparkodhat.
Örökre! Naná!
És meglehet, hogy persze cseppet sem elfogultan gyártogattatni méltóztatik majd a csuromvizesre bégetett zsepiket, a dolog egy mívesen nagy falban végződik – ennyi!
Az érdemek már csak ilyenek!

Amúgy ez a banános ládás cuccolás nagyon jópofa dolog!
Akkor is, amikor az emberfia nekiveselkedik, hogy a valami módon összepászolókat egybedöngölje, meg persze majdan odaát is, a nagy-nagy megérdemeltben!
Ott duplikálódik csak igazán e príma móka!
Becsomi, azután kicsomi! A leghiábavalóbb teszetoszaság…

Műkönnyek itt és ott, derékig meghatódott asszonyok, meg persze leánykák – bár, mint tudjuk, ők sohasem nem is léteztek – nem ám!

És eljön a két teljes hét, amikor még az eszébe botlik majd ezeknek, jön újabb kettő, míg az újdonság erejével szólani méltóztatnak róla, ott – aztán huss, mint a döglött gólya, kiveszik az emberfia mindenek emlékezetéből!
Na ennyit erről a búcsúzkodási gerzemürzéről!

A dolog úgy fest, hogy a harmadik héten már senkinek de senkinek nem jut az eszébe.
Megholni méltóztatik – újfent!
És ez a megholás az egészben a legpraktikusabb!
Amolyan rendszerváltás – némi teccettek vóna forradalmat csinyálni!

Ma este, amikor e lényről gondolkodtam, a lehető legmesszebb szerettem volna ellátni – lám, beesteledett. Amint pedig ezzel a beesteledéssel lenni szokott, az égvilágon semmit sem láthattam. Ez ennek az egész elrendelt cuccolásnak a lényege! A valaki nem elmegy, elköltözik, elillan – nem ám! Szedi a sátorfáját, mert elzavarták! Kitelt a becsülete, lejárt a szavatossága – és még sorolhatnánk! Láthatatlanul elcsámborog…
Hja, és ugye az új seprű is jól seper!

Míg bambulok ebbe a fene nagy semmibe, egyre csak azért rimánkodom, hogy tán egyszer még megérhetem, hogy valamennyien így iparkodnak majd… Mert kérem, én türelmes vagyok – kivárom! Nézem majd, ahogy meghökkennek, fejüket csóválgatva úgy tesznek majd, hogy mások már messziről láthassák, mi a dolguk, azután a siratócsapat élén elhúznak, mind, a bánatba!

A bánatba!
Jajj, jajj, de komisz egy élet ez! Kutya komisz élet…

Feslett víztükör

Lett öröm, aludni se tudtak az éjjel. Tegnap a Nemzetközi Úszószövetség főmuftija minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve felkiáltással lángoktól öleltünknek ítélte a 2024-es rövidpályás úszó világbajnokság megrendezését, amellyel újólag bizonyította nemzeti nagylétünket. Na, ugye!

Szakértői vélemények szerint akkor már – talán – nem kell új uszodát vagy mézeskalács házat építeni, de ez a megengedő feltételes mód azt is jelenti, hogy esetleg igen, és ezeret. Hét év rohadt hosszú idő, és még az is lehet, hogy akkor már nem egyetlenünk dirigálja ezt a kuplerájt, mégis, sokkal inkább valószínű, hogy de, igen, ha így mennek tovább a történések a szögesdrótok között.

Ezt a dodonait arra alapozom, hogy minden jel szerint például az MSZP, mint pufók cserkészcsapat, kollektíven és teljesen elhülyült. Ennek kézzel fogható jele, hogy miközben a Fidesz évek óta nehéztüzérséggel lövi szét az országot, és röpködnek a srapnelek, ezek idióta módon az EFOTT-on henna-festegetéssel óhajtottak szavazóbázist bővíteni. Pedig Kunhalmit még bírtam is valaha.

De vissza az ugrótoronyba ájult Hunniához. Ez a mostani, két hetes csobogás százharminc milliárdot kóstál, amely zsebpénz kérdéseket generál a még gondolkozni képes polgártársakban. Az aggodalmakat azonban a Magyar Hírlap névre hallgató nyomdaipari termék azzal hessegeti el, hogy nincsen most ideje a kérdéseknek, örüljünk kifulladásig, mert az éjszaka sosem ér véget.

Mindez azt a fájdalmas emléket ébreszti fel bennem, hogy számos költözésem egyike során egy jó szándékú, ámde fölöttébb jámbor cipekedő ember a kincseket érő bakelitjeimet elejtette a lépcsőházban, s midőn azok pattogtak és ugráltak a kövön, magam pedig verődtem földön és égbolton, egy degenerált óvodás magabiztosságával így nyugtatgatott: nem baj ám.

Kötődése és tartótisztje okán az MH valahogy így viszonyul a közpénz magánzsebbe történő transzformációjához, a magunk részéről azonban még annyival egészítenénk ki a kórképet, hogy már kérdezni is teljesen fölösleges. Ott, ahol egy Polt Péter ül a szarhalom közepén, eleve halálra van ítélve mindenfajta érdeklődés, amiről Hadházy Ákos, LMP-s tótumfaktum tarthatna vetítettképes előadást.

Hangfelvétellel bizonyította, hogy lopnak itt cefetül, ezt csatolta, iktatta a feljelentéshez, a rend éber őrei viszont úgy értékelték a ganajságot, hogy nem merült fel hivatali visszaélés vagy hűtlen kezelés gyanúja. Polt válasza pedig arra a kérdésre, hogy miért nem történt semmi sem, ez: “A nyomozás időszerű befejezésének akadályát az igazságügyi építész szakértő késedelme okozza.”

A mostani rendezés sikerét viszont nem késlelteti semmi. Hogy hét év múlva is rajtunk legyen a világ szeme, ahhoz rabszolgákat alkalmaz a NER, végül is ehhez ért. Ápolóknak lehetett pályázni, hogy a nagy eseményen, fizetés-kiegészítésképpen egy hetet dolgozzanak. Pénz erre nincs, azt mondták nekik, egy-két nap oké, a többiben megengedik, hogy önkénteskedjenek.

Valaha is volt kommunista szombat, ez annak a továbbfejlesztett változata, azzal a delikáttal, hogy nem verte a mellét az akkori Lázár, a György, hogy ez a világ a lehetők legjobbika. Ennyit mondott csak, tiéd a gyár, magadnak építed. Most meg tán: övé a stadion, neki építed, de ez csak a kákán való csomókeresés minősített esete.

Vigasztaljon azonban minket az a tudat, hogy a nagy kékség közepette Semjén fővadász kóbor kutyának képzelte magát, bizonyítva, hogy az élet még most sem állt meg teljesen. „Ha én kidobott, kóbor kutya lennék, akkor azt kívánnám, hogy egy jól irányzott lövéssel ejtsenek el, mintsem nyomorultul fagyjak meg, megegyen a rüh, éhen pusztuljak vagy elüssön egy autó és az árok szélén még napokig kínlódjak.”

Ekként ábrándozott a világ összes gondját magára véve, viszont szerintem a kisemmizett, átvert ápolókra gondolt ő ezzel az antropomorfizálással, jelesül, hogyan oldaná meg az összes, nyüves gondjukat egy nagy durranással. Viszont az ápolók a medence mellett mi magunk vagyunk. Végezetül, hogy újólag bizonyítsam a versekhez való perverz vonzódásomat, Tóth Árpáddal fejezem be. Nem csak azért, mert érdek nélkül tetszik, hanem, mert éppen ez van: „Fekszem megadva, békén, resten,/ S néz rám, át a végtelen esten,/ Tűnődve sorsomon, az Isten.”

Orbán kutyái

Kellő kondicionálás után Pavlov bácsi kutyája minden fényjelzésre elkezdett nyáladzani, ha kapott kaját, ha nem. A II. Világháborúban az oroszok, ha csak nem csináltak csizmát a blöki bürkéjéből, akkor gyilkolni használták őket. A nyáladzás mintájára úgy képezték ki szerencsétleneket, ha megláttak egy német tankot, akkor a hátukra szerelt bombával alája futottak, és a Kolják távirányítóval bumm, fölrobbantották a lánctalpast, és értelemszerűen a dzsihádista kutyát is.

Továbbá, amikor a szövetségesek a nyugati fronton rugdosták Hitler bácsi valagát, és sorra ejtették a hadifoglyokat, meglepve tapasztalták, hogy kamaszok ellen harcoltak a Hitlerjugend jóvoltából, de azt is, hogy soha olyan gyűlöletet ember szemében még nem láttak, mint ezeknek a kölköknek a tekintetében. A bajuszos ’33-ban hajtott végre fülkeforradalmat, tizenkét év alatt tehát kitenyésztette a neki tetsző új fajt. Mi a nyolcadik esztendőben járunk a forradalmunk után, és az irány megfelel a nürnbergi útmutatásoknak.

A szövetségesek, ha föltámadnának, meglepve tapasztalnák a békemenetek népének utálkozó, s egyszersmind imbecillis pillantásait. Legyintenének, és behajóznának hazafelé, mert látnák, hogy itt már nincs mit tenni. Így vagyok én is. A szomszéd Józsi, igaz, már nem kamasz, de legalább annyira fanatikus és egyszerű, mint a jugendisták hajdan. Amikor bemáttózik, malacszemeivel és a protkójával élteti az urat, aki nála nem valamely Jézus, hanem a Viktor. Próbáltam vele értelmesen elbeszélgetni a világ folyásáról, de nem ment. Legyurcsányistázott, és böfögött.

Van nekünk a CSOK jóvoltából sok óvodistánk, akiket migráncsnézőbe visznek a határra szellemi és jellembéli gyarapodásul, valamint iskolásaink is, akik testnevelnek naponta, mert ez felel meg az árja gondolkodásnak. Aztán hitet tanulnak, későbben az iskolai lőtereken gyakorlatoznak majd, nem fapuskával. Tizenhat évesen pedig, amikor már nehéz lesz az egyszeregy, kapát és kaszát kézbe kapva közmunkáznak. Képzésük véget ér, de ennyi elég is lesz, készen áll bennük a kód, hogy mire kell nyáladzani.

Egy éve kezdődött el a plakát-kondicionálás, és termő talajra lelt nemzetünk aprajában és nagyjában is. Nem kell ehhez egyéb, mint szertenézni a homokos, füves, vizes síkon csalás nélkül és könnyedén. Pár napja, a kedvenc kávézóm teraszán egy szerencsétlen koldus odalépett egy állampolgárhoz némi apróért. Olyan ordítást én még az életben nem hallottam, aminek az volt a veleje, hogy ő adózik. Ez, nem tudom, hogyan aránylik az emberséghez, de önélzetes volt a kis latol, nagyon.

Ha most azt hiszed, én nyájasom, hogy ennek semmi köze a föntiekhez, el kell meséljem, hogy debizony van. Úgy is idomították a falkát, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér. Ez a koldus a jólszituált szavazópolgár szemében egy szardarab volt, ami szintén megfelel a nürnbergi szellemiségnek, mint ahogyan irtandó fajta a meleg, a cigány, meg a többi. A Józsinak is a nő az nem ember, és a dakoták veszik el az ő munkáját, mint panaszolni szokta. Ilyen közegben válaszút elé kerül az ember, hogy nyáladzik, és végül vet neki egy falatot a Viktor, vagy inkább éhen döglik. A magam részéről indulok a büdösbe.

Bayeriáda: a Vatikán az új Brüsszel

Most már teljesen biztos, és kétség sincsen felőle, hogy Bayer tagkönyv beteg ember. Mégsem tudjuk tisztelni őt, mint a rézbőrűek a degeneráltakat, mert ezzel együtt kártékony is nagyon. Nem foglalkoznék vele, ha csak önmagában nyüszítene, ámde muszáj, mivelhogy egyszersmind eszencia is ő, a NER párlata mintegy.

Ez az organizmus ezúttal azzal szórakoztatta a nagyérdeműt a miskolci helyi érdekű televízióban, hogy a pápa a migránsokról szóló megnyilvánulásával beállt a jelenlegi EU-s vezetők sorába, akik szembe mennek az uniós állampolgárok érzéseivel, szándékaival, akaratával, és egy semmibe menő politikát akarnak ráerőltetni Európa lakosságára.

Ferenc, mint uniós vezető, ez delikát idea, ami állítás önmagában még szórakoztató is lenne, ha nem hangzottak volna el a továbbiak: az argentin születésű Ferenc migráns hátterű pápa, akinek az égvilágon semmilyen európai kötődése sincsen. És innentől nyitjuk ki a zárt osztály ajtaját.

A tagkönyv szerint az sem véletlen, hogy amikor a leginkább szükség lenne egy európai pápára, dél-amerikai pap került a katolikus egyház élére, és éppen most sikerült idehozni egy európai értékektől idegen pápát. Szerinte – most betűhíven – a pápa “hiába ismételgeti kretén brüsszeli politikusok kretén mondatait kretén módon”, ettől „migráns marad, mert Argentínában szinte mindenki az”.

A korona ezen a deliráláson, hogy az Orbán által kitüntetett szavakkal foglalkozó képződmény szerint a pápa ne képzelje azt, hogy amit ő mond, az isteni kinyilatkoztatás, csak egy hülye, ostoba politikai vélemény, és ekképpen is kell hozzá viszonyulni. Ezen kívül először „argentin libsi”-nek, később pedig „derék liberális, gender-ben hívő marhá”-nak titulálta az egyházfőt.

Most, hogy ismertettem a tényállást, gondolkozzunk el rajta, foglaljuk össze tagkönyv elvtárs Ferencről való elmélkedésének velejét. Ezek szerint a pápa: migráns, libsi, marha, kretén, és ebbéli minőségében EU-s vezető. Íme hát, bayeri előadásban, a felszólítás a csatára, kiket kell utálni, ha majd véget ér a vizes cirkusz, amely most ápol és eltakar.

Hozzáteszem, mindehhez a magyar katolikus egyháznak, a magyar püspöki karnak semmi hozzáfűzni valója nincsen, mert el vannak foglalva azzal, hogy Orbán Viktor lelki üdvéért imádkozzanak. Legalább arról felvilágosíthatnák a drágalátos tagkönyvet, hogy még a pápa-állításról sincsen lövése, továbbá, hogy Péter mindenkori utódja nem Európát dirigálja, hanem a Föld nevű bolygó összes csuhását és minden hívőjét, de ez mindegy is.

Ez az egész szórakoztató is lehetne, mégsem az. Úgy tűnik ugyanis, hogy Bayer és közönsége ilyen egymás hülyeségét erősítő szimbiózisban él, és ezek így közösen elkezdtek szélsebesen pörögni. S míg a tagkönyv olyan ökörségeket beszél, mint amit volt szerencsétlenségem bemutatni, az ő hívei pedig ilyen megnyilvánulásokat eregetnek a kibertérbe: „Na jó, őszentsége leszophat, úgy tetszik, szépen befeküdt a liberálisok alá szexuális célból. Vén latin genya.”

Íme, hölgyeim és uraim, Magyarország, 2017-ben, és nem tudom, tetszenek-e érezni, hogy nem lesz ennek jó vége. Egy Fidesz-es mufti szerint már előkészítették a vizes szar után induló gyűlölet-félórát. Azt nem árulta el, ki vagy mi lesz a célpont, de, ha ez így megy tovább, még megérjük, hogy Ferenc fog mosolyogni a plakátokon, és őt kell majd megállítani. Az lesz ám csak a ramazuri.

(Zárójelben végül: ehhez az egész mocsokhoz a KDNP nevű mókus őrsnek sincs egy szava sem. Hallgat Semjén, hallgat Harrach, kussol Rétvári. Több ájtatos manó nem jut az eszembe.)

Na, ugye! – Nem

Egy drága, jobbos ismerősöm azt üzente egyszer nekem a facén, hogy térjek észhez, keveredjek ki a liberalizmus mocskából, és akkor nem leszek permanensen boldogtalan. Azóta is ezen tűnődök meg-megállva, ma hajnalban pedig különösen, hogy mitől futkároznak hangyák a hátamon mérhetetlen homeless lelkem magányában, pedig nem is akartam igazán, hogy így legyen. Csak aztán jönnek az ilyen drága jobbos ismerősök, akiknek egymásra lépnek a talpai.

Mert nekem semmi se tetszik, semminek se tudok örülni, sőt, még ütemesen tapsolni se, pláne. Megtörtént hát a csoda az este, az univerzumban soha nem volt sokmilliárdos Káel-cirkusz nemzeti nagylétünkről, hogy Orbán megint elmondhassa, na, ugye. Csak olyan volt ez az egész, mint a Nemzeti Színház épülete is a parton, megfoghatatlan egy valami, csak egy a biztos, hogy nem komilfó. Minden a szentkoronaszent hajókáztatásával kezdődött, aztán ide jutottunk, valami, valami, nem tudom kimondani hová.

Itten a felszín fecseg, drága polgártársak. Arra szolgál a cirkusz, amely már nem a plebsnek szól, hanem a nagyvilágnak, hogy képeslap legyen, giccses anzix, föladva a kétkedők számára bizonyítékként, hogy ez egy élhető ország, itt bőség van és mérhetetlen boldogság. Csak hát, minden időkben az összes kedves diktátor így adta el magát, figyelmes szemeinket 1936-ra vetve, ahol a drága berliniek fogsziszegve tapsoltak Jesse Owensnek, hogy aztán két hét múlva folytatódjanak a pogromok. Itt is foggal és körömmel kaparták le a Sorost, de, mint hírlik, már készen van a következő szeretetcsomag terve. De addig csobbanunk.

És erről momentán ennyi elég is. A második napirendi pont a nemzet göcsörtös tagjainak nagyközös összeborulása, amire itt már hetek óta kapacitálják az elfekvőben lévőket is, hogy egyesüljenek az örömben. Az egész tavaly kezdődött, amikor csillogó szemű lakájok hetekig mantrázták szerte a világban, hogy a futball hogyan hozta össze „Az éjjel soha nem ér véget” jegyében az összes rajongót. És ez a Soho Party – vagy mi a rosseb – tákolmány lett az új „Nemzeti összetartozás dala”, és a talpnyaló média mondta, hogy na, ugye, és Orbán dörzsölte duci tenyerét, hogy na, ugye.

Most két hetes ilyen happyt vizionálnak a gonoszok, hogy az ezerszer átkozott Katinkától és a pólósoktól alél egymásba az egész ország, és aki ezt nem teszi, az hazaáruló, mert nem ér véget az éjszaka megint. A vizes nyolcasból már kilopták, amit lehetett, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, de a tavalyi éjszaka is lopott volt, Menyhárt Jenő, amikor még volt remény, már elmesélte nekünk, hogy „…egy őrület fogságában/ a buja pesti éjszakában/ elmondom az imát és bedobom a vitaminokat/ az igazi élet nagy kaland/ a sok jóból jó sokat!/ Ez az éjszaka sosem ér véget,/ gyönyörű vagy és én szeretlek téged…”

De, ha már ezt elkezdtem, folytassuk azért okulásul, hogy aszondja „…én nem tudom, hogy hol a határ,/ és szeretem azt is, ha valami fáj!/ Mért lennék jó, mért lennék kedves,/ én vagyok az áldozat, én vagyok a tettes!/ Itt vagyok és elmegyek,/ és semmit se adok csak elveszek./ Egy darab jövőt, egy darab jelent,/ hagyd, hogy elveszítsem a fejem…” De ilyenek máma már nem játszanak. Itt és most álhappy, álnyuszi ájlávjú van, a sikerekben egyesült nemzet, míg el nem fehérül a száj is, hogy nagy vezérünk mondhassa, na, ugye, pedig lófaszt mama. Szóval, nem vagyok én boldogtalan, csak végtelenül szomorú, de nem a sírás szorongatja a torkomat, hanem a hányinger lüktető kényszere. Lehet vinni akasztani.