Kategória: Egyéb

Szép, áprilisi-február volt tegnap, a nap pedig majdnem olyan tüzesen sütött le a fideszistákra, mint Kukorica Jancsira, amikor még juhászbojtár volt. Ilyenkor csalogat az erdő, a mező, a rét. Meg a kolbásztöltés vagy a busójárás, parlamentbe ilyenkor jóérzésű ember be nem megy, csakis a dollárbaloldal, amelynek fogalma sincs a nemzet lelkéről. Mindez így együtt okozhatta, hogy szinte cukkolásként hívott össze rendkívüli parlamenti ülést az ellenzék az akksigyárakról – előtérben Debrecen -, és magára maradt az ódon falak között. Még egy árva miniszterelnök sem volt a függöny mögött, a pulpituson sem Kövér pedellus ült szúrós tekintettel. Reménytelen volt az egész.

Mindeközben, amikor a naiv ellenzék reménytelenül várakozott a fideszista képviselőkre, akárha egy rossz szerelmes virágcsokorral a kezében az utcasarkon, éppen akkor jöttek a képek arról, ki, hol van épp szívesebben, mint a parlamentben. Gulyás miniszter kolbászt töltött például. Semjén miniszterelnök-helyettes busónak öltözött, Varga J. jó miniszterasszony pedig menekülésben volt az eu-s küldöttség elől azzal az indokkal, hogy dupla bujkálása a jogállam védelmében történik, de erről majd később ejtünk pár keresetlen szót. Ma ugyanis a démoszról beszélgetünk, a népről, amely te vagy én nyájasom, valamint a nevéből fakadó demokráciáról. Pedig nem is politológia órán vagyunk. (Vagy tudszoc.)

Ha jól emlékszünk 135 fideszista képviselő csücsül a parlamentben, akiket a nép küldött oda a szavazatával – és a megbuherált választási rendszerrel, de erről máma nem ejtünk szót -, és azért delegálta oda őket, hogy az ő érdekében (nép) tevékenykedjenek ott. Minden erejükkel, teljes szívükkel és alázatukkal. S ha jól emlékszünk, márpedig miért ne emlékeznénk jól, a Fidesz maga hangoztatja azt elég harsányan tutulva, hogy a dolgokhoz (aljasság), amiket rend szerint végbevisz, a néptől kapott felhatalmazást. Mégpedig soha nem látott mértékben, és már négyszer is. Ebből pediglen olybá tűnik, hogy a képviselők és a választók együtt élnek Neriában, nem láthatóan soha nem volt hatalmas szerelemben.

Ám meglátjuk, ez nincsen így, mégpedig egyáltalán. Hogy kinek az érdeke – ki találta ki, és akarja bármi áron – az akksigyárakat, az a Fidesz homályába vész, ahogyan az is, hogy kinek lesz ettől jó. A nép úgy érzi azonban – aki a jelek szerint nem tudja, mi neki a jó, tehát helyette és ellene kell dönteni -, hogy ő nem akar akksigyárat, aminek hangosan és morcosan hangot is ad. És ekkor itt keletkezik az antagonisztikus ellentmondás, mi legyen azokkal a rohadt gyárakkal és hogyan. A dollárbaloldal gondolt egy nagyot, hogy akkor beszéljék meg ezt a parlamentben, ami állítólag ennek a helye és a terepe volna, és itt jutunk el kiinduló képünkhöz, ahol azt láttuk, ezek a naivak lukra futottak a randin.

Nem jött el az ő kedvesük. Halaszthatatlan más dolgokat hoztak fel indoklásul, hogy máshol szolgálják a népet minden tehetségükkel, így jött elő Gulyás miniszter jól táplált óvodás képe, amint tekeri a kolbásztöltő gépezetet, és Semjén miniszterelnök-helyettes, ahogyan a busókkal kokettál azzal az indokkal, hogy így őrzi meg a nemzet lelkét. Ez a lélek azonban az akksigyárak savában fog szétmállani, ez azonban nem érdekli sem Semjént, sem Gulyást, és Varga J. jó miniszterasszonyt sem, akit azért nem látunk, mert momentán az eu-sok elől bujkál. Rejtekezik mintegy, ha már néplélek és nemzeti identitás. És akkor a többi százharmincvalamennyirről nem is beszéltünk, hogy merre ette őket a rosseb.

Ők a jelek szerint annyira bátorak voltak Mészáros L. szavajárásával, hogy még képet sem készítettek magukról, mit dolgoznak épp abban a pillanatban a népükért, konkrétabban választóikért. A debrecenieknek épp a szájába szartak, mint tőlük kapott erős felhatalmazás, így az elkövetkező időkben arra leszünk majd kíváncsiak, ezek a cívisek kire voksolnak majd, kitől és mit várnak szavazatukkal. De, ha Borkai példájára gondolunk, aki a lottyadt seggét mutatta a győrieknek, ám nekik így is épp jó volt, akkor a jövő az ottani lapos vidéken sem kétséges. Ez a választópolgárok nyomora, akiken nem segíthetünk, ilyképp csak annyit állapítunk meg már nem is szomorúan: nem megy ez nekünk.

Nem megy ez a demokrácia – mint népképviselet -, a népeknek erre semmi igénye nincsen. Ha volna valamennyi, azt elhallgatják, mint tegnap is, majd elmagyarázzák neki, hogy így épp jó, a nép nem értheti az ő magasztos céljaikat (gondoljunk Virág elvtársra). A nép pedig szájtátva nézi, hogy népképviselet helyett pártképviseletet kap a pofájába, meg egy kis szenteltvizet zacskó krumplival. Ha a démosznak szava nincs, az nem demokrácia, és itt csatolunk vissza jó Varga J. miniszterasszonyhoz, aki azért menekül az eu-sok elől, mert – és ezt ő mondta a szájával – a jogállamot védi. Mindezt nevezhetnénk delikátnak is, de ennek olyan megengedő hangulata volna. Ez inkább ganyé.

Ahogyan a fideszisták által saját magukon kívül minden és mindenki le van szarva, viszont éppen ez üdvtörténetként előadva, nos, ez már majdnem művészet, de a jelek szerint nekünk így is jó. És mindehhez hozzá téve és belegondolva abba, hogy az ellenzék a tegnapi rendkívüli ülés összehívásával már tizenhatodszor esett pofára, hogy ennyiszer köpte képen rajtuk keresztül a Fidesz a választókat, de még ebből sem tanulnak, ez az igazi kunszt. És az még inkább az, hogy tegnap is, mintha mi sem történt volna, mintha valami értelme lenne, az üres széksoroknak mondták el a saját és a választók nyomorát. Leginkább ez az érdekes az egészben, ami jelenséget a magunk részéről nem tudunk mire vélni.

Mint az ismeretes, Orbán doktorminiszter nagy általánosságban falusi kocsmákban szokott iddogálni, ott szóba elegyedni nyugdíjas korú választóorganizmusokkal, hogy személyesen közölhesse velük az örömhírt. Az evangéliumot, miheztartás végett, ha már és ugye. Azonban más ez az attitűd, mint a Kásler által épp csontilag legózott Mátyás királyunknak, aki a legendáriumok szerint álruhában vegyült el a pórnépek között, hogy azok véleményét igazából megtudja. Nem, Orbán doktorminiszterünk nem ilyen, őt nem ebből a fából faragták. Ő teljes, igazi valójában megy kocsmázni, akárha boldogult úrfikorában.

Az ajtóban a TEK, a tehenek a jászolhoz kötve, a népek a függöny mögött, és előadja annak, akit épp talál, mennyi jót is tesz vele. (mindigegyfolytában.) Feri bátyámat (bátyámtípust) szokott kapni doktorminiszter úr társalkodóul az ivóban, akivel közli, hogy utal neki nyolcvanat. Remélem érezzük a helyzet drámaiságát, mert Feri bátyám erős késztetést, hogy úgy ne mondjuk, lökéstolási ingereket érez ahhoz és abba az irányba, hogy kezet csókoljon az ő jótevőjének, majd áldassék a kegyelmes úr neve felkiáltással hugyozza össze magát egy ültő helyében. Egyrészt az örömöktől, másfelől pedig a félelemreszketéstől a’la Kierkegaard.

De ne dicsekedjen az ember a ganyészagban, ami szintén alapeset, ha a helloröfis afférra gondolunk. De mindezekből is világosan kitűnik, doktorminiszterünk válogatott és idomított egyedekkel találkozik rend szerint és kizárólag, hogy flottul menjenek a dolgok. De másfelől pedig azért leginkább, hogy még véletlenül se tudhassa meg, mit is gondol róla az ő amúgy semmibe sem vett népe, mert még nagyon elkeseredne széles jókedvében és a rózsaszín szemüvegében. Bízvást állíthatjuk ugyanis, hogy egészen elképesztően penetráns dolgokat gondolnak nagyon sokan felőle, róla és általa. Lehangoló volna az úgy.

No de, a személyes nexus nem elég, nem lehet minden Feri bátyám hátát lapogatni, és nem lehet az összes esernyővel kardozó matróna kézcsókba torkolló hódolatát fogadni. Ez bizonyos egészen. Előre megyünk és nem hátra, ebből fakadóan doktorminiszterünk megismerte az írás-olvasás misztériumát és hatalmát, így levelez a feribátyámokkal, s leveleiben rendre be is számol az érettük vívott küzdelmekről, és a győzelmekről is, naná. Mi más egyébről, hová is vezetne az, mint azt a mylord, aki csenget, alagsorából tudjuk jót röhögve rajta, de voltaképp nem csak bámulásakor, hanem írva róla is. Szép a világ, ha nem törődünk vele.

De sosem jutunk oda el, ahová indultunk, csak elsztorizgatjuk itt az időt, tehát elővesszük a legújabbat, hogy nem elég a közös iddogálás, a levelezés, most meg külön neki nyomtatott lapot is kap Feri bátyám (mind az összes) a nagyon leleményes JóKor címmel. Ennek oka a törődés, és az a kényszer, hogy a propagandából, soha és semennyi sem elég. Mint kiderült, a lapra doktorminiszter urunk szempontjából azért volt szükség, „hogy az időskorúak értesüljenek minden őket érintő intézkedésről”, tehát nyomtatásban írják le, ha doktorminiszter úr személyesen akadályozva van a nyolcvan utalását Feri bátyámnak közölni.

Viszont nem tudom, látjuk-e az indoklásban megbúvó öngólt, mert okkal tehetjük föl a kérdést: miféle intézkedés az, amit ab ovo látunk benne csuklyás szemeinkkel, hogy tehát ha nem érzi az intézkedést az, akiért intézkedve van, akkor intézkedve van-e egyáltalán. Tehát, maga az intézkedésről való értesítés nem csak káprázat és szemfényvesztés, ugyanis Feri bátyám azt érzi, éhes, miközben arról győzködik, hogy degeszre zabálta magát. És máris itt vagyunk az igaz-hamis, látszat és való dichotómiájánál, azaz, a propaganda lényegénél, hogy Feri bátyámat hülyítik, és módszeresen verik át.

És mindettől doktorminiszter urunk elégedett. Meg van győződve arról ugyanis, hogy ugyan kormányozni nem tud, de azt hazudni nagyon, illetve még továbbá az szintén megnyugvással töltheti el, hogy a bávatagok, megalázottak és megnyomorítottak akkor is dicsérik őt, amikor nem is hallja. Illetve még inkább, hogy azt nem hallja, ahogyan rekedten szakadnak fel a cifra keservek. Ám így is, ennek ellenére és ennyiből is előttünk áll az egész nyomorult, cifra kép, hülyítő és hülyített végezetes és végleges egymásra találása az aljas nyomorúságban, ami a hazánk. Ez a két szereplő kell a vesztünkhöz, akik viszont virulnak nagy szerelemben.

Mókázott doktorminiszter úrelvtárs a nagy nap előtt. Fölmérte a terepet. Fotózkodott a helyszínen lazán nyakára tekert sállal, a beszédét kereste másokon, oldott hangulatban volt, ha szabad ezt a jelzőt használni egy kupac molekulára. A fosszínű sál előnyösen takarta öblös tokáját, a sajtó pedig, ó, a sajtó tette, amit tennie kell, és fokozta mind a várakozásokat, hogy doktorminiszter úrelvtárs valami nagy dologra készül. Hogy olyat mond, jövőbe vivő biztos utat, amibe beleremeg a nemzet apraja és nagyja mind a bérceken innen és túlnan egyképpen. Így folytak a készületek elő, így ment a nagy, nagy várakozás.

A Csótány is nyilatkozott, mint mérvadó vélemény, és nyilatkozatában kifejtette, doktorminiszter úr látomásaiban évekkel mindenki előtt jár, hogy tisztán látja a jövőt az üveggömbjében (a sarokban fekete macska). Sőt, a Csótány kifejtette a filozófiát is mindehhez, hogy mért kell ott lenni az első sorbán csápolni doktorminiszter úrnak. Első ősokként azt tudatta velünk a Csótány, hogy doktorminiszter úrelvtárs most végre rendet tesz a fejében az útmutatással. Következésképp, de ezt csak mi tesszük hozzá nagy gonoszan, akkor mindeddig rendetlenség uralkodott abban (pormacskák a sarokban), s ebben lehet is valami.

Tohuvabohu, őskáosz a teremtés előtt. És valljuk meg nem élcelődve, hanem a józan kimértség hangján, a Csótány vizenyős szemeiből ez is mutatkozik. A feneketlen és parttalan mélység. De még ez sem elég, mert ez nem filozófia, ez csak a seggnyalás minősített esete, mert azt is megtudtuk ettől a Csótánytól, hogy doktorminiszterelnök úrvelvtársat hallgatni, s előtte térdre rogyni azért szükséges és elengedhetetlen, mert, és most tessenek megkapaszkodni a hanyattesés ellen, nem baj, ha az irány, amit doktorminiszter úr fölskiccel az ő beszédjében, nem jó. Mert ha elhisszük neki, akkor azonmód jóvá válik, és életünk fényre derül.

Legalábbis a Csótányé, és a hasonszőrűeké. Mert ez, amint tetszenek látni, maga a tiszta hit. Ilyképp kiderült, a Csótány azért indul a jeles eseményre, hogy rend kerekedjen a lucskos agyában, és ez az egy. A kettő pediglen az, hogy elhiggye, amit hall. Mindegy mi az, de megkérdőjelezni nem szabad, s ezért van az, hogy a jeles eseményt immár nem is szeánsznak látjuk, vagy előadásnak a színpadon Cipollával, hanem ez kedveseim, zsinat, ahol a hittételeket lefektetik, és innen nézvést – és ez most már nem tagadható – jogos volt a sajtó várakozása, miszerint itt valami baromi nagy dolog lesz. Legalábbis bejelentve.

És ehhez képest, illetve ennek megfelelően érkezett a közönség is. Aki, hogy mindenképpen jó irányba haladjon, kordonok közt érkezhetett a zsinatra, mint futóversenyeken a bávatag futók, hogy elborult aggyal célba érjenek, és ne a szomszéd faluban kössenek ki. Szóval ott haladt a kijelölt közönség a ketrecek között a cél felé, ami maga doktorminiszter úrelvtárs volt, és néztük mi, kívülállók, hozzájuk fel nem érő halandó jobbágyok, ahogyan voltaképp ketreccel terelve visz az útjuk, ami így fizikailag is determinált. A lelkekről meg nem érdemes beszélni, mert rájuk volt írva. Lerítt róluk úgymond, hogy olyanjuk ezeknek nincsen.

Érdekes volt azonban így a ketrecbe betekintve, ahogyan vonultak ott jól láthatóan abban a hitben, hogy a doktorminiszter úrelvtárstól leszivárgó hatalommorzsákból nekik is jut. Lefiggyedt, lenéző ajkak vagy lesajnáló mosolygás jutott a rácsokon túlnani magunknak. A nehéz parfümszagok, arcvizek mögül néztek mireánk a kiválasztottak, akikhöz mi föl nem érhetünk, amit legfőképpen abból érezhetünk, nem vagyunk meghívva a zsinatra. Oda mi be nem tehetjük a poros lábunkat, mert nem vagyunk hozzá méltók, így összefoglalva végül apró kis segdugasz voltunkat az óriásokhoz képest, akik a lefiggyedt ajkúak mind.

Tóthgabik, csótányok, győzikék, nemzetünk krémje és nagyjai. Akiknek a lába nyomát nem csókolhatjuk, doktorminiszter úrelvtársat pediglen még látnunk sem lehet, mert még kiégetné a retinánkat a belőle áradó földöntúli fény. A kurva sok fotonok, amiket sugároz kifelé az Univerzumba a kisnagy testéből. De ez is mindegy nekünk, akinek van ársapkás farhátunk, ha az ige azért eljut hozzánk végül. No most, tessenek elképzelni, ahogyan az ilyen előkészületektől állapotba kerül az ember, hogy akkor most jön a soha nem volt bejelentés, Csótányra fordítva rend lesz az agyunkban, illetőleg megtudjuk (hisszük) a helyes utat.

Ehhöz képest cseszmeg, mit kaptunk, cseszmeg? Buszbérletet, cseszmeg. Mert ahogyan doktorminiszter úrelvtársról lekerült a sál, előbukkant öblös tokája, hozzá a középen választott hülyegyerek séró, aztán akárha útszéli kocsma félrészeg kötözködő alakja rángatta elő seggéből szavaiban az egész, rajta kívül álló világot lekezelve és száját nyalogatva, mindezeken túl egy konkrétum jött ki a száján. Mégpedig, hogy majd a bávatagok vehetnek vármegyés meg országos busz-, és vonatbérletet. Hogy állva kezdtünk tapsolni mi is, a ketrecen kívül élők, ujjongtunk, miszerint ez ám a fényes jövő, cseszmeg. Elképesztő. És biggyesztett szájú parfümszag. Cseszmeg (most már zárásképp).

Két nap múlva Neriába látogat Pegasus-ügyben egy tíztagú EP küldöttség. Sok mindenkivel találkoznak, hogy kies hazánk egyik méretes botrányában tisztábban lássanak, így a kormány egy (vagy több) tagjával is szerettek volna összefutni. Varga Judit, mint aki kiadta, illetve az azóta lebukott Völnernek kiutalta a lehallgatások engedélyezését, kézenfekvő választásnak tűnt az eszmecserére, vele azonban az EP küldöttség találkozni nem fog. Még csak a hegedülve dekázós tudományát sem mutatja meg a boszorkányüldözőknek jó miniszterasszonyunk, ami mindenképpen különös, de egyáltalán nem meglepő.

Üzent a küldöttség először Vargának, de első nekifutásra válaszra sem méltatta a valószínűleg kérdésekkel provokálni óhajtó látogatókat, amikor viszont már nagyon érdeklődtek, hol lesz a randi, mikor, sőt, azt is tudatták, hogy arról ismeri meg őket, hogy egy rózsa lesz a lukukban, a jó miniszterasszony odavakkantott egyet, miszerint velük találkozni nem akar és óhajt. Később annyit bírt mentségéül felhozni, az nemzetbiztonsági ügy, hogy a rezsim kiket és mikor hallgat le, azaz, az Uniónak ahhoz semmi köze nincsen. Mindenféle ellenzéki alakok szerint Varga menekülése maga a beismerő vallomás, de ilyenre nekünk szükségünk nincsen.

Nem arról ábrándozunk ugyanis most, hogy Varga bűnös vagy nem, miben bűnös és mennyire. Mert a közeg, maga a párt, amelynek tagja, a kormány, aminek a minisztere, predesztinálja arra, hogy vizsgálat nélkül is egyértelmű legyen, nem egyenes úton jár, egyfolytában hazudik, illetve azt se feledjük, ha nem Neriában élnénk, már többször le kellett volna mondania a magas hivatalról a körülötte és minden bizonnyal vele együtt zajló bűzös ügyek miatt. Olyanról tehát, hogy Varga betartja-e egyáltalán a saját törvényeit, vitát nem nyitunk, mert nem. Ilyképp marad az, hogy a stílusával és a moráljával foglalkozzunk.

Amivel permanensen járatja le saját magát, kies hazánkat és benne minket. Ez, hogy nem hajlandó találkozni olyanokkal, akik kellemetlen perceket szerezhetnének neki, fajtabéli attribútum. Orbán függöny mögé bújik, interjút nem ad, a fideszesek kérdésekre nem válaszolnak, újságírók, kamerák, mikrofonok elől menekülnek, ahol nagy számban összegyűlnek valami miatt, azt a területet hermetikusan lezárják (buszok, paravánok), hogy a valósággal találkozniuk véletlenül se kelljen. Ők ilyenek, ezért Varga sem lehet más, így ebből a szempontból, hogy nem fogadja a pegazusos uniósokat nem nóvum.

Másfelől, a másik oldal szemszögéből, az uniós libernyákokéból, akiket kedves vezetőnk tucatjával cipel a hátán, ennek ellenére mégis boszorkányként üldözik a jó miniszterasszonyt, nos, e fura alakok látásmódja szerint is édesmindegy, hogy fogadva vannak-e Neriában kormányzati szinten vagy sem. Szokva vannak úgymond ehhez nagyjainktól, így leginkább csak legyintenek, s majd hazamennek a legények, elkészítik a jelentésüket, ami után azt halljuk aztán minden bizonnyal Varga Judittól, hogy a sorosisták uszították őket, amit mondanak hazugság, de akkor már senki nem kérdezi meg tőle, miért nem mondta el az igazat nekik.

Mi akadályozta ebben azon kívül, hogy minden jel szerint be van szarva, amit lekezelő stílussal és nagy pofával palástol, de ez a kisebbik baj. A nagyobbikat abban látjuk, ezek a libernyákok, akikkel most szóba nincs állva, megint húznak egy strigulát a jegyzeteikbe, hogy miért nincsen itt jogállam, és miért nem kell a pénzecskét utalni Neria névre hallgató magyar hazánknak. A történet voltaképp erről szól, illetve, ha itt tartunk már, akkor arról is, hogy nem kellene Brüsszelbe szaladgálni a pénzecskéért, ha itthon is lehetne tenni érte valamit, sőt, egyáltalán semmit sem kellene tenni, csak ami szükséges: lemondani.

Erre persze várhatunk, míg a gazda szükségesnek nem látja, addig azonban marad a rejtőzködő nagy pofa és a Facebookon történő uszítás, mint alakunk lényege. Node, hogy oldjuk a tragikus hangot, utalnék arra, hogy legutóbb, amikor Vera Jourovának ment neki ez a drága asszony – de nem szemtől szemben -, akkor azt tételeztük, ennek annyi a hatása, Jourova asszony/kisasszony megüzeni neki, húzd meg a copfomat, Juci. Ezúttal viszont ezt a küldöttséget látjuk mondókát mondani, miszerint Jutka néni gyere ki, ég a házad ideki, mint nemzeti-népi csalogatóst, mert valójában ez illik ehhez a trutymós helyzethez. És így is van.

Borkai Zsoltot díszpolgárának jelölte Győr fideszes, erre szolgáló grémiuma, a nagyvilág pedig báván tátja a száját a hírtől. Hogy a győriek mit gondolnak erről, az nem tudható, viszont sejthető, mert már közvetlenül a botrány után is megválasztották őt polgármesterüknek, következésképp úgy vélték, nincsen semmi baj a jachton kokózva kurvázással. Ez belefér a keresztényi értékrendbe. Másrészről Győrben sem csak ilyen viszonylagos morális nívójú polgárok laknak, következésképp azok, akik netán akkor nem Borkaira szavaztak, így jártak: belekerültek az ítélet nagy kalapjába. Korpa között, disznók előtt.

Ahogyan Magyarország azon választópolgárai is, akik rühellik Orbánt és csapatát, most azonban mégis rájuk van mutogatva és hivatkozva, miszerint ők választották meg sokadjára is, ergo, az ország ezt és őt akarja. Nincs menedék, a mocsok és a földöntúli butaság így lep el mindent, így húz le az a mocsár, amit a kedves vezető szavai szerint Brüsszelben kellene lecsapolni. Mint kitetszik tehát, amikor Borkairól és az őt díszpolgárnak jelölő, illetve annak idején mindenek ellenére megválasztó halmazról beszélünk, akkor az országot siratjuk, ahol élünk, és amelyben eltűntek az értékek, ha voltak egyáltalán valaha.

Valamikor ez egy szakma volt, mondta az újságírásról Török Moni, és az ő gondolatait kibővítve és teljesítve az is kijelenthető, valaha ez egy ország volt, aminek ma már csak az üszkös maradványai vannak meg. A díszpolgári cím a tankönyvek szerint erkölcsi elismerés, amellyel egy adott település tiszteletét és háláját fejezi ki egy adott személynek, aki tevékenységével és magatartásával segítette az adott hely rangjának emelését, etc. Amikor a magatartásról beszélünk, akkor látjuk Borkai lottyadt seggét a jachton, és máris ott tartunk, ahová elmélkedésünk végén szerettünk volna eljutni, hogy voltaképp nincs miről beszélni.

A minden értékek átértékelése nietzschei filozófiájáról van szó, illetve arról szintén tőle, hogy Isten meghalt, tehát minden hazug és mindent szabad. Amikor Borkai díszpolgárságáról beszélünk, akkor Bayer lovagkeresztjéről és Nagy Feró Kossuth-díjáról is egyben, illetve az összes többiről, amiből az a következtetés fakad, teljesítmény, morális tartás és érték, emberi minőség már egyáltalán nem szükséges ahhoz, hogy a magyar (Fidesz) közösség elismeréssel forduljon valaki felé. Elég csak a falkához tartozni. És ezen az sem változtat, ha némelyik egyedet olykor koncként odadobnak magyarázandó a bizonyítványukat.

Ez pedig nagyon hitvány, mondhatni teljesen értékek nélkül való. Mert Borkai például hiába védekezik azzal, hogy az ő kurvázása családi ügy, amikor egyáltalán nem az. Szájer melegsége sem magánügy akkor, amikor tudjuk, hogy személyesen vett részt pártja homofób és kirekesztő magatartásának kialakításában, és ott tartunk, ami a Fidesszel, Borkaival és Szájerrel (illetve az összes többivel) a legnagyobb baj, hogy vizet prédikálnak miközben bort isznak. Innen nézvést semmilyen morális alapjuk nincs arra, hogy a többségnek előírják, hogyan éljen, ráadásul, hogy mit gondoljon, azt is.

Ha ilyen az elitünk, az az ő személyes nyomoruk, a miénk viszont abban rejtőzik, hogy hagyjuk nekik. De miért is tennénk másképp, amikor a jelek szerint – visszautalva Nietzschére – már minden érték eltűnt, nincs mihez viszonyítani és igazodni, sőt, már az egyén morális tartásában sem bízhatunk, ha, mint az a Fidesz ámokfutását igazolandó a liberálisokban nincsen meg, bennük viszont a hitük miatt igen. Nem akarnánk a keresztény értékeiket kifigurázni, megteszik ezt ők maguk minden külön értesítés és kérés nélkül, ám fel nem foghatják, meg nem értik – nem tudják vagy nem akarják – mi is ezzel a baj.

Ahogyan a mindenféle díjak mögül már rég eltűnt a teljesítmény és a nívó, ezzel a jelölő aktussal mára az is bizonyossá vált, hogy erkölcsi minimumok sincsenek, és máris itt áll előttünk a NER szellemisége maga, ami egy kietlen pusztaság. És függetlenül attól, hogy végül Borkai megkapja vagy sem a díszpolgári címet, ez innentől már teljesen érdektelen. A Fidesz ezzel a hírrel, illetve annak tartalmával olyan mélységekbe ért, ahonnan már nincs visszaút. Mocskok még történnek, aljas húzások is, de a filozófia most lett kerek. Semmi nem számít, mindent lehet, amíg a kedves vezető azt nem mondja: nem. Ez viszont nem mérce.

Mint az ismeretes, Orbán egyetlenünk szeret bizonytalan állagú és kétes eredetű személyekkel érintkezni politikai haszonszerzés céljából. Illetve most már – rátelepedve hosszú életének minden egyes lehangoló pillanata – nagy valószínűséggel egyéni indíttatásból is, mert azt is tudjuk tapasztalatainkból, ha valaki sokáig aljasnak és hülyének tetteti magát, akkor egy idő után óhatatlanul úgy is marad. Ez az Univerzum törvényszerűsége, illetve a természet ereje. Elég csak körülnézni a világban, amely tele van degeneráltakkal, akik viszont delejesen vonzzák ezt a mi egyetlenünket, vagy ő azokat, mint valami rossz mágnesek a sarokban.

Éppen ezért nem tudjuk, mit keresett a lemeszelt falú kolostorban egy bizonyos James Blount atya. Hogy honnan kerítette elő Orbán egyetlenünk, ez a titok, de mágnes-elméletünk magyarázatot – ha okot és indokot nem is – ad rá. Ugyanakkor viszont eredendőnek tartjuk ott létét, mint az eleve elrendelést, az eredendő bűnt, mert a pedigréjét nézve Blount atya a trumpista fasiszták közül származik, akiktől mostanában saját nagyságának igazolását várja egyetlenünk, ami neki minden mipénzünket megér. Ez egy. A kettő, hogy honnan kerítette, a delírium mely koszos bugyrából, s hogy mért volt itt, azt senki nem tudja.

Nagy valószínűséggel Orbán maga sem. Nem árt tehát a mosolygós atyát kicsit jobban feltérképeznünk, hogy aztán tátva maradjon tőle a zsömlétől nagynak tűnő szájunk. Blount atya eredeti szakmája az ördögűzés, amiről azt hihetnők, valahol az inkvizíció kora lejárván létjogosultsága nincs. A máglyák ideje elmúlt. Ha és ugyanis azt nem tekintjük, hogy eszméjük azonban megmaradt, és Orbán szellemi leépülését szemrevételezve, ahogy taszogatja vissza a középkorba kies, szebb napokat látott hazánkat, azaz, az atya meghívása vagy váratlan megjelenése máris érthető. Csak az nem világos, kit kellett exorcizálni aktuálisan.

Vagy mit. Hogy az ürdüng a Karmelitában, annak eldugott szegleteiben lakozik é, vagy a kolostor fura urában, ez nem világos, egyszersmind nem is mindegy egyáltalán. Mert világossá téve a viszonyokat az a kérdés, hogy az ördög maga van jelen a lemeszelt falak négyszögében, vagy csak a tulajdonos lelkét kerítette hatalmába. De szemszögünkből egyik sem örvendetes, így az volna a megnyugtató, ha az atya gyakorolta volna a hivatását, és a Karmelitában megelevenedtek volna az Ördögűző című filmalkotás képsorai, ahogy Orbán egyetlenünk vonaglik és nyüszög, mi több, ordít a beléje szorult gonosztól.

Illetve attól, ahogyan hajtják ki belőle, mint kutyából a férgeket. Sose tudjuk meg, hiszen a képen, amit a kedves vezető megosztott velünk, két idióta vigyorog csupán, tehát a műveletnek nyoma nincs. De az atya amúgy is, ezen kívül is megérdemli a figyelmünket, lévén az ördögűzés mellett hittérítő is. Mégpedig azzal az elhivatottsággal, a földkerekség, de talán az egész tágas Univerzum minden egyedét a saját idióta képére formálja, higgyen eddig bármiben is a megdolgozandó organizmus. Most képzeljük el a köztudottan taoista Micimackót ministránsfiúként, és máris látjuk a képtelenséget.

Mindezek azonban csak elhivatottságok, amelyek önmagukban nem indokolnák a majdan levonandó következtetésünket, hogy az atya – akivel Orbán vigyorog – minden bizonnyal erősen terhelt. De megértik értékítéletünket, ha azt is elmeséljük, Blount, trumpista elvtársnak az a fixa ideája, hogy neki minduntalan megjelenik maga Szűz Mária, ami önmagában bármelyikünkkel megeshet. Az viszont nem igazán, hogy kijelentsük, mint az atya, hogy a szeplőtelen ezektől a megjelenésektől élete egyetlen szerelme. Ez már döfi.

Vagy delikát gusztus szerint. És ezekkel az információkkal felszerelten mindjárt másképpen látjuk a két idiótát a képünkön, bár Orbánnál ez beleilleszthető a hello röfi vonulatba is. Innen tudható, hogy immár évek óta egy permanens trip a faszi élete, csak még az nem világos, mit tol magába, hogy ez lett belőle. Viszont az egyértelmű diagnózis, hogy ő meg ebben az állapotban önmagát pumpálja az országba bele, és az úgy is néz ki, ahogyan. Futóbolondok és aljas gengszterek játszótere és birodalma, ahol a nagyvezír ilyen Blount atyákkal fotózkodva próbál népszerűséget és szavazatot szerezni. És az a tragédia, hogy sikerül is neki.

Szijjártó francia kollégájával tárgyalt a belarusz után – nincs benne szégyenérzet -, és összefoglalta az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos magyar álláspontot, ami az azonnali béke. Ez elég kérdéses megközelítés, mert ilyet csak kétféleképpen lehetne elérni. Az egyik, hogy Putyin cimborájuk jobb belátásra tér, és kitakarodik a megszállt területekről, de tudjuk, hogy erre esély egy fikarcnyi sincs. A másik eshetőség a magyar szent cél elérésére, ha Zelenszkij lábhoz teszi a fegyvert, kékszegélyű kistányéron átnyújtja hazáját az agresszornak egy kupica vodka kíséretében, majd széttárja ingét Putyinnak mutatva a mellét, hogy oda kéri a kivégzőosztag golyóját.

Könnyen belátható, hogy erre még kevesebb az esély, mint az elsőszámú megoldásra, következésképp a háború addig tart, amíg valamelyik fél nem győz, és a jelen állás szerint nagy az esély arra – lévén, hogy a fél világ támogatja -, hogy ezek az ukránok lesznek. Magyarországot – élén Orbánnal és szájával, Szijjártóval – azonban ez a kimenetel mintha kellemetlenül érintené, és nem is nagyon akarják tudomásul venni. Most is, amikor Szijjártó a franciával tárgyalt, óhatatlanul vagy ostobán leplezte le magát és a NER-t, amikor kijelentette, mindenki hülye, csak mi – ebben a megközelítésben ők – a helikopter, ők minden bölcsesség origója és egyetlen tudója.

Szijjártó előadásában ez így hangzott szó szerint: „A francia álláspont ebben a megközelítésben különbözik a miénktől, mint ahogy szinte az összes más európai ország álláspontja is különbözik a miénktől…” – Íme, hölgyeim és uraim, a NER-es vallomás, vagy inkább a magasra emelt orr világnézete kocsmai, színes, kockás sörfoltos abroszos fordításban: mindenki bekaphatja. Nem igazán nóvum ez, csak még szájjal kimondva nem hallottuk, de most ez is megtörtént alkalmasan arra, hogy némi tapasztalatot vonjunk le belőle, és ezt a világlátást fedezzük fel szinte mindenben, amihez ezek csak a mocskos mancsukkal hozzáérnek. Voltaképp minden nyomorunk benne van ebben az egy mondatban.

A mi jogállamunk másfajta jogállam mint a többieké, s mint az megszokott, gazdaságunk és pénzügyeink unortodoxak, de még mennyire, nyelvünk és észjárásunk is egyedi, és a futballt sem szereti senki annyira, mint bájos nemzetünk. Vég nélkül lehetne sorolni, mi mindenben vagyunk mások, mint akárki, feltétlenül jobbak, így köszöntött ránk az évszázad leggyönyörűbb tíz esztendeje Orbán uralma alatt, ami csak arra vár, hogy fokozzák. Másfelől azonban kilóg a seggünk a lukas gatyából, kivéve nemzeti elitünket, akiket tejben és vajban fürösztünk közpénzből, illetve a bajor paraszt adójából. Kies hazánk teljesen egyedi a mocsokban, van tehát mire büszkének lennünk.

Nekünk senki nem mondja meg, hogyan éljünk, Brüsszel nem gyarmatosít, egyáltalán oly mértékig mások vagyunk az összes európai nemzetektől, hogy nem is passzolunk hozzájuk, azaz, az Unión kívül is van élet, feltéve, ha előtte ideadják a pénzüket. Íme, hölgyeim és uraim, nemzeti nagylétünk foglalata és az éjszaka, ami soha nem ér véget. Plusz a Nélküled, mint himnusz. De fölösleges folytatni, amikor érezzük, hogyan döglünk bele a nagy másságunkba, amit viszont mi nem is akarnánk igazán, ellentétben a Fidesszel és bégető nyájával, ami egyben kitesz egy szektát. Ez így egyben, illetve még ennél is több, mind benne van Szijjártó mondatában. Amit talán nem is akart mondani.

Vagy inkább nem kellett volna. De mégis hasznos volt abból a szempontból, hogy megmutassa, hová jutottak ezek uralkodásuk több mint egy évtizede alatt, és miért beszélnek úgy mindenkivel, mintha a valagukból ráncigálták volna elő az egész nyüves világot. Voltaképp azonban mindez törvényszerű. Az a hatalom, amely jellegénél fogva nem ismer fékeket és gátakat, ide jut, és igazolandó magát mutogat a hátországra: újra meg újra megválasztanak, ezt akarják, amit kapnak. Így növekszik a fideszes öntudat, így torzul a valóságról alkotott kép, mígnem a mesék édes birodalma marad: „az összes más európai ország álláspontja is különbözik a miénktől” – Célba értünk, végzetünk beteljesedett.

Mielőtt a szájamat tetszenének szidni, miszerint hogyan beszélek én szeretett külügyminiszterünkről, szeretném leszögezni – ha már a diplomácia nyelve -, a címbéli kijelentést nem én tettem, nem én találtam ki és hangoztattam fennen, hanem Szijjártó maga. És büszke is volt rá. Mint emlékezhetünk, nem is oly rég, amikor szépen megkérték, felszólították szinte ezt a mi futsalosunkat, ne tárgyaljon Lavrovval és ne dörgölőzzék hozzá, ő ezt mégis megtette, és emiatt nyugodott bele abba, hogy őt emiatt szaralaknak fogják tartani. Úgy állította be, hogy mindaz, amit tesz, a békéért van, így egyedüliként szinte a kerek világon, láttuk mindeközben, hogy fehér galambbá változik. Már tollas a háta.

Azóta a gazdája, miután a világot megröhögtető – illetve minket lejártó – módon találkozott Zelenszkijjel, és nagyon éles elmével megállapította, hogy ez az ukrán nem hajlandó letenni a fegyvert, csak akkor, ha Putyin hordái kitakarodnak az országából, következésképp a háború elhúzódik. Innentől fogva az a békeóbégatás, amit a Fidesz házatáján előadnak, teljesen hiteltelen, illetve fölösleges. No most, ehhez képest utazik Szijjártó Belaruszba most meg. Abba az országba, amely egyértelműen és látványosan támogatja az orosz agressziót. Szijjártó már előre bejelentette, hogy emiatt őt biztosan támadni fogják, tehát megint szaralak lesz úgymond. Nem kell akkor ezek szerint ilyen alkalmakra várni, a minősítés immár örök.

Azért is, mert most sem indokolná semmi, hogy a kétes országba utazzon a magyar külügyek atyja. Sem gazdasági, sem politikai, sem semmilyen sürgető ok nem látszik azon kívül, hogy csak. S ha mint mégis akar neki valami indokot találni, ahogyan mondja a tarajos, Minszkben a békére való felhívást fogja átadni. No most, az a kérdés, kinek és miért, illetve mit takar az a kijelentés, hogy ugyanezt várja el Magyarország a nemzetközi közösség minden tagjáról. Mit vajon, hogy mindenki utazzon Belaruszba fehér tollas háttal, vagy mire gondol a költő, amikor előre mentegeti magát. Tudnánk megoldást. Ha nem menne oda például, nem kellene magyarázkodni, ilyen egyszerűek a dolgok, de valami kényszerek mégis arra lökik.

Hogy mik ezek igazán, azt mi soha meg nem tudjuk, de egészen őszintén már egyáltalán nem is érdekel. Szijjártó a NER egyik kétes oszlopa, és a rendszerről, annak uráról pedig olyan vélekedések (The Guardian) láttak napvilágot, hogy a magyarokkal már senki nem akar találkozni. Azért, mert „Orbán Viktor közös európai állásponttal való szakítása nagyon nyilvánosan történik… Orbán Viktor aktívan terjeszti a háborúval kapcsolatos ostobaságokat”. Ezt pedig a brit újság nem az ujjából szopta, hanem a lengyel bratankikat idézi, következésképp már ott is kitelt kies hazánk becsülete, s vele a miénk is. Mert nem győzzük hangsúlyozni, róluk ítélnek meg, s ha Szijjártó szaralak, mi is azok vagyunk.

Legalábbis a világ normálisabb felének szemében. Már csak innen nézvést is nehezen érthető Szijjártó újabb nagy utazása, onnan azonban már értelmezhető, ha éppen ezzel egy időben a Fidesz egyik moszkovitája (Bencsik) azt jelentette ki, hogy ő ebben a gyalázatban az oroszoknak szurkol. Következésképp – bár ezzel nagy újdonságot nem igazán mondunk – az a meghatározás, amit a külügyminiszter saját magára alkalmazott, rá is érvényes. Illetve mind az egész bagázsra. Innen azonban már csak az a kérdés, ki ezek – bár azt tudjuk -, és mit akarnak. Bővebben és határozottabban: ezek a szaralakok miért akarják Magyarország vesztét, mert voltaképp erre haladunk „elitünk” decens működésével.

Ezen túl, és záró tételezésként az ukránok – de a saját magunk – számára sem jó ómen az ilyen kétes békemisszió. Mert, mint emlékezhetünk, egy éve maga Orbán Viktor járt ilyen magyarázattal a bazi nagy moszkvai asztalnál, aztán a cimborája lerohanta Ukrajnát. Így, ha figyelembe vesszük, hogy Belarusz csurig van orosz csapatokkal, az ismétlődések arra utalhatnak, hogy amikor Szijjártó végez a küldetéssel, megindul az attak onnan is. És még ha nem is lesz így – bár lehetne -, a gyalázatot akkor sem tudja lemosni magáról, mint az a szaralak, aki végig a konfliktus során az agresszor valagát nyalta. Kies hazánk pedig így vonul majd be a történelembe, ha lesz olyan, aki valamikor ezt megírja.

Németh Szilárdról is rég hallottunk – hála a jó istennek – ezekben a vészterhes időkben. De tudjuk, eljön az a pont, amikor meg kell szólalni, mert a közlés kényszerei máskülönben hanyattlökik az embert. Vasárnap érkezett el az idő hősünk számára, és mindjárt két kis szösszenettel örvendeztette meg azokat, akik kezdték úgy érezni, hogy élni nélküle már képtelenek. Ilyképp fel is lélegezhettek, hogy semmi nem változik, mert mindig minden ugyanaz. Az első közlésről igazán nem ejtenénk szót, mert volt gyerekszobánk, csak annyit, hogy tegnap elkezdődött a házasság hete (vagy mi, remélem ez a neve), ezért megcsodálhattuk a rezsibiztos (most épp újra) esküvői fotóját.

Minden értékelés helyett csak annyit, ez sem volt egészen véletlen, hiszen midőn láthattuk a slank és hajkoronás Némethet mint friss házast, nem sokkal előtte a kijelölt köztársasági elnök, a Novák nevű is közzétette ugyanez alkalomból a saját menyasszonyi képét. Emlékezhetünk, nem is olyan rég, amikor a kedves vezető felszenteltette a karmelitás irodáját, s ezt azonmód világgá is kürtölte, Németh volt az, aki rá fél órára előállt egy hasonló sztorival. Hogy honnan ugrasztotta a papokat a vezérnek nyalakodós képhez, az örök titok, de a fölvétel időben elkészült, és a rezsiharcos úgy érezhette, semmiről sem maradt le, időben nyalta a fenséges segget, miközben bohócot csinált magából. Csak ezt ő nem tudja.

Ehhez képest Novák után előszedni a saját esküvői képeit nem egy nagy kunszt, csak bele kell nyúlni a poros fiókba. Mindez így egyébként jól is van, mert mit is várhatnánk mást ettől az embertől, akinek ez a horizontja. A vasárnap azonban még nem teljesedett be egészen, mert hősünk úgy gondolta, ha már lúd, legyen kövér (amíg meg nem süti), s ha már úgyis gépnél van, megosztja velünk végtelen bölcsességét, meghallgathatjuk tanácsait, esetleg megveregeti a vállunkat, simít egyet a buksi fejünkön, mint alattvalóknak. És így is lett. Megdicsért minket ugyanis, piros pontot kaptunk az ellenőrzőnkbe a tantóbácsitól, mert ügyesek voltunk, és spóroltunk a gázzal-villannyal nemzetünk javára.

Sok százalékokat takarítottunk meg, ilyképp a vállveregetés jogos, csak a megközelítésünk teljesen más. Mert és ugyanis, minden bizonnyal nem azért vállaltuk a sötét szobában való fagyoskodást, hogy a haza fényre derüljön, hanem teljesen önző és önös módon spórolásunk kizárólagos oka meg indoka egyvalami volt, de az rohadtul, hogyha nem fagynánk meg, nem bírnánk kifizetni a számlát. Mindebből látszik, hogy megpróbáltatásaink közepette nem zengtük hálatelt szívvel kínjaink okozójának nevét, akit Orbán Viktorban vélünk fölfedezni és nem a szankciókban, hanem épp az ő édes anyukáját emlegettük. Ebből fakad az, hogy Németh biztos elvtárs most azért szeret minket, mert a gazdáját utáljuk.

Skizofrén állapot. S ha éppen nem is az egészen, azt mindenképp mutatja, a logika más eredményre jut, mint amit Németh szeretett volna, viszont ezt sem veszi észre. Mint ahogyan nagy valószínűséggel semmit sem, a pórnépek sem, egyáltalán az egésznek úgy ahogy van, az ég egy világon semmi értelme nincsen. Mert a hozzám hasonlatosak csak legyintenek, hogy mit veri a nyálát már megint ez a szerencsétlen, a többiek meg, nos, ők a többiek. Nekik már teljesen mindegy, úgy van jól nekik, ahogyan van, illetve amiképp mesélik rózsaszínűen, a többi viszont néma csend. Olyan nagy a csend, hogy halljuk amidőn az agytekervények simulnak ki, de ezen a ponton mintegy búcsúzóul hősünkhöz kanyarodunk újra.

Mert motoz bennünk egy gondolat. Hogy vajon azért miért nem kaptunk buksisimogatást mi mindannyian, mert kevesebb parizert, mi több, ársapkás farhátat vettünk, vagy zsömlét, amitől nagynak tűnne a pofánk. Ez is spórolás, ugyanúgy derék munka, csak rosszabbul hangzik, mert ha más nem, ez talán rádöbbentené a lehető világok (főleg az utolsó tíz év, mint ismeretes) legjobbikában élőket, hogy a helyzetük mégsem annyira rózsás, mint amennyire hazudják nekik. Azaz, netán ráébrednének arra: uramatyám, itt velem ki van cseszve, mégpedig cefetül és aljasul, és hová vezetne az. Jobb rá nem is gondolni. Mondanám a rezsibiztosnak, hogy gondolja meg, miket posztolgat, de ezeknek beszélhet az ember.

Bayer Ötös Számú Tagkönyv semmi meglepőt nem produkált, csak hozta a formáját. Alig is láttuk őt iddogálni a FEHOVA-n Semjén fővadásszal, az élményt, és a közéjük tartozom én is falkatudatot valahogyan ki kellett fejezni újólag, ez okozta tehát, hogy az Ötös Számú a szlovák külügyminisztert küldte el a kurva anyjába. Hogy Szijjártó se mondhatta volna szebben. A külügyminiszternek az a bűne, hogy nem kér bocsánatot egy olyan kijelentésért, amelyben a falkavezért támadta és szidta, mint az szokásban van manapság a világ NER-en kívüli tájékain.

Az Ötös Számú ezért bűbájosan az írta: „Hamarosan választások lesznek odaát. És a szlovák k.miniszter is megy, ahová való: a kurva anyjába.” Nincs tudomásunk reakcióról, de nagy valószínűséggel nem is lesz, mert az Ötös Számú nem egy tényező, csak hiszi magáról, amikor Semjénnel poharazgat, akit mások még le sem nagyon köpnének. Azaz, mindenki megtalálja a nívóban hozzá illőt, például Várkonyi Andrea is járt a FEHOVA-n egymilliót érő ruhácskában, amiben úgy nézett ki, mintha most jönne ki a konyhai mosogatásból.

De a Lőrincnek tetszett bizonyosan, hogy elakadt a málé szava is. Lehet, hogy ő mondta az Ötös Számúnak, hogy legyen bátorak, és az is lett. Elküldte a kurva anyjába ezt a szlovákot, aki messzire van, és nem tud visszaütni. Mindezek mellett nem érne meg ennyi billentyűnyomkodást ez az alak, ha nem társult volna mellé Schadl elvtárs is, akitől egészen elképesztő beszélgetések kerülnek napvilágra. Ezek egyben mutatják a züllöttségét és a nívóját is, ami megegyezik az Ötös Számúéval. Hogy ki tanult kitől kitől, csak sejteni lehet.

Végül is, mindegy is. A legfontosabb a végeredmény, az output, azaz, a kimenetel, ami Schadl elvtárs előadásában ez: „Ne álljon már bele egy szájbabaszott kis járásbírósági fikabíró most már tényleg, hát az agyamat eldobom. (…) Hát a jó kurva anyjába elküldeném ezzel a baromságával.” Ím látjuk ám, hogy maga az Ötös Számú sem mondhatta volna szebben ezúttal, amiből az fakad, hogy ezek ilyenek. S mielőtt megrónának a hirtelen jött általánosítás miatt, sietek kijelenteni, tévedni tetszenek. Lenne a tarsolyunkban példa bőven.

De nem szaporítjuk a trágáriumot, mert netán kedvet kapnánk hozzá, és higgyék meg, akkor kő kövön nem maradna, ugyanis meglehetős képzettségünk van e téren. Voltunk culágerek, segédfűtők miegyebek, ismerjük a munkásosztály nyelvezetét, és irodalmat is olvastunk olyat, amiből szókészlet – efféle – és fordulatok bőven meríthetők. És nem is a píszí az, ami visszafog, hanem a tudományos figyelem, amellyel a nyelvből az embert próbáljuk fölfejteni, a lelki és morális lényegét neki, ami így első ránézésre meglehetősen lehangoló.

Másodjára is, tesszük hozzá sietve, de hát, mi is ez, kérdezhetik érdeklődve nagyon. No most, az állapítható meg, vizsgálatunk tárgya, illetve alanya bunkó. Kőbunkó mindkettő, mégpedig abból a fajtából, amelyik ellenvetést és érveket nem ismerve ordítja le a másik fejét, de szemtől-szembe nem, mert annál beszaribb. Az Ötös Számú az olvasóközönségnek, Schadl a kedves feleségének – a felvételek tanúsága szerint – bizonygatja a tökeit, ez a tátott szájú agytörzsi tevékenység, az ösztönélet vagy a szomatikus működés. Hangosan.

És csapatban, ezt el ne feledjük. Ez az a galeri habitus, amelyik csordában erős, egyénileg beszari, és ez az, amelyik feltétel nélkül – kizárva minden észbéli tevékenységet – gyűlöl, mégpedig oly erősen, hogy habzik a szája. De nem feledhető a karakterisztikában az sem, hogy a gyűlöltet megveti és lenézi, emberszámba sem veszi, szintén azért, mert csak. Mert kijelölték számára. Ez a habitus a verőlegényeké, akik csapatban és sípszóra törik a csontot, és újabb sípszóra elmenekülnek. Ismerjük a történelemből a figurát.

Itt, példánkban az Ötös Számú a szlovák külügyminisztert vágná pofán, ha mersze lenne hozzá, ami nincs. Schadl pedig az ócska bírócskát rakná rendbe, de csak a feleségének és telefonon. Ez az a típus, amelyik egyedül az életéért könyörögve mindent megígér, illetve az is, amelyik pénzért az anyukáját is eladná, miközben most meg ordítva küld minket a miénkbe bele és vissza. Nincs ezzel gond már, félreállunk, letöröljük, csak unjuk már nagyon. A falka vonyítását, a kontrázó nyáj bégetésért, unjuk mi ezeket nagyon.