Kategória: Egyéb

Hogy Szijjártónak olykor habzik a szája, azt már megszoktuk. Ilyenkor föláll a taraja, lábával mérgesen toppant, és egyfolytában hülyeségeket beszél. Nem ártana azonban valahogyan leállítani a manust, mert óriási károkat okoz az országnak, s benne nekünk. Persze a rendszer lényegéből fakadóan Szijjártó – lett légyen bármekkora szája és arca, ordítson akármilyen hangosan – csupán a fecsegő felszín, az Orbánban meglévő esszencia bugyborékolása. Tegnap már nagy valószínűséggel közel állt ahhoz, hogy hadat üzenjen Amerikának, és abban is egészen biztosak lehetünk, ha Orbán erre utasítaná, azt is megtenné.

Viszont Szijjártó is csak egy rossz bábu, s erről többet nem is érdemes szólni. Emellett azonban nagyon hangos, és felettébb kártékony darab a bábkészletben, s ha volna olyan kártyapaklink, amely szimbolizálná az országot romba döntő alakokat, ha nem is ász, de egy dáma biztosan kijárna neki. De erről majd később, a felcsúti per bírái fognak dönteni. S ha már bírák és igazságszolgáltatás, Szijjártó tegnap odáig jutott süvöltő ámokfutásában, hogy megkérdőjelezte az amerikai jogrendszert, mi több, az ottani alkotmányt, ami, mint tudvalévő, arrafelé nem olyan darab, mint a mi alapbigyónk.

Vélhetően ott még az Istennél is feljebb csücsül a polcon, tehát nem illik vele szórakozni. A mi külügyesünk mentségéül – bár ez a butaság bátorságának tudható be – annyi hozható fel, hogy vélhetőleg nem tudta mit beszél. Csupán beállt a Trumpot felszopó magyar külpolitikába, ha az artikulálatlan ordítás egyáltalán annak nevezhető. „Innentől kezdve nem szeretnénk arról hallani az amerikaiaktól, hogy itt hogy működik a demokrácia, hogy működnek az intézmények, mi van a jogállamisággal”. – Ez volt a kiinduló tétele a mi futsalosunknak, de ez nem nóvum még, ez csupán a már emlegetett habzó száj és toppantás.

Mint ami leglényege Szijjártó működésének, amit valami ismeretlen okból neveznek külpolitikának. S ha majd később tankönyvbe foglalják, akkor elrettentő példaként fog szerepelni abban arra, hogy nem kellene csinálni ezt az egészet. De nem is ez, hanem az indoklás, miszerint: „Mert, ha azt meg lehet tenni, hogy a választás egyik legnagyobb esélyesét diszkvalifikálják, akkor innentől kezdve mi semmilyen kritikát nem fogadunk el ebből az országból a politikai rendszerünk működésére vonatkozóan”. – Nos, ez már delikát, főleg, ha figyelembe vesszük az igazi tartalmat, amit Szijjártó óbégatása elhallgat.

Mert kedveseim az van, az a nagybüdös helyzet, hogy egynéhány amerikai – köztük republikánus is – keresetet nyújtott be annak érdekében, hogy Trumpot tiltsák el az előválasztáson való indulástól. Ez fáj Szijjártónak, de amiről nem beszél, azaz hallgat, s ezzel valami gonosz, liberális ármánynak állítja be a történéseket, az az, hogy ez a kereset az amerikai alkotmány 14. módosítására hivatkozik (lázadási záradék), amely szerint „bárki, aki az Egyesült Államok ellen lázadást szított, nem tölthet be választott tisztséget”. Ez az alkotmánymódosítás nem valami bideni furfang, lévén, 1868-ban ratifikálták.

Akik ezt szeretnék elérni, arra hivatkoznak, hogy a Capitolium ostroma miatt ez pontról-pontra illik Trumpra. De még mielőtt azt hinnénk, hogy a nagy vízen túl is úgy működnek a dolgok, mint Orbán Magyarországán, hogy ez a beadvány elég is – mintha Semjén nyújtana be éjfélkor törvényjavaslatot és már sínen is vannak a dolgok -, tévednénk, hiszen a döntést erről ott a bíróságnak kell meghoznia. Tehát Szijjártó előre és indokolatlanul ordít, mi több prejudikál, ha az ottani bíróság úgy döntene, ami Orbánnak nem tetsző, akkor az jogtalan volna. Szijjártó tehát kétségbe vonja az amerikai igazságszolgáltatás megfelelő működését.

És még visítozik is, valamint kioktat. Ez az, amit nem igazán kellene, de mi mást is várhatnánk. Mert ehhez a történethez tartozik Orbán undorító interjúja Tucker Carlsonnal, amelyben – szerinte – Trump mentheti meg a komplett emberiséget. Bár, hogy mitől, azt nem igazán tudjuk. Majd Trump erre adott reakciója a saját közösségi oldalán: „Orbán Viktor nagy vezető és ember. Magyarország csodálatos emberei szerencsések, hogy az övék!”  – Ebből is kitetszik, jól elvannak ezek egymás felszopásával, csak nem kellene ebből külpolitikát csinálni, s pláne nem úgy, ahogyan Szijjártó most az tette. Lehangoló ez az egész.

És felettébb káros is Magyarországra nézvést, de azt már megszokhattuk, hogy ez a szempont fideszéknél nem igazán játszik.  Egyébiránt, és tényleg csak mellékdalként megemlítve, ez mintha a belügyekbe való beavatkozásnak tűnne, de már ez sem érdekes. A kocka újólag el van vetve a Fidesz részéről, megint bizonyságát adták annak, a világ mely oldalán állnak, és hová sodorják ezzel Magyarországot is. A peremvidékre, ahol az van, hogy például Varga Judit Amerikába megy, cowboykalapot, westerncsizmát ölt, mint valami Kelet-texasi tahó, és azt hiszi, ezzel mutatja az utat, amit mindenkinek követni kell. Meg amúgy. Csak ez kiábrándító.

Négy és félmilliárd eurós árajánlatot tett kormányunk a Budapest Airportra. A szerzési vágy biztos, az összeg csak nagyságrendekben, de ezért a pénzért a cég ötvenegy százalékát venné (veszi) meg Orbán valami ismeretlen, titokzatos okból. Nem tudjuk (persze igen), csak közgazdasági indokát nem látjuk ennek az üzletnek, ami még akkor is indokolatlan lenne, ha tele lenne a kincstár, de éppen nincsen. Most éppen kong az ürességtől, sőt, akkora mínuszban van, hogy a templom egerei hozzánk – illetve hozzá – képest Krőzusok a hegyen.

Régóta fáj Orbán foga a magyari reptérre, de nem gondoltuk volna, hogy épp most kellene azt megvenni. Innen az látszik tehát, hogy a kedves vezető nagy ívben szarik amúgy Magyarországra, annak lakosaira, nem érdekli semmi sem, csak megy előre, és megvalósítja az álmait, ha mindenki beledöglik, akkor is.  Ha az üzlet létrejön, márpedig nincs az az isten, ami megakadályozná, akkor ez is – mint a Vodafone – a cimboráké lesz, mint minden ebben az országban, amelynek lakosai mindeközben épp készülnek éhen dögleni.

Mára egyébként kikristályosodott, mi a magyar állam pénzügyi szerepe a nemzetgazdaságban, ami röviden úgy jellemezhető, hogy a bevételeit ellopja, vagyontárgyait pedig szétosztogatja a haverok között, így arra, ami az állam feladata volna, mint csak vázlatosan megemlítjük: oktatás, egészségügy, utak és vasutak, szociális szféra és államigazgatás, tehát az, amitől működhetne: nem jut. Az ilyen reptér – és egyéb apróságok – megvásárlása tehát efféle körülmények között nem hiba, hanem bűn. De Orbán ebben érzi otthon magát.

Hogy az airportra honnan lesz négy és félmilliárd euró, az momentán nem igazán látszik, hiszen a költségvetés lukait foltozandó épp most bocsátottak ki devizakötvényt úgy nagyjából kétmilliárd euró értékben. De ne feledjük azt sem, hogy augusztusig a lakosság 3794 milliárdért vásárolt állampapírt, de a jelek szerint az év végéig 5085 milliárdért fog (a hülyéje), csak azt feledi mindenki, ezt egyszer vissza kell fizetni, és az is lehet, hogy ez már nem Orbán lesz. Bár valószínű a magyar néplelket ismerve, és jobb is volna úgy.

Dögöljön bele ő abba, amit kifőzött. Mert azt sem árt tudni, hogy ekkora összeg kamatterhei is képesek földbe állítani egy országot, főleg a miénket, bár a forint alapú törlesztéseket el is lehet inflálni, és ez a módszer nem idegen a fiúktól. Ez a reptérbiznisz is azt mutatja azonban, hogy utánuk az özönvíz stílussal és habitussal folynak itt már a dolgok egészen a végromlásig, addig is azonban szól a zene, megy a jachtozás, és fogy a pléhdobozos kávé. Mert van egy jól behatárolható réteg, amely nem igazán érzi a bajokat. Akiknek – vagy magának – Orbán vesz.

Mind a többiek, még a saját választói sem, nem érdekli. Mert mindaközben, hogy a reptérbiznisz kiderült, napvilágot látott az az adat is, hogy a lakosság augusztusban a boltokban és a szolgáltatásokban a tavalyi hasonló időszakhoz képest közel nyolc százalékkal fizetett többet, de nem dőzsölési vágytól hajtva, mert így is szintén közel hasonlóan nyolc százalékkal kevesebb árut, benzint, fodrászkodást, miegyebet tett a kosarába, tehát a fogyasztás úgy zuhan be, hogy jóval többet fizetünk érte. Ezt nevezik egyébként inflációnak, ami tombol.

Nem segítenek rajta az utcai harcok, és a pofázáson kívül nincs is téve ellene semmi. A nyár közepén azért csesztették a multikat, mert túl olcsón adták a dinnyét, két napja a Lidl nyakát azért akarták kitekerni, mert olcsó német darálthúst merészelt árulni, és nem a drága magyar szart. Így működik az Orbán hazugságaiban árfelhajtó multi, akinek nem igazán akarják engedni, hogy piaci alapon működjön, kis túlzással azt és annyiért árulhat, amit Orbán neki előír nemzeti köntösbe öltöztetve, aminek nyomor a vége.

Gyászos vége lesz ennek. Most, így visszatekintve a Fidesz ténykedésére, első dúlásukkor a Bokros által rendbe rakott gazdaságot cseszték szét, másodjára Bajnaitól vették át a gyeplőt a kivédett világgazdasági válság után, amikor az uniós pénzek soha nem látott bőségben kezdtek az országba ömleni, és semmi akadálya nem volt a szabad rablásnak. Most viszont már lenne, lévén, kilóg a seggünk a lukas gatyából, de a jelek szerint eközben már hitelből megy az osztogatás, miközben az ország a működősképesség határán tántorog.

Ezt látnia kellene mindenkinek, de mintha vakok volnának, akiknek az volna a feladata, hogy Magyarország végleges tönkretételét megakadályozzák. Ellenzékről az ismert körülmények miatt nem ábrándozik az ember, de talán a második vagy harmadik sorban lévő fideszisták között akadhatna egy-két normálisabb, de ilyen sincs. A szavazóbázis pedig még kilátástalanabb, hiszen róluk meg egy másik felmérés azt derítette ki, hogy még a saját tapasztalatuknál is jobban hisznek a propagandának. Énekelve masírozunk a pokolba.

És akkor ott, a távoli és ellenséges Brüsszelben Deutsch Tamás kopogtatott egy ajtón, majd átnyújtott egy levelet a májusban kies hazánkban jár küldöttségnek, mint valami csámpás postás. Ezt a levelet az Állami Számvevőszék küldte a bizottságnak, akinek (így cuzammen a komplett csapatra tessenek gondolni) leesett az álla azt gondolva, hogy ilyet ők még nem láttak. Elcsodálkozásuk annak szólt, hogy egy pártmufti (Deutsch) postáskodta oda nekik egy állami, azaz pártoktól elvileg független szervezet levelét.

Nem mondták ki így ezt, ahogyan mi tesszük plasztikussá, de voltaképp ez jelent meg az elképedésükben, hogy aszongya mi a tököm köze van Magyarországon Deutschnak és rajta keresztül a Fidesznek egy állítólag tőlük független szervezethez (ÁSZ). Így lett kerek ez az egész lehangoló történet, ami újabb fejezet abban a cirkuszi előadásban, miért nem kap Orbán egy kanyi vasat sem az Uniótól, ami oly régóta tart, annyira ágas-bogas, hogy a kedves vezető már nem is akarja igazán azt a nyüves pénzt, hogy már devizakötvényt is kibocsátott.

De erről majd később. Most az in medias res kezdést, ami nem egyéb, mint durr, bele a közepébe, megszelidítjük. Azaz, elmegyünk az elejére, és így jutunk el az orgonaszagú májusba, mikor is ez a bizottság megérkezett a kipcsakok földjére, azaz, hozzánk, az ugarra. Az EP költségvetési ellenőrző bizottsága volt az, aki meglátogatott minket, s akiket az akkor még méltatlanul hivatalban lévő Varga Judit nacsasszony lesajnálóan EP-turistáknak nevezett, mert, mint ismeretes, jogállami-fogalmi hiátusa volt. De nem emiatt volt igazán hülye.

Varga nacsasszony már nincs, elfútta őt az Orbán szele, a bizottság azonban él és virul, s mivel lassúak, mint egy köszvényes csiga, csak most fogalmazgatják lesújtó jelentésüket látogatásukról, az itt tapasztaltakról. S bár ezt így nem mondják ki, azért fölsejlik, hogy Navracsics miniszter is lemondhatna már végre és igazán, lévén, hogy amira a megbízatása szól, az uniós pénzek Magyarországra hozatala, a jelek szerint soha nem fog teljesülni. Navracsics létezése tehát cél és indok nélkül való. Már nincs is voltaképp.

Tehát májusban ez az ellenőrző bizottság szertenézett honunkban, diskurált civilekkel, „ellenzéki” pártokkal, és igyekezett a hatalmon lévőkkel is, de ez nem igazán ment. A küldöttség egyik tagja még a napfényes május során mondta azt erről az egészről, „már nyolcadszor vagyok Magyarországon, de mindig új dolgokat fedezek fel, és ezek közül sok szerintem elképzelhetetlen lenne másik tagállamban”. Delikát. És most ilyen élményekkel felvértezve fogalmazgatják meg a jelentésüket, aminek nem lesz jó vége.

Azt írják – mondják -, hogy amikor itt jártak, irritáló, ahogyan „a magyar kormány indokolatlan és diszkriminatív intézkedésekkel igyekszik helyzetbe hozni a hozzá közel álló vállalkozásokat, és megsemmisíteni azok uniós versenytársait”. Ezen kívül Monika Hohlmeier, akinek a nevét csak azért említjük külön, mert ő keresztényszocialista (ha már tömjénszag, hogy ne lehessen hitetlen ármánnyal vádolni) elmesélte, hogy az Állami Számvevőszék elnöke és munkatársai nem voltak hajlandók válaszolni az uniós támogatásokról feltett kérdéseikre. 

Egészen pontosan „Ötször kérdeztem rá az ügyészséggel folytatott együttműködésükre, hiába”. S hogy igazán plasztikus képet kapjunk a helyzetről, azt is elmesélték így utólag, hogy az ÁSZ nagyhatalmú munkatársai, akik épp szénné büntetik az „ellenzéki” pártokat, válasz helyett a plafont nézték, de azt már csak mi tesszük hozzá, nagy valószínűség szerint azért, hogy mikor szakad le. De kérem, hogy vizualizáják a hallottakat, amint a magyarok Európa előtt a plafont bámulják, mert nem tudnak vagy nem akarnak felelni egy egyszerű kérdésre.

És erre jött az akció, amikor a kínos jelenet után az ÁSZ Deutschhal kézbesítteti az akkor elmaradt válaszát – tán a központ meg tudta mondani, mit is kellene -, és itt újólag elmondhatja a bizottság, amit már akkor is, hogy ez „elképzelhetetlen lenne másik tagállamban”.  És minden bizonnyal igazuk van, mert ez itt mordorföldje, ahol a jogállamisággal kapcsolatban a már emlegetett keresztényszocialista asszony csak annyit mondott: „Úgy látom, nem mozdulnak” – Ezért így utólag is csókoltatjuk Varga Juditot. Tehát pénz nem lesz.

És éppen ezért, mint tegnap olvashattuk, kies hazánk devizakötvényeket bocsát ki a költségvetés mély lukait foltozandó, és ezekkel, meg a lakosságra oktrojált állampapírokkal oly mértékben adósítják el az országot, amibe minden bizonnyal bele fog rokkanni. De ez a fiúkat nem érdekli. Ők csak a jelenben és a jelennek élnek: hatalomban maradni, és lopni kell, míg el nem fehérül a száj is. Azt hiszem, röviden így lehetne összefoglalni ma már a Fidesz-filozófiát. Utánuk az özönvíz, előttük az árok: ugorgyunk.

Amióta kipcsakok lettünk, teljesen elfeledtük a halszagú rokonokat. Sőt, leginkább le is tagadnánk őket. Ezen túl ma már – a felmérések szerint – olvasni sem nagyon tudnak a magyari kisdedek. Ha pedig a betűket ismerik is, meg nem értik az azokból formált szöveget, így kerülnek a megfelelően bamba állapotba, amelyben hatni tud a trombitaszó meg az ágyúdörej. A harci dumák. Amikor még nem voltunk kipcsakok, akkor sem sokat foglalkoztunk a finn népi eposszal, a Kalevalával, de azért benne volt a tantervben.

Innen lehet, hogy akad még olyan, aki emlékszik Vejnemöjnenre, az ősidők örök, északi dalosára, aki a kanteléjét pöngetve énekével hegyek elmozdítására is képes volt. Tisztára Tom Waits. De ez mellékszál. Mint ahogyan az eposz is természeténél fogva mese, mágikus, misztikus világ, de csodálkozva kell felfedeznünk, hogy alig is különbözik valamiben Orbánétól, aki szintén a szavak csodás hatalmában bízik a tettek ellenében. Más kérdés, hogy így kormányozni nem lehet, de Magyarországon már rég nem erről van szó.

Hogy miről, azt majd az út végén meglátjuk. De, hogy ezen miképpen haladunk, s hová visz minden valószínűség szerint, azt az mutatja, hogy ugyan beledöglünk az inflációba, mégis eposzi méretű küzdelem – és papíron győzelem – zajlik ellene. Mi magunk is, akik azt hisszük, túl vagyunk minden jón és rosszon, és azt hisszük nagy naivan, hogy újat mutatni nekünk már nem lehet, szóval csak mi is kapkodjuk a fejünket és tátjuk a málé szájunkat a szavaktól. Hogy majdnem magával ragad azok varázsereje. De tényleg csak épphogy.

No most, mindebből fakad, hogy hideg fejjel és józan ésszel vizsgáljuk meg a dumákat, a tartalmakat, amiket Orbán – vagy olykor bájos csapata – összedelirál nekünk infláció ügyében, hogy ezen a ponton meglássuk, itt ezek már nem is street fighterek, (de leginkább Orbán), hanem, ahogyan fölbukó érzéseinket kifejtettük, egy Vejnemöjnen veszett el az ugaron. Csak míg az igazi ment is valamire a dalaival és a nagy dumájával, ez a miénk meg semmire sem. Hogy mesélünk mégis róla, az Mária néni miatt van, ezt az egészet az ő fülével halljuk.

Meg az ő szemével látjuk is. Így lesz a potrohos, pocakos valóságból mesebeli, deli hős, megazisten. Nodehát, harc van mindig és mindenütt, ahogyan az infláció ellen is, amiről kiderült: „Nekünk kell lebirkózni, fülön ragadni és megtaposni”. Most ezt tessenek elképzelni, és látják, hogy igazam van, amikor Vejnemöjnenről beszélek. De van másik. „Üstökön ragadtuk az inflációt” egy e küzdelemről, a Kossuthon elhangzott dalban. Más alkalommal „letörte” az ellenséget, de, hogy ne maradjon teljesen egyedül, arról az Alexandra gondoskodott.

A Szentkirályi. A soknevű hadügyes b. neje, aki a kormány szavát viszi. Szerinte „térdre rogyasztottuk az inflációt”, s ha ő ezt mondja, akkor a hivatalából fakadóan ez a kormány szava, amely azonban megegyezik a vezérével természetszerűleg. És máris benne vagyunk újra egy csudálatos mesevilágban, ahol mindenki varázsgombát eszegetett. Ebből az állapotból fakadhat miniszterelnök urunk másik költői képe, amelyben az inflációt „nyakon ragadja” és úgy töri le.  Hogy igazán nem áll össze a nyakragadás-letörés mozdulatsor, az nem baj.

Semmi sem baj már, túl vagyunk mindenen. Ez a mi dalos pacsirtánk lipsiket is cipelt a hátán tucatszám, mint emlékezhetünk, de, hogy szigorúan a pénzromlásnál maradjunk, azt Tusványoson kappanhangon szólva „kiütötte”. Viszont kitartóan mégis itt van velünk, így a megidézett, halszagú énekmondótól mégiscsak különbözve az a helyzet, hogy a rohadt valóság az nem egy eposz, nem egy misztikus világ a szavak mindenható erejével, ámde, ha a sparhelt mellett állunk a kis köténykénkben, minket elvarázsol az ének.

Ilyen állapotban pedig fogjuk magunkat, kimegyünk a térre, és magasba emeljük a táblát, amire azt írtuk, hogy „Orbán Viktor álávjú”. Ilyképp, mint mégis látjuk, a mese hat. Egy kérdés van csupán, mennyire kell hülyének lenni, hogy mindent beszopjunk, amit Orbán Vejnemöjnen itt nekünk előad. Hogy lássuk, nem történik semmi sem, illetve egy valami, de az nagyon, hogy a mi hősünk és decensen bájos csapata kitartóan lop, ami folyamat nem bír még csak megdöccenni sem. Amire semmiféle infláció nem hat.

Az volt a duma az út elején, ne azt nézzük, amit mond, hanem amit csinál. Most a vége felé járva már ez sem állja meg a helyét, most már csinálás sincs. Nincs „vakcina” az infláció ellen, amit beadott volna, a dolgok momentán történnek csupán, ahogyan a tehetetlenségi erő viszi őket előre. Egyre inkább úgy tűnik, ez a lendület szabja meg a végeredményt, aminek a vége valami zuhanás szokott lenni. Pofára esés, ami aktus azonban rohadt nagyot szól, ha egy komplett ország az alanya, és így azt hiszem, ennyi elég is a dalokról mára.

Az a malőr esett meg nemrég, az az aprócska baleset, hogy a Budapest-Hegyeshalom vasútvonalon sebességkorlátozást kellett bevezetni egy szakaszon, lévén, úgy szétrohadt a pálya, hogy különben bajok lehetnének, amelyekbe jobb bele sem gondolni. Ettől a korlátozástól aztán megborult néhány menetrend, a vonatok ott döcörésznek, akárha Thomas a gőzmozdony, és ez nem vet jó fényt kies hazánkra. Mert mindenféle masiniszták, akik a rothadó nyugatról erre keverednek, még rájönnek, rájönnének, jobb volna kétökrös szekéren haladni a magyari Mordorban. Azaz, kiderülne, hogy kilóg a seggünk a lukas gatyánkból.

Valami ilyen lehetett, ami Lázár Jánost zavarhatta ebben az afférban. Vagy az, hogy ez szívének oly kedves vasúti vonal, mert ezen jár Bécsbe migránsos filmeket forgatni, vagy valami más. De az indokoltnál hangosabban és érzelmesebben reagált a történésekre, s mint Orbántól erre a célra (is) felkent gauleiter, ráförmedt a MÁV vezetőire, ne nyüszögjenek és panaszkodjanak, hanem tegyék, amire utasította őket. Azaz, ragadjanak csákányt, és tegyék rendbe azt a nyüves vasúti vonalat. Úgy hangzott ez az egész felszólítás, mint amikor Virág elvtárs követelte a sódert és a kavicsot a föld alól is előteremtve parancsolva azokat.

Még annyit a történet ezen szeletéhez, hogy a MÁV vezetői azért nyafogtak, mert pénz kellene a munkálatokhoz – illetve kellett volna már előtte is -, ilyen készsége azonban a magyar vasutaknak közkeletűen nincsen. Ez látszik amúgy a MÁV vonatainak általános állapotán, amelyek vagy el sem indulnak már, vagy meg sem érkeznek, illetve, ha mégis, akkor valami más idősíkon és dimenzióban. A többi baj azonban Lázárnak nem fáj, csak ez az egy. De ez látványosan, és ezért jogos a feltételezés, hogy Béccsel lehet kapcsolatban ez az erős érzelmi töltet a fentebb emlegetett okok és indokok miatt.

Fekete-Győr András azonban Lázár ilyetén fölhorgadását hallva, amikor úgy beszélt a MÁV vezéreivel, mintha kapcák volnának a poros csizmájában, egészen egyszerűen azt jelentette ki, hogy „Lázár János bunkó”, és most ezen kell nekünk – illetve a folyományain – tűnődni kicsinyég. Hiszen Fekete-Győr ezzel a jelzővel egy keresztet, billogot vagy stigmát rakott Lázárra. Ott virít a homlokán a bélyeg, miszerint bunkó volna, de jelentéstanilag nem egyértelmű, ez a jelző mit takar, illetve mivel lehet kiérdemelni, milyen tulajdonságok és cselekedetek szükségesek hozzá. Az egyesben az általánost keressük tehát megint.

No most, utolsó emlékeink szerint ilyen határozottan kijelenteni ezt a fogalmat a Már megint dühbe jövünk című Bud Spencer filmben hallottuk, mikor is a bandavezér mondta többször is a málé bandatagnak „Bunkó vagy Bugsy” – mint emlékezhetünk. Éppen ezért, ennek az inkriminált Bugsynak megláttuk az észbéli képességeit, a bamba ábrázatát, a hülye vigyorát, s azt is, hogy a jelzőt megjegyezte, és a végén már nem is kellett a képébe mázolni, csak föltenni a kérdést, miszerint „tudod, mi vagy Bugsy”, és válaszolt is rá önmaga: „tudom, főnök, bunkó”. Lázár például erre a szintre nem fog eljutni, de ő nem is filmbéli alak.

Hús-vér formájában van itt nekünk, és meglátásunk szerint ha azért nem is jelenthető ki róla Fekete-Győr állítása, mert a MÁV vezérekkel pattog, korábbról, amikor közzé tette a tételét, miszerint „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, már sokkal inkább mondható lett volna róla. Akkoriban azonban ezt elfeledtük, mert szóhoz sem jutottunk a meglepetéstől. Voltaképp azóta sem, ám ebbe belegondolva mégis igaza lehet Fekete-Győrnek, de a mániánkat, hogy a tágabb kör felé haladjunk elmélkedésünkben, nem tudjuk levetkőzni sehogyan, és eszünkbe jut például Menczer államtitkár meg az összes többi alak.

Mészárosról most nem beszélünk, mert ő e szempontból egy külön univerzum. De Szijjártó hőbörgéseit már fölemlegethetnénk, és sorolhatnánk a példákat végeláthatatlanul, eljutva egészen Orbán Viktorig magáig. Ha az ő kapcsán egyébre nem is gondolunk, mint a mostanság terjesztett hét törvényére, azok szellemiségére és tartalmára, akkor sokkal inkább tűnik Bugsynak, mint Lázár, és ezen a ponton jutunk el oda, hogy nagy valószínűséggel bunkó ez mind. Ki így, ki pediglen úgy, de kiérdemlik a jelzőt, ahogyan kórusban vonyítják az Orbán által előírt primitív tételeket, s ezen a ponton látjuk, egy brancs ez. Most zabálják meg a gombócot épp.  

És akkor, délután hat óra körül, a Szentháromság szobor takarásából a nap benézett az ivóba, majd csíkokat rajzolt a fröccsök urának arcára. Ott ült Béla a feneke által otthonossá alakított széken, amely az évtizedek alatt fölvette annak alakját, mint egy lenyomat az időben és a térben, két mélyedéssel mutatva a helyet, ahol otthonra lelt, s amely megadta magát neki és sorsának is egyaránt, ez utóbbiról azonban nem lehetett tudni micsoda, s hogy van-e egyáltalán. Úgy volt, mintha nem lett volna, valami halvány emlékek csupán, árnyképek a falon és sejtések, hogy valamikor ugyanígy sütött a nap egy pincérnő arcára, de nem itt, nem ekkor és nem is ebben az életben talán, mégis egy valamit mutatva akkor is és mindörökké, hogy közelít a hullás, azaz, mint valami verstöredék, hogy már őszül is, az ősz is itt felejt még.

De nem kérdőjellel és hangsúllyal, mint abban, hanem csupa állítással, azaz, a bizonyosság terhével, ám azzal a felhívással, gondolja el a nyarat, ami múlik, hogy ez a fénypászma mint valami felkiáltójel inti arra, utána kell néznie magában annak a kérdésnek, állításnak, börtönben van-e, s ha igen minéműben. Vagy épp ellenkezőleg, ez a csík, amelyben ott ingtak a porok, légymaradványok, s mindenféle élettöredékek, arra intik-e, hogy az idő fogja, vagy netán túlvan már minden jón és rosszon, s azt tesz a fenéklenyomatos otthonában, amit akar vagy szeretne, ha lehet ilyet egyáltalán. És nincs minden eleve elrendelve, mint valami rossz dogma, vagy szakadozó, foszladzó lapokra valamikor régen lejegyzett sors, ami olvasásának végére érve múlik el az az élet, ami azokban a betűkben foglalva vagyon.

Ettől ilyen búcsúíze lett mindennek. Számvetés szaga és összegzés sürgetése, hogy ha csak a nyarat is, amely már azt sem tudta hányadik a sorban, amely alatt ő ezen a világon van és volt, és még előtte mennyi megszámlálhatatlan majd utána ugyanannyi, amiből a végtelenség következik, s ebben benne van az is, hogy természetéből fakadóan minden megtalálható benne és minden előfordulhat. Béla tehát megállapította, hogy ő ilyen előfordulás a világban, ahogyan az ivó is, a fröccsök ura is, a bádogbános a templomával, a falu, benne a duplagyűrűsök, a szomorú szeműek és az olajoshajúak, a surrogó műanyag motorosok, a kukoricás és mögötte a temető, az útmenti kék plakátok, tehát minden véletlen, de ebből fakadóan szükségszerű is, hogy minden igaz, így egyben semmi sem.

Nem volt sok az idő, ami visszanézésére a fénypászma intette, csak ez a nyár, aminek a múlását jelentette, ahogy fordul, megy és iramlik át az őszbe, amikor még voltaképp tavasz sem volt, csak ilyen váratlanul alázuhanó hőhullámok, kappanhangú ordítás a rádióban, trombitaszó és ágyúdörej, a folyamatos háború és harc, ami elől voltaképp Béla a bűnös városból ide menekült, hogy várjon riadtan maga, de áttört a burok, és kiderült, hogy nincs menedék. Így teltek a napok és a hónapok, és így múlt el ez a nyár is, mint az összes többi, hogy igazából semmi sem történt, mert mindig ugyanaz, menekülhetetlenül, rázuhanóan tíz éve ugyanaz, amitől azt hihette volna, hogy megállt az idő, ha a pászma nem mutatott volna mást. Esetleg még körben foroghat, ennyi megengedést tett, de ez sem nyújtott vigaszt egyáltalán.

Így abba kellett belegondolnia, mi lehet a gyógyír az élet okozta bajokra, de akárhogy csűrte is, semmire nem jutott, mert önmagával semmi nem gyógyítható, hanem az ellentétével, mint a mínusz és a plusz, a pozitív és a negatív, amelyek képesek kioltani egymást, tehát nem az érzelem, nem is a vágy, hanem a tiszta ész nyomán arra kellett jutnia, hogy az élet bajait éppen ezért a halál képes rendbe tenni, hogy ez olyan, mint az ő fenekének lenyomata a széken, amivel szépen kiegészítik egymást a teljesség kedvéért, pedig ilyesmi nincs. Vagy legalábbis senki nem tud róla, és ezért törekedni sem akar felé. Csak a péntekenként a rádióban harsogó kappanhang hiszi ezt, és ez mutatja önmagában a hamisságot, amit viszont elfed a hangerő. De most csönd volt, elbódítóan mély csönd, mint az idő legmélyén, amikor semmi sem volt.

Vagy minden, csak egyben, elválasztatlanul a jó és a rossz, az igaz és a hamis, kezdet és vég nélkül önmagába fordulva egy apró, végtelenül, forró pontban, hogy az felrobbanva megteremtse Bélát, ezt a falut és az összes lakóját, életre hívva a teret, a múló időt, amire a pászma figyelmeztette, és ettől nem szép, hanem könyörtelen lett, amitől menekülni kellett. Béla tehát fölállt. Fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, és szó nélkül, csörömpölve vágva be maga mögött az ivó ajtaját indult kifelé, de a fröccsök ura nem csodálkozott, mert ő is mindent látott már és mindent megtapasztalt, ahogyan a barátja olykor rigókkal diskurált a fa tetejére kérve az italát, hogy oda bújjon a nyomorító világ elől. Most viszont elindult és megy, ami ugyanaz, mert csak egy az igaz, hogy ne legyen ott, ahol amúgy lennie kellene.

Indult Béla a selymes, szilvaízű fényben, amiben fürdött a falu nyár és ősz határán, még ott virított mindenben a kikelet, de amerre járt, arra záporoztak a rozsdás levelek, kérlelhetetlenül hulltak rázizegve, hogy amiként haladt a temető felé, túl a kukoricáson és a kék plakátokon is, avarcsíkot húzott és hagyott maga után, amit aztán felkavart a rossz szél. És így ért oda a temetőbe, ahol november óta nem járt, de látta mégis, hogy az akkor kirakott virágok olyan frissek, mintha most vágták volna őket, hogy a kriptán egy porszem sincs, és ekkor jött rá, hogy ez az a hely, ami örök, mert ez kívül került időn és téren, s nem tudta, hogy ők hívják-e a földben a megnyugtató feledésre, vagy épp önmaga az, aki vágyakozik hozzájuk, visszatérni az ős, idő nélküli végtelen, forró pontba a kezdetekhez, hogy majd újra elkezdődhessen minden.

Az ellenzéki (vö.: nem orbánpárti) média úgy adogatja kézről kézre Pesty Lászlót immár, mint valami ékszerdobozt, hozzá hasonló, belőle sarjadzó felfedezettet, akitől bármit is lehetne remélni, holott semmit sem. Mint emlékezhetünk, az ősfideszes filmrendező Tusványoson egy rossz (részeg) pillanatában nekiment Mészáros Lőrincnek Lölö-jelenségként emlegetve a gázszerelő mesébe illő gazdagodását. Ezen akkor mindenki megdöbbent, Pesty pedig az első ijedtség után (hogy akkor most őt felnégyelik vagy kerékbe törik), igyekszik a legjobban kijönni az elszólásból, és elkezdett belőle rendszert építeni.

A számos megszólalás során, amit azóta hallhattunk tőle, az a bukolikus világ kezd kirajzolódni a szemünk előtt, amelyben nem a rendszerrel van baj, csak az elhajlókkal, és mindaz a mocsok, ami a NER-re jellemző, nem történhetne meg, ha Orbán tudna róla. Pesty abban ringatja magát, illetve azzal etet minket, hogy az a pörformansz, amit ő most előad, elhozza a Fidesz megtisztulását, neki pedig, mint valami mesebeli hősnek, megköszönik majd, hogy fölnyitotta a maffia ártatlan szemeit, és a világ boldogan csordogál tovább az Orbán megszabta mederben. Kiindulásként azért állapítsuk meg, hogy Pesty nem azt mondta: O1G.

Pesty az hangoztatja Tusványos óta: M1G. Illetve árnyalva a képet, Mészárossal az a baja, hogy kilóg a szájából a kapanyél, és ezért nem érti, honnan a hatalmas lendületű gazdagodás. Mintha Mészáros tehetne róla, de ez a naivitás azt tételezi, hogy Mészáros tehet akármiről is, hogy képes önálló gondolatra. Már itt felfedezhető az ellentmondás, ugyanis, ha a gázszerelő annyira hülye, mint amennyire Pesty helyesen tételezi, akkor valaki dönt helyette, a NER-ben pedig ez más nem lehet, csakis Orbán, aki egyszemélyben ad utasítást vagy jóváhagyást mindenre. Ma már kis túlzással arra is, hogy lehet-e klozettpapírt venni.

Hogy Pesty ennyire beindult, és fáj neki a bunkók gazdagodása, egyes feltételezések szerint azért lehet, mert vagy ő, vagy valamely közeli ismerőse nem részesült kellően Orbán anyagi kegyeiből, a kiakadásból azonban így próbál kétségbeesett előnyt kovácsolni. Holott, ha nem volna a háttérben valamely sandaság, Orbán pribékjei (Bayer és a többi sajtóklubos) már cafatokra szedték volna. Viszont egy rohadt szó nem sok, de annyit sem szentelnek a friss szabadságharcosra, s ez mutatja és támasztja alá azt a sanda gyanút, hogy itt valami másról – többről vagy kevesebbről – van szó. A Fidesz ugyanis mindent tud.

Folyamatosan végzik a közvéleménykutatásokat, s ezek eredménye alapján fabrikálják a kommunikációt, így okunk van azt feltételezni, hogy a legújabb jachtozás már egy kicsit sok volt a plebsnek. Így Pesty akciója nem egyéb, mint Mészáros – és a többi – gazdagodását leválasztani igyekvés Orbánról, mint aki arról nem tehet, de mondom, a végén még odáig is eljutunk, hogy netán nem is tud róla. Hogy Pestynek ne higgyünk, annak több oka és indoka is van. Az érdem nélkül gazdagodók között még véletlenül sem említi Orbán családját, az apját, a gyerekeit vagy a vejét, adott tehát a kör, akire a szar nem kenhető rá.

Mindezen túl az is felettébb érdekes, hogy Pesty miért épp most világosodott meg, mint valami rossz Buddha, és az évtizede folyó szabad rablás miért nem fájt neki. Hadházy képviselő is intézett nyílt levelet Pestyhez, mint aki hasonló cipőben jár, mint ő, s igyekezett ugyanazokra az összefüggésekre rámutatni, mint amelyekről fentebb vázlatosan beszéltünk. Hogy Mészáros csak a jelenség, a felszín, a rothadás azonban Orbán maga. Hadházy tudja ezt, Pesty azonban nem. Képtelen rá, vagy nem is akarja, de ez egyre megy. Egy a lényeg, bedőlni neki nem lehet és szabad, és magunk közé fogadni sem, mint aki a mi ügyünk szolgája volna.

Aki a Fidesz lehetséges megtisztulásáról beszél, az vagy hülye, vagy hazudik. Aki a Mészáros-jelenséget tartja a rendszer bajának, az nem ismeri a rendszert, s aki azt mondja, hogy ezt az egész dilit Orbán majd megköszöni neki azért, mert fölnyitotta az eddig semmit nem látó szemét, az egyéb aljasságokra is képes. Pestyre két sors várhat. Simicskáé, és akkor tudhatjuk, hogy csak egy naiv balek volt, illetve a rendszerben és a húsosfazék mellett maradó maffiatagé, akkor pedig arra kapunk bizonyságot, hogy vele is csak Orbán bábozott nekünk egy kicsit. Így vagy úgy, de röhejes, ami momentán folyik. A többi pedig majd kiderül.

Ugyan sejtettük, de nem gondoltuk volna, hogy eljön ez az idő is. Lamentálhatnánk itt Rákosi-, vagy Horthy-korról, sötét fasizmusról vagy elrettentő kommunizmusról, de azt kell látnunk, hogy a NER-ben mindkettő jelen van egymásba gabalyodva, megspékelve műkeresztény feudalizmussal, amit ma már bízvást nevezhetünk Orbánizmusnak is. Mert az. Azt is látjuk, hogy ennek kivirágzásához nem elég a névadó tébolyodott gondolatisága, narcisztikus hatalomvágya, mert ha nem volna hozzá rajongó fogadókészség, nem telepedhetne a nyakunkra, pedig azt látjuk. Szügyig vagyunk benne, s egyre csak merülünk.

Újabb, az eddigieknél mélyebb és sötétebb stációját tapasztalhattuk meg ennek a csepeli Jedlik Ányos Gimnázium felújítás utáni avatásán, ahol huszonkét milliárdot áldoztak az „orbán viktor álávju” életérzés kifejezésére és megörökítésére. A szerencsétlen diákok a frissen átadott átnevelőtábor falán nemzeti keretben olvashatják a falra applikálva „Magyarország hét törvényét”, amelyeket Orbán Viktor hagymázolt a három év előtti augusztus 20-i beszédében, de ebben a formában olyan lett, mintha Mózes hozta volna le a hegyről a kőtáblákat, amelyek tartalma alapján aztán és azután élni muszáj.

Ha nem emlékeznének arra a beszédre – bár miért is tennék, hiszen Orbán naponta fossa tele a rádiót, a Facebookot, most már a TikTokot is, illetve az ötszáz KESMA lapját a „bölcsességeivel” -, felidéznénk azért, és egyben megmutatjuk azt is, mit kell olvasgatniuk a csepeli gimnazistáknak órára menet és jövet, kifordulva az iskola kápolnájából (mert azt is kaptak), ahelyett, hogy a lányokkal mórikálnának vagy élnék a diákok más jellemzőjű életét. De ők Orbán törvényeit kapják a képükbe, hogy el ne feledjék egy pillanatra se, hol élnek, s miszerint kell élniük, ha az iskolából kikerülve boldogulni akarnak a nyomorult életben.

1./ Haza csak addig van, amíg van, aki szeresse!

2./ Minden magyar gyermek újabb őrhely!

3./ Az igazság erő nélkül keveset ér!

4./ Csak az a miénk, amit meg tudunk védeni!

5./ Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük!

6./ Határa csak az országnak van, a nemzetnek nincs!

7./ Egyetlen magyar sincs egyedül!

Nem mennénk végig darabonként az orbáni szentenciák primitív hülyeségén, mert első ránézésre is látszik, hogy egy jobb falusi konyhai falvédőn különb és tartalmasabb szövegek találhatók. De Orbántól sajnálatosan ezt szoktuk meg, s amikor mindenféle alkalmakkor a kappanhangján ilyeneket présel ki magából, csak legyintünk, hogy megint elmentek neki otthonról, és kavicsot rugdosva megyünk tovább. De leírva, és egy iskola falán, mint életre szóló, s azonn végig kísérő bölcsességek? Hát milyen elcseszett helye már ez a világnak, tesszük fel a kérdést, és rá is bólintunk, hogy hát a valaha volt hazánk.

De nem is ez, hanem a szervilis elképzelés, szándék és megvalósítás, hogy kinek jut ez az eszébe, milyen pártértekezleten, ki bólint rá, és a munkás, amikor megvalósítja, nem szégyenkezik kicsit? Úgy tűnik, nem. Az eredőjét sejteni véljük, hiszen a primitívségig Lojális Németh Szilárd a Fidesz csepeli gauleitere, aki minden egyes cselekedetével Orbán seggében van tövig, de valaki szólhatna neki, hogy ezt, ilyet azért mégse kellett volna, mert azoknak ad muníciót, akik azt rebesgetik, hogy ez itt egy jófajta diktatúra. Sőt, bizonyságot is ad reá. Csakhát a gyerekek, és az ő képlékeny lelkük, ami a szemünk előtt veszik el.

Amikor mindeme borzalmat felavatták, Maruzsa államtitkár adott hozzá indoklást. Tőle azt tudhattuk meg: „Fel kell vállalni, hogy az oktatási rendszer nemzeti alapon áll, mert a kormány ezzel próbálja ellensúlyozni a világhálóról nap mint nap a gyermekekre ömlő globalista környezetet”. – De egyáltalán nem tisztelettel megkérdezzük akkor, hogy ez volna a nemzeti alap? Az Orbán baromságai? Már nem is Szent István és folyományai, intelmek vagy Mátyás csontjai, nem Széchenyi, illetve akárki, akinek azért kis súlya van, hanem a falvédős ökörségek, mint néplélek és igazodási pont, életvezetési útmutató?

Kitetszik, hogy egészen elképesztően mélyre süllyedtünk. Odáig, ahová nem is gondoltuk volna, és ezek az alapok, illetve alakok éltetik a NER-t. Amiről nem tudjuk meddig áll majd, de már mindegy is. Felfoghatatlan az az anyagi, erkölcsi, de legfőképp szellemi kár, amit ez a tolvajbanda az hazánknak okozott, s ebben a pillanatban már olybá tűnik, ebből talpra állni az ország, ha eltakarodnak is, soha nem fog. Menekítsétek fiaitokat, lányaitokat, unokáitokat, és fussatok ti is minél messzebb innen el. Mert Magyarország, mint úgy ahogy élhető hely a Föld nevű bolygón, végleg megszűnt létezni. Már csak a füstölgő romjai látszanak.

Az a legszebb az egészben, hogy a kereszténység legfőbb szimbóluma – amiből a neve is ered, így pedig igazán delikát – egyes történészek szerint egészen egyszerűen kitaláció, másképpen blöff. Arra hivatkoznak ugyanis, hogy a Bibliában szó nem esik sehol sem keresztről, mint amire Jézust megfeszítették volna, hanem egészen profánul annyit írnak az eredeti görög szövegben, hogy Mária fiát „fellógatták”. Nem fölakasztották természetesen, hanem egy ismeretlen kinézetű alkotmányra – netán egy élő fára – rakták, szegezték föl.

Ilyképp azok a képek, amelyek őt milliószámra kereszt alakú fára fölszögezve ábrázolják, nem felelnek meg a valóságnak, de ebben ez a kisebbik baj. A nagyobbik a keresztény egyház szimbolikájának, s innen nézvést létének megkérdőjelezése, de ezzel olyan vizekre evezünk, ahová most egyáltalán nem indultunk, pedig tényleg szívesen mennénk a bennünk erősen élő agnoszticizmus miatt. Illetve momentán leginkább azért, hogy a kereszténységet oly hangosan óbégató Fidesz és csatolmányai orra alá dörgöljük.

De megy ez másképp is. Örkény módján, aki azon elmélkedett, hogy mitől paprikafüzér a parikafüzér, hogy a madzag teszi-e vagy valami más, fölteheténk azt a kérdést is, mitől kereszt a kereszt. S mitől olyan legfőképp, amelynek léte minket suttogásra és fönnakadt pátoszos szemekre kényszerítsen, de ez nem eldönthető teljes bizonyossággal. Kies hazánk kormányzó pártjai és tömjénszagú funkcionárusai azonban telepakolják az országot útmeni, hegycsúcsi, mindenféle fa-, beton és még ki tudja miből nem készült kereszt alakú alkotmányokkal.

Túl azon, hogy mit sem törődnek azon – többségben lévő – honfitársaink érzékenységével, akik nem hisznek abban, amiben ők, ha a teljesen fölösleges és a saját hitüket (ha van egyáltalán) ország-világ képibe toló, térítő szándékú keresztjeikkel valami történik, akkor megy a sipítás, lamentálás és a keresztényüldözés tételezése. Mi több, azzal is cukkolják a rajtuk kívül állókat, hogy a saját úgymond keresztény létezésüket magasabb rendűnek képzelik, ami egyrészt hazugság, másrészt joguk sincsen hozzá egyáltalán.

Ehhöz képest vannak nekünk itt egyre gyakrabban mindenféle keresztek ledöntéséről szóló híradások, amelyek olybá vannak tálalva, mintha az oroszlánok elé lettek volna dobva mind egy szálig. S bár azt kell mondanunk, a felállított keresztek ledöntését nem szakrális, hanem jólneveltség okán nem helyeseljük, mert például az útszéli kutat sem illő lerombolni, azokat a felhorgadásokat, amelyek érzelmeikben olyan erősek, hogy egy kereszt ledöntéséhez vezetnek, ha el nem is fogadjuk, de megértjük. Ez valahol a középkor elleni lázadás.

Illetve törvényszerű is, ha a történelem Spengler által fölvázolt morfológiáját nézzük, de egy KDNP-s mókustól hogyan is várhatná el az ember, hogy ilyet ismerjen. Nem azért tartják. Viszont néha önmaguk paródiájába fordulnak a dolgok, mint most a Látó-hegyi fakereszt ledöntése vagy le nem döntése, amihöz már csak a popcorn hiányzik, hogy teljesen élvezhesse az ember a sztorit. Hogy mi lett a keresztből, híd vagy pad, ki döntötte le és miért, hogy ez lázadás vagy sem. Ha tanulságot nem is vonunk le, mert minek, élvezkedni azért lehet.

Nos hát. Nem orbánpárti lapok arról számoltak be nem kárörvendőn, hanem tényszerűen, hogy ismeretlenek ledöntötték a Látó-hegyi fakeresztet, kontextusba helyezve, hogy nem ez az első eset. Azt is leírták, hogy a rongálók ülőkét készítettek a szent alkalmatosságból, amivel profanizálták a vallási eszközt. Hogy úgy ne mondjuk, megszentségtelenítették. Viszont a kereszt gondozói fölhorgadtak, nem ismeretlenek, hanem ők voltak azok, és éppen nem lázadás, hanem felújítás miatt, tehát ne nagyon örüljenek a nem orbánpárti lapok.

Holott nem voltak boldogok, csak tényszerűek, azonban a keresztállítók szükségét érezték a helyreigazításnak, amivel azt szerették volna hangsúlyozni, ez esetben nem lázadás történt, nem üzenetet kaptak a kereszténységet valami miatt nem annyira kedvelő honfitársainktól, hanem csupán ők azok, akik rendet raknak, sőt, betonalapokat építenek annak a keresztnek, azaz, nincsen ott semmi látnivaló. Hogy senki ne örvendezzen a kereszt ledöntésének, mert az a terv része, és ekkor éppen azt feledik el, hogy a tervvel van a baj.

Többségben vannak az országban azok a hallgatagok, akiknek nem tetszik egyáltalán a nagy keresztállítási buzgalom. Mert úgy érzik, és így is van, hogy a Fidesz által kitenyésztett álkeresztények ezzel úgy viselkednek az országban, mint a kutya, amelyik körbehugyozza a területét kijelölve a fennhatóságát, hogy mindenki szagról érezze, ki a Jani azon a részen és vidéken. Nem komilfó egyáltalán a többség akarata ellenére teleszarni a fél világot keresztekkel, s legfőképp felsőbbrendűségi tudattal.

Hogy akinek ez nem tetszik, az értéktelenebb, erkölcseiben csökkent képességű, aki úgy él, mint az ágyékkötős vadak az esőerdőben, akit meg kell téríteni. Mondhatnánk azt, tessenek a négy fal között intézni az Istennel való dolgokat, csak sajnos az ennek a bagázsnak nem megy. Mert a mindenható számára nincsen mondanivalójuk, megkockáztatjuk, közük sincs hozzá, az egészből csak ennyi van nekik, tárgyakkal hirdetni az illékony hitüket. És ami a legszebb, hogy még ezek is – mint ahogyan kezdésnek megmutattuk – lehet, csak egy nagy blöff részei.    

Cigányellenes tüntetést tartott a Mi Hazánk a Venyige utcai börtön előtt, ahol két óhajukat fejezték ki: mondjon le Pintér Sándor, és legyen létjogosultsága a „cigánybűnözés” szónak. Enélkül ők nem tudnak élni nagy valószínűség szerint. Ha nem mondhatják naponta ötször, hogy „cigánybűnözés”, akkor az a nap el van cseszve. Ennél azonban többről van szó, mert az ott megjelentek, akik erősen hasonlítottak valamely futballmeccs „B” középnek nevezett törzsközönségéhez, így egyben az elnöki kegyelemmel szabadult Budaházy híveihez is, tíz éven belül szeretnének hatalomra kerülni.

Hogy hogyan, és akkor mi lesz, az még nincsen meg a fejükben, de erősen sejthető.  A világ minden táján él söpredék, következésképpen a nácizmusra mindenütt van igény. Hol jobban, hol kevésbé, az egyik helyen föllépnek ellene, másutt, mint a NER-ben is minálunk, támogatólag tűrik. Hogy mit mond róla a Fidesz, teljesen érdektelen, mert évtizede kokettál velük, maga Orbán Viktor szólítja meg őket burkoltan vagy utalásszerűen, hogy közülük minél többet magához szippantson, illetve, hogy olyasmiket mondasson ki velük, ami neki terhes volna, de hasznosnak tartja, ha elhangzanak.

A cimboraság Orbán számára felettébb hasznos és kifizetődő. Láttuk ezt 2006-ban, és ez a közös gondolati ív fedezhető fel a Dúró Dóra könyvdarálásától a fóliázásig terjedő ívben is. Azaz, a neonácik teszik meg először azt, amit aztán Orbán lájtosan beépít a saját eszmerendszerébe, azaz, egy csapat ez, és még a gombócot is megzabálják. Hogy mennyire jól jön a hatalomnak, ha az ordas eszméket helyette más mondja ki, arra egy példánk van, hogy Toroczkai lapja, a Magyar Jelen milyen sikeresen pályázgat a Nemzeti Együttműködési Alapnál. Súlyos milliókkal tömi ki a Fidesz a neonácikat, s innentől tényleg mindegy mit beszél.

Vagy, hogy miképp mossa a kezeit. Az is nemhogy következmény, de részükről említés nélkül is maradt, amikor három nappal ezelőtt ugyanezek, csak akkor Novák Előd megszólalásában vérdíjat tűztek ki egy vietnami állampolgárra, csak nem úgy nevezték. Egészen pontosan egymillió forintos nyomravezetői díjat ajánlott fel Novák és a Mi Hazánk egy állítólag szexuális erőszakot elkövető vietnami vendégmunkás megtalálására, mintha maga volna a rendőrség és a bíróság egy személyben. Csak azt nem tudjuk, ezek után hány vágott szemű idegent fognak megverni a neonácik szabadcsapatai.

Arról már nem is beszélünk, mert ebben a helyzetben teljesen fölösleges, hogy a kemény tökű magyar fajú erőszakolók miért nem zavarják a mi nácijaink tudatát, mert a gondolatmenet egyértelmű. Azon a sajtótájékoztatón, ahol Novák a vérdíj kitűzését bejelentette, elhangzott más is, de az is következmény, sőt, visszhang nélkül maradt, arra kell tehát következtetnünk, hogy azokkal a gondolatokkal sincsen semmi baj. Novák „migránsbűnözésről”, és ezek alfajairól, a „cigánybűnözésről” meg „vendégmunkás-bűnözésről” szőtt omló álmokat, de senkinek föl sem tűnt, vagy netán hallgatott róla.

Akkor viszont én beszélek. Mert nem tudom, kitetszik-e, de a „cigánybűnözés”, mint a „migránsbűnözés” egyik ága azon a ki nem mondott gondolaton nyugszik, hogy roma testvéreink nem tartoznak a magyar nemzethez. Ilyeneket beszélt Novák, és voltaképp ez volt a témája a börtön előtti tüntetésnek is, de ott senkit nem fújt képen a rendőrség könnygázzal, feltehetőleg azért, mert nem voltak köztük diákok és tanárok. Nem győzi az ember hangsúlyozni, hogy a dolgok ilyetén alakulása a Fidesznek és Orbánnak éppen jó, mi több, egészen kívánatos és támogatandó. Ez az ő lakmuszuk.

Hogy meddig lehet elmenni a szélsőségekben. De Magyarországot és annak lakosait ismerve a végsőkig.  Emlékszünk Orbán gőzeire élettérről és tisztafajúságról, amelyekkel a Mi Hazánkban testet öltött szellemi mocsokkal pettingel már régóta, csak azzal nem számol, hogy esetleg majd őt magát is leteperik és meghágják azok, akiket most szándékai szerint a szélsőjobb legszéléről saját érdekei miatt használ. Addig eregeti a szellemet a palackból, amíg az belepi az egész magyar ugart. Tartás kellene, morális zsinórmérték, de ilyet a mi vezérünkben ne keressünk. Igaz, már nem is akarunk. Eljátszotta az ehhez való jogait.