Kategória: Egyéb

Momentán nem tudjuk, milyen stádiumban van a ferencvárosi pad ügye. Milyen színű épp, szivárványos, zöld-fehér, barna vagy nemzeti trikolór, rajta vannak-e a lécek, illetve ott van-e még, ahol színeivel Magyarország szomorú szimbólumává vált. Talán mindegy is már, hiszen hivatását betöltötte, megmutatta hol is élünk, s ha valaki – mint amikor ez az egész kálvária zajlott – azt mondaná, ezzel foglalkozni fölösleges, mert csak terelés a másfaja apokalipszisről, meg kell, hogy intsük szelíden, mert nemcsak farháttal él az ember, hanem a léleknek is vannak igényei. Neki pedig – mármint a bozontos bensőnek – alapeleme kellene legyen a szabadság.

Feltéve, ha van ilyesfajta vágy. Ha nincs, akkor a kis gondolati habverésünket kéretik tárgytalannak tekinteni, akkor máshonnan nézzük ezt a kajla világot. Viszont mégis kénytelen vagyok elmesélni egyrészt a szent szánkókat, ami ugyanaz, mint a pad lett ma, és mint összefoglaló, megvilágító és gondolkoztató mese, Örkény paprikája, vs. paprikafüzére, amelyben a madzag a problémát okozó, mégis megmagyarázó kulcs. És ezen a ponton bekúszik a kokárda is, mint az a szakralizlált tárgy, amivel Orbán először szakította ketté az országot akkor, amikor ezt a tébolyát először vetette be a hatalom érdekében.

Honnan is induljunk el. Talán onnan, ami a pad történetéből – legalábbis az én előadásomban – kimaradt, azaz, a cirkusz azon állomásától, amikor a Mi Hazánk egy huszárvágással úgymond nemzeti színűre festette, és ezzel tabusította – állítólag – a történet számára. Kijelentve azt, aki ezek után hozzá mer nyúlni, átfesti vagy ferdén néz rá, azt följelentik nemzeti jelkép meggyalázása miatt. Hogy ezek ostobák, az nem kétséges, mégis ez a kis közjáték a neonácik előadásában megmutatja nekünk azt a szintet, ami ezeknek megfelelne. A vicsorgó, nacionalista, irredenta, soviniszta bávatagságot. Ilyenek viszont nem vagyunk.

Túl azon azonban, hogy a Mi Hazánk szerint, ha valami piros-fehér-zöld, lett légyen az akármi, már csak suttogva lehet közlekedni mellette vagy fennakadt szemekkel, egészen egyszerű fagyi visszanyal megoldás is létezik a dologra. Mégpedig az, hogy álmukban a mihazánkosokat is nemzeti színűre kellene pingálni, s ha komolyan veszik önmagukat, akkor soha a büdös életben nem mosakodhatnának, mert mint nemzeti jelképek, ennen kezükkel gyaláznák meg saját magukat. Innen is látszik a neonácik mérhetetlen ostobasága, ám egyben aljassága is, és az is, hogy az ég egy világon semmi értelme nincs a hőbörgésüknek.

Ezen a ponton muszáj elmesélnünk Örkény dilemmáját a paprikáról, füzérről és madzagról, mint ami azt is megmutatja, mitől lesz valami nemzeti szimbólum, hogy elég-e hozzá a három szín, a piros, a fehér, meg a zöld. Vagy kell-e valami több is. Örkény arra tanít, hogy „Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi.” Ezt tessenek elgondolni a színekkel is, és máris előttünk áll a magyarkodás pitiánersége.

Örkény arra is int, ha a fentieken elgondolkozunk, akkor nagy igazságoknak jöhetünk a nyomára, és mi is meglátjuk a padunkban a fasiszta gondolatiság lényeges elemét. Itt utalnék arra az időre, amikor Orbán csürhéje elfogadta a „rabszolgatörvényt” valamelyik karácsony előtt, s amikor emiatt tüntetgettek, akkor istentelennek lettek kikiáltva a megalázottak és megnyomorítottak, mondván, ádvent van, s ilyenkor csak suttogva lehet lesni az eget. és ekkor keletkeztek a szent szánkók is, amelyeket kicsesztek Isten szabad ege alá a térre, és elvárták, hogy a tüntetők hozzájuk se érjenek.

Ugyanaz a recept, mint most a padnál, sőt, ez az is, hogy most meg minden kilométerkőhöz kereszteket állítanának az utak mentén úgymond a béke reményében. Totemizálják az országot, tabukat gyártanak a nemzet és kereszténység jegyében, aminek, illetve amiknek a feladata a pofák befogása és az engedelmességre szoktatás. Mint ahogyan a padunknál is ez az elcseszett huszárvágás, ha piros-fehér-zöld lesz, akkor már hozzányúlni nem lehet. Ez egyébként veszélyesebb annál, mint hogy mindent ellopnak, és annál is rosszabb, mint hogy éhendöglik az ember, mert ilyen helyen életben maradni is minek.

Vagy ott élni egyáltalán. Mert mint kitetszik, a cél az, hogy az alattvalók olyanok legyenek, mint Kafka A kastélyában a lapos fejű parasztok, hogy enyhébb célzásokat tegyünk az igényelt szellembéli állapotokra. Egy öntudat nélküli, magyarságot óbégató és azért ütni képes massza a cél, akinek, ha a pofájába nyomnak egy keresztet, vagy meglát egy nemzeti színű szaros pelenkát, akkor a buzikat szidva zokogjon egyben Trianon miatt, lásd: nemzeti emlékező gödör. És lássuk be végül, van is erre igény. Ha tehát mindezek ellen fölhorgad az ember, akkor az csak annyi, hogy a józan eszét igyekszik megőrizni a tébolydában, és ez egyre nehezebb.

David Pressman, amerikai nagykövet tegnap hazája zászlaját szorongatva és lóbálva, mosolyogva vett részt a Budapest Pride felvonulásán. Nem volt egyedül, ugyanúgy ott vonult a harmincötezer ember között Argentína, Bosznia-Hercegovina, Hollandia, Írország, Kanada, Németország, Norvégia, Spanyolország, Svájc, Svédország, Szlovénia és Koszovó nagykövetségének képviselője. Illetve rajtuk kívül és velük együtt negyvenkilenc nagykövetség és kulturális intézmény írt alá egy közös nyilatkozatot a magyar kormány kirekesztő, homofób politikája ellen. Épp csak nem mondták ki, hogy fasiszta.

Az összes uniós ország – kivéve a lengyeleket -, és minden hazánkkal szomszédos ország is. Tekintélyes lista, és elgondolkoztató. Hogy miért tartották ezt szükségesnek, azt is Pressman nagykövet foglalta össze érzékletesen, midőn azt nyilatkozta, hogy őt, országát, és mind a többi aláírót „aggasztja a magyar valóság”. Innentől fogva nem kaphatja meg azt a képébe, hogy ne nyilatkozgasson, mert nem is ismeri a magyarokat, mint azt annak idején André Goodfriend ügyvivő fejéhez vágták. Sőt, arra is emlékszünk, hogy Orbán neki azt üzente, ha férfi, akkor menjen ki vele a kocsma elé elintézni a dolgokat.

Ez a magyar virtus, a felsőbbrendűség undorító és illuzórikus tudata most is megvan, mert Menczer Tamás, a sportriporterből (annak is huszadrangú) lett, Szijjártó szellemiségén nevelkedett külügyi államtitkár alpári stílusban ment neki azoknak az országoknak, amelyek kies hazánk lehangoló állapota miatt aggódva aláírták az említett dokumentumot. Előadásában mindenki volt minden, a drogos hollandoktól kezdve a felgyújtott francia autókig, és az amerikai elcsalt választások sejtetéséig. A maga nemében egy diplomáciai bravúrt adott elő Menczer államtitkár, akit Thomas Mann szavaival jellemezhetnénk leginkább.

A fehérek közt európai Mann a Varázshegyben szinte Marquez nyelvén jellemezte Hans Castorp egyik ebédlőtársát, amikor azt írta róla: „úgy áradt belőle a szellemi igénytelenség, mint a pinceszag”. És máris látjuk magunk előtt Menczer államtitkár ostoba képét, aki viszont mocskolódó bejegyzésében éppen a lényegről nem tett említést, amit Pressman nagykövet magyar valóságnak nevezett. Illetve Menczer államtitkár a magyar valóság maga, ami aggasztó és kiábrándító, és ez abban is megmutatkozott, hogy kormányzati szintről a Pride-hoz ez volt az összes hozzájárulás, míg másutt együtt szoktak vonulni az ottani hivatalosságok.

Ilyen nálunk hogyan is fordulhatna elő, amikor emlékszünk a „Szarházi csürhe” című dolgozatomra, amelyben azért kapták meg a kéretlen minősítést, mert nem voltak hajlandóak aláírni azt a dokumentumot, amely arról szólt, mindent megtesznek azért, hogy az LMBTQ közösség tagjai az országban ne szenvedjenek hátrányt, és ne kelljen fizikai, illetve lelki atrocitásoktól tartaniuk. Mint az elmúlt héten kiderült, itt még egy padot sem lehet szivárványosra festeni, mert zavarja a magyar keresztényi felsőbbrendű tudatot, amelynek amúgy avas szalonna szaga van. Ez a magyar aggasztó valóság.

Még csak Novák nagyságos asszony sem tette tiszteletét a fölvonuláson, mint a nemzet egységének vélt megtestesítője, helyette Ruandába ment a fogait mutogatni. Elképesztő, amit az afrikai országban művelt a sleppjével együtt, ahol átadták egy iskola magyar támogatással épült budiját, elemlámpákat osztogattak, mint annak idején az angol hódítók Amerikában üveggyöngyöt az indiánoknak, de a legszebb mégis a két tehén volt. Novák Katalin őket is átadta, mint a távoli, gazdag ország fehérbőrű nagyasszonya, mint nemzetünk ajándékát a leendő migráncsoknak, akikbe itt a magyar pusztán majd belerúgunk.

Hogy legyen teje a benszülötteknek, ez volt a két tehén átadásának oka és indoka, ami azt tételezné, hogy a tehenek Novák nacsasszonnnyal együtt érkeztek repülőn, magukkal hozva a magyar puszta illatát. De nem, jól láthatóan ezek helyi tehenek, eddig is ott voltak, kijelölt elnökünk tehát az egyik benszülöttől elvette, egy másiknak odaadta, a tej mennyisége ettől ott még növekedni nem fog. Delikát egy cirkuszt adott elő hát a mi Katikánk, miután idehaza aláírta a státusztörvényt, de ott is úgy adták át a magyar budit, nem az oktatás „minősége a fontos”, hanem ez a budi, amelynek a teteje talán nem omlik be, mint a kaposvári tornateremé.

Mindezt csak azért mutattam be, hogy látszódjék, hol volt Novák, amikor itt kellett volna lennie. Tehenet osztott a magyar felsőbbrendűség tudatában, miközben idehaza pedig más országok kultúrembereinek kell aggódniuk a magyar valóságért. Ami még a hutuk és a tuszik is, akiket annak idején Kósa professzor emlegetett, mint emlékezhetünk, és ők kapták most a teheneket Nováktól. Kiábrándító, így újólag meg kell idéznünk T. Mannt: úgy árad belőlük a szellemi igénytelenség, mint a pinceszag. Neki is akadt gondja az olasz fasisztákkal, akiknek nem tetszett, hogy a kisgyereke meztelenül volt a tengerparton. Körbeértünk.

2013. július 15-én jelent meg a térben a „Rezeda világa” oldal, s rajta az első írás. Ennek épp tíz éve, vagy háromezerhatszázötven napja. Máig nem tudom megmondani, mi indított a létrehozására, miféle közléskényszer, milyen célok és vágyak, de nagy valószínűséggel Orbán Viktor volt az oka, aki már tíz éve is három esztendeje volt hatalmon. Az ember azt hitte azt hihette, ha monomániásan mutatja meg rendszerének aljasságait, akkor eléri a célját, ami nem egyéb, mint hogy eltakarodják az ország éléről, és ne szomorítson, alázzon és nyomorítson tovább senkit. Nem forradalom volt a cél, hanem tükör és dokumentálás.

Akkor a rezsim bimbózott, mára azonban kivirágzott, kiteljesedett, megbokrosodott, sőt, olykor a túlérettség jeleit mutatja, de nem látszik megrendülni. Ha innen nézzük, tíz év állhatasos munkája maga a kudarc, de másban is megfogalmazódott már, hogy ment-e könyvek által a világ elébb. S ha csak majd száz év múlva, ha él még akkor ember a földön, és lesz még egyáltalán Magyarország, a leendő társadalomtudós rábukkan valahol az írásokra, amelyek ilyképp kordokumentumok, és meglátja belőlük, milyen gyalázat történt velünk itt pusztulásunk előtt, valami értelmét megtaláljuk az írásban mutatkozó monomániámnak.

Tíz év vagy nagy idő, esetleg nem, ha tisztában vagyunk ennek kétes és illékony természetével, de számokban azért megmutatható. Minden nap szerettem volna írni, tehát háromezerhatszázötven írásnak kellene szerepelni az oldalon, viszont nincs annyi. Háromezerszázöt (3105) dolgozat van csupán az archívumban, ami innen nézvést nem kevés, máshonnan annak a bizonyítéka, hogy az ember olykor esendő, fáradt vagy beteg. Esetleg átmenetileg elmegy a kedve az egésztől, mert nem látja értelmét, és inkább fütyörészne álmodozva egy fa tetején, és akkor is ugyanazt érné el, ami látszólag a semmi.

De mégis valami ez a több mint háromezer írás, s ha csak arra gondolunk, darabonként, elő-, fő-, és utómunkálatokkal belekerül uszkve három órába, az kilencezer óránál is több, ami rengeteg. Több mint egy év tömény írás és gondolkodás a rendszer felől szünet és pihenő nélkül, sűrített izgalom meg idegeskedés, örömök és bánatok egyszerre, és még meg sem gazdagszik belőle az ember, mert ingyen csinálja. Föltehetné a kérdést innen nézvést, hogy miért, de ez meg sem fordul a fejében, mert ez az élete, és ez lesz majd a halála is. Mert tíz év ugyan eltelt, de nem biztos, hogy a második tíz is benne van.

A hatvanharmadikat tapodva olyan hosszú távra már ne tervezzen az ember, mert ki tudja mi van már rég megírva, vagy ha elrendelés nincs is, hol készülődik a féltégla az ember fejére, amit lehet aztán véletlennek, de nagy szavakkal sorsnak is nevezni. A végeredmény ugyanaz egy félelemmel, hogy a rendszer túléli őt, ami tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt, mára azonban egyre inkább fenyegető valóság. Így kell tehát belenézni a tükörbe, de az a megmásíthatatlan és visszavonhatatlan öröm, hogy ha mást nem is, de ezt az egyet félelmek és kétségek nélkül megteheti a krónikás, míg akiket megörökít, azok nem igazán.

Sokra viszont nem megyünk az erkölcsi győzelemmel, így tehát belegondolva a tíz év akár sziszifuszinak is mondható munkájába, annyit láthatunk, hogy volt alkalmunk közösen idegeskedni, felháborodni, de nevetni és örülni is, ami ilyen helyzetben nem kevés. És ránézve a Rezeda világában megteremtett alakokra, Bélára a „Kampec Dolores” sorozat hősére (ebből is, istenem, már 114 darab készült), az „Egy óvodás naplója” mesélőjére (ebből is született 39 opus), az ember rájön, hány alakot öltött, hogy elmondja, amit szeretne, és innen nézve ez egy nagy kaland és nagy utazás.

Mert mindenki én vagyok. Béla is, az óvodás is, sőt, Tihamér az egér, aki a bigott, rövidlátó hangya szomszédja, és onnan szemléli a kajla világot. Szegény Tihamért egész elfeledtem, munkába kell állítanom újólag. Most, hogy őket megidéztem, kell rádöbbenni arra, milyen jó móka is volt ez, s ha a számvetés elején tán némi melankólia vegyült a sorokba, ez mostanra eltűnni látszik, visszatér az emberbe az erő, s azt mondja: kalandra fel. Van dolog, sőt, egyre több dolog van, mert a rendszer tébolyult tobzódásában olyan mértékben termeli a mocskot, hogy nem győzünk válogatni belőle, mi kerüljön terítékre. Tehát folytatjuk. Ez az ígéretem.

Egyébiránt elképesztő a magyar sajtó. Hogy félreértés ne essék, nem az a része – a zöme –, amely Orbán seggéből fuvolázik, hanem az a törpe maradék, amelyik amúgy függetlennek képzeli vagy mondja magát. Vilniusból hazatérve, ahol láttuk Orbán szerepét, midőn magányosan és lehajtott fejjel poroszkált, mert a főnöke arra utasította, hogy ratifikálni kell a svéd NATO csatlakozást, szóval ennyi történés után maratoni kormányülést hirdetett a gazda, hogy beszámoljon az ott történtekről. A magyar kormány tagjai tehát nem olvasnak újságot. Vagy pediglen függetlent tilos, a sajátjukból meg nem derül ki a valóság.

Ezért lehet a fedősztori a vilniusi beszámoló, de ehhez nem kell három nap, és nem kell Sopronbánfalvára menni. Visszatérve azonban a sajtóra, azért kellett elképednünk a működésén, mert még mindig úgy tesznek, mintha egy kormányülésen – lett légyen bármilyen hosszú és tartsák akárhol – valami fontos dolog történne. Holott tudjuk: nem. Ehhez képest ilyen címekkel lehetett találkozni, „szivárognak (szállingóznak) a hírek a kormányülésről”, illetve a legszebb: „Orbán Viktor is posztolt”. De Orbán Viktor csak annyit posztolt, hogy „Kormányülés kicsit másképp” – És akkor mi kérdezzük meg, hát hogyan, kis pofám?

Hogy miről van ott vagy éppen nincsen szó, azt Kovács-levelező kormánytagtól tudtuk meg, aki az évtizedes hablatyot engedte el, miszerint „letörjük az inflációt, megvédjük a munkahelyeket, megvédjük a családokat, megvédjük a nyugdíjakat és a rezsicsökkentést”. Nekünk kellene megkérdezni ezután, nincsen erre valami jobb szövegük? Mert tudjuk, nincs, s amit Kovács-levelező megvédendően felsorolt, arról tudható, egyáltalán nincsen megvédve, és nincs letörve semmi sem. Se az infláció, se a családok, se a munkahelyek, az ég egy világon semmi sem. Ha kormányunk tagjai őszintén szembenéznének a valósággal, akkor erősen pityeregniük kéne.

De nem olyan fából faragták egyiket sem, így hát, ha csak egymásnak is nem azt hazudozzák, amit a bávatag tömegeknek, akkor tényleg nem tudható, minek mentek a vidéki kolostorba, ha csak nem azért, mert ott kisebb az esélye, hogy összetalálkoznak egy szőrét hullató vidéki rókával. S ha csak ez a jelenet van előttünk, amikor Orbán a miniszteriális galerija élén hőbörgött Hadházyval, és emlékszünk arra az idiótán aljas viselkedésre, amit élükön a vezérrel ott előadtak, akkor máris előttünk áll a nívó, ahogyan ezek egy kupacban és töményen múlatják az időt, és ezt kormányülésnek nevezik. Ami még eufemizmusnak is rossz.

Az lehet egyébként, hogy mielőtt még a kedves vezető megint elmegy a susnyásba szakállat növeszteni, mint tavaly, még szerette volna egyben látni a bábukat. Kis csapattréning, összetartás és összetartozás, kanmuri. Bár ez a kitétel azért nem állja meg a helyét, mert egyedüli nőként ott láttuk Alexandra korányszóvivő asszonyunkat, igaz, neki a férje is a csapatban van, a szempontjukból tehát ez nem egyéb, mint egy laza családi kirándulás. Viszont akadnak kormánytagok, akik nem figyelnek eléggé, mert Semjén és Gulyás miniszterek törvénymódosítással foglalatoskodtak, hogy a transznemű nő ne mehessen nyugdíjba.

Egy emberről van szó, aki a bíróság ítélete szerint a nők 40 alapján vonulhatna nyugalomba, Selmeczi nyugdíjrabló azonban egyet böffentett, ezek ketten pedig az egy ember miatt törvényt módosíttatnak. Így megy, ez a maratoni kormányülés a vidéki kolostorban, ahol e mellett csak arról nem esik szó, hogy bezuhant a fogyasztás, nálunk csökkent leginkább a fizetések reálértéke, kiürült a Balaton, benzin is alig fogy, azaz, minden a szegényedésre utal. Ennyit a megvédésekről. Tehát nem tudjuk, miről bohóckodnak ezek ott egy kupacban, de, hogy az ország égető kérdéseivel nem foglalkoznak, az hétszentség.

És máris itt a bizonyság, valóban és fájdalmasan megint igazam van, hiszen frissen és ropogósan tudtuk meg ma reggel, hogy „a nyugatiak háborút akarnak, a szankció nem tűnik el az életünkből, migránsgettók jönnek létre Európában, és nem engedelmeskedünk Brüsszelnek” – ez a kedves vezető mai szíves közlése. Erre jutottak a vidéki kolostorban, ami után újólag meg kell jegyeznünk, ezért kár volt odamenni, sőt, ezért kár volt egyáltalán egybegyűlni, mert ezt eddig is mind tudtuk. Csak épp a Brüsszelnek nem engedelmeskedés vonyítása közben előttünk van Orbán kinti magányos sompolygása, és ezt a képet nem tudjuk feledni.

A barna ezek szerint semleges szín, amellyel mindenki elégedett lehet. A barna senkiben nem kelt különös képzeteket, ekképp a padból nem lesz ideológia, ha barna, akkor nem kell őt lefóliázni mint a könyveket, nehogy megrontsa az ifjúságot. Ám egyben ez utal arra is, milyen iszonyú hely lett Neria. Épp olyan, mint amilyennek a kitalálói szerették volna. A ferencvárosi padról van szó, amely az elmúlt napokban fasiszta/antifasiszta háború alanya lett, ahogyan az egyik oldal szivárványosra festette, a másik zöld-fehérre egymás után kétszer is, mígnem az amúgy is a színek összeolvadásából származtatható barna lett a végeredmény.

Ez azonban csak nyugvópont, de nem megnyugvás, mert amikor a szivárványos színeket a ferencvárosi „B” közép először mázolta át azzal az üzenettel, hogy nem tűri a másságot, már akkor eldőlt minden. Abban benne volt Orbán tavalyi tusványosi beszéde, a „gyermekvédelmi” törvény, Dúró Dóra darálása, és az egész homofób uszítás, ami lassan minden hangot elnyom. A barna egyébiránt az SA egyenruhájának színe volt, akiknek az volt a szerepe a Harmadik Birodalom hajnalán, hogy terrorizálják a náciktól másokat, ilyképp, hogy ez a pad végül barna lett, egyáltalán nem öröm és boldogság, mert ilyen bukéja is van.

A történet dióhéjban annyi ugye, hogy az Amnesty International mázolta először szivárványosra az ülő alkalmatosságot az évforduló kapcsán. Nem ünnepeltek, csak emlékeztettek, hogy két éve szavazták meg a parlamenti bátorak a homofób törvényt. Mementó lett volna a pad, de nem lett, mert a futball-ultrák zöld-fehérre kenték át egy üzenettel: „Stop LMBTQ”, ami már maga is jelzés arra nézvést, van ok és indok a figyelmezésre, több is, mint gondolnánk, alaposabb is, mint szükségesnek hisszük. A téboly, ami két éve a fideszhitűek szemében e témában lobog, mára a padtól függetlenül is kezd kiteljesedni.

Utalnánk itt és most Selmeczi Gabriellára, aki tegnap látott neki tombolni azon, hogy egy transznemű nő a bíróság ítélete alapján igénybe veheti a „nők 40” nyugdíjkedvezményt, amit a MANYUP pénztárak kifosztásának élharcosa durva provokációként és az LMBTQ propaganda bizonyítékaként tálalt. Szidta az ítélkező bírót, és törvénymódosításért visítozott, amivel megint egy pofonért szaladnak az erdőbe, hiszen a magyar bíró csak az európai normákat követte, ahol is már korábban szintén bírói ítélettel mondták ki, hogy „a transzneműekre az új nemük szerinti nyugdíjkorhatár vonatkozik”.  

A nyugdíj-, és kiflitolvaj szerint viszont nem, mert még azt is harsánykodta „a Fidesz–KDNP frakciószövetségnek változatlanul az az álláspontja, hogy csak biológiai nemek vannak”. Meg az apa férfi, az anya nő, ez is a frakció álláspontja, és máris kitetszik, nem tűrik a másságot, ahogyan ennek a „B” közép is hangot adott a pad kapcsán és a frakció uszítása nyomán. A barna szín így végül voltaképp nem a semlegesség szimbóluma, hanem azé, hogy mindent elönt a szar. Fóliáznak, darálnak, fenyegetnek és uszítanak gyermekvédelem ürügyén, de masszív fasiszta módon, ám ezt is tudtuk eddig is, csak nem jó újra meg újra látni.

A baj ezzel a pados históriával egyébként az, ami a vége lett, hogy megint győztek a kirekesztők, akik hangosabbnak bizonyultak. A szivárványosok legyintenek, kár ezekkel vitázni, ám ez a habitus jellemző az egész életünkre. Mindent beborít a mocsok, ami miatt a józan többség csak legyint, letörli a ráverődött sarat, és odébbáll. Csak akkor nem kell majd csodálkozni, ha egyéb atrocitások is történnek, nem kell ámulni, hogy a Pride-ot rendőrökkel kell védeni, mert eljön az az idő is, amikor már ők is a túlparton lesznek, mint ahogyan Selmeczi most a bírót fenyegette, aki képes volt olyan ítéletet hozni, ami neki nem tetszik.

Amikor a pad végül elnyerte a semlegesnek hitt barna színt, az ismeretlen piktor egy cédulával üzent az alkalmatosság nevében, miszerint „Én csak egy pad szeretnék lenni. Ami jó mindenkinek. Neked is, Neki is. Nekünk”. – Szép és bamba idea, voltaképp a farokbehúzás jele, amikor arra int, mi azokkal akarunk békében együtt élni, akik viszont velünk nem, sőt, legszívesebben az országból is elüldöznének, vagy más megoldást találnának a problémára, ami mi vagyunk. A barna szín az, hogy behúzzuk fülünket-farkunkat, és konstatáljuk, a szemükben valószínűleg nem vagyunk emberek. És ezt azért mégse kellene.

Nem egy, nem kettő, hanem egyenesen háromnapos kormányülés lesz, mihelyst a kedves vezető hazatér a NATO tanácskozásról, amelyen újólag kiderült mennyire szuverén a manus, ha külpolitikáról van szó. Hogy Putyin dróton rángatja, az eddig is világos volt, most azonban az is kiderült, Erdogan nélkül sem tud fingani, ami azt eredményezte, hogy a svéd NATO csatlakozás kapcsán újra kell huzalozni a dolgokat. Egyes tudósítások már úgy jelentek meg, hogy a mi nagyvezérünk csörgősipkás bohócot csinált magából, de ez túlzás.

A bohócokat bizonyos szinten azért kedvelik azok, akik a saját örömükre és hasznukra tartják, Orbánt azonban rühellik, és létéből senkinek nem származik előnye a maffia tagjain kívül. Orbán leginkább megtűrt féreg státuszban leledzik a nagypolitika ingatag színpadán, ahol mára elérték, nélküle szülessenek a döntések, és lehetőleg olyan körülmények között, hogy ne tudjon kárt tenni. Pedig igénye volna rá, csak a játszótér szűkül. Ha tetszik, ha nem, a magyar országgyűlésnek ratifikálnia kell a Svéd csatlakozást, a nagy arcok közül tehát egy megint lehull.

Emlékszünk még a Fidesz svédországi kirándulására, ahová azzal az igénnyel érkeztek, a svédek ne mondjanak csúnyákat – értsd ne mondjanak igazat – róluk, és akkor ők azonmód áldásukat adják a csatlakozásra. Ilyen ígéretet nem kaptak, s ennek fényében akár hihettük volna azt is, tényleg állják a szavukat, és szimpla taplóságból tesznek keresztbe az északiaknak, de ekkor még valami önállóság szaga lett volna a dolognak. Ez az álca azonban tegnap földre zuhant, mégpedig hangosan csörögve, ami balesetet ki kell javítani a rajongók szemében.

Tán erre szolgál az ottalvós kormányülés, aminek a témája a svéd NATO csatlakozás és az ukrajnai háború állása. Ám ezekhez első ránézésre nincs szükség pizsamára és fogkefére, azaz, megint van valami sunyiság a háttérben, amit a lázas munka hazugságával fednek el. Ismerjük a működés metódusát, a nagyvezér kiadja a jelszót, miszerint szavazás, és akkor szavazás van, nincsen szükség ehhez hetvenkét órára és álmatlan éjszakákra. A háború állását mindenki ismeri, még a fideszes is, ha nem saját lapját olvassa. Valami szar lehet a propellerben.

Hogy mi lenne ez, az azonban titok, de méretes adagnak tűnik, már csak a maratoni tanácskozás miatt is. Majd kiderül utána, milyen irányt vesz a propaganda, aminek az előszelét Szijjártó kezdte pedzegetni, hogy na ugye, nem véletlenül terjesztette a kormány már régen a parlamenti bátorak elé a ratifikálást, amit azonban ők nagy önállóságukban nem tettek meg. Már ezen a magyarázaton is lehetett volna mosolyognunk, ha bírnánk ilyet, ami most jön, az azonban még ennél is viccesebb, tehát tragikus lesz.

Olybá tűnik ugyanis, hogy a kedves vezető eddigi NATO/svéd taktikája totális kudarc, borítékolni lehet, hogy mostantól a svédek támogatói leszünk – amik mindig is voltunk -, ki kell dolgozni a propagandát, hogy ha már külpolitikailag a zérussal egyenlő a mi nagyvezérünk, akkor valami belpolitikai haszon legyen remélhető a méretes zakótól. Mert a végtörekvés mindig ez, most már a játék másra nem irányul, mint a hatalom minden áron való megtartása, s hogy közben csapásokat adnak és kapnak, azt bírják az elvtársak.

Még nagyobb tűzijáték kellene, még több gurulós Szent István, mert három napig lenne miről beszélni, ha az ország dolgával foglalkoznának, amit viszont nem akarnak. Meg lehetne éppen tárgyalni, ősztől ki tanítja majd az iskolákban a közjószágokat tanár híján, mi legyen az inflációval, amire nem hat az Orbán által be sem adott vakcina. És annyi minden témát bírnék ajánlani, ha az volna a tét, hogy Magyarország működjön még valahogyan, de a jelek szerint ennek a gondja nem nyomasztja a kedves vezetőt és a bátrait.

Leckét kaptunk mindemellett tegnap a nagy nemzeti szuverenitásról, kiderült súlyunk – így Orbán súlya – a világban, a király meztelen lett, és kiderült róla, semmitérő szaralak, amit viszont eddig is tudtunk. Még szánnánk is a mostani pofon miatt, ha nem lennének irányában egészen más típusú érzelmeink, viszont arra teljes szívünkből kíváncsiak vagyunk, a pizsiparti után hogyan lesz tálalva az újabb kudarc, milyen siker lesz ez és minek a megvédése. Tényleg érdekel, milyen újabb baromságot találnak ki.

Könyvesboltjainkban kitört a fólia-láz. Eredője ennek a homofób törvény, másrészről Dúró Dóra darálása, illetve Orbán Viktor szíves közlése annak idején a Facebookon a benzin áráról ebben a formában: „Az apa férfi, az anya nő, a benzin marad 480”. Hogy ezt a kedves vezető miként hozta össze, hogyan működött a csapongó fantáziája, amit másnál asszociatív bázisnak nevezhetnénk, az titok. De lehet, hogy nem is kell értelmet keresni mögötte az uszításon kívül. A közgazdaságilag öngyilkosságnak bizonyuló benzinár-befagyasztást egy kalap alá vette a homofóbiával, két legyet ütött egy csapásra, de lehet, hogy egyet sem.

A Libri boltjaiban (amelyeket immár a fideszista MCC dirigál) fóliát raktak egy Harry Potter könyvre is. Nem véletlenül, elkezdték ugyanis becsomagolni a szexuális tartalmában gyanús kiadványokat, mert nekilátott büntetni őket a hatóság. A hatóság – és mint Orbán benzines eszmefuttatása is erre utal – azon a véleményen van, ha gyermekeink – úgy is mint közjószágok – belelapoznak egy „gyanús” kiadványba, legott szaladnak feliratkozni a nemátalakító műtét várólistájára. De addig is szivárványos ruhákban járnak oviba, kisleányaink pedig leszbikus ajánlatokat tesznek a dadusoknak. Hová vezetne ez.

Hogy valami nem stimmel a fóliázással, mutatja az az ordenáré védekezés is, amit Orbán Balázs, a másik Orbán politikai igazgatója produkált, amelyben megint lesunyirókázta Hadházyt, akinek feltűnt a befóliázott Harry Potter. A kisebbik Orbán szerint nem a homofóbia miatt rakták a varázslós könyvre a cuccot, hanem azért, mert drága. Ennek azonban ellentmond, hogy előtte úgy nyilatkoztak, tényleg „gyanús” a regény. Sőt, még korábban arról is szó volt, hogy várják a jelzéseket, melyik alkotásokkal kell vigyázniuk, hogy megfelelhessenek a homofób hatalom homofób törvénye elvárásainak.

Éppen ezért láttak neki becsomagolni mindent, ami nem felel meg a fasiszta hatalom szexuális ízlésének. Azaz, lehet itt magyarázkodni, lehet szégyellni – esetleg és talán, de nem biztos – milyen eszme milyen elvárásai alapján tesznek műveket, ha még nem is indexre, de a sarokba fólia alá. A kocka el van vetve, a megbélyegzés működik, a gyűlölet tobzódik, amit a ferencvárosi pad esete is mutat. Ezt, mint tudvalévő, az Amnesty International munkatársai szivárványosra festették, a Fradi-ultrák – akik először kaptak stadiont Orbántól – átmázolták, mert nem állhatták a sokszínűséget. Fóliát tettek mintegy a padra.

Innen is látható, nem csak könyvekről van szó, hanem morálról és világnézetről, a Fideszbe beleájult világ nem tűri azt, aki, illetve ami tőle különbözik. A pad átmázolása is a kultúrharc olyan része, mint a könyvek fóliázása, a független színházak kinyírása, vagy épp az, milyen zene szól a rádióban. Éppen az, aki lefeküdt Orbánnak, vagy amely a nemzeti. irredenta és nacionalista, soviniszta tartalmakat közli, vagy nem szól semmiről, mint Kis Grofo, akiből lassan kánon válik fideszista körökben. Így gyalulja le a Fidesz a neki nem tetsző kultúrát, és akarja a maga sivár képére formálni az egész ország gondolkodását.

Mindez messzire vezet. El egészen 1937-ig, mikor is Münchenben Adolf személyes jelenlétével a nácik megnyitották az Entartete Kunst (Elfajzott művészet) című kiállításukat, amelyben azoknak az alkotóknak azon műveit állították ki, amelyek – szerintük – nem feleltek meg az „ideológiának”. Egybegyűjtötték ezeket mintegy elborzasztásul, ez volt az ő fóliázásuk, a megbélyegzés, a művészet, amitől óvni kellett a legyalult tudatú alattvalókat. A Libri könyvesboltjaiban így jelenik meg korunk elfajzott irodalma, ami nem felel meg a mi rendszerünk ideológiájának. Kis lépés ez a könyvkiadásnak, de nagy a fasizmusnak.

És ezen a ponton még az sem vígasztal, hogy ezeket a könyveket akár el is lehetne égetni, mert igény az volna rá, ha Dúró Dóra darálására újólag visszaemlékezünk. Azaz, lehet, hogy a kis Orbán ma még azzal takarózik, az ára miatt került fólia arra a rohadt könyvre, ami nem igaz, mert olcsóbbakat is betakarnak. Másrészt pedig hamarosan eljön az az idő is, amikor már nem magyarázkodnak, hanem kiteljesedik a téboly, mert rájönnek, ez sem igazán érdekli a magyart, mint ahogyan a jelek szerint semmi sem a farhát árán kívül. Vagy már, illetve még az sem. Lelkünkre így ül ez a kor, és betakarja, mint a guano, keményen, vastagon.

Panaszkodnak a magyar gazdák, hogy nem jutnak hozzá az uniós pénzekhez, anélkül pedig nem megy nekik, vagy nehezen. Nincs ebben semmi meglepő, gondolhatnánk a jelenlegi helyzetben, amikor kormányunk mindent meg is tesz, hogy ne érkezzenek meg azok az uniós pénzek, mert nem tudják, mi a jogállam, és nem bírnak leszokni a lopásról. Az immár másfél éves történet mára ott tart, hogy Ukrajna kapja meg a magyarok pénzét, s mint emlékezhetünk, maga Orbán Viktor indult azzal Brüsszelbe, hogy megkérdezi, hol a pénz.

De nem kérdezett semmit sem, hiszen maga is tisztában van vele, merre leledzik az a nyüves pénz. Haveroknál, strómanoknál, azaz a saját zsebében, de olyan jó hangulatot kelteni és uszítani. Illetve más egyebe már nem is maradt a magyar kormánynak, mint hogy a saját szarát kenegesse szerteszét, aminek is ékes bizonyítéka a tanárok fizetésemelése, amit a baloldal akadályoz meg Brüsszelben, azaz, totális a téboly. Ez hivatott elfedni, milyen ciklopi nagy a baj a gazdasággal és költségvetéssel, miszerint percekre vagyunk attól, hogy beleálljunk a földbe.

Csak ki kell várni.  Hogy mekkora a reszketés és gond, hogy úgy ne mondjuk, tragédia, amit permanensen brüsszelezéssel és ukránozással akarnak elfedni a maffia (galeri, ha a morális nívót nézzük) tagjai, arra Ujhelyi István képviselő nyitja fel csipás szemeinket. Ujhelyi az Brüsszelben, mint Hadházy itthon, ő az, aki kitartó munkával rántja le a leplet a Fidesz uniós viszonyairól, ő az, aki feltárja és megmutatja, mi az az igazság, amit itthon elhazudnak. Mint most is a gazdáknak járó pénzekkel, amihez viszont hozzájutni nem tudnak sehogy.

Mert nem az van – mint Ujhelyi képviselő szíves közléséből tudjuk -, hogy a sátáni Brüsszel nem küldi a pénzt a magyar parasztnak. Mert épp az agrártámogatások kerete nyitva van, kormányunk azonban pályázatokat nem ír ki, a magyar gazdák pedig potykaként tátognak a parton. Mint kiderült, „a kormány az elhibázott gazdaságpolitikájának eredményeként olyan súlyos pénzügyi gondokkal küzd, ami miatt nem képes a hivatkozott uniós pályázatok állami önrészét kifizetni, és ezért inkább sunyiban ki sem írja azokat”.

Nos, ha valami, akkor ez igazán delikát, főleg annak fényében, hogy Gulyás miniszter ezt milyen élénken tagadta, és sokkal egyszerűbb a sátáni ukrán gabonával foglalkozni, mint tényleg tenni valamit a magyar gazdákért. Ott tartunk tehát, már arra sincs pénz, hogy az ingyenpénzeket megkapjuk, összefoglalva, nincsen pénz lóvéra, és ez már igazán elég nagy baj, ha nem még annál is nagyobb. Sok mindenből látszik, de ebből különösen, hogy az eltelt rohadt sikeres tíz évben a magyar gazdaság külső finanszírozásra volt berendezkedve, ennek híján pedig halott.

A magyar gazdaság működésképtelen, Magyarország az Unió nélkül pénzügyileg nem létezik. Az eltelt másfél év, amely a pénzek várásával telt, ékesen bizonyította ezt, Varga Mihály pénzügyminiszternek sikerült negyed év alatt a GDP tíz százalékának megfelelő hiányt összehoznia, az MNB (Matolcsyval az élen) tőkéje mínuszba fordult, recesszió van, és az Európa bajnok inflációt már nem is érdemes megemlíteni. Tényleg ég a kunyhó és ropog a nád, a legaljasabb azonban ebben az apokalipszisben az, hogy a fiúk így is jól élnek.

Mert mindeme pénzhiány ellenére a hét végén az is kiderült, hogy a miniszterelnökség százmilliókat utalt baráti alapítványok számláira, az elsőszülött Tokajban vásárolt szőlőket, a férje cége, a nemzet veje milliárdos vissza nem térítendő támogatást kapott, a kedves papa pedig újabb súlyos hektárokat csapott a hatvanpusztai uradalomhoz. De mindezek is csak aprópénzek a nagy egészhez képest, amikor arra nincs pénz, hogy a gazdáknak járót lehívják, de a lopás mégis zavartalan és zökkenőmentes.

Amikor a múlt hetünk azzal telt, hogy Orbán és a Fidesz erkölcsi züllöttségét mutassuk be, nem feledkeztünk meg, csak nem fért bele, hogy mellé tegyük még nagyobb elrettentésül a kognitív képességek gyászos hiányát, hogy emiatt is alkalmatlanok és méltatlanok egy ország vezetésére. Bár e kettő hiány talán egymást tételezi, igaz, nem kellene feltétlenül aljasnak lenni annak, aki hülye. De nekik ez is sikerült, amiből fakadólag kies hazánk élénken száguld a szakadék felé, és velünk együtt fog abba zúgva alázuhanni. Jóccakát.

Most, hogy Orbán Viktor Hadházy képviselő videójában lecsupaszodott mintegy, s minden sallang nélkül mutatta meg a pőre valót, leginkább azt, hogy milyen emberi minőséget is képvisel, a róla szóló történetek és viccesnek szánt mémek, mondatok egyfajta egységfrontba tömörítik Magyarország népességének azon részét, amelyik morálisan még tartja magát valamire. A legtömörebb, a közösségi oldalon terjedő szöveg ez: „Kiállunk a szőrét hullató rossz vidéki rókák jogaiért a veréssel fenyegető részegekkel szemben.”

Ez a mondat elkülöníti a mesebeli jót és gonoszt, ez a szöveg, bár a mélységes elkeseredés szülte, de mégis csak egyfajta mérce, ahol Orbán és a Fidesz, illetve mind az egyharmadnyi bázisuk egyféleképpen jellemződik, mint „a veréssel fenyegető részegek”, és ebben – tömörsége ellenére, vagy talán éppen ezért – minden benne van. Itt volna az alkalom, hogy magamat valami váteszként feltüntetve dicsőítsem meg, ehelyett elmesélek egy nagyon szomorú történetet, amiből (is) kirajzolódik a mára valósággá váló borzalom.

Úgy húsz évvel ezelőtt egy televíziós beszélgetésben neveztem Orbán Viktort a „csőcselék vezérének”. Nem volt akkor abban semmilyen indulat vagy hangulatkeltés, hanem egy egyszerű logikai, sor vége. Akkor és ott azt kellett mondanom, mert azt követelte a józan megfontolás, hogy azok égettek zászlót – amitől csőcselékek lettek -, akik amúgy Orbán rajongók és szavára ugrók voltak, s ha a zászlóégetők Orbán vezénylete alatt álltak, akkor egyértelmű, hogy Orbán így a csőcselék vezérének bizonyul.

Nem részletezem, micsoda visítás kerekedett ebből, habzó szájak és szerény személyem máglyára küldése, a „monnyon le” a főszerkesztői posztról, ami minőségben gondolkodtam logikusan az említett eredménnyel. Szóval állt a bál, mert Orbán akkoriban a hatalom megszerzésének azon stádiumában volt, amikor polgári köröket épített épp, és a „polgárok” felháborodtak, hogy lecsőcselékeztem őket, mert akkor még maguk sem voltak tisztában azzal, ha Orbán egy a zászlaját követik fenntartások nélkül, tényleg azok lesznek.

Ilyen kis érzékeny volt a lelkük angyalaimnak, mert nem tudták, hogy rajongásukkal a sátánt szolgálják, nem vették észre bábu voltukat, de aztán villámgyorsan elkezdtek lehullani a díszletek. Ahogyan például elkövetkezett 2006., amit jogos felháborodásként aposztrofálva forradalomnak beállítva dicsőítették a csőcselék tüzes és véres tombolását, és tudjuk, ki és hogyan állt emögött. A gyújtogatást, a tévé székház kifosztását, a rendőrök lábának eltörését ma már szabadságharcként írják a történelembe, pedig nem volt egyéb, mint aminek látszott.

Orbán a csürhéjét ráeresztette a hatalomra, ekkor vált a csőcselék igazi vezérévé, bár még ekkor is igyekezett tagadni. Érdekes egyébként, ahogyan az időben előre haladva Orbán és kis csapata fasizálódott, úgy lazultak fel azok az eszmék, amelyek mentén a tömegbázisát szervezte. Milyen érdekes az is, akik húsz évvel ezelőtt polgárnak tartották magukat, én viszont a csőcselékhez soroltam őket, mert Orbán követték, mára hogyan ábrándultak ki szívük akkori szerelméből. Csalódtak, nem ilyen lovat képzeltek, de mégsem mondják, hogy igazam volt.

Pedig az, ám ez nem érdem, csupán egy szomorú állapot. Mert látjuk azt is, az egymás után sorjázó Orbán-kormányok miniszterei és számolatlan államtitkárai közt hogyan fogyott nemcsak a szakmai, hanem az emberi minőség is. Hogy mára csak egy hőbörgő banda csupán, akik semmi egyébbel nem foglalatoskodnak, mint teli pofával szidnak mindenkit. És látjuk a kitüntetettjeiket, sajtójuk nívóját, és látjuk nem utolsó sorban a szavazóbázis minőségét, a megvezetett elhülyítetteket vagy a gyűlölettől fröcsögő tömeget. A „B” közepet.

Mondhatjuk azt is, hogy nyílegyenes volt ez a húsz (sőt harminc) év, látjuk, illetve láttuk a végeredményét Hadházy videójában, ami után viszont nem „a rókák jogaiért” kellene kiállni, hanem fölfáradni a Karmelitába, és Orbánra borítani a nagy, nehéz tölgyfaasztalt. Nem akarnék most is jós lenni, hogy ez nem fog megtörténni, és most már sajnálatosan húsz évem sincs, hogy majd később visszatekintsek arra az alakuló történelemre, amelyben hazánk végleg elveszik. Nektek marad itt a szarhalom, és nem nekem. Innentől tiétek a felelősség.

Ha valakiben még valami halvány remény pislákolt arra nézvést, hogy a NER, annak potentátjai, de legfőképp első embere, azaz maga Orbán Viktor a civilizált világ részei volnának, keserűen kellett csalatkoznia tegnap. Ha viszont tudta azt, ami most újólag kiderült, hogy ezek leginkább tajparasztok csordája, akkor nem érte meglepetés.

Példát láttunk arra, mi történik, ha Orbán Viktornak egy kérdést tesznek fel, és nem védi őt semmiféle kordon vagy TEK, megláttuk egyben azt is, milyen mélyre süllyedt ez az ember szellemében, moráljában, ha egyáltalán valaha is volt a tegnapinál feljebb. Nem valószínű, legalábbis nincsenek emlékeink róla.

Hadházy Ákos közel került a védett személyhez, aki párttársai körében múlatta az időt, és megkérdezte tőle, hogyan is volt akkor azzal az eltérített repülővel Olaszországban, amiről a propaganda, a rendőrség és mindenki más egészen eltérő dolgokat állít. Holott csak családi kirándulásra ment a kedves vezető, amivel nem tud elszámolni.

De láthatóan nem is akar, ez azonban nem nóvum. Az már azonban sokkal inkább, hogy e kérdés nyomán hullott le a lepel Orbán Viktorról végleg, és előttünk állt az ember pőre valójában. Elképesztő, elkeserítő és lehangoló az a szint, amit mutat, voltaképp nem is igen lehet szavakat találni rá, de azért megpróbáljuk.

Orbán Szijjártó haverja és egy bizonyos Szűcs képviselő társaságában ácsorgott a folyosón, amikor megkapta a kérdést, amire az alábbi reakciói születtek:

„Sunyi alak, nem? Hát most mondd meg!” 

„Nézzétek meg! Sompolygó, sunyi róka, hát nem? Most mondjátok meg! Ez egy sompolygó, sunyi róka, mondjuk meg neki!”

„Azt értse meg, hogy maga egy olyan sunyi alak, hogy magával senki sem áll szóba. Ilyen emberekkel nem szoktam… Nézze, szívesen beszélünk mindenkivel mindenről, de maga egy olyan sunyi alak, hogy magával nem tudunk beszélni.”

„Ez nem érdekes, az az érdekes, hogy mindig hazudozik, mindig sunyi, mindig sompolyog, mint egy rossz róka, komolyan, mint egy szőrét hullató rossz vidéki róka.”

Íme, hölgyeim és uraim, ezért nem vállal már ez az ember valódi interjúkat, nem állja a valódi kérdéseket, ezért nem vállal semmilyen vitát, értelmes beszélgetést az ország dolgairól. Mert már nem tudna civilizált módon viselkedni. Előjönnének rajta a tünetek: kényszeredett vigyorgás, szájnyalogatás, nyakkendő huzigálás, tökvakarás, ideges, rángatózó túlmozgás.

Továbbá semmilyen vádat nem tudna cáfolni kulturált módon, mert nem is lehet. Egyszerűbb elkerülni a konfliktust, a kellemetlen kérdésekre adandó válaszokat, vagy ha nem tudja elkerülni, mert valaki áttöri a köré épített kordonokat, akkor lemegy kutyába és személyeskedik, vihorászik zavartan. Egy leépült vidéki alkoholista szintjét hozza, legyünk őszinték.

Viszont nincs egyedül. A fent említett bandatagok is beszálltak a vegzálásba, a háttérből még elhangzik, hogy „szégyellje magát”, „a kocsmában már máshogy beszélgetnénk”, majd Szűcs Lajos azt is hozzátette, hogy „apám azt mondta, hogy nem kérdeztek, ütöttek”. Íme, az utcai harcosok klubja, vagy másképpen az ócska galeri, amelynek az az ereje, hogy sokan van.

Ez az alak a miniszterelnök, és ilyen színvonalú a pártja. De nekünk nagy valószínűséggel ez kell. Feltéve, hogy ez a videó a hívek elé is kerül, minden bizonnyal elégedetten csettintenek, így kell ezt, miniszterelnök úr, és feltehető az is, legszívesebben belerúgnának Hadházyba, segítve Orbán szabadságharcát.

Lehetne ezt még sopánkodva ragozni, de felesleges. Ez a kis jelenet, a reakciók és a nívó Orbáné, a belőle fakadó Fideszé és így Magyarországé is. Ez már nem is ugar, ez inkább óvodás zártosztály, utcai galeri, rossz maffia, egy elhúzódó káromkodás legyintve a végén, hogy itt fogunk megdögleni mind, miközben ezek bambán vigyorognak. Elképesztő hely lett a hazánk.