Tegnap wc papírt kellett vennem a boltban. Ott álltam a polc mellett, kezemben egy csomag papírral, erősen nézegetve azt, mert szemüveg híján nehezen tudtam eldönteni, kéz-, vagy seggtörlő-e, mert az egyáltalán nem mindegy. Illetve tán mégis, ha az újságpapírra, még korábban a családi kukoricatorzsára gondolunk. De világunk már a végletekig kifinomult, már azt is tudjuk, hogy a rántott hús, hajdani vasárnapok ebédjeinek csúcspontja és koronázatlan királya halálos méreg, a Tízparancsolat gyógyerejű, és az örök élet titka a kézmosás.
Szóval forgattam a csomagomat, amikor mellettem egy néni fáintos kis kalapban, és épp a derekamig érve, hogyha ráfújok, elvitorlázott volna, mint valami szocialista Mary Poppins, suttogva, mint nagy titkok tudója, közölte velem, hogy az nagyon jó, és a papírra mutatott. Így osztotta meg velem csontos seggének örömeit, s hiába mondtam neki, nem azt vizslatom, mennyire puha, hanem, hogy mire való. De ő ragaszkodott ahhoz, hogy jót tegyen az én valagammal is, még egyszer közölte elhaló hangon tehát, hogy nagyon jó, s ajánlja. Mert vannak az életben fontos dolgok.
Mindehhez, jó szándékát jelezve és megnyugtatásul kétségeimben, megérintette a karomat, fölvett ezzel mintegy a klubba, amelynek tagjai ismerik már a kegyetlen világ titkait, és apró fortélyokkal segítenek egymásnak túlélni a vérzivatart. Sajátos közösség ez, riasztják a másikat, ha akciós a farhát, ha a lecsókolbász máma kiválóan friss és ízletes, és ki ne menjen az utcára aranyom, csupa jég minden, még elcsúszik, kitörik a nyaka vagy a combjának a csontja. Végtelen bölcsesség ez és megnyugvás, a kikötő a háborgó tenger után, amit életnek neveznek, az öböl nyugodt vizei, és akkor elértem hát ide magam is.
Borotválkozás közben még nem vettem észre, hogy megtörtént volna, a csontjaimon éreztem, de nem tudtam, hogy látszik is, ezek szerint igen. Most már csak az a kérdés, mikor megy el az eszem. Anyám nagynénije például, tehát nagyanyám testvére, aki Mária volt, de a legendáriumban a Nenne névre hallgatott, vénségére ült a gázkonvektorja mellett, amit reggel begyújtott, és a téli, délutáni szürkületben ábrándos szemekkel ölelgette azt a rohadt konvektort, dorombolt, mint egy macska, hogy máma jól befűtöttek. Megszokta, hogy sok mindenről nem dönt, de volt is oka rá.
Amíg idáig eljutott, már ötven évet élt egyedül, mert fiatal, falusi tanítónőként a férjét kulákság gyanúja miatt elvitte az ÁVH, és pár hét múlva kapott egy szikár levelet, hogy szeretett hitvese a fogságban kimúlt. Ezekkel a szavakkal. Onnantól fogva csak a bibliáját olvasgatta, piros kék, zöld ceruzával húzgálta alá az egészet, a végén már olyan lett a szent szöveg, mint egy kifestőkönyv. Régi klubtag volt már az én gyerekkoromban, amelybe ím, felvételt nyertem a boltban, megtudva, hogy a mai öregasszonyok seggének melyik wc papír ízlik, ami ezután tán nekem is jó lesz.
Viszont, akármi is történt Nennével, még, mielőtt beleőrült volna abba, hogy ki adja neki a saját maga által keletkeztetett meleget, annyi józanság volt benne, hogy Hornra szavazott, mert annyit azért tudott, hogy nem ő írta neki a levelet férje “kimúlásáról”. Ez a klub tehát, amelynek egy napja a tagja lehetek, őrzi még a józan ítélőképesség csíráit, nem minden nyugdíjas öregasszony kardozik esernyővel ugyanis, és csak nagyon kevesek csókolnak kezet a kedves vezetőnek. Ez egy véd-, és dacszövetség a veszedelmes világ ellen, az életben maradás záloga ilyképp, hétköznapi hősökkel a soraiban.
A hétköznapi hősökkel viszont senki nem foglalkozik. Ők a társadalom kovamoszatjai, akik nélkül élet nincsen, de még csak nem is ismeri őket senki sem. Pár hete égett Amazónia, és mindenki visított, hogy megfulladunk. Tragikus dolog volt, annyi szent, de a Föld nevű bolygón oxigén ettől kevesebb nem lett. Az amazóniai esőerdők ugyan hatalmas mennyiséget termelnek, de abból egy molekula sem jut máshová, az ottani élet ugyanis az egészet föléli. A nagy fákat azonban lehet látványosan temetni, ha Karácsonyt méltatlanság éri a kampányban, tele lesz a világ vele, de Mária néni bütyke csak saját magának fáj.
A kovamoszatok a vizekben élnek. Megkötik a széndioxidot, oxigént állítanak elő minden érdek és csinadratta nélkül. A húsz százalékát mindannak, ami szükséges a földi élethez, de értük nem rendeznek koncerteket, pénzt sem gyűjtenek nekik, a kovamoszat le van szarva magunk közt szólván. Pedig ő az, aki odalép a boltban, és mindent megtesz, hogy a mi seggünknek is jó legyen, ha már csak ennyi maradt az evilági gyönyörökből. Ennyi a tanulság mára, meg, hogy műveljük kertjeinket. És még annyi, azt hiszik, olyan überfasza ez a sztárolt wc papír? A rossebeket. Hiába, ízlések és seggek különböznek, legalábbis máma még.