Béla betartotta a szavát, elbattyogott az orvoshoz, és olyan fejjel nézett rá, mint aki mindjárt szíven szúrja magát, megforgatja a kést a mellében, és úgy kiáltja a rendelő mocskába, hogy szar az élet. Szegény doktor nem kérdezett, nem érdeklődött, csak belenézett a szemébe, amelynek mélyén öngyilkos bálnák vergődtek az óceán partján sikongva, Naptól átsült madarak potyogtak az égből, és a szomszédos templom tornya valami cunamiban hánykolódott, a csúcsán imbolygó keresztbe a bádogbános kapaszkodott, míg el nem nyelte a nyálkás mélység örökre és visszavonhatatlanul.
Béla pislantott egyet, szeme héja pedig akkorát csattant, mintha valamely duplagyűrűs rázná a dunnahuzatot teregetés előtt. Hóna alól kagylók, csigák és tömjén illata áradt vegyesen a megváltás minden ígérete nélkül, és ettől a hangos, szagos filmtől az orvos, aki munkától szétesett és viaszossá vált testekhez volt szokva, most meg itt volt neki az egész, kerek világ, lányos zavarában szó nélkül töltötte ki a munka alól mentesítő papírokat. Béla már a polgármesteri hivatalnál járt, amikor a fehér köpenyes felocsúdott a kábulatból, és Bubó módján kérte a következő göthöst, hogy az élet nyugodt folyása visszatérjen.
Béla leadta papírjait a hivatalban, és most döbbent rá, hogy itt ő még sohasem járt. Ügye, gondja nem akadt, és ez is mutatta, hogy nem ide való, nem erre a színpadra, de valami hülye bábos mégsem engedte, hogy tovább álljon, és ezt a dróton rángató alakot életnek hívták, ami egyelőre és mindig van, viszont értelmet csak akkor nyer, ha visszafelé nézeget rá. Kilépett a térre, és a hivatal már nem volt, csak a fejében. Kettőt lépett, akkor a Szentháromság szobor volt az élet, tövében a tegnapi bamba kollégákkal, de amint a háta mögé került, megszűnt az is, és a kocsma kelt életre, így imbolygott Béla pillanatról-pillanatra, álom és valóság, múlt és jelen között.
Amikor leereszkedett a fenekét formáló székre, és úgy döntött, hogy innen nem mozdul, míg le nem esik vagy el nem vonszolják, akkor csak az állandóságba kapaszkodott görcsösen, mert a viaszosvászonnal borított asztal körül ott kerengett szélvész ringlispílként a valóság, és nem lehetett elkapni egy menetre sem. A mocskos ablakon túl a falu összes népe malomkeréknyi koszorúkkal és fehéren virító viráglabdákkal csoszogott és imbolygott, az összes duplagyűrűs és fogatlan sunyin nézte a másik szerzeményét, hogy kié nagyobb, vagy kié fehérebb.
Béla ebből jött rá, hogy mindjárt itt van a halottak napja, amely cirkusz nem a porladókról szól, hanem a szomszédnak celebrált előadás, hogy ki költ többet az emlékezet vámszedőinél, szirmokban, tobozokban és mécsesekben fejezve ki szívük soha el nem múló fájdalmát, holott csak a Rózsit akarták legyőzni a koszorúval, hogy ők jobban szerettek, és most boldogtalanabbak. Pedig míg élt, kanál vízbe fullasztották volna azt, akit most beborítottak az álsággal, és voltaképp már azt is elfelejtették, milyen volt a szeme fénye vagy a hangja színe. Így zötykölődött az idő hazugságokkal kitömve.
Hősünk tudta, hogy az igazi halál a feledés, az emlékezés pedig nem virágos cirkusz, hanem a szív dolga, ezért vodkát kért és margitvirágot, meg egy mécsest, hogy elősegítse a búvárkodást a gyomra mélyén. Így akarta életben tartani a temetőben pihengetőket, holott már az utolsó is, akit az idők kezdetén elsiratott, rég újjászületett mindenféle pitypangokban, madarakban és fellegekben, és azt is tudta, hogy amikor az eső cseperészik, akkor esetleg a nagymama hull alá az égből, vagy az anyja, mert nem ülnek semmiféle trónusok előtt a mennyekben, hanem molekuláik és atomjaik a világmindenség örök körforgásának apró elemei lettek, végleg kiszolgáltatva a fizika mindent átható törvényeinek.
A fröccsök ura azonban nem értette ezt a margitvirágot, hogy az mi a rosseb már megint, hogy mit cirkuszol itt neki a barátja, amikor Béla megunta a nyavalygást, és tőle szokatlan hangon rá nem förmedt: – Krizantém, baszd meg. – A kocsmáros megsértődött, de csak egy kicsit, mert nem tudhatta, milyen viharok zajlhatnak Bélában, amitől készül elmenni az esze, s hogy megelőzze a nagyobb bajt, kiballagott a kertbe, ahol csokorban nőttek ezek a sanda készségek, levágott hát egy szálat. Ettől az egyik rigó húzta föl a csőrét, mert épp azon szeretett ejtőzni délutánonként, de semmit sem tehetett, trillázott egyet, és morcosan nézett a betolakodóra.
A fröccsök ura vizespohárba állította a gömböt, magában még böstörögve, hogy margitvirág, ja. De ügyelt, hogy Béla meg ne hallja, mert amint a mécsesét meggyújtotta a fröccse mellett, emberünk lehunyta szemét, és nekilátott, hogy jelenné tegye, ami rég elveszett. Így lehelt újra életet a halottaiba, mint valami tékozló Isten, de rá kellett jönnie, hogy hatalma még így sem végtelen, mert csak villódzó képeket látott mindenféle rég letűnt korokból, arcokat és sírásokat, nevetéseket mindenféle hang nélkül, és így kellett rádöbbennie, hogy ez sem több, mint amit álmaiban minden nap nézeget, hogy parancsra sem lesz több emléke, mint ami megmaradt, mert a többi végleg elveszett, és soha nem is tér vissza.
És ekkor gondolt arra is, ha majd fekszik kiterítve, és az orrán át szivárog el a lelke, és, ha igaz, hogy élete filmje lepereg, akkor az rövid lesz és hiányos, a részleteket pedig csak akkor tudja meg, ha a nagy óceánon talán összefut a temetőben rothadókkal, vagy akkor sem, mert azok is mindig hazudtak. Vigasz, ha lehetett ebben a reménytelenségben, az volt, hogy elképzelte, ahogyan száll ki belőle az élet, csöndesen átkúszik majd egy pofátlan légybe, s akkor Béla zümmögve majd a fröccsök urának orrára telepszik, hátán szaladgál, míg barátja agyon nem csapja egy összetekert újságpapírral. És akkor jön majd rá, kit ölt meg, amikor fehéres, kitoccsantott légy-beleiből vodka szivárog, de akkor már késő lesz. Idáig jutott, a harang megszólalt, a mécses ellobbant, és a margitvirág szirmai hullani kezdtek a mocskos terítőre.