Ott fütyörészett, dudorászott Béla a kocsma udvarán együtt a rigóval, így ünnepelték ketten együtt teljes alélással, hogy a falu kiszabadult az idő fogságából, visszazökkent a köznapokba mintegy, amit az is mutatott, hogy párologtak el a színek, fényes pászmák indultak imbolyogva a levegőég felé, mert úgy volt megírva, lefestve, elmesélve, de mindenképp sorsszerűen, hogy végül a szürke iszap, a feledés legyen a végzete a valóság ez illékony szegletének. Párolgott el az ég kékje, fakult a cserepek pirossa, és a lakosok szemei mind opálosodtak, csillogásuk megkopott, hályogok úsztak reájuk, és nem szürke leplek anyagokból, hanem a lélek visszavonulója nyomán, ahogy csöpögött le a szívük felé a bozontos lelkük nekik, és ott tornyosult már alaktalan masszaként, ahogy lüktetett együtt a pumpával, a tekintetek pedig kiüresedtek.
Így és ezért fütyölt Béla és a rigó a kocsma udvarán, mint egy különös kórus, mikor is egyszer csak elhallgatott a madár, kukkot nem szólt már, és, amikor Béla kérdőn és rovón nézett rá, mi a rosseb van komám kiegészítendő tekintettel, a pimasz szárnyas csőrével a Napra bökött, ami magasan reszketett az ég tetején, és pöckösen kijelentette, kinyilvánította, hogy a pitymallat már oda, amikor neki előírt kötelessége, feladata dalolni. Igen sajnálja, de a megfontolás azt követeli, hogy most hallgasson, és csöndben dicsérje az urat, mintegy belülről, meditálva kifelé. Föl is vett valami lótuszülést, a vézna lábai, akárha drótok, úgy tekeredtek össze, csavarodtak, ficamodtak, és Béla nevetett is volna nagyon ennek a kivagyinak a pufók arcán. De akkor jött a szél, lesuhogott pörögve, és fölkapta a rőt avart mind, és Bélát, őt a fenekénél emelte el, így indult meg vele a csillagok felé.
Felkavart a rossz szél, gondolta Béla, fölkapott engem, mint másokat áprilisi estén. Így emelkedett tárt karokkal, így aprult el minden ott lent, lett térkép, és nem erdő meg füttyös gyümölcsös, hanem vasút és gyárüzem. Forgott Béla tárt karokkal, lobogott a gatyája, szállongott a rőzse haja, még csak kalimpálnia sem kellett, úgy lebegett, s ekkor balról, erre jól emlékezett aztán, egy nő ereszkedett mellé még magasabbról, kalapkában, csámpás cipőben, esernyővel igazgatva a repülését, és Béla megismerte, köszöntötte illőn, ahogy tőle telt, hogy csókolom a kezét Mary naccsád, jöjjön, táncoljunk együtt a fúvásban, nyújtotta felé a lobogó karját. És Mary elfogadta azt, kettőt flikkantott az ernyőjével, és Béla mellett volt máris, és csimpaszkodott karolt belé, mintha sétálgattak volna az aranyló alkonyatban, viszont most dél volt, hogy ne legyen annyira giccses azért.
Ingott, lengett, nem suhant a mátkapár egymásba karolva, Mary kormányzott az ernyővel de nem nevetett, nem beszélt, csak csimpaszkodott Bélába, és nézett alá a világra, ahonnan párologtak fel a színek, a plakátok kékje, süldő lányok rózsaszín sóhajtása, a misebor vörösse, és a lélek aranya. Így gőzölgött a falu a feledésbe, szakadtak fel a sóhajok, egészen Maryig, aki kereste gombszemével, kutatta tekintetével és az összes lelkével, hol a legnagyobb a baj, hol a kiáltás, de csak mindenünnen ugyanaz szállt felé, egyforma monotonul a szenvedés és a gyalázat. Nem volt egy, aki kitűnt volna, hogy neki a legrosszabb, és nem azért, mert a versenyt lefújták már, hanem, csak féltávnál volt a mezőny, így iramlottak örök éjben, és nem a kivilágított nappalok. Banks úr már rég meghalt, így Mary följebb vitte Bélát a karjával a hóna alatt, keresni azt az egyet, aki megérdemli őt.
Szálltak nagyon, röpülőknek integettek, ablakhoz tapadt utasoknak a magasban, annyira térkép lett a táj, hogy az erdők pacák lettek, ezüst csík a déli kerítés, kék pöttyök a plakátok, teleszórva velük minden, gőzölgött belőlük a gyűlölet, hogy Mary beleborzongott, érezte Béla a remegést a karján. És röpülő ért melléjük, ott, abban nagyhasú ember gombolt ingnyakkal, üveges szemmel újságot tartva, és olyan iramban jött az a gép, hogy Mary alig is tudott az ernyőjével kitérni, és eltűnt az a gép, Mary pedig megpihent, ráült a visszamaradott kondenzcsíkra maga mellé vonva Bélát, és szomorú volt a szeme, kezével élesen csíkot húzott a torka előtt, mutatva a véget, hogy befejezte. Mátkakezét kivonta Béla karjából, mézes csókot lehelve rá ellebegett, hogy itt neki dolga nincs, vagy meghaladja az erejét.
Bélát pedig ringatózva bocsátotta alá a szél, az erdőpacákból lombok lettek lassan, a szalagokból patakok, a kockákból házak, az ablakokból szempillák, az idillből gyalázat. Ingott lefelé Béla, lebegett már a közmunkások feje fölött, és a népek, a kajla népek, a duplagyűrűsök, a bánatos szeműek, az olajos hajúak és a protkósok hada látva ezt térdre rogytak mind az összes emberek, vetették a keresztet, mondták a miatyánkot, a sekrestyés rohant a bádogbánoshoz, hogy ím, eljött újra, félreverte a harangot, amint Béla imbolygott lefelé második és végső megváltóként. Kipakolt a körhintás, a céllövöldés és a lacikonyhás, bucsu lett hirtelenül, dicsérve az urat, és így lebegve alá értette meg Mary döntését Béla, hogy tovaszállt, olyan vidékre, ahol van még remény, mert ezek menthetetlenek. Béla zökkenve ért földet a kocsma udvarán, a rigó csak intett neki, a fa éppenhogy bólintott, de csodálkozva látta Béla, hogy míg odavolt, a színek tényleg eltűntek, s visszavonhatatlanul.