Tegnap reggelre, illetve hát, pitymallatra inkább, egy hulla feküdt a szobám közepén. Sikongatás és rendőri erő forszírozása nélkül egykedvűen hajoltam a test fölé, amely hanyatt feküdt a padlón, lábai az ég felé meredtek, és élet híján mozdulatlan volt természetesen. Megböktem a hasát, de arra sem reagált. Nézegettem, hogy ismerem-e, de olyan egyformák életükben, halálukban meg pláne, teljesen nem volt ismerős az ábrázatja, a szemei is kékes-zöldes kifejezéstelenek voltak, az egyikben tükröződött a nyitott ablakon át egy bárányfelhő, éppen elment egy autó, nem törődve azzal, hogy itt nemrégiben megszakadt egy élet.
Egy légy volt az. Illetve az egyik a három közül, amelyek napok óta zaklattak összehangoltan, mint valami repülőszázad. Nem voltunk jóban egyáltalán, amikor az orrom végin illegették magukat és a karomat birizgálták a lábaikkal, akkor sem kívántam a halálukat, csak agyon akartam csapni őket. Hogy a három közül melyik volt ez az egy, amelyik most itt feküdt szégyenszemre, azt nem lehetett tudni, olyan egyformák voltak, mint a cserkészek vagy az elsőáldozók, és olyan szemtelenek is. A piac is közel van, jutott szembe, ott szocializálódtak ezek, tanulták a kegyetlen életet, s lettek ilyen pofátlan galeri. Az ott a multikulti fertő, semmi rend, és ez meg is látszott ezen a hármon.
Ott feküdt tehát ő, milliók közt az egyetlenegy, s így, holtában, mielőtt illőn eltemettem volna, elmondtam egy de profundist fölötte. S amíg mozgott a szám, elgondoltam, hogy teljes volt-e vajon az ő négyhetes élete, amelyet az Úr rendelt neki igen szűkmarkúan, s hogy boldog volt-e egyáltalán, szeretett-e, gyűlölt-e, vannak-e gyerekei, s látta őket valamikor, vagy száműzöttként élnek egy másik lakásban, ki tudja, milyen veszedelmeknek kitéve. Semmit nem lehetett tudni róla, és már nem is lehet soha. S hogyan halt meg, leesett a plafonról, vagy röptében hagyta el a lelke, miközben lepergett előtte az egész élete, ezt sem. Talány volt ez, mint minden légy élete és távozása az árnyékvilágból.
S hogy mi tartotta itt vajon, milyen remények és érzelmek, hiszen az orromon szaladgálva nem várhatott tőlem szerelmet, barátságot is alig. A sarkokban pókok ültek csak a combja húsára várva, élelmet sem nagyon talált itt. A szabadulás lehetőségét mindig megkapta, szélesre tárt ajtó és ablak két irányban is, azon túl a tág, nagy világ, de nem élt vele. Önként ítélte magát életfogytig fogságra a szobában, jelleme így olyan acélos lehetett, mint Gojko Miticnek hőskorában a Kékes televízióban. Így kapcsolódott ő ezer szállal múltunkhoz és dicsőségünkhöz. Érdeklődő volt nagyon, ez jutott még az eszembe. A számítógép monitorán alakuló kéziratokat olvasgatott, hallgatta a zenéket, és a televízió is rendre lekötötte a figyelmét, s most itt fekszik kiterítve.
Isten, ha van, kegyetlen egy játékmester, mert ránézésre nem látszott rajta az öregség. A hasa nem ereszkedett meg, lábai nem lettek görbék és erőtlenek, szárnyai feszesnek mutatkoztak. Ha légylány lennék, csaphatná nekem a szelet, ez látszott rajta, s az még, hogy stramm egy alak, voltaképp élete virágában is lehetne, de nem volt abban a jelek szerint. S most, hogy földi pályája véget ért, nem tudni, hogy rövid élte igyekvése elnyeri-e jutalmát, s míg ezen mélázok, ő már katica mondjuk, vagy épp pillangó. De még az is bizonytalan, hogy egy légy számára előnyös-e katicának lenni, vagy jobb, ha szúnyogként születik újjá. Egyáltalán ismeretlen a bogár-rovarvilág hierarchiája, hogy egy légy mire vágyhat, amikor így is, úgy is megzabálja egy rigó, egy fecske, hogy kezdődjön minden elölről. Szar ez így, de, mondjuk, nekünk se jobb.