Két napja jelent meg a közbeszerzési kiírás, amely a rákbetegek terápiáját vonná központi irányítás alá, állítólag a spórolás jegyében. Árverseny alapján jelölnék ki a gyógyszert valahol a messze távolban. Ilyen eddig még nem volt, de minálunk már minden lehet, így érthető, ha az érintettek nem fütyörésznek virágos jókedvükben:
“Több betegségtípusban, ahol korábban kettő, három vagy négy daganatellenes terápia közül választhatta ki a kezelőorvos a betegének leginkább megfelelőnek tartott terápiát, ott ezután kötelezően meghatároznák, melyik gyógyszerrel lehet megkezdeni a kezelést. Elfogadhatatlan, hogy ezentúl ne az orvosok döntsenek szakmai alapon, ahogyan eddig! Elfogadhatatlan, hogy a beteg ne szólhasson bele abba, hogy a súlyos mellékhatások közül melyik terápia nehézségeit képes elviselni! Elfogadhatatlan és érthetetlen, ami történik!” – mondta Kalotay Gábor, a Gyógyulj Velünk Egyesület elnöke.
Tehát háromszázezer honfitársunk életét készül megkeseríteni, megnehezíteni, pokollá tenni pártunk és kormányunk, ennyien szenvednek daganatos betegségben Magyarországon ugyanis. Egészségügyünk pedig olyannyira rendben lévőnek mutatkozik, hogy rajtuk szeretnének spórolni úgy, hogy nem az orvos döntené el, milyen terápiát alkalmaz, hogy a beteg gyógyuljon, vagy legalább ne szenvedjen annyira, hanem a ködös távolban a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő, a titokzatos NEAK, amely kivégző osztag ezek szerint mindent tud özv. K. Józsefné kínjairól és bajáról.
Azt is, hogy mit bír elviselni a kezelés közben, és azt is, mibe pusztul bele. Jó móka ez, orvosra szükség nincsen, a Cinege utcában eldöntik, kötelezően melyik gyógyszer kívánatos, aztán ez vagy használ, vagy pedig nem. Ilyen kondíciók mellett egyáltalán nem meglepő a statisztika, miszerint nálunk a betegség a hatvanöt évesnél fiatalabbakat is jelentősebben sújtja, vagyis míg Magyarországon százezer hatvanöt évesnél fiatalabb közül százhúszan halnak meg rákban, addig a tizenöt régebbi uniós tagállamban feleannyian, hatvanhárman.
Ráadásul a tendencia nálunk növekvő, míg Nyugat-Európában csökkenő, így lehet, hogy kies hazánkban tizenöt év alatt megduplázódott a daganatos megbetegedések száma. Ilyenről nem beszélnek sem a pártközpontban, sem pedig annak sajtóipari termékeiben, pedig, mint kitetszik, ebben is jobban teljesítünk. Ez abban is megmutatkozik, hogy a rákos betegek kezelését is központilag lehet eldönteni és dirigálni, nehogy ne tudja már az állam, hogy halálra ítélt polgára milyen bogyókat zabál, de ilyet én még nem hallottam soha.
Az elmúlt években megszokhattuk, hogy pártunk előszeretettel turkál polgárai agyában, bugyogójában meg mindenütt. Ezt még nagyvonalúan le lehetett rázni, mondván, be is kaphatják, ez a rákos dolog azonban teljesen más kávéház, ez életre-halálra megy, ebbe bele is lehet dögleni. Szállóigévé vált már ugye, hogy hány stadionból hány lélegeztető gépre futná, most új szakaszba léptünk, a rákellenes gyógyszer a mérce, de őszintén, egyik sem vidámabb dolog a másiknál, viszont mindkettő decensen embertelen. Az ember, ha rossz napja van, hajlamos azt vélni, hogy a selejtes emberpéldányokat tudatosan akarja ritkítani a rezsim, mert nem illenek bele a munka alapú társadalomba.
Ez csak rosszindulatú feltételezés, viszont lehet, hogy igaz.